Tizedik fejezet

„…A Tisza halkan panaszkodik. A máramarosi hegyekből viszi a ruszin parasztok dalát és sírását délre, oda, ahol a szerb tiszt urak botoztatják a parasztot..

Tüzet rakni tilos, mert a királyi román hadsereg nem takarékoskodik az ágyúgolyóval. A katonák a sötétben beszélgetnek, csak a cigaretták tüze világít meg egy-egy borotválatlan arcot.

– Hát mi az istent adott nekünk a forradalom? A forradalom előtt jobb volt a sorom.

– Rövid az eszed, testvér! Már elfelejtetted, hogy akkor hol szorított a csizma!

– Hát, ha te olyan fene okos vagy, mondd meg te, mivel jobb a sorunk, mint azelőtt volt!

– Károlyi alatt jobban ettünk, oszt háborúba se kellett menni. Lakást most sem adnak. Aztán ez a háború… Ahol győztünk, onnét elhoztak minket, amit elfoglaltunk, azt visszaadtuk. Dróton rángatnak minket, oszt csak annyit látunk az egészből, hogy minden rosszabb, mint volt. Háború az egész világ ellen… Mi lesz ennek a vége? Nem is jó rágondolni…

– No, ha nagyon akarod tudni, hát nyisd ki a füled, majd én megmondom, mi lesz a vége a dolognak. Hanem még mielőtt egy szót is szólnék – ne haragudj, testvér – kimondom egyenest, amit gondolok, azt, hogy nagy marha vagy, testvér, bocsáss meg, könyörgöm. Hát nem hatökör az, aki a végit akarja látni, amikor még az elejét se csinálta meg? Azt kérded, hogy mit adott neked a forradalom? Hát mi az istent akarsz négy hónap alatt? Neked adta a gyárat, hanem ez persze neked nem elég, azt is akarnád, hogy a gyár most munka nélkül tízannyit termeljen, mint amennyit azelőtt munkával adott. Hát ha csudát akarsz, testvér, akkor eridj a papokhoz, azok majd csinálnak neked olyan csudát, hogy attól koldulsz. A forradalomtól pedig ne csudát várj, hanem szocializmust!

– Hát hol az istenben van az a híres szocializmus?

– Hol? A nadrágzsebemben, majd mindjárt előkaparom. Hát nem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy marha vagy, testvér? Az anyád hasában kilenc hónapig vártál egy kis tejre, most meg négy hónap alatt szocializmust akarsz? Akkor persze nyugodtan vártál, akkor még nem tömték teli a füledet azzal, hogy az antant így meg az antant úgy, élelmet küld, ruhát küld, toronyórát küld aranylánccal – csak add ki előbb a kezedből a fegyvert. Köpj a markodba – majd akkor megcsináljuk a szocializmust! Ha kilátod a szád és azt várod, hogy belerepüljön a sült galamb, akkor hiába vársz. A sült galambra vársz, és könnyen megeshet, hogy valaki úgy szájon töröl, hogy rögtön kiköpöd egynéhány fogad…”

Illés Béla: Ég a Tisza (részlet)

 

„… Valahogy beletörődtünk, hogy a bukott forradalomnak duplán az a sorsa, hogy rágalmazzák. De beletörődtünk a csapások súlya alatt egy időre abba is, hogy a magyarországi proletárforradalom jelentősége elsősorban negatív tanulságaiban áll. Pedig ez a fölfogás valahogyan a szociáldemokráciának forradalmunkról vallott fölfogásából lapozott be a kommunisták közé. A magyarországi proletárforradalom nemcsak hibái miatt jellegzetes, de erényeivel, jó oldalaival is tündöklik. Regénye újból azt a gondolatot ébresztette föl bennem, hogy elég volt a tíz esztendő önostorozásából, itt az ideje, hogy megmutassuk különösen a fiatalságnak, amely alig tud erről valamit – a magyarországi proletárforradalom igazi jelentőségét. A magyarországi proletárforradalom nemcsak tehermentesítette az orosz proletárforradalmat, de magára vonta a nemzetközi ellenforradalom erejét is akkor, amikor az oroszországi tanácsköztársaság nemzetközi és belső helyzete a legnehezebb volt. A Magyar Tanácsköztársaság keletkezése, Vörös Hadseregének harcai nemcsak megakadályozták a francia csapatok és a román hadsereg Besszarábián keresztül Oroszországba való betörését, amely nem csupán papíron volt kidolgozva, hanem meg is kezdődött a szaloniki francia hadsereg bevagonírozása és Romániába indítása formájában. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Közép– és Nyugat-Európában csak a magyarországi proletariátusnak és csak a fiatal, alig pár hónapos KMP-nak volt meg a bátorsága és elszántsága, hogy megvalósítsa a szovjethatalmat, és ne mulasszon el egyetlen alkalmat sem, hogy a munkásosztály harcát a hatalomért való harccá fokozza, a hatalmat ahogy az első alkalom adódik – meg is ragadja. A magyar proletárforradalom példájából nemcsak a hibákat lehetett megtanulni – amelyeket mi kérlelhetetlenül kritizálunk egy évtized óta –, hanem azt is, hogyan lehet és kell kezdeményezőiig föllépni a forradalom harcában egy ország proletariátusának, ahelyett, hogy a másikat várná vagy biztatná… “

Kun Béla előszava Illés Béla Ég a Tisza című regényéhez

(részlet)

 

1.

Lehorgasztott fejjel, keservesen baktatnak a lovacskák az akácerdők közt kanyargó szekérúton. Tűz a nap, hevíti a homokot, égeti a kocsikon erőtlenül heverő vöröskatonákat.

– Nem vagyunk már messze, elvtársak! – jár szekérről szekérre a karaván parancsnoka, a szakállas Vincze Jóska.

– Vizet!…Vizet! – hallja válaszul.

– Tartsatok ki még egy kicsit! A kastélyban lesz hűvös helyünk, innivalónk, nyugalmunk…!

Ha lesz – gondolja magában, de a világért ki nem mondaná, az az ősz hajzatú, kövérkés katonaorvos, aki maga is a porban baktat, hogy könnyítse a holtfáradt lovak dolgát. ő a környékre valósi, ismeri a járást: ő ajánlotta a Tisza-parti csapatok parancsnokának ezt a helyet. Éppen csak azt nem tudja, ép-e a Pallavicini kastély vagy csupán a füstös falai maradtak meg: nagyon gyűlölték a parasztok az óriási hitbizomány urait.

Mennek, mennek – megváltás valamennyiüknek, mikor az egyik kanyar után meglátják a fák közül kitetsző téglagúlát, a magas kerítés egyik sarkát. Efféle téglagúla a birtok sok pontján megtalálható: hol az út menti Krisztus-szobrok fölé emelték (mert az őrgrófék igen vallásosak), hol afféle tájékozódási pontként egy-egy majorság bekötő útját jelzik vele.

A kerítés hossza méltó az uradalom közmondásos nagyságához: kilométernyi hosszúságú, mennek, mennek mellette, még mindig nincs sehol a nagykapu..

…S mikor végre elérik: vasrácsba ütköznek. A kapu zárva.

Körültekintenek. Talán százméternyire, egy magas sövénysor védelmében, néhány épület gubbaszt: műhelyek. Igaz, mindegyik néptelen: a kovácsnál nem pislákol a troszka, a bognár környékén megfeketedett a forgács, a harmadik házban – üvegajtaját, üvegablakát sűrű drótrács védi – ugyancsak hiába zörgetnek.

Szerencséjükre arra tereli tehénkéjét egy sovány parasztasszony.

– Adjon isten, néném… Üres a kastély?

– Most az, mert a méltóságos grófné létániára ment a hintón.

– Tehát még itt laknak!… S a személyzet?

– Nincs most más, csak két kézilány., meg a szódás.

– Szódás?!

– Az hát! Ott, a drótos házban! A méltóságos grófné csak szódavizet iszik. De nagyon zörgessenek neki, hallják, mert süket!

Nemcsak zörögni kell: csizmaorral az ajtót is megrugdosni, mire mozgás támad a drótháló mögött.

Hatalmas termetű, ritkás szőke hajú, ritkás borostája férfi böcöllézik elő. Mellkasát, törzsét bőrkötény födi.

Magyarázzák neki szóval, aztán kézzel-lábbal, hogy be akarnak menni a kapun. Mutatják a sebesülteket. A szeme se változik, néz rájuk.

– A méltóságos grófné elment… Hintón ment el mondja végül rekedtes hangosan.

– Tudjuk!…Mondom: tud-juk! Be akarunk menni!

S mutatják neki a pecsétes parancsot: engedély a kastélynak ideiglenes hadikórházként való igénybevételére.

A szódás – nem érti. Ha tud is olvasni, nem mutatja, hogy hajlana a szóra.

Vincze olyan méregbe lovalja magát a kiabálással, hogy már a pisztolytáskájához nyúlkál..

– Ez itt nem segít, Vincze elvtárs! – mondja a doktor.

– Azt javaslom, húzódjunk az árnyékba, s ha működik a szódásapparát, akkor kérjünk innivalót a sebesülteknek… de azt tanácsolnám, kék pénzt mutass a jóembernek, arra talán hajlik.

– Majd adok neki olyan hajlítást… – morogja Vincze, de maga is belátja, hogy a heveskedés: hiábavaló. Most azt mutogatja a szódásnak, hogy venne tőle innivalót; megdörzsöli egy „kék” – azaz régi bankó szélét. A szódásnak végre megcsillan valami értelem a szemében; félreáll, int, hogy kerüljenek beljebb. Betonozott padlatú a műhely, jó hűvös van benne. Közepén a sajátos alakú szerkezet: kettős rúd, majd a mennyezetig ér, elején bölcső forma ágy, ahová a dróthálóval befont szódásüvegek beilleszkednek. Középről, a sűrítőmotor felől, vezetékek kanyarodnak a rudazatra, mindegyik mellé odaláncolva egy-egy magas szénsavas palack. Túlfelől magas toronyban állnak a rekeszes faládák.

– Ez üres? Ü-res?

A szódás mutatja, hogy üres, rábök a másik ládahalmazra: abból lehet vinni.

Viszik is, isszák is – micsoda boldogság! Sorban hordják a sebesültekhez a teli ládákat. A szódás ott áll az ajtóban, mozdulatlan a szeme, de az ajka megmoccan: számol. Mikor végre eltelt a karaván, hozzák vissza az üres üvegeket, akkor egy vastag ceruzával fölír egy számot a falra; szívhatod a fogad, Vincze Jóska, de fizetned kell!

Hamarosan meghallják: dolgozni kezd a motor, készül a szódavíz.,Jó napja lesz ennek a tohonya nagy bivalynak”, morogja Vincze, s mert egyebet nem tehet: ledől a fal mellé aludni.

Lefele hajlik a nap, mikor megérintik a vállát:

– Hintó közeleg, Vincze elvtárs!

Két szép ló húzza a rugós kocsit; a bakon világos ruhába öltözött, kalapos– nyakkendős férfi ül, hátul napernyőik védelmében – a hölgyek, a kas mögött, a padkán, a két komorna kuksol. Vincze mond valami csúnyát a foga között, helyrerántja magán a zubbonyt, s odamegy a hintóhoz.

Annyira figyeli az ősz hajú, elegáns öregasszonyt, hogy fel se tűnik: a bakon ülő férfi megbillenti neki a kalapját, de oly módon, hogy a keze takarja az arcát.

– Ön a kastély gazdája? – kérdi nyersen Vincze.

– Pontosan nem tudom meghatározni pillanatnyi jogviszonyomat – feleli élénk hangon a hölgy. – Özvegy Pallavicini Alfonzné vagyok. A kisasszony a kuzinom, az úr a vendégem. Önben kit tisztelhetek?

Vincze érzi, hogy finom leckében részesült.

Az idős nő -jóval túl a hatvanon – feltűnő jelenség. Özvegységét legfeljebb az utazóruhája szélét szegélyező sötétbarna-narancsszínű csíkkal hajlandó érzékeltetni, egyébként öltözéke nem öreges. Frissen dauerolt haján szép tollas kalap, nyakában és ujjain néhány szembetűnő ékszer. Ami leginkább meghazudtolni látszik a korát: a szeme. Élénk, mégis tűhegyes, mindent megfigyelő, vesébe belelátó pillantása van.

– A sebesülteket szállító kocsioszlop parancsnoka vagyok – kerüli meg a bemutatkozást Vincze. – A kastély hadműveleti zónában van, s engedélyt kaptam annak hadikórházként való igénybevételére… természetesen ideiglenes jelleggel és jogszerű feltételekkel.

A fiatalabb nő arcán kellemetlen vonás jelenik meg, de az úrhölgy nem engedi megszólalni:

– Kérem, ne is folytassa. Ha a jog és az erő eleve nem állna az ön oldalán, az emberiesség akkor is megnyitná a kapukat a sebesültek előtt. Egon, kérem, megtenné, hogy szól Susáknak?

A férfi máris ugrik:

– Természetesen, Klarisz néni!…

…S közvetlen közelről Vincze arcába néz. Olyan közelről, hogy senki más ne lássa.

– Pelsőci Pelsőczy Egon!… – s ismét kalapot emel.

– Vincze… József – s a katona tétován sapkájához emeli a kezét.

Pelsőczy ruganyosán fölugrik a három lépcsőfokon, bemegy a szódáshoz. Hatalmas kulccsal a kezében tér vissza.

– Gondolom, nem értették meg egymást az emberemmel – mondja Pallavicininé. – Majd megrovom őt… bár mentségére szolgáljon, hogy teljesen süket. Kérem, kerüljenek beljebb, közöljék, hány helyiségre van szükségük, s miben segíthetünk még. A két nőcselédnek utasítást adok, hogy tegyenek meg mindent a sebesültek érdekében. Mi pedig összehúzódunk… feltéve, ha itt maradhatunk.

– Köszönöm – mondja Vincze, kicsit akarata ellenére. El kell ismernie: az öregasszony igazán lojális.

– Menjünk előre, Egon, mutassuk az utat – int kesztyűs kezével az úrnő.

– Micsoda impertinencia! – mondja Pelsőczy, mikor hallótávolságon kívül érnek.

– Ugyan, Egonka! Emelkedjék túl az elfogultságán. Sebesült emberekről van szó.

– Míg meg nem sebesültek, esküdt ellenségeinkként a mieinket lőtték!

– Lehet, hogy a mi sebesültjeinket az ő asszonyaik ápolják, Egonka. Fifty-fifty, nem?

– Igazat adnék önnek, ha… teniszmérkőzést vívnánk… ezekkel!

Most már Zita is megszólal:

– Ne legyen udvariatlan, Egon, Klarisz nénivel. Mi is az ő vendégei vagyunk. Nekem csak az okoz gondot hogy e naptól esetleg nehézségek támadnak a… kapcsolatainkat illetően.

– Egy okkal több, hogy mosolyogjunk, és iparkodjunk az elfogadható legjobb viszonyban lenni velük ma, chérie.

– Térdre borulva kérem bocsánatát, Klarisz néni – mondja Pelsőczy. – Szívből remélem, hogy ön lesz az új nemzeti kormány miniszterelnöke!…Csakis ez a poszt méltó az ön látóköréhez és diplomáciai érzékéhez!

– Nem vállalom, Egonka, mert akkor – akaratom ellenére – néminemű alsóházi tagokkal kellene érintkezésbe kerülnöm, s ez az én koromban már nem olyan öröm, mint régen.

Zita grófkisasszony rápislant nagynénje dévaj ábrázatára, s kipuffan belőle a nevetés. Kap rögtön egy finom legyintést a legyezővel:

– Hony sóit qui mai y pense, Zita!… Ha beértünk, első dolgunk legyen a porcelánt összeszedni, lányok! Minden más pótolható, de a porcelán olyan, mint a szüzesség, csak fordított arányban viszonylik az időhöz: minél régebbi, annál értékesebb.

– De néni…!

– Jól van, elhallgatok. Tudjátok, az a baj, hogy engem a rendkívüli szituációk mindig fölvillanyoznak…!

Egy-két óra telik el, lassan elül a Pallavicini kastélyban a mozgás: a sebesülteket sikerült elhelyezni, s Vincze azzal nyugtatja meg-megrebbenő lelkiismeretét: más dolog harcolni az elnyomó osztályok ellen, s más dolog emberi kapcsolatba kerülni azok egyedeivel. Bekopogtat a nyugati szárny le nem foglalt részének ajtaján:

– Szabad?

– Önnek bármikor – emelkedik föl az úrnő. – Lehet, hogy nem felel meg a szigorúan vett reglamának, de voltaképpen mi is az ön parancsnoksága alá tartozunk.

– Hát… nem is tudom. Csak azt szeretném közölni, hogy sötétedés után – bizonyára megértik, miért őrség lesz a kastély körül.

– No, akkor hosszú idő óta először alhatunk nyugodtan. Egy kis teát?

– Köszönöm, már étkeztem… a mieinkkel.

– Mondja, kedves… Vincze?… Igen, jól hallottam.. mi történt a fejével? Remélem, nem komoly!

– Semmiség, kérem. Rászakadt a fedezék.

– Ó, milyen kellemetlen lehetett! Persze, ezek a mai anyagok… Félre ne értse, én ezért is a hosszú háborút okolom, nem a jelenlegi viszonyokat: minden annyira leromlott… Szerintem egy fedezéket is a régi jó békebeli anyagokból tudtak rendesen megcsinálni, nem?

Vincze morog valamit, mereven elköszön.

A két fiatalból kipukkad a nevetés:

– Óriási voltál, Klarisz néni!

– A legcsodásabb az volt, hogy… nem értette a bunkó! Látta, Zita? Állt, mint szamár a hegyen!

– Mi valamikor azt a hasonlatot használtuk: mint sátorkaró a lakodalomban!…Zita, ma chérie, ne hozd zavarba szegény Egonkát… akit egyébként szokásos esti zarándoklatjára szeretnék megkérni.

– Susákért!

– Igen. Vigyázzon, ha kimegy… emlékszik, őrség van. Kérdezze meg tőlük a jelszót!

Pelsőczy ruganyosán felpattan, jelzésszerűen összeüti a cipője sarkát, kimegy a helyiségből…

… S mihelyt meglát egy katonát, félszóval üzenetet küld Vinczének, hogy jöjjön a kapuhoz, aztán fütyörészve végigsétál a kastély előtti parkon.

– Hát te? – hallja maga mögött az ismerős hangot. – Majd elharaptam a nyelvem, mikor megláttalak!

– Nem utánam jöttél? Nem Dániel küldött?

– A tiszai frontról, egyenest… Dánielt június huszonnegyedikén láttam utoljára, a telefonközpontnál, ahonnan te nyomtalanul eltűntél.

– Nem nyomtalanul… de most nem tudom részletezni a dolgot, mindjárt a kapunál vagyunk, nem szabad, hogy a szódás együtt lásson bennünket, az őrgrófné embere.

– Mondd csak, mi ez az egész…?

– Ha lesz rá alkalmam, végigveszem a történetet. Nagyon vigyázzatok… itt sok furcsa dolog adhatja elő magát. Szerintem hamarosan előkerülnek a főkolomposok… szerintem átszöktek a francia megszállás alatti Szegedre, ott valami fehérkormány van alakulóban, de visszavárják őket.

– Most jó helyre jönnek!…

– …Vagy épp emiatt nem jönnek. El ne áruld magad! Majd én keresem a kapcsolatot veled, jó? Most pedig… menj vissza, engem a szódásért küldtek.

Vincze bólint, aztán eltűnik a bokrok mögött.

Néhány perc múlva látja Borsot. Mögötte a szódás böcöllézik: mennek az úrnőhöz.

A csipkekesztyűs kézben apró papírszelet.

– Figyeljen rám, Susák! A számat nézze! Holnap hajnalban…, ha viszi a szódat az állomásra… így rakja az üvegeket a rekeszekbe, érti? Ezt a talpára, ezt meg fordítva!

A szódás bólint:

– Máma nem így vót – károgja.

– Nem! De holnap más nap lesz, mint ma volt! Érti?

– Igenis!

Már fordul; Pelsőczy már csúsztatja is a kezébe a bankót.

– Látom, mit csinál, Egonka! Kényezteti a személyzetet!

– Mert átveszem az ön sikeres taktikáját, Klarisz néni! – s Bors mélyen meghajol, közben tévedhetetlen memóriájába vési a rekeszek titokzatos alakzatát. Éjszaka majd kikövetkezteti, mit jelenthet.

2.

Harmat nehezíti a sövényházi homokot, nesztelenül halad rajta a kétkerekű: a bakon félálomban bóbiskol a szódás.

Lova alaposan ismeri már a járást: évek óta róják ezt a néhány kilométeres utat a kastély és a kisteleki vasúti állomás között, az őrgróf annak idején megengedte Susáknak, hogy ellássa szódavízzel a restit – valamikor, a háború előtt, nem is egyszer előfordult, hogy a pesti gyors megvárta Pallavicini urat, ha éppenséggel elkésett volna valamiért: végtére is az érdek mozgatja a világot…

A régi szokás a diktatúra alatt is megmaradt, ha az országban netán senki nem kapna szénsavas ballont, a kisteleki restis akkor is szerez, így aztán az özvegy őrgrófné nem fanyalodik sima vízre…

… Az pedig, hogy az üvegek egyike-másika nem talpán, hanem fejjel lefelé áll a rekeszben, igazán nem tűnik föl senkinek.

Azaz: a resti vezetője mindig gondosan megnézi az ábrát, megvakarja az orrát – ez nála a szellemi összpontosítás jele –, majd a visszaküldendő üres ládákban ő is fölforgat néhány üveget.

Így volna ez ma is – a kétkerekű begördül az állomásépület mögé, a szódás fölrezzen, behordja a teli ládákat, lerakja, előkerül a vendéglős, unottan odanéz: s meghökken.

Megböki Susák vállát, mutatja, hogy mondani akar valamit:

– Nem borogatta föl véletlenül…?

– Nem. így kő lönnie.

A restis bólint, megvakarja az orrát:

– Várjon egy kicsit!

Susák odanéz – a vendéglős előveszi a noteszát, valamit kikeres benne, aztán kezdi rakni az üres üvegeket valamilyen kulcs szerint a rekeszekbe. Ez Susákot nem érdekli, ő nem ismeri a kulcsot, megcsinálja, amit mondanak neki – egyébként is most jön be a vonat Budapest felől, fújtat, csikorog, azt bámulja.

A vonat első kocsijából lejön két hosszú bot, amelynek felső hegye vörös textilbe van burkolva; a két bot eltávolodik egymástól, s ily módon megszületik egy transzparens, vörös alapon fehér betűk: „ÉLJEN A NYARALÁS!” A botok aljában két nyírott fejű városi kölyök látható, mögöttük további fiúk és kislányok tódulnak le a lépcsőkön nagy zsivajjal és további botokkal, melyeken zászlónak fölfogható vörös textildarabok lengenek. A gyerekeket egy kendős, jó formájú, kerek arcú, kun arccsontú asszony rendezi sorba: az ablakon át pedig levándorolnak a csomagok – csupa folton folt kendőbe bugyolált vagy zsineggel egybefogott újságpapírcsomag, egy-két megviselt táska. Aki adogatja: szemüveges, ragyásnak tűnő, szapora szavú férfiú: aki elveszi: vékonypénzű, alacsony ember, görbe lábú, nem is annyira tanító–, mint inkább pedellusforma.

„Még hogy nyaralás”, gondolja a szódás kedvetlen gúnnyal. A szeme azonban már egy másik csoporton: ott is látszik némi furcsaság. Egy nadrágos ember, széles karimájú kalapban, hóna alatt nagy mappák; mögötte öt-hat férfi különféle ládákat, eszközöket, szerszámokat pakol a vágányok közé, mindenféle hosszú mércéket, csíkos rudakat… „Inzsellér, az embereivel”, ötlik a szódás agyába, kiköp, eszébe jut, mennyit mérgelődött ezzel a fajtával szegény méltóságos úr, mikor még élt.

Mások nem jöttek, nem nagyon van most forgalom, alig néhány kilométerrel lejjebb, Felső-Tanyán – ami voltaképpen Szegedhez tartoznék – véget ér a Tanácsköztársaság területe, a franciák által megszállt vidék következik: ott húzódik a demarkációs vonal, sötét bőrű katonák őrjáratai cirkálnak, felszólítás nélkül lőnek…

– …Hé!

Egy kéz érinti meg a vállát: a vendéglősé. Azt magyarázza neki, hogy a gyerekcsapat a sövényházi kastélyba igyekszik, mehetnének-e ővele? A szemüveges, szapora szavú férfi – ráérezvén, hogy a szódás nem hall – gondosan igazgatott szájjal afelől faggatózik, nem tehetnék-e föl a kis csomagjaikat a kétkerekűre, nem kérik ám ingyen…

A szódás vállat von, földobja az üres üvegekkel teli ládákat, int, hogy mehet a hegyébe a pakk, elsüllyeszti a borravalót, fölül a bakra, rámordul a lóra: indulnak.

Nem volna ilyen nyugodt, ha hallaná, hogy a szépen oszlopba sorakozott gyerekek – elöl halad a fölirat, mögötte lengenek a zászlók – ezt a nótát éneklik:

„De szeretnék, de szeretnék Kun Bélával beszélni, De mégjobban, de mégjobban szobájába bemenni, Megmondanám Kun Bélának magának: Nem lesz vége, sohasem lesz vége a kommunista világnak!”

Az akácosban elhallgatnak a gyerekek. Bitang fa ám az akác: ha erősebben tűz rá a nap, élére fordítja a leveleit, átengedi a forró sugarakat a homokra. Az akácerdőben soha nincs hűvös. A szíjas, sötét törzsek végeláthatatlanul sorakoznak, haragos tüskék merednek szerteszét róluk, a fiatal akácjövések járhatatlanná, átláthatatlanná teszik a fák alját…

A szódás ül a bakon, azon vihog magában: micsoda veszekedés lesz, ha a tanítók meg a katonák elkezdenek majd civakodni, hogy ki hol lakjon!? De ha a méltóságos asszonyt háborgatni merészelik, akkor… akkor nagyon vigyázzanak magukra!

Nem is húzódik be azonnal a műhelyébe, mikor megérkeznek. Bíbelődik a rekeszes ládákkal, les befelé a rácsos kapun, hogy mi lesz.

Vincze éppen kötést cseréltet a fején, mikor észreveszi a gyereksereget:

– Hát ezek meg mi a jóistent keresnek itt?

A vezető tanár viszont a kísérő felnőttekhez fordul értetlenül:

– Hogy kerülnek ide ezek a katonák?

Mindkét fél, mielőtt találkozna a másikkal, elszántan indul a küzdelembe; aztán meglátják egymást:

– Tanár úr! Sípos! Hát ti?

– Vincze Jóska?! Hogy kerülsz te ide?

– Sebesülteket kísértem ide a Tiszáról!

– Mi meg nyaralni hoztuk a gyerekeket!

– Pont ide?…

– Pont ide.

– …A hadműveleti terület szélére?

– Épp ez az, Jóska!

– Itt akartok gyerekeket pesztrálni?

Nemcsak az a dolgunk…! s körülnéz, nem hallgatja-e illetéktelen a szavaikat, félrevonja Vinczét: elmondja, hogy – Szántó Béla utasítása nyomán – azt találták ki: a gyerekcsapat kísérőiként veszik be magukat a sövényházi kastélyba, innen portyáznak majd el a pétermonostori zárda környékére, hogy nyomára akadjanak Borsnak…

– …Borsnak?! Akkor lépést se tegyetek. Itt van a kastélyban, úriembernek öltözve, a naccsága vendégeként!

– Ráhibáztunk…! – örvendezik Dániel, de rögtön hozzá is teszi: – Ajjajjaj!

– Mi a baj?

– Az, hogy itt van Teri is meg a kis Borsó!

– Bors felesége és kisfia?

– Ha meglátják, azonnal lebuktatják, pedig nyilván nem véletlenül alakoskodik előttük!

– Szerencsére most éppen kikocsizott a… ajj ajjaj!

– Mit jajgatsz?

– Hogy azzal a nővel van! Zita kontesszel, ha jól értettem a nevét! Ha a felesége meglátja, kikaparja a szemét!

Dániel ijedten pislog jobbra-balra; szerencsére Terit lefoglalják a gyerekek.

– Nem találkozhatnak! – jelenti ki határozottan. Valahogy megakadályozzuk, hogy visszatérjen ide. Sípos úr!

A volt zsoké ugyanakkor látta meg Vinczét, mikor Dániel Ede, csakhogy neki nem szokása elhirtelenkedni a dolgokat. Ha viszont hívják, akkor jön, kezet nyújt a szakállas katonának. Mikor Ede sebesen előadja, milyen kutyaszorítóba kerülhetnek, rögtön fürge lesz a mozgása:

– Csak Málnásék segíthetnek!

– Ők is itt vannak? – lepődik meg Vincze.

– Ők is… földmérő csapatnak álcázva. Igazad van, Sípos úr, rájuk senki nem gyanakszik. Jóska ad neked egy szekeret, meg egy kocsit, ha szépen megkérjük, aztán megkeresed őket… Emlékszel, hol beszéltük meg a találkozót! Te meg, Jóska, valamilyen ürüggyel vonj kordont addig a kastély körüli utakra…

– Észreveszik!

– Majd én lefoglalom addig a méltóságos asszonyt. Bízd csak rám! Van nekünk egy olyan szép földíszített pecsétes papírunk…

– Az biztos hat rá – hunyorít Vincze.

3.

Napszálltakor az őrgrófné már Dániel Edével issza a teát a teraszon; Vincze – akit majd megesz a türelmetlenség – sandán figyeli őket. Nincs kibékülve a „naccságával”: a gyerekeknek is adott helyet. Mintha gumiból volna a sövényházi kastély s emberből az arisztokrácia!

Aztán hirtelen minden felbolydul.

Megérkezik ugyanis a homokfutó, rajta magányosan Zita grófkisasszony, méghozzá az üléshez kötözött kézzel. Bizony, a finom mívű kis óráját elvették tőle valami útonállók, a szegény Egont pedig, aki megpróbált ellenállni, lebírták, zsákot húztak a fejére, elhurcolták!

Erre Vinczének is oda kell sietnie. Hivatalból. S azonnal intézkedést ígér: járőröket szervez. Dániel bocsánatot kér, az övéihez siet…

A fürdőszobában aztán Zita – lassan magához tér a megrázkódtatásból – azt mondja Klarisz néninek:

– Azonnal üzennünk kell a mieinknek, tanti. Én ezt a ragyás emberkét ismerem. Akármi legyek, ha nem ez raboltatta el Egont.

– Ideglázad van, drágám, hogy mondhatsz ilyet? Itt ült mellettem egész délután, csevegtünk…

– Márpedig ráismertem a hangjára. Ez tartott föl bennünket, mikor a villából kiszöktünk.

– Magad mondtad, hogy nem láttad! Éjszaka volt…

– Ráismertem a hangjára! Ezer közül kiválasztanám!

Az úrnő megsimogatja Zita arcát:

– Ennyire szereted Pelsőczyt?

Zita tudja, hiába rejtené el arcát a törülközőbe:

– Nem is tudom, nénikém. Soha egyetlen félreérthető pillantása vagy gesztusa nincs, kifogástalanul viselkedik… és nem tekint engem nőnek. Néha már odáig jutottam, hogy… kiprovokálok belőle valamit. Máskor úgy bánok vele, olyan sértően..

– Jó a módszere -jelenti ki egyszerűen Klarisz néni. – Megérezte, hogy csak ezzel tud hatni rád. De… hagyjuk az érzelmeket, nem olyan időket élünk.

Mintha álarc esne le okos, öreg vonásairól.

– Ha neked van igazad, s valóban szándékosan rabolták el Egont, akkor pro primo: nem véletlenül leptek el ennyien bennünket, akkor gyanakszanak valamire; pro secundo: tartalékaik is vannak. Azért ültem ki a teraszra, hogy megfigyeljem őket, észrevettem volna, ha a katonák közül kimegy valaki. Mindebből pedig, pro tertio: az következik, hogy semmi bizonyosat nem tudnak, s Egonból szeretnének kivenni valamit.

– Nem fog nekik sikerülni!

– Remélem. Nézzük a másik eshetőséget: hogy valami rablótámadás történt, semmi köze a politikához, s Egont azért vitték magukkal, hogy a kastélyra vonatkozó adatokat tudjanak meg tőle. Nos, a katonák ittléte biztonságot jelent nekünk, tehát Egont vagy visszaengedik vagy…

– Néni…!

– Mindez hipotézis, drágám, elméleti feltételezés. Véleményed szerint van harmadik lehetőség is? Szedd össze magad, okos nő vagy, ismerlek.

– Én nem… nem fog a fejem, nénikém.

– Nos, van még egy, nem kívánt és különösen veszedelmes eshetőség: hogy Egon az ő emberük.

– Ez lehetetlen!…

– Semmi se lehetetlen, viszont: ha az ő emberük, akkor jelenleg nincs itt, tehát nem tudja beleártani magát a dolgainkba. Mi következik ebből?

– Ne kínozz, nénikém!

Klarisz őrgrófné megnézi öreg kezét, a rajta csillogó gyűrűket. Megmozgatja ujjait.

– Mondtam már neked, hogy a rendkívüli szituációk mindig fölvillanyoznak engem. Gondold el: teli vagyunk vöröskatonákkal, teli vagyunk pesti proletárgyerekekkel, viszont nincs jelen az a személy, aki felől meg ne orrolj rám megint – nem lehetünk tökéletesen bizonyosak. Egy szó, mint száz: kisétálok levegőzni.

– Veled tartok!

– Most nem. Neked most, ugyebár, pihenned kell, fel vannak dúlva az idegeid. Majd én beszélek Susákkal… Van egy megbízás a számára.

Zita akaratlanul is körülnéz, lehalkítja a hangját:

– Átküldőd?

– Át.

– S Egon?

– Egon holnapra marad, ma chérie. Ha lehűtötted magad, akkor gyújts lámpát s ülj az ablak közelébe, hogy lássanak kívülről jó? Meg kell értetnem magam ezzel a derék szódással, s nem tudom, meddig tart.

– Igenis, tantü…

… Ugyanebben az órában, messze az akácerdők mélyén, Bors dühösen vitatkozik Málnásékkal:

– Elrontottátok a tervemet! Mióta ránk kényszerítették a fegyverszünetet, az ellenforradalomra kell összpontosítanunk a fő tüzet; a szerencse úgy hozza, hogy nyomra akadok, mindennap várom, hogy a puccsisták vezérkara.előkerüljön…

– Te, Bors, igaz az, hogy apácaruhában lógtál ki a fővárosból? – vigyorog Málnás. – Gondolom, te voltál a legcsinosabb Krisztus menyasszonyai közül…

– … Sőt, most már abban is bizonyos vagyok, hogy a legszorosabb együttműködésben vannak a szegedi ellenkormánnyal! Ott szervezik azokat a tisztikülönítményeket, amelyeket ellenünk akarnak indítani!

– Ez megint a te Kondással kapcsolatos bolondériád! Somolyó bácsi halálával kapcsolatban is őrá gyanakodtál, de nem találtak rá semmi bizonyítékot. Te most már minden bokor mögött Kondásst látod!

– Akár Kondáss, akár nem, induljunk ki a tényekből: a monitoros-ludovikás puccs irányítói eltűntek, az egyik főkorifeus rokona „véletlenül” ide, a francia demarkációs vonal közelébe szökik, itt egy arisztokrata hölgy minden áldott nap rejtjelezett üzenetet küld valakinek rekeszes ládába helyezett szódásüvegekkel – s épp ma reggel megváltoztatta a siffrét, miután sebesült vöröskatonák kerültek a kastélyba! Lehet, hogy azt üzente: „vigyázat”, de az is lehet: „rajta!” Dánielnek is akadhatott volna jobb ötlete, gyerekeket hoz ide, a puskaporos hordó közvetlen közelébe…

– Dániel nem tudhatta, hogy te itt leszel! – gurul méregbe Lukács. – A pétermonostori zárdában sejtett! Neki is volt annyi sütnivalója, hogy ez a kastély gyanús, be kell jutnunk – más megoldást nem találtunk! Az aztán külön balszerencse, hogy a feleséged és a kisfiad is velünk utazott le…

– Micsoda?

– …Ezért kellett téged lekapcsolni! Ha meglátnak, azonnal le is lepleződsz, ott vagy, ahol a part szakad!

– Teri és Borsó a kastélyban van? Azonnal indulok…

– De bizony itt maradsz, különben még egy púpot csinálok a fejedre! – dörren rá Málnás. – Most már végképp maradnod kell!

– Gondolkozz, Bors – magyarázza Lukács is.

– Csak azt mondd meg, Málnás, miért kellett ekkorát ütnöd – morogja Bors, fejét tapogatva.

– Hentes vagyok! Nagy testű állatokhoz vagyok szokva! Ha tyúkász volnék, tojózáshoz való finom ujjaim volnának!

Ezen valamennyiüknek nevetniük kell, Borsnak is, akármilyen mérges.

– Most már mindegy – törődik bele a helyzetbe. Holnap értesítsétek Terit, valamilyen ürüggyel utazzon haza Borsóval, aztán szépen „előkerülök”, minden marad a régiben…

– Pssszt! – szól oda az „inzsellércsapat” őrségbe kiállított tagja. – Mintha lódobogást hallanék!

– Ez ismét Sípos úr…!

A volt zsokén – még inkább a lován – látszik, hogy igen sietett.

– Dániel üzeni, fiúk… A naccsága künn járt a szódásnál… azóta mintha útra készülődne a mélák! Dánielnek gyanús a dolog!

– Azt hiszem, kezdődik valami – ugrik föl Bors. Méghozzá olyasmi, amit nem lehet szódásüvegekkel megüzenni. Gyerünk!

– Hohó! Mit akarsz? – kérdi Lukács.

– Követni! Utánamenni!

– És ha átlóg a franciákhoz? Szegedre?

– Ha sikerül neki, nekem is!

– Csakhogy téged fölismerhetnek Szegeden! Te nem kockáztathatsz! Egy lelket se ismersz odaát, akinél meghúzhatod magad!

– Elfelejtkezel Horváth Janiról? Igaz, nem a belvárosban lakik, hanem néhány kilométerre onnét, Átokházán!

– Majd én megyek – szólal meg Sípos úr.

– Nem jó – dörmögi Málnás. – Hátha mégis Borsnak van igaza, és ott az a bitang Kondáss… Te nem ismered. Hol a kenyérzsákom?

Bors és társai összenéznek. Málnás szavai ellen nem lehet szavuk.

– Elbír kettőnket ez a gebe, Sípos úr? Nagy kár volna, ha lekésnénk a szódásról! – s Málnás megszorítja Bors meg a többiek kezét. – Gondolom, hamarosan találkozunk!

4.

Huszonnégy óra telt el feszült várakozásban, Málnásról azonban nem érkezett semmi hír. Bors már robbant a türelmetlenségtől – addig kapacitálta Lukácsékat, hogy estefelé közelebb húzódtak a kastélyhoz, hátha sürgősen akcióba kell lépniük.

Már fölkelt a hold, mikor – végre! – meghallották a patadobogást.

– Hé! Sípos úr! Itt vagyunk!

A gyenge fényben is feltűnik: Sípos úr arca feszültséggel teli.

– Szerencse, hogy itt vagytok… Bors, azonnal föl kell adnod magad!

– Mi történt?

– Nemrég egy francia tiszt érkezett a kastélyba… színes bőrű lovasokkal, két civil magyarral, állítólag környékbeli gazdák… egy szekéren meghozták Málnást és Horváth Janit…

– Szekéren?

– Málnás megsebesült… Állítólag a demarkációs vonalon érte találat. Jani egészséges, de hallgat… Őt alaposan megverhették. Azzal vádolják őket, hogy ők tettek el téged láb alól, ők vették el a kisasszony óráját, meg máshonnan is raboltak… A kisasszony fölismerte Málnást!

Bors tenyerébe csap az öklével:

– Nemhiába volt rossz érzésem…! De miért jöttek a franciák?

– Odahívatták Vinczét, mint parancsnokot… hogy az elfogottak: vöröskatonák. Hogy megszegtük a fegyverszüneti előírásokat.

– Vincze persze letagadta, mi? – köp ki Lukács.

– Vincze tagadta, hogy az ő emberei közül való volna bármelyik is!… Akkor fölszólították, hogy küldjön ki őrjáratokat, fésüljék át a környéket az állítólagos rablók után…

– Csapda! Meg akarják osztani őket!

– Vincze is annak vette, azt felelte, hogy erre nincs fölhatalmazása. Akkor közölték vele, hogy jegyzőkönyvet vesznek fel, visszaviszik Málnásékat… gondolom, sejted, mi vár rájuk.

– Gyerünk, fiúk – néz körül Bors. – Kössétek össze a kezemet… Az se baj, ha kicsit keményebben megszorítjátok. Majd a szódással fölfedeztetem magam. A határsértésért nem büntethetik őket súlyosan. Hol az az óra, a jóistenit…?

– Az az óradolog Málnás ötlete volt… Hogy a kisasszony elhiggye a rablótámadást…

– Iparkodjunk!

Negyedóra se telik bele, Bors már ott botorkál a műhelyek között, karja összekötve: talán még nem késő…

A szódásnál sötét van. Az ajtó zárva.

Éppen meg akarja rugdosni a bejáratot, mikor valahonnét hangot hall: ismerős, eltéveszthetetlen hangot.

Azonnal lehajol, félrecsúszik a bokrok közé – összekötözött karokkal nehezen megy a kúszás, a csalán is csíp irgalmatlanul, de ez most nem fontos.

– …Tudom, mit érez, méltóságos asszonyom, de a nemzeti szabadság ügye..

– Ne is folytassa, ezredesem: kár a szóért. Ha leég a kastély: leég. Majd fölépítjük szebbre, mint volt. Tudja, hogy engem felvillanyoznak a rendkívüli szituációk… Várjon, Susák kinyitja az ajtót. Itt zavartalanul beszélgethetünk, ez az ember süket.

– Valaki nem tévedhet erre?

– Majd Susák kiül a küszöbre és figyel. Hé, Susák… nézzen a számra… maradjon itt és figyeljen… senki nem zavarhat bennünket, érti?

A szódás torokhangon mond valamit.

Bors mozdulatlanul fekszik. Csupán abban bízik, hogy nem veszik észre. Micsoda fintora a sorsnak: most, amikor végre kezében van a szál vége, nem tehet semmit – s önmagát hozta ilyen helyzetbe!

„Ha leég a kastély: leég?” ördögi terv – de még nem tud róla eleget.

A szódás műhelyében tovább tart a beszélgetés. Néha elfog egy-egy szót: „tűzijáték… időben itt lesznek… a franciát önnek kell vállalnia, méltóságos asszonyom… c’est la guerre”.

Csend.

Mintha kijjebb jöttek volna:

– Legközelebb Kiskunfélegyházán kapható petróleum. Majd elküldöm Susákot… de az bizony jó egynapi járás.

– Sebaj, méltóságos asszonyom, úgyis kell nekünk annyi idő a szervezéshez…

– S nekem a legkedvesebb értékeim összeszedéséhez!

– Szívesen segítenénk…

– Nem, nem! Erről Zita se tudhat.

– Köszönjük a haza nevében, méltóságos asszony. Ennek a tűznek a fényében… no meg a diplomáciai botrány… Parancsoljon, én majd ön tán,..

– Várjon, ezredes. Le kell írnom az utasítást Susáknak. Hé! Csináljon világosságot! Nézzen a számra… Lámpát!

A szódás fölriad az érintésre, bemegy a műhelybe. Gyufa sercen, lámpafény vetül ki az ablakon.

Bors arcra borulva fekszik a csalán között. Szeme sarkából testes, hatalmas férfiárnyékot lát maga mellett…

– …Mi ez itt? Ki van itt?

– Mi történt?

Erős kezek ragadják meg, emelik föl. Ájulást tettet, hagyja becipelni magát a műhelybe…

– Egonka!

– Mit tetszik mondani? – s két erős ütés csattan az arcán.

– Mit csinál? Ez Pelsőczy… akit elraboltak! Újabb ütések.

– Pelsőczy!…Nem, méltóságos asszonyom, ezt az úriembert egészen másként hívják. Ez egyike a legveszedelmesebb bolseviki…

A lámpa! Oltsák el a lámpát! És csöndesen!

Sötétség támad a műhelyben. Most már nem érdemes csukva tartani a szemét: Bors körülpillant, óvatosan próbálkozik a kötelékeivel…

…Sajnos, ő maga kérte, hogy hurkolják meg többszörösen, feszítsék meg rendesen.

– Ez nem várt szerencse, méltóságos asszonyom. Ünnepnap az életemben, öt éve várok erre a pillanatra.

– Hagyjuk a szubjektív érzelmeket, ezredes! Mennyire veszélyes ez az ember? Tőlem és Zitától semmit nem tudott meg, erre mérget vehet…

– Ennek semmi jelentősége, méltóságos asszonyom. Az ő esetében nincs szükség mérlegelésre.

– Akkor… semmi probléma. Susák elintézi. Mindenki úgy tudja, hogy elrabolták ezt az… urat. A halastó… nem, az nem jó, én azt jövőre használni akarom. Bízzuk Susákra.

– Ha szabad kérnem: inkább énrám. Régi elszámolásunk van egymással.

– Az ön dolga. Én megyek vissza a kastélyba, nehogy valakinek feltűnjön…

– Most nekem sincs vesztegetni való időm… de láttam itt imént egy derék vastag láncot… Csupán a száját kell betömnünk, nehogy zajt csináljon. Megvár ő minket szépen.

– Az uram annak idején kést használt az agarak némításánál. Nem szerette az ugatást. Egy nyisszantás…

– Félek, hogy meg talál fulladni. Az túl szép halál volna számára. Nekem más ötletem van.

Lánc csörög. Bors érzi, hogy a kemény vasszemek lenyűgözik a testét a töltőberendezés vasrudai közé, aztán durva kéz rongyot gyömöszöl a szájába.

– Mehetünk, méltóságos asszonyom.

– Várjuk meg, míg Susák elindul… s a műhely kulcsát ön vegye magához!

– Mélységes tisztelettel adózom az ön előrelátásának, méltóságos asszonyom.

Egy perc – s becsapódik a dróthálós ajtó, kettőt fordul a zárban a kulcs.

Hamarosan elhal a lódobogás, a kétkerekű csöndes nyikorgása is. Bors megláncolva, elnémítva fekszik: ha jól hallotta, huszonnégy órája van az életéből.

Vár egy kicsit, hogy szeme megszokja a sötétet, aztán megpróbálja kifürkészni a helyzetet.

A beszüremlő holdfényben lassan bontakoznak ki előtte a tárgyak körvonalai.

Kondáss azt a láncot hurkolta át rajta, amellyel a szódás a súlyos szénsavas ballonokat rögzíti a falba vert gyűrűkhöz. A lánc kétszer keresztezi a töltőberendezés fölfelé nyúló rúdjait: olyan rövid, hogy csak centiméternyi mozgást enged.

Közvetlenül arca előtt, a betonpadlatban, hatalmas csavarok tartják ezeket a rudakat.

Bors lassan, ahogy a lánc engedi, másik oldalára fordul. Olyan kín karját hátrafeszíteni, hogy telefut a homloka verejtékkel, de más megoldás nincs: a csavarok élein kellene a karját nyűgöző köteleket elreszelni.

A lánc belevág a húsába, valahányszor megfeszíti izmait: „ki kell bírni!”.

Ha nagyon elfárad, pihenésképpen végiggondolja, amit hallott, összerakja a mozaikdarabkákat.

A tűzijáték – a korábbi beszélgetéssel összevetve minden bizonnyal a kastély felgyújtására vonatkozik. Erre a célra hozza a petróleumot Susák.

Rágyújtják az épületet a sebesültekre, a gyerekekre…!

Emlegették azonban a franciát is. Diplomáciai botrányról volt szó.

Lehetséges volna, hogy a franciák osztaga is áldozatul esne a merényletnek?

Nehezen elképzelhető: fegyvereik vannak.

Vinczééknek is lenne módjuk védekezni, sőt: arról volt szó, hogy őrséget állítanak éjszakára…

A kulcsmondat: időben itt lesznek. Kondáss azért nem végzett ővele azonnal, mert „nincs vesztegetni való időm”, jegyezte meg.

Legvalószínűbb tehát: Kondáss emberekért ment, osztagot hoz a fehérektől. Felgyújtják a kastélyt, a menekülőket lelövöldözik – magyarok, franciák, számukra egyre megy –, majd azt a látszatot keltik, hogy a francia osztag és a vöröskatonák között tört ki a háborúság.

Alapos, átgondolt terv. Vezérkari terv.

S egyetlen ember akadályozhatja meg véghezvitelét: ő. Kötelekben, láncban, betömött szájjal, halálra ítélten, ebben a siralomháznak kinevezett szódásműhelyben.

Van azonban két érve őneki is: a magány és az idő.

Megfeszíti izmait, s nem törődve a fájdalommal, reszelgeti a kötelékeit a vascsavar élén.

A nyájas holdfény ezüstös tócsában áll az arcánál. De jó volna inni…!

5.

Gyönyörű reggelre virradt a sövényházi kastély: harmatos, napfényes, ragyogó reggelre.

A gyerekek már megszokták, hogy nem szabad zsinatolni, mert zavarják vele a sebesült katona bácsikat. Az se tűnt fel nekik, hogy Teri néninek ki van sírva a szeme, mély árkok húzódnak alatta. A vezető tanár bácsi és Sípos bácsi is csak akkor szólt, ha nagyon kellett. S mindjárt reggeli után kiengedték őket a kertbe. Azt se bánták, ha kimennek a kapun.

A fekete hajú, keménykötésű kis Borsó többet tudott, mint társai: azt hallotta, hogy meghalt az egyik „rabló”.

Mikor a francia tiszt mögött feltűntek a tarka öltözetű szpáhi lovasok, a kölyöksereg elnémult. Tátott szájjal csodálták a madagaszkári, szenegáli szerecsen katonákat, azok meg – sajátos torokhangjukon – mindenféle érthetetlen szavakat mondtak, kivillantották hófehér fogsorukat. Éjjel tábortüzet raktak – azt azonban már nem volt szabad nézni.

Kicsi Borsó azt is látta, hogy két embert hoztak szekéren; az egyiket lepedőben vitték föl s az ősz hajú doktor bácsi szaladt előtte, a másikat bilincsben hajtották le a pincébe.

– Játsszunk rabló-pandúrt! – javasolja a többieknek.

Menne is a dolog, de senki nem akar rabló lenni. „Hogyisne, hogy én is meghaljak!”. Áll a vita, megpróbálják túlkiabálni egymást.

Bors jószerével minden szavukat hallja, de még nem tud életjelet adni magáról: még tart a kötél.

Annak az ezüsttócsának a helyén, ahová az éjszaka odasütött a hold, most megfeketedett vérnyomok éktelenkednek: egyszer-egyszer a vascsavar éle húsba vágott.

Reggel van tehát, s még nem sikerült kiszabadítania a kezét…! A kisfia ott szaladgál, ott játszik néhány méternyire, de nem tudja megszólítani, nem láthatják egymást, a mocskos üveg s a drótháló elrekeszti egymástól őket.

Munkára…! S ha nagyon fáj, akkor egy perc pihenőt engedélyezhet magának.

A gyerekek elszaladnak a szódásműhely közeléből. De kár…! Vagy inkább ez is biztató: nem tereli el a figyelmet.

Hajnaltájt, egy szerencsétlen mozdulat után, a lánc megcsúszott a vállán, a nyakára szorult. Sokáig kellett – milliméterről milliméterre – odébb araszolnia, hogy meg ne fojtsa önmagát.

De bosszankodott volna Kondáss, ha ez nem sikerül!

Értette ő a méltóságos asszony javaslatát: ha kivágják a nyelvét – mint a megnémított agaraknak –, akkor nincs vele gond, nem tud zajt kelteni… Kondáss azonban attól félt, hogy a vér eltömi Bors torkát, „az túl szép halál volna számára”.

Tegnap késő délután óta nem ivott, s a szájába tömött rongy felitatja a nyálát is. A szomjúság, az álmatlanság és a testi fájdalom néha egyszerre támad: ilyenkor abba kell hagynia a kötél reszelgetését, nehogy elveszítse eszméletét.

Tovább…!

Most a napfény méri az időt. Egy sugárnyaláb végigtapogatja a falat. Bors elhatározza: mire az a sugár eléri a falba mélyesztett vasgyűrűt, kiszabadítja a kezét.

Egy ízben távoli füttyentést hall, majd ismét gyerekzsivajt: talán tízórai…?

A sugár áthalad a vasgyűrűn: Bors ráejti fejét a betonpadlóra. Aludni…!

Egy percet engedélyez magának, aztán újrakezdi.

örökkévalóság…!

A gyerekek hangja riasztja fel: észre se vette, valóban elaludt.

„Folytasd!”

S valamikor déltájban – még nem szólt a jelzés ebédre – megérzi elkínzott csuklóján az elernyedő zsineget.

Megfeszíti izmait: megpattan a kötelék.

Jó ideig tart, mire sikerül legombolyítania karjáról a hurkot; akkor lassan-lassan kitépkedi szájából a belétömött rongycsomót.

Inni!

Karnyújtásnyira vannak a ládák, teli szódavizes üvegekkel: számára mégis elérhetetlenek… hacsak: „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” Edének bizonyára volna rá görög vagy latin szentenciája.

Pányvát fon a zsinegből, s bár a lánc alig enged mozgást, megcélozza a láda sarkát.

Nem sikerül elsőre, másodikra, ötödikre – sikerül tizenkettedikre. Megfeszíti, meghúzza: a kötél elszakad.

Új lasszót csomóz. Nem csupán ivásra kellenének azok a palackok!

Addig kísérletezik, míg el nem találja ismét a láda sarkát. Most óvatosabb: más irányból próbálkozik.

A ládatorony megbillen – aztán visszabillen.

Újabb próbálkozás – az se hoz sikert.

Aztán lassan, méltóságteljesen feldől a sok egymásra rakott láda. Bors két karjával védi a fejét: ha valamelyik üveg felrobbanna…

… Nem robban egy sem. Finom dróthálóval vannak befonva.

S mindegyik üres.

Azaz: mindegyikben van néhány csöpp víz. Ami odagurult Borshoz, abból talán egy kortynyit össze lehet pumpálni.

Az a korty: maga a megváltás. Mindjárt visszatér lelkébe a bizakodás.

Négy-öt üvege van: ez ugyanannyi üzenet, ha valaki errefele jár.

Talán ebédre menet! Igaz, most nem hallani a gyerekek zaját, de ha kiengedték őket, errefelé kell visszaszaladniuk ebédre!

Vár, s próbálgatja, lesz-e annyi lendülete, hogy eldobjon egy üveget az ablakig. A lánc kevés mozgást enged.

Úgy érzi, órák telnek el – aztán meghallja az ismert jelzést: ebéd!

Perc se telik bele, fecserészve, nevetgélve elszaladnak a műhely előtt a gyerekek. S ő – elkésik, nem is sikerül a dobás. Az üveg nem repül el az ablakig, végigkorcsolyázik a betonon, nekivágódik a falnak.

Kétségbeesetten lódítja a másodikat. Hátha…!

Éppen észleli még szeme sarkából a kinti árnyat: az utolsó gyerek…

Az ablak csörömpölve hull szét.

A gyerek megtorpan. Lemaradt a többiek mögött, akik már befutottak a nagykapun. Visszanéz.

– Gyere ide! – kiabál Bors…

…Azaz így hiszi: nem kiabálás az, csak nyöszörgés. Nem is hallja a kisfiú.

A kíváncsisága azonban odaviszi a dróthálós ablakhoz. Beles.

– Kisfiam…!

– Papa! Te vagy az, papa? Nem látlak…!

– Itt vagyok! Borsó…!

Magára kényszerít annyi fegyelmet, hogy megmagyarázza a kisfiúnak, mit tegyen: utánaszalad a többieknek, senkinek sem szól, szépen megebédel, s csak akkor mondja el Anyunak, mi történt – csak akkor szabad beszélni vele, ha senki nem hallja. Szerezzenek vasfűrészt, hozzák ide, s míg a délutáni szieszta tart, zavartalanul segíthetnek őrajta…

– Te már nagy fiú vagy, Borsó. Látod, háború van, katonák harcolnak. Ez is harc, amit értem tesztek. Legyél nagyon ügyes és óvatos!

Aztán – mikor a kisfiú elmegy – véget ér a tartása. Előrebukik a láncban.

Délután három órakor – apja tanácsai alapján, Teri segítségével – a kis Borsó bejut a szódásműhelybe: kivágnak egy darabot a dróthálóból.

Addig Borsó őrködött; ettől kezdve Teri.

Bors kiválasztja a legvékonyabbnak tűnő láncszemet, s dolgozik, fűrészel ereje fogytáig.

Öt óra tájban sikerül szétfeszítenie azt a láncszemet.

Még össze kell szedniük az üvegcserepeket; még helyükre kell húzniuk a feldőlt ládákat. Borsnak van egy olyan terve, amelyhez szükség van a rendteremtésre.

Már ferdére dőlnek az árnyékok, mikor a drótháló résén át ő is kijut a szabadba. Terit jó ideje visszaküldte, Borsó sem maradhatott állandóan mellette: egyelőre senki nem tudhatja, mi következik.

A kastélyba nem mehet be: a park egyik felében a szpáhik tanyáznak, a másik felét át lehet tekinteni a nyugati szárnyból vagy a teraszról, ahol a délutáni feketét vagy az ötórai teát fogyasztja a méltóságos asszony az ő kedves kuzinjával, a francia tiszttel, talán másokkal is…

Márpedig Dániellel is kell beszélnie, Vinczével is, az „inzsellérekkel” is. Arra is kell gondolnia: mi történik, ha a szódás megérkezik a petróleummal Félegyházáról… Nem hagyhatja el a műhely környékét.

Mennyire igaz az írás; a proletárok csak láncaikat veszthetik el, de megnyerhetik… mit is? a következő csatát!

6.

Özvegy Pallavicini Alfonzné e nap estéjére vacsorát készíttetett „minden kedves vendége részére”. A kézilányok frissen keményített kötényt kaptak maguk elé, meg kellett tanulniuk, mit mondjanak a francia tiszt úrnak, Vincze parancsnok úrnak, a doktornak, Dániel vezető tanár úrnak, görbe lábú pedellusnak és a kerek képű gondozónőnek.

– Tíz terítéket tegyenek fel! Még két urat várunk!

A szerecsenek parancsot kaptak: nem szabad zajongani. Vincze azzal fogadta el a meghívást, hogy egyszer-egyszer rövid időre ki kell majd nézniük a betegekhez. Dániel Ede szapora szóval előre is elnézést kért: a gyerekek felügyelete, ugyebár… A méltóságos asszony biztosította őket megértéséről.

Nem sokkal alkonyat után megérkezett a két joviális úr, akit vártak. Egyikük: szép derék ember, bajuszos, hasas. Rövidre nyírott a haja, kurta, de nagyon udvarias szavakkal mond köszönetet a meghívásért. A másik úr a nevén kívül semmit nem mond. Feszengeni látszik ünneplő ruhájában, s hacsak teheti, társát utánozza a viselkedésében.

A társaság lelke: a francia tiszt. Kissé fejlettebb az orra a kelleténél, viszont, elbűvölően kackiás a bajusza. Mellkasán remekül feszül az egyenruha. Nem győzi csodálni a hölgyeket, a terítéket, a berendezést (noha a méltóságos asszony előre is elnézést kért, hogy némely holmit el kellett pakolni, „zavaros időket élünk, ugyebár…”).

Először a szilvóriumot hordják körül. Egy pohár megmarad a tálcán „a gondozónőnek, aki gyermekeket fekteti”.

Pillanatnyi szünet: megérkezik a szódás, természetesen nem lép be, mélyen meghajol a méltóságos asszony előtt, károgó hangján annyit mond: „meghoztam, méltósága”. Kap néhány utasítást, leolvassa úrnője szájáról.

Felszolgálják az előételt, poharakat váltanak: ide más ital dukál. A francia tiszt el van ragadtatva.

A leves – a nyári melegre való tekintettel – gyümölcsleves, hidegen.

Mielőtt a sültet felszolgálnák, az egyik komorna bejön, jelent valamit. A méltóságos asszonynak parányit élesebb a hangja a szokásosnál: „értessék meg vele, hogy egyelőre nem érek rá”.

Megjelennek a hatalmas tála. „C’est magnifiquc!”

Miután mindenki megkapta az adagját s megkóstolta a finom eledelt – hja, vidéken nem kell olyan komolyan venni a húsjegyet! –, eljön az első pohárköszöntő perce.

A rövidre nyírott hajú, testes úr emelkedik szólásra. Érces, szabatos mondatokban dicséri a háziasszonyt, mint mondja, megtestesülni látja benne mindazokat a kiváló tulajdonságokat, amelyek immár egy ezredévnél is hosszabb ideje nemzetünk jellemének díszei, s amelyeket éppen a hölgyek örökítenek át nemzedékről nemzedékre.

– …Ezért tehát emelem poharam a hölgyekre: méltóságos asszonyunkra, tisztelt vendéglátónkra, virágként díszlő unokahúgára, Zita kisasszonyra…

Elakad a szava.

Az ajtóban ott áll a kerek képű, kun arccsontú fiatalasszony, a gyerekek gondozónője, egykori cselédjük, Teri.

– Bocsánatot kérek a késedelemért… vagy talán okosabban teszem, ha nem is jövök?

Nemcsak a jelenlevők azon része, amely nem érti a jelenetet, maga a két régi ismerős is mozdulatlan.

A francia tiszt arcról arcra néz. Dánieltől kérdi súgva, mi történt.

– Tudathasadás – feleli Dániel habozás nélkül. – Kiderült, hogy az ön kedves ismerőse, ez a joviális vidéki úr, valójában nem azonos önmagával.

– Mit nem mond?! – néz rá fagyosan a méltóságos asszony.

– Ez az úr valójában Kondáss Pál, egykori császári és királyi vezérkari ezredes, jelenleg agent provocateur – magyarázza szokott oktatói modorában Dániel.

– Mondd el magyarul is, Ede – s Teri mögül előlép Bors. Megviselt öltözéke, fáradt arca láttán egyszerre többen szólalnak meg, ki-ki a maga módján:

– Egon! – Hát ez…?

– Árulás…!

– Pardon, jé ne comprends…

– Hölgyeim és uraim, engedelmükkel: jó étvágyat a vacsorához, de utána a tűzijáték elmarad. Jóska! Ede!

Vincze és Dániel már a másik ajtónál, az ablakoknál.

– Aki még nem tudná önök közül: az volt a terv, hogy a vacsora utáni órákban váratlanul tűz üt ki a kastélyban, s ezzel egy időben tűzharc támad a vöröskatonák, a francia szpáhik és bizonyos – egyelőre ismeretlen eredetű – katonai csoport között.

Kérlek, fordítsd a tiszt úrnak, amit mondok, Ede…

– Nem tűröm…! – visítja a méltóságos asszony. – A saját házamban!

– Tévedni méltóztatik. Az épületet mind a Hadügyi Népbiztosság, mind a Szociális Népbiztosság igénybe vette. Az már valóban a mi hibánk, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal – talán egyszer lesz alkalmunk megtanulni… Hohó!

A Kondáss mellett ülő férfi óvatosan a zsebe felé nyúl. Bors kezében már ott egy puska, a férfi megdermed. Vincze és Dániel is revolvert fog.

A francia tiszt szapora szónoklatba kezd.

– Azt mondja, hogy ez felháborító. Hogy egyetlen szavunkat se hiszi el. Hogy jelentést fog tenni az illetékes parancsnokságon.

– Mondd meg a tiszt úrnak, semmi akadálya, hogy valamelyik ablakban megálljon és megvárja a neki szánt golyót. Számításaink szerint körülbelül egy óra múlva érkeznek meg – méghozzá a demarkációs vonalon át, minden nehézség és zavarás nélkül, mondhatni, díszőrség védelme alatt – a számára és valamennyiünk számára kijelölt orgyilkosok. Ha a tiszt úr úgy kívánja, akkor a mi katonáink nem tartóztatják fel útközben ezt a különítményt, hanem előbb megvárják, míg önre és embereire golyózáport zúdítanak, s csak utána avatkoznak bele a harcba.

A francia tiszt mogorván elhallgat.

– Kondáss úr, most önön a sor. Nem kíván mondani semmit?

A testes, nyírott fejű férfi megvetően elfordul.

– Van időnk, érdeklődéssel hallgatjuk. Kezdje 1914-ben, azon az emlékezetes napon, amikor először találkoztunk, ön akkor annyira megsértődött egy ártatlan fogadás miatt, hogy bevonultatott bennünket, s négy hosszú háborús évet szenvedtünk át emiatt. Beszéljen Przemyslről, ahol keresztülhúztuk számításaikat. Beszéljen a vezérkarnál végzett dicsteljes munkájáról. Nem emlékszik? Akkor maradjunk a közelmúltnál! Mondja el, hol járt például 1918. november 16-án, azon a szombati napon, amikor Magyarországon kikiáltották a köztársaságot. Nem járt véletlenül a szülői házban, nem találkozott legöregebb, leghűségesebb munkásukkal, Somolyó bácsival…?

Van valami a hangjában, amely valamennyi jelenlévőt megtart abban a helyzetben, amelyet kezdetben elfoglalt.

– Az ön beosztása lehetővé tette, hogy nagyon sokáig csak közvetve avatkozzék bele az emberek életébe. „A hadsereg védje meg a várost! A hadosztály foglalja el a magaslatot! A század keljen át az ellenség megszállta túlsó partra!” Az idők változtak, s ön áttért a közvetlen eszközökre. „Kondáss Pál, s. k.!” Málnást nem ön ismerte fel véletlenül Szegeden? Málnást felesége és négy gyermeke, Málnást barátai és elvtársai, Málnást a harcoló magyar proletárok kérik számon öntől, Kondáss úr! Magamról nem beszélek… babonából, Kondáss úr, de ha óhajtja, megkérjük ezt a főúri hölgyet, aki oly megejtő udvariassággal fogadott, amíg magafajtának vélt, s aki oly tökéletes egykedvűséggel tanácsolta önnek, hogy vágja ki a nyelvemet, mint az agaraknak szokás, hogy ugatásukkal ne zavarják az arisztokrata füleket…!

A jelenlevők önkéntelenül özvegy Pallavicini Alfonznéra néznek. Irtózattal, hitetlenül, daccal.

– Van időnk, Kondáss úr. A méltóságos asszonyt is szívesen meghallgatjuk. Zita kisasszony beszámolhatna azokról az eseményekről, melyeket Kokó oldalán szervezett és élt végig. Talán a francia tiszt úrnak is vannak emlékezetes élményei!

Senki nem töri meg a csöndet.

– Doktor bácsi, kérlek, ellenőrizd a készültséget! fordul Bors az ősz hajú orvoshoz…

… S ebben a pillanatban felropognak a fegyverek odakünn. Fülsértő csörrenéssel törik szét az ablaküveg. A gyertyatartók egyike feldől, a másikat egy kéz Borshoz hajítja. A függöny rőt lánggal fog tüzet.

– Fedezz! – hangzik egy kiáltás.

Bors maga mellé rántja Terit, kiugrik az ajtón. Átrohannak a másik szárnyba.

– A gyerekek?

– Biztonságban… A pincében! – lihegi Teri.

– Hacsak a tűz…

Az egész épületet betölti a fegyverek dörgése. Az idejében riadóztatott sebesültek – aki egyáltalán elbírja a fegyvert – fedezékből tüzelnek támadókra.

– Hamarosan támadnak Lukácsék is! – kiáltja Bors, ahogy mélyre hajolva átfut az egyik ablak előtt. Golyó vágódik a falba fölötte, üvegcserepek záporoznak a hátára.

– Lefele a lépcsőn! S vigyázz a kölykökre! Ahogy kitekint a sötétbe, látja a rémülten futkosó szpáhikat. A fehér sátrak sziluettje megtörik, rogyadozik: azokat is lövik a támadók.

Visszafele száguld, a nyugati szárnyba. Vincze és Dániel nyilván elbírnak a „vendégsereggel”, de az a tűz…

– Az a tűz már csak füst, de annak sűrű és fojtó. Dániel keményen csapkodja a füstölgő függönyt az abrosszal.

– Megvagytok? -Meg! -Sok?

– Nem tudom!

– Megyek az enyéimhez! – kiáltja Vincze. Ahogy ugrik, valaki nagyot jajdul.

– Mi történt?

– Ráléptem az expedíciós hadseregre! Ropognak odakünn a fegyverek. Úgy tűnik a torkolattüzek fényéből, a fegyverek hangjából, hogy már a franciák is magukhoz tértek.

Hirtelen csend támad. Olyan váratlan és meglepő, hogy cseng belé a fül.

A kastélyból még lövöldöznek a vöröskatonák, de válasz már nem érkezik.

– Észrevették magukat – mondja Dániel rekedtesen. – Elmenekültek.

– Nem tudnak – feleli Bors. – Sípos úr még idejében átszaladt Lukácsékhoz. Figyeld meg, mindjárt újrakezdődik. Addig is nézzük meg, mire jutottunk!

Gyufát sercent, s meggyújtja az egyik, földön heverő gyertyát.

Zita kisasszony nem túl elegáns pózban lapít az egyik sarokban. Özvegy Pallavicini Alfonznénak eszébe se jutott lekuporodni. Ugyanott ül, ahol a vacsora kezdetén: az asztalfőn. Két keze összekulcsolva, szépen frizérozott haj koronájában megreszket a briliáns.

A francia tiszt hason fekszik az ablak alatt, kesztyűs kezével derekát tapogatja.

Kondáss kísérője rongycsomóként hever az ajtónál. Legalább öt-hat lövedék találta.

– Kondáss! Elmenekült!

Bors és Dániel összenéz. Nyilvánvaló, mi történt: Kondáss maga elé tartotta az emberét – golyófogónak – és kiugrott a teraszra nyíló franciaablakon, melyet szétzúzott a sortűz.

– Utána!

– Vigyázz!

Bors végigrohan a parkon, a rácsos kapu felé. Minden nyírott bukszust, minden fenyőt, örökzöldet fedezékül használ. A kaput már hasoncsúszva közelíti meg: a kerítés mögött szapora tűzharc dúl.

– Jövök én is! – lihegi mögötte Dániel.

– Vincze Jóska! Vigyázzatok a szpáhikra!

– Rend-be-e-en!

Kiugranak a rácsos díszkapun, a kerítés árnyékában kúsznak előre.

A torkolattüzek az elhagyott műhelyépületeknél lobbannak.

– Látod? Oda szorultak!

– Biztosítsuk innen őket!

Egy hatalmas fa törzsének védelmébe húzódnak.

– Adjátok meg magatokat! – kiáltja Bors messzehangzóan. Érthetetlen üvöltés a válasz.

Ujabb sortűz… valaki jajgat. Valaki kiabál:

– Tüzet szüntess! Sebesültek mennek!

– Adjátok meg magatokat! Körül vagytok zárva! Most nem kiabál vissza senki. Aztán megjelenik egy alak, feltartott kézzel. Mögötte két másik.

– Oda, ahhoz a meszelt falhoz! Háttal! Két kezet a falnak támasztani! Engedelmeskednek.

Óvatosan előremozdulnak a túloldalról is:

– Bors, ott vagy?

– Itt vagyok! Vigyázzatok! Nem láttátok Kondásst?

Ebben a pillanatban eget-földet rázó hatalmas lángoszlop szökik föl az égnek. A robbanás valósággal a talajhoz tapasztja Borsékat. A nagy fa akkorát hőköl, hogy belereccsennek ágai, törzse.

Ahol a műhelyek voltak, mintha meteor zuhant volna le a földre: kráter tátong, füst, por és szemét szállong fölötte.

7.

Hajnalodik. Már szürkék, világoskékek keverednek a bársonyos sötétségbe.

A Pallavicini kastély és környéke: mintha forgószél sepert volna végig rajta. A kerítés egy része kidőlt, a díszkapu félre billenve. Az épület homlokzatát golyónyomok tarkítják, az üvegek betörve.

A sebesültek készülődnek: nem maradhatnak itt tovább. A gyerekeket még rabságában tartja az álom nehéz éjszakájuk volt, eltörődtek, de egyiküknek sincs baja.

A franciák is felszedelőzködtek. A bajszos, kackiás tiszt kölcsönlovon ül: az övét golyó találta.

Tisztelgésre emeli a kezét.

– Örvendtem a szerencsének, monsieur Dániel, monsieur Borsh. Önök megnyertek egy csatát, s megnyerték rokonszenvünket. Köszönjük. Igen nagy kár, hogy nem nyerhetik meg a háborút.

– Nem?

– Nem, monsieur. Alig néhány perc múlva a királyi román csapatok támadást kezdenek. Egyszerre több ponton kelnek át a Tisza folyón. Mi tudjuk, hogy önök ezt a támadást nem tudják feltartóztatni. Biztonság kedvéért ma hajnalban a csehszlovák seregek is támadni kezdenek, ha jól emlékszem, Sol.. Sol… önöknél kimondhatatlan nevek vannak. Elfogadnak egy jó tanácsot tőlem?

– Nos?

– Önök elmenekülnek. Önök szétszóródnak és átöltöznek. Önök egérutat keresnek. Kívánom: sikerrel. Végtelen sajnálatomra azonban közölnöm kell: dél felé nem jöhetnek. A demarkációs vonalon teljes zárlatot léptetünk életbe. Viszontlátásra, uraim.

Büszkén kiléptet a szétroncsolt kapun. Mögötte a szerecsenck.

– Butaságot beszél ez a békaövő – dördül mögöttük egy egészséges basszus: Horváth Janié.

– Gondolod, Jani?

– Hát! Még hogy teljes zárlat! Akkor viszlek át mindőtököt, mikor akarjátok.

Bors és Dániel egymásra néznek.

– Köszönjük, Jani. Vinczéékkel megyünk. Sípos úr és Teri fölkíséri a gyerekeket…

– Elbírok én velük egyedül is – hallik.

A volt zsoké. Ritkán szól, de annak mindig magva van.

– Hogy érted ezt?

– Könnyebb a gyerekekkel, mint az egész Tattersallal – folytatja Sípos úr zavartalanul. – Ha én neked lennék, Bors, az asszonyt és a gyereket Jani kíséretére bíznám.

Dániel bólint:

– Sípos úrnak igaza van, Bors. Nagyon nehéz idők jönnek. Az is megtörténhet, hogy… ártatlanok szenvednek azért, mert bűnösöket keresnek rajtuk.

Bors fölnéz Janira. A hatalmas termetű férfi megnyugtatóan nyújtja felé a kezét:

– Mint a magaméira, úgy vigyázok rájuk… elhihetöd. Mög aztán… van rokonságom Palicson… az már megszállott terület, a szerbök által. Oda tán nem ér el a kezük.

– Megyek, szólok Terinek – indul Bors.

– Nekem is van elköszönni valóm – követi Dániel, de nem a pincébe megy, hanem a nyugati szárnyba. özvegy Pallavicini Alfonzné ugyanott ül, ahol egész éjjel. Unokahúga már nincs mellette, de nyilván ő terített egy kendőt a tanti vállára.

– Gyászol, asszonyom?

– Ugyan, miért tenném? – feleli az öregasszony.

– Netán Kondáss úr ügyetlensége miatt…

– Ne merészeljen így beszélni! Bizonyosra veszem, hogy ő maga lőtt azokba a palackokba! Ez nemes halál… csak nagyon ostoba dolog meghalni.

– Még ostobább halállal fenyegetni – véli Dániel.

– Igen. A halála nemesebb volt, mint az élete… de ezen nincs mit csodálkozni. Egy krájzlerájosnak vagy minek a fia… Visszataszító volt, ahogy részletezte, hogyan fogja az ön barátját a töltőgéppel fölrobbantani… odaláncolja a manométerhez vagy hogy hívják… hogy lássa a vörös vonalig kúszni a mutatót.

– Értem. De ha nem veszi tolakodásnak: akkor miért virraszt?

– Mert valami elmúlt, tisztelt uram. Valami véget ért. Ha nekünk ilyen firmákkal kell szövetkezni, ha bennünket efféle emberek akarnak megmenteni a csőcseléktől… akkor már soha nem tér vissza a régi jó világ. Ez pedig, tanár úr, megér egy éjszakai virrasztást. Óhajt még valamit?

– Nem, asszonyom. Sajnálom, hogy háborgattam. Igazat kell adnom önnek: a történelmi pillanatoknak meg kell adni azt a tiszteletet, amit megérdemelnek. Isten áldja, asszonyom.

Vizes pára szállingózik a parkban. Bors egy lovas kocsit vezet elő, a szekérderékban ott ül Teri, ölében alvó kisfia.

– Indulhattok, Jani – mondja rekedten. Megérinti Teri kezét, megsimítja kicsi Borsó haját.

– Majd találkozunk – mondja.

– Találkozunk – feleli a felesége.

A kocsi hangtalanul elgurul a harmatos homokban.

– Lassan mi is indulhatunk, Ede!

– Nem Vinczéékkel megyünk?

– Nem. Harcolni megyünk. Lukácsnak már szóltam. Sípos úr fölviszi a gyerekeket Pestre.

– Vigyázzatok magatokra – mondja Sípos úr. – Az akadály előtt a jó lovas segít a lónak.

– Értjük, Sípos úr. Minden jót! Majd találkozunk.

– Találkozunk.

– Vincze Jóska?

– Biztonságba helyezi a súlyos sebesülteket, a többiekkel jön utánunk.

– Akkor vele együtt harcolunk.

– Reméljük, Ede.

Vállukra kanyarítják a fegyvert.

Valahol a távolban, a Tisza felől, tompa dörgés hallik. A napnak még nincs itt az ideje, de ott már fénylik, villódzik az ég alja.