Hatodik fejezet

Tömeg

 

Munkát! kenyeret!

Munkát! kenyeret!

Jön a tömeg, a tömeg!

Mint a megriadt legyek

röpülnek róla a kövek.

Szálló szikla apró szikra,

mint ki a szemét kinyitja,

ha vasdorong ütötte meg.

 

A tömeg

járó erdő rengeteg,

ha megáll, vér a gyökere.

Termőföld talpa, tenyere,

Százezer hegy a kenyere,

itala nem férne ködnek

s a ködök bár hegyet födnek,

a tömegnek nincs kenyere.

 

Kenyértésztaként dobódik,

hánykolódik, dagasztódik

a tömeg.

Tömény őssejt, püffeteg

tapogatóit kibontja,

nyúlik, válik amőbaként,

más dudorait bevonja.

 

Világ, bekap a tömeg!

Felleget fú orralika

odvas foga

bérkaszárnyák görbe sora.

Kapkod, nyúl, ahova ér,

csűrért, gyárért, boglyáért,

hétórai munkáért,

a Göncölért, Fiastyúkért,

bővizű alföldi kútért.

 

Nyirkos, görbedő atyáim,

édes, sovány leánykáim

a tömeg.

Körötte füstölgő csövek.

Folyót piszkál a szalmaszál,

ni, kapja, viszi már az ár!

és sodorja a padokat,

a kiszniket, a kocsikat,

a csákókat, a lovakat,

a fölmutatott kardokat.

 

Óh!

Minden más hiábavaló,

az alku, az átok, a csönd, a szó!

Ő az épület s az építő,

lenn alapkő és fönn tető,

a dolgozó, a tervező

Éljen a munkásság, parasztság,

nem fogja polgári ravaszság,

fölrúgja milliónyi láb,

hú! tömegek, tovább, tovább!

 

 

 Búza

 

Zúdul a szél a rétekre,

sóhajunkkal keveredve.

Dohog a föld, zúg a búza,

zeng a búza.

 

Verejtékünk egy-egy cseppje

száraz földdel gyúrva egybe

búzaszem a búzaszáron.

Zúg a búza.

 

Kenyér magva, tőke magva,

megy a csűrbe, fut a bankba.

Hozzánk nem ér, csak a hangja:

zúg a búza.

 

Nő a búza, nő az ínség.

Fegyverkezik az ellenség.

Csöndet kíván a fasizmus!

S zúg a búza.

 

Ahol növök, táborom van,

hadirend a táboromban,

golyó, sortűz kalászomban

(zúg a búza)

 

Ide, aki földet szántott!

Ide, aki traktort gyártott!

Segítsetek, proletárok!

Zúg a búza

 

József Attila

1.

– Kérhetek egy pohár ásványvizet?

– Hogyne, bácsi! Négy fillért tetszik fizetni.

– Elvenné innen a tenyeremből?

– Igen… És itt a krigli… itt tessék megfogni.

– Köszönöm szépen. Isten fizesse meg a jóságát! – s Bors, markában a langyos gyógyvizet tartalmazó korsóval – eltipeg a kúttól, letelepszik az egyik hatalmas pálmafa alá. A kecses ívben aláhajló levelek – no meg sötét szemüvege – alól zavartalanul fürkészheti a Széchenyi fürdő ivócsarnokába érkezőket.

Csak annyit tud, hogy jelszavas találkozót szerveztek számára. A folytonos rendőri üldözés, a sorozatos letartóztatások miatt a föld alatt tevékenykedő kommunistákat a lehető legkevesebb tudnivalóval, útbaigazítással látják el az összekötők: amiről valaki nem tud, arról a nyomozók kínpadján se beszélhet.

Meleg, párás az ivócsarnok levegője, odakünn tombol a nyár, s Borsnak itt kell ülnie – ki tudja, meddig – egy régimódi, színevesztett ferencjóskában, megőszített hajjal-szakállal, vakszemüvegben, fehér bottal! Maholnap negyedéve játssza a világtalant, néha azon veszi észre magát, hogy kis hónapos szobájában, teljes magányban is bottal ütögeti a bútorokat, ha egyik sarokból a másikba akar eljutni. Igaz viszont, ez az álcázás eddig tökéletesnek bizonyult. Minden héten újabb és újabb kommunistákat vesz őrizetbe a rendőrség, őhozzá azonban mindeddig nem jutottak el.

Igaz, alig-alig mozdul ki otthonról: keféket köt, környezete meg van győződve vak mivoltáról, a párt pedig csak egy emberen – Dániel Edén – át érintkezik vele, méghozzá nyomós okból.

Két esztendeje, az emlékezetes Magdolna-bál után – amikor minden idők egyik legkiterjedtebb, legdühödtebb rendőrhajszáját indították el miatta – a csepeli Szabadkikötőben búcsúztak egymástól: Borsnak azonnal el kellett hagynia az országot, indult Délnek, hogy átszökjék Jugoszláviába, Palicson élő családjához.

A nagy válság kirobbanása nyomán azonban Európa-szerte érezhetően életre kapott a forradalmasodás lappangó tüze: Borsot ismét riasztották, 1929 végén visszatért Magyarországra. Mire – álnéven, hamis igazolványával – lakást, munkát szerzett magának, olyan letartóztatási hullám söpört végig a párton, amilyenre rég nem volt példa. Januárban a titkárság két tagját fogták le, márciusban megtalálták a titkos pártnyomdát, áprilisban nagy fogást csináltak a nyomozók: elkapták a Moszkva mellett megtartott II. pártkongresszus két hazatérő küldöttét… Azokban a napokban Dániel – még csak nem is a fővárosba, hanem a Cinkotai Nagyitce vendéglő melletti kiserdőbe – hívta el Borsot, hogy beszéljen vele: ő maga is csaknem két éven át volt „talonban”, nemrég aktivizálták, most teljes nyíltsággal megmondta: egyesek éppen Borsban gyanítják az árulót.

– Nehogy azt hidd rólam, hogy én se bízok benned – mondta. Ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint barátja, aki belesápadt a gyanúsításba. – Van egy romantikusnak tűnő javaslatom. Hoztam magammal papirost, tintát, tollat. Itt, azonnal, szerkesszünk egy memorandumot a felső vezetés számára. Írjuk le benne, hogy te a mai naptól kezdve a legmélyebb illegalitásba vonulsz. Külsődet megváltoztatod, új lakásba költözöl, senkivel nem érintkezel a mozgalomban, Ha azt akarod, hogy megtaláljunk, küldesz nekem egy levelet dr. Hébelt Ede címén, ebben felfeded az inkognitódat. A postabélyegző dátuma majd igazolja, mikor adtál magadról életjelt. Jómagam csak akkor nyitom föl a leveledet, ha az illetékesek rehabilitáltak, azaz tovább folytatódnak a letartóztatások, s rólad minden gyanúsítgatónak le kell szállnia. Minden mást bízzunk a jövőre… s ne feledd, mit mond a nagy Horác az Ódák második könyvében: „Aequam mementó rebus in arduis servare mentem.”

– Mementó? Ez így hangzik, mintha máris temetnél – felelte kedvetlenül Bors.

– Őrizd meg lelked nyugalmát a szerencsétlenségben!

– Jó.

 

Megszerkesztették az emlékeztetőt, amelyet aztán Dániel maga vitt el dr. Hébelt Edéhez, a kommunistákkal szimpatizáló hírneves jogtudóshoz; letétbe helyezte az okmányt.

S a letartóztatások – folytatódtak. Májusban már Szegeden is tízesével fogták el az elvtársakat, köztük Horváth Janit és Berbenkov Mikolát; júniusban Szolnok és Békés megyében csaptak le, egyszerre hatvanhat elvtárs került a csendőrnyomozók keze közé. E hó végén Ede bemutatta a két hónappal korábban kelt emlékeztetőt felső kapcsolatának, Normái Ernőnek, akit még 19-ből, a magántisztviselőktől ismert, s akiről sejtette: fontos vezető posztot tölt be a budapesti kommunista szervezetben. Normái megköszönte az információt, néhány nap múlva utasította Dánielt, hogy üzenjen Borsnak: legyen augusztus 9-én délben a Széchenyi fürdő ivócsarnokában, szólítsa meg azt a férfit, akinek elefántcsontból faragott kutyafejes bot lesz a kezében, kérjen tőle négy fillért ásványvízre, s ha az illető a négy helyett negyven fillért ad, felfedheti magát. Két nappal e beszélgetés után Normái is lebukott…

Bors – elkeseredésében – beleiszik a langyos vízbe, pedig se teste, se lelke nem kívánja. Hogy megnyugtassa magát, elképzeli, milyen is lenne az a világ, ahol nyugodtan letelepedhet egy kiskocsma kockás abrosszal letakart asztala mellé, s szép lassan, gusztussal, fölhajthat egy gyönyörű szép nagy korsó sört, utána pedig egy másikat.

A Vajdaságban eltöltött, békés hónapok boldogságát, a családi örömöket csupán ez a gondolat keserítette meg: meddig kell még – újra meg újra – belefogni a sziszifuszinak tűnő harcba, mikor feledkezhet meg a szüntelen veszélyről, ha ismét visszatér Magyarországra? Vajon eljön-e a dicsőséges Második: megérik-e még egyszer Tanács-Magyarország kikiáltását?

Másfél év szaladt el szüntelen, kemény munkában: a család nagyon elszegényedett, Terit többször is betegség döntötte ágynak, a kamaszodó, hosszú kezű-lábú, immár tizenharmadik évébe lépő Kisborsnak is bele kellett kóstolnia a kenyérkeresők nehéz életébe – nagyon kifogytak mindenből s csak az ő, Bors ottléte hozta úgy ahogy egyenesbe a família költségvetését. Erre rájuk szakadt a nagy válság, s neki épp ekkor kellett ismét visszaindulnia! Vajon meddig marad víz felett a hajócska a háborgó időkben?

Bezzeg az ügyesek, a megalkuvók, az árulók! Az Edével folytatott beszélgetés utáni álcázást csakis Piri nénire, az egykori „jósnőre” bízhatta, aki végre föladhatta a korábbi „ipart”; Piri néni „fehér” maradt, nem volt politikai priusza, a párt a Vörös Segély egyik ágának irányításával bízta meg, a politikai foglyok hozzátartozóinak segélyezésével foglalkozott. Változatlanul együtt lakott Parázzsal, akinek viszont sikerült elhelyezkednie a Szociáldemokrata Párt egyik vállalatánál, a Törekvés Takarékpénztárnál, a telefonközpontban; tőle hallották, hogyan élnek például a szociáldemokrata munkásvezetők.

Bors még Jugoszláviában tartózkodott, amikor – 1929 nyarán – ez a vezetőség ismét egyezséget kötött a kormánnyal, ezúttal néhány, tíz éve emigrációban élő társuk hazahozatala érdekében. A legszínvonalasabb koponya, ennek az üzletnek a „tárgya”, kétségtelenül Garami Ernő volt, akinek jobboldali beállítottsága, harcos antikommunista mivolta még Horthyéknak is tetszett. Nos, Parázs elmesélte: eredetileg úgy tervezték, hogy Garami a takarék egyik vezetője lesz, csekély 2000-2100 pengő fizetéssel – a helyzet aztán változott, Garami a „Népszava” irányítását vette át, s ott csak – csak! – 1220 pengő havi fizetést élvezett!

– Ezerkétszázhúsz pengő! – mormogta Bors, miközben Piri néni a haját „őszitette”. – Ez éppen egy ezressel több, mint amennyit a szakmámban megkereshetnék, napi kilenc-tíz órai munkával, a vágóhídon!

– Ha hagynának – tette hozzá Piri néni.

Parázs csöndben ült mögöttük, nagy szemekkel nézte a különleges fodrászolást. Magas, sudár, vékony csontú lány lett az egykori kis egérkéből; sápadt volt, fáradt a sok éjszakázástól…

– …De nem ettől szenved igazán szegény, hanem a gyomra miatt – mondta Piri néni.

– Hogyhogy?

– Állandóan hányingere van.

– Orvos látta?

– Ezen nem segíthet orvos, ezen csak a forradalom segíthet.

– Nem értem!

Kiderült, hogy Parázsnak amiatt van hányingere, amit – akarva-akaratlan – végig kell hallgatnia a telefonközpontban. A hatalommal mindenáron „kiegyező” szakszervezeti és szociáldemokrata vezérek néha a feljelentésig, a denunciálásig elmentek féktelen kommunistagyűlöletükben.

– Képzeld el, tavaly ősszel, a nagy salgótarjáni bányászsztrájk napjaiban, Gál Benő titkár úr az ottani bányaigazgató kérdéseire sorban elmondta, kit tart kommunistának, kit nem – sejtheted, mi várt azokra az elvtársakra, akiket ezek után elvittek a csendőrök! Peyer főtitkár éppenséggel a jobboldali Új Nemzedék szerkesztőjét kérte meg arra, hogy – helyettük – név szerint megnevezze a sztrájk kommunista szervezőit!

– El is akartam jönni onnan, de Piri néni nem engedett – susogta a fiatal lány.

– Néha nagyon fontos információkhoz jutunk – magyarázta Piri néni. – Ezek soha nem kerülnek nyilvánosságra, nehogy Parázst bajba sodorjuk, de alkalmasint emberek élete, a mozgalom érdekei múlhatnak rajtuk!…

Most, a párás levegőjű ivócsarnokban, álcája mögött, Borsnak eszébe jut 1928 nyara, az a július 22-i este a munkásotthonban, amikor a fiatal lány – csupa öröm, csupa boldogság – elébük szaladt, megölelte a Hentz álnéven érkezett Sallai Imrét, táncolni csalta Edét… Alig két év telt el, Parázs arcocskája megvékonyodott, szemének csillogása megfakult: ott ül tizenöt-tizenhat órán át egy levegőtlen, ablaktalan odúban, végzi gépiesen az érdektelen, unalmas munkát – s még örülnie kellene, hogy nem egy fojtó levegőjű textilgyárban, vagy egy üzlet pultja mögött fecsérli el a fiatalságát…

…Jön egy magas, kövérkés ember, elefántcsontból faragott kutyafej díszíti a sétabotját!

Ha ennek az úrnak nem lenne tömött, fekete bajusza, akkor nagyon emlékeztetne Lukácsra…

Ez az ember: Lukács.

Nehézkesen föltápászkodik, világtalan ember módjára tapogat maga körül, kopogtat a bottal. Először nem is irányozza meg Lukácsot: azt figyeli, nem jött-e be valaki.

Aztán odafordul hozzá, reszketeg hangon kér tőle négy fillért ásványvízre.

Negyvenet kap.

– Nagyon szépen köszönöm a jóságát!

– Nincs mit, bácsikám – feleli Lukács megrökönyödve. Nem ismerte fel, míg meg nem szólalt: nagyszerű ez az álca.

– Én mindennap délben eljövök ide – folytatja Bors. A konspirációs találkozások első számú alapszabálya: azonnal a következő találkozó megbeszélése. – Délben jövök, mert akkor kevesen vannak, s én nem tudok sokáig állni.

– Bizony, halad az idő fölöttünk – feleli Lukács.

– Most kimegyek egy kicsit a Ligetbe… Nem tetszik tudni, milyen az ég? Ha felhős, akkor inkább valami fedett helyre húzódnék, tetszik tudni, a magamfajta nagy bajba kerül, ha jön egy zivatar…

– Márpedig olyan az ég, hogy abból könnyen lehet valami – jegyzi meg egy zsávolyruhás, kopasz, göndörszakállú férfi, szemmel láthatóan a fürdő személyzetéhez tartozik: Vincze Jóska. Tehát biztosították a találkozót! – örül Bors.

– Tessék velem jönni – mondja Lukács udvariasan.

– Segítek a bácsinak. Majd megmondja, hol lakik. Tessék csak megfogni a kezemet.

– Én meg kinyitom az ajtót – siet előre Vincze. – Ezek a lengőajtók úgy vissza tudnak csapódni…

Körülnéz, nincs-e valami gyanús odakinn!

Szépen, óvatosan kisétálnak. Vincze már intett egy, a fürdő oldalánál parkoló taxinak Lukács számára.

„Nyilván utasították, hogy semmiféle járműre ne szálljon, nehogy valaki véletlenül felismerje.”

Lukács tökéletesen viselkedik: borravalót ad Vinczének, ahogy az egy úriembertől elvárható, ha a fürdőszolga szívességet tett neki. A taxisofőr persze ugrik ajtót nyitni.

Egy budai szanatórium címét kapja; ez is helyes, gondolja Bors.

Útközben alig váltanak egy-két szót, Lukács komolyan ül, két keze az elefántcsont kutyafejen, nem bámészkodik kifele az ablaküvegen.

Kiszállás után szépen megvárják, míg a taxi el nem tűnik a sarkon. Csak aztán ölelik meg egymást.

– Csakhogy látlak, te csibész!

– Csakhogy rávetted az illetékeseket!

– Nem volt könnyű. Azon múlt, hogy a mozgalomból jól ismertem Udvaros Pistát, a győri szocdem párttitkárt… de nem vágok elébe a dolgoknak. Most bemegyünk a szanatóriumba. Még egy kicsit vakoskodj. A portás a mi emberünk, a fülkéből nyílik a szobakonyhája. Micsoda véletlen, hogy éppen efféle maskarát találtál ki…

– Nagy szellemek, ha találkoznak… Ha itt volna Dániel, idézné nekünk szanszkritül.

– Itt van. Már vár bennünket.

Néhány perc múlva, immár biztonságban, Bors leveheti a sötét szemüveget.

Dániel vigyorog:

– Tudjátok, mit mond Shakespeare? „Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot.”

– Én pedig azt mondom: országos lingár, aki folyton mást idéz. Nincs egy eredeti gondolatod?

– De van. Nyissuk ki ezt a kis sört. Jó félórája hűl a jégen.

– Ede, isten vagy!…

Lukács meghatottan emeli a poharát:

– Koccintsunk szerencsés találkozásunkra!

– Együtt vagyunk, fiúk!…

Letörlik ajkukról a sörhabot, aztán Lukács belekezd a mondókájába:

– Borsnak már említettem: azért jöhettem én, mert ismerem Udvaros Pistát, a győri szociáldemokrata párttitkárt. Hallottatok az 5-i győri tüntetésről?

– Megírta a Népszava…

– Én semmit se tudok. Más se hiányozna, mint hogy – ”világtalan” létemre – előfizessek egy újságra!

– Ami történt, annak az a lényege, hogy 5-én jó másfélezer győri munkanélküli jött össze a munkásotthonban. Olyan paprikás volt a hangulat, hogy végül azt a határozatot hozták: másnap hajnalban valamennyien elindulnak gyalog Budapestre, bemennek Vass Józsefhez. Sejtheted, mekkora ribillió támadt! Másnap eltorlaszolták a pesti utat a katonák, mikor a tömeg közeledett, kiadták a parancsot: „csőre tölts!”. Végül – ahogy az már lenni szokott – félmegoldás született: egy bizottság utazott föl a miniszterhez, aki persze néhány kenetteljes szóval kidobta őket. Csakhogy ez az én Udvaros barátom nem nyugodott bele, kijelentette az újságírók előtt: nemcsak ők mondanak le, hanem felszólítják erre valamennyi szociáldemokrata funkcionáriust, beleértve a törvényhatósági bizottsági tagokat, sőt a parlamenti frakció tagjait is. Végtére Peyer már jó két hónapja fenyegeti a kormányt mindenféle dörgedelmes beszéddel a munkanélküliek ügyében – tessék cselekedni!

– Ha Peyer Károly lemond a képviselői mandátumáról, én hajlandó vagyok nyakörvet föltenni és beállni Vass nagypréposthoz házőrző kutyának!

– Hogyne, hogy belemarjál Biller művésznő lábikrájába!…

– Szóhoz hagytok jutni engem is? – panaszkodik Lukács. – Teljesen olyan ez, mint régen, Oroszországban, folyton ti beszéltek.

– Igazad van, Dönci. Hallgatunk!

– Peyer urat és a többi szociálfasisztát előttem ne emlegessétek. Udvarosra is haragszom, rendes ember, köztünk volna a helye… de nem erről akarok beszélni. Teljes diszkréció mellett elárulhatom nektek: én már másnap megfordultam Győrött, beszéltem a titkárral, majd tegnap jelentést tettem a Külföldi Bizottság előtt. Azt javasoltam: érdemes volna felkapnunk ezt az ötletet. Mi lenne, ha a kommunisták országos éhségfelvonulást szerveznének?

– Úgy érted, hogy mi magunk…? Ez egyenlő a kollektív öngyilkossággal!

– Nem így értem, s a KÜB se így gondolja.

Dániel meglepve pillant fel:

– Eddig folyton azt hallottuk: eleget voltunk „agitáló párt”, most „akció-pártnak” kell lennünk! Ezen az elvi alapon próbáltuk az augusztus elsejei tüntetést is szervezni a Mária Terézia téren…

– Le is tartóztattak jó háromszáz-négyszáz embert – jegyzi meg Bors.

– Te hallgass! Te nem láthatsz semmit! – ripakodik rá Dániel. Attól fél, hogy Lukács – központi kiküldött lévén – letorkolja Borsot, s rögtön kész a baj.

Lukács azonban nemet int a fejével:

– A munkanélküliség veszélye olyan platform, amely nagyon széles munkásrétegeket egy véleményre hoz: elvi céljainknak is tökéletesen megfelel. A felvonulás ténye is megrendítő a kormányra nézve, hát még abban az esetben, ha az emberek eljutnak a fővárosba!…

– Nem fogják engedni. A városukból, falujukból nem engedik ki az embereket – véli Dániel.

– Nincs annyi emberük!

– Nekünk nincs annyi emberünk, hogy ezt megszervezzük – jelenti ki Bors.

– Várjatok csak! Nagyon érdekes hírt kaptam – emeli föl az ujját Dániel. Fél szeme megrebben: Bors azonnal sejti, hogy az információ Parázstól, a telefonközpontból származhat. – Tudjátok, hogy a szociáldemokraták eddig meglehetős langyosan kezelték a munkanélküliek panaszait. Voltak beszédek, előterjesztések, küldöttségeket szerveztek, de érdemben nem sokat tettek. Most viszont mintha más húrokat pengetnének. A Szaktanács végrehajtó bizottsága az elmúlt héten két ízben is összeült. Állítólag ki akarják vinni a tömegeket az utcára.

– Azok? Soha, Ede! Azt teszik majd, amit eddig: meghirdetik, nagy garral elkezdik szervezni, a kormány rájuk reccsent, abban a minutumban behúzzák a farkukat, arra hivatkoznak, hogy nincs engedély: lefújják.

– Szerintem Borsnak igaza van – véli Lukács. – Ezekben nem bízhatunk. Saját erőnkre kell támaszkodnunk.

– Az viszont kevés.

Lukács méregbe gurul:

– Miféle opportunista beszéd ez? Imént még azt hittem, egy vágányon jár az agyunk!…

– A vágány ugyanaz, Dönci, csak te még Hegyeshalomnál tartasz, mi meg egy évtizede utazunk rajta – feleli Bors higgadtan. – Minden okom megvan rá, hogy kételkedjek a szociáldemokrata vezetők forradalmiságában, de ettől még nem vagyok hajlandó megfeledkezni arról, hogy száz– vagy százötvenezer munkásra van befolyásuk, nekünk pedig… egy szabadlábon levő üldözöttre ötven detektív jut…

– Defetista beszéd! Ha félsz…

Bors fölemelkedik:

– Jól hallom? Magyarul beszélsz?

Dániel közébük áll:

– Hohó, fiúk!… Dönci, ha hiszed, ha nem, én jobban félek most tőled, mint attól az ötven detektívtől, aki kerget bennünket. Mert ha nem a valóságból indulsz ki, ha nem a tényeket veszed alapul, akkor Borsot is, meg engem is odazavarsz az elé az ötven nyomozó elé: „itt vagyok, bilincseljetek meg!”. Ha nem tudunk igazi, tömegeket megmozgató tüntetéseket, akciókat szervezni, egyszerre két hibát követünk el: rosszul mértük fel a forradalmi tennivalókat és olyasmire fecséreljük el az erőt, ami nem felel meg a népérdekeknek; de egy füst alatt kiszolgáltatjuk önmagunkat és szervezeteinket is a terrorlegényeknek, ami esetleg halált, vagy nyomorékká-válást hoz, de mindenképpen évekre kiszakít bennünket a harcból! Ha valaki, akkor te magad bizonyíthatod, mennyire megfogyatkoztunk…

– …Mert áruló van a sorainkban!

– Megfogyatkoztunk, mert nagyon kegyetlen az ellenség; mert áruló van a sorainkban; s mert alkalmankint védtelenek maradtunk, puszta mellel indultunk rohamra, nem föld-anyánk védelmében támadtunk!

Lukács nehezen adja meg magát, de már megingott. Rágja a bajusza végét.

– Abban egyetértünk, hogy az éhségtüntetéseket meg kell szervezni?

– Igen, ebben feltétlenül egyetértünk. De ha igaz az a híresztelés, amelyről említést tettem, hogy a szociáldemokraták is ki akarják vinni az embereket az utcára, akkor nekünk nem szabad „elvi alapon” egy másik, külön szervezést csinálni, hanem – saját arcunkkal, saját jelszavainkkal – ebbe kell belemenni, mert a mai politikai helyzetben itt lesznek a nagy tömegek, s nem a mi külön tüntetésünkön!

– Neked is ez a véleményed, Ede?

– Az én számból is a tények beszélnek, Lukács, s emlékezz rá, mit ír Francis Bacon a Nóvum Organumban: „Tanításunkban csupán egyetlen, igen egyszerű módhoz folyamodhatunk; visszavezetni a tényekhez, a tények sorozatához és rendjéhez az embereket, és rávenni őket, hogy szabaduljanak meg egy időre a fogalmaktól és szokjanak össze lassan a valósággal.”

– Én is mondok egy idézetet, méghozzá a kommunistákról írták: „harcaik tulajdonképpeni eredménye nem a közvetlen siker, hanem a munkások egyre szélesebben terjedő egyesülése”…

– Tudom. Ez a Kommunista Kiáltvány részlete, kiszakítva összefüggéseiből…

– …Én csak annyit tehetek most, hogy kapcsolatba lépek a vezető testületekkel.

2.

Szerda reggel van, augusztus 20-a, Szent István napja. A városligeti fák alatt mintha ismét Ravasz lenne – de nem a virágok meleg, egymásba olvadó tarkasága ez, hanem az ékkövek, az arany és az ezüst, a nemes faborítások, a sallangos bőrdíszek mesterséges ragyogása. Itt gyülekszik a nagy-nagy ünnepi körmenet részvevőinek serege.

Mikor első ízben lehetett olvasni róla, hogy 1930 „Szent Imre éve” lesz, néhány akadékoskodó szobatudós értetlenkedni kezdett: Imre hercegről minden fellelhető forrás azt írja, hogy 1031. szeptember 2-án halt meg egy vadászaton. Miért hát éppen most, egy évvel a kerek évforduló előtt, a hosszú és drága ünnepségsorozat?

A szobatudósokat leintették: évforduló ide vagy oda, a vallásos szellem, a keresztény közfelfogás érvényesítésére soha oly nagy szükség nem volt, mint éppen most! S egyébként is: mit mond Szent István király egyetlen édes fiához intézett intelmeiben? „Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is! Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok, kik az egységbe fűzött Szentháromságot megosztani, vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen!”

Ettől kezdve nem volt hivatalos, vagy tudós ellenzéke a Szent Imre-évnek, s ma, augusztus 20-ának kora reggelén, soha nem látott pompájú körmenet vonul végig a főváros legelőkelőbb utcáin.

– Van pofájuk fölékszerezve, fölcicomázva kimenni az emberek közé, akik azt se tudják, jut-e holnap kenyérre!… – mérgelődik Vincze Jóska a Széchenyi fürdő alagsorában. Itt mindig párás meleg van, ezért zsávolyzubbonyát levetette, de még az egyetlen ócska inge is csupa verejték.

– Nincs igazad, Jóska, mert nem az ő fejükkel gondolkodsz – feleli ünnepélyesen Dániel. Rajta szép utcai öltöny van, mellénnyel, zakóval, a fején kalap, s egyetlen izzadságcsepp sem látszik a homlokán, viszont sziporkázó kedvében van, még nem tudni, miért. – Nincs igazad, Jóska, mert a főváros lakosságának nem jelentéktelen része tátott szájjal fogja bámulni a díszfelvonulást, s amint idéztem neked István király fiához intézett intelmeit arról, mit jelent a harcos egyház, most figyelj, mert azt idézem, hogyan beszél ugyanitt az agitációs egyház. „Mivel megértem, s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn…”, ezzel indul a meggyőzés, belehelyez téged egy olyan világba, amely egyébként valóban tőled függetlenül és befolyásolhatatlanul van megszervezve, csak ő ennek mozgató erejét az isteni törvépyben nevezi meg; nos, folytatom: „…s mivel látom, hogy mindazt, amit isten kegyelme bőséggel adott az élet előnyére és méltóságára, tudniillik királyságokat, konzulságokat, hercegségeket, ispánságokat, főpapságokat, s más méltóságokat, s ezt részben isteni parancsok és rendeletek, részben világiak, valamint a nemesek meg az élemedett korúak tanácsai és javaslatai kormányozzák, védik, osztják fel s egyesítik…”, nos, érted? Ebbe az egységes, általad érinthetetlen rendszerbe egyetlen könnyed mozdulattal beépítik a minden rendű-rangú méltóságokat és urakat! Ha tehát te, jó szándékú és bamba állampolgár, a viszonyok megnehezedése és Bethlen István gróf ármánykodással teljes kormányzása miatt lázongani akarnál lelkedben, tudd meg, hogy a feletted kéklő ég irdatlan kupolája olyan épület, amelynek egyetlen tégláját – teszem, Bethlen Istvánt, de akár az ő hűséges szolgáját, az általad annyiszor emlegetett Cibere nevű derék fogházőrt is – kimozdítani akarnád helyéből, rád dőlne az egész mindenestől, az úr elfordítaná tőled tekintetét és rád szakadna a káosz. Érted már, Vincze Jóska állampolgár, miért van Szent Imre-év és ünnepi körmenet?

– Adunk mi nekik hamarosan olyan körmenetét, hogy belevásik a foguk! – morogja Jóska.

– Nem szívesen keserítelek el, de szerintem nem lesz semmi abból a tüntetésből.

– De hisz vasárnap meghirdette a Népszava!

– Majd egy alkalmas hétköznapon bejelentik, hogy lefújják az akciót, mert nem kaptak rá engedélyt.

– Akkor is kimegyünk!

– Hányan, Jóska? Rafinált dolog ez. Milyen napra esik szeptember elseje?

– Huszonnégy… harmincegy… hétfőre.

– No, látod! Hétfő: munkanap. Ha jól tudom,.Pesten körülbelül 175 ezer munkás dolgozik, beleszámítva a közvetlen környékét is, Csepelt, Újpestet. Ennek – mondjuk –, bő egyharmada szervezett munkás, elvben rávehető, hogy felvonuljon; csakhogy ez a hétfői bérébe kerül, igaz? A szervezetlen munkásokat még vasárnap se volna könnyű megmozgatni, ezer különféle ok miatt. Hétfőn? Odadobva egynapi keresetet olyasmiért, amiről nem is tudja, mire való, csak annyit hallott harangozni, hogy nem szabad? Nem, nem, barátom, nekem itt bűzlik valami… mi az?

– Odanézz!

– Hova?

– Annak,a hintónak a bakjára. Megeszem a Peyer Karcsi keménykalapját, ha az nem Sípos úr.

Alig néhány lépésnyire a földfelszínre nyíló, vasrácsos szellőzőablaktól, a járda mentén, gyönyörű, faragott díszkocsi, négy egyforma ló álldogál előtte, s a bakon peckesen, elegáns hajtóruhában, teljes soványságában az egykori zsoké.

– Hé! Sípos úr!

– Ne szólj neki, Jóska! – pisszen rá Dániel, de már késő. A kocsis odanéz, észreveszi Jóska szénporos, izzadt, vigyori képét. Hitetlenül bámul, aztán – Dániel reményei ellenére – leszáll a bakról, odajön.

– Csak nem…?

– De bizony! Én vagyok!

– Mi ez a nagy ház? Kié?

– Ne butáskodj, ez a Széchenyi fürdő!

– Nem vagyok erre járatos. Az az igazság, Pesten is rég voltam.

– Hol élsz? Azt tudod, hogy annak idején mindenfelé kerestünk!

– Engem? Miért?

– Amiatt a… – Elakad a szava. Mintha valaki hátulról bebokszolt volna a véknyába, – Emlékszel te arra… Pardubicei akadályverseny… no!

Sípos úrnak átrendeződnek a vonásai. Elmosolyodik:

– Az jó stikli volt. Mindig tudtam, hogy van vér Máté pucájában, de hogy elinduljon Pardubicében… Mit tudsz róla, megvan még?

– Meg hát! Nem is olyan régen… – Újabb nyekkenés, – Mondom: nem is olyan régen hallottam róla, hogy megvan. Akkoriban nagyon keresett, hogy megköszönje, amit érte tettél.

Sípos úr legyint:

– Régen volt, tán igaz se volt. Egy ideig még jártak a nyakamra, aztán fölhagytak velem. El is mentem én a báró úrtól. Tudod, hogy van: azt a kenyeret, amit egyszer levágtak a cipóról, nem lehet visszaragasztani. Mondd, mit tudsz a többiekről?

– Hát.,. elszakadtunk egymástól. Azt mondod, elkerültél Alagról. Most hol vagy?

– Egyházi szolgálatban.

– Te?

– Én hát! Miért ne? Nem vagyok én pogány! Meg aztán a lovakat nem kell esténkint imádkoztatni!

Vincze Jóska elneveti magát, de ez hagyján: Ede se tudja visszatartani a nevetését, s ha már elárulta magát, ő is odalép a kisablakhoz:

– Jól beszélsz, Sípos úr!

– Tanár úr! Hej, de örülök!… No, ha Máté itt volna, lehetne egy kis murit csapni a találkozás örömére!

– Hogy lehetne, amikor neked hamarosan indulnod kell?

– Utána! A kanonok úr mindjárt a körmenet után elutazik. Faséban van a világi urakkal.

– Ne mondd! Ki a gazdád?

– Horváth Viktor kalocsai kanonok úr őméltósága.

– Valami rémlik – mormogja Ede. – Nem őt akarta kinevezni a Szentszék tábori püspöknek?

– De igen! Még 27-ben, amikor a Zadravetz lemondott!

– Emlékezz, Jóska… Zadravetz belekeveredett a frankhamisítási ügybe.

– Zadravetz helyére akarták a kanonok urat, de a kormány beletüsszentett a nulláslisztbe, nem a kanonok úr miatt, hanem azért, mert nem ők adták a tippet! A kanonok úr bölcs ember, nem mondott se bűt, se bát, úgy tesz azóta is, mintha nem tudna semmit, de nagyon visszavonultan él.

– Könnyű neki – morogja a foga közt Vincze.

– Nono, Sípos úr, én olyasmit is hallottam, hogy a kanonok úr szerint másképpen kellene lennie nálunk a dolgoknak. Hogy ha Magyarország királyság, akkor királynak is kellene lennie.

Sípos úr körülnéz. Ez már afféle nemszeretem beszéd a számára:

– Azt én nem tudom, mert énvelem nem szokta megbeszélni az ország dolgait. Azt se tudhatom, hogy miért imádkozik az oltár előtt, ha magányosan van.

Edének valami miatt nagyon csillog a szeme:

– Tudod, miket beszélnek városszerte, Sípos úr? Hogy erre a mai ünnepségre hazajött a királyfi, meg a mamája, Zita királyné. Hogy ott lesznek ők is a felvonulásban, lefüggönyözött hintóban.

– Igen? – kérdi tétován Sípos úr. – Egyébként ilyenkor a legtöbb hintó függönyét leeresztjük. Meleg van.

– Olyat is hallani, Sípos úr, hogy éppen a régi gazdád és a rokonsága áll a dolog mögött.

– A báró Rhédey?

– Még inkább az unokahúga. Aki ahhoz a Pölöskey nevű bankárhoz ment feleségül.

– Emlékszem Pölöskeyre, egy időben lovakat futtatott, rakásra nyerte a díjakat. Zöld-fehér színeket viseltek a zsokéi. Még ilyet! Azt mondod, hogy titokban…?

– Én is csak hallottam. Rebesgették.

– Meglepődne a kanonok úr, ha megtudná!

– Nem szabad erről tudnia senkinek, Sípos úr. Képzeld fel, mi történne Pesten, amilyen az itteni nép, képes volna megéljenezni, a Főméltóságú Kormányzó Úr pedig enné a kefét.

– No, arra befizetnék – vigyorog Sípos úr. – Nem szeretem azt a nagyorrú…

– Csöndben, hé! A falaknak is füle lehet!

– Engem nem érdekel! Véletlenül ott voltam, mikor bevonult Pestre azon a fehér lovon. Mint a majom a köszörűkövön, én mondom nektek! A Dunán kellett volna följönnie, annak lett volna értelme, ha már egyszer tengerész.

– Nem volt hajója.

– Jött volna mosóteknőben! Vagy ami fönnmarad a vízen! Fehér lóra ülni, ahhoz kell lenni valakinek!

– Vagy feketére, mint Bors.

– Jóska! Miért mondsz nevet?

– Igaza van Jóskának! – jelenti ki Sípos úr. – Az üljön lóra, aki odavaló! Szerintem az az ember, aki tisztességesen meg tud ülni egy lovat, mindenre alkalmas. Azt nem lehet eladni gyalog se. Ha én lettem volna…

Nem derül ki, mi lett volna: valaki végigfut a kocsiúton, nyomában mozgás támad, a tereferélő hajtók, szolgák és egyéb fullajtárok szétszélednek a hintáikhoz.

– Ne haragudjatok, mennem kell! Keressetek meg! Egyszer jöjjünk össze!

– Te gyere el! Ide! Engem itt találsz mindig! – kiabálja Vincze az ablaklyukból.

Ki is kap Dánieltől:

– Jó, hogy nem ragasztasz ki plakátot: itt található Vincze József, egykori repülőgép-szerelő, vörös parancsnok, ült ennyi és ennyi évet, jelenleg…

– Ugyan már, tanár úr, Sípos mindig jó emberünk volt. Emlékezz rá, szimpatizánsként kimentette külföldre azt a fontos pártokmányt, amit aztán Bors talált meg a ló sörényébe fonva! Inkább arról beszélj, mi volt ez a bolha, amit Sípos fülébe dugtál. A királynéról meg a trónörökösről!

Most Dánielen a szabódás sora:

– Valóban volt ilyen pletyka… Tudod, megmérgesedtem az imént, mikor arról beszéltünk, hogy most övéké az utca, minket meg nem engednek oda. Ne legyenek már olyan ájtatosak! Egy ismerősömtől úgyis azt hallottam, elég idegesek újabban.

– No, hisz jónak mondtad! Sípos úr amúgy is napokig tud hallgatni, emlékezz csak vissza. Majd pont ő fogja terjeszteni ezt a hírt!

– Most eléggé beszédes volt.

– Velünk! Mert nem látott bennünket hosszú évek óta!

– Mindegy, ezzel ne foglalkozzunk tovább. Mindent megbeszéltünk? Légy készenlétben, ha a találkozót biztosítani kell, a szokott módon üzenek.

– Rendben.

– Iparkodnom kell, ha nem akarok elkésni. Földalattira ülök. – Elneveti magát: – Similis simili gaudet.

– Micsoda?

– Latin közmondás: hasonló a hasonlónak örül. Ha meggondoljuk, a földalattit csak nekünk, illegális párttagoknak volna szabad használni, nem?

– Tűnj el, tanár úr! Még te kárpálsz engem, mert szóba állok egy régi barátunkkal!

Dániel megemeli kalapját, aztán végighalad az alagsoron, a melléklépcsőn felmegy az emeletig – onnan már teljes polgári díszben lehet lejönni a főlépcsőn. Budapest-szerte konganak a harangok, valahonnét rezesbanda muzsikája hallik.

A földalatti állomása felé menet Edének megakad a szeme azon a kis épületen, amely valamikor a „város ligetének” majorságához, későbbi vendéglőjéhez tartozott, s szemmel láthatóan üres.

„Hej, ha mégis meglenne a nagy tüntetés, milyen jó volna itt tárolni néhány szükséges dolgot!”

Noha a párt budapesti titkársága bizonyosra vette, hogy a Szociáldemokrata Párt vissza fog táncolni a tervezett akciótól, megkezdte az előkészületeket, hátha… Dániel éppen ebben az ügyben kereste Vinczét, s most Borssal van randevúja. Ha „véletlenül” nyitva lesz aznap a fürdő szénraktára, akkor a tüntetők – alkalmasint – muníciót találnak ott a rendőrök megdobálására, netán néhány jobboldali lap ablakainak betörésére… Bors vállalta magára a röplapkészítés megszervezését, hamarosan arról is többet tud.

Mielőtt lemenne a lépcsőn, még visszatekint: a Liget fái alatt, mint napsütésben a kígyó, villódzva kanyarog a díszmenet az Andrássy út felé.

Lehet, hogy tizenkét nap múlva itt a népharag fut szerte, mint az avartűz?

– Qui fait aimer les champs, fait aimer la vertu – mormogja.

3.

A sokemeletes Vigyázó Ferenc utcai épület: mint a túlfűtött mozdony. A rengeteg ember, a szüntelen beszéd, az írógépek kattogása valósággal remegteti, zsongatja – úgy tűnik, elég egyetlen heves mozdulat vagy harsány kiáltás: a főkapitányság elindul és körbepöfög a Belvárosban.

A „H”-ban – azaz Schweinitzer József osztályvezető helyettes szobájában – ott ül Zentay Dezső, ott járkál egyik ablaktól a másikig Ormándy Oszkár, s íróasztala mögött pasziánszot rak ki a házigazda.

Wayand Tibor főfelügyelőre, Schweinitzer jobbkezére várnak: most szedi össze a befutó jelentéseket.

– Nos, Svejni? – kérdi Dezső. – Kijött?

– Sajnos, nem, kérlek. Szivart?

– Jólesne. Mindenkitől azt hallom, remek szivarokat kapsz valahonnét.

– Oszi?

– Oszi nem kér. Ő most legyalogolja előre a munkanélküli sétát.

– De jó kedvetek van!

– Nincs jó kedvünk, de nem is sírjuk tele az irodát, kérlek. Szemre nagyon kevés az anyag, amivel elindulhattunk, de így is sokkal több, mint bármikor az utóbbi időben! A francia mondat, a lakásbérlő személyleírása, aztán az a két ember, akit a házfelügyelő látott… Az igazi nyereség persze az indigó. Ritka eset, hogy a komcsik után eredeti kézírás maradjon.

– Hol van már ez a Csibi?

– Jön ő rögtön, ha van valami, ne féljetek! – Ebben a körben mindenki Csibi néven ismeri Wayandot.

Szivaroznak, Oszi pedig gyalogol.

Nagyon furcsán alakult ki ez az összejövetel…

Zentayhoz Szent István napjának reggelén futott be az első tétova jelentés arról, hogy állítólag Zita exkirályné és Ottó trónörökös is ott lesz a körmenetben. Az alezredes álmos és kedvetlen volt, előző este német vendégekkel kellett lennie, egyikük – zsindelyesre nyírott fejű, monoklis katonatiszt – masszívan és elkeseredetten ivott, minél részegebb lett, annál sértőbben viselkedett, még azért is Zentayt tette felelőssé, hogy a bár illemhelyén nincs olyan füles tartály, amelybe belekapaszkodva rókázni lehet, mint őnáluk, Berlinben. Baj volt az elszámolás körül is, a főpincér be akarta csapni őket, azt hitte, hogy Zentay se magyar – mikor kiderült az igazság, akkor viszont a térdét ölelgette, hogy őneki családja van, ne bántsák. Ebben a lelkiállapotban a királyi rémhír óriási ostobaságnak tűnt Dezső előtt, s inkább azért telefonált egy-két helyre, hogy addig se kelljen egyedül maradnia emlékeivel. A határról kapott értesítés azonban nem volt teljesen meggyőző: Eszterházy Pál herceg – viszonylag sok kísérővel – épp e napokban érkezett haza Ausztriából, ebben a kíséretben volt gyermekes anya is. Dezsőnek – zúgó fejjel – el kellett döntenie, riadóztasson-e, vagy épp ellenkezőleg: azonnal másra hárítsa a felelősséget. Az utóbbit választotta, felhívta Andréka főkapitány helyettest, az viszont átpasszolta a kényelmetlen tennivalót a politikai osztálynak, Hetényi Imrééknek. Mire mindez lezajlott, a körmenet eleje – végighaladva az Andrássy úton – elért a Vilmos császár út sarkáig, igaz, a vége még a Városligetben várt a sorára. Hetényinek nem volt elég embere, segítséget kért, s ebből lett a baj: a díszbe bújtatott közrendőrök tapintatlanul viselkedtek, túl hangosan beszéltek, a hír szétszaladt, hamarosan – ahogy mondani szokás – mindenki erről fecsegett, minden előkelő hölgyben Zita exkirálynőt vélték fölfedezni, az egyik kocsiban üldögélő – később kitudódott: Somssich-csemete – kisfiút egy reverendás pap magához ölelte és szájon csókolta, majd felmutatta a járdán ácsorgó tömegnek…

Nagy volt tehát a blamázs, Zentaynak külön meggyűlt a baja Pölöskeyékkel – valahogy elterjedt a híre, hogy a bankár is benne van az ügyben, talán feleségének és a volt királynőnek a névazonossága miatt, Pölöskeyéket ott, a körmenetben, az Andrássy úton igazoltatta valamelyik rendőrtiszthelyettes, a família azonnal ki is vált a sorból, Pölöskey neki, személy szerint Zentaynak, tett panaszt, ő, természetesen, bocsánatot kért, közölte, hogy azonnal indul, személyesen ad magyarázatot, s akkor a bankár, pillanatnyi szünet után, miközben nyilván a feleségére nézett, azt válaszolta, hogy köszönik, ennyi elégtétellel beérik, Zita nem érzi jól magát, hazahajtatnak.

Már-már úgy látszott, Dezsőnek fölrobban a feje – ám ekkor kapott egy jelentést Svejnitől, a nagy tapasztalatú elhárítótól, ami helyrehozta a kedélyét. Az Andrássy út végénél ugyanis egy detektív észrevette, hogy a kalocsai kanonok kocsisa, alulról, a menetből, ész nélkül integet valamelyik ablak felé, s az ablakban nem egy szakácsnőt, vagy cselédet látott, hanem két férfit. A nyomozónak szöget ütött fejébe a dolog, képzeletében rögtön valami bombás merénylet körvonalai kezdtek kibontakozni, mindenesetre vette a fáradságot, és fölment abba az épületbe, ahol a két férfit látta. Ahogy a lift előtt állt, a leérkező szekrényből egy vak és kísérője lépett ki, franciául beszéltek – pontosabban a kísérő mondott egy-két francia szót, amely megragadt a nyomózó emlékezetében: „qui fait aimer les champs, fait aimer la vertu”. Ezután a detektív fölment volna abba a lakásba, ahonnan a férfiakat kinézni látta, de zárt ajtókra talált; a házmestertől azt az információt kapta, hogy a lakást egy hete bérelték ki, állítólag külföldi vendégek részére. A nyomozó ragaszkodott hozzá, hogy bemehessen, s nem is hiába: noha a lakásban semmi különöset, feltűnőt nem látott, jó érzékkel megnézte a szemétkosarat is, megvizsgálta az abba belehullott, használt indigót, s egy kommunista röplap fogalmazványát, valamint egy-két – egyelőre értelmetlen – szót tudott róla leolvasni egy zsebtükör segítségével.

Innen már egyenes volt az út: a lakást azonnal megfigyelés alá vették, a házmester lenn ül a kihallgatóban, a vakon és kísérőjén kívül még két emberről adott használható leírást, az egyetem francia tanszékének vezetőjét most nyaggatják budai lakásában, honnan származhat az a bizonyos mondat: „aki megszeretteti a természetet, az az erényt szeretteti meg”, s mi köze lehet a kommunistákhoz, valamint ahhoz a röplaptervezethez, amely az indigón volt látható.

Hol van már Wayand?

Most jön. Teli a keze iratokkal.

– Haladunk, alázatosan. A lakás bérlője, természetesen, álnevet használt. Eddig kétszer járt fönn, beleértve a ma délelőtti alkalmat is. Az állítólagos vendégek egyelőre nem jelentkeztek. A lakást egyébként egy hónapra bérelte az illető, tehát feltételezhető, hogy a szeptember elsejei balhé bele van kalkulálva. A házmester nem meri teljes határozottsággal állítani, de legjobban a régóta keresett, tudtunkkal emigrációban élő Lukács Ödön nevű kommunistára hasonlít a bérlő: az ő fényképét választotta ki több hasonló közül.

– Mi a fene – mondja unottan Schweinitzer. Ez nála a legnagyobb meglepetés jele.

– Ez a Lukács kora reggel érkezett. Később egy idősnek tűnő férfi jött be a házba, de a házmester nem tudja, hová ment, mikor távozott; őt nem ismerte fel fényképről, viszont feltűnő, hogy az öltözéke megegyezett, vagy legalábbis hasonlított annak a vak embernek a ruházatához, akit Hambala nyomozó látott kiszállni a liftből. Az idős férfi érkezése után nem sokkal Lukács eltávozott. A házmester nem tudja, ki lehetett az a szemüveges, alacsony, vékony testalkatú, sötét ruházatú férfi, aki a vakot lekísérte: sose látta, arra esküszik, hogy nem lakik a házban. Mi csak sejtettük, ki az, a grafológus viszont meggyőző bizonyítékkal szolgált: ez az ember Dániel Ede középiskolai tanár, régi ismerősünk, szerintünk kommunista, de eddig soha nem tudtuk lebuktatni.

– Most végre elkaphatjuk, én is ismerem – siet elő Ormándy az ablak mellől. – Emlékezz vissza, Dezső, már a fogságban is mennyi bajunk volt ezzel a Dániellel… aztán… aztán tudod-e, kinek a csoportjában keverte a ganét, Dezső?

– Tudom, Oszi, de ne kapkodjunk, hagyjuk Csibit beszélni.

– Engedelmet kérek, azt hiszem, sejtem, hogy az őrnagy úr miből gondolja: sajnos, az írás alapján nem kaphatjuk el, mert a röplap-tervezetet nem ő írta, csak egy-két szót fűzött hozzá, viszont azzal védekezhet, hogy semmi köze a röpcsihez, ő valamit leírt, s a papírt később, használták fel a vörösök.

– Ő mit írt oda?

– Két szót, jelentem: „Vörös tinta”.

– Vörös tinta!… No, ezért nem lehet bekasztlizni, hacsak a fiúk ki nem vernek belőle valamit – legyint Schweinitzer. – Folytasd, Csibi, mi van még?

– A francia szöveget a szakértő teljesen ártalmatlannak találta. Előtte ismeretlen jelmondat. Telefonáltattam az egyetem érem– és címertan-szakára, Hambala már kiment a professzorhoz érdeklődni, minden percben várom.

– Mi van abban a röpiratban? – kérdi Zentay.

Wayand tükörhöz tartja az indigót:

– ”Munkások! Munkanélküliek! Elvtársak! Nem csendes sétára, hanem harcos, bátor tüntetésre hív benneteket szeptember 1-én a déli órákban a Nagykörútra a Kommunisták Magyarországi Pártja. Tüntessetek régi győzelmes elszántsággal: Munkát! Kenyeret! Állami munkanélküli segélyt, a tőkések terhére! Heti tizenhat pengős segélyt minden munkanélküli számára és ötpengős pótlékot minden családtag után! Lakbérrendezést! Zálogtartozások törléséért, a zálogtárgyak visszaadásáért! Ingyen villamos– és vonatjegyért a munkakeresők részére! Munkanélküli-bizottságok szabad választásáért! A rendőr– és csendőrterror ellen! A boletta-kormány ellen! A Horthy-Bethlen éhségdiktatúra ellen! A fasizmus ellen! A szociálfasiszta bürokraták ellen! A proletárdiktatúráért! A Szovjetunió forradalmi védelméért Forradalmi üdvözlettel…”

– Hm – véli Schweinitzer.

– Toronyóra lánccal, nem kéne nekik?

– De. A láncra akasztanának föl bennünket.

– S ehhez a szöveghez írta pótlólag a tanár azt a két szót: „Vörös tinta”.

– Igen. Itt van alul. Jellegzetesen más írás.

Kopogtatnak.

– Igen?

Középtermetű, jelentéktelen öltözékű, kissé görnyedt férfi áll az ajtóban.

– Bemutatom Hambala Tibor nyomozót, uraim.

– Gratulálunk – mondja Zentay. – Nagyon sokat köszönhetünk magának, Hambala úr.

– Már közöltem Hambalával, hogy a jutalom nem marad el. Nos, mi újság?

– Alázatosan jelentem, valamit sikerült előbbre lépni. A professzor úr… nem tudom, az urak tudják-e…

– Mondja csak, tudnak mindent.

– A professzor úr emlékezett erre a francia mondásra. A szöveg egy Henrich Nebbien nevű kertész beadványának címlapján olvasható.

– Ki az?

– Miről szól?

– Mikori?

– Alázatosan jelentem, ez a Nebbien állítólag gróf Bruckenthal József kertésze volt…

– Nem ismerem.

– …Nem is tetszik ismerhetni, mert már meghalt.

– A beadványról beszéljen! Miről szól?

– A Városliget kertészeti terveit tartalmazza… kelt 1816-ban.

– Micsoda?

– Hambala, maga megőrült!

– Alázatosan jelentem, nem. A professzor úr mutatott egy fotót, azon van a szöveg, kelt 1816-ban.

– No, ezt akkor süthetjük!…

– Nem, barátaim – mondja Zentay. – Én látok némi összefüggést. Hambala, megtudta, hol van ez az 1816– os beadvány?

– A múzeumban, alázatosan jelentem. A Budapest történetével foglalkozó gyűjteményben.

– Uraim! Nem értik? Szerintem ez az ősrégi kertterv pontos adatokat tartalmaz a Városligetről. Hová tervezik Peyerék a nagygyűlést? A Városligetbe. Van rá egy fogadásom, hogy Dániel Ede tanár úr az elmúlt napokban a múzeumban járt és kikérte ezt a beadványt. Lehet, hogy kimásolt belőle néhány adatot, távolságot és vázlatrajzot. Ennek alapján – lehet – különféle pontokon különféle meglepetéseket tartogatnak nekünk. Ha ugyanezt most térképezik fel, bizonyosan szemet szúrt volna, de ki gondol rá, hogy van egy hajszálpontos tervrajz egy múzeumban?

– Kapjuk el ezt a Dánielt – véli lustán Schweinitzer.

– Nem. Vegyük nagyon alapos és óvatos megfigyelés alá. Lehet, hogy olyanokhoz is elvezet bennünket, akikről e pillanatban nincs is tudomásunk. Vagy akiket – nemde, Oszi? – nagyon régen keresünk…

– Mint például…

– …Ki ne mondd, Oszi. Babonás vagyok. Van még időnk, barátaim. Svejni, betiltjátok a fölvonulást?

– Természetesen. Nemcsak a minisztérium izgul, följebb is szúr a zabszem. Állítólag az admirális személyesen fog beszélni.

– Kicsoda?

– Bocsánat: a Főméltóságú Úr. Tatabányán lesz valami, már most dolgozunk a biztosításon. Egy szó, mint száz, mi betiltjuk, de szerintem nem lesz foganatja.

– Peyerék eddig mindig paríroztak, ha muszáj volt.

– Peyerék most is paríroznának, de Garami Ernő meggyőzte őket, hogy most, a budapesti községi választások küszöbén, nem szabad visszatáncolni. A szociáldemokrata nemzetközi szervezet előtt is jó pontokat akarnak szerezni. Sajnos, kutyaszorítóban vagyunk: mi se tehetünk engedményeket, mert nincs miből. A kereskedelmi miniszter összekapart hatvan milliót közmunkákra, tudjátok, mennyi az: borsószem az oroszlánnak. Ezt a békát le kell nyelni. Azzal törődjünk, mi magunk mennyit tudunk profitálni ebből az egész cirkuszból.

– Bölcs vagy, Svejni! Salamonnak kéne lenned!

– Bölcs?!… Tudjátok, miben áll Salamon egész bölcsessége? Azt mondja: „nincs új a nap alatt”. Nekem ez a talppontom, erre építek mindent… Erről jut eszembe! Teljesen megfeledkeztünk arról a hajtóról!

– Kiről?

– Aki integetett fölfelé! Aki felhívta magára Hambala figyelmét!

– Alázatosan jelentem, én megkértem egy kollégát, hogy tudakolózzék – szól közbe a nyomozó. – A kocsi Horváth Viktor kalocsai kanonoké…

– Ezt tudjuk. Nem a kanonok integetett.

– …A neve: Sípos.

– Hallod, Dezső? Sípos!

– Ismeritek?

– Ismerjük. Egyszer-kétszer volt már dolgunk vele. Egy ideig a Rhédey-versenyistálló zsokéja volt, aztán idomár. Egy ízben kapott is némi vörös kiütést… mikor is volt, Oszi?

– Még 22-ben.

Schweinitzer kuncog:

– Az öreg akkor még aktív volt, mi? Jó vicc, az elhárítok főfőjének az idomárja…

– Mi nem nevettünk akkoriban ezen a viccen, Svejni. Rengeteget mérgelődtünk miatta. Bizonyítani nem lehetett semmit, de azért Guszti bácsi elküldte.

– S most annál a kanonoknál lapít, akivel az a tábori püspöki kinevezés-visszavonás történt…

– Túlkombináljátok – véli Zentay. – Számunkra ez a figura egyszerűen azt jelenti, hogy jó nyomon vagyunk. Ez a hajtó ismerte azokat, akiknek integetett. Valamikor – saját szemünkkel láttuk – egy bandában volt Dániel Edével, legfőként pedig…

– Csak nem…? Az örökös ellenfeletek? A megtestesült fixa idea? No, ha így áll a dolog, szerintem mégis el kellene kapni azt a tanárt, rábízni, mondjuk… szerinted, Csibi?

– Lábodira és Temessi-Tüttőre. A két legügyesebb vallatónk. Ritka az olyan komcsi, aki nem kezd el dalolni, ha ők ketten kezelésbe veszik.

– Lőwy és Sztáron nem az ő kezük közt halt meg?

– Nem. Azokat mesterséges táplálás közben rontották el. Éhségsztrájk volt a sitten, gumicsövön itatták őket s valahogy a légcsövükbe került a folyadék. Ahhoz nekünk semmi közünk.

– Én várnék néhány napot, Svejni – rázza a fejét Zentay. – Ha ügyesek vagyunk, munka közben buktathatjuk le az egész társaságot. Möst olyan aktívak lesznek, mint a bolha a gatyában, folyvást egymást keresik. Ha viszont a tanár csak kis ideig is kitart nálatok, elvesztegetjük az időt, kitör a gyalázat, s közben az összes komcsi, aki hozzá van kapcsolva, szagot kap. Inkább állítsatok rá annyi embert, ahányat csak tudtok. Mi is segítünk, nemde, Oszi?

– Hogyne, Dezső! Hátha most elcsípjük!

4.

– Kezicsókolom, kisasszonyka. Mivel szolgálhatok?

– Kérek szépen egy üveg vörös tintát.

– Vörös tintát!… Kis, avagy nagy üveggel? A karcsú, feketehajú lány habozni látszik:

– Nagy üveg is van?

– Hogyne, kisasszonyka. Szabad melegen ajánlanom, ugyanis jelentős megtakarítást tetszik eszközölni, ha nagy üveggel tetszik venni, En gros, ahogy az üzleti életben mondani szokás, en gros mindig olcsóbb, természetesen relatíve.

– És mennyibe kerül?

– Oh-ho, mennyibe is… elnézést, nem jut eszembe, meg kell néznem a nagyker-árjegyzékben. Nemde, dolgozatjavításra?!

– Tessék?… Igen, hogyne. Dolgozatjavításra.

– Egy perc türelem! – s a boltos besurran a tapétaajtón, amely elválasztja az üzletet a raktártól.

Parázs körülnéz. Élvezettel szívja be a nyomda- és radírszagot. De jó lehet annak, akinek ilyen üzlete van!

Igaz, ő az egyetlen vevő; s mert Ede bácsi a lelkére kötötte, hogy mielőtt bemegy a papírüzletekbe, kis ideig várakozzék, nézzen körül, nem követik-e, nos, emiatt öt-hat percig kirakatot nézegetett a másik oldalon, az üvegből leste a bejáratot, nem jött egyetlen fia vevő se, pedig maholnap kezdődik a tanítás az iskolákban. Ezeknek se könnyű manapság, mint mindenkinek, aki abból él, hogy mások vesznek.

Ede bácsi részletesen elmagyarázta, mi a teendője: minden ebédszünetben másfelé kell vennie az útját, bemenni egy-egy papírüzletbe, vörös tintát venni. Ha kérdik, mi célra: tanítónő, gondoskodnia kell tintáról, a gyerekek füzetébe, dolgozataiba vörös tintával kell javítani.

Ki gondolná, hogy másra is lehet használni a vörös tintát: például vers-másolásra?

„Megvallattak, hogy vérzett a húsunk…”

Hányszor írta már le az éjszaka sötétjében, az asztal túloldalán a szuszogva körmölő Piri nénivel, egyetlen lámpájuk fénykörében? Ezerszer, kétezerszer? Nem számolták.

Piri néni úgy beszélt a költőről, mint valami mulatságos falusi unokaöccséről. Azt mondta róla, hogy nagyhajú, nyakigláb fiatalember, kicsit slamposan öltözködik, de ha megszólal, még a fúvó szél is elhallgat ámulatában. Elmesélte, hogy egészen kisgyerek korában kiadták nevelőszülőkhöz falura, akik hitetlenkedve hallották a nevét: „Attila”, ilyen név nincsen, mondták, elnevezték „Pistának”, négy éven át arra hallgatott.

„Még harcolunk, de testünk oly sovány.

Testvér, segítsd a lebukottakat”

Hol ez a boltos?

Parázs nagyon nehéz napokat él át. A takarékpénztárban mindenkinek van szabott munkaideje, csak őneki nem addig kell a telefonközpontban maradnia, amíg a vezető elvtársak utolsója haza nem ment, s ezekben a napokban késő éjszakáig ott rostokolnak, de felváltva ám: van, aki esti ügyeletet tart, mások viszont reggelre jönnek. Őnéki azonban nincs váltótársa, előfordult már. az is, hogy ott éjszakázott, Piri néni kétségbeesésére nem lett volna érdemes hazabaktatnia.

„Küldjetek könyvet, bármily ostobát,

mert megőrjít a patkánypuha éj,

az asszony nélkül gyötrő szenvedély…”

– Ezer bocsánat, kisasszonyka, végtelenül sajnálom, kicsit nehezen leltem meg. Kérem tisztelettel, tessék idenézni, itt a nyomtatott ár, nem csalás, nem ámítás. Egyliteres… tetszik látni?

– Megnézem, van-e ennyi pénzem.

„Bárcsak volna! Megtakarítás ezen is… Ede bácsi mesélte, mennyire nincs pénze a pártnak, a napokban egy küldeményt azért nem tudtak útba indítani valamelyik vidéki városba, mert nem volt hirtelen hét pengőjük.”

– Tessék.

– Hálásan köszönöm, kedves tanárnő… szabad, ugyebár, így szólítanom? De jó lehet a kisgyermekeknek, akiket a kisnagysád tanít, ha meg nem sértem, azt mondom, az ön kedvéért jómagam is szívesen visszaülnék az iskolapadba…

„Rád is férne, te mamlasz alak, azzal a kopasz fejeddel.”

– Más egyebet nem tetszik? Szabad felhívnom a figyelmét erre a mozgatható vonalzóra, mint tetszik látni, egyetlen kapoccsal rögzített, minden irányban elfordítható, ha ide tetszik illeszteni, egyenlőszárú háromszög, ha emide, akkor egyenlő oldalú, rendkívül szemléletes a geometria oktatásában. Ajánlhatom a margózót, mindenki panaszkodik, kérem, a rengeteg margózásra, ez az ötletes szerkezet…

– Köszönöm, mást nem kérek. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra, s nagyon tessék vigyázni az üvegre, kérem szépen, egyetlen óvatlan mozdulat, kárba vész a drága nedű, hogy úgy mondjam, talán kinyitom az ajtót…

Még azt is meg kell várnia, hogy előkerüljön a pult mögül, ajtót nyisson.

– Kisztihand, kisztihand!

Milyen tolakodó volt!…

Elszaladt az idő, villamosra kellene szállni – de nincs rá pénz, éppen hogy a tintára futotta. Micsoda szerencse, egy helyen megkapta azt a mennyiséget, amit tízhelyen kellett volna összegyűjtenie, ebédidőben szundíthat egy keveset a következő néhány napban. Igaz, holnapután vasárnap, aztán hétfőn, szeptember elsején nincs munka…

„A mozgalom vár, munka és család,

míg megbukik a kizsákmányolás,

a sarló villan, sújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat…”

– Kisasszony!

Egy középtermetű, jelentéktelen öltözékű, kissé görnyedt férfi. Valami jelvényt villant.

– Államrendőrségi detektív vagyok. Kérem, feltűnés nélkül jöjjön velem.

– Miért?… Hova?

– Csak ide, ebbe a mellékutcába, kérem. Rutinellenőrzés.

– Kérem szépen, én sietek. Az ebédidőmnek rögtön vége. Nekem vissza kell mennem…

– Visszamehet azonnal. Ismétlem, rutinellenőrzés.

– De…

– Nem szeretnék erélyesen fellépni a kisasszonnyal szemben!…

Parázsnak eszébe jut Ede bácsi figyelmeztetése: ha véletlenül rendőr állítaná meg, nem szabad ellenkezni, annál rosszabb.

A nővére is… Talán ma is élne, ha azon a szörnyű napon nem kezd el futni a nyomozók elől.

Engedelmesen indul a mellékutcába. Ott áll egy kis, fekete autó – a detektív odamutat, hogy üljön be.

– Neve?

– Klein Judit.

– Kora?

– Huszonnégy éves vagyok.

– Anyja neve?

– Kovrig Aranka. Már nem él. A szüleim elhaltak.

– Munkahelye?

– Törekvés Takarékpénztár. Telefonközpontos vagyok.

– Aha!… Mi van ebben az üvegben?

– Tinta. Vörös tinta.

„Nem mondhatom, hogy tanítónő vagyok.”

– Van egy ismerősünk, megkért, hogy vegyek neki tintát. Tanárember. A füzetekbe, dolgozatokba való beírásokhoz. Nem szabad tintát venni?

– Hogy hívják ezt az ismerősét?

– Előbb tessék nekem megmondani, mit követtem el, amiért válaszolnom kell. Miért nem írják ki, hogy nem szabad tintát venni?

– Hogy hívják az ismerősét?

– Dániel Ede. Középiskolai tanár.

– Dániel Ede. Ő hol lakik?

– Azt én nem tudom.

– Nem tudja!… Lehet, hogy fel tudjuk frissíteni az emlékezetét.

– Amit nem tudok, hiába kérdik akár ezerszer is!

– Honnan ismeri ezt a Dánielt?

– Gyerekkorom óta ismerem.

– És hol tanít?

– Nem tudom pontosan. Nem kérdeztem.

– Mindennap érintkezik vele?

– Nem. Nem mindennap.

– Bizalmas viszonyban vannak?

– Ezt hogy tetszik érteni?

– Rendszeresen találkozik vele?

– Nem rendszeresen.

– Maga hol lakik?

– Én? Egy távoli rokonomnál. Bélteki Piroska a neve.

– És ez a Dániel odajár magukhoz?

– Nem jár oda, csak néha följön. Régi ismerős. Megkért, hogy vegyek neki tintát.

– Miért magát kérte erre? Most szünidő van, ő is vehet magának!

– Nem kérdeztem. Szívességet kért, megteszem. Tessék engem elengedni, nekem már a telefonközpontban kellene lennem.

– Majd ha közlékenyebb lesz, akkor elengedem.

– Mit mondjak még? Mindent elmondtam, amit kérdezett.

– Dehogy mondott!… Most beszéljünk egy kicsit erről a tintáról. Azt mondja, hogy iskolába kell. Ennyi tintával évtizedekig lehet javítani.

– Így olcsóbb, mintha kis üvegekben venné. A boltos is mondta, tessék megkérdezni.

„A boltos! A boltos sokáig hátul volt. Nem lehet, hogy ő szólt be a rendőrségre? Nem lehet hogy ezek tudnak valamit a versekről?”

– Mi van?

– Tessék?

– Valamit akart mondani.

– Én?

– Igen, igen! Látszott az arcán, hogy valamit akar mondani.

– Jobb, ha nem mondom. Nem volna benne köszönet.

A nyomozó most először néz Parázsra úgy, hogy valami érzelem látszik a szemében: ezúttal a düh.

– De nagy leffed van, Rebeka! Vigyázz a szádra!

Ettől a hangtól Parázsba hidegség költözik. Kislány korában kijárta már az iskolát: volt rá eset, hogy lezsidózták az iskolában, sírógörcsöt kapott. A nővére este, mikor hazament, magához ölelte és elmagyarázta, miért zsidóznak az emberek. Azóta ettől mindig jéggé változik a belseje.

A detektív szép lassan, tettetett kényelmességgel előveszi a zsebóráját, fölpattintja, megnézi, visszafelé is eljátssza a szertartást.

– Nos?… Van még valami mondanivalód?… Mi van, megkukultál?

– Nincs joga, hogy letegezzen. És azonnal engedjen el. Nem követtem el semmit.

A férfi megdörzsöli az állát a markával:

– Úgy döntöttem, hogy beviszlek. A „kétszázas” használni fog a memóriádnak…

„Mi lehet az? Valami kínzás?”

– …Majd azt mondom, hogy pimaszul viselkedtél velem. Vagy azt, hogy megtagadtad a segítséget egy politikai ügyben… Nem, ez nem jó. Inkább azt írom, a jelentésbe, hogy férfiakat szólítottál le az utcán. Remélem, nem vagy szűz…

Parázsnak vörösség lobban át az arcán. Nem felel, kitekint a kocsi ablakán.

– …No, mindegy. Útközben majd kitalálom.

Kikászálódik az ülésről, megkerüli a kocsit, közben élesen figyeli a lányt.

„Nem lehet elfutnom. Utolér. Talán útközben.”

A férfi a kormánykerékhez ül, de még nem indít. Visszafordul:

– Még meggondolhatod!

– Mit?

– Hogy nem akarsz-e segíteni nekem.

– Miben?

A nyomozó sóhajt egyet:

– Kár az időért, de elmondom, pedig mindketten tudjuk, miről van szó. Te ezt a vörös tintát nem dolgozatjavításra viszed Dániel Edének. Megmondjam, mi a szándékotok? Három nap múlva tüntetni fogtok. A tömeg szépen megy, mint a birkanyáj, ahova mondták nekik. Egyszer csak valahol valami pukkanás, valaki összeesik, néhány ember elkezd kiabálni: „meglőtték!” Egy kis vörös tinta az ingen olyan, mint a vér. Föl akarjátok heccelni a tömeget a rendőrség ellen! Régi trükk, de mindig beválik.

Parázs nyitva felejti a száját. Aztán valósággal kiszakad belőle:

– Honnan veszi ezt a…?

– No jó, te akartad – legyint a férfi, s begyújtja a motort. – Holnap reggelre puha leszel, kisanyám, mint a vaj a melegen. A színed, az kissé meg fog változni, mert a „kétszázasban” hiába szórjuk ki a bolhaport, az új vendégek mindig hozzák az utánpótlást. Sajnálom.

Az autó berregve elindul.

Parázs behúzódik az ülés sarkába. Megpróbál gondolkozni.

Ha eltelik negyedóra, félóra, s ő nincs a helyén, a takarékban feltűnik a dolog. Előbb-utóbb elkezdenek kutatni utána, mi történhetett vele. Fölhívják a mentőket, a rendőrséget.

Az lehet, hogy letagadják az ő bevitelét, de estére, ha nem megy haza időben, Piri néni bizonyára érdeklődik, s megtudja, hogy ő eltűnt. Piri néni azonnal sejti, honnan fúj a szél, értesíti Ede bácsit, eltünteti a röpcédulákat. Belőle nem vesznek ki semmit, annyi bizonyos.

Haladnak a körúton, most érik el az Andrássy utat, a közlekedési rendőr a keresztező forgalomnak ad szabadot.

Mi lenne, ha abban a pillanatban, amikor a rendőr fordul, ő, Parázs, kiugrana a kocsiból?

Nem lenne jó. Akár elfogja a detektív, akár nem, mindenképpen gyanússá válna.

S ha magára locsolna egy kis vörös tintát? Összefutna az Oktogon!…

Ezzel is a nyomozó malmára hajtaná a vizet. Igazolná azt a képtelen feltevést, hogy vért akarnak utánozni a tintával.

Maradni kell. Eltűrni a „kétszázast”, amiről már sejti, hogy valami cella lehet, tele mindenféle féreggel és piszokkal és ócska emberekkel. El kell tűrni, ha kiabálnak vele, ha megütik.

„Megvallattak, hogy vérzett a húsunk…”

Az autó befordul, a belváros felé halad.

– Na? Nem gondoltad meg magad, Rebeka?

Nem felel.

– Nekem támadt egy ötletem. Mégse viszlek az óberhére, ma nincs kedvem jelentést körmölni. Felejtsük el az egészet, ajánlok egy üzletet. Nem akarsz nekem segíteni?

– Nem!

– Még nem is mondtam, miről van szó, már rávágod, hogy „nem”.

– Képzelem, mit akar.

– No, erre kíváncsi vagyok. Mit akarok?

– Hogy mondjam el magának, amit hallok a telefonban.

A férfi bólogat:

– Ördögöd van. Nem kívánom ingyen, tőlünk többet kapnál, mint amennyit keresel, főleg akkor, ha fontos információkat adsz. Ne forduljak vissza?

– De igen – mondja Parázs.

– Egyszóval: benne vagy.

– Benne. Kell a pénz.

– Mire?

„Ha megmondanám, hogy a pártnak, nekihajtanál a falnak.”

– Ruhára, meg cipőre. Meg illatszerekre. Még egy vacak gyűrűm sincs.

– Akkor miért mondtad az előbb, hogy „nem”?

– Mert ezzel nem magának segítek.

– De slágfertig vagy, de slágfertig!…

– Nem fordul meg?

– Nem. Csak próbára tettelek.

Parázs vállat von, mert észreveszi, hogy a férfi nézi őt a visszapillantó tükörben.

– Egyébként is: mi a biztosíték, hogy ha visszaviszlek, nem jár el a szád?

– Jópofa maga. Akkor sose kapom meg a pénzt!

– Tehát az elvtársaknak ingyen dolgozol!… Azt hittem, több eszed van.

Parázs kifele néz, s mindinkább úgy érzi, hogy a detektív nem tud mit kezdeni vele. Nyilván ő is rájött, ha lecsukatja Parázst, akkor felhívja a figyelmét azoknak, akik után kutat. Ha elengedi, azt kockáztatja, hogy a lány értesíti a barátait…

– Nekem is van egy ötletem – mondja.

– Igazán?

– Azt sejti, hogy semmi kedvem a dutyiban éjszakázni. Ha elvinne egy olyan rendes helyre, ahol semmi bajom nem lehet, akkor beszólnék a Takarékba, hogy… mit tudom én… rosszul lettem, vagy valami efféle. Üzennék a rokon néninek is, hogy ne aggódjék, egyébként néha előfordul, hogy benn kell maradnom. Szépen elmondaná, mit kell csinálni, hogyan kell üzenni, meg minden. Gondolom, egy vacsorát is megérne magának…

A férfi a járdához hajt, megáll. Megfordul az első ülésen:

– Ez jól hangzik, ööö… Judit, csakhogy…

– Csakhogy?

– Csakhogy én nem azt akarom tudni, ami a Törekvésbcn történik. Az engem nem annyira érdekel. Sokkal kíváncsibb lennék az efféle vöröstintás dolgokra. Meg a te tanárodra. Aztán ott van például Lukács Dönci… tudod, aki nemrég jött haza Bécsből.

„Szemed se rebbenjen, Parázs.”

– Lukács Dönci? Ezt a nevet sose hallottam.

– Hanem? Milyen néven szerepel?

– Mit ér vele, ha elkezdem mondani a neveket?

– Azzal te ne törődj. Azt csak bízd rám. Majd mi azonosítjuk őket. Sípost ismered?

– Melyik Sípost?

– A zsokét. Aki most itt van Pesten.

– Ismerek egy Sípost, aki valamikor Alagon volt, istállómester volt valamilyen bárónál.

– Az, az! Itt van Pesten. Nem találkoztál vele?

– Nem – hazudik Parázs. – Ismerem, de nem láttam.

– Kellene vele találkoznod. Néhány dolgot meg kellene kérdezned tőle.

– Miért ne? Azt is belevesszük az egyezségbe.

– Találkozott Sípos a tanár úrral?

– Honnan tudjam? Csinálják ki, hogy beszéljek vele, akkor meg tudom kérdezni.

– Ismersz a tanár úr baráti körében egy vak embert?

– Vak embert?

A férfi keményen arcul üti.

– Felelj, ha kérdezlek, és ne kérdezz vissza! Ezt jegyezd meg!

Parázs az arcára szorítja a kezét. Szeme telefut könnyel. Lehunyja pilláit – de azért, hogy a férfi ne lássa a tekintetét.

– Ne tessék haragudni. Többé nem teszem.

A nyomozó haragja lelohad.

Int Parázsnak:

– Gyere!

Egy telefonfülkénél álltak meg. A férfi előkeresi a tantuszt:

– Először hívd fel a rokonodat.

– Le kell hívatni. Alattunk van egy trafik, oda tudok telefonálni.

– Az ajtót nyitva hagyod. Semmi stikli, különben…

– Ne tessék félni.

Míg tárcsáz, végiggondolja magában, mit mondjon.

– Kezicsókolom… Judit vagyok. Ne tessék haragudni, Piri nénivel szeretnék beszélni, ha föl tetszene kopogni… Igen, várok.

A nyomozó cigarettára gyújt. A nagyujján sárga nikotinfolt van. Élesen figyeli Parázs arcát.

– Én vagyok, Piri néni, Parázs. Akarom mondani, hogy ma nem megyek haza este… Gondoltad, ugye?… A vacsora? Azzal kicsit bajban voltam, mert véletlenül kaptam egy nagy üveg vörös tintát és alig maradt egy kis pénzem, de Anti kisegít. Holnap majd visszaadom neki, ha Ede bácsi kifizeti a tinta árát… Nagyon rendes fiú Anti. Igen. Csókollak, Piri néni, és ne aggódj! Viszlát!

– Ki az az Anti?

– Az udvarlóm – feleli Parázs. – Adna még egy tantuszt?

5.

Hajnalodik. Szokatlan zaj veri föl a madarakat a Hermina úti fákon: lovasrendőrök járőre csattog végig a kövezeten. Az osztag befordul az Angol Park, az „Alpesi falu” elé, elhagyja a nagycirkuszt. Az állatkertben az éber jószágok fölütik a fejüket, aztán újra elszunnyadnak.

A Széchenyi fürdő alagsorában, az egyik alacsonyan fekvő, rácsos ablak mögül kiles Vincze Jóska. Egész éjjel jöttek-mentek a csendőrök, a rendőrök: a fürdő épületét eddig elkerülték.

Félúton a földalatti állomása felé, az egykori ligeti major megmaradt házikójában, a zajra fölébredt, óvatosan az út felé tekint Bors. Parkőri zöld ruha van rajta, jó iratok a zsebében, nincs félnivalója – vagy inkább: csak annyi van, mint máskor. Látja elgaloppozni a hizlalt rendőrlovakat, megnézi, mennyi idő van, visszadől aludni a feltornyozott zsákokra.

A városligeti tó csónakházában két vízijármű fekszik fölbakolva, alighanem tömítésre szorulnak, eresztik a vizet. Az egyikben, gyaluforgács-ágyon, vastag pokróc alatt édesdeden alszik Piri néni. Parázs telefonja után néhány perccel minden gyanús papírfecnit, maradékot eltüzelt, bezárta maga mögött a lakást: „felszívódott”. Ezt az éjszakát – az elvtársak jóvoltából – már itt tölti, a közelgő események egyik gyújtópontjában.

Lukács Dönci az Aréna út nevezetes vendéglőjére, a Kéményseprőre néző lakásban várta ki az éjszakai zárórát: ez a lakás a párt egyik nyomdászáé. Augusztus 20-a délelőttjén üzenetet kapott Dánieltől, hogy a Vilmos császár úti bérlemény „lefeketedett” – odamennie többé nem szabad. Dönci a biztosító találkára el se ment, azonnal lemerült a nagyváros ellenőrizhetetlen mélységeibe, előbb Zuglóban, a Kerékgyártó utcában húzta meg magát, aztán Pesterzsébetre irányították, a legutóbbi órákat pedig a hamis igazolványok gyártásának ellenőrzésével töltötte: lehet, hogy szükségük lesz a most készülő iratokra.

Az Aréna út túlsó végével szemközt, a pályaudvar oldalánál, az Ügető egyik lóápolójának vendégeként, Sípos úr se alszik. Egyébként is korán kelő, most azonban gondjai nem engedik aludni. Szent István napjának délutánján, a körmenet végeztével, kihallgatták a rendőrségen. Sípos úr azonnal fölmérte a helyzetet, nem tagadta, hogy a Vilmos császár úti sarokház emeleti ablakában réges-rég nem látott egykori bajtársát, Dániel Edét ismerte fel, ám nem találkozhatott vele, nem hagyhatta ott a hintót – ő többet nem tud. Egy ideig faggatták, aztán elengedték; szállásukra visszatérve magához rendelte a kanonok úr, néhány nyájas szó kíséretében – igaz, végkielégítéssel – elbocsátotta, olyan sok szépet mondott, hogy Sípos úr lenyelte, amit válaszolni akart, meghajolt, eltávozott. Két szék közt a pad alá – azóta a várost járja, de egykori barátaival nem fut össze, Vinczét nem akarja bajba keverni, hisz sejti, hogy követik. Meg akarja mondani nekik, mennyire sajnálja a dolgot – amikor Dániel mellett azt a fekete szempárat, azt a fürtös férfifejet megpillantotta, nem tudott parancsolni magának, odaintegetett! De most, ezen a napon, előbb-utóbb bizonyosan rájuk talál. Ismeri ő Borsot, mindig ott található, ahol legnagyobb a balhé.

Néhány száz méternyire az Ügetőtől, a pályaudvar melletti Park Szálló folyosóján – kezében a cipőjével – végigóvakodik egy fiatal lány. Az itt töltött napok alatt óvatosan kifigyelte, hogy nemcsak a porta előtt elhaladva lehet kijutni a szállodából, hanem a Festetics utcára nyíló oldalkapun is: de ott csak hajnalban, amikor a szennyest viszik, nincs őrizet, az öreg portás szerint azért a sok mocskos lepedőért nem érdemes előbújni a kuckóból. Parázs soká habozott, mire rászánta magát, hogy a vele nagyjából egykorú szobalánynak előadja a romantikus mesét: azért őrzik itt, mert megszökött egy rákényszerített érdekházasság elől, jön érte az apja vidékről… A nyaklánca fejében végül megegyeztek: kap egy hotel-uniformist, ő is lekísérheti a kapuhoz a szennyescsomagokat, ha az öreg portás nem jön elő, s kijutnak, akkor – fel is út, le is út, szabad, mint a madár, a tüntetésen minden bizonnyal találkozik az övéivel!

Besurran a személyzeti öltözőbe: valóban ott a szobalányruha. Lekapja a maga holmiját, belegyűri az egyik szennyeszsákba, aztán fölkapja, viszi.

A fordulóban ott horkol az egyik öreg hekus: ketten váltják egymást, már ismeri őket. Beletemeti arcát a” rossz szagú mosnivalókba, úgy megy el mellette – ha nézi, nézi, csak vissza ne hívja…

Nem szól, nem hívja. Ez sikerült.

Leviszi á nehéz csomagot a cselédlépcsőn. A szobalány – az igazi – már ott vár, cigarettázik. Szigorúan tilos számukra a dohányzás: most mohón szívja le a füstöt. Nem is néz Parázsra, oda se köszön: úgy egyeztek meg, nem ismerik egymást, ő nem tud semmiről – nem akar bajba kerülni.

Megjön a fehérre festett mosodáskocsi.

Az első csomagot a szobalány viszi, a másodikat a kocsis, a harmadikat Parázs – megkerüli a járművet, túloldalról löki föl a platóra a szennyest, s mikor senki nincs mellette, nyugodt léptekkel elhalad a Mosonyi utcáig, úgy kanyarodik be, hogy a kutya se ugat utána.

A Mosonyi utca azonban telis-tele rendőrökkel. Álldogálnak a járdán, az úttesten, dohányoznak, fecsegnek. Olyan sűrűn vannak, hogy alig lehet köztük utat lelni. S persze megjegyzéseket tesznek a „szobacieusra”, olyan is akad, aki belemarkol a fenekébe, meg hívja, hogy menjenek együtt járőrbe. Parázs igyekszik természetesen viselkedni, van, amire nem szól, a fogdosás miatt mond valami mérgeset – szerencsére valamelyik tiszthelyettes odanéz, az embereire ripakodik, így aztán megmenekül tőlük. Átmegy a Fiumei úton, bekanyarodik a Berzsenyi utcába, s csak ott, egy lelakatolt utcai áruda oldalánál, tör ki belőle az ideges sírás: sikerült!…

Egy, csak egy férfiú alszik sodronyos ágyon, paplan alatt, pizsamában, szemüvege mellette a tokban – éjszaka egy könyvritkaságot, Szirmay Antal Hungaria in paraboliscímű, 1804-ben kiadott művét olvasta, amelyet Heinrich Nebbien városligeti dolgozata mellett talált a Nemzeti Múzeum kézirattárában, s még álmában is neveti az ott lelt anekdotát. Széchenyi György, előbb kalocsai, majd esztergomi érsek a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése után hiába próbált kegyelmet kérni a császárnál. Egyik alkalommal, mise közben, fel is sóhajtott úrfelmutatáskor: „Boldog Isten, mire jutánk!” Mire a ministráló inas, ugyancsak sóhajtva, azt felelte: „Bizony, elég ebül vagyunk, kegyelmes uram!” Az érsek méregbe gurult, megfordult, ráförmedt a ministránsra: „Hallgass, a kurva anyádat, nem rád bízták az ország dolgát!” Dániel azzal aludt el, hogy ezt az adomát feltétlenül elmeséli barátainak – és mindenkinek, akinek lehet bizonyítván, milyen kényesek az urak nemzetfenntartó mivoltukra…

…Krrrr! Megszólalt a vekker, öt óra van. Készülődnie kell, hatkor a Daily Herald tudósítójával randevúzik – Angliában hetek óta gutaütéses meleg van, a lapokat hírekkel kell ellátni, a mister ezért ruccant át Bécsből.

Öt óra van, ilyenkor általában nagyon sok ember már úton van a gyárak, műhelyek felé – ezen a napon azonban zárva vannak az üzemek, a Gyáriparosok Országos Szövetsége úgy határozott, hogy „munkaszünetet” tartanak. Így tértek ki az elől, hogy elfogadják a szakszervezetek által bejelentett – eredetileg csak 11 órától érvényes – általános sztrájkot!… No hisz, igen jól tették, mert így nagyon sok olyan munkásember, akinek nagyon hiányzott volna a fél–, vagy egynapi kereset is, s emiatt nem tartott volna a felvonulókkal, most mégis úgy dönt: „kimegyek, megnézem, mi lesz”.

A Keleti pályaudvar előtt – ahol a túlsó, a MABI kórház felé eső járdán most szaporázza a lépést egy szobalányruhás kisasszony – már van is mozgás. A Mende, Gyömrő, Monor, Ócsa, Haraszti felől érkező vonatokról sokan jönnek kifele a Baross térre, némi tétovázás után beleolvadnak a „Csikágó” keskeny utcáiba, kiszivárognak a pályaudvar mögötti rétekre, amelyet „nagyvánkos”-nak nevez a néphumor, oda hordják ki partnereiket a Petérdi meg Murányi utcai bárcás lányok éjszaka.

A rétek túlsó végében komoran sorakoznak a Ferenc József laktanya épülettömbjei. Az udvaron, a három méter magas bádogkerítés mögött, mély dübörgés: motorpróbát tartanak a páncélautók. Egy sovány, görbe lábú civil ráérősen baktat át a HÉV sínjein: nem fogta a kemény fekhely, elballag a Hungária úti postástelep mellett, nézegeti a postakocsikba fogott lovakat, aztán megy a távoli Liget felé.

Fél hat, az inas tiszteletteljes hangon ébreszti Zentay Dezső alezredest, a langyos fürdő már készen, a borotva, az ecset, a rúdszappan katonás rendben ott sorakozik a tükör alatt, míg az rendbe hozza magát, elkészül a reggeli.

„Éhes vagyok”, ébred Piri néni a csónakházban, s mivel a nikotin köztudottan jó ellenszere az étvágynak, rögtön rá is gyújt egy szivarra, leszórja szoknyájáról a forgácsot, indul kissé rendbe hozni magát. Mióta elfogyott a pénze, szivaron él – vacsorára is szivart szívott. Talán délelőtt az elvtársak kisegítik néhány napra… Mi lehet Parázzsal?

Parázs sorsa Lukács Döncit is aggasztja. Mikor a lány telefonüzenete nyomán félreérthetetlenné vált, hogy közel vannak a csoporthoz a detektívek, úgy határoztak, hogy az ő számára is készítenek hamis iratot, hátha előkerül és le tudják választani róla a „kullancsokat”. Különösen Dániel erősködött, de Bors is igazat adott a tanárnak: könnyen lehet, hogy a lányt csaléteknek akarják használni. Minden olyan szálat, amelynek meglétéről Parázs tudott, azonnal elmetszettek – feltételezhető volt, hogy előbb-utóbb kiengedik és megfigyelik, kikkel lép kapcsolatba. Lukács főként Dánielt féltette, ő azonban nem volt hajlandó föld alá tűnni: „semmiféle bizonyítékuk nem lehet ellenem, pontosan ázzál árulnám el magam, ha felszívódnék”.

Ormándy Oszkár csendőr őrnagy épp most kap jelentést a Dánielt figyelő nyomozóitól: „elhagyta a lakást, gyalog megy az Edison kávéház felé, úgy látszik, tartja magát a szokásaihoz, mindennap ott reggelizik”. Később telefonálnak: „Találkozott egy idegennel, együtt esznek, angolul beszélnek. Az idegent taxi hozta, a kocsi a kávéház előtt várakozik, puhatolózásunkra annyit mondott a sofőr, hogy a pasas valami újságíró.” Fél hét után az angol újságíró és Dániel taxiba ülnek, a detektívek „váltott lovakkal”, egymásnak átadva követik őket, de csak annyit tudnak megállapítani, hogy a taxi nagy kört ír le Angyalföldön, Újpesten, majd Zugló felől visszakanyarodik a városba.

Zugló felől – hét óra múlt – elég sokan jövögetnek befelé, de ez a forgalom nem haladja meg a szokásos hétköznapit, nem alakulnak ki csoportok, nem szegik meg Bezzegh-Huszágh Károly főkapitány utasítását: „A közlekedési szabályok értelmében a gyalogjárókon csoportosan haladni vagy ott álldogálni tilos. A tilalom megszegői ellen karhatalmat veszek igénybe.” A karhatalom készen áll: négyezer-ötszáz rendőr van szolgálatban, Ormándy alá külön hatszáz csendőrt rendeltek.

Oszi telefont kap: Zentay érdeklődik…

– Egyelőre semmi, Dezső – jelenti Ormándy. – Van mozgás, de az az érzésem, Peyerék pofára esnek, nem lesz itt olyan nagy hajcihő.

– A te szavaid és Allah füle – feleli Zentay.

– Tessék?

– Semmi, Oszi, egy szólásmondás. Legyetek teljes készenlétben. Megyek referálni Gyulának.

„Gyula”: vitéz jákfai Gömbös Gyula, aki majd egy éve honvédelmi miniszter – gyümölcsöző volt az az emlékezetes beszélgetése „István gazdával” Pölöskey-éknél, az 1928-as Magdolna-bálon, feladta ellenzéki pozícióját, hamarosan hadügyi államtitkár lett, aztán rövid időn belül kikönyökölte a minisztériumból az idős Csáky Károly grófot. Nyolcra jár, most már ő is hivatalában tartózkodik, izzad kegyetlenül, Bethlent szidja, aki jó érzékkel épp ekkorra vette ki szabadságát, s állítólag ismét Széchenyi grófnő társaságában üdül Velencében…

– Szállj be egy csónakba! – súgja Piri néni Parázsnak, akit észrevett, mikor a lány áthaladt a városligeti hídon.

– Csónakba? Miért?

– Hátha követnek!

– Megszöktem!

– Lehet, hogy szándékosan engedték! Szállj be, evezz be a tó középrészére, távol a parttól!

– Nem tudok evezni! És éhes vagyok!

– Evezz a kezeddel… nem kérsz egy szivart?

Valamivel fél kilenc után Vincze Jóska, az előzetes megbeszélésük szerint, szokott zsávolyzubbonyában, szemére húzott sipkában, végigballag a hídon, a parttól számított második korlátpillérnél lekönyököl, megfelelő pillanatban a vízbe ejti a szénraktár kulcsát. Azt a raktárát jó darabig senki nem fogja tudni bezárni. Ahogy fürdeti képét a fényben, észreveszi Parázst, az egy helyben forgolódó csónakot. Eszébe jut, mire figyelmeztették, sietség nélkül megfordul, körülnéz, s bár semmi gyanúsat nem lát, lassú léptekkel elballag a földalatti lejárója felé. A lány utánanéz, hagyja, hogy szeméből folyjanak a könnycseppek: Jóska bácsi bizonyára hozott volna neki nagykiflit, ha kér – de nem szabad. „Otthon a tűzhely hűvös és repedt. – Hideg fazékban készül az ebéd: – a csarnok nyirkos kövéről szedett – kis káposztalevél és hulladék.”

Bors látja közeledni Jóskát, kilép a házikóból, megigazítja karján a parkőri szalagot, kezében ott a szöges bot, amellyel az „igaziak” a lehullajtott papírdarabokat szurkálják föl – ez a fegyver alkalmasint még jó szolgálatot tehet –, elébe megy a férfinak:

– Mi újság, földi?

– Parázs. Egy csónakban ül a tavon.

– Láttál valaki gyanúsat?

– Nem.

– Piri néni?

– Tudnia kell róla, a csónakházban dekkolt éjjel.

– Majd én arra sétálok, megtudom, mi a helyzet. Nálad minden rendben?

– A kulcsot a megbeszélt helyen a vízbe dobtam. Te, nem félsz attól, hogy nem sikerül?

– Én nem. A majorban találsz egy gereblyét, csinálj valamit, nehogy valamelyik hé kiszúrjon.

– Jó. Várlak vissza.

Bors lassú lépteket erőltet magára, úgy lépdel a szöges bottal a tó partja mentén, egészen a csónakház deszkafaláig.

– Hallasz, Piri néni? – kérdi, mikor megérzi a szivarfüst szagát.

– Hallak.

– Hogy kerül ide Parázs?

– Azt mondta, megszökött. A Park Szállóban őrizték péntek délután óta. Azt mondja, nagyon éhes.

– Éhes!… Láttál valami kullancsot?

– Nem. Mindenki a városba befelé megy, onnan nem jött senki. Azt mondja a lány, hogy a szennyest hordta ki, úgy lépett meg.

– Miért engedted kievezni a tóra? Észrevehetik!

– Mikor jött, én se tudhattam, nem követik-e…

– Igazad van. Éhes…! Valahogy kellene beszélni Döncivel. Neki van pénze ennivalóra.

– Nem szabad! Nem mehetsz oda!

– Tudom.

– Szervusz, Máté! – hallik egy örömteli hang.

Sípos úr. Civilben, teljes soványságában.

– Megismertelek ám mindjárt az ablakban, pedig hogy megőszültél! – s jön kitárt karral. – Napok óta kereslek benneteket!

Bors hagyja magát megölelni, barátja válla fölött körülpillant. Mennek az emberek át a hídon a Hősök tere felé, senki nem figyel rájuk.

– De jó, hogy jöttél, cimbora – mondja neki társasági hangon. – Megkérhetnélek egy szívességre?

– Hát hogyne!

– Van a Damjanich utca sarkán… arrafelé… egy tejivó. Hoznál nekünk egy kis reggelizni valót?

– Gyere te is!

– Nem mehetek, Sípos úr. Lukács Döncit várom, ő hozza a pénzt.

– Vagy úgy! – mosolyodik el az egykori zsoké. – No, nektek szívesen kölcsönzők. Mindjárt jövök!

– Ki volt ez? – hallik a deszkafal mögül.

– Réges-régi bajtárs. Még az orosz fogságból.

– Hogy kerül ide? Nem provokáció?

– Hallod, Piri néni, hogy napok óta keres!

– Miért mondtad neki, hogy Lukács is itt van?

– Nem tudom. Kicsúszott a számon.

– Súlyos konspirációs hiba!

– Az. A legközelebbi sejtülésen önkritikát fogok gyakorolni.

– Ha lesz.

– Ha lesz.

Kilenc óra elmúlt. Ormándy jelentést kap, hogy Dániel Ede elköszönt az angol újságírótól és hazament. Rövid idő múlva ismét előkerült, semmi változást nem észlelni rajta, csak azt, hogy esernyőt vett magához.

– Esernyőt? Ebben a hőségben?

– Mindig esernyőt hord, alázatosan jelentem.

– Folytatni a megfigyelést! – Őszit annyira megzavarja a hír, hogy telefonál a Meteorológiai Intézetbe megtudakolni, várható-e a mai napon eső. A válaszadó hangja komoly, de mintha nevetés bujkálna a szavai mögött. Oszi lecsapja a kagylót.

Nagyjából ugyanekkor tájt Lukács Dönci – kezében egy kis táskával – elindul a Ligetbe. Ha valaki igazoltatná, azt felelné, hogy a virágkiállítást akarja megnézni. A táskának kettős alja van, a rejtekhelyen ott lapulnak a hamis papírok. Döncinek esze ágában sincs a virágkiállítást megnézni, mert jó előre megtudta, hogy ebben a pavilonban rendezte be ideiglenes főhadiszállását a Szociáldemokrata Párt, ide érkeznek a funkcionáriusok, az üvegfalú épület körül már gyűrűt alkot a bőrsapkások, a rendezőgárdisták egyik csoportja – az ő feladatuk a vezetők védelme. A találkozót tízre beszélték meg a földalatti megállójánál, nem messze az egykori majorsági épülettől. Bármilyen veszély esetén el kell tűnni a fürdő vagy a földalatti állomás irányába – ezt az épület ablakába kitett virágcserép jelzi.

Sípos úr jókora ennivalós csomaggal érkezik vissza a csónakházhoz.

– Nekem most kis időre el kell mennem, Sípos úr – mondja Bors. – Húzódj be ide az árnyékba, várj meg bennünket. Összeismertetlek egy nagyon aranyos nénivel meg a nevelt lányával. Piri mama, bemutatom neked a mi hűséges öreg barátunkat, Sípos urat.

– Öreg az országút, de nem én – feleli Sípos úr. – Csókolom a kisztihandját.

– Dohányzik, Sípos úr? – kérdi Piri néni.

– Mindjárt küldöm Parázst – int nevetve Bors. Szép kényelmesen ballag a híd felé, kerülgeti az embereket. Egyre többen tartanak a Hősök tere felé, már az úttesten is mennek. Rendőr egyelőre nincs sehol.

Rendőrök egyelőre csak mutatóba akadnak: a gyülekezőhelyeken összpontosítják őket. Csak néhány lovasosztag jár-kel az utcákon, részben a tekintély miatt, részben azért, mert a gépkocsi útját el lehet állni, de a lótól félnek. Zentay alezredes ez ügyben már tett jelentést Gömbösnek, úgy találja, sikerült meggyőznie a minisztert.

Ormándy telefonjelentést kap: Dániel Ede lement a földalattiba. Néhány perc múlva azt jelentik, hogy beült egy, a Városliget felé haladó szerelvénybe.

– Teljes készültség! – kiabálja Ormándy. – Küldök még két embert! Két kocsi menjen ki az utolsó előtti és az utolsó állomáshoz! Nagyon figyeljenek!

Parázs olyan boldog, hogy még evezni is tud: nagyot koppan a csónak orra a stégen, a csónakház előtt. Piri néni összeismerteti őt Sípos úrral, amin csak nevetni lehet, hisz ők régi ismerősök: „22-ben, tetszik-e még emlékezni, mikor ki tetszett érni Alagra és én nem akartam beengedni, de kegyed akkor még afféle süldőlány volt, ha meg nem sértem…”

– Csak beszélgessetek, nekem van egy kis dolgom – mondja Piri néni, s bármennyire is kívánatos a nagy halom ennivaló, otthagyja: a találkozóról nem szabad lekésni. Rágyújt egy szivarra, átvágja magát az egyre sűrűsödő tömegen.

Döncinek is egyszer-egyszer az Állatkert magas falához kell lapulnia, hogy el ne sodorják: ő is szembe halad az emberárral.

Dániel Ede kiszáll az utolsó előtti megállónál a földalattiból. Elégedetten néz körül: az Angolpark előtt, az „Alpesi falu” előtt, a cirkusz előtt – emberfolyam. A felvonulás meghirdetői eredetileg tizenegykor akarták elindítani a menetet – no, ez a tömeg aligha fog várni. Megigazítja a szemüvegét, közben szórakozott pillantást vet az egykori majorsági épületre: az ablakban nincs virág. Bekanyarodik a bokrok közé, már nem látja, hogy az emberek között megpróbál előrevergődni egy vidéki rendszámú autó, benne kockás sapkájú férfiak.

A Park Szállodában egy rosszkedvű, idősebb ember a főkapitányságot hívogatja, a szám azonban foglalt, s mikor végre befut, akkor a keresett úr, Hambala Tibor, nem található. A férfi káromkodik: be kell mennie, majd a pofájába kapja a gorombaságokat, nem úszhatja meg telefonon – a lány eltűnt.

Hambala – kockás sapkában, bricsesznadrágban, nyakkendőben – a Weingruber vendéglő teraszán ül, sört iszik, a kezében tartott újság fölött a virágkiállítás pavilonja felé figyel. Hiába mondták Hetényi főkapitány-helyettes úrnak, hogy nem érdemes a szocdem vezéreket szemmel tartani – Hetényi hitelt adott annak a hamisítványnak, hogy a 27-i vasas bizalmi értekezleten Peyer Károly egy, a kommunistáktól érkezett levelet olvasott volna föl, amelyben azok csatlakozásukat jelentették volna be a tüntetéshez. Micsoda butaság, pont Peyer, aki – ha kapott volna is ilyen levelet – majd megszakad az igyekezettől, hogy szidja, spiclinek nevezze a vörösöket, majd bolond lenne fölolvasni! Hambala azt hallotta, hogy Peyer szerint a bolsi spiclik öt pengőt kapnak Hetényiéktől naponta – „szép is volna”, gondolja Hambala –, valaki közbekiabált, hogy Peyer sokkal többet kap, a bőrsipkások megverték és átadták a rendőrnek az illetőt. Most mégis itt kell ülni, már szédül az ember feje, annyian mennek, már megjegyzések is voltak, valahol nagyban szervezkednek a komcsik, ő meg itt lopja a napot…

…Tüntetően elfordul, int a főpincérnek, közben az órájára néz – fél tizenegy –, s ekkor megakad a szeme azon a két emberen, akik most szorítanak kezet a tó mögötti bokros részen. Az egyik: a parkőrök ruházatában, bottal a kezében, ősz hajú ember. A másik: kalapban, öltönyben, esernyővel az a férfi, aki kilépett a liftből a Vilmos császár úti saroképületben és azt mondta franciául: „aki megszeretteti a természetet, az erényt szeretteti meg”. Az a tanár.

Jön egy emberhullám, szem elől veszti őket. Atyaúr!… Amikor fizet és föláll, meglátja a tanárt. Ott áll valami szobortalapzaton, hogy jobban lásson.

Hol lehet egy telefon? Berohan a Vajdahunyadvárba.

Ormándy azt se tudja, hová kapjon. Jelentik, hogy Dánielt szem elől vesztették a Ligetben, s hogy ezerszámra mennek az emberek a sétányokon, nem lehet utánajárni. Ki se mérgelődi magát, jelentkezik Zentay: megtörtént az első összecsapás a Teréz körút és a Király utca sarkán, egy fiatalokból álló csoport hangos szóval „munkát, kenyeret” követelt, a karhatalmat nem engedték közelükbe, néhány perc múlva riadóztatják a lovasrendőr századokat! Ormándy nagyot fújtat, veszi a holmiját, a kézifegyvert, s ekkor kapcsolják hozzá Hambalát, aki közli, hogy látja Dániel Edét, a Városligeti tó mellett, egy szobornál nézi a tömeget!

Oszi kiabál, intézkedik, üzen Zentaynak, aztán autón rohan a „háp” -ra, azaz a harcálláspontra, ahonnét közvetlenül irányíthatja embereit. Az Andrássy úton már nem lehet keresztüljutni, nagyot kell kerülnie. Negyed tizenkettő – meghallani az első mentőautók szirénáit, a Szív utcánál a lovasrendőrök belegázoltak a tömegbe.

A Hősök tere felől – tizenegy év óta először – az „Internacionálé” hangjai hallatszanak: a tömeg gyűrűjében egy kis csoport énekli a munkások himnuszát.

A virágpavilonban ideges nyüzsgés, futkosás.

Hambala már látja a segítségére küldött, kockás sapkát viselő társait. Egy, a Weingruber vendéglő teraszáról szerzett széken áll, mutogat – az oszloptalapzaton még mindig ott látja Dánielt, de már nincs egyedül. Előbb egy Zsávolyzubbonyos, kopaszodó férfi lép mellé, aztán egy idősebb nő, szivarral a szájában, majd egy köpcös idegen, táskával. A nyomozó figyelemmel kíséri ezeket a rövidke találkozókat, észreveszi, hogy a tanártól távozók nyomában hirtelen kifehérlik a tömeg: röpcédulák! Magához inti egyik társát, szerezni kellene azokból a röpcsikből, bizonyítéknak.

Az Iparcsarnok irányából egy svadron lovasrendőr. Ahogy előrehaladnak, úgy kél föl köröttük a pfujolás, szidalmazás. Hambala leugrik a székről, odébb sodródik – s jól teszi, mert egy csoport megrohanja a teraszt, feltépi a székeket, márványasztalokat, „le a zsarukkal”, kiabálják. Csaknem azonnal csípős füst csap a magasba: valamit felgyújtottak! Hambala berohan a bokrok közé, hogy közelebbről szemmel tarthassa Dánielt. A kockás sapkák szórványos lánca azonnal mögé zárkózik.

Bors, parkőri holmijában, öregségének álcája mögött, mindeddig keményen dolgozott: a kis kommunista csoportok számára – amelyek az Ede által szerzett térképek szerint helyezkedtek el a Ligetben – egyre-másra osztotta ki a zsákokban tárolt féltéglát, követ, széndarabokat. A majorsági épület már üres, most Vincze Jóska dolga a muníció „kiadása” a. Széchenyi fürdő szénraktáránál, ő tehát beleveti magát a tömegbe, mert eszébe jut, hogy Sípos úr és Parázs beszorult a csónakházba, ott baj érheti őket. Átsiet a tó mögötti pázsiton, kivárja a megfelelő alkalmat, amikor a lovasrendőrök elhaladnak, odafut a deszkaházhoz:

– Gyertek gyorsan! Itt nem vagytok biztonságban!

Abban a pillanatban, ahogy kilépnek, ropogni kezd a sortűz. Jajkiáltások felhőznek föl. A tömeg szétrohan.

– Futás! – lihegi Bors. Nem törődik vele, illik-e őszre festett hajához a nagy sietség.

Újabb lövések, a Vajdahunyad vár előtt, a fürdő oldalán.

– Amarra! – kiabál Bors. Hirtelen Dániel és Lukács alakja merül föl előtte:

– Nyomozók! Kiszúrtak maguknak! Kockás sapkájuk van!

– Kerüljétek meg az emlékművet! A Kéményseprő felé vágjuk át magunkat!

– Te hova mégy?

– Értesítem Vinczét! Piri néni?

– Előreküldtem! Mit szólsz az eseményekhez?

Bors mond valami gorombaságot – majd éppen itt és most fogják taglalni, mi történt s beleolvad a futkosó tömegbe, amely egy égő gépkocsit kerülget.

Túloldalról, a Hermina út felől, kakastollas csendőrök rajvonala. Szuronyaikon csillog a napfény.

Fájdalmas lónyerítés harsan föl a közelben.

Bors belebotlik egy összevissza tört vasszékbe, mire kikecmereg belőle, nyakán egy rendőr. Kifőtt képű, tátott szájú, kardos. Nekihuzakodik a vágásnak.

A kard a vasszéknek vágódik, csengve pattan el, a letörött rész hangos zúgással kalimpál a kövezeten.

– Elvesztetted a gyíklesődet, Andris – mondja neki Bors, elkapja a rendőrt, utána dobja. Ahogy földet ér, ott is marad. Egy suhanc rohan arra, futtában rálép a zsarura, valamit odakiált Borsnak, „jól van, papa”, vagy effélét.

– Jóska! Vincze!

A szénraktárnál gomolygó tömegből – amely most kezdi bombázni a csendőröket – úgy kell kihalászni a feketére piszkolódott, csupatűz, rekedt Vinczét.

– Gyerünk!

– Itt maradok! Régi elszámolnivalóm van velük!

– Nem szabad! Gyere!… Máshol van ránk szükség, Edét el akarják kapni!

Jóska azonnal fordul, együtt rohannak át a bokrok közt. Valahonnét mély dübörgés, motorok falanxa:

– Jönnek a páncélkocsik!

– Ez… azért… igazi forradalom… mi? – lihegi Vincze.

– Még nem, Jóska. Szólj, ha kockás sapkájú embereket látsz!

Elrohannak az Állatkert magas falai mellett. Az úttesten egy vidéki rendszámú kocsi halad el mellettük.

– Odanézz, Bors! Ott!

Az autóban négy kockás sapkájú.

– Bírod, Jóska? Lépést kell tartanunk velük!

Az Aréna út túlsó oldalán kezdődnek a Terézváros mogorva háztömbjei; ezúttal azonban a köztük levő, szakadék-mély utcák a tüntetőknek kedveznek, ezeket nem lehet rajvonalba fejlődött szuronyosokkal végigsöpörni. Igaz viszont: a menekülőknek se könnyű, a városnegyedből kivezető utcák végében máris feltűnnek a lovasrendőr osztagok.

Bors észreveszi az övéit. Talán Piri néni integetett nekik: most rohannak be a Szondi utcába.

Sajna, a kockás sapkájúak autója is arrafelé veszi az irányt! Leáll a saroknál, a nyomozók leszóródnak róla.

A szöges végű parkőri botnak most jött el az ideje: Bors két erőteljes döféssel felszakítja a pneumatikot, aztán futnak tovább.

Épp időben érkeznek: két férfi már Lukácsot rángatja.

Vincze úgy szakad közéjük, mintha förgeteg röpítette volna. Cséphadaróként dolgozik keze, lába. A detektívek eddig négyen voltak három férfi ellen; most hátrányukra változott az arány. Már menekülnek is.

– Most mi legyen? – lihegi Dönci.

– Körbezárták a negyedet – tekint szét Bors. – Valahol menedéket kellene találnunk!

– A nyomdász elvtársnál!… Igaz, ő most nincs otthon…

– Az nem baj. Csak odáig jussunk el! Piri néni, Parázs, bírjátok?

– Csak azt nem értem, miért szálltak pont miránk – mormogja Piri néni.

Átfutnak az úttesten, bekanyarodnak az első keresztutcába. Csaknem azonnal trillázó sípszó harsan – ha tisztes távolból is.

– Észrevettek!

– Még nincs baj. Ha nem jönnek túl sokan, átvágjuk magunkat!

Ahogy a sarokra érnek, az utcán végiggörög a tüntetés távoli zaja. Messze, a Nagykörút táján trombita harsog.

– Áll a bál – vigyorog Vincze. Tüzesen ragyog a szeme. – Néhány fakabátos megemlegeti ezt a napot!

– Melyik az a ház, Dönci?

A 4-es számú.

– Futás! Vegyük közre Piri néniéket!

Kénytelenek vissza, a Liget felé szaladni. Előttük, a sarkon, megjelenik egy-két kockás sapka.

– Látod?

– Nem mernek azok ránk támadni!

– Látják, hová megyünk be!

– Elijesztjük őket!

Valahonnét, egy ablakból, dühös szitkozódás, egy kopasz férfi egy virágcserepet hajít közéjük. Vincze – csak úgy futtából – jókora szénrögöt röpít vissza: bánja is az ablaküveg!

Lópaták csattogása kél, de már nincs idő hátranézni: beugranak a keresett ház boltíves kapuja alá.

Borsot tovább viszi a lendület. Botja láttán a detektívek nyúlcipőt rántanak.

– Máté! – hallja.

A lovas csaknem elgázolja, alig tud kitérni előle. Visszarohan a házba, a nagykaput azonban már nincs ideje becsapni.

A kis csapat – zihálva, levegő után kapkodva – a keramittal borított udvar túlsó végében; a jó három méter magas falat valamilyen kúszónövény szőtte be, Vincze már fölkapaszkodott, onnan integet:

– Erre megléphetünk!

– Késő!…

Kissé meggörnyedve, nehogy beüsse fejét a boltívbe, Ormándy őrnagy lovagol be a kapu alatt. Jobbjában revolver. Meghúzza a gyeplőt:

– Üdvözlöm a díszes társaságot! No, azt hiszem, minden eddigi fáradságunkat megérte ez a találkozó.

Elmosolyodik. Baljával leveszi a csákóját, egy zsebkendővel megtörli izzadt arcát, centisre nyírott haját.

– Mindenkit megkérek, maradjon nyugton. Nem akarok lövöldözni, csak ha muszáj. Rögtön jönnek magukért…

Arcról arcra néz.

– Dániel tanár úr!… Régi ismerős. Most egyszerre benyújthatjuk a számlát. Visszamenőlegesen. Az embereim beszereztek néhányat azok közül a röplapok közül, amelyeket osztogatott. Erre kellett a vörös tinta, nemde?… S talán az elvtársnők kezemunkája?

Fürkészi Lukácsot:

– Jöjjön csak előbbre! Maga is ismerős nekem, csak nem tudom, hová tegyem… ne, hagyja csak azt a táskát, az még nagyon fontos lehet nekünk… Maga pedig, azzal a mocskos pofával, ne nyúlkáljon a zsebe felé, mert megbánja!

Most Sípost veszi szemügyre:

– A zsoké. A báró úr egykori idomárja. A kanonok úr kocsisa. Tudja-e, hogy magának sokat köszönhetünk?

– Most már tudom – recsegi Sípos úr.

– Ez persze nem lesz enyhítő körülmény… De maga kis hal ehhez a tiszteletre méltó bácsihoz képest. Gyere közelebb, öregem. Ne kéresd magad! Egy golyót rád szánok. A lábadba, különös ismertetőjelnek. Meg akartál támadni…

Az utcáról lihegve fut be egy kockás sapkájú detektív:

– Őrnagy úr! Erre jönnek!

– Kik?

– Egy csoport! Ütlegekkel, kövekkel!

– Zárja be az ajtót, maga…

Ebben a pillanatban cselekszik Sípos úr.

Kikapja Dániel kezéből a paraplét, előreugrik, hirtelen a ló fejéhez böki a szétnyíló ernyőt.

A ló felhorkan, felágaskodik…

Ormándy feje nekicsattan a boltívnek.

Bors már a nyomozón. Elég annak egyetlen ütés, máris ott fekszik a főnöke mellett.

– Meneküljünk!

– Nem az utca felé! Át a falon! Utána szétszóródunk…

– Találkozó Budán, a szanatóriumnál!

6.

Az a vonat, amely az Amerikába kivándorló munkásokat és munkásnőket Fiúméba viszi, már ott pöfög a Déli pályaudvar legkülső vágányán.

Á búcsúzkodók közt feltűnik egy idősebb nő. Alighanem a lányát öleli, aztán férfias kézfogással búcsúzik a másik három indulótól: – Vigyázzatok magatokra!

– Küldünk neked finom szivart, Piri néni, ne búsulj. Ti meg, Jóska, ahogy megbeszéltük… Bízd rá magad Sípos úrra, szerez ő neked is helyet valamelyik ménesnél.

– Az irataitok? Tökéletesek?

– Dönci az írástudó közöttünk. Nekem azt az utasítást adták, meg ne szólaljak egész úton.

– Bele fogsz pusztulni. Nem fogod kibírni.

– Horatiusomra gondolok: „favete lingiius”. Persze, azt is ő mondja: „est modus in rebus, sunt certi denique fines”, azaz a hallgatásnak is van határa, végtére is vannak bizonyos mértékek…

– Elég!!!…

Vincze megöleli Borsot:

– Vigyétek hírét mindenfelé, hogy nem vagyunk afféle hamvába holt társaság! Megmutattuk nekik, hogy van bennünk erő…

– Csöndesen, Jóska! Te pedig, Piri néni, gondolj Horváth Janira, Nikolára…

– Ne féljetek! „Küzdtünk híven a forradalomért –, nem halhatunk meg, élnünk kell tovább…”

Sípszó hallik: beszállás.

– Visszajövünk!