10.

Szép tiszta volt az ég, sűrűn kirakva csillagokkal. Kund feküdt gubájában, és nézte a csillagos eget. Gondolkodott, gondolkodott. De sehogyan sem tudott kiigazodni gondolataiból. Annyi bizonyos, Béla hercegnél alaposan elrontotta a dolgát. Vojtek haragszik rá, mert szemet vetett jegyesére, és most meg goromba is volt hozzá. A följebbvalójához! A száznagy ezt elmondja az úrnak, lesz akkor nemulass.

„Ebben már benne vagyok!” – gondolta dacosan a fiú...

Hátha szó nélkül elmenne, és megkeresné saját seregét? Nem szabad, mert a herceg magához rendelte őt, nem mehet el. Várnia kell büntetését. De talán az úr mégis elengedi az övéihez...

Az is megfordult eszében: hátha ő is remetévé lenne, mint ama nyitrai, akiről Mór püspök beszélt. Majd egykor őróla is prédikálnának a püspökök, és elmondanák Szent Kund csodatételeit: hogyan húzott ki pányvával németeket a császár táborából, és hogyan fogta el a regensburgi levél vivőjét, az áruló vendéget, akit azután úgy felakasztottak, hogy egyetlen szent sem szedte le a fáról... De jaj, ilyen tettek miatt aligha lesz belőle szent! Hiszen a főpap, a pápa a németeket szereti, és ha meghallja, mit csinált Kund, talán még a varázsigét is elmormolja, amitől Kundot pokolba viszi az ördög... Hej, hej!

Okos embertől kellene tanácsot kérnie, mitévő legyen. Meg a papok dolga sem ment ki az eszéből. – így aludt el.

Reggel első volt, hogy megpillantotta az okos embert, akitől tanácsot kérhet. Az öreg Miklós püspök kocogott ki a palotából egy jámbor lovon, szép lassacskán. Tisztes távolságban két szerzetes kísérte. Még hátrább szép királyi csapat.

Kund nagy hamar felszerszámozta lovát, és nyargalt a püspök után. Öregember az, nem bántja, ha szól hozzá. És ha ráuszítja a lovasokat? Hadd legyen már akárhogy!

Utolérte Miklóst, szépen lassította lovát, és illendően köszöntötte. Sisakját kezében tartotta mindvégig, amíg szólt vele.

– Püspök atyám, bűnös ember vagyok én.

Miklós bólogatott ősz szakállával.

– Gyohónnyi akarsz? – kérdezte.

– Azt – hagyta rá Kund, rövid habozás után. Ilyent még nem csinált, de hadd legyen ez is, akármi!

– Nagy bűnöd van, azért fordultál hozzám, ugye?

– Úgy, úgy. Goromba voltam a száznagyommal, akit az úr fölém rendelt.

– Bizony nagy bűn ez, édes fiam. Minden hatalom az Úrtól való. Minden feljebbvalónkat tisztelnünk kell... Megverted?

– Én? Nem. Csak úgy szóval...

– Akkor nincsen nagy baj, édes fiam. Bánod-e?

– Bánom.

– Akkor feloldozlak... – Már vetette is a keresztet, és latin szavakat mormolt.

– Most már nyugodtan mehetek a herceg elébe?

– Egész nyugodtan, édes fiam. Legfeljebb megbüntetnek.

– De hiszen feloldoztál?

– Én a túlvilági büntetéstől, a kárhozat tüzétől mentettelek meg. De ezen a világon még megcsapnak. Más bajod aligha lesz.

Kund megkönnyebbülten sóhajtott fel. De csak kocogott tovább az öreg püspök mellett. Végre összeszedte bátorságát, és megkérdezte:

– Igaz, hogy ti papok, a pápa szolgái vagytok?

– Igaz.

– És hogy a pápa együtt őröl a császárral?

– Igaz. Azért megyek most hozzá, hogy békítsem.

Pozsony táján van. A németeknél. Ajándékot viszek neki.

– Akkor jó – derült fel Kund. – Már búsultam, hogy rosszul szolgáljátok a királyt, ha a pápát szolgáljátok.

– A királyt szolgálnunk kell, ostoba tuskó! Hiszen tőle kapjuk a földet és a püspökséget. Nem is lehetne el nélkülünk, a mi tudományunk nélkül. Meg ha nem hirdetnők a népnek az igét.

– De ha a pápa kimondja a varázsigét, hogy a király menjen a pokolba, akkor elhagyjátok a királyt, ugye?

– Szemtelen szolga vagy. Felképellek, ha kotnyeleskedsz.

Kund nagyot sóhajtott.

– Haj, ostoba vagyok én ehhez! Pedig már abban voltam, hogy hátat fordítok a világ gyönyörűségeinek. Mivelhogy az a leány, aki a szívembe költözött, másnak a jegyese. Gondoltam, elmegyek papnak. De hát hogyan ismerném ki magamat abban a rengeteg tudományban? Meg azt a nyelvet sem tudom, amin ti istennel beszéltek, varázsoltok.

Miklós kedélyesen nevetett. Kinyújtotta reszkető karját, és megérintette a mellette, kissé hátrább lovagló Kund vállát.

– Amiatt ne búsulj. Megvallom, én sem tudok latinul. Ámbár tíz évig tanítottak rá. Mikor aztán püspök lettem, és sok pénzem volt, vásároltam idegen országból egy formulárét, vagyis iratminta-könyvet. Van abban minden: hogyan adományoz a király birtokot, milyen a végrendelet, milyen szavakkal érdeklődik a szomszéd király egészsége iránt. Csak épp a neveket kell beírnom a levélbe, a többit másolom a mintából. Mégis azt tartják, nagy a tudományom. Azért kancellárkodom én az urak mellett, és nem más, aki még kevesebbet tudna, mint én... Igaz, megvallom neked, fiatalember – és Miklós öregesen nevetett –, amikor a király birtokot adományoz, nagyon nehéz dolog leírnom a birtok határait, mert erre nincs mintám. „Ettől a tölgyfától addig az árokig”, „ettől a medertől addig a dombig”. Tudod, akkor mit csinálok? Magyarul írom. Hehehe. Úgysem olvassa azt a levelet senki. A birtok határait karddal védik, nem levéllel... De most a háborúban sokszor kellett levélbe írnom a herceg parancsait. Most se lehettem egyebet: magyar szavakkal írtam bele, hová menjenek a seregek. Hányszor írtam: Fehérvár reá menő hadi utu reá... A tudós pap, aki levelemet a seregeknél elolvasta, bizonyára nem szólt erről senkinek, és elmond vétkemért egy avemáriát...

Kund lehorgasztotta fejét.

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy tanuljak.

– Csacsinak vagy öreg, fiam. Én negyven esztendős koromban kezdtem. Mikor meghalt a második feleségem. Mondtam: még egyszer meg nem nősülök. Erre barátaim biztattak: legyek pap. Ne csupa német meg olasz kapja azokat a szép birtokokat a királytól, hiszen azok mind a maguk fajtáját részeltetik benne. Ilyen régi nemből való magyart tegyen püspökké a király úr, aki magyarokat tesz papokká a jószágokban. Hát így lettem pap és tízesztendei tanulás után, vénkoromra egyike a legkisebbeknek isten szolgái közt. – Ezt a szép mondást is alighanem az iratmintákból tanulta.

– Ifjúkorodban nem voltál pap, püspök atyám? – csodálkozott Kund. – Talán táncoltál?

– Táncoltam bizony, a sátán örömére. Meg gyönyörködtem a leányokban. Hehehe. Szép idő volt az! De a pápa azután feloldozott ifjúságom paráznaságainak terhétől, elengedte a túlvilágon kiérdemelt tisztítótüzet.

Csóválta fejét a vitéz.

– Mór püspök tegnap prédikálta, hogy az ifjúság örömei mind csak hiúságok hiúsága.

– Mit ért ahhoz Mór püspök! Gyermekkorától fogva klastromban nevelték! – pattant fel az öreg. Aztán észrevette elszólását. Sandán Kundra pillantott, felsóhajtott: – Bizony, fiam, úgy van az, ahogyan a tisztelendő pécsi püspök mondotta, akinek tudománya százszorta nagyobb az enyémnél.

Kund visszaigazította fejébe a sisakot. Miklós püspök nyájasan nézett rá:

– Hát mondom, fiam, csak gyere el hozzám. Jó magyar gyerek vagy. Amikor visszajöttem a pápától, olyan papot csinálok belőled, hogy még az ispánok is a kezedet csókolják.

Visszakocogott a fiú Veszprém felé. Útközben azon gondolkodott, hogy ő ugyan csak egyszerű halászember, de a nagyok se tudnak többet, mint ő. Csak értik a módját. Lám, ez a fecsegő vénember kedvét lelte benne, hát elárulta neki a hamisságot.

A nagyok közt, úgy látszik, hamissággal kell élni. Hát megtanulja a hamisságot ő is.

– Hehehe – nevetgélt magában az öreg püspök. A fiatal vitézről eszébe jutott saját ifjúkora. Arra gondolt.

A mögötte poroszkáló két szerzetes pedig fel nem foghatta, minő országos dolgokról tárgyalt Miklós olyan sokáig ama vitézzel. Mindenesetre nagyot köszöntek Kundnak, amikor ellovagolt mellettük.