17.

Elmúlt az ünnep, el a lakomák. Kund harmadnapra is Fehérvár utcáin őgyelgett: kereste Vojteket – sógorát –, hogy megalkudjék vele a húga díjáról, akit elrabolt magának feleségül. Mert a leányrablásért fizetni kell. Így kívánja a törvény, de az illendőség is.

A száznagyot azonban sehol sem látta.

Másvalakivel találkozott. El is pirult, amikor útjába került. Az utcai nép mind illedelmesen köszöntötte a főembert, amint szürke lován arra kocogott. Hirtelenében Kund sem tehetett egyebet, levette süvegét. Miklós püspök volt, mögötte, ugyancsak lovon, most is két fekete kámzsás szerzetes.

De a püspök már meglátta. Csak akkor volt gyönge a szeme, amikor betűt nézett –, különben még jól szolgált.

– No, nézd csak, nézd csak! – kiáltotta mosolyogva – Kit látnak szemeim? Az én fiatal barátomat... izé... hogy is hívnak?

Hiába igazította vissza süvegét Kund gyorsan a fejére, pedig jól a homlokába is húzta köszönés után – az öregúr megismerte.

– Hozzád szólok, fiam, hozzád – bökött száraz, hosszú ujjával Kund felé. – Ne bújj el mások háta mögé. Szép dolog a szerénység. Isten majd megjutalmaz érte.

De nincsen semmi szégyellnivalód. Szándékod tisztességes... Mi is a neved?

Kund mi mást tehetett, előlépett és meghajolt. Egyik lába mégis futásnak állott.

– Az enyém?... Már hogy az enyém?

– A tied hát, nem is a német császáré!

– Az enyém: Kund, Zotmund fia.

– Nézd csak, nézd! Te vagy az a híres? Hiszen akkor te fúrtad meg a német hajókat. Nagy vitéz vagy az emberek között. Bizonnyal dicséretesen fogsz vitézkedni az Úr seregében is. Mert hát nemde, veled beszélgettem Veszprémnél, amikor a pápa úrhoz indultam követségbe?

– Velem.

– Hála légyen Istennek, hogy nem estél el a háborúban.

Végre egy igazi derék magyar, aki pap akar lenni... No, gyere velem, elrendezem a dolgodat, hamarosan papot csinálok belőled.

– Belőlem ugyan nem. – Kund indulni akart.

– Aztán miért nem, te kölyök?

– Mert már feleséget vettem magamnak, vitéz leszek.

– No, né! – hökkent meg a püspök. Megütődve nézett Kundra. Aztán elkezdett kacagni, hogy csak úgy remegett hosszú, fehér szakálla. – Hát ilyén hamar kivetetted szívedből azt a leányzót, aki miatt szóltál velem?

– Azt éppen nem. Mert az a feleségem.

Miklós püspök gondolkodott, de ravaszul pislogó szeme mutatta, hogy nem haragszik.

– Nekem megígérted... Ígéretedet megszegted, ezért vezekelned kell. Két vezeklést szabok rád.

– És mi légyen az?

– Egy fiadat majd add ezekhez a tisztelendő atyákhoz nevelőbe – mutatott a mögötte álló szerzetesekre. – De korán, hogy idejében megfaragják, mielőtt még az is feleséget vesz magának, akár az apja – tette hozzá nevetve.

Nevetett az utcai nép is. Kund is mosolygott. Miklós püspök már nyújtotta elébe a tenyerét, mit volt mit tenni, hát kezet adott rá. A püspök nem engedte el a kezét, úgy folytatta:

– Másik vezeklésed az legyen, hogy most elkísérsz engem, ahová megyek. A király úr hívat, vele megyünk oda, ahová ezek a szentatyák cipelnek minket. Az úton aztán vigyázz minden jószágomra, hogy valaminek lába ne keljen.

Kund nekibátorodott.

– Egy dolgomat mégis elrendezhetnéd, atyám – mondotta. Nagyot nyelt, aztán kibökte: – Eskess össze a feleségemmel.

Miklós jókedvűen bólintott.

– Majd az úton ezt is elrendezzük...

Veszprém felől, Zala felől, ellentétes két irányból hosszú-hosszú sorokban csikorogtak tömör fakerekeken a szekerek. Húzták bivalyok, vonták ökrök. Kísérték félmeztelen emberek, nagyokat durrantva hosszú ostorukkal. Bőr mellvértes, sisakos katonák lovagoltak itt-ott a szekérsorok mellett, vigyázták, hogy kár ne essék. A két vármegye ispánjai szállították a királynak az őt megillető adót: gabonát a szekereken, mögötte lábon a nagyobb és apróbb marhákat, mindazt, amit egy év alatt szedtek be a néptől. Most ezen a tájon szállásol az udvar, az ispánok számot adnak esztendei sáfárkodásukról, és beszolgáltatják az adó kétharmadát a palotaispánnak, a tárnokmesternek. Egyharmad az ispánt illeti meg. Kétharmadot felél a király és udvara. A tárnok rovói fapálcákra róják a jövedelmet, egybevetik a régebbi évek rovásával: ha több, dicséret jár a jól sáfárkodó ispánnak, ha kevesebb, számon kérik mulasztását...

Zalából, Veszprémből egyaránt a tihanyi félsziget felé gördülnek a szekerek, ballagnak a marhák.

Endre király fent állt a Balaton tavába nyúló tihanyi félsziget végén, a sziklás magaslaton. Két kézzel támaszkodott keresztmarkolatú, széles pallosára, és mozdulatlanul nézett maga elé. Arca sápadt, tartása fáradt. Pedig még kora reggel van. A napfény vidáman csillog a Balaton vizének apró, halvány fodrain. Minden friss; az ég is derűs, csak néhány apró bárányfelhő úszik rajta messze, messze, túl a lapos somogyi parton, amely mögött lehajlik szürkéskék boltozata, alacsony dombok zöld foltjai közt.

A király mögött most cipeli el a rögtönzött oltárt néhány szerzetes. Az imént ért véget az ünnepi mise. Még csapkodják a füstölőben a tömjént, hogy elaludjék parazsa. Az oltári csengő megcsendült, amint egy parasztgyerek viszi a szerzetesek mögött, le a magaslat hátsó lejtőjén.

Kissé hátrább, a király mögött négy püspök állt egymás mellett: Benedek érsek. Mór, Miklós meg Kelemen; ez utóbbit Kund most látta először. Mind sarkig érő köntösben, fehér karingben, vállukról piros stóla fityeg alá, fejükön az alacsony, hegyes süveg. – Miklós mögött áll Kund, a többiekhez is közel a kísérőik. Azután körül kisebb-nagyobb csoportokban a király főemberei, vitézei; mindenki ünneplőn, díszes öltözetben, kifényesített páncélban. Nézik, várják, mi lesz itt.

– A király úr megígérte, hogy ma adózik istennek a németeken vett győzelemért – mondotta Benedek érsek, és a három püspök összekulcsolt kézzel, ájtatos arccal bólogatott.

A háttérből most gyors léptekkel sietett előre két fekete ruhás szerzetes. Fejük a kámzsa alatt alázatosan lehajtva. Ruhájuk széles ujjában kezük összetéve. Fatalpú sarujuk kattog a földön. Az egyik, Lázár apát, a királyhoz lépett. Halkan kezdte beszédét, de aztán magasabbra emelte hangját, kezét is kihúzta köntöse ujjából, és oly hévvel mutatott körül, hogy a kámzsa hátracsúszott fejéről. Meglátszott kopasz koponyáján a nagy pilis, amely miatt csak két füle közt, a tarkónál húzódott egészen keskeny kis hajcsík.

– Mindez a félsziget, amit körülvesz a tó, egészen addig a mélyedésig, amelyet amott hátrább, emberi kezek munkája készített a hajdani időkben – mutatta Lázár apát –, és minden, ami ezen belül van, a halászó- és nádvágó helyekkel együtt: hozzánk tartozzanak! A szőlők nem... De a cserjések is, túl ezen a dombon, klastromunké legyenek... A félsziget mögött a királyi rétek is, egészen a legközelebbi faluig.

Keze most kivágódott a tó felé, és a távolban különböző pontokat jelölt meg:

– Amott van Oroszkő, az is egyházunkhoz tartozzék, A tó felett a Sió patak foka, ahol a népek gyakran hidason járnak át, kisebb víznél azonban csak átgázolnak, szintén a mienk legyen; Kapcsold hozzánk a Holovágy nevezetű helyet is a tó mellett. Felesen maradjon a népé, de fele az egyházat illesse...

A király nem szólt semmit, csak félrenézett, nem arra, ahol az apát állt, mintha mondaná: eleget értettem, abba is hagyhatjuk. – De Lázár nem hagyta abba:

– Tartozzék hozzánk a Kerthelynek nevezett kaszálónak alkalmas terület is meg a Kakszarma nevű hely...

A király hátraszólt:

– Miklós püspök, jer elő! Hallottad, amit a tisztelendő apát beszélt?

– Hallottam.

– Hát akkor foglald írásba, szép levélbe ezt az adományt, amellyel e helyen, Tihanyban apátságot alapítunk Szűz Mária és Szent Ányos hitvalló tiszteletére, a magam lelki üdvösségéért, no meg a feleségem, fiaim, leányaim is üdvözüljenek és minden élő vagy megholt atyafiságom. Mindnyájuk üdvözüléséért.

Miklós felsóhajtott:

– Uram, király! Írja meg inkább az alapítólevelet a tisztelendő Lázár apát az ő tudós nyájával. Jobban tudnak ők írni, mint én, meg jobban is tudják, mit akarnak.

Lázár eközben oldalvást izgatottan tanakodott kísérőjével. Kund világosan hallotta, amint a király ezt felelte az öreg püspöknek:

– Éppen azért, mert ők jobban tudják, mit akarnak: írd meg te az alapítólevelet, mert ha rájuk bíznók, belefoglalnák az adományba fele királyságomat.

Lázár most visszatért és folytatta:

– Ugyanezen egyházhoz legyenek csatolva Székvejsze, Potvejsze meg Lápa, ahol a dombok és mezők vannak, aztán egy falu, Gamás...

A király megfordult, és lassú léptekkel elindult hátrafelé, amerre a domb mögött sátrai állottak. Lázár ment utána.

– A Gyisznó nevű hely is... Aztán Martos... Van még egy Fadd nevű falu is...

A király meggyorsította lépteit, de a barát nem maradt el mögötte. Lihegve hadarta:

– Uram, király! A somogyi vásár és a tolnai rév vámjának harmadát is...

– Híveim – szólt a király kísérőihez –, bizonyára elkészült már a lakoma, jól fog esni az isten nevében kezdett szép napon!

Mind köréje csoportosultak, és vele tartottak. Lázár apát mögöttük maradt, de még egyre beszélt:

– Hát étkünk, italunk, ruházatunk elkészítése! Hány csikót, tehenet, kecskét adsz évenként? Hány szántóvetőt, vincellért, halászt, lovászt, pásztort, kondást, inast, juhászt, kanászt... méhészt, szakácsot, kovácsot, molnárt, ruhamosót, kőfaragót? – Az apát feje fölött összecsapta a kezét, és az ég felé fordított szemmel rebegte: – Minderről még nem is beszéltünk!

Kund, mint legkisebb a jelenlevők közt, hátramaradt utolsónak. Látta Miklós püspököt, amint ott állt magába roskadva, és csak halkan rebegte:

– És mindezt nekem kell írásba foglalnom...

Mire Kund leért a király táborába, ott már lakomához is ültek. Kondérokkal futkostak a szolgák; és ahol néhány főember vagy udvarbeli összecsoportosult, letették a kondért a pázsitra, aztán futottak vissza a főzőhelyre másikért. Fortyogó nagy üstökből kanalazták a szakácsok a kondérokba a levet, vagdalt húsdarabokkal. A csoport, amelyik megkapta kondérját, köré telepedett a földre; kiki elővette kését, kanalát. Csak a király és a püspök ültek asztalnál. – Kund körülszemlélődött, hová telepedjék, melyik kondér mellé. A nagy zsivajgásban hirtelenében nem látott ismerőst. Mások nyomában ellépkedett hát arra felé, ahol a nyársakat forgatták. Máglya fölött egész ökör sült, négy szolga forgatta a hatalmas nyársat. Kisebb tüzek felett kisebb nyársakon borjak, juhok pirultak.

Vétek, mennyi zsír csöpög el hiába a tűzbe! Kund tőle telhetően mentette a kárt, csizmaszárából elővette kését, és az ökörhöz lépett. A nyársforgatók megálltak, a vitéz jókora szeletet kanyarított le magának az ökör combjából; majd lassan visszafelé indult, jóízűen harapdálva a húsdarabot, késével faragta az inas részt. Már éppen le akart telepedni a rét szélén, amikor torkán akadt a falat. – Kuc, kuc! – köhögött, aztán sikerült lenyelnie. Nagyon meglepődött, mert ismerőst pillantott meg. A közelben, az egyik bogrács mellett Vojtek ült, Jadviga bátyja. Itt volt a nagy pillanat, a találkozás, amikor számot kell adni a lányrablásról. Tudta Kund, hogy illik, a rokonság ilyenkor tudomásul veszi a történteket. Görbe pillantás, mogorva szó azonban eshet, a lány díját is magasra szabhatják: s akkor mi lesz?!

Vojtek is meglátta Kundot. Letette kanalát a fűre. Kund a maradék húst egy leskelve ott keringő kutyának dobta, és visszadugta csizmájába s kést. A kutya elrohant, lefeküdt egy bokor alá, és két mellső lábával szorította zsákmányát, marcangolni kezdte, közben felfelnézett, dühösen morgott: eszébe ne jusson valakinek elvenni tőle.

Kund köszönésképpen meghajtotta a fejét, és feszülten várta, mit szól Vojtek. Övé a szó, ő az idősebb, a rangosabb.

Csodálatosan egyszerűen és gyorsan történt minden. Vojtek mosolyogva közeledett, kezet nyújtott, aztán hátba vágta Kundot.

– Mindent hallottam. Jól van, ahogy van. – Aztán megölelgette.

– És... és... – próbált szólni a fiatal vitéz.

Vojtek nevetett:

– Mondom, jól van minden. Tőled nem kell vőpénz, úgyis adósod vagyok.

És mikor Kund még mindig zavartan kereste a szavakat, hozzátette:

– Meg aztán örülök is, hogy a húgom közel marad hozzám.

– Közel? Hogyan? Mi Patakra megyünk...

– Éppen azért. Hiszen én vagyok az új pataki ispán... Most azonban már üljük meg a lakodalmat is!

A lakodalom dolgában kereste fel másnap Kund Miklós püspököt. Gondolkodó arccal ült sátrában az öregúr. A sátor elejének mindkét lapja felhajtva, hogy frissen járja belsejét a levegő. Miklóson még nincs püspöki öltözet, egy ingre vetkőzve ült ott. Térdén írótábla, rajta nagy pergamen, időnként arra pöcögtetett ecsettel apró, fekete ákombákomokat nagy lassan. Mellette fatönkön fa táblába kötött, nyitott könyv feküdt, minduntalan ebbe nézett. Néha letette az írószerszámot, gondterhelt homlokkal forgatta a könyv lapjait. Ez volt az a bizonyos formulára, amiről Veszprémnél beszélt, az iratminta-gyűjtemény, ebből merítette minden fogalmazó tudományát.

– No, mi kell? – förmedt Kundra, mikor ez megállt előtte, és kezében zavartan szorongatta sisakját. Soha Kund még ilyen mogorvának nem tapasztalta.

– Püspök uram, azért jöttem, mert megígérted, hogy összeadsz itten a feleségemmel.

– Megígértem? – Miklós már régen elfelejtkezett erről.

Gyorsan hozzátette:

– Igen, persze hogy megígértem. Hát aztán?

– Most volna ideje, hogy megtartsuk a lakodalmat.

– Ejnye, ejnye, hát nem tudsz máskor jönni! Ne abajgass most, amikor azt sem tudom, hol áll a fejem! Nem látod, hogy írok? Alapítólevelet ennek a tihanyi apátságnak... Gyere jobbkor.

Kund elódalgott, és beszámolt Vojteknek, hogy s mint járt. Márpedig a püspököt el nem mellőzhetik, nagy tisztesség ez, különben is megígérte, hogy ő tartja az esküvőt. – Másnap hát újra elment hozzá. Most már a sátor közelébe se merészkedett. Tanúkat hallgatott a püspök, mik a határai a birtokoknak, amelyeket eladományozott a király. Két parasztembert faggatott éppen.

– Hogyan jelöljék ki a király szolgái a réteket, erdőket, szántókat? Mondjátok még egyszer, de lassan: Kezdődnek az ekli révnél...

– Fedőig... Tetrefőig, onnan Ároktőig, amonnan meg Bagát mezejéig... Ott az erdőben egy kis halastó is van...

– Ne siess, várj, amíg leírom. Mondd csak még egyszer... Aztán el ne menjetek innen előlem!

Kund leült a földre, és várt. Bizony dél is lett, mire Miklós püspök körülírta az ekli révnél kezdődő birtok határait. És közben vastag verejtékcseppek hullottak homlokáról. Addigra már ott várakoztak más tanúk is, akiket nyargaló lovasok hoztak be mindenfelől, az eladományozott területekről. – Hát bizony itt hiába várna Kund akár napestig is.

Az új jövevények egymás közt tanakodtak.

– Hol is vannak a mezsgyéi Holovágynak? A Törktóig, onnan Szakadatig...

– Aztán a nagy árok fordulójáig – folytatta egy másik – aztán Ségig, majd Őrsig, tovább vissza a tóig...

Míg ezek így tanakodtak egymás közt, és készültek a püspök elé, egy ősz varkocsú öregember állt Kund elé. Remegő hangon kérdezte:

– Mi lesz velünk, vitéz? Fiatal koromban adóztunk a királynak... aztán már tizedet is szedtek rajtunk az egyháznak.

De szabad emberek voltunk. Most hát szolgák leszünk? – öklével könnyet morzsolt el az arcán.

Kund most sejtette csak meg, mi történik itt. Összeszorult a szíve: hátha maholnap a király eladományozza apját, testvéreit, faluját is valami papoknak vagy uraknak!... Eddig szegény szabad emberek voltak, azután koldus szolgák lesznek?!

– Én bizony nem tudom, öregapám – mondotta –, kérdezd okosabbaktól.

Szomorúan bandukolt el, és két napig Miklós püspök sátra felé se mert nézni. Harmadnap ismét arra kémlelődött. Egész tábor volt már a sátor körül a mindenfelől összeszaladt tanúkból. Annyi birtokot kértek a királytól a barátok, seregnyi tanú kellett, hogy esküvel kivallják határait. Azok sem mehettek el mind, akik végeztek: minden faluból a legtekintélyesebbnek vissza kellett maradnia, hogy majd kézjegyével bizonyságot tegyen az okiraton. – No ezek soká várhatnak, mire készen lesz.

Most azonban a püspök nem a tanúkat vallatta, eskette: Lázár apáttal vitatkozott.

– Ezt is mondta az úr?

– Én mondtam – felelte az apát –, a király hallgatott. Régi regula: a hallgatás beleegyezést jelent.

– Száznegyven háznépnyi szolga! Ebből hatvan háznyi legyen csak szántóvető, a többi mindenféle foglalatosságú pedig nyolcvan. Köztük sokfajta kézműves. Nem kis dolog ez!

– Írd be, püspök atyám, nyugodtan. Nekünk adja a király.

– Előbb meg kell beszélnem vele...

– Ezenközben rossz emberek elfordíthatják tőlünk szívét és bőkezűségét. Lelkedre vennéd-e? Nemde, többet ér a királynak a szerzetesek nyájától a buzgó imádság, mint pár hitvány szolga?! Gondold meg, a király szerencséjéért imádkozik egy tisztelendő testvérünk, és eközben arra kell gondolnia, hogy nincs, aki szénát vessen a tehenek elé. E világi gond eltéríti figyelmét, és imádsága nem elég buzgó, nem száll fel a mennybeli úrhoz, és a királynak nem lesz szerencséje. Látod! Egyébként fáradságodért hálásak leszünk, nagyon hálásak meghiggyed! Írjad csak!

Miklós sóhajtott, felpillantott, és meglátta a sátra előtt őgyelgő Kundot. – Most nem érek rá – mondta hirtelen. – Emitt egy ifjú vitéz, akinek már régen megígértem, hogy összeesketem a feleségével.

– Hahó, fiam, gyere ide!

Megértette az apát, hogy a püspök kegyelemben elbocsátotta.

Savanyú arccal meghajolt és ment. – Kund alig hitt a fülének, hogy a hívás neki szól. Miklós püspök éveket öregedett az elmúlt napok alatt, megsápadt, megráncosodott. Panaszkodott is Kundnak:

– Se vége, se hossza az irkafirkának!

– Nehéz dolog lehet – sóhajtott Kund is.

– Nem is győzöm. Azt hiszed, segít az a drága pénzen vett formuláré? Dehogy segít. Akármilyen nagy súlyú dokumentum is ez a levél, a szent és oszthatatlan Háromság és Endre, a pannonoknak győzetlen királya nevében: én bizony ebbe is nem deákul, de magyarul írom be a mezsgyéket, utakat, helyeket, tájakat. Mit fog szólni hozzá a pápa követe, ha egyszer eljön, és megvizsgálja az egyház javait, nem tudom... De most három napra félrerúgok minden gondot. Tartsuk meg a lakodalmat.

Szaladt Kund a hírrel Vojtekhez, Vojtek meg Zács palotaispánhoz, aki a király nevében vállalta Kund násznagyságát. Nemcsak tisztesség ez, de hasznos is, mert a király költségén lesz a lakodalom, és násznép az egész udvar. Zács jelentette a királynak. A király sápadt, fáradt arcán mosoly suhant át...

– Helyes, legyen lakodalom. Talán még magam is megforgatom a menyasszonyt.

Sátrában volt azonban Vid ispán is, a rókalelkű tanácsadó.

– Mit mondtál? – kérdezte a palotaispántól. – Miklós püspök végzi az esketést? İ is lakodalmazni akar? Hát már megírta azt az alapítólevelet? A barátok napról napra reáfutnak az úrra, és rágják a lelkét. Mindig valami új jut eszükbe... Azt mondom, előbb üssünk pecsétet a levélre, aztán lakodalmazzunk.

A király rábólintott, hogy úgy legyen. Zács megmondta Vojteknek, Vojtek Kundnak, ez meg búsan megvitte a hírt Miklós püspöknek. Az ugyancsak csóválta ősz fejét.

– Sírba visznek engem ezzel az alapítólevéllel, meglátod. Elviseltem vitézi fiatalságomat, a házas állapotot, özvegységet, háborúkat, követjárásokat, hatvan esztendő se nyomta le vállamat, de ezzel az írással elölnek. És nagy szomorúan visszatért munkájához.

Együtt volt megint az udvar, de ott nyüzsgött mindenki más is, aki csak bírta a lábát Tihany környékén. A király ünnepélyes arccal állt az asztalnál, az asztalon végre készen az apátság alapítólevele. Lázár apát képe elégedett, látszik, hogy kámzsája bő ujjában dörzsöli a kezét.

Sorra lépnek az asztalhoz Benedek érsek, Mór és Kelemen püspök: aláírják nevüket. Majd Lázár apát, végül Miklós püspök. Aztán odaszólítják Zács palotaispánt is: ő keresztjelet rajzol az okiratra. Miklós ernyedten hagyja, hogy Lázár kapja fel az írószerszámot, és a + mellé pingálja: „Zács palotaispán kézjegye.” Zács int Vojteknek: ő is keresztet rajzol.

– Elég – szólt a király, és a maga kezével adta át a pecsétnyomóját Miklósnak. Öt-hat fej hajlott az asztal fölé. Egy szerzetes hátrább kis edényben olvasztotta a pecsétviaszkot; most átnyújtotta az edényt Lázárnak, az Miklós keze alá szolgált. A nézők lélegzetüket is visszafojtják, amíg a pecsétet ráhelyezik az iratra.

Aztán sóhaj fut végig a tömegen.

Lázár térdre borult. A király fogta a levelet, és az apát kezébe adta. Kis csoport fekete köntösű szerzetes harsányan és sietősen megzendítette az éneket: Te Deum laudamus, te Dominum confite-é-mur... Mindenki letérdelt.

A himnusz elhangzása után a sokaság bomlott, oszladozott. Lázár apát egyedül marad az asztalnál.

– Vid ispán!... Ernye ispán!... Nána lovász! – kiáltozott a tömegbe. – A kézjegyeteket! Jertek, a nagyobb nyomatékért...

A királyi pecsét után, biztonság okából, még annyi kézjegyet gyűjtöttek a barátok az alapítólevélre, hogy négy esztendőbe telt, míg bevégezték, és rávezethették a záradékot, meg a keltezést:

„Az Egyistenség üdvözítő megtestesülése után a hétszeres ég és az egész mindenség ezerötvenötödik évében.” Feljegyezték azt is, hogy: „Íratott ez a kiváltságlevél boldog emlékezetű Miklós püspök által...”

Szegény Miklós püspököt csakugyan hamarosan sírba vitte a nagy levél megírásának fáradsága!

Most még Miklós püspök megkönnyebbült lélekkel haladt fel a tihanyi félsziget ormára, ahonnan messzire nyílt a kilátás az őszi Balaton bágyadtan csillogó víztükre felett. A mai nap örömére megint ott állt az oltár, kora reggel ott kezdődött az ünnepség. Mezítlábas parasztgyerek várta a püspököt, de fehér karing rajta. Nála inaskodik – pár év múlva pap lesz belőle. Aranyhímzéssel terhes palástot terített az öregúrra. Eközben félrecsúszott fején a hegyes süveg. Miklós megigazította, aztán ősz szakállába mosolyogva, megindult az oltár elé, ahol már Kund várta Jadvigával.

Kund várta Jadvigával. Mögöttük csoportosultak a táborból idegyűlt ismerősök, a háborúban szerzett barátok, királyi és hercegi tisztségviselők, Jadviga udvarbeli leánytársai meg a környékbeli földnépe, zsivajogva, tarkán, derűsen, jókedvűen.

A domb mögül már szállott a sülő pecsenye füstje, és idáig hangzott a csapra verődő hordók oldalán a fakalapácsok fürge kopogása.

Kis megye Patak vármegye a Tisza táján, Béla herceg birodalmában, de dús földű, szép. Középpontja a sárospataki vár a Bodrog partján. A lakodalom után oda tért vissza Vojtek, vele Kund és Jadviga. Látta Kund, hogy a kanyargós folyó körül sok a nádas, a mocsár.

Otthonos vidék ez neki, aki a Kis-Balaton tájékához szokott.

A pataki vár erős földsáncokkal védett domb. A víz felé eső sarkán hatalmas torony: alja, egy emelete kő, azon felül fagerendákból van szépen összeróva. Ebben a lakótoronyban székel a megye ispánja, vaskos falak közt, súlyos boltozatok alatt. Kundék is itt laktak. Nem ért fel ez a veszprémi palotával, de Jadviga megelégedett vele.

Elmúlt egy évtized. A németek nem nyughattak. Befonták Endre királyt. Rávették, koronáztassa királlyá kisfiát, Salamont, hogy az örökölje a trónt, ne Béla herceg. Elidegenítették testvérétől, majd sereget is adtak melléje, hogy kiűzze országából Bélát.

A herceg végső veszedelembe került. Csak lengyel földről kapott segítséget. A Tisza mellett volt a csata. Kund és Vojtek is a herceg oldalán harcolt. A nagy veszedelemben a magyarok, akik Endre király seregében voltak, átállottak Bélához, mert nem akarták fegyverükkel a németek javát szolgálni. Endre elvesztette koronáját, életét.

Ezután Béla lett a király. Miután a harcban Vojtek hősi módon elveszett, az új király próbált hívét, Kundot tette meg pataki ispánná.

Kund és Jadviga hosszú, boldog életet éltek. Sok gyermekük lett, még több unokájuk. Búvár Kund nevét följegyezték a krónikák, évszázadok múlva is megénekelték a költők. Késő maradékainak is becsületet szerzett, hogy ősapjuk Búvár Kund volt.

Vége