12.

Kis csapat lovas szaporán ügetett Veszprémből észak felé. Tíz-tizenkét lovas mindössze, Vojtek nyargalt élükön, tőle kétfelől Kund és Urosa, Vojtek elmondotta, miért küldte el oly sietve a herceg:

– Mikor Gebhard püspök megkapta a levelet, amelyben urunk a császár nevével azt írta neki, hogy térjen vissza sietve Németországba, Gebhard Pozsonynál állt hajóival. Fel is gyújtotta, el is süllyesztette hajóit...

– Miért nem tért vissza hajóival együtt?

– Hogyan merészelt volna ilyen bajoskodást? Lassú munka a hajóvontatás. Honnan is szerzett volna annyi lovat, amennyivel húsz hajót felvontat, szemben az árral! Hiszen attól tartott, hogy mi már a sarkában vagyunk. Ha utolérjük őket, vízbe fullasztjuk, mint az egereket. Inkább otthagyta hajóit, és futott gyalogszerrel.

– Értem már. Mondd tovább.

– Tehát Gebhard elmenekült, és húsz hajóját felgyújtotta.

Mégis maradt négy. Azok, amelyeket előre indított.

Most ez a négy hajó Győr alatt horgonyoz. Rakva eleséggel, erős, fegyveres őrséggel. A császár serege egyenest arra tart, – A hajókról jóllakhatnak és erőre kapnak – vélekedett Kund.

– Az. Megyünk hát, és szemügyre vesszük, mit tehetünk ellene.

Urosa ismerte már ezt a vidéket. Figyelmeztette Vojteket, hogy Fehérvár alól a németek is ugyanarra mennek, mint Veszprém felől ők maguk. Vigyázniuk kell, hogy egymásba ne akadjanak.

Így lovagoltak egész éjjel. Hajnalhasadáskor ereszkedtek le Győr megye déli részén, és a hegyek lábánál betértek az őrsi földvárba.

A hegy alatt zsombékos mezők közepette feküdt a földvár, rajta túl már nem zsombék, hanem mocsár terült el. A vár most zsúfolva volt a környék népével. Akik a német közeledésének hírére messzebb nem húzódhattak, hamarjában ideszaladtak minden marhájukkal.

Vojtek néhány órát itt akart megpihenni. Esznek valamit, és mire a nap egészen felkel, folytatják útjukat.

A nyugovásból azonban nem lett semmi. Alighogy letelepedtek, kiáltja az őr a látófáról, hogy nagy sokaság közeleg a hegyoldalban. Alighanem fegyveresek.

– Jön a német! Fegyverre!

A várnagynak mindössze húsz lovasa volt. Ezek mellett azonban felült vagy ötven paraszt is, ki lándzsával, ki nyárssal, bunkóval. Vojtek csatlakozott hozzájuk a maga embereivel. A keskeny, omladozó töltésen kimentek a várból, az ingoványon át az országútra.

Hát látja Kund: csakugyan sokaság jön ki az erdőből. Az erdő alatt, kiérve az erdei útról, a hegyoldalban elterjednek, és sietve, botladozva áramlanak lefelé.

Kantárszáron vezetik a lovakat. A hajnali derengésben csak ebből látszott, hogy sereg ez, nem csorda.

– Sokan vannak. Mit csináljunk? – kérdezte a várnagy, mivelhogy még nem járt háborúban.

– Leszakítunk belőlük egy részt, és zsákmányt veszünk rajtuk – mondta Vojtek. Intett Kundnak. – Tíz emberrel menj eléjük, és terelj erre annyit, amennyit bírsz.

Kund azokat a hercegi vitézeket választotta, akik közé most már maga is tartozott. Óvatosan szemlélődve ügettek az ellenség felé.

Túlnan észrevették a kis magyar csapatot. De olyan történt, amit Kund még nem tapasztalt, nem várt. Nem robogott elébük néhány lovag a maga csatlósaival, akiket azután maguk után csalogathatnak. Nem. Amint megpillantotta őket a német, nem várta be közeledésüket, hanem ész nélkül tért le az országútról – bele a zsombékba.

Kund megállt, nézte, mi lesz ebből. A német lovak térdig süppedtek a mocsárban, elakadtak. Lovasaik leugráltak a nyeregből, és gyalogszerrel másztak bele a süppedékbe. Utánuk, mint a méhraj, könnyű fegyverű gyalogok. Csakhamar vetkeződés kezdődött. Le a saruk, csizmák, a sodronynadrágok! Meztelen a hátuljuk, ahogyan tapossák a dágványt.

A magyar lovasok leeresztik a lándzsát, és hahotáznak. De a java ez után következett. A német urak nem jártak se lovon, se gyalogszerrel, Úgy ellankadtak a koplalásban, hogy szolgáikkal vitették magukat. Lektikákon, vagyis hordszékeken. A szolgák sem voltak jobb erőben, mint gazdáik, de hát vinniök kellett amazokat, hiszen urak.

De hát a zsombékban nem győzték. Lábuk térdig ragadt a süppedékbe, vállukon meg a rudakra függesztett hordágy. Kund látta, hogy egy bársonyruhás, aranyhímzéses ember, alighanem gróf, felült az ágyán, és rémülten ordítozott embereire:

– Schnell! Schnell! – Vagyis: gyorsan, gyorsan!

A szolgák is elvesztették rémületükben fejüket és fejükkel együtt uruk iránt való tiszteletüket is, mert visszakiáltoztak rá, alighanem azt mondták, siessen saját becses lábán, ha olyan sürgős az útja. A grófnak nem kellett több, fogta a kardját, és püfölni kezdte embereit. A lektika megbillent, mert egyik szolga eleresztette a rúdját. A bársonyos főember lefordult a zsombékba. Erre azután a többi szolga ledobta a lektikát, és nem hederítve többé urukra, szedték a lábukat, ahogyan bírták.

A zsombékon át áramló sokaság feje fölött számos hordszék himbálózott. Most egymás után pottyantak a dágványba. A gyalogszerrel menekülők széles ívben kerülték ki a jajveszékelő urakat. Volt, aki kimászott a lektikából, és ment a többiekkel. Többjük azonban mozdulni sem bírt.

Bársonyos párnák hullnak a nedves-zöld, éles fűszárak közé. Palástok, drága fegyverek. Nyergek. A málhás állatokról ledobják a drága sátrakat. Amott lovasok könnyebb gázlót találnak, és keskeny, hosszú sorban kelnek át a zsombékon. A gázló mellett azonban mások övig merülnek, és csak ordítanak segítségért. De senki sem segít. Senki! És a süllyedők összetett kézzel könyörögnek. Riadt ordítás kiáltja túl a lármát. Aztán már csak egy görcsös ököl nyúlik ki a zsombék közül... Amott még egy. Ez alámerül. Amott más úgy marad, felnyúlva, mintha az alámerült katona önmagának állítana fejfát.

A zsivaj, a rémült kiáltozás megzavarja a magyar lovakat. Horkolnak, topognak, hátrálnak. Kund sarkantyút adott lovának, hogy megfékezze, és előreösztökélje. Ekkor ért melléje Vojtek. Megragadta kantárját.

– Hagyd el! – mondotta. – Nem szabad ingerelni a fejét vesztett sokaságot. Hiszen kevesen vagyunk. És ha vakrémületükben mind erre tódulnak, nincs időnk visszavonulni a töltésen.

Az őrsi várban maradt paraszti sokaság is jól látta a német sereg szörnyű visszavonulását a zsombékon át. Egyre többen jöttek ki az országútra. Kiáltoztak, végül a trombitákat is megfújták. A várnagy álmélkodott:

– Milyen szerencse! Minden poggyászukat elhajigálják!

– Nincs egyéb dolgotok, csak megvárjátok, míg elmennek, aztán összeszeditek – mondta Vojtek.

– A dágványba dobott urakat pedig üssük agyon – tüzelt Kund. – Minek hoztak ennyi népet kirablásunkra!

– Igazad van. De bízzuk ezt az őrsiekre – jegyezte meg Vojtek. – Nekünk nem ez a parancsunk. Még gyorsabban kell dolgunk végére járnunk! Hiszen ez a futó sokaság ugyancsak a Dunának tart.

– Ne búsuljatok, nektek is hagyunk a zsákmányból – bizonykodott széles ábrázattal a várnagy.

Vojtek pedig összeszedte embereit, és míg az ellenséges sereg megtizedelve, üggyel-bajjal vergődött át az ingoványon, ők az országúton, egyenesen nyargaltak Győr felé.

Ama hegyet pedig, ahol a németek lejövén, eldobálták bársonypárnáikat, sátraikat, palástjaikat, ettől fogva Bársonyosnak nevezik mai napiglan.