4.

– Adjatok nekik egy falást! – mondta Zács palotaispán egy inasnak, Ompolyékra értve a szót.

Az inas utánuk ment, hogy várjanak az indulással. A konyháról kivittek nekik egy kondért. Kundék az udvaron leterítették ködmönüket, és körülülték a kondért. Éhesek voltak, hiszen múlt éjszaka óta csak most szálltak le a lóról. Evés közben Kund nagyokat gondolt. Tízszer is meg akart szólalni, de visszatartotta a szemérem. Végre megemberelte magát, egészben nyelt le egy falat húst, és megkérdezte Ompolyt:

– Bátya, hogyan szólítják ezeket a lányokat?

– Miféle lányokat?

– Hát akik itt futkosnak az udvarban.

Fontos volt a kérdés, Ompoly nem is tudott rá válaszolni, hát csak rágta az ételt. Egy idő múlva mintegy mellékesen vetette oda:

– Hát hogyan szólítanák?... Kisasszonynak.

Mikor később a kis csapat nyergelt, Kund nem volt sehol. Felültek és várták. De Kund nem jött. Kiáltozni kezdtek érte:

– Kund! Hej, Kund!

De a palotás vitézek rájuk förmedtek:

– Nem vagytok az erdőben! Ne lármázzatok! Urunk hajléka ez.

– Nem várhatunk, sürgős a parancs – nyugtalankodott Ompoly.

– Majd utánunk talál – vélte Adalbert.

– Utánunk hát. Ne várjunk – mondogatták a többiek.

Üzenetben hagyták az őrállóknak, hogy ha látnak egy fiatal harcost, Kund nevezetűt, mondják meg neki, hogy társai előrementek. Ezzel elindultak.

Kund pedig eközben járta a palotaház besötétedett tornácait. Kereste azt a szőke varkocsú lányt. Gondolta, mire társai nyeregbe szállnak, már ő is köztük lesz. Még egy pillanat – még egy pillanat: az idő elhúzódott. Olykor azt hitte, hogy már megtalálta. Az udvaron lobogó máglyarakás fénye azonban megcsalta: más leányok jöttek-mentek. Az igazi nem volt köztük. – Ámbár miért is keresi ő azt a szőke varkocsút? Hiszen nem is merné megszólítani. És ha megszólítaná, mit mondana neki?... Még szerencse, hogy mindig más leányok kerültek elébe, mert valahányszor azt gondolta, hogy őt látja, földbe gyökerezett a lába, megbénult a nyelve az ijedtségtől.

– Ostoba vagyok! – mormolta elkeseredve, és öklével homlokára ütött. Hátra se nézett, úgy rohant ki a kapun.

Társait már sehol sem lelte. Kérdezősködött felőlük, de az őrállókat éppen akkor váltották fel, és az újak nem tudtak az üzenetről, amit Ompoly hagyott hátra.

Gyámoltalanul magyarázgatta, hogy neki egy csapattal a sereg után kell mennie, de nem találja csapatát. Ekkor egy tizedes bölcsen megnyugtatta:

– Sose búsulj, öcsém! Eljutsz te a sereghez. Mert hajnalban Béla herceg is a sereghez indul. Menj vele te is, akkor nem lesz semmi hiba.

Kund ettől megvigasztalódott. Visszament a palotaházba, és most már nyugodtabban fogott a kereséshez. Megkérdezett egy udvari vitézt:

– Hol találom a... húgomat? Itt szolgál az udvarban...

– Te tudod, hol van, ha a húgod.

– Vagyis nem egészen a húgom. Csak távoli atyafiság köt hozzá. – Kund belemelegedett, belezavarodott a hazugságba. – Olyan szőke leány.

A vitéz megcsóválta a fejét. Látta, itt valami nincsen rendben.

– Lengyel vagy orosz? – kérdezte. – Mert ha orosz, akkor Násztya királyné úrasszony szolgálója. Ha pedig lengyel, akkor Rika hercegasszony udvarában keresd.

Ezzel otthagyta. Kund nem lett okosabb ettől. Csak az jutott eszébe, hogy az a leány csakugyan olyan furcsán beszélt, amikor őt kinevette. Idegenesen. Úgy mondta: Kityerik á nyákád, há olyán nágyon mérjeszgétyed... De az volt a szép, hogy így mondta.

Az udvar már néptelenedett. Az emberek aludni mentek. És ekkor váratlanul előtte termett a leány. Ment a hálóházba. Kund annyira megzavarodott, hagyta, hogy elmenjen előtte. De akkor megemberelte magát, kettőt nagyot lépett utána.

– Kisasszony! – szólt fojtott hangon.

A leány csak ment tovább. Nem gondolta, hogy neki szól ez.

– Kisasszony! – mondta újra Kund, és most már a leány elébe került. Attól tartott, ha ilyen közelről látja:

nem is lesz olyan szép, amilyennek gondolta. De csalódott. A leány még szebb volt!

Megállt. Csodálkozva nézett a fiatal harcosra. Megismerte:ez az, akit néhány órával ezelőtt kinevetett. Elmosolyodott.

Kund érezte, hogy a leány megint nevet rajta. Ilyenek ezek a lányok! Mindig csak nevetnek, akár van rá okuk, akár nincs... De ez ne nevessen rajta! Dühös bátorság töltötte el.

– Kisasszonyom! – mondta harmadszor is, és egyszerre megoldódott a nyelve. – Minálunk a Kis-Balatonon sokféle virág nő. Piros is, fehér is, egyik szebb, mint a másik. De olyan szép virág egy sem nő, amilyen te vagy.

A leány már nem mosolygott. Nagyra meresztette szemét, szája kissé nyitva maradt a csodálkozástól.

– Én Kund vagyok, Zotmund fia, a legügyesebb pákász a Kis-Balaton vidékén. Családot is tarthatnék, annyi halat fogok, meg madarat... Leteszem érted a váltságot, ha beleegyezel.

Ennél hízelgőbbet nem lehetett leánynak mondani, mint hogy megfizetnek érte szüleinek. A szép leány méltányolta is ezt a beszédet: úgy belepirult, hogy még a haja töve is piros lett. Meg is adta rá a választ illendően, ahogyan egy fiatal leánytól várható volt.

– Minden legény buta. Te is buta vagy. Hogyan juthatott ilyen butaság eszedbe? Nem is ismerlek. Csak idejössz és hencegsz. – Valósággal kiabált a leány.

Harciasan egyet lépett előre, Kund meg hátrált, és csak kapkodott levegő után, mert szólni nem tudott.

– Hány ellenséget öltél meg? Mutasd a zsákmányt, milyen ember vagy?! – ripakodott rá a leányka.

– Én? Egyet sem. Mert a társaim nem engedtek hozzá.

Hármat öltünk meg együtt... de én nem férhettem oda... ámbár az én nyilam sebezte meg egyiket. Zsákmányom ez a kard...

A leány nem is hallgatott zavart beszédére.

– Most minden embernek háborúban a helye. Ott mutasd meg, ki vagy! Aztán vakmerősködhetsz a leányokkal.

Nézze meg az ember!

Kund leforrázva állt. Kifelé indult a kapun. Forróság öntötte el, úgy szégyellte magát, majd a hideg kirázta. Sokáig ténfergett a palota előtt. Se látott, se hallott. Pedig az idő éjszakára fordult, a várfalakon felváltva kiáltoztak az őrt álló vitézek.

Végre holtfáradtan a lova mellé feküdt, betakaródzott gubájába, és azon nyomban elaludt. Úgy feküdt, mint egy fadarab.