12.

Art­hur Brown egy­ál­ta­lán nem azt akar­ta csi­nál­ni, amit csi­nált. Art­hur Brown te­le­ví­zi­ót akart néz­ni a fe­le­sé­gé­vel.

Bön­gész­ni azon­ban sem­mi ked­ve sem volt ab­ban a ha­lom irat­ban, amit rész­ben Mar­vin Edel­man fe­le­sé­gé­től, rész­ben Edel­man széf­jé­ből hoz­tak el. A köny­ve­lés un­tat­ta Brownt. Még a sa­ját, ott­ho­ni köny­ve­lé­se is un­tat­ta. Ca­ro­li­ne-t kér­te min­dig, hogy írja össze a ki­adá­so­kat, amit az asszony re­me­kül el is vég­lett.

Ti­zen­egy óra múlt húsz perc­cel.

Tíz perc múl­va vége a hí­rek­nek, és jön Johnny Car­son. Brown­nak néha az volt az ér­zé­se, hogy az Egye­sült Ál­la­mo­kat csu­pán két do­log tart­ja össze: az egyik Johnny Car­son, a má­sik meg az idő­já­rás. Nincs az a nuk­le­á­ris há­bo­rú, amely úgy egye­sí­te­né a jó öreg Ál­la­mo­kat, mint Johnny Car­son és az idő­já­rás. Ezen a té­len az idő­já­rás az egész or­szág te­rü­le­tén po­csék volt. Ha va­la­ki Min­ne­apo­lis­ból ide­re­pült, ugyan­olyan időt ta­lált, mint amit ott­ha­gyott. Mint­ha Min­ne­apo­lis meg ez a vá­ros egy­más mel­lett len­né­nek. Az em­be­re­ket egye­sí­tet­te a mél­tat­lan­ko­dás. Mert ha in­nen vi­szont Cin­cin­na­ti­ba re­pült va­la­ki, az idő­já­rás ott is po­csék volt, és a re­pü­lő­gép­ből ki­lép­ve vég­te­len test­vé­ri­ség ér­zé­se száll­ta meg. Az­tán meg, ha el­ment a szál­lo­dá­ba, ki­cso­ma­golt, va­la­mi in­ni­va­lót kért a szo­ba­pin­cér­től, és ki­nyi­tot­ta a te­le­ví­zi­ót, meg­je­lent a jó öreg Johnny Car­son, ugyan­úgy, mint az egész or­szág­ban, és az em­ber tud­ta, hogy Los An­ge­les­ben ugyan­ak­kor né­zik Johnny Car­sont, New York­ban is né­zik, Ka­la­ma­zoo­ban, At­lan­tá­ban és Wa­shing­ton­ban is, és et­től az em­be­rek ér­zik, hogy fon­tos pol­gá­rai a vi­lág leg­na­gyobb or­szá­gá­nak, amint ott ül­nek, és né­zik Johnny Car­sont.

Brown vé­le­mé­nye sze­rint, ha Johnny Car­son je­löl­tet­né ma­gát az el­nök­vá­lasz­tá­son, min­den ne­héz­ség nél­kül győz­ne. És most… na jó, le­gyen tíz perc múl­va… szí­ve­sen le­ült vol­na néz­ni Johnny Car­sont. Sem­mi ked­ve sem volt el­len­őriz­ni és össze­ha­son­lí­ta­ni Mar­vin Edel­man széf­jé­nek tar­tal­mát, a bank­ki­vo­na­tot meg a múlt évi csek­ke­ket. Ez köny­ve­lő­nek való mun­ka. Egy zsa­ru­nak pe­dig most az len­ne a dol­ga, hogy le­ül­jön a ka­na­pé­ra, át­ka­rol­ja Ca­ro­li­ne-t, mi­köz­ben Johnny Car­son ma esti ven­dé­gét, Lola Fa­lanát né­zik, aki Brown vé­le­mé­nye sze­rint a vi­lág leg­szebb né­ger nője volt – ter­mé­sze­te­sen Ca­ro­li­ne-t ki­vé­ve. Soha nem em­lí­tet­te Ca­ro­li­ne-nak, hogy mi­lyen szép­nek tart­ja Lola Fa­lanát. A rend­őr­ség­nél töl­tött évek alatt meg­ta­nul­ta, hogy az em­ber nem nyit ki egy aj­tót anél­kül, hogy meg ne bi­zo­nyo­sod­na róla, mi van mö­göt­te, és ab­ban egy­ál­ta­lá­ban nem volt biz­tos, hogy Ca­ro­li­ne aj­ta­ja mö­gött mos­ta­ná­ban mi van. Ami­kor Brown egy­szer meg­je­gyez­te, hogy Di­a­na Ross egész jó­ké­pű csaj. Ca­ro­li­ne hoz­zá­vá­gott egy ha­mu­tar­tót. Ak­kor meg­fe­nye­get­te az asszonyt, hogy ha­tó­ság el­le­ni erő­sza­kért le­tar­tóz­tat­ja, mire az kö­zöl­te, hogy ha akar­ja, akár össze is ra­gaszt­hat­ja azt a ro­hadt ha­mu­tar­tót. Ez már jó ide­je tör­tént, de az­óta nem pró­bál­ta nyi­to­gat­ni azt a bi­zo­nyos aj­tót. De az volt az ér­zé­se, hogy ugyan­az az is­me­rős tig­ris áll mö­göt­te.

Na­gyon örült, mert Mrs. Edel­man meg­ta­lál­ta a pán­cél­ka­zet­ta kul­csát, és ez a fel­fe­de­zés meg­kí­mél­te őt és Klin­get at­tól, hogy le kell­jen men­ni­ük az al­só­vá­ros­ba, és bí­ró­sá­gi vég­zés­sel kell­jen en­ge­délyt kér­ni­ük a do­boz ki­nyi­tá­sá­ra, amit vagy meg­kap­nak, vagy nem, at­tól füg­gő­en, hogy az­nap me­lyik bí­ró­hoz ke­rül­nek. Né­mely al­só­vá­ro­si bí­ró­val kap­cso­lat­ban az em­ber­nek az volt az ér­zé­se, hogy a bű­nö­zők ol­da­lán áll. Ha az em­ber pél­dá­ul olyan bí­ró­val akadt össze, mint a Sé­tá­ló Wil­bur Har­ris, be­lép­he­tett a tár­gya­ló­te­rem­be egy olyan bű­nö­ző kí­sé­rő­je­ként, aki egyik ke­zé­ben vé­res kést, a má­sik­ban le­vá­gott fe­jet tart, az öreg Wil­bur cset­tint, és azt mond­ja: „No lám, rossz fiúk vol­tunk? Ak­kor a be­is­me­rő val­lo­má­sa alap­ján sza­bad­láb­ra he­lyezzük.” Vagy pe­dig ki­szab va­la­mi ne­vet­sé­ges pénz­bün­te­tést – mond­juk tíz­ezer dol­lárt – olyas­va­la­ki­re, aki meg­öl­te az ap­ját, any­ját, a ku­tyá­ját meg az arany­ha­la­it. Ha az em­ber olyan bí­ró­val ta­lál­ko­zott, mint a Sé­tá­ló Wil­bur, néha úgy érez­te, hogy nincs sem­mi ér­tel­me a mun­ká­já­nak. Le­jár­hat­ta tér­dig a lá­bát, el­kap­hat­ta a bű­nö­zőt, aki – mi­után Wil­bur sza­ba­don bo­csá­tot­ta – néha Kí­ná­ig fu­tott, és soha töb­bé nem ke­rült elő. Mi ér­tel­me volt hát az egész­nek? Örült, hogy nem kel­lett az al­só­vá­ros­ba men­nie, hogy a ka­zet­ta ki­nyi­tá­sá­hoz bí­ró­sá­gi vég­zé­sért kö­nyö­rög­jön.

Nem volt bol­dog azon­ban, ami­kor meg­lát­ta, hogy mek­ko­ra a do­boz, és még ke­vés­bé volt az, ami­kor Kling­gel együtt rá­jöt­tek, hogy mennyi pa­pír van ab­ban az át­ko­zott do­boz­ban. És ezek a pa­pí­rok most ki­te­re­get­ve he­ver­tek kis szo­bá­já­nak író­asz­ta­lán Edel­man bank­szám­lá­já­val együtt, a be­vál­tott csekk­jei meg egy do­boz sör tár­sa­sá­gá­ban. A má­sik szo­bá­ból – nap­köz­ben itt ját­szott a le­á­nya, Con­nie – már hal­lot­ta a Johnny Car­son-show szig­nál­ját. Hal­lot­ta, ahogy Ed Mc­Ma­hon be­je­len­ti a ven­dé­ge­ket (ezek­nek egyi­ke Lola Fa­lana, az biz­tos), az­tán meg az is­me­rős szig­nált: „Iiii­itt vaaa­an Johnnny…” Só­haj­tott, na­gyot kor­tyolt a sör­ből, az­tán szor­tí­roz­ni kezd­te a pán­cél­ka­zet­tá­ból ki­vett ira­to­kat.

Hosszú éj­sza­ka várt rá.

*

Kling meg­ri­adt, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon. A te­le­fon az ágy mel­let­ti asz­tal­ka szé­lén állt, és az első csen­ge­tés úgy rob­bant a szo­ba csend­jé­be, akár a pisz­toly­lö­vés. Do­bo­gó szív­vel hir­te­len fel­ült, és a kagy­ló után kap­ko­dott.

– Hal­ló? – szólt bele.

– Hal­ló, Ei­le­en va­gyok.

– Ó, hal­ló.

– El­akadt a lé­leg­ze­te?

– Nem, de olyan nagy volt itt a csend, és meg­le­pőd­tem, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon – mond­ta Kling még min­dig he­ve­sen do­bo­gó szív­vel.

– Nem aludt még, ugye?

– Nem, nem. Csak le­fe­küd­tem.

– Az ágy­ba?

– Igen.

– Már én is ágy­ban va­gyok. A fér­fi nem fe­lelt.

– Bo­csá­na­tot akar­tam ma­gá­tól kér­ni – foly­tat­ta a lány.

– Mi­ért?

– Nem tud­tam a vá­lá­sá­ról.

– Nem tör­tént sem­mi.

– Ha tud­tam vol­na, nem mond­tam vol­na azt, amit mond­tam.

Úgy gon­dol­ja – ju­tott Kling eszé­be –, hogy nem tu­dott a vá­lá­som kö­rül­mé­nye­i­ről. Teg­nap tud­ta meg, biz­to­san az osz­tá­lyon be­szél­tek neki róla, most meg bo­csá­na­tot kér, ami­ért le­írt egy „ohó”-je­le­ne­tet: a fe­le­ség az ágy­ban a sze­re­tő­vel, a férj jön fel­fe­lé a lép­csőn… ugyan­az az át­ko­zott do­log, ami vele tör­tént.

– Rend­ben van – mond­ta. Nem volt rend­ben.

– Még job­ban el­ron­tot­tam, ugye? – kér­dez­te a lány.

Már majd­nem azt fe­lel­te, hogy á, de­hogy, ne csa­csis­kod­jon, kö­szö­nöm, hogy fel­hí­vott, ami­kor hir­te­len rá­jött, hogy igen­is, még job­ban el­ron­tot­ta.

– Az a hely­zet, hogy igen.

– Saj­ná­lom. Csak azt akar­tam…

– Mit me­sél­tek ma­gá­nak? – Kik?

– Raj­ta! Akik ró­lam be­szél­tek.

– Csak annyit, hogy va­la­mi prob­lé­ma volt.

– Aha. Mi­lyen prob­lé­ma volt?

– Csak egy olyan prob­lé­ma.

– Az, hogy a fe­le­sé­gem meg­csalt?

– Hát igen. Azt mond­ták.

– Re­mek. Hosszan hall­gat­tak.

– Hát – só­haj­tott a lány – csak azt akar­tam meg­mon­da­ni, hogy saj­ná­lom, ami­ért teg­nap meg­bán­tot­tam.

– Nem bán­tott meg.

– De a hang­ja olyan, mint­ha meg­bán­tot­tam vol­na.

– Pe­dig nem va­gyok meg­bánt­va.

– Bert – szólt a lány ha­boz­va. – Ké­rem, ne ha­ra­gud­jon rám, jó? Ké­rem. – Kling meg­es­kü­dött vol­na, hogy sír. Az­tán csak egy kat­ta­nást hal­lott.

A kagy­ló­ra né­zett.

– Na mi van? – ki­ál­tot­ta bele az üres szo­bá­ba.

*

Edel­man el­szá­mo­lá­sá­val az volt a baj, hogy nem stim­melt az össze­adás. Le­het, hogy Brown rosszul adta össze? Bár­hogy is volt, nem a meg­fe­le­lő összeg jött ki. Nagy pén­zek­ről hi­ány­zott bi­zony­lat. Brown szá­mí­tá­sa­i­ban ál­lan­dó té­nye­ző­ként az a 300 000 dol­lár sze­re­pelt, ame­lyet Edel­man széf­jé­ben ta­lál­tak. Brown-szá­má­ra ez leg­alább egy kész­pén­ze­l­adást je­len­tett. De az is le­het, hogy több ki­sebb té­tel el­adá­sá­ból jött össze a széf­ben őr­zött pénz, mi­előtt…

Mi­előtt mi tör­tént?

A bank­ki­mu­ta­tás és a ki­fi­ze­tett csek­kek sze­rint Edel­man az el­múlt év­ben nem vett ki na­gyobb össze­get. Az üz­le­ti ki­adá­sok leg­na­gyobb ré­szét uta­zá­sok­ra for­dí­tot­ta: Amsz­ter­dam, Zü­rich, más eu­ró­pai vá­ro­sok, re­pü­lő­je­gyek, szál­lo­da­szám­lák, hol­land vá­ro­sok drá­ga­kő-ke­res­ke­dő­i­nek ki­ál­lí­tott csek­kek… De a vá­sár­lá­sok (vég­té­re is drá­ga­kő-vá­sár­lás­sal és – el­adás­sal fog­lal­ko­zott) vi­szony­lag kis össze­ge­ket tet­tek ki. Öt­ezer dol­lár itt, tíz­ezer ott, húsz­ezer dol­lá­ros csak egy hol­land cég­nek. Ez volt a leg­több. Az ame­ri­kai bank­ba be­fi­ze­tett össze­gek arra utal­tak, hogy Edel­man tisz­tes­sé­ges, ha nem is lát­vá­nyos hasz­not hú­zott kül­föl­di vá­sár­ló­i­ból.

Brown kal­ku­lá­ci­ó­ja sze­rint Edel­man éven­te 200 és 300 ezer dol­lár kö­rü­li for­gal­mat bo­nyo­lí­tott. Az ez évre ese­dé­kes adót még nem ve­tet­ték ki – csak feb­ru­ár volt, és áp­ri­lis 15-ig még nem ke­rült rá a sor –, de a leg­utób­bi be­val­lás­nál évi jö­ve­del­mé­ül 255 523 dol­lárt és 12 cen­tet je­lölt meg, amely­ből a meg­en­ge­dett re­zsi­költ­sé­gek és üz­le­ti ki­adá­sok után 226 526 dol­lár és 12 cent ma­radt. Kis szá­mí­tás után Brown meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Edel­man a brut­tó összeg­ből 15 szá­za­lé­kot vont le. Unc­le Sam­mel ba­rát­sá­go­san ma­ni­pu­lál­va, az ese­dé­kes évi adó­ról szó­ló csek­ket 100 710 dol­lár­ról és 56 cent­ről áp­ri­lis 15-én ír­ták meg, ami arra en­ge­dett kö­vet­kez­tet­ni, hogy Edel­man ma­ra­dék­ta­la­nul ele­get tett ál­lam­pol­gá­ri kö­te­le­zett­sé­ge­i­nek, ki­fi­zet­te az adót – leg­alább­is a be­je­len­tett jö­ve­del­mé­vel kap­cso­lat­ban.

Az a 300 000 dol­lár iz­gat­ta Brownt, amit a széf­ben ta­lál­tak.

Vo­na­kod­va lá­tott hoz­zá az Edel­man pán­cél­ka­zet­tá­já­ban ta­lált ira­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­hoz.

*

Kling so­ká­ig bá­mul­ta a te­le­font.

Iga­zán sírt a lány?

Nem akar­ta ő meg­rí­kat­ni, hi­szen alig is­mer­te. Az ab­lak­hoz lé­pett, és ki­te­kin­tett a hí­don szü­net nél­kül höm­pöly­gő ko­csi­á­ra­dat­ra, néz­te, amint az au­tók lám­pái be­le­váj­nak a sö­tét­be. Is­mét ha­va­zott. Va­jon el­áll-e va­la­ha ez a hó­esés? Nem akar­ta ő meg­rí­kat­ni. Mi a fene volt vele? Au­gus­ta volt ke­gyet­len hoz­zám, gon­dol­ta, és vissza­fe­küdt az ágy­ba.

Könnyeb­ben el­fe­lej­tet­te vol­na, ha nem lát­ja lép­ten-nyo­mon az ő ar­cát. Ál­ta­lá­ban az el­vált há­zas­fe­lek – kü­lö­nö­sen ha gye­rek nem volt – a vá­lás ki­mon­dá­sa után rit­kán ta­lál­koz­tak. El­kezd­het­ték azon­nal a fe­lej­tést. Az em­be­rek néha még a jót is el­fe­lej­tet­ték, ez per­sze baj volt, de hoz­zá­tar­to­zott an­nak a szörny­nek a ter­mé­sze­té­hez, amit vá­lás­nak ne­vez­nek. De Au­gus­tá­val más volt a hely­zet. Nem le­he­tett úgy el­men­ni fo­lyó­ira­to­kat áru­sí­tó üz­le­tek ki­ra­ka­ta előtt, hogy leg­alább egy lap cím­lap­já­ról ne az ő arca né­zett vol­na vissza. Néha még ket­tő­ről is. Nem le­he­tett úgy ki­nyit­ni a te­le­ví­zi­ót, hogy va­la­me­lyik haj­ápo­lá­si hir­de­tés­ben (gyö­nyö­rű haja volt) ne sze­re­pelt vol­na, vagy fog­pasz­ta­rek­lám­ban ne vil­log­tat­ta vol­na a fog­so­rát. Múlt hé­ten kö­röm­lak­kot rek­lá­mo­zott. Au­gus­ta keze le­gye­ző­ként ta­kar­ta le cso­dá­la­tos ar­cát, kör­mei hosszú­ak és vö­rö­sek vol­tak, mint­ha friss vér­be már­tot­ta vol­na ép­pen, és mo­soly­gott, úr­is­ten, mi­lyen bű­bá­jo­san mo­soly­gott Kling már ott tar­tott, hogy ki se nyit­ja töb­bé a te­le­ví­zi­ót, mert at­tól félt: Au­gus­ta ki­lép a kép­er­nyő­ből, neki is­mét min­den eszé­be jut, és zo­kog­ni kezd.

Fel­öl­töz­ve fe­küdt an­nak a kis la­kás­nak az ágyán, ame­lyet a híd kö­ze­lé­ben vett bér­be, ke­zét a feje mö­gött össze­kul­csol­ta, és úgy for­dult, hogy ki­lás­son az ab­la­kon; lás­sa a hí­don a Calm Po­int felé igyek­vő au­tó­kat. Szín­ház­ból jö­het­nek – gon­dol­ta –, most lett vége az elő­adá­sok­nak, és az em­be­rek ha­za­men­nek. A há­zas­pá­rok együtt men­nek haza. Mé­lyet lé­leg­zett.

Fegy­ve­re ott állt a szo­ba má­sik ol­da­lán lévő fi­ó­kos szek­rény­ben.

Sok­szor ju­tott eszé­be a fegy­ver.

Ami­kor ép­pen nem Au­gus­tá­ra gon­dolt, a fegy­ver járt a fe­jé­ben.

Saj­nál­ta, hogy en­ged­te Brown­nak az összes ira­tot ha­za­vin­ni. Meg­ra­gad­hat­ta vol­na az al­kal­mat, hogy ő néz­hes­se át, leg­alább va­la­mi el­fog­lalt­ság ju­tott vol­na ma es­té­re, ahe­lyett hogy Au­gus­tá­ra meg a fegy­ver­re gon­dol­na. Tud­ta, hogy Brown utál­ja a pa­pír­mun­kát, és bol­do­gan sza­ba­dult vol­na meg tőle. De Brown is kö­rü­löt­te ug­rált, mos­ta­ná­ban min­den­ki kö­rü­löt­te ug­rált. Jó, Bert, nem, Bert, rend­ben van, menj csak haza, érezd jól ma­gad, hal­lod? Reg­gel­re ké­szen le­szek ez­zel a va­cak­kal, az­tán meg­be­szél­jük, jó? Mint­ha va­la­mi hoz­zá­tar­to­zó­ja halt vol­na meg. Meg­halt va­la­ki­je, és most az em­be­rek ké­nyel­met­le­nül ér­zik ma­gu­kat vele szem­ben, mint aho­gyan a gyá­szo­lók­kal szem­ben min­dig; soha nem tud­ják, hogy hová te­gyék a ke­zü­ket, soha nem tud­ják, mit mond­ja­nak, mi­vel fe­jez­zék ki rész­vé­tü­ket. Min­den­ki­vel jót ten­ne, nem­csak ön­ma­gá­val. Na, vedd már elő azt a fegy­vert, és…

Raj­ta! – biz­tat­ta ma­gát.

Fe­jét a pár­ná­ra haj­tot­ta, és fel­né­zett a mennye­zet­re.

Úgy is­mer­te a mennye­ze­tet, mint a te­nye­rét. Min­den re­pe­dést, a va­ko­lat min­den mé­lye­dé­sét, min­den folt­ját, min­den kar­co­lást és pók­há­lót. Sok em­bert nem is­mert annyi­ra, mint ezt a mennye­ze­tet. Néha, ami­kor Au­gus­tá­ra gon­dolt, a mennye­zet el­bo­rult, könnye­in át nem lát­ta az is­me­rős áb­rá­kat. Ha hasz­nál­ja a fegy­vert, ügyel­nie kell a lö­vés szö­gé­re. Nem akar­ta, hogy a go­lyó el­vi­gye a ko­po­nyá­ja te­te­jét, az­tán lyu­kat üs­sön a mennye­zet­be is. Nem, régi ba­rá­tot go­lyó ne sért­sen. Mo­soly­gott. Az­tán eszé­be ju­tott, hogy aki mo­so­lyog, az nem for­dít­ja maga el­len a fegy­vert. Min­den­eset­re egye­lő­re még nem.

A fe­né­be, hi­szen iga­zán nem akar­ta, hogy az a lány sír­jon!

Fel­ült, az is­ko­lai te­le­fon­könyv után nyúlt, fel­emel­te az asz­tal­ka túl­só fe­lé­ről, és be­le­la­po­zott, bár nem vár­ta, hogy meg­ta­lál­ja, és nem is volt meg­lep­ve, ami­kor nem ta­lál­ta. Ma­nap­ság, ami­kor a bű­nö­zők tíz perc­cel az­u­tán, hogy be­kaszt­liz­zák őket, ki­sé­tál­nak a bör­tön­ből, nem sok he­kus kí­ván­ta, hogy be­je­gyez­zék a ne­vét a te­le­fon­könyv­be. Fel­hív­ta az al­só­vá­ro­si Kap­cso­ló Köz­pon­tot, amely­nek a szá­mát kí­vül­ről tud­ta, és meg­kér­te azt, aki fel­vet­te a te­le­font, hogy kap­csol­ja a 12-es mel­lé­ket.

– Szak­név­sor – szólt egy női hang.

– Egy rend­őr­tiszt­vi­se­lő te­le­fon­szá­má­ra len­ne szük­sé­gem.

– Rend­őr­tiszt­vi­se­lő te­le­fo­nál?

– Igen.

– A ne­vét ké­rem.

– Bert­ram A. Kling.

– Rang­ja és jel­vé­nyé­nek szá­ma?

– Har­mad­osz­tá­lyú nyo­mo­zó, hét, négy, öt, hét, ki­lenc.

– Aki­nek a szá­mát kéri?

– Ei­le­en Bur­ke. Egy ide­ig csend volt.

– Ez vicc? – kér­dez­te a női hang.

– Vicc? Hogy érti?

– Tíz perc­cel ez­előtt ő kér­te a maga szá­mát.

– Együtt dol­gozunk egy ügyön – mond­ta Kling, és maga sem ér­tet­te, hogy mi­ért ha­zu­dik.

– Te­hát ő fel­hív­ta ma­gát?

– Igen, fel­hí­vott.

– Mi­ért nem kér­dez­te meg a te­le­fon­szá­mát?

– El­fe­lej­tet­tem.

– Ez nem ran­de­vúszol­gá­lat.

– Mond­tam már, hogy együtt dol­gozunk.

– Hát per­sze – gú­nyo­ló­dott a nő. – Vár­jon egy ki­csit, amíg tisz­tá­zom.

Kling várt. Tud­ta, hogy most a szá­mí­tó­gép­ben el­len­őr­zi, hogy va­ló­ban bona fide he­kus-e? Ki­né­zett az ab­la­kon. Most még erő­seb­ben ha­va­zott. Raj­ta – gon­dol­ta.

– Hal­ló? – szólt a nő.

– Vá­rok.

– El­rom­lott a szá­mí­tó­gé­pünk. Ma­nu­á­li­san kel­lett el­len­őriz­nem.

– Iga­zi he­kus va­gyok? – kér­dez­te Kling.

– Ki tud­ja ma­nap­ság? Itt a szám. Van ce­ru­zá­ja?

Le­ír­ta a szá­mot, meg­kö­szön­te, le­nyom­ta a vil­lát, majd újra el­en­ged­te, várt, amíg vo­na­lat kap, hív­ta a szá­mot, de mi­előtt vé­gig­tár­csáz­ta vol­na, meg­állt. Mit aka­rok? – gon­dol­ta. – Nem aka­rok én sem­mit sem kez­de­ni. Nem tar­tok én ott, hogy bár­mit kezd­jek. – Vissza­tet­te a kagy­lót.

*

A pán­cél­ka­zet­ta tar­tal­ma va­ló­ban na­gyon ér­de­kes volt. Brown vé­gül is meg­ér­tet­te, hogy Edel­man drá­ga­kő­üz­le­te – iga­zi üz­le­te­i­hez ha­son­lít­va – csu­pán mel­lék­fog­lal­ko­zás­nak szá­mí­tott. Iga­zi üz­le­te kü­lön­bö­ző kül­föl­di or­szá­gok­ban in­gat­la­nok fel­vá­sár­lá­sá­ból állt. Öt év óta vá­sá­rolt in­gat­la­no­kat Olasz­or­szág­ban, Fran­cia­or­szág­ban, Spa­nyol­or­szág­ban és Ang­li­á­ban. Föl­det, há­zat, iro­da­épü­le­tet. Az utol­só vá­sár­lás hat hó­nap­pal ez­előtt tör­tént. Elő­ző év jú­li­u­sá­ban egye­dül a Por­to San­to Ste­fa­no nevű hely­ség­ben negy­ven­ezer négy­zet­mé­ter föl­det vá­sá­rolt Edel­man, 200 mil­lió olasz lí­rá­ért. Brown nem tud­ta, hogy hol van Por­tó Ste­fa­no. És azt sem, hogy hat hó­nap­pal ez­előtt mennyit ért 200 mil­lió olasz líra. De a reg­ge­li új­sá­gok gaz­da­sá­gi ro­va­tá­ból azt meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a je­len­le­gi ár­fo­lyam: száz líra = ti­zen­két cent. Brown­nak fo­gal­ma sem volt ar­ról, hogy hat hó­nap alatt mennyit vál­to­zott az ár­fo­lyam. De a je­len­le­gi át­szá­mí­tá­si kulcs sze­rint Edel­man 240 000 dol­lárt köl­tött te­lek­vá­sár­lás­ra.

Min­den rend­ben – gon­dol­ta Brown. – Ha va­la­ki Olasz­or­szág­ban olaj­fa­li­ge­tet akar, rend­ben van, a tör­vény nem tilt­ja. De hol volt a ki­ál­lí­tott csekk szel­vé­nye akár dol­lár­ban, akár lí­rá­ban? Az üz­le­tet Edel­man jú­li­us 8-án kö­töt­te meg Ró­má­ban. 240 000 dol­lár; eh­hez nyil­ván hoz­zá­jön az át­írá­si il­le­ték meg az adó, ami­re a szer­ző­dés utalt.

Hon­nan volt a 240 000 dol­lár?

*

Kling fel-alá jár­kált a szo­bá­ban. Bo­csá­na­tot kér­jen a lány­tól? Vagy még­se? A fe­né­be is – mond­ta, a te­le­fon­hoz lé­pett, és tár­csáz­ta a szá­mot.

– Hal­ló? – szólt bele a lány. A hang­ja most na­gyon halk és ki­csit nát­hás volt.

– Itt Bert.

– Hal­ló – szólt a na­gyon halk, ki­csit nát­hás hang.

– Bert Kling.

– Tu­dom.

– Saj­ná­lom, nem akar­tam ma­gá­ra ki­a­bál­ni.

– Rend­ben van.

– Iga­zán saj­ná­lom.

– Rend­ben van – is­mé­tel­te a lány. Hall­gat­tak.

– Hát…. ak­kor, hogy van?

– Azt hi­szem, jól. Hall­gat­tak.

– Hi­deg a la­ká­sa? – kér­dez­te vég­re a lány.

– Nem. Na­gyon jó. Me­leg, kel­le­mes.

– Én itt ha­lál­ra fá­zom. Hol­nap fel­hí­vom a ház­ke­ze­lő­sé­get. Ugye, ilyen ko­rán még nem sza­bad ki­kap­csol­ni a fű­tést?

– Azt hi­szem, csak ti­zen­egy­kor sza­bad.

– Van már ti­zen­egy?

– Nem­so­ká­ra éj­fél.

– Min­den­nap egy dol­lár – só­haj­tott a lány. – De azt hi­szem, tel­je­sen nem is sza­bad ki­kap­csol­ni­uk, ugye?

– Úgy tu­dom, hat­van­ket­tőn kell hagy­ni.

– Ná­lam a fű­tő­tes­tek jég­hi­de­gek – mond­ta Ei­le­en. – Az ágya­mon négy ta­ka­ró van.

– Vil­lany­me­le­gí­té­sű ta­ka­ró kel­le­ne ma­gá­nak.

– Azok­tól fé­lek. Fé­lek, hogy meg­gyul­lad­nak.

– Nem, azt hal­lot­tam, hogy tel­je­sen biz­ton­sá­go­sak.

– Vagy azok, vagy nem.

– Szó­val – foly­tat­ta Kling –, csak azt akar­tam meg­kér­dez­ni, hogy min­den rend­ben van-e. És iga­zán saj­ná­lom, hogy…

– Én is. Ez az én saj­ná­lom, te saj­ná­lod-je­le­net?

– Azt hi­szem, igen. Hall­gat­tak.

– Késő van, nem aka­rom… – mond­ta Kling.

– Nem… ké­rem, még ne te­gye le.

– De már késő van. Nem aka­rom…

– Nem, ne te­gye le, be­szél­jen – kér­lel­je a lány.

*

Ami­kor Brown át­ta­nul­má­nyoz­ta az Edel­man ál­tal vá­sá­rolt in­gat­la­nok pa­pír­ja­it, és a fran­cia fran­ko­kat, spa­nyol pe­ze­tá­kat, por­tu­gál es­cu­dó­kat meg an­gol fon­to­kat át­szá­mí­tot­ta dol­lár­ra, meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a kész­pénz-tranz­ak­ci­ók össze­ge az el­múlt öt év alatt 4 mil­lió fölé emel­ke­dett. A nyil­ván­tar­tott tranz­ak­ci­ók pe­dig, a csek­kek­kel iga­zolt vá­sár­lá­sok ez idő alatt 1 275 000 dol­lárt tet­tek ki. A fenn­ma­ra­dó, kö­zel 3 mil­lió dol­lá­ros kü­lön­bö­zet a Nem­zet­kö­zi Jö­ve­de­lem­adó Hi­va­tal szá­má­ra fel­lel­he­tet­len ma­radt.

Az utób­bi öt év zü­ri­chi uta­zá­sai is hir­te­len ma­gya­rá­za­tot kap­tak, fi­gye­lem­be véve, hogy az it­te­ni el­köny­velt ki­adá­sok ki­zá­ró­lag szál­lo­dai költ­sé­gek­ről és ét­ke­zés­ről szól­tak. Edel­man nyil­ván nem üz­le­te­ket kö­tött Zü­rich vá­ro­sá­ban, leg­alább­is nem drá­ga­kő­üz­le­te­ket. De ak­kor mi­ért uta­zott oda? És mi­ért on­nan utaz­ga­tott Eu­ró­pa más vá­ro­sa­i­ba? A kü­lön­bö­ző csek­kek­ből össze­állt az út­vo­nal: Amsz­ter­dam-Zü­rich-Pá­rizs-Lon­don, néha-néha egy út Lissza­bon­ba. Brown vé­le­mé­nye sze­rint Edel­man sváj­ci út­ja­in nem az Al­pok­ban gyö­nyör­kö­dött, ha­nem in­kább a pén­zét lá­to­gat­ta.

Arra nem volt mód, hogy meg­tud­ják: van-e Svájc­ban bank­szám­lá­ja. A sváj­ci ban­ká­rok ép­pen olyan ne­he­zen osz­to­gat­tak in­for­má­ci­ó­kat, mint az ut­ca­lá­nyok in­gyen­sze­rel­met. Ta­lán Mrs. Edel­man töb­bet tud fér­je kül­föl­di út­ja­i­ról? Brown rá­jött, hogy az ő ne­vén öt kü­lön­bö­ző or­szág­ban sze­re­pel in­gat­lan­tu­laj­don. Ta­lán tud­ta, hogy mi­ért volt fér­je út­ja­i­nak fon­tos ál­lo­má­sa Zü­rich. De le­het, hogy ha itt adó­csa­lás­ról van szó, csu­pán „ár­tat­lan fe­le­ség” lesz, aki mit sem tud fér­je üz­le­ti te­vé­keny­sé­gé­ről. Az is le­het, hogy va­ló­ban nem is tu­dott.

Most min­den­eset­re úgy lát­szott, mint­ha lett vol­na egy ép­pen csak jó­mó­dú­nak mond­ha­tó drá­ga­kő-ke­res­ke­dő, aki tisz­tes­sé­ge­sen ve­zet­te a köny­ve­lést csip-csup üz­le­te­i­ről. Amit ott vá­sá­rolt, itt el­ad­ta, cse­kély hasz­ná­ból le­von­ta az üz­le­ti ki­adá­so­kat, az­tán ki­fi­zet­te a tisz­ta ke­re­set után járó adót. Ugyan­ak­kor ez az em­ber nagy össze­ge­ket köl­tött kész­pénz­ben kül­föl­dön a köny­ve­lés­ben fel nem tűn­te­tett drá­ga­kő-vá­sár­lá­sok­ra, szin­tén kész­pénz­ben adta el az Egye­sült Ál­la­mok­ban, amit szin­tén nem köny­velt el, és óri­á­si hasz­nát még több drá­ga­kő-vá­sár­lás­ba és in­gat­lan­ba fek­tet­te. Nem kel­lett ah­hoz pénz­ügyi zse­ni­nek len­ni, hogy meg­ál­la­pít­sa: ma­nap­ság, ami­kor a csil­la­gá­sza­ti adók mi­att tárt ka­rok­kal fo­gad­nak a vi­lá­gon min­de­nütt egy kész­pén­zes vá­sár­lót, Edel­man úgy vá­sá­rol­ha­tott, mint egy ré­szeg gróf. Iga­zi üz­le­tei mil­li­ós hasz­no­kat hoz­tak, és nem je­len­tet­te be eze­ket Unc­le Sam­nek.

Brown a te­le­fon után nyúlt, hogy fel­hív­ja Klin­get.

Tár­csá­zott, de a szám fog­lalt volt.

*

A lány kér­te, hogy ne te­gye le, kér­te, hogy be­szél­jen, és Kling­nek hir­te­len sem­mi sem ju­tott eszé­be. A csend a te­le­fon­ban egy­re hosszabb­ra nyúlt. Az­tán meg­hal­lot­ta az ut­cá­ról a 911-es men­tő­au­tó szi­ré­ná­ját, és arra gon­dolt, va­jon ki az a sze­ren­csét­len, aki le­ve­tet­te ma­gát a híd­ról, vagy a föld­alat­ti-sze­rel­vény ke­re­kei alá ke­rült?

– Maga soha nem fél? – kér­dez­te a lány.

– De igen.

– Úgy ér­tem, mun­ka köz­ben?

– Igen.

– Én fé­lek – mond­ta a lány.

– Mi­től?

– A hol­nap es­té­től.

– Az ápo­ló­nő­ügy­től?

– At­tól.

– Hát ak­kor ne…

– Úgy ér­tem, hogy ki­csit min­dig fé­lek, de nem annyi­ra, mint most. – Ha­bo­zott, az­tán foly­tat­ta. – Az egyik lányt meg­va­kí­tot­ta. Az egyik ápo­ló­nőt, akit meg­erő­sza­kolt.

– Úr­is­ten! Le­gyén na­gyon óva­tos, ez a fon­tos.

– Igen. Min­dig óva­tos va­gyok.

– Ki fe­de­zi?

– Ket­ten lesz­nek. Ket­ten fe­dez­nek.

– Ak­kor jó!

– Ab­ra­hams és Mc­Cann. Is­me­ri őket?

– Nem.

– A kí­nai ne­gyed kör­ze­té­ből.

– Nem is­me­rő­sek.

– Ren­des­nek lát­sza­nak. De aki fe­dez, az nem ra­gad­hat az em­ber­re, mert kü­lön­ben el­ri­aszt­ja a pa­sast, akit az em­ber el akar kap­ni.

– Igen, de ha kell, ott van.

– Azt hi­szem, igen.

– Per­sze.

– Mennyi idő alatt nyom­ják ki va­la­ki­nek a sze­mét? – kér­dez­te a lány.

– Én a maga he­lyé­ben nem ag­gód­nék ezért, sem­mit nem se­gít, ha az em­ber ag­gó­dik. Csak arra vi­gyáz­zon, hogy a ke­zét tart­sa a fegy­ve­rén. Ez a fon­tos.

– Igen. A tás­kám­ban lesz.

– Ahol hord­ja.

– Ott hor­dom.

– Vi­gyáz­zon, hogy kéz­ben tart­sa. Az ujja meg le­gyen a ra­va­szon.

– Igen, úgy szok­tam csi­nál­ni.

– Nem ár­ta­na tar­ta­lék fegy­vert is vin­ni.

– Hová ten­ném?

– Csa­tol­ja a csuk­ló­já­hoz. Ve­gyen fel nad­rá­got. Sza­bad az ápo­ló­nők­nek nad­rá­got hor­da­ni­uk?

– Per­sze, ne­kik sza­bad. De ezek a lá­ba­kat sze­re­tik lát­ni. Raj­tam olyan ápo­ló­női egyen­ru­ha lesz, ami­hez szok­nya van. Fe­hér egyen­ru­ha.

– Ezt hogy érti? Azt kí­ván­ják, hogy szok­nya le­gyen ma­gán?

– Bo­csá­nat, de…

– Azt mond­ta, hogy a pa­sas a lá­ba­kat nézi.

– Úgy ér­tem, hogy az őrül­tek. Egy kis láb­szár, egy kis pop­si. Ri­szál­ni kell ma­gát az em­ber­nek egy ki­csit, hogy ki­ug­ras­sa a nyu­lat a bo­kor­ból.

– Most már ér­tem.

– Olyan ke­mé­nyí­tett cucc lesz raj­tam, kis fe­hér fő­kö­tő­vel, fe­hér ha­ris­nya­nad­rág meg nagy fe­ke­te gal­lér. Már fel­pró­bál­tam ma. Ha hol­nap este a kór­ház­ban je­lent­ke­zem, ott lesz a ruha.

– Hány­kor?

– Hány­kor me­gyek a kór­ház­ba, vagy hány­kor jö­vök el on­nan?

– Mind a ket­tő.

– Ti­zen­egy­re kell ott len­nem. Va­la­mi­vel éj­fél után érek be a park­ba.

– Le­gyen óva­tos!

– Óva­tos le­szek. Egy per­cig hall­gat­tak.

– Ta­lán a mell­tar­tóm­ba te­het­ném, vagy más­ho­vá. A tar­ta­lék fegy­vert…

– Igen. Olyan kis pisz­tolyt ve­gyen.

– Mint a Der­rin­ger?

– Nem, az nem jó. Az Mi­ki­egér-tí­pus. Brow­ning vagy Ber­na­del­li kell, olyan kis au­to­ma­ta zseb­pisz­toly.

– Igen. Majd a mell­tar­tóm­ba du­gom.

– Tar­ta­lék­nak. Tud­ja.

– Aha.

– Bár­hol ve­het a vá­ros­ban. Har­minc-negy­ven dol­lár­ba ke­rül.

– De ezek kis ka­li­be­rű fegy­ve­rek, ugye? Hu­szon­ket­te­sek vagy hu­szon­ötö­sök.

– A ka­li­ber nem ér­de­kes. Egy hu­szon­ket­tes­sel az em­ber na­gyobb kárt te­het, mint har­minc­nyol­cas­sal. Ami­kor Rea­gan­re rá­lőt­tek, min­den­ki azt mond­ta, hogy sze­ren­csé­je volt, mert hu­szon­ket­tes­sel lőt­tek rá. Pe­dig té­ved­tek. Be­szél­tem az­zal a pa­sas­sal a Bal­lisz­ti­ká­ról. Dorfsman­nal. Is­me­ri Dorfsmant a Bal­lisz­ti­ká­ról?

– Nem.

– Szó­val ő mond­ta ne­kem, hogy kép­zel­jük el úgy az em­be­ri tes­tet, akár egy bú­to­ro­zott szo­bát. Ha az em­ber egy har­minc­nyol­cas­sal vagy negy­ven­ötös­sel be­le­lő a fal­ba, ak­kor a go­lyó ki­megy a fal túl­ol­da­lán. De ha eb­ben a szo­bá­ban mond­juk hu­szon­ket­test vagy hu­szon­ötöst süt­nek el, nincs elég ere­je, hogy át­men­jen a fa­lon, érti? Ne­ki­ütő­dik a ka­na­pé­nak, gel­lert kap, ne­ki­megy a té­vé­nek, gel­lert kap, és szét­ve­ri a lám­pát. Mint­ha ezek len­né­nek az em­be­ri test kü­lön­bö­ző szer­vei, érti? Mini a szív, a vese, a tüdő; a go­lyó meg csak ug­rál benn ide-oda, és egy cso­mó kárt okoz. Szó­val ne töp­reng­jen a ka­li­be­ren. Úgy ér­tem, kis pisz­tollyal is le­het ala­pos kárt ten­ni va­la­ki­ben.

– Igen – mond­ta Ei­le­en ha­boz­va. – De azért még min­dig fé­lek.

– Nem, ne fél­jen. Min­den rend­ben lesz.

– Ta­lán azért, amit teg­nap mond­tam el ma­gá­nak. A fan­tá­zi­ám mi­att, tud­ja? Még soha éle­tem­ben nem mond­tam el sen­ki­nek. Most meg úgy ér­zem, mint­ha va­la­mi is­ten­kí­sér­tés vagy ha­son­ló lett vol­na. Az, hogy han­go­san ki­mond­tam. Azt, hogy… tud­ja… hogy sze­ret­ném, ha meg­erő­sza­kol­ná­nak.

– Iga­zán azt akar­ja, hogy meg­erő­sza­kol­ják?

– Nem aka­rom.

– Ak­kor sem­mi köze az egész­hez.

– Csak úgy hecc­ből meg já­ték­ból.

– Ezt hogy érti?

– A meg­erő­sza­ko­lást.

– Ó!

– Tud­ja, le­té­pik a bu­gyi­mat meg a mell­tar­tó­mat, és én ki­csit el­len­ke­zek. Mint­ha…

– Per­sze.

– Hogy egy ki­csit ér­de­ke­seb­bé te­gyem.

– Aha.

– De nem ko­mo­lyan aka­rom.

– Nem.

A lány egy ide­ig hall­ga­tott. Az­tán meg­szó­lalt. – De saj­nos hol­nap este iga­zi lesz.

– Vi­gyen ma­gá­val tar­ta­lék fegy­vert.

– Ó, igen, ne ag­gód­jon, vi­szek.

Kling hir­te­len megint úgy érez­te, hogy nincs sem­mi mon­da­ni­va­ló­ja.

– Mond­ja el, hogy mi tör­tént. A vá­lást.

– Nem hi­szem, hogy el akar­nám mon­da­ni.

– De egy­szer majd el­mond­ja?

– Ta­lán.

– Csak ak­kor, ha akar­ja. Bert – foly­tat­ta ha­boz­va a lány –, kö­szö­nöm. Most már job­ban ér­zem ma­gam.

– Ak­kor jó. Néz­ze, ha maga is úgy akar­ja…

– Igen?

– Hív­jon fel hol­nap éj­jel. Úgy ér­tem, ami­kor vissza­tér. Ami­kor már túl van raj­ta. Mond­ja el, hogy ment. Jó?

– De hát az va­ló­szí­nű­leg na­gyon ké­sőn lesz.

– Rend­sze­rint so­ká­ig fenn va­gyok.

– Ha akar­ja…

– Igen.

– Csak jó­val éj­fél után csíp­het­jük el. Amíg el­in­tézzük az ad­mi­niszt­rá­ci­ót…

– Bár­mi­kor – mond­ta Kling. – Bár­mi­kor hív­hat.

– Oké – szólt a lány. – Hát ak­kor…

– Jó éj­sza­kát.

– Jó éj­sza­kát, Bert – bú­csú­zott a lány, és le­tet­te a te­le­fon­kagy­lót.

Kling is le­tet­te. A te­le­fon majd­nem azon­nal csön­ge­ni kez­dett.

– Hal­ló? – szólt bele.

– Bert, itt Ar­tie – mond­ta Brown. – Ugye, még nem alud­tál?

– Nem, nem.

– Már fél­órá­ja ál­lan­dó­an hív­lak. Azt hit­tem, hogy ki­kap­csol­tad a te­le­font. Aka­rod tud­ni, mit ta­lál­tam?

– Raj­ta, mondd – kér­te Kling.