Hetedik fejezet

„Miután 1918 tavaszán – a breszt-litovszki békekötés révén a németek a keleti fronton tehermentesültek, főerőiket Franciaországban összpontosították döntő támadásra. A március derekán indított offenzívával Párizst már hetven kilométerre megközelítették, amikor a Foch marsall fővezérlete alatt egyesített antantseregek a Marne folyónál megállították a sorozatos német rohamokat. A július 15-én indított ötödik offenzíva végül is katasztrofális kudarcba fulladt: a német seregek megverten és felbomlotton hátráltak. Hasonló kudarcba torkollott az osztrák-magyar sereg döntőnek szánt Piave menti offenzívája június derekán az olasz hadszíntéren.

Az éhségtől és tífusztól tizedelt, lőszerrel, felszereléssel rosszul ellátott, majdhogynem pőrén az ellenség elé dobott katonákat mélységes undor, gyűlölet töltötte el az értelmetlen öldöklés és okozói iránt. Februártól kezdve mind gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások, szabotázsok, lázadások, szökések. 1917-ben nyolcvanezer, 1918 első hónapjaiban pedig negyvennégyezer katonaszökevényt fogtak el. A katonaszökevények, az un. zöld káder nagyobb része – számuk 1918 nyarán meghaladta a százezret – erdőkben, tanyákon, városokban bujkált. Sok helyütt a lakosság segítségével, partizáncsapatokba verődve szálltak szembe a karhatalmi alakulatokkal.

1918 derekán a hátország is a nélkülözés és türelem végső határához érkezett. Ausztriában valóságos éhínség pusztított; Magyarországon is csak a fejadagok állandó csökkentésével, megújuló rekvirálásokkal tudták hónapról hónapra a legszükségesebb táplálékot biztosítani. Sok elsőrendű közszükségleti cikket jegyre már nem lehetett kapni. A vásárcsarnoki élelmiszerárak 1914-1918 júliusa között öt– és félszerese, a zugpiacon tíz-húszszorosra nőttek. Hivatalos statisztikai felmérés szerint a szakmunkások reálkeresete a háború előttinek ötvenhárom, a napszámosoké negyvenhat, a tisztviselőké harminchárom százalékra csökkent. E kissé szépített adatok nem tükrözik a teljes valóságot: a kora hajnaltól sorban álló, fáradt asszonyokat, féllábú-félkarú rokkantakat, sápadt arcú, vézna gyerekeket. Az üres boltok előtt, a hajszás üzemekben, az aratásra váró földeken és a temetőkben megérett a harag vetése.

A forradalmi megmozdulásokban szinte mindenütt kezdeményező, élesztő szerepet töltöttek be az Oroszországból hazatért hadifoglyok. A háború folyamán mintegy félmillió katonánk került a különböző oroszországi hadifogolytáborokba. Többségük csatlakozott a forradalomhoz. A hadifoglyok másik része a breszti béke után nagy tömegekben megindult hazafelé. A haza azonban nem tárt karokkal, hanem vesztegzárral, gyanakvással, újrasorozással fogadta sokat hányódott fiait. A kormány a hazatérők számára a bolseviki eszméktől átitatott, megbízhatatlan és az állami rend szempontjából veszedelmes elemek kiválasztása és megrendszabályozása céljából egészségügyi vesztegzárat rendelt el…”

Magyarország története H. Budapest, 1964. (részlet)

 

„A kommunistává nevelődött magyar szocialista hadifoglyok előtt szüntelenül a hazatérés gondolata lebegett. A Kommunista Könyvtár tucatnyi magyar füzetének, az egymást követő moszkvai és helyi agitátortanfolyamoknak fő célja a magyarországi proletárforradalom élgárdájának előkészítése volt. Lenin is erre hívta fel a magyar kommunisták figyelmét…

A hadifogoly kommunisták a leninizmus, a Bolsevik Párt ideológiája alapján álltak. Elítélték a szociáldemokrata opportunizmust, mindenekfölött internacionalisták s természetesen forradalmárok voltak. Lenin teóriája az egyenlőtlen fejlődésről – leegyszerűsítve – még úgy tudatosodott bennük, hogy a világforradalom csupán évek kérdése, tehát ha egy országban adva van a forradalmi alkalom, nem kell törődni a társadalmi fejlettség elért szintjével, mert a gazdasági kérdéseket megoldja majd a Szovjetek Világköztársasága. Ezt akkor – néhány, nagyon messzire látó elme kivételével – a legtöbb forradalmár így képzelte.”

Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom, (részlet)

1.

– Most következik, fiúk!

– Honnan tudod?

– Emlékszem arra a hídra a patak fölött… Mögötte az a két kalyiba… Most jön a határ!

– Emlékszel?! Mikor négy éve elmúlt, hogy utoljára erre jártál!

– Négy éve elmúlt, minden áldott éjszaka, elalvás előtt, ezen gondolkoztam! Hogy miért kellett minket a hazánkból kivinni harcolni!

Áll a vita a vagonban. Az egykori katonák – fürtbe gyűrődve – ott vitatkoznak az ajtónál. A szerelvény zihálva mássza a Kárpátok kaptatóit.

Bors – bármennyire nehezére esik is – most nincs köztük. Üldögél, nézi Mirkót, hogyan hullik a forgács a faragókés nyomán.

– Neked mi a véleményed, Mirkó?

– Már jó fele órája a mi országunkba’ vagyunk benne.

– S miért nem szóltál, te…!

– Mert éppen ti magyarázta el nekem, hogy világproletárok között nincs határ.

– Nem így értettük mi azt!

– Hanem hogy?

Magyarázni kell, szavankint megértetni az egykori favágóval az internacionalizmust; de közben azért nézni lehet a lassan tovaforgó sziklás hegyoldalakat, a megkopasztott erdőket, a mindent eléktelenítő háborús szemetet, a romokat, a becsapódások gödreit, a tüzek koromfoltjait. Nem is túl régen itt is öldöklő harcokat vívtak még egymással a gyilkolásra feluszított katonák…

Vajon megérik-e ötödszörre is, amit a császárok és királyok az első őszre ígértek: a falevelek lehullását s vele a háború végét? S akik megérik, tanultak-e a véres leckéből? Mirkó jámbor kérdései mögött ott tornyosul egy ellentét, komor, pokoli igazság: hogy nemcsak a nemzetköziség eszméje lebben át újra meg újra a határok felett, hanem szennyesen át– meg átcsap felettük a nemzeti elfogultság is, a kíméletlen érdekek önzése, a létükben fenyegetett kizsákmányolok elvakult dühe és népbolondító tapasztalatai…

Nehéz, nagyon nehéz idők állnak még előttük! S ez a gondolat elveszi Bors örömét.

Pedig de más érzésekkel kezdődött ez az utazás!

Alig végezte el a moszkvai agitátoriskolát, üzenetet kapott Iványi Mártontól, menjen be a hadifogoly-központba. Az öreg – szokott, rendíthetetlen nyugalmával, rövidre nyírott szürke haját simogatva – alaposan megnézte őt az okuláré fölött:

– Megsápasztott kicsit a tanulás, földi!

– Be kellett hoznom a mulasztásomat. Együtt akartam végezni azokkal, akikkel elkezdtem a tanfolyamot.

– De ők nem legénykedtek Finnországban…!

– Harcoltak másutt. Közelebb, mint én.

– Jól van, no, örülök, hogy nem lettél dicsekvő fajta…!

Iványi természetesen mindenről értesült, ami Borssal történt: a viborgi kemény utóvédharcokról, a kalandos szökésről Gylling népbiztosékkal, mikor a finn tanácsköztársaság végleg elbukott, a napokig tartó tengeri kerülőútról, hogy már azt hitték róluk: ők is áldozatául estek Mannerheimék dühöngő, őrült bosszúvágyának, amely tizenötezer kivégzett forradalmárt és legalább kilencvenezer bebörtönzött, internált embert tiport maga alá.

– Arról beszélj: kaptál-e hazulról valami hírt…. a tieidről?

Bors fölütötte a fejét:

– Nincs énnekem senki másom, csak az árván hagyott családom, Márton bá’. Egyedül engem tudott megszülni az édesanyám, szegény, lázat kapott a gyermekágyban, még fénykép se maradt utána… Apám is elég korán megrokkant a kubikban, távoli rokon nevelt, az se él már…

Mondta, mondta, mert Iványi babrált maga előtt, sehogy se akart megszólalni, mikor végül feltekintett, könnybe oldódó szeretet volt a szemében:

– Látták a fiad, Bors… Már nagyocska.

Akármennyit edzette-keményítette is az élet, Borsnak ettől a néhány szótól porszáraz lett a torka, öntenie kellett magának egy pohárka vizet. Langyos volt a moszkvai vízvezetéki víz, mégis úgy kortyolta, ahogy a legfinomabb francia pezsgőt hajtja föl Monte Carlóban a bankot robbantó rulettjátékos: e perctől övé a világ!

– Csak nem… levelem jött?

– Nem. Egy véletlen ismerős… egy elvtárs, a húsosoktól. Szóba jött köztünk bizonyos Kondáss nevű vezérkari főmufti. Emlékeztem a névre… hogy ti néhányan az apjánál dolgoztatok. Ismeri Lukácsot, emlékszik Somolyóékra, Málnásra. Akkor kérdeztem tőle a feleséged felől…

– És ez biztos…?

– Ő maga írta alá a szakszervezeti segélyt, személyesen adta az asszonyka kezébe. Már abba, amelyik szabad volt, mert egyikben a gyereket tartotta.

– És milyen volt az a gyerek?

Iványi megvonta a vállát:

– Mint afféle kun fajta! Fekete hajú, csontos képű!… De hisz majd megnézed hamarosan élő valóságában!

– Mit mond?

Az öreget nagyon-nagyon lefoglalta a mahorkaválogatás, a cigarettasodrás:

– Indulsz haza, Bors. Magyarországra.

– Ma…?

– Akár ma is mehetsz, ha valami nem késleltet. – Hihetetlen, felfoghatatlan szavak! Amit annyira vágytak a szibériai rengetegben, ami miatt annyi ezer kilométert vándoroltak, amit oly határtalan fegyelemmel, eltökéltséggel szorítottak szívük mélyébe, mikor az orosz forradalom őket is segítségül hívta a vörös lobogó alá…

– Kapsz tőlem új papírokat – folytatta Iványi. Adok neked régi pénzt, cári bankót, azt egyelőre mindenütt elfogadják. Itt egy pesti cím, tanuld meg, aztán égesd el a papírlapot – ott kell majd jelentkezned, ha hazaértél. Nem lesz könnyű dolgod, fiam, legalább féltucat határon kell átcsúsznod.

– Hazajutok!

– Bízom benne. Van azonban még egy feltétel: a teljes titoktartás. Szállásod föl nem mondod, a holmidnak azt a részét, amit úgyse vinnél, szokott helyén hagyod, barátaidtól, ismerőseidtől el nem búcsúzol, szeretőddel holnapra is randevút beszélsz meg…

– Nincs nekem szeretőm. Feleségem vár odahaza… meg a fiam.

– Jól van, no, rájár a szám, ezt mondom mindenkinek. Jól tudod, hogy a breszti békeszerződés értelmében a Szovjetnek kötve a keze: így is minden ellenségünk azzal rágalmaz, hogy exportáljuk a forradalmat, nem a szenvedő népek nevelik föl magukban. Ezért kell kinek-kinek saját szakállára utaznia. Lukácsék már három hete elindultak.

– Nekem azt mondták, te küldöd őket Délre…!

– Igen, emiatt a hazugság miatt is engem főznek majd a pokolbeli üstben az ördögök… Igen remélem, azóta már otthon szidják Tisza Pista anyja istenit, hacsak újra be nem sorozták őket… mert újabban azt teszik, míg a népek félre nem takarítják őket.

– Úgy legyen!

Néztek egymásra, aztán Bors fölemelkedett, hogy indul – de volt még egy elintézetlen, mázsás súlyú gond, ami a lelküket nyomta.

– Ami Kis-Som holmiját illeti…

– Mondd, Iványi bá’!

– …azt majd én viszem. Azzal énnekem kell majd elszámolni az édesapjával.

Bors nem szólt semmit, megölelte az öreget, arcát odaszorította Iványi borostás, dohányszagú képéhez, aztán magához vette az új papírjait, a pénzt, indult hátra se nézett, tartotta magát a régi mondáshoz: nem kell a búcsú percét elhúzni, jobb azon hamar túlesni.

Szállásán ott találta Mirkót. A langaléta kárpátaljai ott üldögélt az ágyon, kése alól forgács kígyózott: pipát faragott.

– Újabbon nem mindig jutja papiroszi a dohányhoz – magyarázta. – Hosszú útjára ez jó embernek.

– De hisz tudod, hogy én nem élek dohánnyal – mondta Bors.

– Tudom, tudom… Magamnak készülje.

– Teneked? Hová utazol?

Mirkónak elakadt a szava. Kínlódott, hogy magában tartsa a feleletet, aztán lecsapta a félig kész pipát a padlóra, nyelve helyett a tekintete beszélt, a megvizesedő szeme. Bors akkor értette meg, hogy Mirkót is Iványi bá’ inthette…

– Ne bomolj, te! Együtt megyünk!

– Te is…? Hazájunkba…?

Így kezdődött; de ennek már tizen-egynehányadik napja, azóta nyüvik ugyanazt a sorsot – s ez bizony elég keserves, megpróbáló utazás.

Sepetovka városánál húzódott Szovjet-Oroszország ideiglenes határa; túlfelől már Petljura ukrán atamán ellenforradalmárai uralkodtak. Az átkelőhelyen félrészeg, goromba katonák, lapos pillantású, tarkabarka uniformisokba bújt tisztek rostálták az érkezőket; akin jobbfajta öltözéket láttak, beküldték egy barakkba, ahol zavartalanul kifoszthatták, megzsarolhatták áldozataikat. A rongyosabbját csak ezek után vették elő; Borséknak persze volt annyi eszük, hogy azok közé csoportosuljanak, kellő időben baksist csúsztassanak egy altiszt markába. Az illető jelentősen rájuk hunyorított, aztán nagy ordítozás közepette kilökdöste őket a kordon mögé, mehettek tovább, Kijevnek.

Ukrajna fővárosában elképzelhetetlen zűrzavart találtak. Hivatalosan Szkoropadszkij nagyhetman gyakorolta itt a hatalmat – kék-sárga lobogói ázottan lógtak a járókelők szemébe –, de mindenki tudta, hogy ezt az urat a németek, a várost jó ideje megszállva tartó ellenség biggyesztette a kirakatba, ővele végezteti el a piszkos munkát: a város kifosztását, a forradalmár kijevi munkások kivégeztetését. Különös módon a kijeviek – mindennek ellenére – hálásak voltak a németeknek, mert ez a szervezett katonai erő tartotta sakkban a várost gyűrűbe záró Petljura-féle bandákat, azzal ugyanis mindenki tisztában volt, mi történne, ha az atamán banditái a város népére szabadulnának.

Így aztán mindenki úgy járt-kelt a zsúfolt városban, mintha észre se venné, hogy majd mindegyik útkereszteződésnél akasztófa áll. Az üzletek redőnyeit ugyan lehúzták, a hátsó bejáratnál azonban aranyért, ékszerért, legvégső esetben a régi cári bankóért mindent lehetett kapni: ennivalót, italt, dohányt, nőt.

Ha csupán magukra hagyatkozhatnak, Borsék aligha jutottak volna tovább innét. Nyikolaj utolsó szavai azonban segítettek, egy vasutas fölcsempészte őket a németek tehervonatára, eljutottak Dubnóig, onnan pedig – szekérderékban, mert a vasúti síneket jó darabon fölszedték a banditák – Brodi városáig, amely már az egykori osztrák-magyar tartomány, Galícia területén feküdt.

Brodi ekkortájt arról volt nevezetes, hogy önálló állammá nevezte ki magát: nem volt hajlandó csatlakozni se Ukrajnához, se az alakulófélben levő Lengyelországhoz. Volt egy zsidó kormánya (Brodi lakosságának jó háromnegyed része zsidó volt), de volt ukrán kormánya is. Volt zsidó hadserege, volt ukrán hadserege – a két sereg, akárcsak a két kormány, nem ismerte el egymást, néha harcba is keveredtek, máskor viszont vállvetve küzdöttek a portyázó bandák vagy éppen a szerveződő forradalmi osztagok ellen. Akihez viszont nem nyúltak, akit védelmeztek és dédelgettek: fenntartás nélkül tisztelték az osztrákok által üzemeltetett vasutat. Az egész állami lét a vasúton múlt, hisz azon hozták a városba az árut, s azon szállították el a frontok felől hazafelé áradó, sok tízezernyi egykori katonát.

Ha eddig Bors vasmarka vagy éppen Mirkó megvillanó faragókése – most egyikük német s másikuk szláv nyelvtudása, végső esetben pedig a cári pénz segített: feljutottak az egyik első szerelvényre, amely Magyarország felé indult, s íme, állítólag már háromnegyed órája átlépték a határt, de a táj ugyanolyan megkínzott, kirabolt, meggyalázott, mint volt az orosz, az ukrán, a galíciai föld. Embereket eddig nem láttak, de a kárpátaljaiak, a magyarok se lesznek – nem lehetnek különbek, mint voltak az oroszok, ukránok, zsidók, lengyelek, csehek és morvák. Világ szenvedései, ti már egyesültetek, gondolja Bors, s útjuk emlékei elapasztják benne azt az ezerszer megálmodott boldogságot, hogy hazaért.

S most, valami jelzőnél, lelassít, csikorogva megáll a vonat!

Egy baka megfakult osztrák katonaköpenyben, gyalogos bakancsban leugrik a kocsijából, belemarkol a vágányok menti földbe, megszagolja a rögöt, szétmorzsolja, fölnyújtja a többieknek:

– Nos?

Valaki azt feleli rá debrecenies, elnyújtott ízzel:

– ín aszondom, fiúk, miínk ez mán.

Fölkiáltanak, kiugrálnak – de véges-végig, az egész szerelvény mentén –, tépik a száradó füvet, beszívják a föld illatát, elrejtik arcukat a többiek elől… Ha nem sípol a mozdony, semmi el nem szakíthatja őket a magyar földtől; a mozdony azonban nagyhatalom, az viszi valamennyiüket tovább, a családhoz, a békességhez, a jövendőhöz…

Úgy zötyögnek, úgy hallgatnak, hogy közben kerülik egymás tekintetét.

Tán egyórányi idő telik el így, s egy bakterházféle építménynél lassít, majd megáll a vonat, az épület mögül, lovakon, jókora csapat egyenruhás katona kocog elő.

– Kik ezek?

– Magyarok! Nézzétek, magyar katonák!

– Hé, bajtársak! Testvérek!

Az osztag nem viszonozza a lelkesedést. Körbeveszik a szerelvényt. Egy vasutas ordítja végig a kocsikat:

– Leszállni! Mindenki szálljon le! Hozzák a holmijukat is!

– Miért? Hol vagyunk? Mit akarnak velünk?

A vasutas csak kiabálja a magáét:

– Leszállni!

Lecihelődnek. Aki nem hozta azonnal a motyóját s vissza akar menni érte, azzal már a katonák pörölnek.

A baka, a rövid ujjú holmijában, megdühödik, elkapja az egyik ló kantárját:

– Miért nem engednek tovább? Nem értik, hogy mi is magyarok vagyunk?

A lovas katona nem felel, eltorzul a képe, s a rövid csövű karabély tusával odavág egyet a baka kezére. A jajkiáltásra mindenki odakapja a fejét, néhányan már dühre gerjednek – a lovasok azonban csőre töltik a puskát, ez elfojtja a haragot.

– Oszlopba-a-a-a sorakozó-ó-ó-ó! – hallik egy parancsszó.

Borsnak is villog a szeme, de vigyáz magára, csitítja a körötte állókat is: egyenlőtlenek az erőviszonyok.

Menetoszlopba kell rendeződni.

Már elindultak, már jó ideje mennek, mikor Bors fölszól az egyik kísérőjüknek:

– Tessék már mondani, hová megyünk?

A lovas ránéz. Kemény a szeme, nincs benne semmi érzés:

– Karanténba.

– Ka…? Az mi akarja lenni? – kérdi Mirkó.

– Majd meglátja.

2.

A karantén: egészségügyi tábor. A lapos épületek, amelyeket megpillantanak az egyik kanyar után, valóban kórházbarakkokra emlékeztetnek, mindegyik oldalán hatalmas vöröskereszt díszlik.

Borsnak nem tetszik a dolog.

Az se tetszik, hogy ez a jó négyzetkilométernyi, hatalmas horpadás – valamikor nyilván homok– vagy agyagbánya volt – három oldalról meredek partokkal van körülvéve, a negyedik oldalt azonban, mint bilincsen a zár, fűrészfogas elrendezésű téglaépítmények szorítják.

Még kevésbé tetszik a kettős kerítés: három-négy méteres culápokra feszített, egymással párhuzamos, magas drótháló.

Legkevésbé pedig az tetszik, hogy e kettős háló között – hullámzó, hörgő, vonító csapatokban – fogcsattogtató, dühös kutyafalka rágja a kerítést, megannyi kiéhezett, vérhálós szemű ordas eb.

Ahogy közelebb érnek, valahonnét éles sípszó hallik, mire a vérebek elrohannak, s erre a nagykapu – amelynek mindkét szárnya szögesdróttal van befonva – kitárul, a túlsó kerítésen levő párja ugyancsak befele lendül, s összeérve elzárják a két háló közét, a körből patkót formálva: huzallal dirigálják az egészet abból a két fatoronyból, amely a kaput őrzi, ahová létra visz föl, födele alatt pedig géppuskák gubbasztanak mogorván. Géppuskák!

A Nemzeti Bankot nem őrzik különbül, mint ezt a szabadtéri kórházat – gondolja magában Bors.

Besorjáznak a nagykapun, ismét megszólal az éles sípszó, a kapuszárnyak visszalendülnek eredeti helyükre, a patkóból ismét gyűrű támad, s ők e gyűrű foglyai.

…Ekkor látják meg a toprongyos, szürke tömeget.

Kivehetetlen embermassza. Csupa földszínű arc, csupa kifejezéstelen tekintet. Ezek is magyar katonák voltak, akár ők.

Valaki odaszól – nem kap választ. Ezeknek nincs hangjuk.

Vagy mégis? Mert felröppen egy örvendő kiáltás:

– Bors!

Mintha megbuggyanna pillanatra ez a barnásszürke iszap: előbukkan Lukács kerek ábrázata, mögötte Málnás képe vöröslik, de Sípos úr vékony arca, Horváth Jani zsákhordó termete is szemükbe ütközik.

Kísérőik persze máris kiabálnak, ostor szisszen a kezükben, a várakozók szétszaladnak, néhányan azonban így se ússzak meg egy-egy ütés nélkül, csak úgy porzik a gúnyájuk.

Nekik, újonnan jöttéknek, tovább kell ballagniuk a tábor mélye, a hegyoldal felé.

A leghátsó téglabarakk magas kéményéből fekete füst gomolyog. Őnekik meg kell állniok, várakozniuk. Eleinte még csak nézegetnek, váltanak egy-két szót – ha a szájuk sarkából is, mert tiltják a beszédet –, ám fél óra múltán, mivel nem történik semmi, nemcsak a nyelvük kap görcsöt, a lábuk is macskásodni kezd.

Jó órányi idő telik el, talán több is, mire történik valami: a kéményes épületből előkerül egy másik altiszt, odamegy kövér, csizmás társához, mond neki valamit. Az őrmester elküld egy lovast a kapu felé.

Újabb fél óra, s megérkezik a felsőbbség.

Elöl hórihorgas, gólyalábú, aranyparolis tiszt, orráig finom batisztkendőbe bugyolált arccal. Fél lépéssel mögötte fekete csuhás, göndörszőke pap, egy szemüveges, paszulykarót formázó úriember, orvostáskával, meg egy rossz képű segédtiszt.

– Vi-i-i-igyázz! – tör ki embertelen bömbölésbe a vörös képű sarzsi.

Majd mindenki összekapja magát, így szokták meg.

– Parancsnok úrnak alázatosan jelentem: a mai szerelvényen érkezett száznyolcvanhat egyén eligazításra készen áll!

A parolis bágyadtán int. Az őrmester „pihenj”-t üvölt.

– Katonák! – hallik tompán a sál mögül.

Akik hátrább állnak, akaratlan is előbbre nyomakodnak.

– Katonák! Üdvözöllek benneteket abból az alkalomból, hogy ismét a hon megszentelt földjére léptetek! A haza keblére ölel benneteket! Büszke vagyok arra, hogy Magyarország kormányának köszönetét én tolmácsolhatom nektek hősiességtekért!

Nem sok tűz lobog ezekben a szép szavakban.

Bors óvatosan körültekint. Bajtársai: kik ájtatosan, kik a fülüket erőltetve isszák a szavakat. Magyar szó, s olyan ember mondja, akinek a váll-lapjai hatalmat jelentenek, tiszteletet parancsolnak.

– De… katonák!… Az is feladatom, hogy tudtotokra adjam: minden hazatérő első útja ide vagy hasonló táborokba vezet. Lehet, hogy ti nem is tehettek róla, de valamennyien olyan földről érkeztek, ahol tombol a százféle miazma. Ha mi nem vigyázunk, megmérgezhetitek az ártatlan polgári lakosságot, köztük saját szeretteiteket is…

– Mit motyog ez? – kérdi valaki értetlenül.

– Mi-az-ma – feleli Bors azonnal. Alig várja, hogy megtörhesse az álszent hangulatot. – A tiszt úr arra kíváncsi, amire mi. Hogy mi-az-ma, ami velünk történt.

Aki érti a szójátékot, elneveti magát. Az eddigi nagy figyelem bomladozik. A vörös képű őrmester már fülel, látszik a képén, alig várja, hogy „kuss”-t ordíthasson, de nem teheti, mert följebbvalója mondja a magáét:

– Igen, katonák, ti súlyos járványokat hurcolhattok be hazánkba. Városainkban máris áldozatokat szed egy alattomos nyavalya, a spanyolnátha…

– De mi nem Spanyolországban harcoltunk – rikkantja el magát Bors. Alacsony lévén, nem tűnik szemébe senkinek, hallani azonban jól lehet.

– Tudjuk – vágja rá a parolis tiszt. – Épp ez az, hogy nem akarjuk a bajt tetézni. Erre való ez a tábor. Itt van mögöttem a fürdő. Mindenki lerakja a holmiját a tornácra, azt fertőtlenítjük. Ti odabenn megtisztálkodtok, de tetőtől talpig! Kaptok tetvetlenítő port, a felcserek befújják a hónotok alját, a combotok közét. A hajat le lehet nyíratni. Hamarosan orvosi viziten estek át. Akinek semmi baja, az két héten belül mehet a családjához. Addig biztosítunk számotokra szállást, napjában háromszori étkezést, ebből egy meleg étel…

Zúgás nyeli el a tiszt úr szavait. Az emberek most értik meg, hogy jó félhónapos várakozásra ítéltettek.

Borsnak résnyire szűkül a szeme: messzebb lát, mint társai. Rég fölfogta, hogy ez a karantén: afféle szűrő, ahol megszitálják a hazaérkezőket. De… miféle elvek szerint? S kinek a kezében jár a szita?

A parancsnok eközben már ott tart, hogy ő azonnal befejezi, s a társaságában levő pap, páter Krizosztom, rövid hálaadó istentiszteletet celebrál abból az alkalomból, hogy ismét a hon megszentelt…

– Belülről is fertőtlenítenek bennünket? – kurjantja Bors a csoport mélyéből.

Ezt már nem állhatja a vörös képű őrmester, nekilódul a népnek, elsieti azonban a dolgot, egyedül ront be a tömeg közé, kap is néhány csattanósat, az indulatok megkavarják a csoportot…

A rossz képű segédtiszt éles fejhangon elvisítja magát:

– Géppuskák! Csőre tölts!

A tornyokban, sőt a hegyoldal felső peremén is, mozgás támad. A lenyugvó nap ferde fényében sötéten csillannak meg a hengeres csövek. Ha ezek megszólalnak, arat a halál.

– Felebarátaim! – lép elő a csuhás.

Bors fejében oly sebesen zúgnak a fogaskerekek, szinte hangjukat hallani. Végiggondolja, ami eddig történt velük, s ami történhet.

Hogy ez szigorú fogság: nyilvánvaló. Hogy rabtartóik veszélyesnek érzik őket: nem kétséges. Ha itt szűrik meg a Keletről érkező szerelvényeket, akkor az a tömeg, amelyet érkezésükkor láttak, csakis a „fertőzöttek”, azaz a forradalmi gondolkodású katonák lehetnek, mindenki mást elengedtek haza. Ha ezeket ki lehetne innen szabadítani, nagy segítséget kap az az ügy, amelyért ő is harcol: tehát világos a feladat. A megoldás?

Semmiképp se fejjel a falnak, csupasz mellel a géppuskáknak!

A pap eközben tovább ájtatoskodik. Azt prédikálja, hogy az úr előtt mindenki egyenlő, az Úr minden vétket meg tud bocsátani, ha a megtérő bűnös őszintén színe elé hull és megvallja bűneit…

Gyónni?!…Nem rossz fogás!

De a reformátusok, evangélikusok vagy a zsidók nem ismerik ezt a katolikus szentséget. őket hogy bírják színvallásra?

Máris kiderül: páter Krizosztom áldásra készülődik.

– Térd-ree-e-e! – bömböli a sarzsi.

Aki most le nem térdel, máris önmaga bélyegzi magát istentelen kommunistának!

– Isten, áldd meg a magyart! – zendíti meg Bors ércesen a Himnuszt.

A bajtársak azonnal fölkapják a hangot.

A vörös képű őrmester bambán néz körül. Látszik rajta, hogy ilyen még nem volt, most mi a teendő?

A parancsnok sapkájához emeli kesztyűs kezét.

– Nyújts feléje védő kart – énekli Bors. Félszemmel megsaccolja a nap állását. Ha folytathatják a Szózattal, a szent ájtatosság alighanem elmarad…

3.

Elmúlt éjfél. Hortyogás, álombéli, érthetetlen szavak, szúrós, nehéz szagok töltik be a barakkot.

Késő éjjelre járt már, mire az újonnan érkezett transzport nyugovóra térhetett. Fürdés, fertőtlenítés, beporzás, aztán vacsora (nem valami gazdag, nem valami bőséges, de legalább meleg étel) – mire mindennel végeztek, alig volt annyi erejük, hogy priccseikre essenek.

Bors azonban nem alszik. Félkönyökre dőlve, nyugalmasan várja, míg a bajtársak mocorgása el nem hal, most pedig puhán leugrik az emeletes ágyról, odaoson az ajtóhoz, kiles. Meg kell keresnie Lukácsékat, meg kell tudnia, mi az igazság ezzel a karanténnal. S jaj annak, aki az útjába kerül.

Holdfényben, csalóka vadezüstben áll a tábor. Fönn, a géppuskaállásoknál meg-megparázslik a cigaretta: az őrség nem alszik.

Az eligazításkor megmondták, hogy további parancsig a barakkját senki el nem hagyhatja, takarodó után pedig felszólítás nélkül lőnek: „járványveszély”!

A barakkok azonban – szerencsére – oly közel esnek egymáshoz, hogy azok árnyékában észrevétlenül lehet mozogni…

…Csak éppen azt nem lehet tudnia: hová menjen. Azt már nem tudta figyelemmel kísérni, merre futnak a „régiek”, mikor ostoraikkal rájuk csaptak az őrök.

Lesz, ami lesz! Éppen elhatározza magát, hogy végigjárja a barakkokat, ám ekkor észreveszi, hogy néhány alak árnyékból árnyékba surran: egy kövér, egy nagyon sovány, egy vállas meg egy óriás…

Félelmes, hörgő ugatás töri meg a csöndet – a kutyafalka.

Egy harsány, de céltalan állj visszhangzik végig a táboron.

Szőnyeget terít a porba az egyik téglaépület kinyíló ajtajából a sárga lámpafény; fegyveres katona árnyéka hasal végig rajta.

Bors kővé mered, ahogy végigsöpör előtte az erős reflektorfény. Közvetlenül utána pedig odaugrik hozzá a négy régen látott társa!

– Órák óta lessük az alkalmat, hogy keresésedre indulhassunk – lihegi Lukács. – Alig vártuk, hogy lássunk, te…

– Hetek óta, nem ezt akartad mondani, kövér? – Málnás hangján is érzik, hogy nem leplezi örömét. – Hiányoztál, te csibész!

– Gondoltátok, hogy találkozunk?

– Én fogadtam is rá Janival – büszkélkedik Málnás. – A galíciai szerelvényekről mindenkit idehajtanak. Éppen te nem indulnál hazafelé első szóra…?

– De ti hetekkel előttem vágtatok neki az útnak!

– Bennünket itt tartottak.

– így van! Mintha bélyeg volna azokon, akik Leninnel tartottak odakinn! Egyet se engednek tovább!

– De mi szerint válogatnak?

– Lőhet, hogy pofára mönnek – morran Horváth Jani. – Igaz, éngöm mingyá kezdet kezdetin kipécéztek, a misén.

– Nem térdeltél le, mi?

– Én odahaza Átokházan se!… Mingyá nekem gyüttek, hogy büdös bolsi vagyok. Még ülnöm is köllött a karcerbe’, mer az egyiket fejbe találtam subrintani.

– És ti, Lukács?

– Mi letérdeltünk. Cél szentesíti az eszközt. Ennek ellenére itt tespedünk, egész nap egymást esszük, éjjel meg hallgatjuk a kutyákat, ahogy osztoznak a semmin…

– Láttam a kutyákat. Nem valami bizalomgerjesztőék…

– De szépen mondod! Akik régen itt vannak, mesélik, hogy a kezdet kezdetén két nekikeseredett magyar el akart illanni, szereztek egy létrát, keresztbe fektették a két oszlopsor között, hogy átmásznak. A létra vala hogy megbillent, az őrség még elő se került, s már nem volt semmi a két emberből, állítólag a vérüket is fölnyalták a dögök.

– Nem adnak nekik enni?

– Keveset és sípszóra. Olyankor, ha a nagykaput ki kell nyitni. A hegy tövében megfújják a sípot, bedobnak valamit nekik, közben keresztbe nyitják a nagykaput a bejáraton. Egyébként… innen se be, se ki. Nagy találmány…

Bors markába veszi az állat:

– Halljátok-e, ezek nagyon félnek tőlünk. Ebből arra következtetek, hogy csehül állnak. Meg kellene segíteni őket a lejtőn, tehát… mielőbb kifele innét, de valamennyiünknek!

Málnás gúnyosan, keserűen elneveti magát: -Jó pofa vagy! Kutyák, géppuskák, lovas őrség… Tőlünk meg fertőtlenítés címén a körömvágó ollót is elvették! Nincs más, csak a puszta két kezünk…

– …Meg a fejünk!

– Azt verhetjük a falba!

– Még valamiről nem beszéltünk – szólal meg Sípos úr.

Ha Sípos úr megszólal, annak nagy oka van. Valamennyien feléje fordulnak.

– Emlékeztek-e arra az esetre, mikor a krasznojarszki lágerben a tanár úr nyomán nyakunkra jöttek a magyar tisztek?

– Hogyne emlékeznénk!

– Nos, volt köztük két úriember. Az én egykori gazdám, Rhédey báró mögött silbakoltak. Az egyik: nagydarab, szögletes állú, vállas, tagos. A másik: vékony, csontos, tüske hajú. A nevükre nem emlékszem, egyiknek se volt rendes neve, ami például egy lóra ráillenék…

– Zentay meg Ormándy – mondja Bors.

– Azok, azok!

– S hogy jönnek most ide?

– Autón.

– Mit beszélsz?

– Láttam őket egy autóból kiszállni. Nem is egyszer. S mindig egy-egy transzport érkezése után egy-két nappal.

– Az nem lehet, Sípos úr. Káprázott a szemed.

Málnás azonnal fogadni akar; Bors leinti:

– Hagyjuk Sípos urat beszélni, fiuk. Mit gondolsz, miért épp akkor jönnek?

– Mert olyankor van az orvosi vizsga – feleli a volt zsoké.

Ez a kurta mondat elhallgattatja a társaságot.

– Ne beszélj zöldeket, Sípos úr – tör ki végül Málnás. – Magad is tudod, hogy csak az orvos meg az írnok volt ott a viziten!

– Málnásnak igaza van – jegyzi meg Lukács is. – Én láttam, mikor a doktor bejött a nagykapun. Sípoltak, elcsalták a kutyákat, kinyitották a nagykaput, de csak a doktor jött be a táborba, az a négyszemű, meg egy írnok.

– Csakhogy a maródi barakkba átjáró is vezet – veti ellene Horváth Jani. – Ezt én a rács mögül láttam. Föl köll mönni a rámpán, a kinti raktárnál, át lőhet mönni a kutyák fölött, oszt’ az oldalajtón bemönni. Azon jár a felcser mindön röggel mög este.

– Várjatok, várjatok! Valaki mondja el rendre, hogy zajlik az az orvosi vizit.

– No, figyelj ide, Bors. Kivezénylik a transzportot a barakkok közti térre. Születési év szerint oszlopokra kell szakadozni. Az oszlopok elrendeződnek hónap szerint, aztán nap szerint. Akkor elindul a sor, egyenkint be a maródi barakkba, bemondjuk a születési adatokat, aztán a nevet. Ezt az írnok fóljegyzi…

– Más nem?

– Nincs ott senki. Üres a helyiség, csak a fektető van elkerítve.

– Fektető?

– Igen, ha valaki nem bírja lábon. Vizsgáló, elsősegélynyújtó hely. Lepedőkkel van csak elkerítve.

– Lepedőkkel?

Sípos úr ismét megszólal, s ismét magvasat:

– Az az oldalajtó… ahová az átjáró vezet… az éppen a fektetőbe nyílik.

Egymásra bámulnak a sötét homályban. Aztán Málnás mond egy olyan csúnyát, hogy még a feketeségben is csillog. Szidja az urak kicsiszolt eszét.

– Alighanem ott ülnek szép kényelmesen a lepedők mögött – mondja Bors. – Van egy olyan listájuk, ami a születési idő szerint sorjázik. Kiválogatják azokat, akikről valami nemszeretem értesülést szereztek, itt tartják őket. Zentay meg Ormándy urak elég sokáig éltek Szibériában… lehet, hogy régóta szorgalmaskodnak az ellenforradalom érdekében…

– S téged alighanem rögtön fölismernek – teszi hozzá Sípos úr. – Przemysl óta a bögyükben vagy. Csak aztán megelégedjenek azzal, hogy visszatartanak…!

– Ejh, te is csak azért szólalsz meg, hogy huhogjál! – förmed rá Lukács. – Miért kell mindjárt az ördögöt a falra festeni?

– Én minden versenyen úgy készültem az akadályokra, mintha Pardubicében indulnék – feleli sértődötten Sípos úr.

– Miért éppen Pardubicében?

– Az a világ legnehezebb pályája!

– Nem értem!

– Én értem – mondja Bors. – Sípos úr szerint hasznosabb a legrosszabbra gondolni, mert akkor a rossz már jobb…

– Micsoda?

– …De ne ezen vitatkozzunk most, fiúk. Azt mondjátok meg, mit tudtok a parancsnokról!

– Arról a hosszúról? Soha nem mutatkozik, csak az új transzportok érkezésekor. Elmondja a magáét, aztán eltűnik.

– Azt a kendőt miért köti az orra elé?

– Mert büdösek vagyunk neki!

– Hagyd már abba, Málnás!… Gondolom, az egészségét félti. „Miazma”, ez a kedvenc szava. Állítólag ha kell, ha nem, szalajtat az orvosért. Ha egyet tüsszent, halálos betegnek érzi magát, küldet a papért. Azok persze jól ismerik őkelmét, kifizetik egy-két latin szóval, jóllaknak, beisznak a kontójára…

– Van erre egy szó – töpreng Bors. – Dániel gyakran mondogatta a képzelt betegről, hogy…

– Az ám, mit tudsz a tanár úrról?

– Azóta, hogy Finnországban elbúcsúztunk egymástól, semmit. El kellett kísérnie azt a bizonyos delegációt… Azt mondta, hoz majd nekünk finom svájci csokoládét.

– Mi a fenének csevegünk itt mindenről, mikor jószerével torkunkon a kés? Teszek a parancsnokra, akármi is legyen…

– Hipochonder – szólal meg egy hang a fejük felett. A köpönyeges baka, akinek a hosszú keze kinyúlik a szűk katonaholmiból.

– Hát te, bajtárs? – kérdi Bors.

A katona leugrik a helyéről, közéjük telepszik. Arcról arcra fordítja égő, izgatott pillantását:

– Hallottam egyet-mást a beszélgetésitekből – löki magából a szót. – Inkább a kutyákkal tépetem szét magam, de engem nem fognak itt rohasztani. Elegem van belőlük!

– Mi a neved? Hol szolgáltál?

– Vinczének hívnak, Vincze Jóskaként emlegettek a barátaim… amíg voltak barátaim. A repülősöknél teljesítettem szolgálatot. Mátyásföldről vonultattak be, a repülőgépgyárból.

– Ezt igen-igen csodálom – mondja lassan Lukács. – A repülőgépgyáriakat mindig fölmentették… merthogy elsőrendű hadiüzemi dolgozók.

– Mit szólsz hozzá, engem mégis kiküldtek a frontra!

– Mit szólnék? – fordul el Lukács. – Hanem… későre jár, ideje visszaosonnunk…

– Nocsak, Lukács, de sietős lett! Miért nem hagyod, hogy befejezze a történetét?

– Elmondhatom helyette is. Ismerem a céget. Azért vonultatták be őt is, meg jó néhány társát, mert megtagadták a fegyelmet.

– No és? Mi is megtagadtuk annak idején Kondáss úrnál!

– Csakhogy ők minden fegyelmet tagadnak! Elvi alapon! A proletárok harci fegyelmét is! Emlékeztek az anarchistákra?

Bors Vinczére néz. A sötétben is látja a férfi kitágult pupilláit, hallja nehéz lélegzetvételét.

– Anarchista vagy, Vincze Jóska?

– Számít ez most? Nem az a fontos, hogy innét kijussunk?

– Számít – feleli Lukács. – Csak elvi alapon lehet szövetkezni…

– Várj csak, Lukács! Ezt miért nem mondtad, mikor beálltunk a cirkuszba?

– Az egészen más volt!…A politikában…

– Miért? Azt elismerem, hogy a cirkuszosoknak minden fontosabb volt, mint a politika, de te, Lukács, akkor is politikus lény voltál! Valid be, hogy most előítélet beszél belőled, mert valamikor összetűztetek az anarchistákkal…

– Mi a fene, te odaállsz egy vadidegen mellé, cserbenhagyod a kipróbált barátaidat? – vág vissza szenvedélyesen Lukács.

Belebonyolódnának a vitába, de Vincze mozdulata félbeszakítja őket:

– Énmiattam ne huzakodjatok! Sajnálom, hogy szóltam. De azt tartsátok eszetekben, hogy eggyel kevesebben lesztek, mint ahányan lehettetek volna!

Nem látják, inkább csak érzik, hogy eltűnik mellőlük, beleolvad a sűrű homályba.

Csönd telepszik rájuk. Végül Horváth Jani szólal meg óvatosan:

– A parancsnokrul kezdtél beszélni, Bors!

– Igen. Mondjátok: van valamelyikteknek szappanja?

– Mifenéje?

– Szappanja. Mosdó– vagy mosószappan kellene.

– De rádjött a tisztálkodhatnék!

– Nem erről van szó. Ki vállalná, hogy összerág egy körömnyit a szappanból? Előre mondom, rossz az íze, az is lehet, hogy meghajtja a hasat, de…

– Ez meg miféle süvöltő marhaság?

– Maradj már magadnak, Málnás!…Mi a terved, Bors?

– Az kellene, hogy egyiktek-másiktok összeessen, rángatózzék a földön……… a szájából meg hab jöjjön.

– Nyavalyatörés?!

– Olyasféle.

– Az orvos rögtön észreveszi, hogy szimuláljuk!

– Én leszek az orvos – feleli Bors.

4.

Sorakozol fújnak a trombiták. A barakkokból ömlik elő a sok ember: még vérükben van a kürtszó parancsa.

A középső, kopár térségen már ott topognak, kényesen emelgetik patáikat a lovak, nyergükben a komor katonákkal, akik kurta intésekkel dirigálják jobb oldalra a régieket, túloldalra az újonnan érkezetteket.

Bors szeme sebesen méri föl a helyzetet: nincs baj, mert látja Lukácsékat. Igaz, abban állapodtak meg, hogy reggel, ha lehet, még váltanak egy-két szót; az őrség azonban szigorúan vigyázott, az újak csak akkor mehettek mosdani, majd reggelizni, amikor a többiek már végeztek, s visszaterelték őket a barakkjaikba.

Most vajon mi lesz?

– Embere-e-ek!…

A kihízott, vörös képű altiszt. Markában most is ott a lóhajtó ostor.

– Eddig jól mondja – jegyzi meg Bors.

– Emberek! Jól figyeljenek! Mama délben, pontosan tizenkét órakor orvosi vizsgálat! Először azok mennek, akik tegnap érkeztek ide; maguk tehát – fordul Borsék felé –, most itt maradnak eligazításra. A többiek ismerik az ordnungot, tehát…

Elakad a hangja: a túlsó csoportban – Borsék oldalán – kavarodás támad, zűrzavaros kiáltozás hallatszik, porfelhő kél a földről. Az egyik lovas katona közelebb léptet, aztán visszafogja a paripáját…

– Mi van ott?

– Alighanem nyavalyatörés…!

Szálas termetű, fekete hajú, szlávos pofacsontú férfi hányja-veti magát a földön. Négyen alig bírnak vele, ahogy felcsapódó karjait, rugdosódó lábait leszorítják. A szája habzik, szeme kifordulva…

– Orvost! – kiabálnak többen is.

A vörös képű altiszt kelletlenül megy közelebb.

– Gyorsan a maródi barakkba! Derékszíjakat!

Az alacsony, fekete katona, aki ezeket a határozott utasításokat adja, maga jár elöl jó példával: máris oldja le a szíját, átveti az epilepsziás csuklóján, egy másikkal hurkot vet a lábaira. Öten-hatan alákapnak, viszik. A fekete katona kurta, pontos szavakkal dirigálja őket.

Ahogy eltűnnek a kapu melletti barakknál, az altiszt fúj egyet, visszabaktat a helyére:

– Figyelem! Megismétlem! A régiekhez szólok: akinek valami panasza van, az jelentkezhet vizitre, de csakis azután, hogy…

Tagolatlan jajkiáltás, most a régiek oldalán: ott is összeesik valaki, üti-veri magát a földhöz. Vörös, csontos ember, eléggé megtermett, most még megközelíteni is veszélyes.

– Mi az isten…! – káromkodik az őrmester. – Küldjenek azért az emberért, aki…

De már fut is a fekete katona az orvosi barakk felől.

A lovasok vonala fölbomlóban: ez már látványosság, eddig ilyesmi nem volt.

Az epilepsziást már szíjazzák. A fekete katona csupa por, izzadság az arca – rákiabál az őrmesterre:

– Vezényeljen azonnal oszoljt!

– Micsoda?

– Ez ragályos!

Az őrmester dühösen ordít a lovasaira:

– Vissza! Mindenki a helyére!

Egy ló sértődötten fölnyerít. Már viszik az új beteget.

– Mire vár? – kiabál az őrmesterre a fekete katona. – Azonnal jelentse a parancsnok úrnak! Súlyos járvány, morbus asiaticus!

– Oszo-o-o-lj! Mindenki a barakkjába! Hé, odafönn! Riadó!

Szaggatottan rikoltozni kezd egy trombita. A géppuskaállások megelevenednek. Túl a kerítésen, a legénységi épületekből előrohannak az őrök.

Bors futólépésben követi azokat, akik Málnást viszik a betegek barakkjába, közben vissza-visszanéz. Zűrzavar a táborban, a lovas katonák ide-oda nyargalnak, terelik az embereket, a kapu felől rohanvást érkeznek az őrök, a kutyák majd megőrülnek a mozgástól, zajgástól, rekedt hörgésük, vonításuk mindent betölt…

Mikor tervét kieszelte, Bors abból indult ki, hogy a parancsnok jószerével soha nem megy be a táborba: mindig fertőzéstől fél – tehát (ha a felfordulás jól sikerül) őt fogja magához hívatni, mint aki megőrizte nyugalmát a kavarodásban. Az se közömbös, hogy az epilepsziások miatt a lepedőkkel elkerített fektetőt idegenek nem használhatják a déli orvosi vizit idején – ha egyáltalán lesz délben orvosi vizit… A négyszemű doktor nyilvánvalóan jól tudja, hogy az epilepszia nem ragályos betegség, tehát a parancsnok hiába hívja azonnal, rálegyint, tartja magát az eredeti, déli időponthoz – tehát érkezéséig Borsnak többé-kevésbé szabad keze lesz…

Málnás eközben odakerül a Mirkó melletti ágyra; már „megnyugodott”, ahogy összenéznek Borssal, hunyorít egyet. Eddig minden jól halad. Hamarosan „megbetegszik” Horváth Jani is – azzal nemcsak a barakkjabelieknek, hanem az őröknek lesz gondja: hatalmas test, nagy erő… Abban maradtak, hogy Lukács és Sípos úr még várnak, őket végső adunak tartogatja Bors, de nékik is zsebükben a szappandarab.

Az egészségügyi barakkban szolgáló felcser – nagy bajszú, idős népfelkelő – békésen üldögél az asztalánál, pipázik. Ahogy beléptek, rögtön mondta: a gyógyszeres szekrény üres, meg aztán a nyavalyatörésre nincs is orvosság. Bors a szeme sarkából figyelte az öreget, nem tesz-e gyanús mozdulatot – ha tapasztalt szanitéc, hamar észreveheti a csalást –, eddig azonban minden rendben.

– Köszönöm, bajtársak – mondja azoknak, akik Málnást becipclték. – Elmehettek, ezekkel magam is megbirkózom már.

– Te, bajtárs, igazán ragadós ez az izé? – kérdi az egyik katona.

– Az a szervezetedtől függ. Ha erős és ellenálló a szervezeted, akkor nem fog rajtad a… miazma.

– Ajjaj, akkor én biztos bekapom. Éjjel is úgy izzadtam, mint a fuvaros lova. Nem szédüléssel szokott kezdődni?

– Miért, te szédülsz?

– Kicsit bizonytalan vagyok.

– Hát… Figyeld magad, bajtárs; a derékszíjad mindenesetre vedd le, hogy legyen a kezed ügyében…

Nagy nehezen sikerül kiterelni őket.

Az öreg felcser nyugalmasan pipázik az asztalnál.

– Megnyugszanak – mondja. – Előbb-utóbb mind megnyugszik.

– Meg – feleli Bors. – Vagy így, vagy úgy. -Jól mondja. Maga tanult ember?

– Inkább tapasztalt. Tudja, egyenest Szibériából jövök… Láttam én útközben annyi vitustáncot…

– És az igaz, amit mondanak?

– Miről?

– A földről. Hogy kiosztják a nép közt.

– Maga azt hallotta, hogy kiosztják? – kérdez vissza Bors óvatosan.

Válasz helyett a felcser előhúz a zubbonya zsebéből néhány fidibuszt, ám a pipagyújtó papírtekercsek egyikét óvatosan szétgöngyölíti, odamutatja Borsnak.

„Ne lőjetek katonatestvéreitekre! Gyertek haza szántani, vetni a földjeitekre! Mert a föld a tiétek! Nézzétek orosz testvéreiteket! Nekik már van földjük, mert nem akartak meghalni az urakért, és hazamentek inkább az orosz mezőkre!”

Ismerős röpcédula ez, Bors mégis meglepetést mutat:

– Nem fél, bátyám, ilyesmit őrizgetni?

– Nem félek én már semmitől – feleli az öreg. Végigjáratták velem az összes harcteret. Vöröskeresztes vonaton voltam. Annyit köllött utazni, hogy azzal a sok kilométerrel akár a legtávolabbi csillagig eljuthattam volna. Mégse találtam egyetlen darabka helyet, ahol saját magamnak meg a családomnak akár egy véka búzát elvethettem volna.

– És mások is így gondolkoznak, mint maga?

– így hát. Csak még nem mernek megszólalni. De ha egyszer megszólalnak, akkor ott másnak már nem lehet szava!

Zajgás, nyögés, hörgés zaja szakítja félbe a beszélgetést: most hozzák Horváth Janit. Bors odasiet az ajtóhoz, megmutatja, hová tegyék, mit csináljanak vele. A szeme összeakad egy ismerősével: Vincze Jóska az. Hogy került Vincze Jóska a régiek közé?

Mielőtt megkérdezhetné, súlyos dobogással megérkezik a vörös képű, kövér őrmester.

– Mi az?…Még egy?…Hé, maga!

– Én? – kérdi Bors.

– Maga, maga! A parancsnok úrhoz!

– Most? El kell látnom a betegeket!

– Majd a felcser! Gyerünk, indulás! Erre, az oldalajtón!

– Azonnal, őrmester úr!… Köszönöm, fiúk, elmehettek! – s Bors annak ürügyén, hogy még egyszer végignézi a szíjakat Mirkónál is, Málnásnál is kioldja a csatot: egyetlen mozdulattal föl tudnak ugrani, ha szükséges…

A katonák, akik becipelték Janit, kisorjáznak. Az őrmester türelmetlenül integet…

…Az utolsó közlegény azonban – hirtelen-váratlan – pördül egyet, karja átfogja az altiszt vastag nyakát, jobbja egyetlen mozdulattal megkaparintja a pisztolytáskába rejtett revolvert:

– Föl a kezet, őrmester úr! Ti is!

Az altiszt nyomában Bors is, a felcser is magasba emeli a kezét. Az ágyon fekvő bajtársak meredten figyelnek.

– Megőrült?! A kutyák közé dobatom magát ezért!

– Előbb kóstolnak azok a maga húsába! Öreg, a kulcsot! – int Vincze az oldalajtó felé.

– Megtiltom! – bömböli az őrmester. A szanitéc megadóan mutogat a revolverre; s mikor reábillen a cső, az altiszt is elhallgat, mert Vincze ujja megmozdul a ravaszon.

– Hárman megyünk, őrmester úr – mondja a baka. – Maga szépen átvezet bennünket az átjárón, s bevisz a parancsnok úrhoz. Ha élni akar, nem csinál semmi mást, csak amit mondok. El ne felejtse: nekem már mindegy…, de magát is viszem magammal a másvilágra. No, indulás! Kend is úgy csináljon zajt – fordul a felcserhez –, hogy az őrmester úr addig él…!

Az öregen nem látszik, hogy nagyon aggódna az őrmesterért: Vincze azonban nem törődik vele tovább, odaveti Borsnak a kulcsot:

– Gyerünk! Előre!

Kilépnek az ajtón, fölkaptatnak egy falépcsőn; a túloldalon már a kerítés, az őrség barakkjai közé vezet az út, de sehol senki, a nagykapu előtt ácsorognak, befelé figyelnek…

A parancsnoki épület előtt őr áll.

– Őrmester úr, óvatosan…! – sziszegi Vincze. Már benn vannak az előtérben. A rossz képű segédtiszt az ablaknál, unottan fordul vissza:

– Maguk azok?! Bemehetnek!

– Maradjanak az ajtóban! – visítja kendője mögül a parancsnok, ahogy belépnek az irodába. – Egy lépést se közelebb!

Vincze Jóska kiugrik az őrmester mögül. Ahogy rábillenti a kézifegyvert a tisztre, annak kiguvadnak a szemei.

– Dehogy megyünk közelebb, tiszt úr! Sőt! Azonnal megyünk is tovább! Megkapjuk magától a nyílt parancsot, iderendeli a gépkocsiját…

A parancsnok úgy meglepődik, hogy leejti szája elől a sálat:

– Micsoda…? Ez lázadás!

– Olyasfajta – mondja Vincze. – De ha azt teszi, amit mondtam, vér nem folyik.

Nos?

– Nem…!

– Hogy mondta? – s Vincze célzásra emeli a fegyvert. A parancsnoknak rögtön elszürkül a képe, remegő kézzel nyúl a parancstömbhöz. – No lám, ez mindjárt más! írja: Vincze József honvéd… téged hogy hívnak?

– Én nem megyek veled, Vincze – mondja Bors.

A baka szeme összeszűkül. Aztán megvonja a vállát:

– Te tudod. Nos… leírta, tiszt úr? Szépen töltsön ki minden rubrikát! Maga, őrmester úr, szóljon ki, hogy a parancsnok úr kéreti a kocsiját! Rajta!

A vörös képű őrmester a tisztre néz, az Vinczére, aztán sürgősen int egyet.

– Hadnagy úr, alázatosan… A parancsnok úr kéreti a kocsiját!

Vincze billent egyet a revolverrel: a parancsnok vékony hangon sipítja:

– Siessen, hallja?

Bors úgy áll az ajtó mellett, hogy látja a segédtiszt képét. Rá van írva: no, a főnököm megint összecsinálta magát ijedtében…

„Csak éppen nem a morbus asiaticus miatt”, gondolja Bors.

Vincze elveszi a nyílt parancsot. Perc se telik bele, előgördül a fekete személyautó.

– Most szépen kiállunk az ablakba – mondja a parancsnoknak Vincze. – Ön azt mondja a sofőrnek, hogy elküld engem az orvosért. Érti? Ne felejtse el, hogy kissé ideges vagyok. Úgy érzem, remeg az ujjam. Nagy kár lenne, ha… – s mutatja a revolvert.

A tiszt sápadtan tűri, hogy Jóska az ablakhoz terelje.

– Hé! Maga! Elmegy… azaz elviszi ezt az embert az orvosért!…Gyorsan! Értette?

Bors félrebillent fejjel figyeli a helyzetet. Most mit csinál Vincze Jóska? Ennyi embert nem tud sakkban tartani, át kell haladnia az előtéren, kimenni az épület elé…

Vincze egyszerűen oldja meg a helyzetet: kilép az ablakon. A revolvert tartó keze az oldala mellett, hogy mások ne lássák; szeme a tiszten, aztán átvillan a segédtisztre – s abban a minutumban, ahogy a kocsi elindul, eldördül a pisztoly.

A parancsnok felvonít, teljes hosszában elhasal a padlón.

Az előtérből súlyos zuhanás hallik.

Bors – akaratlanul is – először a tiszthez ugrik, pedig annak semmi baja, csak nyöszörög, siránkozik.

A rossz arcú segédtiszt azonban elnémult örökre. Pontosan a homloka közepén találta a golyó.

Mindenhonnan errefelé futnak az őrök. Néhány lövés is csattan. Az őrmester kirohant, üvölt, intézkedik…

Bors visszamegy a parancsnokhoz. Arcán nem látni a féktelen haragot, amiért Vincze cselekedete felrúgta minden elképzelését.

– Ma-ma-maga derék ember– dadog a tiszt. – Maga meg-meg-megmentette az életemet. Hogy hí-hí-hívják magát?

5.

Nemcsak az idő: a szerencse is elpártolni látszik Bors mellől. Mindenekelőtt: nem sikerült visszajutnia a táborba, hogy társait tájékoztassa a fordulatról. A parancsnok egyetlen lépést el nem engedte maga mellől. Elszállították a segédtiszt tetemét, újjászervezték a külső őrséget, a foglyokat bezavarták barakkjaikba… S Borsnak mindezt a parancsnok oldalán kellett végignéznie, aki természetesen ezer kérdéssel árasztotta el a morbus asiaticus felől.

Most is ott állnak a nagykapunál, hamarosan dél lesz, azaz: számítani kell a pesti tiszt urak – s velük a doktor megérkezésére, de Bors hiába kéredzkedik vissza a maródi barakkba, a tiszt csak rálegyint:

– Arra való a szanitéc, hogy gondoskodjék róluk! Magának mellettem a helye!

A kapu fölött tornyosuló jobb oldali géppuskaállásból most mászik lefelé a vörös képű őrmester. Borsnak jó ötlete támad.

– Szent isten, parancsnok úr! – s odamutat. A tiszt kelletlenül veszi szemügyre a látványt:

– Mi az?

– Az őrmester úr széjjelhordja a miazmákat!

– Mit beszél?

– Ö is ott volt a barakkban! Most meg végigjárja az őrtornyokat!

– És bejött az irodámba! – visítja a parancsnok.

– Pisztollyal kényszerítették őt is – mondja Bors.

– Az most nem számít! A bacilusokat nem érdekli, hogyan és miért közlekedtetik őket!

– Sajnos, önnek igaza van, parancsnok úr. Reméljük azonban, hogy nem kerültek túl közel egymáshoz…

– Őrmester!!!

Az altiszt buzgón futásnak ered:

– Parancs!

– Állj! Megállni! Ne jöjjön közelebb…! Most mit csináljunk?

– Kérek engedélyt visszamenni a betegek barakkjába! Készítek fertőtlenítő keveréket!

– Azt nem! Csak az hiányzik, hogy maga is megkapja… Hohó! – s a tiszt úgy ugrik hátra, mintha skorpióba botlott volna: De hisz maga is köztük volt! Maga is megfertőződhetett!

– Én már fertőtlenítettem magam – feleli könnyedén Bors. – Annak köszönhetem, hogy semmi bajom!

A parancsnok még gyanakszik, de Bors olybá veszi, hogy megkapta tőle az utasítást:

– Őrmester úr! Visszamegyünk az egészségügyi barakkba!

– Minek?

– Ne vitatkozzon! – sipítja a tiszt. – Tegye, amit ez az ember mond! Az hiányzik nekem, hogy a fegyvereseim sorra megbetegedjenek! Indulás!

A vörös képű altiszt semmit nem ért, a parancsnok dühe azonban sietésre ingerli: Bors nyomában ő is szedi a lábát, keresztül az átjárón.

– Már megint rájött a happáré…! – int a háta mögé tiszteletlenül. Bors úgy tesz, mintha semmit se hallott volna; nem nehéz így tennie, mert a kutyák a lábuk alatt acsarkodnak, vonítanak, ahogy átdobognak a deszkákon.

Az öreg felcser nyugalmasan néz rájuk, ahogy belépnek a barakkba. A pipa most is ott a szája sarkában.

– Még egy beteget hoztak közli. Ott nyög a sarokban, az a kövér, szemüveges…

– Szorít! Szorít! – panaszkodik Lukács a szíjakra. Rögtön segítek – mondja hamiskásan Bors. A szanitéchez fordul: Jól láttam én? Éter volt abban a palackban… ott a szekrény sarkában?

A felcser ránéz, bólint, megnyitja a gyógyszeres szekrény ajtaját. A testes üvegen fekete felirat: „Dietiléter, Vigyázat, robbanásveszélyes!”

– Adunk nekik egy kicsit? – int az epilepsziásokra.

– Fertőtlenítési célra kell – közli Bors komolyan. A parancsnok úr utasítása. Nehogy a miazma elterjedjen. Először az őrmester urat fogjuk vele fertőtleníteni.

– Engem? Engem ugyan nem…!

– Ahogy gondolja az őrmester úr… De akkor tessék visszamenni és jelenteni a parancsnok úrnak! Maga is hallotta, a saját fülével…

A vörös képű altiszt mogorva képpel sandít rájuk, de nem mozdul.

– Tessék oda letelepedni, míg mi megkeverjük a mixtúrát – mondja Bors, aztán segít az öreg felcsernek kiemelni a szekrényből az üveget.

– Óvatosan, he… Ha nagyon megrázzuk, oszt levegőt kap, szétveti a barakkot. Láttam már olyat.

Bors megérzi az öreg hangjában a célzást:

– Attól isten őrizzen, bátyám. Most az a fontos, hogy az őrséget végigjárjuk, mindenkit meglélegeztessünk ebből a fertőtlenítőből. Ha az a katona, aki elrabolta az őrmester úr pisztolyát, idejében kapott volna belőle, biztos nem csinál akkora ramazurit… Beterelt bennünket a parancsnok úr irodájába, szerzett magának nyílt parancsot, odarendeltette az automobilt… A segédtiszt úr észrevett valamit, annak éppen a homloka közepébe trafált…

– Csak nem…?

– Az őrmester úr is tanúsíthatja!

Az altiszt keményen káromkodik. Bors látja, hogy Málnásék szeme kikerekedve – de azt is, hogy a felcser megcsóválja a fejét:

– Sose hittem volna, hogy valaki ennyire megbolonduljon. Ha megfogják… S még jó, ha ezen a címen nem kezdenek el a táborban is kutakodni. Akkor is így volt, mikor az a két szerencsétlen a kutyák közé esett. A végén azzal fenyegetőztek, hogy megtizedelik a népet, ha el nem mondják, ki segített nekik.

– Veszélyes betegség – válaszolja Bors. – A jó szándékú ember segíteni akar, a szerencsétlen pedig addig csapol, addig rugdosódik, hogy azt is megsebzi, nemcsak magát. Akár a döglődő ló… nem, bátyám?

– Az is olyan – bólint a felcser. Étert csepegtet egy felbontott csomag vattára, aztán beburkolja hólyagpapírral.

– Az őrmester úrral kezdjük – rendelkezik Bors.

– Nem! Ezekkel itt!

– Ők itt maradnak, az őrmester úrnak pedig rengeteg dolga van a tábor körül! Ne legyen már ilyen háklis! Úgy viselkedik, mint valami kis pulya. Nem fog fájni! Vegyen mély lélegzeteket!

Az őrmester nehezen hagyja meggyőzni magát, de végül beleszagol a vattacsomóba, Lukácsék csak bámulják, ahogy – perc se telik el – szépen hanyatt dől.

Bors gyorsan kiszabadítja a szemüvegest:

– Egy perc vesztegetni való időnk sincs, fiúk! Nemsokára meg kell érkezniük Zentayéknak… állítólag ők hozzák a doktort is. Rögtön kiderül a csalás, aztán… hallottátok a szanitéc urat!

– Ővele mi legyen? – s Málnás már teszi rá a kezét az öregre… aki teljes nyugalommal szól hátra:

– Vigyázzon, hé! Meg ne rázza a kezemet, mert… mindjárt megtanulunk röpülni!

– Mit csinál maga?

– Még egy csomagot. Hamarabb halad az a „fertőtlenítés”, ha ketten csinálják.

Rábámulnak; aztán Bors tudomásul veszi, hogy a felcser előtt nem kell tovább színészkedniük:

– Jól figyeljetek rám! Fölöltöztök rendesen, aztán szép sorban, katonásan, kivonultok innen. Mihelyt kikerültetek a géppuskások látószögéből, mindegyiktek be egy-egy barakkba, s elmondjátok az embereknek, mi újság! Amíg a hangomat nem halljátok, ki ne dugjátok az orrotokat!

– Ugye, megmondtam, hogy az az őrült Vincze bajt hoz reánk! – mérgelődik Lukács.

– Neked volt igazad, de most… iparkodjatok!

– Vigyázz magadra… te is! – mondja Málnás. Utánuk néz, ahogy kilépnek az oldalajtón. A kutyák már ott tombolnak az átjáró alatt.

– No végre! – türelmetlenkedik a parancsnok. Iparkodjanak! Olyan furcsán érzem magam! Mi ez az…izé? De kellemetlen szaga van!

– A jó orvosság is keserű – mondja Bors. – Tessék befáradni az irodába! A szanitéc úr addig elkezdi a fertőtlenítést a toronyban!

A felcser bólint, indul a létrához.

– Hol az őrmester? Az őrmester mondja meg, hol járt! Először ott fertőtlenítsen!

– osztja utasításait a parancsnok.

– Az őrmester úr pihen egy-két percet – feleli Bors. – Nem szabad összerázni a szervezetet… Ez elég erős fertőtlenítő. A légutakra hat…

Magyaráz, magyaráz, míg el nem haladnak a bámész őr mellett, be nem jutnak az irodába. A tiszt letelepszik bőrkanapéjára, Bors szelíden megfogja a tarkóját – aztán hagyja eldőlni.

Siet az ablakhoz, hogy beengedjen egy kis friss levegőt… s erős motordörgéssel ebben a pillanatban fékez a gépkocsisor.

Elöl kis, négyszemélyes tábori autó, a sofőr mellett a szemüvegesdoktor, hátul – hatalmas szemüvegekben – két tiszt.

Mögöttük két nagyobb gépjármű, fegyveresekkel. Feketék a portól valamennyien.

Borsnak csak annyi ideje van, hogy kipillantson a nagykapu felé: az öreg felcser most mászik le az egyik toronyból.

A parancsnoki épületet őrző katona már jelent: a tiszt urak – egyikük hatalmas termetű, széles vállú, másikuk szíjasabb, feketébb – döngenek befelé. Az orvos szedi a lábát mögöttük.

Bors az előtérben vigyázzba vágja magát.

– Hol a parancsnok?

– Alázatosan jelentem, lepihent.

– Le-pi-hent?

– Alázatosan jelentem, gyengélkedik kissé. Azt kérte, senki ne zavarja.

– Megint gyengélkedik?! – vihog a doktor.

Senki nem tart vele. Lassan-lassan ő is észreveszi, hogy történt valami.

– Te is azt látod, amit én, Dezső? – hallatszik.

– Alighanem, őszi. Egy régi, kedves ismerősre bukkantunk.

– Akit azóta keresünk, amióta…

– …De most megcsíptük, Oszi!

Két revolver csöve szegeződik Borsra.

– Doktor!

– I-igenis, uraim.

– Rázza csak föl a parancsnok urat! Beszédünk van vele.

– Meg aztán ajándékot is hoztunk neki, igaz, Dezső?

– Kérdezze meg tőle, nem hiányzik-e valamije..

– …Mondjuk: a kocsija!

– Netán egy kereke is, nemde, Oszi?

Lassan az ablak alá gördül a harmadik kocsi mögül kibukkanó személyautó: a parancsnoké. Benne – két katona közt – Vincze Jóska, karja hátul összekötve vállig. Arcán látni, hogy ütlegekkel akarták szóra bírni.

A doktor sápadtan jön elő:

– Valami nem stimmel, uraim. Az az érzésem, a parancsnokot elkábították.

A két tiszt egymásra, aztán – mintha vezényszóra Borsra néz. Az alacsony, fekete legény nyugalmasan tekint vissza rájuk.

– Dalolj egy strófát, kis pacsirta – mondja Zentay. Ormándy nem sokat vár: odaüt a revolver agyával.

Bors a sarokba zuhan.

– Vigyázz, te! Ha elnémul, semmit se tudunk meg, hányan vannak, mit terveznek…

– Ne aggódj, Dezső, csak a pofacsontjára ütöttem!… Hé, maga mit akar?

A doktor sápadtan hátrál:

– Én, kérem, kötelességemnek tartom…

– Maga foglalkozzon a parancsnokkal, azt tartsa kötelességének!

– Igenis, kérem, ámbár…

Zentay türelmetlen mozdulatára úgy tűnik el az ajtó mögött, mint a füst.

– Most mi legyen, Dezső?

– Nézz körül, Oszi. Az őrséget mindenesetre a mi embereinkkel biztosítsd. Én addig… föltelefonálok Pali bátyánknak.

Bors, a sarokban, lehunyt szemmel várja, hogy elzsibbadjon a fél arcát égető fájdalom. Ormándy revolvere valóban a pofacsontját találta, de az első pillanatban úgy érezte: a feje robban szét. S könnyen lehet: ez csak a kezdet.

– Halló! Posta? Kisasszony, itt a… tábor. Azonnal kössön össze a minisztériummal! A-zon-nal!

Talán telefonálás közben…, ha a figyelme el terelődne… Bors kiles félig lehunyt szempillái alól: Zentay fülén ott a hallgató, ő maga azonban a szoba felé fordul, s a revolvert se tette le. Várni kell.

– Halló! Itt Zentay százados!…Szervusz, kérlek! Légy szíves bekapcsolni az ezredes úrhoz!…Nem, kérlek, nem tűr halasztást!

Előléptették őket – gondolja Bors. Bokros érdemeket szereztek a fogolytáborban.

– Ezredes úr? Itt Zentay!…Igen, megérkeztünk, s nem is akármire… Ó, még nem kezdtük el, kérlek, itt ugyanis szabályos zendülés tört ki, szerencsére, elszigetelt… Igen, s éppen a két főkolompos került a kezünkbe, de talán érdekelne, hogy az egyikük… nem, Pali bátyám, sose találod ki… ha hiszed, ha nem…

– Bors! – tör ki a kagylóból valakinek az ordítása.

– Pontosan ő, kérlek! Akiről meséltél!…Nem, kérlek, tévedés kizárva, ezt a fizimiskát én is alaposan emlékezetembe véstem…

Kondáss! Csak Kondáss úr ismerheti őt: ezredes, minisztérium… Tehát Kondáss Pál embereivel hozta össze őt a balsors, pedig a gond akkor is elég nagy, ha a két tiszt úr senki mást, csak önmagát képviseli.

– Ha óhajtod, Pali bátyám, fölvitethetjük… igenis, kérlek, bocsáss meg a tapintatlanságomért, tudom én, hogy ebben nem szubjektív érzelmek dominálnak. Várom parancsod! Igen… igen. Tehát ránk bízod… Igen.

– Példát fogunk statuálni. Engedelmet kérek a zavarásért! Vége!

Zentay odamegy hozzá. Csizmás lábával keményen belerúg:

– Föl – mondja.

Nincs értelme ellenkezni, az időt húzni.

– Előttem, kifele… kezeket a magasba. Kimennek az épület elé. A puskás őrnek tátva marad a szája, mikor meglátja őket.

– Összekötni! – parancsol Zentay. – Ugyanúgy, mint a másikat. Keményen! Ormándy főhadnagy úr?

– Alázatosan jelentem, ott jön!

– Mi újság, Oszi?

~ Szerencsére minden rendben, Dezső. Idejében érkeztünk. A géppuskák tűzkész állapotban vannak. Az őrszemélyzet riadóra kész.

– A mieink?

– Parancsra várnak.

– Kürtös! Sorakozó! A helyi őrség: ide a kapuhoz! A mieink mögöttük, rajvonalban. Kivétel nélkül mindenkit itt akarok látni benn is, künn is. A kutyákat tereljék hátra!

– Igenis!

Bors ott áll Vincze mellett. Két katona rángatja karján a zsineget; ő megfeszíti az izmait, hogy inkább most vágjon a kötél, ha elernyeszti, nem lesz olyan fájdalmas.

Vincze föltekint. Belenéz Bors szemébe, aztán lehajtja a fejét, nem állja a pillantását.

– Emberek! – hallatszik Zentay öblös hangja. – Ebben a táborban súlyos fegyelemsértés történt! Néhány elvetemült társatok – legegyszerűbben úgy mondhatnám: Moszkva ügynökei – ravasz komplottot szőtt: elhitette veletek, hogy járvány tört ki a táborban. Ennek örve alatt kijutottak a táborból, orvul lelőtték a parancsnok úr segédtisztjét, őt magát elkábították, majd elrabolták gépkocsiját s megpróbáltak elmenekülni. Tervük azonban nem sikerült!

Int. Borsot és Vinczét erős markok ragadják meg, taszítják ki középre.

– Íme! Itt vannak!

Zúgás támad a kerítésen túl.

– Emberek! Azt reméljük, hogy többségetek semmit nem tudott erről a felháborító cselekményről. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy ennek a két embernek cinkosai voltak. Ti tudjátok, kik voltak azok. Adjátok ki nekünk őket, s akkor fátylat borítunk az eseményekre, helyreáll a régi rend.

– Az már soha – mondja Bors.

Azonnal ütnék, de Zentay keze megállítja a támadókat.

– Egy percet adunk nektek – mondja. – Ennek letelte után a legszigorúbb vizsgálatot rendeljük el… kivétel nélkül mindenki ellen. Ami pedig ezt a két embert illeti: hogy lássátok, nem beszélünk a levegőbe, itt, szemetek láttára nyerik el méltó büntetésüket.

– Négy éve tanulják az urak a hóhérkodást – mondja Bors.

Zentay ránéz. Elmosolyodik.

– Mi? Hóhérkodni? Bepiszkolni a kezünket a magukfajtával? Ugyan!

– Egy perc! – rikoltja éles hangján Ormándy. A kerítés mögött zsongás, mozgás támad.

– Nem voltak társaink! – kiáltja Bors.

– Harminc másodperc – hallani Zentay basszusát. A táborban egybesereglett tömeg mintha forrna.

Középtájt heves mozdulatok, elfojtott kiáltás. Aztán ismét elcsöndesedik a sereg. Zentay körülnéz.

– Az idő letelt – mondja. – Maguk akarták, emberek!

Int kesztyűs kezével:

– Ezt a kettőt… oda!

Mindenki követi az ujja irányát: az átjáróra mutat. Amely a betegek barakkjához vezet, a kerítések között, a kutyák fölött.

– Nem mi teszünk pontot az ügy végére, gyermekeim. Ez nem volna méltó hozzánk… de hozzátok sem.

Üvöltésbe csap át a hangja:

– Indulás! Odakísérni őket!

Az őrség – a tábor őrsége – nem mozdul. Senki nem vállalkozik rá, hogy elindítsa utolsó, rövid útjára a két foglyot.

Bors rájuk néz:

– Köszönöm, emberek – mondja. – Maradt még magukban tisztesség.

Elindul. Szilárdan lép, keményen koppan a sarka a falépcsőkön. Vincze nehézkesen követi. Ott állnak az átjárón.

– Forduljatok szembe egymással! – parancsolja Zentay.

Megteszik.

– Jól figyeljetek! Most kieresztjük a kutyákat. Amelyiktek le tudja lökni a másikat, annak megkegyelmezünk. Világos?

Bors belenéz Vincze szemébe. Most megtalálja benne azt, amit keresett.

Zentay felé fordulnak s kiköpnek.

– A kutyákat! – ordítja a tiszt.

Sípszó hallatszik…s ezzel egy időben valami nyikordulás.

Pillanatokig senki nem érti, mi történik: a nagykapuhoz vezető huzalok megfeszülnek. Az egyik kapuszárny megmozdul, megnyílik.

De csak az egyik: a kifelé, a parancsnokság felé táruló.

Vonítva, hörögve rohannak elő a kutyák – a kapuszárny azonban nem engedi tovább őket az átjáró felé, hanem kitereli a szabad térségre. Az őrség és Zentayék felé.

A százados kapkodva gombolja elő a pisztolyát, de érzi, hogy késő. Tigrisugrással lendül az őrség mögé.

A katonák csak most fogják fel, mi történt. Mikor a falka eleje már rajtuk van.

Visítás, hörgés, üvöltés, ugatás – testek, barna bundák, porfelhő ijesztő összevisszasága.

Zentayék fegyveresei tüzelni kezdenek, de – ugyan kire, mire? Az emberek és állatok kavargása leüti őket is lábukról.

Bors és Vincze kővé meredten állnak az átjáró hegyében. Egy pillanatra meglátják Zentayt: lövöldözve hátrál a kocsihoz. Ormándy arany váll-lapja is megcsillan, de csaknem azonnal letépi testéről az egyenruhát egy villanó fehér fogsor.

A katonák futnak – vesztükre, hisz ez még inkább ingerli az állatokat.

Felhördül az egyik gépkocsimotor. Zentayéknak sikerült elindulniuk.

Néhány perc múlva csend üli meg a tábor környékét: az ugatás, ordítozás elhal a távolban.

A kerítésen belül, a foglyok tömegében, csak most oldódik a feszültség. Két– három ember kiválik a csoportból, futnak a maródi barakk felé, az átjáróhoz.

Mirkó ér oda legelsőként. Faragókésének egyetlen nyisszantásával lemetszi Bors karjáról a kötelékeket.

– Őt is szabadítsd ki! – int Bors Vinczére, majd rohan a kaputoronyhoz.

– Vigyázzad a farodra! Még kutyák kinn futkosnak! – kiabál Mirkó.

– A fejedre is! Nehogy beüsd egy gépfegyvergolyóba! – teszi hozzá fojtott hangon Málnás. Való igaz: a géppuskások! Hol vannak?

A hegyoldalon létesített fészkekből – okosabbnak látták – biztonságosabb helyre tűntek el a kezelők. A két toronyban is csönd uralkodik.

– Hol van, bátyám? – kiáltja Bors. Mint az evet, szökken föl a létrán, fellendül a padlatra. Ott megtorpan, lehajol, eltűnik a szemük elől.

Sípos úr ér föl utána elsőnek, aztán a többiek. Három ember fekszik egymás mellett: két katona alszanak – meg az öreg felcser. Deres bajszú, ráncos arcán békés nyugalom. Szemei mozdulatlanul néznek föl a végtelen, kék égre.

Ki ölte meg?

Talán egy véletlen golyó… talán Zentayék.

Tehát… ő volt?!

– Ö. Fölmászott ide, fertőtlenítés címén elaltatta a katonákat. Mikor a kutyákat ránk akarták ereszteni, kinyitotta az egyik kapuszárnyat. Ezekkel a huzalokkal lehet kezelni.

– Annyi földet szeretett volna magának… saját földet… amennyibe legalább egy véka búzát elvethetne.

– A nevét se tudtuk – mondja Bors, ahogy lezárja az öreg szanitéc szemeit.

– Hé, fiúk! Most mi legyen? – hangzik egy kiáltás alulról, a volt katonák tömegéből. – Nyissátok ki a kapukat!

– Nem féltek a kutyáktól? – kurjantja le Málnás.

– Való igaz: most mihez kezdünk?

– Keresünk valakit, aki föloszlatja a tábort. Ha nem találunk, föloszlatjuk magunk.

– Nem lesz ebből baj?

– Dehogynem! Az uraknak!