Mikrotartalom 01

Múlt és jövő. Akkor és most. Temporális horgonypontok. Ezek a mesterséges fogalmak tették lehetővé, hogy a jövőlátó megőrizhesse a kapcsolatát a jelennel. Az ilyen lineáris gondolatoknak nem volt sem helye, sem jelentése a szövétnekben, tagadhatatlan hasznosságukhoz azonban nem férhetett kétség. Bielanna minden erejét latba vetve próbálta megőrizni a kapcsolatát a jelennel, miközben a múlt és a jövő összecsapott körülötte. Soha meg nem valósuló lehetőségek és általa soha meg nem élt idővonalak villantak el a szeme előtt.

A pszichikus vidék végeláthatatlanul, csillogó szálakkal átszőtt arany óceánként húzódott a láthatáron túlig. A fényesen világló fonalak olykor felvillantak, majd kifakultak, de csak azért, hogy száz másik vegye át a helyüket.

Milliárdszor milliárdnyi élet pörgött le előtte egyetlen szempillantás alatt.

És ezek csak azok voltak, amiket látott.

Iránytalanul lebegett, és figyelte, a közeledtére hogyan foszlanak fraktálisan végtelen lehetséges jövővé a szálak. A szövétnek hullámai legjobb napjaikon is kiszámíthatatlanul mozogtak, szinte lehetetlenné téve egyes sorsok észlelését.

Őt azonban egész életében erre képezték.

A jövőlátók évszázadokon át olvasták a szövétnek hullámhegyeit és hullámvölgyeit, ám az örvényektől és viharoktól még ők sem voltak biztonságban. Idekint, a galaxis határain túl, ahol egy elmebeteg a saját játékszereként alakította az immatérium és a téridő szabályait, igen könnyű volt megfeledkezni erről.

Bielanna szembeszállt a félelem, a gyűlölet és a gyász ostromával. Az egymásba fonódott érzelmek az életére törtek, és ki akarták tépni a kezéből a hús-vér testéhez vezető lélekszálat.

Félt, hogy milyen sors vár a galaxisra, ha az embereknek sikerül visszatérniük az Impériumba az Istenek Leheletével.

Gyűlölte a fekete páncélos űrgárdistákat, amiért már évek óta mérgezték a látomásait fanatikus hadjárataikkal.

És gyászolta meg nem született leányait, kiknek Kotov ősmagos és pionírflottájának minden egyes botladozó lépésével tovább csökkent az esélye az életre.

Megpróbálta elfojtani az utolsó gondolatot, de túl lassúnak bizonyult.

Hallotta meg nem született gyermekei kacaját. Csilingelő, lányos nevetés visszhangzott körülötte. Az egyre távolabbi jövő hangjai. A kacagásuk csúfot űzött az értük vívott minden erőfeszítéséből.

Bielanna hús és vér teste a Speranza nyomorúságos falai közt ült. A Csillagkard pusztulása óta ő és harcosai itt, az ocsmány, emberszagú mélységben húzták meg magukat. Porcelánfehér arcán egyetlen, magányos könnycsepp gördült végig, megremegtetve testét az érzelem puszta erejével.

Bielanna erőnek erejével próbált zablát vetni az érzelmeire a szövétnekben.

A maaj-mok mit sem tudtak az univerzum titkos működéséről, és egy pillanatra irigyelte őket a tudatlanságukért. Az eldákon kívül ki más gyászolná a meg nem születetteket?

– Bielanna Faerelle vagyok, Biel-Tan jövőlátója! – sikította az óceán végtelenjébe. – A lelkem ura vagyok, és egyensúlyt hozok az érzelmeim és a gondolataim közé!

A szövétnek már a puszta létezésével is ellentmondott az állandóságnak. Az álmok és rémálmok honában semmi sem ért véget. Ha nevet adtál valaminek, azzal a szövétneken kívülinek bélyegezted.

Ebben hatalmas veszélyek rejlettek.

Mert vonzotta a sorsok repedései közt tanyázó dolgokat. Látta hogyan szivárognak elő a félhomályos árnyakból. Veszélyességüket mindennél ékesebben példázta, hogy a sötétség teremtményeiként létezni tudtak az abszolút fény birodalmában. Nem kristályhálóként csillogó immatériumpókok voltak, és nem is a lehetségesből a valós felé félúton járó jövővisszhangok délibábjai.

Ezeket a valamiket a galaxis határain túl megerőszakolt téridő fialta. Tagadták a formaiság zsarnoki béklyóját, a nulltér lárvaszerű sugalmai voltak csupán, és egyedül a pusztító éhség vezérelte őket. Bielanna továbblibbent, minél távolabb keresgélő, kloákaszerű szájuktól és vak, esztelen falánkságuktól.

A maaj-mok számára Telokként ismert Elveszett Magos darabokra szaggatta a valóság húsát, és ahogy a seb egyre szélesedett, úgy nőtt a sebben tenyésző dolgok száma is.

A kár mostanra azonban már a szövétnekbe is átszivárgott az anyagi valóságból, és ez még a szörnyetegeknél is nagyobb veszélyt hordozott magában. Telok erőszakos cselekedetei már most is egy vak szabó ollójaként szaggatták az idő szálait.

Ha nem állítják meg, végleg darabokra tépi a jövőt.

 

Telok ősmagos gigantikus testének minden porcikájából csak úgy sütött a veszedelem, a túlméretezett lábaiból meredező szögletes és borotvaéles kristálykinövésekből, a dugattyúk hajtotta csatagigásztestének brutális éleiből. A puszta megjelenésével szólította meg Roboute Surcouf agyának azt az apró, rejtett pontját, aminek a fajtája már azóta az életét köszönhette, hogy először két lábra álltak.

Megszólította, és azt üvöltötte: fuss!

A szakadozott csuha alatt megbúvó arc mégis mosolyogva fogadta őket.

Telok bőre viaszos és egészségtelen színben játszott, ám ez nem volt túl meglepő a Mechanicus egy szolgájától. A mindössze fénycsíkokkal megvilágított kohókban töltött évek nem gyakoroltak jótékony hatást az arcszínükre. Szélesre nyílt, üveges szemei is a mosolyát tükrözték.

Ám mindkettő teljesen mesterkéltnek hatott.

Roboute még sosem látott a Telok által Exnihiliónak nevezett kohóvilághoz hasonlót, pedig sok furcsa dolognak szemtanúja volt már a galaxisban. Kereskedőlevele birtokában (melynek eredetiségéhez Kotov ősmagos közbenjárásának hála, immár nem férhetett kétség), keresztül-kasul beutazta már a csillagokat.

Látott vulkáni kürtők peremére emelt égre törő bolyvárosokat, kontinensméretű, indákról függő településeket és a talajszint feletti metropoliszokat megszégyenítően szellős és világos, föld alatti közösségeket. Üzletelt már bolygóközi nyomornegyednek látszó orbitális roncstelepeken, fogadták a tenger fenekén lakó birodalmi parancsnokok, és kereskedett már olyan világvégi barbárokkal is, akik a távozását követően árukultuszt alapítottak a bolygójukon.

Az Exnihilio felszínén, a Speranzához, a hatalmas Mechanicus-bárkához hasonlóan, ami az ismert űr határain túlra hozta őket, mindent, még az esztétikai megfontolásokat is a célszerűségnek vetették alá. Ez a terület első ránézésre egy energiafejlesztő kerületnek látszott. A petrokémiai melléktermékek bűzétől terhes levegőnek fémíze volt, mintha egy birodalmi rézpénzbe harapott volna.

Minden oldalról acélból és üvegből emelt tornyokkal pettyezett gigászi, vasfekete és sziklaszürke épületek vették körül őket. A talajszintről villámívek cikáztak a levegőben kavargó elektromos viharok szembántó kékje felé, és elkeveredtek a hűtőtornyokból okádott maró gőzzel. Az irdatlan hegynyi homlokzatok semmit sem árultak el az épületek funkciójáról, de belülről valósággal lüktettek a falak közt zajló ipari munkától és a pokoli hőt árasztó kohók üvöltésétől.

Az alapjáraton dübörgő Mennykősólymot több ezer kristálylény vette körül a téren. Mozdulatlanul álltak, akár az űrgárdisták káptalanmesterük előtt.

Tanna, az ébenfekete páncélos, tagbaszakadt űrgárdista a két oldalon állította pozícióba a harcosait, és úgy követték a két ősmagost. Nyílt ellenségességgel bámulták a kristálylényeket. Ilyenek ölték meg az egyik testvérüket a Katen Venián, a Fekete Templomosok pedig nem felejtettek egykönnyen.

Noha Telok barátként üdvözölte Kotovot és a kíséretét, Tanna keze sosem tévedt ujjnyi messzeségnél távolabb a bolterétől, és a fehér sisakos Varda ujjai sem ernyedtek el a Fekete Kard markolatán.

Hátulról Ven Anders és a rohamosztagosai fedezték őket. A Fekete Templomosok példáját követve a mellkasukhoz húzták a pokolpuskáikat, és a sátorvasra feszítették az ujjaikat.

Roboute azonban látta rajtuk a csodálkozást a fegyelem álcája alatt.

Valószínűleg még sosem láttak ilyet.

Ahogyan egyikünk sem.

Roboute gyomra összeszorult a szédüléstől a troposzférában zúzódáslila fényekkel tomboló elektromos tüzek láttán. Visszanyelte a torkába toluló epét. Anders egyik katonája hegyeset köpött a fémlapokkal kirakott útra. A közeledő viharra vetett ideges pillantása láttán Roboute megnyugodott, hogy nem ő az egyetlen, aki kényelmetlenül érzi magát.

– Milyen rossz lehet a helyzet, ha már egy cadiai is ideges? – motyogta maga elé.

– Sylkwood biztosan tudná a választ – jegyezte meg az oldala mellől a környező épületekben gyönyörködő Pavelka magos. – Ő cadiai, osztozik társai borúlátó hangulatában.

– Mégis miről beszélnek? – biccentett a menet előőrse felé Roboute, oda, ahol Kotov és Telok bináris forgalmazással kommunikáltak egymással. Mindkét adeptus felhagyott húshangja alkalmazásával, bár egyértelműen látszott, hogy a beszélgetés egyikük számára sem a várt módon alakul.

Pavelka éppen csak oldalra biccentette a fejét.

– Ilanna? – nézett rá Roboute, miután a nő kisvártatva sem felelt.

– Az ősmagos egy régóta kihaltnak vélt bináris formában kommunikál – válaszolta végül a Renard magosa.

– Azt hittem, a bináris galaxisszerte ugyanolyan – jegyezte meg a kapitány. – Nem az a matematikán alapuló nyelv lényege?

– A Mechanicus jelenleg használt jeladói visszafelé nem kompatibilisek Telok ősmagos binárisának feldolgozási formájával, ezért kénytelenek egy végtelenül primitív forráskóddal kommunikálni egymással.

Ha a bináris a gond, akkor miét nem beszélgetnek gótul?

– Az egységes jelentéstartalom szempontjából még a legprimitívebb forráskód is jobb a verbális kommunikációnál.

– Ó! – vágott vissza tettetett sértettséggel a kapitány. – Én kérek elnézést.

– Ön kérdezte – mutatott rá Pavelka.

Az útjuk ugyanabba a kolosszális, boltozatos, ezüst tetejű, négy sarkában csillogó pilonokkal ellátott hangárépületbe vezetett, ahonnan a gigászi skorpió is elővonult. A hatalmas kapu visszacsúszott a helyére, ám megnyílt helyette egy kisebb átjáró, amiből egy, a Terra régmúltjának óceánjáró hajóira hasonlító kristályjármű lebegett elő.

A pengeorrú brigg dagadó üvegvitorlái szemkápráztató szivárványokként verték vissza az égbolt kékjének fényét. A látszólag egyetlen áttetsző kristálytömbből kifaragott, száz méter hosszú hajó tükröződő törzsét mintha fénykígyók szőtték volna át.

– Ave Deus Mechanicus – lehelte Pavelka, miközben ujjai önkéntelenül is a fogaskerék jelére kulcsolódtak.

A talajtól alig egy méterre lebegő járműnek nem volt szüksége vízre, sem szélre, hogy a vitorláiba kapjon.

Roboute végigfuttatta a szemeit a hajó kecses vonalain és az oldalából leereszkedő üveglépcsőkön.

Telok ősmagos kinyújtott elefántkarjával intett a fokok felé, de egyedül Kotov és a skitariik mozdultak meg.

– Miért van szükség járműre? – lépett Kotov mellé Tanna. – Ha messzire kell mennünk, miért nem vezetett minket egyenesen oda?

Egyedül Roboute vette észre a bosszúságot Telok moccanatlan, viaszos arcvonásain.

– Amikor egy bolygó minden létező erőforrását az energiatermelésnek rendeljük alá, az óhatatlanul kiterjedt, mérgező légköri zónákat teremt mindenki számára, aki nem rendelkezik az Adeptus Astartes döbbenetes szívósságával. A belső sanctumom éppen egy ilyen régióban található.

Telok ezután a kristályharcosok mozdulatlan sorai felé intett.

– A világomon számtalan, az Impériumban ismeretlen technológiával találkozhatnak, márpedig a tudatlan elme számára az ismeretlen mindig fenyegetést hordoz magában, nemde?

Roboute nem tudta nem kihallani, mekkora hangsúlyt fektetett Telok a birtokos szerkezetre. Telok tudatlanul bár, de tanúbizonyságát tette hatalmas egójának. Az Elveszett Magos oly régóta élt már itt egyedül, hogy muszáj volt eldicsekednie valakinek az otthona csodáival. Vajon milyen egyéb pszichológiai hatásokkal járt a több ezer évnyi izoláció?

– Én csak a testvérem halálát okozó technológia alkalmazásában látok veszélyt – vágott vissza Tanna.

– Ó, igen, ön most biztosan Auiden patikárius tragikus elvesztésére utal, a Surcouf úr által Katen Veniának keresztelt bolygón. – Ahhoz képest, hogy még semmit sem mondtak neki, az ősmagos igen jól informáltnak tűnt. – Döbbenetes veszteség – tette nyugtatólag Tanna vállára egyik ezüstös tenyerét Kotov, a Fekete Templomos villámokat szóró tekintete láttán azonban gyorsan vissza is húzta. – Őszintén és mélyen sajnálom a csatatestvére elvesztését, Tanna őrmester – folytatta Telok. – Azért állítottam őrségbe a kristálylényeket, nehogy valaki megzavarhassa a Csillagközi Teremtő munkáját. Attól tartok, hogy az érkezésük aktiválta az automatikus agresszív válaszukat.

– A sajnálata semmit sem jelent számomra – köpte Tanna.

– Bánt, hogy így érez, de attól még biztosítom róla.

Kotov, a skitariik és a kísérőik lelkesen szálltak fel a hajóra, és már alig várták az indulást. Tanna és a testvérei szálltak fel másodikként, a hajó azonban egy milliméternyit sem mozdult a hirtelen súlytöbblettől.

– Öné az elsőbbség – intett Anders ezredes, miután a katonái is beszálltak.

Roboute biccentett egyet, és fellábalt a kristálylépcsőkön a fedélzetre. A padlózatba átmenet nélkül besimuló keresztbordák szintén arra utaltak, hogy a járművet egyetlen kristályból növesztették. A két árbóc messze a fejük fölé ágaskodott, a rájuk feszített vitorlák ezer színben szórták szét a fényt.

Az irányításról látszólag egyetlen magasított állvány gondoskodott a tat környékén. Kotov egy neofita pap minden izgalmával kezdte vizsgálgatni. A skitariik kifelé fordulva sorakoztak fel körülötte a hajó pereménél, mintha az átszállókat készülnének visszaverni.

– Menj, nézd csak meg – intett Pavelkának Roboute. – Tudom, hogy szeretnéd.

Pavelka hálásan bólintott, majd elindult az ősmagos és az állvány felé.

– Köszönetet kell mondanom önnek, amiért elhozta ide a Speranzát – állt meg mellette a másik, iromba ősmagos. – Hálás vagyok, hogy megtalálta a Tomioka megváltókapszuláját.

Roboute felnézett Telok természetellenes arcába. Visszataszítónak találta, ami az eltelt évezredek tükrében egyáltalán nem tűnt meglepőnek.

– A magam részéről kezdek kételkedni benne.

– Miben is?

– Hogy valóban én vezettem-e idáig a csapatunkat.

– Ugyan már – vonult végig bombasztikus kacaj kíséretében a fedélzeten Telok. – Ki más lett volna?

Roboute nem felelt, csak figyelte, ahogy a hajó sóhajtásnyi finomsággal kifut.

 

Speranza.

Mechanicus-bárka.

Jól illett rá a Régi Föld egyik nyelvén reményt jelentő név, hisz gigászi testében ott lapultak a mindörökre elveszettnek hitt tudás utolsó morzsái. Persze a fedélzeten sürgölődő parányok erről mit sem tudtak, ennek iróniájával azonban csak a hajó szívében lakozó gigászi szellem volt tisztában.

A Speranza űrképes kolosszusként, horgonyát vesztett csillagközi kohóvilágként, fenségesen keringett az Exnihilio körül. Acélból és sziklából összerótt kilométeres testét hatalmas kohók, az Omnissiás lenyűgöző katedrálisai, és számtalan műhely pettyezte. A mélyén dohogó ipar egy egész rendszerre kiterjedő hadjáratot is el tudott volna látni, a bolygófelszíni csapásra elegendő létszámú legénységről nem is beszélve.

Szépnek még azok a zseniális elmék sem nevezhették volna, akik először a csillagok közé lökték, de nem is ez volt a céljuk. A Mechanicus-bárka arra rendeltetett, hogy elvigye a galaxis legtávolabbi sarkába az első technoteológusok legnagyobb műveit, hogy visszaszerezzék és újra felfedezzék azt, ami a Hosszú Éjszaka során odaveszett.

Egyszerre volt hadihajó, a verejtékkel megszerzett tudás tárháza és a remény szimbóluma. Utóbbiként természetesen követői is akadtak. A Glória Heg rémálmokba illő átszelése és az elda kalózok támadása megcsappantotta ugyan a létszámukat, de az ütőerejükhöz továbbra sem férhetett kétség.

A két Gótikus osztályú cirkáló, a Holdgyermek és a Harag fattya a Möbius-szalag ívét követve őrjáratoztak a Speranza körül, míg az utolsó megmaradt Kitartás osztályú cirkáló, a Mortis Voss a flotta éléről bombázta agresszív auspexletapogatásokkal a világűrt.

A Mortis Voss két testvérhajójával együtt csatlakozott a Kotov Flottához, hogy leróják a Mechanicus felé fennálló Debita Fabricatát, utóbbiak azonban már korábban odavesztek, így rá maradt a feladat, hogy megvigye a látottak és a történtek hírét a Voss I-re.

Emberek tízezrei robotoltak a Speranza fedélzetén, akár vértestek egy tengermélyi leviatán érrendszerében. Tüzes szívének éhségét adósrabszolgák csillapították, gépszellemeit tech-papok csitítgatták, és egy ősmagos állította útba az ismeretlen felé.

Az Exnihilio felé vezető útjuk során a Speranza urai és szolgái közt alaposan felborult az egyensúly. Míg előbbiek egykor alig voltak többek egyszerű rabszolgatartóknál, egy valóban különleges személy tetteinek köszönhetően mostanra tiszteletteljes viselkedésre kényszerültek az utóbbiak felé.

Ezt a különleges személyt Abrehem Locke-nak, a Géptől áldottnak hívták.

A legénységre a legmélyebben húzódó fedélzetek jelentették a legnagyobb veszélyt, legyen az a szivárgó sugárzás, a dacos gépszellemek, vagy a legújabb, kísértetarcú gyilkosról szőtt pletyka.

Abrehem Locke e pillanatban bármelyikkel szembenézett volna, ha cserébe nem kell bevonulnia az Elektrus Kohóba. A befelé vezető, feldühödött gépszellemek lüktetésétől hangos folyosót vibráló fénygömbök világították meg, Abrehem gépszeme észlelte a falak kilazult fémburkolata mögött láthatatlanul megbúvó hibás kódsorokat.

Nem látták itt szívesen őket.

– Ez rossz ötlet volt – morogta maga elé. – Nagyon rossz. Hawke-nak volt igaza, nem lett volna szabad idejönnöm.

– Mikor tartott Julius Hawke bármit is jó ötletnek? – kérdezett vissza Totha Mu-32.

Totha Mu-32 egykor Abrehem felügyelője volt, az elmúlt hónapok különleges eseményei azonban Abrehem számára is nehezen érthető módon feje tetejére állították a helyzetet. Totha Mu-32 viselkedése kiszámíthatatlanul ingadozott az odaadó hívő és a gondos tanító között.

Néha azonban továbbra is úgy viselkedett, mint a felügyelője.

– Milyen igaz – értett egyet Abe. – De ez egyszer egyet kell értenem vele. Engem itt soha nem fognak befogadni.

– Maga Géptől áldott – jelentette ki a felügyelő. – Itt az ideje, hogy megtegye az első lépéseket ezen az úton.

– Nem fognak befogadni.

– Dehogynem. Mindenki, még a demodesek is tudják, hogy mit tett, és hogy milyen hatalom lakozik magában.

– Az nem én voltam – legyintett Abe. – Hanem Ismael. Gyerünk, mondd meg neki.

A társaság harmadik tagja ingatni kezdte a fejét.

Ismael de Roeven még Totha Mu-32 előtt, a Jourán volt Abrehem felügyelője. Ismael akkoriban a Savickas, egy igazi bivalyerős darugép parancsnoka volt, az élete azonban gyökeres fordulatot vett, amikor a gallérosok Abrehemmel, Coyne-nal és Hawke-kal együtt elfogták, és munkára kényszerítették őket a Speranza fedélzetén.

A Mechanicus agyatlan szervitorrá változtatta Ismaelt, egy erőteljes koponyatrauma azonban visszaadta az emlékei egy részét. Senki nem tudta, hogy egészen pontosan mi történhetett, és hogy mi mást nyert még vissza a memóriáján kívül, mostanra ugyanis több volt egyszerű szervitornál, de kevesebb egy embernél.

– Azok ketten voltunk, együtt, Abrehem – mondta végül. – Mi vagyunk az isteni szikra, az ómegapont. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Én tettem lehetővé a szervitorok számára, hogy letegyék a szerszámaikat, az ösztönzést azonban te adtad.

Ismael manapság úgy beszélt, mintha egy imakönyvből olvasna fel.

– Azt hiszem, hogy jobban szerettelek szervitorként – motyogta maga elé Abrehem.

Elérték az Elektrus Kohó bejáratát. A viharvert, kör alakú és fogaskerék formájú kapu közepét a Mechanicus domborműikonja díszítette. A járomcsontokat bemocskolta a szemeiből kifolyt olaj, mintha az odabent tengődőket gyászolná.

Totha Mu-32 megérintette a botjával a nyitópanelt. Abrehem látta, hogyan próbálják hiábavalóan kioldani a zárakat a tech-pap kódjelölői. Totha Mu-32 válaszul felnézett a koponyára, és megvillantotta a bőre alá rejtett, sárkányt ábrázoló elektrotetoválást.

– Ez talán jobb színben tüntet fel, Chiron? – kérdezte.

– Nem vagy szívesen látott vendég itt, Totha – válaszolta az ajtó fölül, egy koponya állkapcsába ültetett jeladón keresztül egy recsegő hang. Abrehem belegondolt, hogy vajon kié lehetett a frissen kifehérítettnek látszó halálfő.

– Valószínűleg az utolsó szerencsétlené, aki remek ötletnek tartotta idejönni – morogta alig hallhatóan.

Totha Mu-32 megvárta, míg a sárkánytetoválás kifakul a bőréről, majd felemelte a botját.

– Nincs jogod megtagadni tőlem a belépést – vágott vissza Totha Mu-32. – Legalább egy tizedesjeggyel alacsonyabb rangban állsz nálam.

– Hála neked – felelte a hang. – És ha elfelejtetted volna, a megszólításom Manubia adeptus. A rangod valóban lehetővé teszi számodra, hogy belépj ide, bár csak az Omnissiás a tudója, hogy miért akarnád egy ilyen nyomortelepen tengetni az idődet, igazából a társaid késztetnek gondolkodásra.

– Ők velem vannak – közölte az egykori munkafelügyelő. – Mindketten megszolgálták, hogy belépjenek egy kohóba. Sőt.

– Ezt te sem hiszed igazán. Ellenkező esetben nem vártad volna ki, hogy Kotovot leegye a fene a feszínre – ugatta a hang.

– Szentül hiszek abban, amit mondtam. Te is tudod, hogy miért jöttem.

– Nem vagyok hajlandó tanítani őt – szögezte le a koponyán keresztül Manubia adeptus. – Darabokra szednének, és hulladékgyűjtő szervitorokba pakolnák a maradványaimat.

– Nagy kár lenne, hisz idelent olyan jól hasznosítod őket – tört a felszínre Totha Mu-32 Abrehem számára eleddig ismeretlen, kicsinyes oldala.

A hirtelen elnémuló koponya láttán az adósrabszolgában felmerült, hogy a felügyelő ezúttal talán túl messzire ment. Már fordult volna felé, ám a fogaskerék alakú ajtó még azelőtt oldalra gördült, hogy a férfi megszólalhatott volna. Odabentről az egészségtelenül sokszor átforgatott, áldott olaj és a forró fém bűze csapta meg az orrukat.

A bejáratban egy mocskos, karmazsinvörös köpenyt viselő adeptus állt. Az egyik kezében egy babérkoszorúval és leölt nyúlfélék alakjaival díszített tetejű botot tartott. Lehúzott csuklyája alól egy nagyrészt organikus és egyben döbbenetesen vonzó arc nézett vissza rájuk.

A koponyából előtörő hang semmit sem árult el Chiron Manubia neméről, akit Abrehem ezért önkéntelenül is férfinak képzelt el.

– Totha – mondta.

– Chiron – válaszolta a felügyelő. – Túl régóta nem láttalak.

– Pedig tudod, hogy hol dolgozom – vágott vissza megváltozott hangon a nő. Abrehem tisztán érzékelte, hogy komoly történések állhattak mögöttük. Bármely más esetben azt mondta volna, hogy egykori szerelmeseket lát, az ő esetükben azonban nem tudta ezt elképzelni.

Ami azt illeti, nem is akarta.

A Mechanicus tiltotta az adeptusok közti kapcsolatot. Talán ezért kellett Chiron Manubiának egy nyomorúságos kohóban robotolnia a vízvonal alatt?

– Azt akarod, hogy kiképezzem? – kérdezte a nő. – A Karis Cephalonon történtek után? Te biztosan hülyének nézel.

– Épp ellenkezőleg, Chiron – nyugtatta Totha Mu-32. – Épp emiatt vagyok itt. Nem tudnék jobb helyet elképzelni Abrehemnek.

Chiron Manubia végigmérte az adeptust. A pillantásából csak úgy sugárzott az egyenesség és a közömbösség.

– Nem úgy néz ki, mint aki Géptől áldott – mondta végül. – Azt a fémdorongot leszámítva, amit a karja helyére műtöttek, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik lehasznált adósrabszolga.

Abrehem nem sértődött meg. A nő jól beszélt, tényleg nem látszott különlegesnek.

– Hogy mondhatsz ilyet a Hypatia körül történtek fényében? – szegezte neki a kérdést Totha Mu-32.

– Ha tényleg ő felelős a történtekért, akkor még kevésbé hajlok rá, hogy beengedjem a kohómba.

– Egyáltalán nem vagy kíváncsi? Nem akarod, hogy úgy emlékezzenek rád, mint az adeptusra, aki bevezette őt a misztériumainkba? Talán még a pozíciódat is visszakaphatod.

– Amit a te közbenjárásod miatt veszítettem el.

Totha Mu-32-be szorult annyi tisztesség, hogy szégyenkezve nézzen vissza rá.

– Tudom, hogy mit követtem el, de tekints úgy erre a lehetőségre, mint valamire, amivel jóvá tehetem a fiatalkori ballépésemet – kérlelte a nőt. – Vedd magadhoz egyetlen napra, és ha tényleg nem látsz benne semmi ígéreteset, visszaadhatod nekem, ami maradt belőle.

– Egy napra?

– Egy pikoszekundummal sem többre – bólintott Totha Mu-32. Manubia adeptus hátralépett és intett nekik a babérkoszorús bottal, hogy kerüljenek beljebb. A háta mögötti félhomályban Abrehem acélt izzadó vastestű gépeket és eltátott pofaként ásító, hangosan sziszegő légkeringetőket látott. A masinák törött kódsorok miazmáját okádták és árasztották magukból.

Kinézetre és érzetre is mintha egy sebzett vadállat fészkébe tévedtek volna.

– Üdvözöllek az Elektrus Kohóban, Abrehem Locke – fordult felé a nő. – Készen állsz, hogy megtedd a Mechanicus Kultuszhoz vezető első lépéseidet?

– Őszintén? Nem vagyok benne biztos – válaszolt Abrehem.

– Rossz válasz – közölte Chiron Manubia, majd befelé lódította.