Ötödik fejezet

„Október huszonhatodika (az új naptár szerint: november nyolcadika) óta három nap telt el Moszkvában. A vörös csapatok győzelme immár itt is teljesen bizonyosnak tűnt.

Az ellenforradalmárok azonban még ellenálltak és reménykedtek. Október harmincadikára csapaterősítést vártak a délnyugati frontról. Lesték a híreket Petrográdból is, ahol fellázadtak a hadapródok. Égető szükségük volt arra, hogy legalább egy-két napot nyerjenek. Ebben a VIKZSEL lett segítségükre.

A VIKZSEL, a Vasutasok Szövetségének Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága – moszkvai vezetősége útján – október 29-én (november 11-én) mind a helyi forradalmi bizottságnak, mind ellenfeleiknek ultimátumot nyújtott át. Azzal fenyegetőztek, hogy aznap éjfélkor meghirdetik az általános vasutassztrájkot, ha addig nem szűnnek meg az ellenségeskedések Moszkvában.

A forradalmi katonai bizottság – immár másodízben – elkövette azt a hibát, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék. Éjfélkor mindkét fél kihirdette a fegyverszünetet.

A vörös csapatok katonái nem hittek a fülüknek. A győzelem már-már a kezükben, s most hirtelen -fegyverszünet? Amikor az egyik ütegnek kikézbesítették a tüzelés megszüntetését elrendelő parancsot, a tüzérek – elolvasás után – összegyűrték és felháborodottan dobták félre a papírlapot: „micsoda értelmetlenséget írnak itt összevissza”, s folytatták a tüzelést. A parancsot meg kellett ismételni, hogy elfogadják…

Nagy fáradság árán létrejött tehát a szélcsend.

Éjfél után az egyik moszkvai pályaudvar, a Kurszkaja úgynevezett cári várótermében ültek össze a két tábor képviselői. A hangulat nyomott volt. Minduntalan lövések dördültek el. Rudnyev polgármester szemrehányást tett a bolsevikoknak, amiért gárdistáik megsértik a fegyverszünetet. A bolsevik küldöttek csodálkozásukat fejezték ki Rudnyev úr szerfelett finom hallása felett, aki látatlanban is meg tudja különböztetni, kitől származnak a lövések. A VIKZSEL képviselői kérve kérték a feleket, hagyják már abba a veszekedést, és kezdjék meg a tárgyalásokat…

Az egyezkedés nem vezetett eredményre. Csak abban jutottak közös nevezőre, hogy az egynapos fegyverszünetet újabb tizenkét órával meghosszabbítják.

A fehérgárdisták nem tartották be a fegyvernyugvást. Egy órával annak hivatalos kezdete előtt, éjszaka huszonhárom órakor, a Nyikitszkij kerület fehérgárdista parancsnoksága egy zászlós vezetése alatt hadapród-különítményt küldött Moszkva úgynevezett Brjanszki pályaudvarára, hogy tisztítsa meg a frontról segítségül várt „halálzászlóalj” útját. A különítmény akadály nélkül jutott el a Szmolenszki Piacnak nevezett térig. Ekkor vette kezdetét a fegyverszünet. A fehérgárdisták ennek ellenére felderítőket küldtek ki a Borogyino-hídhoz, amelyet húsz vöröskatona őrzött. A felderítők körülfogták a forradalmár vörösőröket, hatot megöltek közülük a hídon, kettőt a folyóba dobtak, a többieket foglyul ejtették. Ezután ők hagytak őrséget a hídon, majd megtámadták a Hamovnyiki kerület népőrségének második alkerületi parancsnokságát, tíz embert ott is fogságba ejtettek, fegyvereket zsákmányoltak. Reggel 6.25-kor megérkezett a Brjanszki pályaudvarra a várva várt „halálzászlóalj”. A különítmény által megtisztított útvonalon akadálytalanul vonulhattak a Szmolenszki Piacig, onnan pedig a Sándor hadapródiskolába. Időközben a hadapródok támadásának és a „halálzászlóalj” érkezésének híre talpra ugrasztottá az egész Hamovnyiki kerületet. A munkások fegyvert ragadtak. Este 22 órakor behatoltak a Brjanszki pályaudvarra is. A VIKZSEL ott levő tagjai és az állomásfőnök hiába tiltakoztak. Éjjel újabb csapattest érkezett, ezek azonban megadták magukat a pályaudvar elfoglalva tartó vöröscsapatoknak. A katonák elmondták, hogy becsapták őket, azzal az ürüggyel irányították Moszkvába, hogy ott felszerelést kapnak…

Ugyanezen az estén (október harmincadikán, az új naptár szerint november tizenkettedikén) Moszkva ellenforradalmi vezető szervei ülést tartottak. Az értekezlet inkább temetésre, semmint politikai tanácskozásra emlékeztetett. Rudnyev polgármester komor csendben emelkedett szólásra. Közölte, hogy a tárgyalások immár végérvényesen megszakadtak, a harc elkerülhetetlen. Minden felelősséget a bolsevikokra hárított. Szavai közben hirtelen kialudt a villany: a bolsevikok ugyanis, akik kezükben tartották a villany telepeket, kikapcsolták az áramot a fehérek által elfoglalt kerületekben. A meggyújtott gyertyák halvány fénye még inkább gyászos érzéseket keltett a gyűlés résztvevőiben.

A fehér gárdisták immár nem remélhettek segítséget. A forradalmi csapatokhoz viszont állandóan áramlott az erősítés. Lenin javaslatára Petrográdból – különvonattal – ötszáz kronstadti tengerészt küldtek a moszkvai forradalmi csapatok segítségére. A tengerészek épp e nap estéjén érkeztek meg, beálltak a forradalmi harcrendbe. Éjfélkor megdördültek az ágyúk!… “

A polgárháború évei a Szovjetunióban (részlet)”

1.

– Mit gondoltok, mennyi lehet az idő? – Kis-Som kérdése válaszolatlan marad.

Sötét van, csak akkor dereng föl vörösen egy-egy arcéi, ha a kézről kézre adott – legutolsó – cigaretta halvány fénye megvilágítja.

– Ezek legalább másfél órája távol vannak…! Lukács, a mahorka parazsánál, megnézi öreg zsebóráját:

– Ne túlozz, Kis-Som. Harmincöt perce mentek el. A legényke nagyot nyel. Sehogy se bír a nyugtalanságával:

– Most mi legyen? Mit csináljunk? – Erre is csönd a válasz.

Mindeddig – hosszú heteken át, kilométerek ezrein – a szerencse szegődött társukul. A vándorcirkusz, ez a vedlett, csupa folt, tarkabarka varázsköpönyeg, őket is betakargatta, üldözőik elől eltüntette; nemcsak eledelt, néha még fél maréknyi kopejkát is adott nekik; bántatlanul átsegítette őket is a lázasan vergődő, a szenvedés kimondhatatlan szavaitól fulladozó, önmagával is újra meg újra meghasonló óriási birodalom európai felébe. Csak Szamara városát elhagyva kerültek válaszút elé: itt, Volga anyácska partjához érkezve, a társulat Szimbirszk felé, észak felé vette az irányt, ők viszont (s velük az ukrán masiniszta, Nyikolaj Breznyakov) mindenáron nyugatnak, hazafelé akarták folytatni az utat. Elkövetkezett tehát a kikerülhetetlen búcsú perce… Nem volt mit szégyellni rajta: valamennyien elérzékenyültek, Vera Ivanovna mindnyájukat magához ölelte, háromszor megcsókolta az arcukat, pravoszláv keresztet vetett rájuk – nem sírt, csupán hatalmas keble hullámzott erősen, hangja rekedt volt, azt mondta: „Üljünk le egy percre, indulás előtt, orosz szokás szerint.” Csöndes, meleg őszi nap volt, a folyam magas bal partjáról végtelen mezőket láttak, a horizont kék harangjának alján azonban mindenfelé súlyos, szürke tarajlás ülte meg a földet. „Vihar lesz”, vélte Bors.

Félig tévedett, félig nem: azok a füstfellegek a felgyújtott kúriák, fölperzselt udvarházak zsarátjából táplálkoztak, a népharag mennydörgése morajlott KözépOroszország parasztjai megelégelték a kormány üres ígéreteit és uraik gőgös bosszúvágyát, önhatalmúlag földet kezdtek mérni maguknak, a katonaszökevényektől szerzett fegyverek birtokában pedig szembeszálltak a kihívott csendőrséggel, majd elégtételt vettek szenvedéseikért a földesurakon, basagazdákon. Ahogy a vándor magyarok Moszkva felé haladtak, úgy uralkodott el mindenfelé a zűrzavar: mind nehezebb lett az összevissza közlekedő vonatokon helyet, a városkákban, falvakban falásnyi kenyeret, az állomásokon akár a teához való forró vizet is megszerezni… ők azonban makacsul, ravaszkodva vagy erőszakosan, de megállás nélkül törtettek, haladtak előre.

S mikor – végre! – megszaporodtak az ősz lucskától bepiszkolt, nyomorúságos külvárosi házak, mikor sűrűsödni kezdtek a kormos ablakú, füst marta falusi ipartelepek – mikor Moszkva, ez az elszegényedett bojár asszony, végképp nem leplezhette már előttük elrongyolódott palástja szegélyét, épp akkor fogyott ki a szusz addigi jósorsukból, amely mindaddig előregörgette jó szerencséjük kerekét.

A vágányokon, az utakon vagonok, szekerek százai; e járműveken – vagy gyalogszerrel – fegyveres és fegyvertelen katonák, a nagyvárostól munkát, ennivalót (életet) remélő munkásemberek, szeretteiket keresőkutató asszonyok és gyermekek tízezrei torlódtak fel; beljebb azonban senki nem juthatott, Moszkva urai, a forradalmi erők további gyarapodásától rettegve, maradék csapataikból sündisznóállást, felszólítás nélkül bárkire rátüzelő katonák gyűrűjét vonták a város köré.

Kilátástalannak tűnt a helyzet.

Egy-két nap múlva azonban Nyikolaj az egyik állomás VIKZSEL-irodájában valami sötét ruhás, parolis fővasutas ismerősre bukkant; a vasutasok szakszervezete Kerenszkijéket támogatta, de azért ott is akadt haszonleső, megvesztegethető ember, mert késő éjjel – egy teherkocsi mélyén – mégis át tudtak jutni a blokádon, s Bors észrevette, hogy a masiniszta jobb kezének negyedik ujjáról levedlett az arany karikagyűrű, csak a lenyomata maradt meg sokáig. Bors nem szólt semmit társainak, csak éppen elválaszthatatlanul a mozdonyvezető mellé szegődött: megszületett egy igazi, szemérmes férfibarátság.

Pirkadatkor is, mikor – tejsűrű ködben – bedöcögtek az egyik moszkvai teherpályaudvarra, ők ketten, Nyikolaj és Bors, együtt csúsztak ki a kocsiból körülnézni. Nyirkos, lúdbőröztető hideg jött be a megnyíló vagonajtón, a magyarok sietve becsukták, akkor viszont vaksötét támadt – mindenki fáradt volt, kedvetlen, lám, Moszkvában vannak ugyan, de valójában mégse érkeztek meg, reményeiket, mint értéktelen papírpénzt, nemhogy beváltaná: figyelmére se méltatja ez a köddel takarózó, gőgösen hallgató idegen város…

… S imént az utolsó cigarettájukat is elfüstölték!

– Most mi legyen? Mit csináljunk? – Kis-Som úgy érzi, a Borsék távozása óta eltelt bő félóra: maga az örökkévalóság.

– Nyugodtabb lennék, ha volna valami fegyverünk – morogja Málnás. Ő már csak a régi marad: ha valami nem világos, ha valami akadály támad, akkor – nekimenni, odaütni…

Dániel Ede felől mocorgás, huhogás, zizegés hallik: nyilván szemüvegét tisztogatja.

– Nagyon jól mondod, Málnás fiam! Cromwellről azt tartják, hogy számtalanszor elismételte katonáinak: „Put your trust in God and keep your powder dry.”

– Ez mit jelent?

– „Bízzatok istenben, és tartsátok szárazon a puskaport.”

– Mög a gatyát – teszi hozzá Horváth Jani, s bármilyen is a hangulatuk: nevet a vagon.

– De jó kedvetek van! – suttog valaki odakünn: Borsék érkeznek.

– Ne legyen?

– A rossznyavalya tudja – mormogja Bors. Csupa mész, sár, rozsda a köpenye, akár Nyikolajé. – Lejártuk a lábunkat, mire megleltük a hátsó kijáratot…!

– Fő, hogy mögvan!…

– Nem volt kitől megkérdezni? – faggatózik Dániel.

– Hisz épp ez az!… Akitől érdemes lett volna, olyannal nem találkoztunk, akiktől meg megkérdezhettük volna, azoktól nem volt ajánlatos. Nyikolajnak az a véleménye, hogy valami nincs itt rendben. Csönd mindenütt, akár valami kriptában, sehol semmi élet, viszont a vágányokon túl egymást érik a fegyveres patrujok, messziről kiabálják egymásnak a jelszót!… Mintha nem is pályaudvarra álltunk volna be, hanem egyenest holmi kaszárnyaplaccra.

– S mifélék azok az őrjáratok? Kerenszkij katonái vagy Leniné?

– Nem mindegy az neked, hogy melyikük durrant bele a zsírosabbik feledbe? – mordul Lukácsra Málnás.

– Akkor legokosabb lehorgonyozni s megvárni, míg kivilágosodik – véli Kis-Som.

– Nem jó – felel rá Bors. – Ha észrevesznek, elkapnak bennünket, könnyen falhoz állíthatnak: semmi papírunk, idegenek vagyunk, német kémeknek nézhetnek. Nyikolaj is úgy gondolja, most kellene meglépni innét, ebben a jó kis ködben.

– S hová mennénk?

– Halljátok-e, igen jót kérdeztek, mert ezt magam se tudom. Csak az a bizonyos, hogy most rajtunk a sor, nekünk kell kockát vetnünk. Hogy aztán hatot ad– e ki vagy vakot…

A magyarok egymásra néznek – de csak egy pillantásnyi időre, mert aztán mindnyájan Sípos úrra –, aki vállára kanyarítja a tarisznyáját, s óvatosan elhúzza a vagon ajtaját, de minden szó nélkül (mert azt szokta mondani: sok beszédnek sok az alja).

2.

– No, most merre?

Szerencsésen kijutottak a teherpályaudvarról, immár mögöttük a magas, olajozott pallókból összerótt fakerítés.

Előttük viszont… nos, ezt nem lehet tudni. A köd is takar, meg az út – vagy tér – is olyan széles, hogy odahaza országos vásárt lehetne rendezni rajta.

Hogy egyáltalán közlekedésre szolgál, azt egy sínpár árulja el, fölötte oszlopokra biggyesztett felsővezetékkel.

– Villamos…!

– Az lesz, s nyilván vezet valahová – mondja Bors bölcsen. Nézik az irányt Nyikolajjal, honnan-merről is érkezett a vonatjuk, aztán elindulnak ellenkező irányba, csak arra legyen a város belseje…!

Még mindig halotti csönd üli meg a világot, pedig a vizes pára láthatóan fehéredik, világosodik, s ennek nyomán – hatalmas tömbökben – épületek is elkülönülnek egymástól: raktárak vagy műhelyek lehetnek, hallgatnak, sötétlenek.

Mikor – jó húsz-huszonöt percnyi gyaloglás után meglátják az első lakóházat, hallanak is valamit. Morgó, nyikorgó, jajgató távoli zajt.

Nyikolaj letérdel, fülét ráteszi a sínpárra. Mindenki bámészan nézi – „bolond ez az ukrán” –, csak Kis-Som, mint afféle városi gyerek, érti a dolgot:

– Azt füleli, nem villamos jön-e!

– Villamos jön – áll föl Nyikolaj.

– No, az jó. Nem kínlódunk gyalog.

– A kalauztól is megtudhatunk egyet-mást!

– De hol lehet a megálló? Én eddig egyet se láttam! – forgatja fejét Málnás. – Pesten ekkora távolságra legalább három megálló jut…

– Moszkva nagyon nagy kiterjedésű város – magyarázza Nyikolaj. – Én ezt nem furcsállom. Más az, ami nem tetszik.

– Majd leintjük a vezetőt! – nyugtatja társait Bors…………. A villamosnak azonban nincs vezetője.

Azaz: nyilván van, de nem látni, mint ahogy magából a villamosból is keveset látni: körbe van bástyázva vastag deszkalapokkal, melyek alatt homokzsákok dudorodnak, elején s oldalán viszont két-három helyen is rés nyílik – s aki volt katona, annak rögtön viszketni kezd a bőr a tarkóján, mert ezeknek a nyiladékoknak hamisítatlan lőrés formájuk van, gyanakvóan, sötéten lesnek, mint a célzásra összehúzott szemek.

Nyikolaj előlép – itt az ő oroszságára van szükség –, s elmondja a néma villamosnak, hogy ők most érkeztek Moszkvába, szeretnének jelentkezni valamilyen hivatalban, hogy tovább utazhassanak.

Nincs válasz.

– Azt kérdezd meg, Nyikolaj, hogy mit csináljunk! Hiába a kérdés: a villamos hallgat. Nyilvánvaló, hogy láthatatlan szemek figyelnek kifelé belőle – hang azonban nem hallik.

Nyikolaj is, a magyarok is tanácstalanul álldogálnak előtte.

Végül Bors unja meg az ácsorgást:

– Induljunk, fiúk! Ha nem akarják, nem mondják. Majd csak lesz valahogy!

Nekierednek.

Kellemetlen érzés a lőrések előtt elmasírozni, védtelen hátukat mutatni, de ha egyszer se bű, se bá…

A villamos elindul mögöttük. Lépésben, zajosan, kenetlen nyikorgással.

– Mi az istent akar ez? – szitkozódik Málnás.

– Ne törődj vele! Nekünk nincs okunk félni, azok is nyilván látják, hogy fegyvertelenek vagyunk…

– Akkor meg minek jön mögöttünk?

– Ha jön, hát jöjjön. Ha nincs jobb dolga!

– Még egyszer kellene próbálkoznunk – véli Dániel.

– Tudjátok, mire emlékeztet engem ez az egész szituáció? A Váci útra, a „vérvörös csütörtök” után, 12-ben. Kijárási tilalom volt Angyalföldön, a villamosokat elbarikádozták, úgy járatták…

– Igazad lehet, hadnagy úr! – csap a homlokára Lukács. – Ezen töröm a fejem, mióta ideérkeztünk, hogy honnan ismerős ez a nagy csönd!?

– Próbáld meg még egyszer, Nyikolaj!

A masiniszta bólint, fölemeli két üres kezét, hangosan elismétli, hogy kelet felől érkeztek, eligazítást szeretnének kapni valakitől…

Ahogy megálltak, a jármű is megállt; kertyeg a motorja, rázkódik az áramszedője, lámpáinak halszeme rájuk mered – de válasz nincs.

Ekkor – azért-e, mert nem állja tovább a villamos fenyegető jelenlétét vagy csupán azért, mert harminchat órája nem aludt, mert fáradt, éhes és türelmetlen – ekkor Málnás, a mindig mérges, mindig heves Málnás, meggondolatlanul fölkap egy, a lábánál heverő kockakövet s belevágja a villamos lámpájába.

Csörömpölve durran el az üveg.

S válaszul az egyik lőrésben láng villan, éles csattanás hallik.

De nem Málnás, hanem Kis-Som jajdul föl. ő kap a vállához, az ő ócska pufajkájának feltépett vattáját futja be pirosán a vér.

Mindenki hozzáugrik; s közben a villamos hirtelen életre kel, elzúg a ködben.

Kis-Som sápadtan tűri, hogy letépjék róla a véres zubbonyt, kötést hevenyésszenek a testére. Nyikolaj aggodalmasan készíti a tépést: egy centivel lejjebb csapódjék be a golyó, s nincs az a moszkvai orvosprofesszor… Lukács teli szájjal szidja Málnást, az vérvörösen káromkodik meg szabadkozik; Mirkó sehogy se tud igazságot tenni köztük, Borsot hívja bíróul… de nem találja. Eltűnt.

3.

A fölbástyázott villamos eközben lassan bekanyarodik a hatalmas Szmolenszki Piac nevű térre, végighalad a lombjukvesztett, öreg fák sorfala mögött. Az egyetlen, a megmaradt lámpa fénye végigtapogatja a kopár törzseket, bokrokat: sehol egy lélek. Tart a fegyverszünet, egyik fél se kockáztatja, hogy kimerészkedjék az utcára, legfeljebb ilyenformán, megerősítve…

… A fordulóban azonban történik valami: a villamos megtorpan. Nincs áram.

Rövid csönd után motoszkálás hallatszik a kocsi belsejéből – mintha valami súlyos tárgyat csúsztatnának odébb benne –, aztán megnyílik a lezárt ajtó, fürkészve, óvatosan egy bőrsapkás, vattakabátos ember bújik ki belőle, nyújtogatja a nyakát, hogy az áramszedőig lásson.

– No, sto? – kérdezi valaki odabenn.

– Szicsász! – s a bőrkabátos megy a kocsi végéhez, hogy a megakadt áramszedő kötelét visszaengedje; ott azonban – mintha forgószél kapná fel – a jármű mögé vágódik, elhanyatlik.

Két árnyék pedig, egy tömzsi s egy vékonyabb, berobban a kocsiba.

Fa reccsen, üveg törik, a padlaton végigcsörög egy elejtett fegyver, tompán egy test zuhan a jármű oldalának – csönd lesz.

A tömzsibb támadó kiugrik, visszaengedi a lehúzott áramszedőt, fölkapja az alélt bőrkabátost:

– Indíthatsz, hadnagy úr!

– Azonnal, csak…

– Nem értesz hozzá?

– Kell is ehhez érteni!… Csak irgalmatlanul orrba gyűrtek, úgy érzem, egészen belapult a szaglókám, mint valami gumibabának.

– Találtalak volna el rendesen, többé nem szagolsz mást, csak alulról az ibolyát, te fehérbérenc!

Bors és Dániel állukejtve bámulnak a padlón fekvő, alaposan körülhurkolt, szürke fejű, szürke bajszú emberre, akit lebírtak a kocsi belsejében:

– Maga magyar?

– Méghozzá abból a fajtából, amelyik nem hoz szégyent a sokat szenvedett népére, mint ti.

Bors pofacsontja körül veszélyesen járnak az izmok:

– Magyar ember létére belelőtt egy másik magyarba? Erre büszke?

– Nem én lőttem ugyan, de megtettem volna akár a legkedvesebb pajtásommal is, ha a barikád túlsó oldalán látom!

– Nekünk semmi közünk a maguk barikádjaihoz! Megmondtuk, hogy Szibériából jövünk, hazafelé tartunk…

– …S azért kellett nektek a villamosunk?! Talán ezzel akartok utazni a Kárpátokig?

– Pardon, pardon! – avatkozik a vitába Dániel. Pro primo: nem tudhattuk, kié a villamos, semmiféle felségjelzés nem volt rajta – ezt mellesleg tiltja a genfi konvenció. Pro secundo: ha maguk nem lőnek egy védtelen emberre, soha nem jut eszünkbe megtámadni önöket…

– Ti kezdtetek!

– Tévedés, kérem. Békésen haladtunk az úttesten, önök akadtak föl rajtunk. Miért nem hagytak békén bennünket?

– Elég a csevegésből, hadnagy úr! – Borsot még mindig fűti a méreg. – Gyerünk innét, keressünk valami alkalmas helyet…

– …Bosszút állni, mi? S még azt hazudjatok, hogy semmi közötök a barikádokhoz! Az ellenség emberei vagytok ti. De hisz… nem virágoztok már sokáig.

El kell ismerni: bátor ember az öreg. Nyugalmasan néz rájuk kötelékeiből, a padlóról. Bors elfordul, rálegyint:

– Dehogy bántjuk mi magukat! Csak éppen kisiklatjuk ezt a jószágot, magukat meg begóráljuk valami pincébe, savanyodni…

Dánielt viszont megbökte valami:

– Pillanat!… Ha jól értem, önök a forradalmárokhoz tartoznak.

– A Rogozsszkij-rajon pártbizottságához, ha éppen tudni akarjátok.

– S voltaképpen ki ellen indultak hadba ezzel a járművel?

– A Kerenszkij-banda főerői: a hadapródok ellen. Bevették magukat néhány középületbe, meg a Kremlbe. Nem messze innét van a központjuk, az Alexander laktanya. Az éjjel – fegyvernyugvás ide, fegyvernyugvás oda – kitörtek, néhány emberünket megölték… Azokért vonultunk ki.

A két magyar követi az öreg pillantását: a kocsi végében, pokrócokkal letakarva – eddig oda se figyeltek – valami halom. S egy föld színű, merev kéz hever élettelenül a legszélén.

Dánielnek elakad a szava, de Borsot ez a látvány se engeszteli ki:

– Akkor se lehetett volna bennünket, civil ruhás felnőtt embereket, hadapródiskolásoknak nézni!

– Annak nem is… csakhogy erősítést várnak! Azért járőrözünk a pályaudvarhoz vezető úton. Ti akár felderítők is lehettek! Azért haladtunk mögöttetek, hogy lássuk, mi a szándékotok. Ha ránk nem támadtok…

– Támadt magukra a fekete fene! Kőkocka, homokzsákok meg puskák ellen?

– Te az én vidékemre valósi lehetsz, öcsém. Nem a Kunságban születtél?

– Mit számít az?

– Mert, ha ott születtél, akkor… köthetnél kun csomót is a karomra, he. A társad istentelenül meghúzta a zsinórt: nem érzem a kezem fejét. Dániel Borsra néz:

– Levehetjük róla nyugodtan.

Bors azonban nem mozdul, őneki magának kell bíbelődnie a zsineggel.

– Híj, de elzsibbadt!… – dörzsöli sebesen az öreg a keze szárát, aztán alélt bajtársához hajol: – Nem tudom, minek kellett ekkorát ütni!

– Pedig még nem is tudtam, hogy ő lőtt – morog Bors.

– Valóban Szibériából jöttök? Melyik lágerből?

– A bajtársaim Minuszinszkból, sőt még azon is túlról. Jómagam Krasznojarszkban csatlakoztam hozzájuk.

– A tiszti barakkból?

– Onnét. Furcsállja?

– Miért tenném? így cselekedett jó néhány régi ismerősöm, például… Ludwig zászlós…

– Kálmán? Ismerem őt a Galilei-körből! Jótollú újságíró volt már Veszprémben is…

Az öregnek megváltozik a képe. Odanyújtja Dánielnek a markát:

– Iványi Márton a nevem… ez idő szerint bolsevik szervező.

Dániel is bemutatkozik, máris emlegetik a közös ismerősöket: Rabinovicsot, Kun Bélát…

– Miköztünk meg itt van Lukács, a húsosoktól!

– Együtt voltunk küldöttek az utolsó hazai pártkongresszuson!…

Iványi bácsinak a mogorva Borsra téved a szeme:

– Hát te, földi?

– Szimpatizáns – mondja gyorsan Dániel. Bors ránéz, aztán vissza Iványira:

– Mit mondott maga az imént? Micsoda maga?

– Bolsevik szervező.

– A maguk vezére az a Lenin?

– Az a tiéd is, öcsém. Mert ha valaki haza tud bennünket juttatni, akkor az éppen Lenin elvtárs. ő akar békét az egész világnak.

– Ezt már ismerem. A kormány is ezt papolja hónapok óta, de épp az ellenkezőjét csinálja.

– Az ugyan nem!…

– Tán maga is őket védi…!

– Nincs mit védeni rajtuk. Volt-nincs kormány. Ti nem tudjátok?

– Vonaton vagyunk hetek óta.

– Tegnapelőtt történt! Petrográdon végbement a forradalom. Győzött a szovjet. Most Moszkva van soron. Ismeritek az orosz írást? Ide nézzetek!

– Mik ezek?

– Ihol a békéről szóló kiáltvány. A földkerekség valamennyi népéhez. Emez pedig… a földről. Törvény arról, hogy kiosztják a földet a parasztoknak. Föl tudod fogni, mit jelent ez, te kunsági magyar?

Dániel szeme végigszáguld a papiroson. Az ajka mozog. Aztán leveszi az okuláréját, de nem azt törli meg, hanem a szemét:

– Ha ez valósággá válik…

Iványi Márton, öreg katona, ez idő szerint bolsevik szervező, a moszkvai villamos gyér villanyfényében, a golyófogó homokzsákok között, halott elvtársai fejénél, azt mondja csöndesen, egyszerűen:

– Akkor végre talpára áll a világ.

– Ezt hogy kell érteni? – kérdi Bors.

– Évezredek óta a hegyén billeg, öcsém. Tótágast. Törzsfőnökök, fejedelmek, cézárok, királyok, milliomosok – no meg a sleppjük – intézik a népmilliók sorsát. ők a világ tengelye, minden őrajtuk múlik. No, ennek akar Lenin véget vetni mindenütt és mindörökké. Hogy az emberiség a maga ura legyen. De Lenin nem imádkozik és nem szóvirágokat hajt, hanem szervezi az erőt. Ez a békedekrétum: nem prédikáció, hanem harci jelszó. A földről alkotott törvény: parasztok toborzója.

– Meghallották? Válaszoltak?

– Az ellenség fürgébb. Pontosan tudja, mit veszthet.

Azt sejtik, hogy a néppel szemben nincs esélyük, így aztán a vezető előre fenekednek… Hátha bölcsőjében meg tudják fojtani a kisded megváltót. S még mindig meg tudnak lepni bennünket, még mindig ontják a drága proletár vért, mert van fegyverük, vannak támaszpontjaik, összeköttetéseik, s nem tudjuk, mit terveznek, honnan és mikor várnak erősítést.

Borsnak a villamos végére röppen a szeme. Arcán játszanak az izmok. Váratlanul azt kérdi:

– Emiatt járőröztek?

– Emiatt.

– S miért járják a határt, mint a kuvasz? Miért nem fészkén kapják el a toportyán férget?

Iványi Márton gúnyosan fúj tat egyet az orrán át:

– Mert nem jutott eszünkbe, hogy tejjel-kaláccsal várnak bennünket!…Meg csókkal az orcánkra! Nem érted, hogy halálos gyűlölettel vannak irántunk?

– Maga nem ért engem!…Azt mondta, hogy az a bizonyos Sándor laktanya nincs messze innét. A villamossal mennyire lehet megközelíteni?

– Teljesen. A tövében haladnak el a sínek. Hogy aztán hagynák-e a menetet, azt persze nem tudom.

– Maga vezette eddig a villamost?

– Én. Nem boszorkányság… Ha ezt a fogantyút jobbra tekered, akkor gyorsít, ha balra, akkor lassít. Oldalt, az a számlapos sárgaréz cső, az a légfék. Finoman kell bánni vele, mert ha nagyot húz rajta az ember fia, egykönnyen kiesik az elülső üvegen.

– Ertem. No, akkor… lejárt a jegyük, bátyám.

– Micsoda?

– Elválnak az útjaink… egy időre, öleljék föl ezt a fejbesubrintott elvtársat, szálljanak le szépen, ballagjanak vissza a mieinkhez, én pedig kipróbálom, hogy megy a villanyosvezetés. Aztán… mondjuk, holnap ilyenkor… keressék meg ezt a kocsit ott a hadapródiskola közelében. Hátha tudok mondani valamit.

– Nem olyan nehéz ez az elvtárs, ahogy nézem – jegyzi meg Dániel. – Elbírja azt Márton bá’ egyedül is, én meg beállók lehozzad kalauznak.

Iványi nézi őket, aztán bólint:

– No lám, végül még jóra fordul ez az ismeretség…!

„Kormányunk az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak a folytatását; e háború ugyanis azért folyik, hogyan osszák fel az erős és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyönge népeket. Kormányunk ünnepélyesen kijelenti, hogy szándékában áll aláírni egy olyan békét, amely ezt a háborút a fentebb megjelölt, kivétel nélkül minden nép számára egyaránt igazságos feltételek alapján megszünteti.” így írják? Jól mondom?

– Jól… csak kicsit hangosan.

Bors elneveti magát, aztán megfordul a vackán, hamarosan egészséges, mély lélegzés hallik felőle.

Dániel Ede irigyli társa memóriáját, de még inkább a lelkierejét: őt bizony egyelőre kerüli az álom.

Csak akkor ébredt tudtára vállalkozásuk veszélyességének, mikor a villamos kidöcögött az Arbátra: e vége láthatatlannak tűnő, kopár térre, közepén azzal a kisvárosnak is beillő épülettömeggel, a Sándor hadapródiskolával. Méteres falak, emelet emelet hátán, minden ablakban homokzsák barikád, jó párnak a közepén géppuska kúp alakú lángrejtője feketéllik… Indulásuk előtt Iványi Márton azt is elmondta, hogy a kadétok még ágyús üteggel is rendelkeznek, az udvaron van a tüzelőállásuk, onnan verették a Guzson-gyári kolóniát, munkásemberek, asszonyok, gyermekek pusztultak el értelmetlenül…

Hatalmas arzenál tornyosult fel előttük, tömve a cári idők kiváltságai közt nevelkedett tisztjelöltekkel, hozzájuk méltó tanáraikkal meg a mindenhonnan idesereglett, minden rendű-rangú ellenforradalmárral – ők meg ott lapítottak ketten egy pléhdobozban, amely lassan mászott végig a sínpáron, igaz, áramszedőjéről két szál dróttal fölkötve – fehér vászondarab lengedezett alá, de vajh észreveszik-e, respektálják-e? Bors vezette, vezette a villamost, fütyörészett, néha kisandított az épületre, mikor ő, Dániel, nem állhatta tovább s megkérdezte: „meddig megyünk?”, a fekete legény higgadtan válaszolt: „ott állok meg, ahol kapu van, Iványi bácsiék onnan tudhatják meg hol vagyunk”. Akkor ő levette a szemüvegét, megtörölgette, kivételesen magyar költőt idézett: „Tiszteljétek a közkatonákat, / Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” Bors elmosolyodott, nemet intett: „Nem jó a vers, hadnagy úr, most éppen az a fontos, hogy igazi tisztnek erezd magad, engem pedig a csicskásodnak, az úri meggyőződés vezetett ide bennünket.”

Addig-addig, hogy meglelték azt az oldalkaput, amelyre Bors számított: a légfék sziszegett, aztán csuklott egyet, mert botcsinálta vezetője kifordította helyéből a fogantyút, zsebre vágta: „te maradj velünk”, odaszólt az elnémult villamosnak: „te meg el ne mozdulj e szent helyről”, megállt a letakart vöröskatonatetemek előtt: „tisztelet nektek, hogy haló porotokban is segíttek”, azzal fogott egy fehér vászondarabot, nyitotta az ajtót, kilépett a szabadba. Őm Dániel, nagyot nyelt, odaállt Bors mellé, megigazította a szemüvegét: tudta, hogy száz puskacső mered rájuk, valamelyik eldördül-e?

Vártak, vártak, egyszer csak résnyire megnyílt a kapu, néhány fehérszalagos fegyveres lesett ki rajta, körbefürkésztek, megközelítették a néma villamost, őket puskával, revolverrel tartották sakkban. Két ember beugrott a kocsiba, kis idő múlva kijöttek, hozták a két puskát, amit Iványiék otthagytak, az egyik katona megszagolta a csövet, bólintott, valamit odasúgott az osztag vezetőjének, s csak ekkor oldódott a feszültség:

– önök kicsodák?

– Magyar tiszt vagyok – emelte kezét hanyagul Dániel, úgy tett, mintha félúton döbbenne rá, hogy nincs egyenruhában. – A csicskásommal úgy döntöttünk, hogy bármi áron, s ezt hangsúlyozni kívánom, bármi áron, csatlakozni kívánunk azokhoz az erőkhöz, amelyek a rend, a tekintély és a katonai tisztesség eszményeiért küzdenek ezen a földön.

– Aha! Kérem az irataikat! – de már lehetett érezni, hogy mindez formalitás, a fehéreket meggyőzte a halott vöröskatonák látványa. Az osztag vezetője alaposan megnézte Dániel dokumentumait, aztán tisztelgett, utat mutatott nekik befelé, embereinek odaszólt: „ezt a vackot meg takarítsák el innét!”, s máris döndült mögöttük a nagy kapu.

Azonnal láthatták, hogy a védők ostromra készülnek: hordták a homokzsákokat, ellenőrizték a fegyvereket, a visszhangos, sáros folyosókat betöltötte a vasalt csizmák és bakancsok csattogása, a géppuskák kerekeinek zörgése. Sokáig mentek a tiszt nyomában, aztán várakozniuk kellett, végül valami hevenyészett bizottság hallgatta ki őket. Dániel röviden szólt, szavait angol, francia, olasz kifejezésekkel tarkította, az alkalmas pillanatban „megsértődött”, hogy ő nem ezt várta, s ő akár el is mehet, az orosz tisztek összenéztek, „ez őrült”, látszott a szemükben, a magyar úr értelmére apelláltak: „Kérem, értse meg, minimális biztosítékra mégiscsak szükségünk van!”. Végül azzal bocsátották el őket, hogy hamarosan értesülnek a bizottság határozatáról. Egy ferde szájú kadét átvezette őket egy üres szobába, be se csukódott mögötte az ajtó, Bors utánalesett, intett Dánielnek:

– Gyerünk, hadnagy úr!

– Hová?

– Elég nagy ez a hodály!…Fő, hogy ne legyünk a szemük előtt s a kezük ügyében. Később majd körülnézünk!

Addig-addig próbálkoztak, mire ráleltek egy jókora, teljesen üres helyiségre – korábban nyilván tanterem volt, teljes bútorzata: egy gőgös tábornok egészalakos portréja a falon, széles fenekével a harci mén hátán ülve, kardjával a láthatatlan ellenség felé mutatva. Bors rögtön leakasztotta a képet, nekitámasztotta a szemközti falnak:

– öten is elférnénk mögötte – mondta vígan, majd ledobta viseltes civil kabátját: – Kiosonok, körülszimatolok kicsit. Ingujjban nem leszek feltűnő.

– Hová mégy?

– Szerzek valami egyenruhát. Jó lehet az még nekünk.

Eltelt egy óra is, mire visszaérkezett, két, rájuk méretezett katonaöltözékkel a karján:

– Ez is megvan. Nem árt belebújni!…Egyébként láttam a villamosunkat. Nem tudták elmozdítani a helyéről.

– Elfelejtettünk ebédelni -jegyezte meg Dániel.

– Van még néhány cigarettánk. Azt mondják, elveszi az ember étvágyát.

– Hát ezek bizonyosan! – mondta Dániel. Elszívtak egy-egy füstrudat, közben Bors – emlékezetből – kezdte idézni a békedekrétumot, „tudod, hadnagy úr, sokat töprenkedem fölötte”. Most pedig alszik. Igen jók az idegei!

Ede szívesen rágyújtana ismét, de nem akarja megzavarni bajtársa pihenését.

Tapintatból? A hadnagy önmagába tekint, a „gnóthi széautón” szellemi gyakorlatával elemzi pillanatnyi állapotát, s elismeri: azért óvja Bors álmát, mert kettejük sorsának alakulásában őt érzi erősebbnek: ebben a képtelen, összekavarodott helyzetben Bors tudja, hogy mit akar, ő csupán sejti, óhajtja, vágyja a teendőket.

Korábban, középiskolás s még inkább egyetemista korában mindig büszke volt arra, hogy a nagy többség színvonaltalanságával ellentétben ő: individuum, független, sőt gőgös egyéniség, ha egzisztenciálisan afféle „fenn az ernyő, nincsen kas” életet élt is, ha iskolában, üzletben, hivatalban folytonos megaláztatás volt is a része. Édesapja, aki felesége korai halálától kezdve egymaga nevelte a fiát, soha nem volt hajlandó megalkudni azzal, hogy a Mária Kongregáció (amelyet csakis „az egyház egyik, a közoktatásba benyúló csápja” kifejezéssel volt hajlandó emlegetni), tanártársaihoz hasonlóan, őt, a francia forradalom meggyőződéses hívét is körülfonja; fulmináns cikket írt az Új korszak című lapba, adatokkal igazolva, hogy a magyar népiskolákban hétezer állami, ugyanakkor több mint húszezer felekezeti tanító dolgozik, s hogy csupán a katolikus egyház hivatalos állami dotációja kilencmillió korona!…Dániel Imrét rövid úton „kényszernyugdíjazták”, de fia addigra már megtanulta mindennél és mindenkinél jobban tisztelni azt az apát, aki a szorongató szükség vagy éppen az alig leplezhető nyomor fenyegetése ellenére is hű maradt meggyőződéséhez.

„Sub pondere ereseit pálma” – teher alatt nő a pálma –, suttogta halálos ágyán, fia kezét szorongatva, az idős tanár, minden tettéért nem a gyűlölt csuhások, hanem mintegy fia feloldozását kérve a sok nélkülözésért, amely Ede ifjúkorát végigkísérte: a házitanítóskodásokért, a szünidei ügynökösködésekért, az egyetlenegy illendő ruhájukért és cipőjükért, amely miatt kettesben soha sehová ‘el nem mehettek, a sok májért, ebédre, vacsorára („májat kérek… a kutyának”, hányszor elmondta ezt Dániel tanár úr a hentesnél, s a hentes mindig úgy tett, mintha elhinné)…

Teher alatt nő a pálma – ezt az egyetlen mondatot, ezt az igazságot örökölte édesapjától Dániel Ede, s most, visszagondolván, be kell vallania magának, hogy öröksége nemcsak kevés, hanem alkalmasint haszontalan is, mert azt sugallta: kell a teher, kell a nincstelenség, hogy valakiből ember legyen. Ahhoz azonban, hogy mindenkiből ember legyen, hogy mindenki emberi jogokhoz jusson, emberhez méltó életet élhessen, ahhoz éppenséggel fel kell szabadítani az embereket az intézményesített teherhordás alól – ezt már egyetemi éveinek nagy élménye: a Galilei-kör értette meg vele, s ott is az élmények élménye, Ady Endre varázsa. Ady költészete átitatta ezt a kort, s a Galilei-kör megalakulásának ötéves évfordulóján a költő – aki addig is minden ilyen alkalommal verssel köszöntötte őket – ezúttal személyesen jött el, betegségével is dacolva, fakó, érctelen hangján, lobogó íriszű, vajákos nagy szemeit rájukszegezve, mondani kezdte: „Barátaim, szívemnek ifjú testvérei, de semmiképpen sem jöttem én azért tihozzátok, hogy rekedt és sírós hangommal kiabáló harsány szózatot mondjak…”, azonban így folytatta: „…engedtessék meg nekem, hogy azt a politikát, mely a ti szátokban és tollatokban tagadja a politikát, megtagadjam: mert igenis politikát csinálunk mindannyian, kik termettünk valamire, még szabad tudománnyal, filantrópiával és művészettel is, sőt ezekkel talán leginkább.”

így lett ő, Dániel Ede, tanárként a Corvin Mátyás Gimnázium tantestületének fekete báránya; ezért szakadt el tiszttársaitól bevonultatása után, ezért került szembe velük a fogolytáborban! De lám, politizálása valójában többnyire elméleti maradt; az az írott, beszélt, agitatív és konspiratív politika, amely újra meg újra hozzácsapódott a valóság szikláihoz – de oly erősen, hogy néha minden eresztéke beleroppant –, lám, csak most, a Bors, meg a hozzá hasonlók között tud elhajózni olyan Scyllák és Charybdisek között, amiféléket soha történelem még föl nem tornyozott hajósok veszedelmére! A krasznojarszki börtön, a cirkusz, most a moszkvai villamos: megannyi olyan színtere volt a forradalomnak, aminőket Dániel Ede világnak és történelemnek majd minden zegét-zugát bejárt intelligenciája sem tudott volna elképzelni; s lám, ez a fekete hajú henteslegény magától értődőén fogadja, nyergeli meg, sőt immár elő is idézi ezeket a képtelen próbatételeket, holott – s ezt Dániel pontosan tudja, hisz eleget győzködi miatta Borsot – ugyanez a fiatalember folyvást tiltakozik a forradalomban való részvétele ellen, csak a fogságból való megmenekedést, a hazatérést tartja tűzoszlopának…

– Nem alszol, hadnagy úr?

– Nem tudok – feleli Dániel őszintén. – Bejutni ugyan bejutottunk, de ez még kevés. Gondolom, azért vállaltad ezt a veszedelmet, hogy Iványi Mártonéknak hírrel legyünk, mit akarnak ezek Moszkvával, hogyan fordíthatnák meg a helyzetet!

– Azért hát! Nekünk is érdekünk… Ha ők győznek, ők is fognak segíteni. Ha ezek győznek – bár ezt kötve hiszem –, akkor itt nyújtjuk be a számlát.

– Nem mondod jól, de megértelek. Van valami ötleted, mit csináljunk?

– Hogy volna? Szerintem azonban kár a fejünket törni azon, amit egyelőre ízre se tudunk; fontosabb az, hogy – ha felénk lepkézik a jó szerencse – kézben legyen a kalapunk, hogy leborítsuk.

– Ezt igen szépen mondtad, te… kunsági fi. Ha jól értem, azt mondod: pihenjünk, hogy reggelre frissek legyünk… Most érzem, milyen fáradt vagyok.

– Majd én virrasztók – s Bors motozni kezd a tábornok háta mögött, ahová a hadapród-egyenruhát dugta. – Tudod, hadnagy úr, mifelénk van még egy jó mondás: amit elhallgat a dél, elmondja az éjfél. Körüljárom én ezt a hodályt!

4.

– Éjfélig még egy jó óra – nézi öreg zsebóráját Lukács.

– Mit nézed folyton az órát? – morog Málnás. – Csak nem félsz a tűzijátéktól?

– Inkább fázom.

– Mit szóljon akkor Sípos úr, akinek nincs külön zsírréteg a bőre alatt? – csipkelődik Iványi Márton. Ö igen hamar megtalálta a helyét köztük: mintha régóta velük lenne.

Ott fekszenek az Arbáton, a tér legszélén, rajvonalban, hevenyészett fedezékben. Halad az idő, éjfélkor lejár a fehéreknek adott ultimátum, ha nincs válasz, akkor: tűz a Sándor-palotára meg a többi ellenforradalmi fészekre!

Izgalmas volt a délelőttjük. A kis magyar csoport, a sebesült Kis-Somot támogatva, befelé tapogatózott a ködben, Iványi, a fejbe kólintott vörösharcost élesztgetve, kifele tartott, közben egy őrjáratot is arrafelé vetett a vaksors, támadt is akkora kiabálás és káromkodás, amilyet csak egy efféle bizonytalan helyzet ki tud váltani a kialvatlan, borotválatlan, éhes és ingerült férfiakból… Végül a Szimonovka kerület forradalmi parancsnokságán, a Dinamó gyárban derült fény mindenre, ott vették gondozásba Kis-Som sebét is, Iványi pedig – maga mellé véve régi ismerősét és elvtársát, Lukácsot – besietett a városi forradalmi bizottságba, beszámolni Bors és Dániel vállalkozásáról.

Épp egy tanácskozás közepébe csöppentek. Katonák, civilek, különös társaság: munkásemberek, vállszalagjaiktól megszabadult tiszthelyettesek, tanítónő – még egy cvikkeres, szakállas úriember is volt köztük, Iványi odasúgta Lukácsnak: „Csillagász, professzor az egyetemen, világhírű tudós.” A forradalmi bizottság éppen azt a határozati javaslatot vitatta, amelyet a párt moszkvai vezetői elé kell majd terjeszteniük: mi legyen a Kreml sorsa? Iványi sebesen megmagyarázta Lukácsnak, mit is jelent a moszkvaiak – minden orosz ember! – számára az ősi városmag, évszázados épületeivel; s mit érezhetnek most, hogy a Kremlben ellenforradalmárok ülnek, akiknek ellenállását mielőbb s minél kevesebb véráldozattal kellene megtörni… Egy katona egyébként nyersen ki is jelentette, hogy az ő számára egyetlen elvtárs élete többet jelent, mint akármilyen cári palota, tehát: összpontosított tüzérségi tűzzel és légibombázással igenis megrendítő csapást kell mérni a fehérekre.

A javaslatot elvetette a többség, s egy szemüveges fiatalember – hullámos fekete hajú, csiptetős azonnal köszönetet is mondott a bizottságnak, mert úgymond – „megértette a Kremlnek nemcsak művészettörténeti, hanem politikai jelentőségét is”. Lukács úgy gondolta, az illető bizonyára költő vagy festő; ám megtudta Iványitól, hogy ez az elvtárs hivatásos forradalmár, éppenséggel ő a bizottság vezetője, s nemrég érkezett vissza szibériai száműzetéséből.

Újabb ötletek hangzottak el. A Kurszkij Maszterszkaja, azaz vasúti javítóműhely küldötte hadarva magyarázta, hogy ő ismeri a Nyeglinka-patak folyását, s mivel ez az ér föld alatti csatornán szeli át a Kremlt, ő vállalja, hogy néhány emberrel csónakon átkel a Moszkva folyón, belopózik a járatba, és hátba támadja a fehéreket. Egy tüzér a kapuk felrobbantása mellett kardoskodott, s megesküdött az életére, hogy közvetlen irányzással keresztüllő akár a Szpasszkij-torony kőcsipkéinek lyukain is, ha el kell takarítani onnét az ellenség géppuskafészkeit. Utoljára azonban azt a javaslatot fogadták el, miszerint mindenekelőtt meg kell tisztítani a palotaegyüttes előtt elterülő Kitaj-gorodot, az egykori kínai kereskedőkről elnevezett városnegyedet, majd a mindenfelől körülvett fehéreknek tárgyalást ajánlanak.

Ezután a Sándor hadapródiskola ügye került napirendre. Iványi beszámolt a helyzetről, ismertette a „két magyar internacionalista” merész elhatározását (Lukács – csak elvileg! – nem értett egyet a megnevezéssel, de bölcsen hallgatott). A bizottság üdvözölte a „magyar elvtársak” bátorságát, de azt is szükségesnek tartotta, hogy azonnal meg kell kezdeni a környező munkáskerületekből – vagy bárhonnan -jelentkező önkéntesek felfegyverzését, mert ha lejár az ultimátum, a támadást azonnal meg kell kezdeni.

Iványi és Lukács késő délután értek vissza az öveikhez; még maradt nekik is valamennyi kása, ámde rögtön elment az étvágyuk, mikor megtudták, hogy Kis-Som állapota rosszabbra fordult, a felcser kórházba vitette, Nyikolaj masiniszta kísérte oda, s azzal tért vissza, hogy az orvosok aggodalmasan állták körül a vézna legénykét, latinul tárgyaltak fölötte!…Málnás valósággal elbújdosott társai elől, ette a lelkifurdalás, a magyarok – nagy nehezen – elmondták: Iványi bácsira szitkozódott leginkább. Márton bá’ beharapta szürke bajuszát, de nem volt ideje Málnást keresgélni, sokakért volt felelős: mennie kellett parancsnoki értekezletre, aztán a fegyverek kiosztását ellenőrizte, feszültségét csak abból érezhették, hogy ritkán adódó szabad perceiben, mérges kiabálások közepette, folyton a kórházat hívogatta távbeszélőn.

Estére éles szél borotválta végig Moszkva utcáit, a ködöt termő előző napi enyheségnek nyoma se maradt, holott – emlegették is a katonaviselt férfiak – éppen most, a következő éjjelen, a támadás éjjelén kellett volna belőle legalább annyi, hogy a hatalmas, puszta tér közepén tornyosuló monstrumot észrevétlenül megközelíthették volna, no meg a vasutat is eltömhette volna, mondta Iványi, percre se feledve, hogy a fehérek segélycsapatokat várnak.

Este tízig semmi változás nem történt, akkor egy központi küldött érkezett, rövid beszédet tartott: önkéntesek jelentkezését kérte a hadapródiskola elleni támadásra. Nyikolaj Breznyakov, Lukács, Mirkó azonnal jelentkezett, Sípos úr és Horváth Jani követte a példájukat, nyomukban a többi magyar is odaállt, együtt sírunk, együtt nevetünk, mondta valamelyikük. Málnást nem látták.

Aztán elindultak a sötétségben, jó félórát botladoztak a mellékutcák rossz kövezetén, kilyukadtak a nagy térnél, s csaknem azonnal észrevették az árva villamost.

– Ez volt az…!

– Nincsenek rajta golyónyomok; eszerint a mieink alighanem bejutottak!

– …S szándékosan hagyták épp itt – tette hozzá Iványi bá’. – Nézzétek, innen épp takarásban van a kapu, tehát a kapu felől mi is. De vajon megtudunk-e többet is felőlük?

– Bors fogja találni ki! – mondta ünnepélyesen Mirkó.

– Reméljük. Akkor… mi itt leposztolunk. Mindenki keressen magának megfelelő tüzelőállást.

– Éjfélig még egy jó óra – nézte öreg zsebóráját Lukács.

– Mit nézed folyton az órát? – Ez Málnás.

– Hát te? Vállrándítás a válasz.

– Hol voltál?

– A kórházban.

A magyarok odasereglenek:

– Hogy van Kis-Som? Mit tudsz róla?

– Semmit. Nem engedtek be… pedig elszidtam az egyik fehér köpenyesnek az anyja istenit…!

– Magyarul?

– Magyarul hát!…

– Ó, te… fafejű! Miért nem hívtad el magaddal Nyikolajt vagy legalább Mirkót? Kezdődne a vita…

…Ám ekkor valami éles, erős szisszenést hallani az iskola felől.

– Mi volt ez?

– Odanézzetek!

Hitetlenkedve bámulnak: a villamos elindul.

Vonít egyet, ahogy a kerekei megsikamlanak a síneken, aztán elkezd nyöszörögni, morogni a motor, lassan távolodik a kocsi, jajgat a kanyarban.

– Utána!

Sípos úr, Horváth Jani, Lukács rohan elsőként a sarokhoz, fölugranak a lépcsőre, puskatussal döntik be az ajtót:

– Föl a kezekkel!

A kocsiban azonban nincs senki. A légfék fogantyúja a helyén, az indítókar lassú menetbe rögzítve: halad a villamos magától.

A vezetőállás üvegén azonban egy papírszelet libeg az ablaktörlő alatt; rajta korommal mázolt szavak: „Azonnal megszállni a Brjanszki pályaudvart!” Sípos úr megállítja a kocsit, Lukácsék futnak Iványihoz:

– Ez csak Bors lehetett!

– Talán oda érkeznének a fehér segédcsapatok? kérdi önmagától az öreg. – Hátha valami félrevezető akció!

– Magyar szöveggel?

– Igazatok lehet! Megyek a parancsnokhoz!

5.

A villamos elindításának érdekes története volt. Kellett hozzá az a bizonyos lepke, de a kalap is: a vakmerő helyzetfelismerés.

Bors hamar megtudta, hogy a fehérek valóban a Brjanszki pályaudvarra várják a felmentő sereget: elég hangosan kiabáltak a tisztek egymásnak, ezzel próbáltak lelket önteni a védőkbe is: „Kitartás, junker bajtársak, hamarosan miénk a győzelem!” Az óramutató kérlelhetetlenül kúszott körbe a számlapon, a hadapródiskola dongott a jövés-menéstől, hordták a lőszert a géppuskákhoz, tűzkészültségbe helyezték az udvaron beásott üteget, homokzsákokkal erősítették a kapukat… Bors persze azon a szárnyon ólálkodott, ahol a villamossal megálltak, s igen főtt, füstölt a feje, hogyan adjon hírt Iványiéknak. Aztán eljött a megfelelő pillanat.

Okulárés, pohos tiszt fürkészte a kinti terepet, s mérgesen szidta a kapu parancsnokát:

– Nem érdekelnek a kifogásai! Önökre még a baromfiudvarom védelmét se bíznám rá, nemhogy a mi fellegvárunkét! Annak a járműnek az árnyékában kényelmesen megközelíthetik, felrobbanthatják a kaput!

– Nagyságos uram, egész délután azzal kínlódtunk, hogy eltávolítsuk…

– Ostobák! Egy jókora adag ekrazit egy másodperc alatt elvégezte volna ezt a munkát!

– Még nem késő – lépett ekkor előre (jól ráülő hadapród-egyenruhájában) Bors. – Kérek engedélyt, nagyságos uram, hogy elintézzem azt a villamost! Értek is hozzá… de ha nem megy, fölrobbantom.

A tiszt megnézte magának a fekete legényt, rápillantott az órájára, bólintott:

– Nagyon derék, hadapród! Ilyen tisztjelöltekre van szükségünk! – Szúrósan az őrség parancsnokára nézett: – Folytassák a kapu megerősítését, de hagyjanak annyi helyet, hogy egy ember alkalomadtán kicsúszhasson rajta!… ön pedig jöjjön velem!

Végigmentek néhány végtelen folyosón.

– Ért maga a robbanóanyagokhoz, hadapród?

– Igenis, nagyságos uram.

A tiszt hirtelen megtorpant, Borsra szegezte villogó szemüvegét:

– Honnan?

– Édesapámtól – felelte könnyedén Bors. – Tetszik tudni, mérnökember. Bányamérnök. A villanyoshoz is ilyenformán konyítok. Tetszik tudni, a bányákban már sok helyütt villanyvontatás van. Eljön az idő, mikor a vonatokat is áram hajtja majd, nagyságos uram.

Talán ekkor gondolt a pohos tiszt arra, amin Bors terve csaknem elbukott. Ez már soha ki nem derül. Elfordult, intett:

– No, gyerünk. Rohan az idő.

Bors azonnal észrevette a tiszt hangján a leheletnyi változást; ott volt a nyelve hegyén, hogy megkérdi: „hová visz engem a nagyságos úr?”, de ez kirívó függelemsértés lett volna, így aztán némán ügetett „fölöttese” mögött, míg be nem értek a központi épület alá, a kongó ürességbe…

…S meg nem hallottak valami végképp oda nem illő, édeskés melódiát.

Mikor pedig a szemüveges tiszt kinyitott egy vasajtót, valósággal képükbe loccsant a Wiener Blut. Hatalmas, tarkabarka hangtölcsér trombitálta szét a bécsi valcert, mögötte pedig, mélyen hátradőlve hintaszékében, egy kecskeszakállas, tökrészeg őrnagy vezényelt lehunyt szemmel. Ö volt a katonaiskola utászparancsnoka: az ő aláírása kellett a robbanóanyagvételezéshez.

Jó darabig eltartott, mire a Borssal érkezett tiszt meg az őrnagy szót értett egymással; s míg a két parolis kiabált egymással, Borsnak volt ideje végiggondolni, mit tegyen.

– Indulás, hadapród! Ön pedig, őrnagy úr, szégyellje magát!

– Ta-ka-rodjanak innét! Főbe löve-tem magukat! – kísérte sokáig lépteiket a részeg ordítás.

A tiszt villogó szemüvege előtt Bors fölvételezte a robbanóanyag akkurátusán becsomagolt hengereit, aztán indultak vissza a kapuhoz, ahol időközben újabb sor homokzsákokat raktak le.

– Két önként jelentkezőt kérek!…

– Nekem nincs szükségem segítőtársakra, nagyságos uram…

– Nem tudhatjuk, mi a helyzet odakünn. Megtörténhet, hogy a csőcselék már bevette magát abba a járműbe.

Az bizony nem volna jó, gondolta Bors, más se hiányozna, minthogy épp a mieink csináljanak még egy lyukat a bőrömbe, mint szegény Kis-Somnak.

– Maguk együtt mennek, együtt jönnek! A sebesültet, halottat is visszahozzák! Aki nem így jár el, azt magam lövöm keresztül, értik?

S ezzel Bors terve megbukott: ily módon szó sem lehetett arról, hogy szépen elnyargal a villamossal, élőszóban számol be Iványiéknak a hallottakról, s egy kis ekrazittal is megajándékozza őket!… A két kísérő laposan méregette hol őt, hol egymást, hol a tisztet. Most mi legyen?

– Utánam…!

Kimásztak. A villamos környéke sötét és üres volt, csak a szél fütyörészett.

– őrködjetek! Én körülnézek odabenn! – de Bors máris tíz centivel lejjebb húzta az áramszedőt, úgy indult be a kocsiba.

Ott aztán csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne lepjék a „bajtársai”. Olajos korommal megírta az üzenetet, föltűzte az ablaktörlő alá, aztán menetbe állította az indítókart, helyére igazította a légfék fogantyúját – akkor szisszent hangosat a villamos –, azonnal ugrott kifele:

– Obrátno, hadapródok! Irány vissza! – s felengedte az áramszedőt. Mire a villamos életre kelt, már a kapunál voltak. Ott azonban – hogy, hogy nem – Bors maradt utoljára, s az ekrazitos csomagot a kapuszárny sarkába csúsztatta…

Most pedig kiegyenesedik a kapuboltozat alatt, összevágja a csizmája sarkát:

– Alázatosan jelentem, a parancsot végrehajtottam!

– Ön dicséretet érdemel! Mi a neve?

– Perec – vágja rá azonnal nevének orosz megfelelőjét Bors.

– Nagyon derék, Perec hadapród! Maga mellettem marad!

– Értettem!

A tiszt előveszi a bugyellárisát, belekotor. Mint valami fényes hal, a sok rézpénz között fölvetődik egy ezüst ötrubeles. Valaki – akaratlanul – lélegzetet vesz. A tiszt keze megáll. Hagyja visszasüllyedni az ezüstöt az aprópénz közé.

– Melyik alegységhez is tartozik maga, Perec hadapród?

Mit mondjon?

– Utoljára a szállító szakaszban teljesítettem szolgálatot, nagyságos uram.

A tiszt tovább turkál a tárcában:

Nagyon derék… Nagyon derék… Apropos, hol az ekrazit?

Az, sajnos, a villamoson maradt, nagyuram. A szemüveges megkönnyebbülten csattantja össze a bugyelláris zárját:

– Ez hiba, hadapród! A robbanóanyagot vissza kellett volna hoznia! Lehet, hogy minden dekára szükségünk lesz ma éjjel! Én sokra becsülöm a tisztjelöltek érdemeit, de a hibáikról se hallgatok! Igazságos ember hírében állok! Leléphet!

– Igenis, nagyságos uram! – feleli Bors. Vigyáznia kell, hogy a hangja el ne árulja megkönnyebbülését.

Ahogy indul ki a kapu alól, valaki félszájjal odamorogja:

– Micsoda szarrágó alak! Sajnálta tőled azt az ötöst!

– Égesse ki a zsebét – veti oda Bors, iparkodik mielőbb eltűnni a közelből. Ha kezdetét veszi a lövöldözés, nem lesz jó a bejárat közelében tartózkodni…

6.

Konganak a moszkvai harangok: tizenkettőt ütnek. Nem éjfelet: másnap delet. S bár most rövidke csönd van, a Sándor hadapródiskola védelmezőinek annyira csöng a füle, hogy ezt se hallják.

Fél napja ropognak a fegyverek, csupa füst az óriási épülettömb homlokzata, de e füst mélyén mint rőt parázs, szüntelenül vöröslenek a torkolattüzek: golyózápor veri a teret. Hatszor indultak rohamra a forradalmi csapatok a Napóleon-kapu felől, hatszor kellett visszahátrálniuk. A kövezet tele vérfoltokkal, sebesültekkel, halottakkal.

Borsot majd szétveti a türelmetlenség:

– Félig-meddig aláaknáztam a kapubejáratot, már a villamos se takar, elég volna egyetlen jól célzott golyó, de ők csak lapítanak a fedezékeikben, ki se dugják az orrukat!

Dániel teli szájjal mond valamit, ami igennek hangzik. Órákon át virrasztott, várta vissza Borsot; éjfélkor megkezdődött a lövöldözés, akkor amiatt izgult; reggelre igen korgott már a gyomruk, elmentek hát valamit falni, de befogták őket lőszerhordásra, nem volt idejük beszélgetni. Alig fél órája, hogy ennivalóhoz jutottak, visszahúzódhattak a tábornok képe alá, Bors elmondta, mit intézett.

– Ha tudom, hogy ilyen maflák, akkor azt is odaírhattam volna a villamosban: Tűz a kapura!

Dániel rág, teli a szája, bólogat.

– Hogy kellene üzenni nekik? A kiabálást aligha hallják meg, más úton-módon pedig nemigen lehet, körülnéztem, a kapuk berakva,, az ablakok elbarikádozva…

Dánielnek torkán akad a falat, s mert köhögtében nincs hangja, a kanalával döföl maga mögé, a parancsolóan előremutató tábornok hatalmas képére.

Bors odabámul. Neki is fény gyullad a szemében:

– Erre írjuk?!… Messzelátójuk nyilván akad Iványiéknak! De honnan szerzünk festéket?

– S ha szerzünk is, hová akasztjuk őkelmét? Azt mondtad, minden ablak foglalt…

– Azok igen, de a padlás…? Párkány veszi körül, emlékszel?

– Igazad van! Attikai fal!

– Micsoda?

– Attika Görögország egyik része, az ókorban Athénhoz tartozott, az ottani építészek alkalmazták először a függélyes falsávot a tető eltakarására, szobrok vagy feliratok elhelyezésére…

– Mi is erre fogjuk alkalmazni!

– De hogy visszük föl? Útközben lekapcsolnak bennünket!

– Ahhoz előbb ki kellene jutnunk az ajtón. Úgy nézem, elég sok bajunk lesz ezzel a nagyúrral.

– Valahogy be is hozták!

– Igazad van. Megfogjuk?

– Előbb szedjük össze a motyónkat, hadnagy úr. Aligha lesz időnk visszajönni érte, a mieinket viszont nem szeretném hadapród-egyenruhában fogadni.

összekapják a holmit, aztán… A tábornok először a falhoz támasztva néz a semmibe, majd megadóan a padlóra, mert Borsck rövid úton oldalára fordítják, kibűvölik a folyosóra.

– Bírod, hadnagy úr?

– Tehették volna őméltóságát vékonyabb keretbe is…

A lépcsőfordulóig zavartalanul eljutnak, a pihenőnél azonban Dánielnek fogást kell cserélnie, s alig fújtat egyet, ráreccsen egy parancsoláshoz szokott hang:

– Hát maguk? Mit csinálnak itt… ilyenkor? – Dániel nagyot nyel. Ettől félt egész idő alatt.

Bors azonban megmenti a helyzetet, mert ismeri a kérdezőt: az okulárés, pohos tisztet.

– A generális urat helyezzük biztonságba, nagyuram. Elég egyetlen kósza lövedék, jóvátehetetlen kár éri.

– Maga az? Perec hadapród?

– Igenis, nagyuram.

– Maga nagyon szorgalmas. Kitől kapták ezt a parancsot?

– A mi vezérünk bensőnkből vezérel – feleli azonnal Dániel.

Borsnak melege támad.

A tiszt rábámul Dánielre. Ellágyul. Még meg is veregeti a vállát.

– Maga is a szállítóknál szolgál? – I-igenis, nagyuram. Előkerül a bugyelláris:

– Mi a maga neve?

– Danielisz. Danielisz, nagyságos uram.

– Kereszt– és atyai neve?

– Edejsz Imrejsz, nagyuram.

– Ez nem orosz név. Ez inkább balti jellegű. Várjon, kitalálom… Maga lett?

– Igen, nagyuram, elég régen.

A tiszt bekattintja a tárcája zárját:

– Sajnálom, hadapród. Elvből csakis a nagy orosz kadétokat szoktam anyagilag támogatni. A dicséretet azonban megérdemli maga is. Hogy hívják a vezetőjüket?

– A vezetőnket? Nyikolaj Breznyakovnak, nagyuram.

– Nagyon jó. Nem fogom elfelejteni. Vihetik a képet… de kellő óvatossággal és illő tisztelettel!

Utánuk néz, még utánuk is int, ahogy cipekednek.

– Huh, de meleg volt!

– Lesz még melegebb is. Iparkodjunk!

– Hány emelet magas ez az istenverte cőgeráj? Mindjárt a mennyek országába érkezünk!

– Ha gyalog, akkor nem baj… Csak röpülve ne… s egészben!

Baktatnak fölfelé. Dániel azon elmélkedik, milyen gazdagon árnyalt a magyar nyelv: „lettem”, gondolja, „lett lettem, ezt se hittem volna, de sebaj, azt nem szeretném mondani, hogy voltam, igaz, nem is mondhatnám”. Közben füle érzékeli a távolról ideszűrődő lármát, a lövöldözés zaját, az egész épülettömböt megrázó detonációkat, tudata mélyén ott dereng, hogy ő most az Úr 1917. évében, az orosz naptár szerint október harmincegyedikén, Moszkvában, hadapródegyenruhában, egy ménkű nehéz képet cipel, s ha a tervük sikerül, itt hamarosan akkora tűzijáték lesz, amilyet legfeljebb a reneszánsz félisten, Leonardo da Vinci tudott produkálni, kevesen tudják róla, hogy ilyesmivel is foglalkozott, „lettem, vagyok, lenni is fogok, remélem… “

– Itt a padlásajtó – mondja Bors, Dániel megkönnyebbülten teszi le a képet, belenéz bajtársa élénk, fekete szemébe, ahol huncutság és virtus játszik, de a pillantás mélyén érezni valami mást is, valami makacs elhatározást, a körülöttük örvénylő képtelenségek semmibevételét.

– Te, Bors, ezen soha be nem megy a generális. Potyára cipeltük.

– De bizony bemegy az! Lépj csak a keskenyebbik felére! – s Bors megmarkolja a képkeretet, ránehezedik, kettétöri. Durran akkorát a száraz fa, mint valami puskalövés. – Látod? Most a másik felén is… Összetekerjük, ha meg fölakasztjuk, saját súlyánál fogva kiforog.

– De hogy akasztjuk föl?

– Majd akad valami zsineg vagy drót. Ha nincs semmi, megtartjuk kézzel.

– S mivel írjuk rá az üzenetet?

– Egy padlás mindig koszos. Majd rámázolunk a generális úrra némi harctéri piszkot. Miért csak a bakák fürödjenek mindig a sűrűjében?

– Mindenre tudsz mondani valamit…!

– Én-e? Hol vagyok én egy gimnáziumi tanárhoz! – Nagy nehezen betuszkolják a tábornokot a padlástérbe.

Hatalmas gerendák rendszere tárul ki előttük. Emberderék vastagságú szálfákból fűrészelték a törzseket, mindegyik az ácsolatok valóságos labirintusát tartja rézsútosan fölnyújtott karjain.

– Vajon most merre…?

– Megbontjuk a tetőt, kilesünk… de előbb betámasztom ezt az ajtót, nehogy valakit utánunk egyen a fene!

Átvergődnek a vízszintesen elnyújtózó támasztékokon, a generális nem akarja az igazságot, folyton beleakad valamibe, Bors igen szidja, haló porában is harcol ellenünk, tiszteletre méltó ellenfél, véli Dániel.

Elérnek a ferde tető aljába, ahol már csak kétrét görnyedve haladhatnak előre. Egy alkalmasnak látszó helyen Bors nekifeszíti kését a tető illesztéseinek. Jó ideig elbajlódik vele, mire sikerül felfeszítenie. Kidugja a fejét:

– Iparkodnunk kell, már szürkül! Még majd nem tudják elolvasni az üzenetet! Te írd meg a szöveget, hadnagy úr, én pedig megkeresem az alkalmas helyet, ahová ezt a fővezért kiakaszthatjuk!

(Sok évvel később Makszim Gorkij védnöksége alatt vaskos kötetben írták meg a moszkvai harcok történetét; a tudós szakírók hevesen összevitatkoztak afölött, végül kit is ábrázolt az a bizonyos festmény, a nőies csípőjű I. Sándor cárt-e – akinek halála, ha közvetve is, kiváltotta a dekabristák dicsőséges, de vérbe fojtott felkelését –, vagy későbbi utódát, II. Sándort-e, akit viszont a Narodnaja Volja, a Népakarat nevű szervezet terroristái robbantottak darabokra 1881-ben, hogy ezáltal – gyakorlatilag – csődbe juttassák nemcsak az anarchikus módszereket, hanem jószerével az egész narodnyikmozgalmat is. Az egyik történész mély értelmű példázatot vélt felfedezni abban, hogy ezek a cárok – a fáraók átkáról szóló legendákhoz hasonlatosan még utóéletükben, festménymivoltukban is bajt hoztak védelmezőikre. Mások ezt a nézetet tudománytalan sarlatánkodásnak bélyegezték, s a Sándor hadapródiskola elfoglalását sommásan a forradalmas tömegek ellenállhatatlan, győzelmes rohamának tulajdonították. Az igazság ezúttal sem a vélemények szélsőséges végpontjain, de nem is a középúton található; magába foglalja ezeket is, de sok száz és ezer más, véletlennek tűnő, valójában elkerülhetetlenül szükségszerű tényezőt is. Jottányival se szabad például túlértékelni azt a tényt, hogy a portré – a rajta ábrázolt méltóságnak megfelelően – embertelenül terjedelmes volt; ha a festő kevésbé szolgalelkű, akkor a támadók a reá mázolt feliratot – „Tűz a kapura!” – nem tudták volna elolvasni. Másfelől viszont abban a „fáraó átka”féle misztikumban is van valamicske igazság, ugyanis a festmény – nem művészi, hanem méretbeli – nagysága nemcsak a kadétokra hozott bajt, hanem arra a két magyarra is, aki tartotta: Bors és Dániel, fülig szutykosan, a kemény moszkvai hideg ellenére is verejtéktől csatakosan, nyögve és káromkodva végül csak-csak kisikerítették a hatalmas képet a tetőre, elvonszolták a megtelelő helyre, fölbillentették az attikafal tetejére, aztán kigöngyölítették, kilógatták – csakhogy a kép eltakarta a legfelső emelet ablaksorában leselkedő géppuska kilátását is!

Túlnan, az Arbát házsorainak védelmében, egyszerre több messzelátó is fölfedezi a furcsa jelenséget; ám ugyanekkor a kadétok közt is felbolydulnak a kedélyek! Ám erről Borsék mit se tudnak.)

– Bírod még, hadnagy úr?

– Az a baj, hogy igen hűvösödik. Dermednek az ujjaim.

– Tartsuk, amíg lőni nem kezdenek a mieink… aztán nyugodtan elejthetjük!

Dánielnek nincs ideje válaszolni: a padlástérből, hátuk mögül, döngő robaj kél.

– Mi az?

– Alighanem a vasajtót ütik!

– Ejha! Jó volna, ha bírná… mert ha nem bírja, akkor minket ejtenek el.

– Megyek, segítek annak az ajtónak! Te pedig menekülj! Tűnj el valamelyik kémény mögött!

– Majd ha a mieink lőni kezdenek!…

Nincs idő többre egy kézszorításnál, aztán Bors beugrik a padlástérbe.

A zoológusok esküsznek rá, hogy a fejlettebb emlősök reflexeinek gyorsasága a másodperc századrészével mérhető – hogy például az úttesten alvó kutya képes elugrani a robogó gépkocsi elől akkor, ha a kerék még fektében érinti az oldalát.

Vitatjuk-e vagy sem: annyi bizonyos, hogy a hímszarvas, fejedelmi agancskoronájával, teljes iramban is milliméterre ki tudja számítani, elfér-e két fatörzs között, s az elefánt, noha súlya a négy tonnát is megközelítheti, szorult helyzetben nesztelenebbül képes végighaladni a dzsungel ösvényein, mint az esti szellő.

Az ember e tekintetben feltétlenül tökéletlenebb más teremtményeknél, mégis büszkén – sőt, 1867, A tőke megjelenése óta klasszikus tömörséggel -jelenthetjük ki róla, hogy „a pók a takácshoz hasonló műveleteket végez, s a méh, viaszsejtjei építésével, nem egy építőmestert szégyenbe hoz, de a legrosszabb építőmester is eleve felülmúlja a legjobb mehet abban, hogy az építőmester már eleve felépíti a sejtet a fejében, mielőtt viaszból megépítené”.

Abban a rövidke percben, míg Bors a tetőn vágott nyílásból a padlás gerendái közé vetette magát, tömérdek lehetőség, szándék és terv sziporkázott át az agyán: „ha a vasajtó kitart, amíg odaérek” vagy „ha be tudják törni, akkor én…”, továbbá: „nincs más fegyverem, csak ez a csorba bicska”, meg „mi lesz a hadnagy úrral, élő céltábla, ha észreveszik a tetőn a lyukat”… Most milliméternyi pontossággal szökken támasztékról támasztékra, ugrás közben önkéntelenül emlékezetébe vési, hogy az egyik pillér mögött – nyilván a főtartó megerősítése céljából – derékvastagságú támfák sorfala tart a padlástér mélye felé, s hogy több helyütt, megzavarva a szerkezet szimmetriáját, kémények nyúlnak föl a magasba, tégláik közé eresztett vashágókkal.

Már-már eléri a bejáratot, mikor a vasajtó hangos döngessél, csattanással kipattan keretéből, s fegyveresek tülekednek be rajta!

Nem tudja visszafogni a lendületét, s egyenest a puskacsövek elé kerülne, ha a hirtelen támadt huzat föl nem kavarná s a kadétok szeme közé nem csapná a padlás porát. Így viszont észrevétlen marad, felhúzódzkodik egy vízszintes gerendára.

S ugyanebben a pillanatban meghallja künnről, a tér felől, az első puskalövéseket!

A hadapródok egy-két másodpercig fél vakon topognak az ajtóban: por is van, félhomály is van. Aztán, egymást biztatva, nagy kiabálással indulnak megmászni a tartószerkezet akadályait. Kinél puska, kinél revolver vagy hosszú tőrkés.

A légvonat, az ajtó s a tetőnyílás közt, pontosan Dániel felé vezeti őket akiről Bors azt reméli, hogy már menekül a kémények vagy a túlsó oldal oltalmába; reméli, de nem tudja, tehát abban a pillanatban, mikor az utolsó kadét is elhalad alatta, leugrik és ismét bevágja a vasajtót. Egyszerre többen is hátrafordulnak, nagyot durran egy lőfegyver, mintha farkascsorda tutulna: észrevették, néhányan visszaindulnak, az osztag szétszóródik.

Ez most szerfelett kedvező Bors számára. Ha a hadapródokkal tapasztalt vezető is lenne, a csapat – egymást biztosítva – végigfésülné a padlást, Borséknak semmi esélyt nem hagyna; így viszont mindenki másfele rohan, izgalmukban összevissza lövöldöznek, a hatalmas tetőtér mennydörög, a zaj csak növeli a kadétok zavarát, egy sincs köztük, aki érvényesen utasítani tudná a többieket, egymást ordítozzák túl.

Az első, magános fiatalember, akit a balsors Bors ökle alá vezet, kopaszra nyírt, nagy fülű kadét, szuronyos puska a kezében. Az ütés úgy éri, mint tagló a szarvasmarhát: nyikkanás nélkül esik a pillér tövébe, fegyverét Bors röptében kapja el. Egy töltény: egyetlen lövésre elegendő csupán, de most ez is mérhetetlenül több, mint volt a semmi. Az a hadapród, aki elsőként ér a vasajtóhoz, mielőtt nyithatná, vállsebbel pördül meg a tengelye körül.

A jajgatás újabb üldözőket zavar meg, vonz arra Bors azonban már eltűnt a támfák sora mögött.

Künn pedig – érezni is! – lövedékek jégesője veri az épület falát, kapuját!

– Arra futott! – visítja valaki.

Valóságos sortűz zaja robban. A kémények kőkeményre égett-vénült tégláiból szilánkok fecskendeznek szét, valaki emiatt ordít föl: arcába fröccsent egy szilánk.

Kövérkés, bajszos legény, vizesszőke fején zsinóros sapka, bedöfi tőrkését a támfák sötét mélyedéseibe, csak aztán kukkant be – Bors alig tudja elkerülni a pengét, aztán viszont annál hevesebb erővel, lendülettel sújt a párnás arcba. Ez most a létért folytatott harc: itt nem lehet kímélet. A testes kadét valósággal elrepül, két másik társát kaszálja le lábáról. Bors úgy kaptat föl a kémény hágcsóin, mint valami vadmacska, a hadapródok hiába futkosnak körbe-körbe.

Az egyik vasfok azonban már nem tart: ahogy Bors ráhág, a kéménybe eresztett fogantyú kiszakad, alápottyan, elárulja, merre menekül az üldözött!

Tízen, húszan rohannak oda.

Akinek puskája van, tüzel – Borsot még védi a kémény –, de mások, szuronnyal vagy tőrrel, már nyúlnak utána.

Ha ugrik is, nem menekülhet!

Egyetlen másodpercnyi esélyt még ad a sors: a fölfele iparkodók miatt a puskások nem lőhetnek rá, nehogy saját embereiket találják el…

Megmarkolja a csorba kést – s ebben a pillanatban mindent megrázó detonáció: egy lövedék eltalálta a kapumélyedésbe rejtett ekrazitot!

A falak megindulnak. Egyetlen elhaló ordítás kél fönt és alant: egymásra roskadnak az emeletek…

Aztán mindent elborít a por.

Távolról pedig – úgy tűnik, kilométeres messzeségből – fölkel az orosz „hurrá”: rohamoznak a forradalmi erők.

7.

Csend van a hatalmas téren.

A piszkos, szakadozott egyenruhát viselő vagy ócska civil nagykabátba, avítt bundába öltözött harcosok sapkájukon, kucsmájukon összepöndörödött,vörös szalag – némán állják körül az elpusztult virágágyásokba mélyített sírgödröket. Hosszú sorban húzódnak ezek a tér testébe vágott sebek: mintha irdatlan égi géppuska tüze lőtte volna rájuk gyilkos sorozatát…

Kiállták. Ezt is kiállták. Győztek. Győzelmüknek azonban súlyos az ára: most hozzák egymás után az elesett bajtársak tetemét. Koporsó helyett egy-egy pokróc vagy a katonaiskola raktárában talált takaró burkolja be az élettelen testeket.

A kis magyar csoport némileg félrehúzódván, ők is megadják a végtisztességet az elesetteknek.

– Ti se láttátok…?

– Mit fogunk csinálni… őnélkülük?

– Hol van Iványi bácsi?

– És hol van Málnás?

– Együtt mentek a kórházba, Kis-Somhoz…

– Dehogy mentek együtt, Iványi bá’ ott van az emelvénynél!

– De mi történhetett Borsékkal? Én a fehérek halottait is végigvizitáltam, azok között se voltak!…

– B-b-biztos a r-r-romok alatt m-m-maradtak sz-sszegények!

– Csöndösen, hé, énekölnek!

A munkás-gyászinduló komor szépségű dallamát éneklik a vöröskatonák: vége a temetésnek.

A sorok fölbomlanak; hideg is van, fáradtak is a harcosok, valahogy mégse akarózik elmenni, inkább még egyszer rágyújtanak, markukkal védik a lángocskákat a széltől, kékes, kesernyés füst szakadozik szét a fejük fölött.

Előkerül Iványi Márton is. Most nagyon fáradt, beesett az arca, kiütköztek ősz borostái.

– Biztos, hogy nem voltak köztük Borsék? – kérdik tőle.

– Nem. Valamennyiüket azonosították.

– De akkor… hol ők lehet?

– Nem tudom, Mirkó, kimondom becsülettel.

– Selmeczi szerint a romok alatt maradtak…

– Én se tudok másra gondolni, fiúk. Ahogy a kapunál fölrobbant az ekrazit, valahonnét lövöldözést hallottam… Tompán szólt, a falak mögül. Abban reménykedem, hogy a pincék kibírták a detonációt… Te mit mondasz, Nyikolaj?

– Lehetetlenség – feleli a mozdonyvezető. Hunyorog, mintha a füst csípné a szemét. – Ne áltassuk magunkat, tovaris Ivani. A ledőlt épületszárny lepényt csinált ott mindenből.

Csönd támad. Csak a jéghideg szél huhog.

– Márpedig… – hallani Sípos úr hangját. – Márpedig én csak azt hiszem el, amit látok. Amíg a két kezemmel meg nem fogom őket, addig keresem. Iványi bá’ intézd el, hogy jelentkezhessünk a romokat takarítani!

– Jól beszélsz, Sípos úr! – lép a vékonypénzű volt zsoké mellé az óriás termetű Horváth Jani.

Mirkó is azonnal követi a példát, Lukács is, nyomukban mások is – végül mindenki.

Iványi Márton bólint, maga mellé inti Nyikolaj Breznyakovot:

– Gyere, masiniszta, hátha az én szavam nem értik…

– Odanézzetek, most hozzák a foglyokat!

A hadapródiskola ledőlt épületszárnya mögül, az udvarról, most kanyarodik elő a junkerek lefegyverzett menete. A sötétkék egyenruhák piszkosak, porosak, az arcokon az ostrom nyomai: a sápadtság vagy egy-egy sérülés, ütések kék, vörös foltja. Néhányan bekötött fejjel, kézzel, lábbal támolyognak, bicegnek, társaik segítik előre őket. Kétoldalt szuronyos vöröskatonák kísérik az oszlopot, néha rákiáltanak a késlekedőkre.

– Mennyi taknyos kölök!…

– Sárkány fajzotta ezt mind, Lukács! Elfelejted, hogy épp ezek miatt árvultunk el?…No hisz, ha itt volna Málnás, tudomisten, végigvágna rajtuk a puskatussal!

– Nem érted az osztályharcot, bajtárs. Ellenségeink voltak, rendben van, de aligha a saját éretlen fejük után. Azokat kell hibáztatnunk elsősorban, akik a nép ellen fordították őket…

– Ne elkezdjétek megint. Iványi bátyó, mondjad nekik! Más minekünk most a dolga!

Elhallgatnak, nézik a menetelőket.

Egyszer csak azt mondja Nyikolaj Breznyakov:

– Tovaris lajtenánt!

– Pazsaluszta – feleli rá önkéntelenül egy alacsony férfi a sorból, s vaksin nézeget.

– Dániel!

– Fiúk! Ti vagytok? Sajnos, a szemüvegem… Rohanvást jön egy vörösőr, kiabál.

– Bors?

– Itt jön, mellettem… Ö kicsit megsiketült!

A magyarok odatódulnak hozzájuk, az őrök kiabálnak, Iványi bá’ valami parancsnokért szalad, akinek van hatalma a két elvtársat kiemelni a foglyok közül nagy a kavarodás.

Végül tisztázódik a dolog, Bors jámborán tűri, hogy ölelgessék, Dániel sorban mindenkit végigtapogat, mert okuláréja nélkül nem látja őket, s közben elmondják, mi hogy történt.

Nem lett volna semmi baj, ha jut rá idejük, hogy a padlástérben visszaváltsák magukra az eredeti holmijukat. Mikor Bors beviharzott a tetőről és fölvette a harcot a hadapródokkal, ő, Dániel, az egyik kémény mögött kucorgott; a robbanást követően, noha a tető leomlott, sikerült megkapaszkodnia, csak éppen a szemüvege pottyant le, mikor csönd lett, hozzálátott lefelé araszolni, úgy is fogták el, mint madár a hernyót, egy szavát el nem hitték, odacsapták a foglyok közé. Bors is megúszta, neki azonban meg kellett várnia, míg az óriási porfelhő eloszlik, csak aztán mert lemászni őt is elcsípték a támadók, de mivel semmit nem hallott abból, amit kérdeztek tőle, alighanem rosszkor bólintott, netán éppen igenelnie kellett volna, mikor a fejét rázta, tehát ő is bekerült a junkerek közé…

– …,,Si fractus illabatur orbis – Impavidum ferient ruinae” -jelenti ki Dániel büszkén.

– Tessék?

„Ha romba dől is a világ, ő meg nem retten omladékin.” A nagy Horatius mondja így. Ódák, harmadik könyv.

– Éljen. Hanem… most már ideje hazamennünk, halljátok-e.

Víg zajjal, fecsegessél tartanak a szállásuk felé: minden jó, hajó a vége, a parancsnokság külön megizente a két magyarnak, hogy másnap meg akarják őket ismerni, Dániel nem lát, de hallja az újságot, Bors nem hallja, de lát – ha akarják, ha nem, nevetni kell rajtuk, az a fő dolog, hogy túl vannak a nagy próbatételen…

…S a szállásukra belépve meglátják Málnást. Néz ki az ablakon. A lábánál kicsinyke csomag. Hát te?

Nem is fordul feléjük.

Az első, aki melléje ér, megpillantja arcán a férfikönnyeket.

– Mi történt, fiúk? – kérdi Bors. Azért kiált, mert nem hallja saját hangját, vagy azért, mert nem kap azonnal választ?

Mi történt, fiúk? visszhangozza szavát Dániel, aki nem látja Málnást.

Senki nem felel kérdéseikre.

Énmiattam halt meg – mondja végül a vöröses arcú férfi. – Én vagyok a hibás.

– Bolondságot beszélsz!… – s Lukács próbálná nyugtatni, de megretten Málnás hirtelen mozdulatától, akit úgy kell lefogni.

– Mit mondunk az apjának? – fogalmazza meg Bors valamennyiük legkínzóbb gondját.

Iványi bá’ fölveszi a padlóról a kis csomagot:

– Az már az én dolgom lesz, elvtársaim… Ha majd hazamegyünk.