4.

A sar­kon par­ko­ló URH-ko­csi­ban ülő két rend­őr szá­má­ra nyil­ván­va­ló volt, hogy a pap győz. Nem óhaj­tot­tak ki­száll­ni és be­le­avat­koz­ni a küz­de­lem­be, mi­vel kinn hi­deg volt, és amúgy is a pap lát­szott győz­tes­nek. Amel­lett né­mi­leg él­vez­ték is, ahogy a pap el­len­fe­lé­vel, a pan-nal fel­sö­pör­te a jár­dát.

Itt, a 87-es kör­zet te­rü­le­tén a pan-okat, a spa­nyol anya­nyel­vű­e­ket (a je­len­tés­ben his­pan­nak kell majd írni) néha meg sem le­he­tett kü­lön­böz­tet­ni a fe­hé­rek­től, mert ez utób­bi­ak kö­zül is sok­nak az ere­i­ben jó adag spa­nyol vér csör­ge­de­zett, amel­lett olya­nok vol­tak, akár a töb­bi pol­gár. Amennyi­re a rend­őrök meg­ál­la­pít­hat­ták, a pap is pan volt, de na­gyon fe­hér bőrű, és jó­val ma­ga­sabb az it­te­ni sváb­bo­gár­ter­me­tű­ek­nél. A két rend­őr ko­csi­ja me­leg ké­nyel­mé­ben ül­dö­gélt, és azt ta­lál­gat­ta, van-e a pap 188 vagy 190 cen­ti ma­gas, és nyom-e 110 ki­lót? Arra nem jöt­tek rá, hogy mi­lyen rend­hez tar­to­zik. A kör­nyék­be­li szer­ze­tes pa­pok nem vi­sel­tek ilyen csu­hát, mint ez itt, de per­sze jö­he­tett Ka­li­for­ni­á­ból is, és ugye­bár Ka­li­for­ni­á­ban, a Napa-völgy­ben ilyen csu­há­kat hor­da­nak. A pa­pon bar­na re­ve­ren­da volt, fe­jén szer­ze­te­si bo­rot­vált tonzú­ra: a bar­na haj­ko­szo­rú kö­ze­pén ko­pasz folt vi­lá­gí­tott. Az egyik rend­őr meg­kér­dez­te a má­si­kat, hogy hív­ják azt a bar­na cuc­cot, ame­lyik olyan, mint egy ruha, a má­sik meg azt fe­lel­te, hogy csu­há­nak, te os­to­ba, erre az első rá­vág­ta, hogy per­sze. Újon­cok vol­tak, alig két hete dol­goz­tak a 87-es kör­zet­ben, kü­lön­ben tud­ták vol­na, hogy az a pap bi­zony na­gyon tá­vol áll at­tól, hogy pap le­gyen, bár a kör­zet­ben is Ant­hony test­vér­nek hív­ták.

Ant­hony test­vér nyil­ván­va­ló­an pa­cal­lá ver­te el­len­fe­lét. El­len­fe­le, egy apró ter­me­tű Pu­er­to Ricó-i al­kal­mi cápa el­kö­vet­te azt az óri­á­si hi­bát, hogy lök­dö­ső­dés köz­ben be­le­nyúlt Ant­hony test­vér zse­bé­be. Ant­hony test­vér a kis fér­get előbb a bi­li­árd­te­rem­ből von­szol­ta ki, fel­emel­te, az­tán pe­dig a szom­szé­dos épü­let fa­lá­hoz csap­ta, hogy kis­sé ész­hez té­rít­se, majd térd­ka­lá­csá­hoz vág­ta a dá­kót, ab­ban a re­mény­ben, hogy si­ke­rül el­tör­nie a lá­bát, de csak a dá­kot tör­te össze, most pe­dig már csak úgy, min­den kü­lö­nö­sebb cél nél­kül csé­pel­te ha­tal­mas ök­le­i­vel, mi­köz­ben a két rend­őr az URH-ko­csi ké­nyel­mes biz­ton­sá­gá­ból fi­gyel­te. Ant­hony test­vér na­gyon sú­lyos egyé­ni­ség volt, de a bör­tön­ben is ál­lan­dó­an súlyt emelt, ezért az­tán nem volt raj­ta egyet­len gramm háj sem. Néha meg­kér­te az em­be­re­ket: vág­ja­nak bele olyan erő­sen a gyom­rá­ba, ami­lyen erő­sen csak tud­nak, és elé­ge­det­ten ne­ve­tett, ami­kor meg­mond­ták, hogy mi­lyen ke­mény­nek és erős­nek ta­lál­ták. Egész éven át, még a leg­for­róbb nyá­ri na­pok­ban is ugyan­azt a bar­na csu­hát vi­sel­te. De nyá­ron nem hor­dott alat­ta sem­mit. Néha a kör­nyék­be­li ut­ca­lá­nyok előtt meg­emel­te a csu­ha sze­gé­lyét, és meg­mu­tat­ta a sa­ru­ját. „Lát­já­tok? – kér­dez­te. – Ez min­den, amit alat­ta vi­se­lek.” Az ut­ca­lá­nyok lel­ke­sen óóóóóó-ztak és áááá-ztak, és kér­ték, hogy emel­je ma­ga­sabb­ra a csu­hát. El­hi­tet­ték vele: nem hi­szik, hogy va­ló­ban mez­te­len alat­ta. Ant­hony test­vér ilyen nagy mar­ha em­ber lé­té­re igen ke­cse­sen moz­gott, és ilyen­kor rö­hög­ve tán­colt el előt­tük. Té­len a saru he­lyett ka­to­nai ba­kan­csot vi­selt. Most ez­zel a ba­kanccsal ta­pos­ta bele az apró Pu­er­to Ricó-it a jár­dá­ba. Az URH-ko­csi két rend­őre azon ta­na­ko­dott, hogy ki­száll­ja­nak-e, mi­előtt a kis pan fe­jét szét­ve­ri a jár­dán. De a sors meg­kí­mél­te őket a dön­tés kény­sze­ré­től, mert meg­szó­lalt a rá­dió 10-10 jel­zé­se, erre kö­zöl­ték, hogy moz­gás­ban van­nak. Ép­pen ak­kor haj­tot­tak el a sa­rok­ról, ami­kor Ant­hony test­vér az esz­mé­let­len­né csé­pelt em­ber fölé ha­jolt, hogy ki­ve­gye a pénz­tár­cá­ját. A pénz­ből ugyan csak tíz dol­lárt csent el a pa­sas Ant­hony test­vér­től, ő még­is úgy dön­tött, hogy el­ve­szi az összes pénzt, mi­vel a kis tol­vaj annyi ve­sződ­sé­get oko­zott neki. Ép­pen ki­ürí­tet­te a tár­cát, ami­kor a sar­kon meg­je­lent Emma.

Emma a kör­nyé­ken Kö­vér Hölgy-ként volt is­me­re­tes, és a kör­zet te­rü­le­tén min­den­ki igye­ke­zett őt el­ke­rül­ni, egy­részt, mert tud­ták, hogy kis­sé hir­te­len ha­ra­gú, más­részt mert min­dig volt nála bo­rot­va. A bo­rot­vát váll­ra akasz­tós tás­ká­já­ban hord­ta a bal vál­lán, hogy jobb kéz­zel bár­mi­kor elő­ránt­has­sa, ki­nyit­has­sa, és bár­ki fü­lét le­nyisszant­has­sa, eset­leg ar­cá­ba vagy ke­zé­be vág­jon. Néha pénz­ke­re­set cél­já­ból vá­gott, de ugyan­az a moz­du­lat ele­gen­dő volt szá­má­ra, hogy fel­nyis­sa em­ber­tár­sa nya­kát, és el­vág­ja a tor­kát. Sen­ki sem sze­re­tett vi­tat­koz­ni a Kö­vér Hölggyel, és ta­lán ezért is osz­lott szét a tö­meg, ami­kor a sar­kon meg­je­lent. Tu­laj­don­kép­pen a tö­meg most, hogy az ak­ci­ó­nak vége volt, amúgy is szét­osz­lott vol­na, mert ilyen hi­deg­ben sen­ki sem sze­ret csak úgy ácso­rog­ni, kü­lö­nö­sen er­re­fe­lé, ahol va­la­hogy min­dig hi­de­gebb volt, mint a vá­ros töb­bi ré­szén. Akár az Észa­ki-sark is le­he­tett vol­na.

– Hal­ló, tesó – szólt a Kö­vér Hölgy.

– Hal­ló, Emma – fe­lelt a test­vér, és fel­né­zett, mi­alatt az esz­mé­let­len fér­fi­hoz ha­jolt. Ala­po­san el­in­téz­te. A hü­lye pa­sas feje mel­lett kes­keny vér­pa­tak csör­ge­de­zett a jég­re. Az arca na­gyon meg­ké­kült. Ant­hony test­vér a háta mögé dob­ta a ki­ürí­tett tár­cát, tel­jes ma­gas­sá­gá­ban fel­egye­ne­se­dett, és öt­száz dol­lárt gyö­mö­szölt a csu­há­ja zse­bé­be. El­in­dult, és Emma ol­da­lán bal­la­gott to­vább.

Emma har­minc-har­minc­há­rom éves le­he­tett, jó hat-hét év­vel idő­sebb Ant­hony test­vér­nél. Tel­jes ne­vén Emma For­bes, így hív­ták ugyan­is, ami­kor még egy Jommy For­bes nevű né­ger fe­le­sé­ge volt, aki an­nak a sze­ren­csét­le­nül vég­ző­dő lö­völ­dö­zés­nek az ál­do­za­ta­ként hunyt el, amely egy bank­ban zaj­lott le. Azt akar­ta ugyan­is ki­ra­bol­ni. Emma fér­jét a bank egyik hat­van­há­rom éves őre lőt­te le, aki az al­só­vá­ro­si 28-as kör­zet nyug­dí­jas rend­őre volt. De hat­van­ne­gye­dik szü­le­tés­nap­ját már nem ün­ne­pel­het­te meg, mert Emma pár hét­tel fér­je te­me­té­se után fel­ku­tat­ta, és egy szép áp­ri­li­si es­tén, ami­kor a for­zi­ti­ák vi­rág­ba bo­rul­tak, fül­től fü­lig el­vág­ta a tor­kát. Emma nem ked­vel­te azo­kat, akik őt vagy sze­ret­te­it bár­mi­től meg­fosz­tot­ták. Gyak­ran mon­do­gat­ta: „Míg a kö­vér hölgy éne­kel, nincs vége az ope­rá­nak.” Ez­zel a mon­dás­sal iga­zol­ta meg­le­he­tő­sen gya­ko­ri bosszú­ál­ló ak­ci­ó­it. Ar­ról, hogy be­ce­ne­vét e mon­dás előtt vagy ép­pen mi­at­ta kap­ta, nem áll­tak ren­del­ke­zés­re meg­bíz­ha­tó ada­tok. De ha va­la­ki 160 cm ma­gas és 80 kiló, szá­mít­hat arra, hogy kü­lö­nö­sen ezen a vi­dé­ken, ahol a be­ce­ne­vek gya­ko­rib­bak, mint az iga­zi­ak – előbb-utóbb Kö­vér Hölgy­nek fog­ják ne­vez­ni, még ak­kor is, ha nincs tu­do­má­suk ze­nei jel­le­gű uta­lá­sa­i­ról.

Ant­hony test­vér egyi­ke volt azon ke­ve­sek­nek, akik tud­ták, hogy pos­ta­lá­dá­ján az Emma For­bes név sze­re­pel, lány­ne­ve pe­dig Emma Gold­berg, és nem té­vesz­ten­dő össze az­zal az anar­chis­ta Emma Gold­man­nal, aki jó­val Emma Gold­berg meg­szü­le­té­se előtt te­vé­keny­ke­dett. Ant­hony test­vér to­váb­bá egyi­ke volt azon ke­ve­sek­nek is, akik őt Em­má­nak hív­ták, míg a töb­bi­ek (je­len­lé­té­ben tar­tóz­kod­va a neve előtt álló jel­ző­től) Hölgy­nek ne­vez­ték, vagy se­hogy, an­nál is in­kább, mert sér­tő­dős lé­vén, könnyen elő­kap­ta a bo­rot­vá­ját. Ant­hony test­vér volt azon­ban az egyet­len a kör­nyé­ken, és va­ló­szí­nű­leg az egész vi­lá­gon, aki sze­rint Emma Gold­berg For­bes, ali­as Kö­vér Hölgy rend­kí­vü­li szép­ség, és rá­adá­sul igen szek­sze­pi­les je­len­ség.

– Íz­lé­sek és po­fo­nok kü­lön­böz­nek – je­gyez­te meg Ant­hony test­vér egy­ko­ri is­me­rő­se köz­vet­le­nül az­u­tán, hogy a test­vér ki­fej­tet­te, Emma mi­lyen szép és szek­sze­pi­les. A fér­fi meg­gon­do­lat­lan meg­jegy­zé­se egy pil­la­nat­tal előbb hang­zott el, hogy Ant­hony test­vér fel­rán­tot­ta a szék­ről, és át­lök­te an­nak a bár­nak az ab­la­kán, amely­ben ül­dö­gél­tek. Ant­hony test­vér meg­ne­hez­telt, ha le­ki­csi­nyel­ték azo­kat az ér­zel­me­ket, ame­lyek­kel ő Emma iránt vi­sel­te­tett. Ant­hony test­vér más­nak lát­ta, mint a töb­bi em­ber. A töb­bi­ek da­gadt, ala­csony, hid­ro­gé­ne­zett hajú asszonyt lát­tak fe­ke­te ka­bát­ban, fe­ke­te cér­na­ha­ris­nyá­ban, kék ci­pő­ben, aki fe­ke­te, vál­lán lógó tás­ká­já­ban egye­nes, fa­nye­lű bo­rot­vát hor­dott. Ant­hony test­vér – bár tu­da­tá­ban volt az el­len­ke­ző té­nyek­nek – ter­mé­sze­tes sző­ke, für­tök­kel ke­re­te­zett ma­don­na­ar­cot lá­tott, amely­ből cso­dás kék sze­mek te­kin­tet­tek ki, gö­rög­dinnye keb­le­ket és ne­mes pa­ri­pá­hoz illő fart. Vas­tag com­bo­kat lá­tott, meg sok-sok fe­hér, hul­lám­zó húst. Ant­hony test­vér fé­lénk, tar­tóz­ko­dó, ér­zé­keny, drá­ga ci­cus­kát lá­tott a ke­gyet­len vi­lág­ban, akit be­céz­ni, óvni és vi­gasz­tal­ni kell.

Már at­tól be­ger­jedt, hogy mel­let­te lép­ke­dett, de le­het az is, hogy ezt az a rend­kí­vü­li elé­ge­dett­ség okoz­ta, amely el­töl­töt­te, mert hü­lyé­re ver­te a piti zse­best. Néha elég ne­héz volt az ér­zel­me­ket kü­lön­vá­lasz­ta­ni és osz­tá­lyoz­ni, kü­lö­nö­sen ha olyan hi­deg volt kinn. Em­mát kö­nyö­ké­nél fog­va a Ma­son Ave­nue bár­já­ba ve­zet­te, amely az össze­sen há­rom ház­tömb­nyi­re ter­je­dő utca kö­ze­pén állt. Volt idő, ami­kor az Ut­cát (csa­lá­di­a­san csak így ne­vez­ték a há­rom ház­tömb tá­vol­sá­got) az ír be­ván­dor­lók Me­leg Bar­lang­nak, ké­sőbb a fe­ke­ték Ró­ka­út­nak hív­ták. A Pu­er­to Ricó-iak be­áram­lá­sa után az utca nyel­ve meg­vál­to­zott, de fő jö­ve­del­mi for­rá­sa nem. A Pu­er­to Ricó-iak La Via de Pu­tas­nak hív­ták. A he­ku­sok Kur­vák ut­cá­já­nak, mi­előtt a „stri­che­lő” szó di­vat­ba jött. Most a Stri­che­lők Menny­or­szá­gát em­lí­tet­ték, ha az ut­cá­ról be­szél­tek. De min­den nyel­ven azt je­len­tet­te, hogy fi­zet­ni kell és vá­lasz­ta­ni le­het.

Nem is olyan ré­gen azok a höl­gyek, akik a szex­bi­ro­dal­ma­kat irá­nyí­tot­ták, ilyen meg olyan ma­má­nak hív­ták ma­gu­kat. Ak­ko­ri­ban The­resa mama volt a leg­is­mer­tebb és Car­men mama a leg­ko­szo­sabb. A he­ku­sok leg­gyak­rab­ban Luz ma­mát ke­res­ték fel, mert há­zá­nak om­la­do­zó tég­la­fa­lai mö­gött kis­sé eg­zo­ti­kus dol­gok ját­szód­tak. Ezek­nek az idők­nek azon­ban már mind­örök­re vége. A bor­dély­ház mint olyan, már a múl­té volt, csu­pán em­lék. Ma­nap­ság a stri­che­lők a masszí­ro­zó­sza­lo­nok­ból és bá­rok­ból ke­rül­tek ki, ame­lyek az ut­cán egy­más mel­lett áll­tak, és trükk­je­i­ket az órá­ra bé­rel­he­tő ho­tel­szo­bák­ban mu­tat­ták be. Az a bár, ame­lyet Ant­hony test­vér ki­vá­lasz­tott, stri­che­lők ta­lál­ko­zó­he­lye volt, neve San­dy’s, de a kör­nyék dol­go­zó le­á­nya­i­nak nagy ré­sze dél­után ket­tő­kor még a pén­tek éj­je­li cél­ta­lan gya­kor­la­to­zást pi­hen­te ki. Csak egy sző­ke pa­ró­kás né­ger lány ült a bár­pult­nál.

– Hal­ló, Ant­hony test­vér, hal­ló, Hölgy – üd­vö­zöl­te őket.

– Do­mi­nus vo­bi­s­cum – szólt Ant­hony test­vér, és jobb te­nye­re élé­vel vo­na­lat hú­zott a le­ve­gő­be, majd az első, lát­ha­tat­lan vo­na­lat egy má­sik­kal ke­resz­tez­te. A la­tin sza­vak je­len­té­sé­ről fo­gal­ma sem volt Csak annyit tu­dott, hogy hoz­zá­já­rul­tak a kép­hez, ame­lyet ön­ma­gá­ról szán­dé­ko­zott ki­ala­kí­ta­ni. – Min­den a kép – szok­ta volt mon­do­gat­ni Em­má­nak. – És min­den il­lú­zió. – A sza­va­kat mé­lyen zeng­ve és né­mi­leg re­zeg­tet­ve ej­tet­te ki.

– Mi lesz? – kér­dez­te a csa­pos.

– Egy kis vö­rös bort ké­rek – mond­ta Ant­hony test­vér. – Emma?

– Gint jég­gel – kö­zöl­te Emma.

– Kér­dez­ze meg a má­sik höl­gyet, hogy mit iszik – mond­ta Ant­hony test­vér, és a sző­ke pa­ró­kás né­ger ut­ca­lány­ra mu­ta­tott. Re­me­kül érez­te ma­gát. Ta­lál­ko­zá­sa az am­bi­ci­ó­zus zse­bes­sel öt­száz dol­lár hasz­not ho­zott. A csa­pos­tól ap­ró­pénzt kért, a ze­ne­gép­hez lé­pett, és rock and roll ze­nét vá­lasz­tott. Sze­ret­te a roc­kot. Kü­lö­nö­sen a rock­ze­né­sze­ket, akik a szín­pa­don úgy el­masz­kí­roz­ták ma­gu­kat, hogy az ut­cán fel sem le­he­tett is­mer­ni őket. A sző­ke-fe­ke­te ut­ca­lány kö­zöl­te a csa­pos­sal, hogy még egy whis­kyt óhajt, szó­dé­val. Ami­kor Ant­hony test­vér vissza­ült a he­lyé­re oda­szólt neki: „Kö­szö­nöm, Ant­hony test­vér.”

San­dyt, a csa­post, aki egy­ben a bár tu­laj­do­no­sa volt, nem tet­te bol­dog­gá Ant­hony test­vér je­len­lé­te. Nem szí­ve­sen cse­rél­get­te foly­ton a tük­rö­ket, ami­kor Ant­hony test­vér va­la­min meg­sér­tő­dött. Sze­ren­csé­re Ant­hony test­vé­ren és Kö­vér Höl­gyön kí­vül a bár­ban csak a sző­ke né­ger lány volt, és neki Ant­hony test­vér ép­pen most fi­ze­tett piát. Le­het, hogy nem is lesz zűr az­nap dél­után. San­dy na­gyon re­mél­te. Szom­bat volt. Lesz ma itt elég zűr amúgy is, akár tet­szik, akár nem.

Ezen a kör­nyé­ken és kü­lö­nö­sen eb­ben az ut­cá­ban, a szom­bat este soha nem volt a hét leg­ma­gá­nyo­sabb es­té­je, bár­mit is mond a nóta. Ezen a kör­nyé­ken és kü­lö­nö­sen eb­ben az ut­cá­ban sen­ki­nek sem kel­lett a szom­bat es­té­jét ma­gá­nyo­san el­töl­te­nie, fel­té­ve, hogy az elő­ző nap ka­pott he­ti­bé­re még a zse­bé­ben volt. Eb­ben a bár­ban este tíz óra­kor több lesz az ut­ca­lány, mint a mel­let­te álló, el­ha­gyott fé­szer­ben a pat­kány. Fe­ke­te ut­ca­lá­nyok és fe­hér Ut­ca­lá­nyok, sző­kék, bar­nák, vö­rö­sek, má­sik nem­be­li­ek, sőt lesz né­hány össz­kom­for­tos is. Ket­te­sé­vel szál­lin­góz­nak: pá­rok­ból áll ez a vi­lág, sö­tét fo­lyam­ként jön­nek, resz­ke­tő lábú, húsz­dol­lá­ros csa­ta­lo­vak vagy olyan ver­seny­pa­ri­pák, akik az al­só­vá­ros­ban akár egy ron­gyot is kap­hat­tak vol­na. Min­den­fé­le faj­ta össze­jött itt, hogy a bár csa­lá­di­as, meg­hitt lég­kö­rét él­vez­ze. Ket­te­sé­vel ér­kez­tek, és San­dy üd­vö­zöl­te őket, mert tud­ta, hogy a bár­ban iszo­ga­tó fér­fi­ak azért jöt­tek ide, hogy a tes­te­ket ve­gyék szem­ügy­re, nem a lel­ke­ket, amel­lett ju­ta­lé­kot is ka­pott az éj­sza­kai höl­gyek­től, akik­nek sza­bad volt itt stri­chelni­ük, mert (leg­alább­is sa­ját ál­lí­tá­sa sze­rint) San­dy le­fi­zet­te a he­ku­so­kat és az őr­mes­te­rü­ket is, aki néha be-be­né­zett a bár­ba. Tu­laj­don­kép­pen a játsz­má­kat San­dy irá­nyí­tot­ta, ki­vé­ve a hét­vé­gi zűr­za­vart, ami­kor a szo­ká­sos­nál na­gyobb volt a for­ga­lom. Ret­te­gett a hét­vé­gek­től, noha az ilyen­kor szer­zett pénz tet­te le­he­tő­vé, hogy a hét töb­bi nap­ján is ki­nyit­has­son.

– Ez in­gyen van – mond­ta Ant­hony test­vér­nek az ital­ra, és re­mél­te, hogy ez a vesz­te­ge­tés tá­vol tart­ja bár­já­tól az­nap este, de az­tán hir­te­len ré­mül­ten ju­tott eszé­be, hogy ta­lán Ant­hony test­vér örül a ven­dég­sze­re­tet­nek, és ezért dönt majd ké­sőbb úgy, hogy vissza­tér.

– Meg­fi­ze­tem, amit ren­del­tem – je­len­tet­te ki Ant­hony test­vér, majd csu­há­já­nak zse­bé­ből kö­teg­nyi pénzt hú­zott elő. A zseb­tol­vaj pén­zé­ből ki­ha­lá­szott egy tí­zest, és le­tet­te az asz­tal­ra.

– De… – kezd­te el a csa­pos, ám Ant­hony test­vér né­mán ke­resz­tet raj­zolt a le­ve­gő­be, ami San­dy­nek eszé­be jut­tat­ta, hogy ugyan ki­cso­da ő, hogy is­ten kül­dött­jé­vel vi­tá­ba száll­jon? El­vet­te hát a tí­zest, és a vissza­já­ró pénzt le­tet­te Ant­hony test­vér elé. A pult vé­gén a sző­ke für­tös ut­ca­lány fel­emel­te a po­ha­rát, és meg­szó­lalt: „Egész­sé­gé­re, Ant­hony test­vér!”

– Do­mi­nus vo­bi­s­cum – emel­te fel Ant­hony test­vér is a po­ha­rát.

Emma há­jas ke­zét a fér­fi tér­dé­re tet­te.

– Hal­lot­tál még mást is? – kér­dez­te sut­tog­va.

– Nem – ráz­ta meg a fe­jét a fér­fi. – És te?

– Csak annyit, hogy ti­zen­egy da­rab szá­zas volt a zse­bé­ben, ami­kor ki­nyír­ták.

– Ti­zen­egy? – sut­tog­ta a fér­fi.

– És azt is mond­ta, hogy har­minc­nyol­cas volt. Már­mint a fegy­ver.

– Ki mond­ta ne­ked?

– Két zsa­ru be­szél­ge­tett, azt hal­lot­tam.

– Har­minc­nyol­cas – töp­ren­gett Ant­hony test­vér. – Ti­zen­egy bank­jegy… száz­dol­lá­ros.

– Ilyen ke­nyér­ről be­szél­tem – mond­ta Emma. – A ko­ka­in-ke­nyér­ről, drá­gám.

Ant­hony test­vér pil­lan­tá­sa vé­gig­fu­tott a bá­ron, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék: sem a csa­pos, sem az ut­ca­lány nem hall­ja őket. A csa­pos sut­tog­va, el­me­rül­ten be­szél­ge­tett az ut­ca­lánnyal. Uj­ja­it vé­gig­fut­tat­ta a lány ru­há­já­nak ele­jén. Ant­hony test­vér mo­soly­gott.

– En­nek a kis fa­szi­nak a ha­lá­la űrt hagy maga után – mond­ta Emma.

– Va­ló­ban.

– Este az ügy­fe­lek hop­pon ma­rad­nak.

– Va­ló­ban.

– Ne­künk kel­le­ne be­töl­te­nünk az űrt – mond­ta Emma. – Hogy úgy mond­jam, meg­örö­köl­ni az üz­le­tet. Csak azt kell meg­tud­ni, hogy ki­ket lá­tott el, és mi le­szünk az új cuk­ros­bá­csi-cuk­ros­né­ni.

– Van­nak, akik­nek ez nem tet­sze­ne – ag­go­dal­mas­ko­dott Ant­hony test­vér.

– Ne­kem más a vé­le­mé­nyem. Nem hi­szem, hogy ezt a kis fér­get üz­le­ti okok­ból nyír­ták ki. Nem, drá­gám, ne­kem más a vé­le­mé­nyem.

– Hát ak­kor mi­ért?

– Hogy mi­ért öl­ték meg? Az én ki­fi­no­mult íté­lő­ké­pes­sé­gem sze­rint?

– Mondd már meg – kér­lel­te Ant­hony test­vér.

– Mert egy kis hü­lye volt, aki va­ló­szí­nű­leg össze­rúg­ta a port az egyik ve­vő­jé­vel. Ez a vé­le­mé­nyem. De drá­gám, ha mi ad­nánk el, az egé­szen más len­ne. Min­den­ki­hez méz­éde­sek len­nénk. A ked­ves úr meg a bá­jos hölgy.

– Hon­nan szerzünk árut? – kér­dez­te Ant­hony.

– Sor­rend­ben kell a dol­go­kat in­téz­ni. Elő­ször a ve­vők, az­tán az áru.

– Mit gon­dolsz, hány ve­vő­je le­he­tett?

– Több száz. Ta­lán ezer is. Gaz­da­gok le­szünk, drá­gám. Na­pon­ta ad­junk majd há­lát is­ten­nek, hogy va­la­ki ki­nyír­ta Paco Lopezt.

– Do­mi­nus vo­bi­s­cum – mond­ta Ant­hony test­vér.

Ti­mo­thy Moore tíz perc­cel az­u­tán lé­pett a nyo­mo­zók szo­bá­já­ba, hogy Sally An­der­son hol­mi­ját a Mid­town East-i rend­őr át­hoz­ta. Le­vi­ne nyo­mo­zó em­lí­tet­te a hol­mi­hoz csa­tolt fel­jegy­zés­ben, hogy be­szélt a ha­lott lány ba­rát­já­val, és a fi­a­tal­em­ber majd va­ló­szí­nű­leg őket is fel­ke­re­si. Most itt volt hát, az el­vá­lasz­tó kor­lát mel­lett állt, be­mu­tat­ko­zott Ge­ne­ró­nak, aki azon­nal ki­je­len­tet­te, hogy nem ő fog­lal­ko­zik az üggyel.

– Erre, uram – in­tett Me­yer Moore-nak, aki fel­né­zett, bó­lin­tott, meg­ta­lál­ta a ki­lin­cset, és be­lé­pett a nyo­mo­zók he­lyi­sé­gé­be. Ma­gas, szög­le­tes, bú­za­sző­ke hajú, sö­tét­bar­na sze­mű fi­a­tal­em­ber volt. Ka­bát­ja az idő­já­rás­hoz ké­pest ki­csit könnyű­nek lát­szott, de ta­lán a nya­ka köré te­kert hosszú sál meg a gu­mi­csiz­ma eny­hí­tet­te né­mi­leg a hi­de­get. Sze­me a pi­ló­ta­szem­üveg mö­gött ün­ne­pé­lye­sen csil­lo­gott. Meg­fog­ta Me­yer ki­nyúj­tott ke­zét, és meg­kér­dez­te: „Ca­rel­la nyo­mo­zó?”

– Me­yer nyo­mo­zó va­gyok, ő Ca­rel­la nyo­mo­zó.

– Jó na­pot – emel­ke­dett fel Ca­rel­la az író­asz­ta­lá­tól, és ke­zet nyúj­tott. Moore alig va­la­mi­vel volt ma­ga­sabb nála, pil­lan­tá­suk csak­nem egy vo­nal­ban ta­lál­ko­zott.

– Le­vi­ne nyo­mo­zó a Mid­town Eastből…

– Igen, uram.

– …mond­ta, hogy ön vet­te át az ügyet.

– Így van – fe­lelt Ca­rel­la.

– Ami­kor meg­hal­lot­tam, hogy mi tör­tént, rög­tön oda­men­tem.

– Mi­kor?

– Ma reg­gel. Ma reg­gel tud­tam meg.

– Fog­lal­jon he­lyet, ké­rem. Pa­ran­csol ká­vét?

– Nem, kö­szö­nöm. Kö­rül­be­lül tíz­kor in­dul­tam el ott­hon­ról, azt hi­szem, rög­tön az­u­tán, hogy a rá­di­ó­ban hal­lot­tam.

– Hol hal­lot­ta, Mr. Moore?

– A la­ká­so­mon.

– És az hol van?

– A Chelsea té­ren. Az al­só­vá­ros­ban, a Ram­sey Egye­tem kö­ze­lé­ben.

– Tu­do­má­sunk sze­rint maga or­vos­tan­hall­ga­tó – mond­ta Ca­rel­la.

– Igen – fe­lelt a fiú. Kis­sé meg­le­pő­dött, hogy már tud­ják, de meg­jegy­zést nem tett. – Nem­ré­gi­ben jár­tam ott…

– Hol?

– A Mid­town East-i kör­ze­ti ka­pi­tány­sá­gon. És Mr. Le­vi­ne azt mond­ta, hogy ön­nek ad­ták át az ügyet. Ezért azt gon­dol­tam, hogy itt je­lent­ke­zem, hát­ha tu­dok va­la­mi­ben se­gí­te­ni.

– Há­lá­sak va­gyunk – mond­ta Ca­rel­la, – Mi­óta is­mer­te Miss An­der­sont? – kér­dez­te Me­yer.

– Jú­li­us óta. Rö­vid­del apám ha­lá­la után ta­lál­koz­tunk.

– Hol ta­lál­koz­tak?

– Egy há­zi­bu­lin, ahol ki­bo­rul­tam. Ő, ami­kor meg­lát­tam… – le­né­zett a ke­zé­re. Hosszú, fi­nom uj­jai vol­tak, kör­mei tisz­ták, akár egy se­bé­szé – …na­gyon szép volt, és én… az első pil­la­nat­tól… ahogy meg­lát­tam, von­zód­tam hoz­zá.

– És az­tán együtt jár­tak.

– Igen.

– Jú­li­us óta?

– Igen. Ak­kor ka­pott sze­re­pet a Fat­backben.

– De nem lak­tak együtt, ugye? – kér­dez­te Me­yer. – Vagy igen?

– Hi­va­ta­lo­san nem. Azaz nem lak­tunk ugyan­ab­ban a la­kás­ban – mond­ta Moore. – De tu­laj­don­kép­pen min­den este ta­lál­koz­tunk. Azt hi­szem… – meg­ráz­ta a fe­jét. A nyo­mo­zók vár­tak.

– Foly­ton arra gon­do­lok, hogy ha a múlt éj­jel vele let­tem vol­na… – is­mét meg­ráz­ta a fe­jét. – Rend­sze­rint érte men­tem elő­adás után. Múlt éj­jel… – is­mét fej­rá­zás. A nyo­mo­zók vár­tak, de nem foly­tat­ta.

– Múlt éj­jel… – pró­bált se­gí­te­ni Ca­rel­la.

– Néha olyan hü­lyén jön­nek össze a dol­gok, nem? El­csúsz­tam a vizs­gá­im­mal. Túl so­kat szó­ra­koz­tam. Új­év­kor te­hát el­ha­tá­roz­tam, hogy min­den hét vé­gén leg­alább egy es­tét ta­nu­lás­sal töl­tök. Vagy a pén­te­ket, vagy a szom­ba­tot, vagy a va­sár­na­pot. Ezen a hé­ten a pén­te­ken volt a sor.

– Azt mond­ja…

– Azt mon­dom… néz­zék, én nem tu­dom, ki tet­te ezt vele, de va­la­mi őrült le­he­tett, aki meg­lát­ta az ut­cán. Nem? Meg­lát­ta, és meg­öl­te. Iga­zam van? A vé­let­len ál­do­za­ta.

– Le­het – mond­ta Ca­rel­la.

– Ezért hát azt mon­dom, hogy ha elő­ző hé­ten tör­té­nik, ott let­tem vol­na pén­te­ken este. Mert a múlt hé­ten szom­ba­ton ma­rad­tam ott­hon ta­nul­ni. Em­lék­szem, el akart vin­ni egy bu­li­ra, de meg­mond­tam, hogy ta­nul­nom kell. Vagy az az­előt­ti hé­ten, ami­kor va­sár­nap volt a ta­nu­ló­na­pom. Azt aka­rom mon­da­ni, hogy mi­ért ép­pen pén­te­ken és ezen a hé­ten tör­tént, ami­kor nem vár­tam a szín­ház­nál?

– Mr. Moore – mond­ta Me­yer –, az ada­tok nem arra utal­nak, hogy őrült volt a tet­tes.

– An­nak kel­lett len­nie – szólt Moore.

– Hát igen – né­zett Me­yer Ca­rel­lá­ra, hogy az arc­ki­fe­je­zé­sé­ből meg­ál­la­pít­sa: cél­sze­rű-e em­lí­tést ten­ni Paco Lopez­ről vagy sem. Ca­rel­la ar­cá­ról nem ol­va­sott le sem­mit, ami Me­yer szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy jobb, ha hall­gat. De min­den le­he­tő­sé­get fi­gye­lem­be kell ven­nünk – foly­tat­ta. – Ezért az­tán né­me­lyik kér­dé­sünk nem a tárgy­hoz tar­to­zó­nak hang­zik majd, még­is fel kell ten­nünk.

– Ér­tem – mond­ta Moore.

– Mint a Miss An­der­son­hoz leg­kö­ze­lebb álló sze­mély…

– Az any­ja él, azt tud­ják, ugye? – vá­gott köz­be Moore.

– Itt, a vá­ros­ban?

– Nem, San Fran­cis­có­ban.

– Vol­tak Miss An­der­son­nak test­vé­rei?

– Nem.

– Ak­kor lé­nye­gé­ben…

– Igen, azt hi­szem, én áll­tam a leg­kö­ze­lebb hoz­zá.

– Azt hi­szem, él­vez­ték egy­más bi­zal­mát?

– Igen.

– Tett ön­nek em­lí­tést fe­nye­ge­tő le­ve­lek­ről vagy te­le­fo­nok­ról?

– Nem.

– Kö­vet­ték-e va­la­ha?

– Nem.

– Kó­szált-e va­la­ki a la­ká­sa kö­rül?

– Nem.

– Tar­to­zott-e va­la­ki­nek?

– Nem.

– Tar­to­zott-e neki va­la­ki?

– Nem tu­dom.

– Volt-e dol­ga ká­bí­tó­sze­rek­kel?

– Nem.

– Kö­ve­tett-e el más, tör­vény­be üt­kö­ző cse­lek­ményt?

– Nem.

– Ka­pott-e a kö­zel­múlt­ban aján­dé­kot ide­gen­től? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Nem tu­dom, hogy érti?

– A szín­ház­ban – fe­lelt Ca­rel­la, – Vi­rá­got, édes­sé­get? Is­me­ret­len imá­dó­tól…

– Nem em­lí­tett ilyes­mit.

– Volt-e kel­le­met­len­sé­ge a szí­nész­be­já­ró­nál?

– Mi­lyen kel­le­met­len­sé­ge?

– Várt-e rá va­la­ki, akart-e vele be­szél­ni, el­fog­ni…

– Úgy érti, hogy au­tog­ram­ké­rők?

– Úgy ér­tem, hogy lé­pett-e fel vele szem­ben erő­sza­ko­san va­la­ki?

– Nem.

– Volt-e va­la­ki, akit el­uta­sí­tott?

– Nem.

– Sem­mi szo­kat­lan, amit ön lá­tott vagy ami­ről tu­do­má­sa volt?

– Sem­mi.

– Mr. Moore – foly­tat­ta Ca­rel­la –, vé­gig­néz­tük Miss An­der­son elő­jegy­zé­si nap­ló­ját, és ki­ír­tuk be­lő­le min­den e havi prog­ram­ját. A cím­jegy­zé­ket az imént kap­tuk meg a Mid­town Eastről, és is­mét el­len­őriz­tük a ne­ve­ket és az elő­jegy­zé­si nap­lót. De sok időt ta­ka­rít­hat meg ne­künk, ha se­gít az azo­no­sí­tás­ban.

– Kész­ség­gel – mond­ta Moore.

Ca­rel­la ki­húz­ta író­asz­ta­la leg­fel­ső fi­ók­ját, elő­vett egy­pár fo­tó­kó­pi­át, ame­lyet ar­ról az irat­ról ké­szí­tet­tek, amit Mis­co­lo gé­pelt ki a kéz­írá­sos fel­jegy­zé­sek­ből. Egy pél­dányt Moore-nak, egy má­si­kat pe­dig Me­yer­nek nyúj­tott át

 

Feb­ru­ár 1. HÉT­FŐ

10.00 Tánc

12.00 Ebéd Her­bie-vel Ge­nel­li­nél

16.00 Kap­lan

18.00 Fű­sze­res

19.30 Szín­ház

 

– Kap­lan a pszi­cho­ana­li­ti­ku­sa – je­gyez­te meg Moore. – Hét­főn, csü­tör­tö­kön és pén­te­ken négy­kor járt hoz­zá.

– Tud­ja a ke­reszt­ne­vét?

– Azt hi­szem, Ma­u­ri­ce.

– Tud­ja, hogy hol a ren­de­lő­je?

– Igen. Jef­fer­son­ban. Egy­szer el­men­tem Sallyért

– Ki az a Her­bie, aki­vel ebé­delt?

– Her­bie Got­li­eb, az ügy­nö­ke.

– Tud­ja az iro­dá­já­nak a cí­mét?

– Va­la­hol Mid­town­ban van. A szín­ház kö­ze­lé­ben.

 

Feb­ru­ár 2. KEDD

10.00 Tánc

14.00 Meg­hall­ga­tás a The­at­re des Éto­i­les-ban

16.30 Te­le­fon M. anyá­nak

19.30 Szín­ház

 

– Erre az idő­re kel­lett benn len­nie a szín­ház­ban – mond­ta Moore. – Az elő­adá­sok es­tén­ként nyolc­kor, a ma­ti­nék ket­tő­kor kez­dőd­nek. Meg­je­le­nés a ma­ti­né­kon fél ti­zen­ket­tő­kor, az esti elő­adá­so­kon fél nyolc­kor. A tár­su­lat tag­ja­i­nak fél­órá­val kez­dés előtt kell a szín­ház­ban len­ni­ük.

– Mi ez a meg­hall­ga­tás ket­tő­kor? – kér­dez­te Ca­rel­la. – Más sze­re­pek­re je­lent­kez­nek, ami­kor egy si­ke­res da­rab­ban lép­nek fel?

– Per­sze, min­dig.

– He­ten­ként két­szer sze­re­pel a „Te­le­fon M. anyá­nak” – je­gyez­te meg Me­yer. – San Fran­cis­có­ban él az any­ja?

– Nem, ez az én anyám Mi­a­mi­ben.

– He­ten­ként két­szer fel­hív­ta a maga any­ját?

– Igen. Sally a sa­ját any­já­val nem jött ki jól. Ko­rán el­hagy­ta a szü­lői há­zat, Lon­don­ban ta­nult ba­let­toz­ni. És az­u­tán, ami­kor ha­za­jött, már nem úgy men­tek a dol­gok, mint ré­gen.

– Ezért a maga édes­any­ja olyan pót­ma­ma­fé­le volt?

– He­lyet­tes, ké­rem, – M. anya… Ez annyit je­lent, hogy…

– Moore anya. Igen.

– Így hív­ta őt?

– Igen. Ne­vet­tünk is raj­ta. Úgy hang­zott, mint­ha az anyám va­la­mi apá­ca len­ne. – El­hall­ga­tott. – Ér­te­sí­tet­te va­la­ki Mrs. An­der­sont? Bi­zo­nyá­ra tud­ni akar­ja. Azt hi­szem.

– Tud­ja a ke­reszt­ne­vét? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Igen. Phyl­lis. A te­le­fon­szá­ma ta­lán ben­ne lesz Sally no­te­szá­ban, ön azt mond­ta, hogy Mr. Le­vi­ne át­küld­te…

– Igen, itt van a töb­bi hol­mi­val együtt, ami­vel már vég­zett a la­bo­ra­tó­ri­um.

– Mit ke­re­sett a la­bo­ra­tó­ri­um? – ér­dek­lő­dött Moore.

– Ki tud­ja, hogy mit ke­res­nek – mo­soly­gott Ca­rel­la. Tud­ta ő pon­to­san, hogy mit ke­res­nek. Bár­mit, ami va­la­mi fényt de­rít­het­ne akár a gyil­kos­ra, akár az ál­do­zat­ra. A gyil­kos­ra, aki sza­bad­lá­bon volt, és mi­nél to­vább van sza­bad­lá­bon, an­nál ne­he­zebb el­kap­ni. És az ál­do­zat­ra is, mert gyak­ran an­nál könnyeb­ben le­he­tett meg­tud­ni, mi­ért akart va­la­ki vé­gez­ni vele, mi­nél töb­bet tud­tak az éle­té­ről.

– De – foly­tat­ta Moore – Sally sze­mé­lyes hol­mi­ja­i­ban alig­ha akad olyas­mi, ami ma­gya­rá­za­tot adna egy őrült­re, aki meg­tá­mad­ta.

A két nyo­mo­zó megint hall­ga­tott ar­ról, hogy ugyan­az az „őrült” há­rom nap­pal ez­előtt meg­tá­ma­dott és le­lőtt egy Paco Lopez nevű fi­a­tal ko­ka­in­üzért. Ehe­lyett mind­ket­ten a ke­zük­ben levő fel­jegy­zé­se­ket néz­ték. Pél­dá­ju­kat kö­vet­ve Moore is ta­nul­má­nyoz­ta az övét

 

Feb­ru­ár 3. SZER­DA

10.00 Tánc

12.00 An­to­i­ne

13.30 Szín­ház

17.00 Her­bie, Sand’s bár

19.30 Szín­ház

 

– Szer­dán és szom­ba­ton két elő­adás van – mond­ta Moore.

– Ki az az An­to­i­ne? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– A fod­rá­sza. A South Arun­de­len van az üz­le­te, hat ház­tömb­re a la­ká­sá­tól.

– És itt van is­mét Her­bie…

– Igen. Gyak­ran ta­lál­koz­tak. Az a hely­zet, hogy egy szí­nész­nő kar­ri­er­jé­ben na­gyon fon­tos sze­re­pe van az ügy­nö­ké­nek.

A töb­bi ki­lenc na­pon, feb­ru­ár 3-a és 12-e kö­zött, a meg­gyil­ko­lá­sa előt­ti na­po­kon, ugyan­azok a be­jegy­zé­sek sze­re­pel­tek. Hét­fő­től pén­te­kig reg­gel 10-kor tánc­óra, he­ten­ként há­rom­szor dél­után négy­kor Kap­lan, heti két al­ka­lom­mal te­le­fon Moore any­já­nak. Leg­alább heti két ta­lál­ko­zás Her­bie-vel, néha még gyak­rab­ban. Feb­ru­ár 7-én, va­sár­nap csak egyet­len be­jegy­zés sze­re­pelt: „Deli.”, de idő­pont nél­kül, és az­tán 20.00-kor „Buli Lon­nie-nál”.

– Az egyik fe­ke­te tán­cos­nő a da­rab­ban – ma­gya­ráz­ta Moore. – Lon­nie Coo­per. Múlt hé­ten oda akart Sally el­vin­ni.

– És ki az a Deli? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Deli?

– Itt, rög­tön ezen a la­pon – mu­tat­ta Ca­rel­la. – Deli. Sem idő, sem hely. Csak annyi, hogy: „Deli.”

– Deli? – kér­dez­te Moore. – Ja per­sze!

– Ki az? Fér­fi vagy nő?

– Egyik sem – mo­so­lyo­dott el a fiú, – Ez de­li­ka­teszt je­lent.

– De­li­ka­tesz?

– A Co­hen-féle de­li­ka­te­szüz­let. A Stem és a North Ro­gers sar­kán áll. Sally min­den va­sár­nap el­ment, hogy édes­sé­get és krém­saj­tot vá­sá­rol­jon.

– És ezt fel­ír­ta a nap­tár­ba?

– Igen. Min­dent fel­írt a nap­tá­rá­ba.

– Min­den va­sár­nap el­ment?

– Igen.

– Mi­kor?

– Kü­lön­bö­ző idő­pon­tok­ban.

– Hmm – né­zett is­mét Ca­rel­la a pa­pír­ra.

Feb­ru­ár 11-én, csü­tör­tö­kön Sally is­mét fod­rász­hoz ment, a nap fo­lya­mán pe­dig ta­lál­ko­zott egy Sá­mu­el Láng nevű fér­fi­val, aki a Twen­ti­eth Cen­tu­ry Fox­nál dol­go­zott. A ha­lá­la előt­ti na­pon el­vit­te a macs­ká­ját ál­lat­or­vos­hoz. A nap­tá­rá­ba ter­mé­sze­te­sen be­je­gyez­te a ha­lá­lát kö­ve­tő he­tek el­fog­lalt­sá­ga­it, mert még eb­ben a vá­ros­ban sem szá­mí­tot­tak arra, hogy egy fegy­ver éj­sza­ka csak úgy, min­den ok nél­kül el­sül­jön. Min­den feb­ru­á­ri hét­köz­na­pon 10.00-kor sze­re­pelt a Tánc, fel­je­gyez­te a Káp­lán­nal való ta­lál­ko­zást, a két te­le­font Moore any­já­nak meg azt az idő­pon­tot, ami­kor a szín­ház­ban kel­lett len­nie. Feb­ru­ár 15-én, hét­főn há­rom óra­kor akar­ta ha­za­vin­ni a macs­kát.

– Mr. Moore – szólt Ca­rel­la –, re­mé­lem, nem ha­rag­szik, ha né­hány kér­dést fel­te­szünk?

– Kér­dez­ze­nek bár­mit – mond­ta Moore. – Sze­mé­lye­sebb ter­mé­sze­tű dol­got.

– Tes­sék.

– Te­hát, volt-e tu­do­má­sa sze­rint más fér­fi is Miss An­der­son éle­té­ben? Ma­gán kí­vül? Va­la­ki, aki fél­té­keny le­he­tett a ma­guk kap­cso­la­tá­ra? Va­la­ki, akit már ak­kor is is­mert, ami­kor ma­gá­val ta­lál­ko­zott?

– Sen­ki­ről sincs tu­do­má­som.

– Nő sem?

– Nem, per­sze hogy nem.

– Va­la­ki, akit el­uta­sí­tott?

– Sen­ki.

– És az ügy­nö­ke? Herb Got­li­eb? Mennyi idős?

– Mi­ért ér­dek­li?

– Csak kí­ván­csi va­gyok.

– Mi­ért?

– Hát… na­gyon gyak­ran ta­lál­ko­zott vele.

– Az ügy­nö­ke volt, per­sze hogy gyak­ran ta­lál­ko­zott vele.

– Nem arra gon­do­lok.

– De igen, arra – mond­ta Moore. – Elő­ször meg­kér­de­zi, hogy volt-e má­sik fér­fi vagy nő, az is­ten sze­rel­mé­re… Sally éle­té­ben, az­tán rá­tér Herb Got­li­eb­re, aki leg­alább öt­ven­öt éves. Hogy jut egy­ál­ta­lán olyas­mi eszé­be, ho­gyan hi­he­ti, hogy egy olyan pa­sas, mint Herb…

– Még sem­mit sem hi­szek – fe­lelt Ca­rel­la –, csak a le­he­tő­sé­ge­ket so­ro­lom.

És e le­he­tő­sé­gek egyi­ke – gon­dol­ta –, hogy Mr. Ti­mo­thy Moore is gya­nú­sít­ha­tó Sally An­der­son meg­gyil­ko­lá­sá­val Ca­rel­la már ré­gen meg­ta­nul­ta, hogy a gyil­kos­sá­gok leg­alább har­minc szá­za­lé­ka csa­lá­di kap­cso­la­tok­ból, húsz szá­za­lé­ka pe­dig sze­rel­me­sek ve­sze­ke­dé­sé­ből kö­vet­ke­zett be. Sa­ját be­val­lá­sa sze­rint Ti­mo­thy Moore a sze­re­tő­je volt Sally An­der­son­nak, és nem szá­mít, hogy ön­ként sé­tált el a rend­őr­ka­pi­tány­ság­ra, két kör­zet ka­pi­tány­sá­gá­ra is.

– A hely­zet az – foly­tat­ta Moore –, hogy Her­bet egyet­len do­log ér­dek­li: a pénz. Sally akár mez­te­le­nül is tán­col­ha­tott vol­na előt­te, és csak ak­kor vet­te vol­na ész­re, ha köz­ben ara­nya­kat do­bál a le­ve­gő­be.

Ca­rel­la úgy dön­tött, hogy foly­tat­ja, – De nem tett ilyet?

– Mit?

– Nem tán­colt mez­te­le­nül Herb Got­li­eb előtt? Vagy más előtt?

– Ez kér­dés?

– Igen, kér­dés.

– A fe­le­let: nem.

– Biz­tos eb­ben?

– Tel­je­sen biz­tos va­gyok.

– Szó­val nem volt más fér­fi vagy nő az éle­té­ben?

– Nem.

– Ő mond­ta ma­gá­nak?

– Nem kel­lett mon­da­nia. Tud­tam.

– És maga?

– Hogy­hogy én?

– Volt kap­cso­la­ta más nők­kel?

– Nem!

– Vagy fér­fi­ak­kal?

– Nem!

– Te­hát az ügy ko­moly volt ma­guk kö­zött?

– Elég ko­moly volt.

– Mi­lyen ko­moly az elég ko­moly?

– Nem ér­tem – mond­ta Moore.

– Mit nem ért?

– Én azért jöt­tem ide, hogy fel­ajánl­jam…

– Igen, és há­lá­sak is va­gyunk ezért.

– Nem lát­sza­nak na­gyon há­lás­nak – mond­ta Moore. – Mi a kö­vet­ke­ző kér­dé­sük? Azt akar­ják meg­tud­ni, hogy hol vol­tam az­nap éj­jel, ami­kor Sallyt meg­öl­ték?

– Nem akar­tuk meg­kér­dez­ni, Mr. Moore – mond­ta Ca­rel­la. – Már meg­mond­ta. Ta­nult a la­ká­sán.

– Ott­hon volt? – kér­dez­te Me­yer.

– Nem akar­ták meg­kér­dez­ni, mi? Igen, ott­hon vol­tam.

– Egész éj­jel?

– Na, hely­ben va­gyunk – só­haj­tott Moore égre emelt szem­mel.

– A ba­rát­ja volt – je­gyez­te meg Me­yer hal­kan.

– Ami azt je­len­ti, hogy én öl­tem meg…

– Úgy lát­szik, hogy maga kér­dez, és meg is adja rá a fe­le­le­tet – mond­ta Me­yer. – Ott­hon volt egész éj­jel?

– Egész éj­jel ott­hon vol­tam.

– Volt ma­gá­val va­la­ki?

– Nem ki­fe­je­zet­ten.

– Mit je­lent az, hogy nem ki­fe­je­zet­ten? Volt vagy nem volt? Egye­dül volt?

– Egye­dül. De a ba­rá­to­mat leg­alább egy tu­cat­szor hív­tam fel te­le­fo­non.

– Mi­ért?

– A vizs­gaanyag­gal kap­cso­lat­ban. Kér­dez­tem.

– Or­vos­tan­hall­ga­tó az, akit hí­vott?

– Igen.

– Neve?

– Karl Loeb.

– Hol la­kik?

– Ab­ban a ne­gyed­ben, ame­lyik­ben én.

– A cí­mét tud­ja?

– Nem, de a te­le­fon­könyv­ben biz­to­san sze­re­pel.

– Hány­kor hív­ta fel?

– Több­ször hív­tam az éj­sza­ka fo­lya­mán, – Éj­fél­kor hív­ta?

– Nem em­lék­szem.

– Ő is hív­ta ma­gát?

– Több­ször is.

– Mi­kor be­szélt vele utol­já­ra?

– Mi­előtt le­fe­küd­tem. Előt­te Sally­nek te­le­fo­nál­tam. Meg­pró­bál­tam.

– Hív­ta ko­ráb­ban is?

– Igen, több­ször.

– Teg­nap éj­sza­ká­ról be­szé­lünk.

– Igen, teg­nap éj­sza­ká­ról. Több­ször hív­tam.

– Nem ag­gó­dott, ami­ért nem ta­lál­ta ott­hon?

– Nem.

– Az hogy le­het? Mi­kor pró­bál­ta utol­já­ra?

– Reg­gel há­rom­kor. Mi­előtt Karl­lal utol­já­ra be­szél­tem.

– És nem fe­lelt?

– Nem fe­lelt.

– És nem ag­gó­dott, ami­ért reg­gel há­rom­kor nem ve­szi fel a te­le­font?

– Szín­há­zi em­be­rek­ről van szó! – mond­ta Moore. – Éj­sza­ká­zó em­be­rek­ről. Ne­kik há­rom óra még nem késő. És Sally tud­ta, hogy ta­nu­lok. Azt hit­tem, hogy va­la­mi prog­ra­mot csi­nált.

– Mond­ta ma­gá­nak, hogy mi­lyen prog­ram­ja lesz?

– Nem mond­ta.

– Mi­kor hív­ta fel is­mét?

– Több­ször nem hív­tam. Ami­kor fel­éb­red­tem, ak­kor… hal­lot­tam. Ki­nyi­tot­tam a rá­di­ót, és… ak­kor… ak­kor hal­lot­tam.

Ke­zé­be te­met­te ar­cát, és zo­ko­gott. A nyo­mo­zók fi­gyel­ték. Ca­rel­la arra gon­dolt, hogy nem volt-e túl nyers vele? Me­yer­nek ugyan­ez járt a fe­jé­ben. De mi­ért jött ide? – töp­ren­gett Ca­rel­la. Me­yer ugyan­ezen töp­ren­gett. És or­vos­tan­hall­ga­tó lé­té­re mi­ért akart annyi­ra tá­jé­ko­zat­lan­nak lát­sza­ni, és mi­ért kér­dez­te meg, hogy Sally sze­mé­lyi hol­mi­ja mit bi­zo­nyít­hat­na? A le­en­dő or­vo­sok az egye­te­men nem ta­nul­nak vér­fol­tok­ról? Vagy haj­ról? Vagy egy­ál­ta­lán olyan apró nyo­mok­ról, ame­lyek két­ség­kí­vül azo­no­sít­ha­tók? Moore ar­cát ke­zé­be te­met­ve to­vább zo­ko­gott.

– Jól van? – kér­dez­te Ca­rel­la, Moore bó­lin­tott, zseb­ken­dő­jé­ért nyúlt a far­zse­bé­be, és hát­ra­tol­ta a fel­öl­tő­jét. Za­kó­já­nak jobb zse­bé­ből szte­to­szkóp állt ki. Meg­ta­lál­ta a zseb­ken­dőt, ki­fúj­ta az, or­rát, és meg­tö­röl­te a sze­mét.

– Sze­ret­tem – mond­ta.

A nyo­mo­zók hall­gat­tak.

– És ő is sze­re­tett en­gem.

To­vább hall­gat­tak.

– Tu­dom, hogy mit kell ke­res­ni­ük. Min­dent tu­dok. De sem­mi össze­füg­gés­ben sincs az ő meg­gyil­ko­lá­sá­val. Azért jöt­tem el, mert se­gí­te­ni akar­tam. Ke­res­sék in­kább azt a disz­nót, aki ezt tet­te vele, ahe­lyett hogy…

– Saj­ná­lom, Mr. Moore…

– Fo­ga­dok, hogy nem saj­nál­ja – mond­ta Moore. Vissza­tet­te a zseb­ken­dőt a zse­bé­be. A fa­li­órá­ra pil­lan­tott. Fel­állt, be­gom­bol­ta a fel­öl­tő­jét. – Men­nem kell. A te­le­fon­szá­mo­mat meg­ta­lál­ják Sally jegy­zé­ké­ben. Es­tén­ként ott­hon va­gyok, nap­köz­ben meg a Ram­sey Egye­te­men.

– Há­lá­sak va­gyunk a se­gít­sé­gé­ért – mond­ta Moore.

– Bi­zo­nyá­ra – for­dult el Moore, és ki­ment a szo­bá­ból.

A két nyo­mo­zó egy­más­ra né­zett.

– Mi a vé­le­mé­nyed? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Az öt­let­ről vagy a ki­vi­tel­ről?

– Jó, tu­dom, hogy el­tú­loz­tam. De az öt­let?

– Jó.

– Elő­ször iga­zán har­ma­di­kat ke­res­tem…

– Tu­dom. De for­dít­va, ugye?

– Igen. Egy pa­sas…

– Vagy csaj…

– Dü­hön­gött, mert Sally An­der­son Moore-ral járt…

– He­lyes, – És el­ha­tá­roz­ta, hogy el­in­té­zi.

– Le­he­tő­ség.

– De az­tán Moore ger­jedt be…

– He­lyes. Lá­tom a fo­gas­ke­re­ke­ket a fe­jed­ben, Ste­ve.

– És ak­kor meg­for­dí­tot­tam a hely­ze­tet.

– És azt gon­dol­tad: „Hé, ta­lán ép­pen Moore volt fél­té­keny, és ta­lán ép­pen ő ölte meg.”

– Hát igen, el­tú­loz­tam.

– Ta­lán nem. Ta­lán most ki­csit be­ijedt. Ste­ve, két dol­got kell meg­ál­la­pí­ta­nunk…

– Igen. A pon­tos időt, ami­kor az­zal a Loeb nevű fic­kó­val te­le­fo­non be­szélt.

– Igen. A má­sik or­vos­tan­hall­ga­tó­val.

– He­lyes. Meg azt, hogy hol volt kedd este, ami­kor Lopezt ki­nyír­ták.

– Úgy dön­töt­tél, hogy nem em­lí­ted Lopezt?

– Arra vol­tam kí­ván­csi, hogy be­szá­mol-e ön­ként a ked­di ali­bi­jé­ről.

– Tu­dod, mit? – kér­dez­te Me­yer. – Ki mond­ja, hogy ugyan­az a fegy­ver ugyan­azt a gyil­kost je­len­ti?

– Mi?

– Le­lö­vök va­la­kit kedd éj­jel egy re­vol­ver­rel. Az­tán el­do­bom. Va­la­ki meg­ta­lál­ja, ki­megy az ut­cá­ra. Szem­be jössz, és meg­ve­szed, hogy pén­tek éj­jel hasz­náld. Ak­kor nincs sem­mi össze­füg­gés a két gyil­kos­ság kö­zött.

– Ér­tem. Ne­he­zí­ted az éle­te­met.

– Csak azért mond­tam, mert nem lá­tok sem­mi össze­füg­gést Paco Lopez és Sally An­der­son kö­zött.

– Hét­fő ün­nep – szólt Ca­rel­la hir­te­len.

– Mi?

– Hét­fő.

– Mi­lyen ün­nep?

– Wa­shing­ton szü­le­tés­nap­ja, nem?

– Nem, az hu­szon­ket­te­di­kén van.

– De ti­zen­ötö­di­kén ün­ne­pel­jük. Ezt hív­ják az „El­nök nap­já­nak”.

– Mi köze van en­nek Moore-hoz?

– Neki sem­mi. A macs­ká­ra gon­do­lok.

– Mi­lyen macs­ká­ra?

– Sally macs­ká­já­ra. Hét­főn kell érte men­ni. Dol­goz­nak hét­főn az ál­lat­or­vo­sok?

– Gon­do­lom, igen. Ha fel­ír­ta…

– Azt írta fel, hogy há­rom­ra kell érte men­nie.

– Ak­kor biz­tos dol­go­zik az ál­lat­or­vos.

– Ki megy el a macs­ká­ért? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Én nem – szólt hir­te­len Me­yer.

– Ta­lán Sa­rah örül­ne egy macs­ká­nak?

– Sa­rah nem sze­re­ti az ál­la­to­kat. Sze­rin­te az ál­la­tok ál­la­tok vol­tak.

– Ta­lán a lány any­ja majd el­megy a macs­ká­ért – mond­ta Ca­rel­la na­gyon ko­mo­lyan.

– A lány any­ja San Fran­cis­có­ban van – je­gyez­te meg Me­yer, és rá­né­zett.

– Hát ak­kor ki megy el azért az át­ko­zott macs­ká­ért? – kér­dez­te Ca­rel­la. Egy­szer már ha­za­vitt egy vak­ve­ze­tő ku­tyát, ame­lyet egy ügy­ben örö­költ. Fanny, Ca­rel­la ház­ve­ze­tő­nő­je nem sze­ret­te a ku­tyát. Egy­ál­ta­lá­ban nem. A ri­vers­ide-i ház­ban már nem volt ku­tya. Me­yer még min­dig néz­te.

– Csak az nem tet­szik, ha eszem­be jut, hogy az a macs­ka ott ül és vár – mond­ta Ca­rel­la, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon. Fel­vet­te a kagy­lót.

– Nyolc­van­he­tes kör­zet, Ca­rel­la, – Al­lan Car­ter va­gyok.

– Ó, Mr. Car­ter, jó, hogy hí­vott. Már ke­res­tem. Kö­szö­nöm, hogy vissza­hí­vott.

– Sally An­der­son­ról van szó, ugye?

– Igen, uram.

– Sem­mit sem tu­dok a ha­lá­lá­ról.

– Min­den­kép­pen sze­ret­nénk be­szél­ni ön­nel. Mint a lány mun­ka­adó­ja…

– Eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban még soha nem hal­lot­tam ezt a ki­fe­je­zést.

– Ho­gyan?

– Még soha nem hal­lot­tam pro­du­cert mun­ka­adó­nak ne­vez­ni – szólt Car­ter emelt han­gon, mint­ha Ca­rel­la nem hal­lot­ta vol­na jól. Min­den­eset­re múlt éj­jel Phi­la­del­phi­á­ban vol­tam. A lány ha­lá­la meg­le­pett.

– Bi­zo­nyá­ra meg­lep­te, uram – mond­ta Ca­rel­la, majd rö­vid szü­net után foly­tat­ta. – Még­is sze­ret­nénk ön­nel be­szél­ni.

– Most be­szél.

– Sze­mé­lye­sen, Mr. Car­ter.

A fér­fi hall­ga­tott, a csön­det Ca­rel­la tör­te meg.

– Tud ben­nün­ket há­rom­kor fo­gad­ni? – kér­dez­te. – Nem tart­juk fel so­ká­ig.

– Há­rom­kor meg­be­szé­lé­sem van – fe­lelt Car­ter.

– És mi­kor ér rá, uram?

– Ma, ugye, szom­bat van. Most ér­tem haza Phi­la­del­phi­á­ból, ott­hon­ról te­le­fo­ná­lok. Hol­nap va­sár­nap, hét­főn ün­nep. Ak­kor ta­lán ked­den? Eset­leg szer­dán? Csü­tör­tö­kig nem me­gyek vissza Phi­la­del­phi­á­ba.

– Nem, uram. Nem áll mó­dunk­ban vár­ni.

– Mi­ért nem?

– Mert egy hu­szon­öt éves lányt meg­gyil­kol­tak – fe­lelt Ca­rel­la –, és mi még ma sze­ret­nénk ön­nel be­szél­ni uram, ha ön­nek is al­kal­mas.

Car­ter má­sod­per­ce­ken át hall­ga­tott. Az­tán meg­szó­lalt. – Le­gyen négy óra, – Majd le­dik­tál­ta a cí­mét, és hir­te­len le­tet­te a kagy­lót.