8.

So­kan még min­dig Va­len­tine-na­pot tar­tot­tak. Né­me­lyek azt hi­szik, hogy a nap­nak éj­fél­kor vége van. Ne­kik a nap ad­dig tart, amíg alud­ni nem tér­nek. A kö­vet­ke­ző meg ak­kor kez­dő­dik, ami­kor fel­éb­red­nek. A Va­len­tine-na­pot tar­tók kö­zött sze­re­pelt Ant­hony test­vér meg a Kö­vér Hölgy. Bár feb­ru­ár 15-én haj­na­li egy óra volt, még min­dig a sze­rel­me­sek nap­ját ün­ne­pel­ték, fő­ként azért, mert meg­tud­ták Paco Lopez ba­rát­nő­jé­nek a ne­vét. Tu­laj­don­kép­pen ami­kor meg­tud­ták, még va­ló­ban Va­len­tine nap­ja volt, amit jó jel­nek tar­tot­tak. De Ant­hony test­vér csak éj­fél után egy óra­kor ko­pog­ta­tott be Ju­di­te Quad­ra­do la­ká­sá­nak aj­ta­ján.

Ezen a kör­nyé­ken az éj­fél után egy óra­kor fel­hang­zó ko­pog­ta­tás csak bal­hét je­lent­he­tett. Vagy a rend­őr­ség ér­dek­lő­dött, mert a ház­ban bűn­tény tör­tént, vagy ba­rát, ro­kon mond­ta el, hogy az ál­ta­la sze­re­tett lény meg­se­be­sült, vagy meg­se­be­sí­tett va­la­kit. Akár­hogy is, csak rosszat je­lent­he­tett. Ezen a kör­nyé­ken tud­ták, hogy éj­fél után egy óra­kor a fegy­ve­res ban­di­ták vagy rab­lók nem köz­le­ked­nek, a tol­va­jok pe­dig nem­igen ko­pog­tat­nak, ha­csak nem pu­ha­to­ló­dzás cél­já­ból, mert a leg­töb­ben jól tud­ták: er­re­fe­lé dup­la aj­tók van­nak, és az aj­tó­kon sok a zár meg az acél­re­tesz. Ezt Ant­hony test­vér is tud­ta, meg azt is, hogy ha va­la­kit ilyen­kor fel­ver­nek ál­má­ból, az be­ijed. Ezért vár­tak ed­dig Em­má­val, bár az in­for­má­ci­ót este tíz­kor kap­ták.

– Ki az? – kér­dez­te Ju­di­te az ajtó mö­gül.

– Ba­rá­tok – fe­lel­te Ant­hony test­vér.

– Ba­rá­tok? Ki­cso­da? Mi­lyen ba­rá­tok?

– Nyis­sa ki, ké­rem, az aj­tót!

– Men­jen in­nen – ki­a­bált Ju­di­te.

– Fon­tos ügy­ben aka­runk ma­gá­val be­szél­ni – mond­ta Emma.

– Kik ma­guk?

– Csak egy ki­csit nyis­sa ki az aj­tót – kér­lel­te Emma –, és lát­ni fog­ja.

Hal­lot­ták, hogy el­húz­za a re­teszt. Csat­tant az első zár, az­tán a má­so­dik. Az ajtó rés­nyi­re nyílt, csak a biz­to­sí­tó­lánc tar­tot­ta. Az aj­tó­rés­ben sá­padt nő arca je­lent meg. Mö­göt­te a kony­ha lám­pá­ja vi­lá­gí­tott.

– Do­mi­nus vo­bi­s­cum – kö­szönt Ant­hony test­vér.

– Pénzt hoz­tunk ma­gá­nak – mond­ta Emma.

– Pa­có­tól – tet­te hoz­zá Ant­hony test­vér.

– Pa­có­tól?

– Azt mond­ta, hogy ha va­la­mi tör­té­nik vele, ad­juk át.

– Paco? – kér­dez­te Ju­di­te. Meg­gyil­ko­lá­sa előtt vagy két hó­na­pig nem is lát­ta. Paco, az a ro­hadt disz­nó se­be­sí­tet­te meg a mel­lén. Ki ez a pap itt az ajtó előtt? Meg ez a kö­vér asszony, aki azt ál­lít­ja, hogy pénzt ho­zott neki? Pa­có­tól pénzt? Az le­he­tet­len!

– Men­je­nek in­nen – is­mé­tel­te.

Emma a tár­cá­já­ból egy kö­teg pénzt hú­zott elő, amit még Ant­hony test­vér sze­dett el a zse­bes­től. A rossz vi­lá­gí­tás­ban is ész­re­vet­te, hogy Ju­di­te sze­me tág­ra nyí­lik.

– Ez itt a ma­gáé – mond­ta Emma. – Nyis­sa ki az aj­tót!

– Ha az enyém, ak­kor adja ide – fe­lelt Ju­di­te. – Ah­hoz nem kell ki­nyit­nom az aj­tót.

– Nem baj – szó­lalt meg Ant­hony test­vér, és ke­zét Emma kar­já­ra tet­te. – Nem kell neki a pénz.

– Mennyi? – kér­dez­te a lány.

– Négy­száz dol­lár.

– És Paco mond­ta, hogy ad­ják ne­kem?

– Kár­pót­lá­sul azért, amit ma­gá­val tett – szólt Emma hal­kan, és le­sü­töt­te a sze­mét.

– Egy perc – mond­ta Ju­di­te.

Az ajtó be­csu­kó­dott. Csend lett. Ant­hony test­vér vál­lat vont. Emma szin­tén. Le­het, hogy rossz volt az in­for­má­ció? Aki le­ad­ta, azt ál­lí­tot­ta ma­gá­ról, hogy Ju­di­te az uno­ka­hú­ga. Azt is mond­ta, hogy együtt élt Paco Lopez­zel meg­gyil­ko­lá­sa előtt. Meg hogy Paco meg­éget­te ci­ga­ret­tá­val a lány mel­lét. Ezért ja­va­sol­ta Ant­hony test­vér, hogy lá­to­gas­sák meg éj­fél után. Ant­hony test­vér vé­le­mé­nye sze­rint csak na­gyon be­ijedt nő hagy­hat­ta, hogy ilyen dur­ván el­bán­ja­nak vele. Kora haj­nal­ban még job­ban be­ijed­het. De most hová lett? El­ment? Vár­tak. Az­tán hal­lot­ták, hogy a biz­to­sí­tó­lán­cot el­húz­za. Az ajtó ki­csa­pó­dott. A nyi­tott aj­tó­ban ke­zé­ben pisz­tollyal állt Ju­di­te Quad­ra­do.

– Jöj­je­nek – in­tett a fegy­ver­rel. Ant­hony test­vér a fegy­ver­re nem szá­mí­tott.

Em­má­ra né­zett.

– No hay ne­ce­si­dad – szó­lalt meg Emma. Ant­hony test­vér nem ér­tet­te. Ed­dig azt sem tud­ta, hogy. Emma be­szél spa­nyo­lul.

– Has­ta que yo sepa qui­en és us­ted – mond­ta Ju­di­te, és to­vább ha­do­ná­szott a fegy­ver­rel.

– Rend­ben van – foly­tat­ta Emma an­go­lul. – De csak ad­dig, amíg nem tud­ja meg, hogy kik va­gyunk. Nem sze­re­tek szí­ves­sé­get ten­ni va­la­ki­nek, aki fegy­vert fog rám.

Be­lép­tek a la­kás­ba. Ju­di­te be­csuk­ta és be­zár­ta mö­göt­tük az aj­tót. Ki­csiny kony­há­ba ju­tot­tak. Az egyik fal men­tén hű­tő­szek­rény, mo­so­ga­tó és gáz­tűz­hely, a má­sik fal­nál, vi­a­szos­vá­szon­nal bo­rí­tott asz­tal mel­lett, két fa­szák. A vi­lá­gí­tó­ud­var­ra nyí­ló ab­la­kot jég­vi­rág ke­re­tez­te.

Ant­hony test­vér­nek nem tet­szett Ju­di­te arc­ki­fe­je­zé­se. Nem lát­szott ije­dős nő­nek. In­kább olyan­nak, aki na­gyon is ura a hely­zet­nek. Már azt hit­te: hi­báz­tak, ami­kor fel­jöt­tek, ug­rik a pénz, amit a zseb­tol­vaj­tól el­sze­dett, és az Em­má­val ki­agyalt öt­let nem is olyan jó. Ju­di­te volt vagy száz­het­ven­öt cen­ti ma­gas, kar­csú, sö­tét hajú, bar­na sze­mű. Csak az orra volt ki­csit túl­mé­re­te­zett kes­keny ar­cá­hoz. Sö­tét­kék pon­gyo­lát vi­selt. Ant­hony test­vér­nek eszé­be ju­tott, hogy nyil­ván azért kel­lett olyan so­ká­ig vár­ni­uk, hogy fel­ve­hes­se. Meg elő­ke­res­se a pisz­tolyt on­nan, ahol tar­tot­ta. Nem tet­szett neki a fegy­ver. Túl biz­to­san tar­tot­ta a ke­zé­ben. Érez­te, hogy ez a nő már sü­tött el fegy­vert. Most sem ha­boz­na. A hely­zet rend­kí­vül ked­ve­zőt­len­nek lát­szott.

– No, kik ma­guk? – kér­dez­te a lány.

– Ant­hony test­vér.

– Én meg Emma For­bes.

– Hon­nan is­mer­ték Pa­cót?

– Gya­lá­zat, amit vele tet­tek – je­gyez­te meg Emma.

– Is­mer­ték?

– So­ká­ig ba­rá­tok vol­tunk – mond­ta Ant­hony test­vér. To­vább­ra is nyug­ta­la­ní­tot­ta az a ha­tá­ro­zott­ság, amellyel a nő a pisz­tolyt fog­ta. A fegy­ver sem ha­son­lí­tott azok­ra a szom­bat esti ap­ró­sá­gok­ra, ame­lye­ket a kör­nyé­ken a nők tar­tot­tak. Leg­alább 38-as volt. Ez már szép nagy lyu­kat csi­nál­hat a csu­há­ján.

– Ha ba­rá­tok vol­tak, hogy le­het, hogy én nem is­mer­tem ma­gu­kat?

– Tá­vol vol­tunk.

– Ha tá­vol vol­tak, hogy kap­ták meg a pénzt?

– Paco a la­kás­ban hagy­ta.

– Me­lyik la­kás­ban?

– A mi la­ká­sunk­ban.

– És ne­kem hagy­ta?

– Igen, ma­gá­nak – fe­lelt Emma. – Egy üze­net­tel.

– Hol az az üze­net?

– Hol az üze­net, tesó? – kér­dez­te Emma.

– Ott­hon hagy­tam – fe­lelt Ant­hony test­vér bosszú­sá­got szín­lel­ve. – Nem tud­tam, hogy még az üze­net­re is szük­ség van, ha ide­hozzuk a négy­száz dol­lárt.

– No, ak­kor ad­ják ide – nyúj­tot­ta ki Ju­di­te a bal ke­zét.

– Te­gye el azt a pisz­tolyt – szólt Emma.

– Nem, előbb ad­ják ide a pénzt.

– Add oda neki – mond­ta Ant­hony test­vér. – Az övé. Paco azt akar­ta, hogy ő kap­ja meg.

Össze­néz­tek. Ju­di­te nem vet­te ész­re a pil­lan­tá­su­kat. Emma az asz­tal­hoz lé­pett, és le­gye­ző­sze­rű­en ki­te­rí­tet­te a bank­je­gye­ket. Ju­di­te meg­for­dult, hogy el­ve­gye a pénzt, és ab­ban a pil­la­nat­ban lé­pett mel­lé Ant­hony test­vér, ök­lé­vel az ar­cá­ba csa­pott. A nő orra ed­dig sem volt túl szép, de most rá­adá­sul vér­zett is. Ant­hony test­vér ol­vas­ta va­la­hol, hogy az orr­ba ve­rés na­gyon fáj­dal­mas és na­gyon ha­tá­sos. Ju­di­te az orr­vér­zés mi­att tel­je­sen el­fe­led­ke­zett a pisz­toly­ról. Ant­hony test­vér meg­ra­gad­ta a csuk­ló­ját, és el­vet­te a pisz­tolyt.

– Oké – mond­ta.

Ju­di­te az or­rát fog­ta. A vér a ke­zé­re öm­lött. Emma egy tö­röl­kö­zőt ka­pott le az asz­tal­ról, és oda­lök­te neki.

– Tö­röl­köz­zön meg.

Ju­di­te vinnyo­gott.

– És hagy­ja abba a bő­gést. Sen­ki sem bánt­ja.

Ezt már Ju­di­te nem egé­szen hit­te el. Meg­tör­tént. Hi­bá­zott, ami­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, még ak­kor is, ha pisz­toly volt nála. Most a fegy­ver a pap ke­zé­ben volt, a kö­vér asszony meg fel­mar­kol­ta a pénzt az asz­tal­ról, és a tás­ká­já­ba gyö­mö­szöl­te.

– Mmmm­mii­it akar­nak – nyög­te Ju­di­te. A tö­röl­kö­zőt az or­rá­hoz szo­rí­tot­ta. Vé­res lett. Az orra na­gyon fájt; gya­ní­tot­ta, hogy a pap be­tör­te.

– Ül­jön le – mond­ta Ant­hony test­vér. Most, hogy a hely­zet kul­csa az ő hoz­zá­ér­tő ke­zé­be ke­rült, mo­soly­gott.

– Ül­jön le – is­mé­tel­te Emma. Ju­di­te az asz­tal­ra ült.

– Ad­ja­nak egy kis je­get. El­tör­te az or­ro­mat.

– Adj neki je­get – szólt Ant­hony test­vér. Emma a hű­tő­szek­rény­ből ki­vet­te a jég­tar­tót, és a mo­so­ga­tó fö­lött je­get tört. Ju­di­te át­nyúj­tot­ta a vér­fol­tos tö­röl­kö­zőt, ami­be a kö­vér nő be­le­csa­vart egy ma­rék jég­koc­kát.

– El­tör­te az or­ro­mat – is­mé­tel­te Ju­di­te, és a je­ges tö­röl­kö­zőt az or­rá­hoz szo­rí­tot­ta. Kinn az ut­cán men­tő­au­tó szi­ré­ná­ja sü­völ­tött fel, az­tán las­san el­hal­kult. Arra gon­dolt, nem kell-e majd neki is men­tő­ket hív­ni.

– Kik vol­tak a ve­vői? – kér­dez­te Ant­hony test­vér.

– Miii? – Elő­ször nem ér­tet­te, hogy, mi­ről van szó. Az­tán eszé­be ju­tott, hogy Pa­có­ról be­szél­nek.

– A ve­vői – is­mé­tel­te Emma. – Kik­nek adott el?

– Pa­có­ra gon­dol­nak?

– Tud­ja maga na­gyon jól, hogy kire gon­do­lunk – mond­ta Ant­hony test­vér. A fegy­vert csu­há­ja zse­bé­be süllyesz­tet­te, és in­tett a kö­vér asszony­nak. A kö­vér asszony is­mét a tás­ká­já­ba nyúlt. Ju­di­te egy má­mo­ros pil­la­na­tig már azt hit­te, hogy el­en­ge­dik. A pap el­tet­te a fegy­vert, most a kö­vér nő ko­to­rá­szik a tás­ká­já­ban. Vé­gül is oda­ad­ják a pénzt, őt meg el­en­ge­dik. De ami­kor a kö­vér nő keze a tás­ká­ból elő­buk­kant, va­la­mi hosszú, kes­keny tárgy volt ben­ne. A kö­vér nő hü­velyk­uj­ja meg­moz­dult, és egye­nes bo­rot­va me­redt elő a tok­já­ból. Meg­csil­lant raj­ta a fény. Ju­di­te a bo­rot­vá­tól még job­ban félt, mint a re­vol­ver­től. Belé még nem lőt­tek soha, de jó pár­szor meg­ké­sel­ték. Még Paco is. A seb­he­lyet a vál­lán vi­sel­te. Nem volt olyan ré­mes seb, mint ame­lye­ket a mel­lé­re ége­tett.

– Kik vol­tak a ve­vői? – kér­dez­te Ant­hony test­vér.

– Alig is­mer­tem.

– Együtt élt vele.

– Ez nem je­len­ti azt, hogy is­mer­tem – mond­ta Ju­di­te, és bi­zo­nyos szem­pont­ból iga­za is volt.

Nem akar­ta meg­mon­da­ni, hogy kik vol­tak. Paco ve­vői, mert ezek most már az ő ve­vői vol­tak, leg­alább­is azok lesz­nek, ha az ügy össze­jön. Em­lé­ke­zet­ből fel­idéz­te an­nak a tu­cat­nyi ká­bí­tó­szer-él­ve­ző­nek a ne­vét, akik­nek Paco el­adott, és ami ele­gen­dő ah­hoz, hogy ha nem is lu­xus­ban, de leg­alább­is jó­mód­ban él­jen. Szük­sé­ges­nek lát­szott, hogy mi­előtt be­száll az üz­let­be, sze­rez­zen egy pisz­tolyt, mert túl sok Pa­có­hoz ha­son­ló disz­nó élt a vi­lá­gon. De ez a fegy­ver most a pap ke­zé­ben volt, a kö­vér nő meg a bo­rot­vát for­gat­ta las­san, hogy éle meg­csil­lan­jon a fény­ben. Ju­di­te arra gon­dolt, mennyi igaz­ság van ab­ban, hogy az élet gyak­ran is­mét­li ön­ma­gát. Ami­kor eszé­be ju­tott, hegy Paco mit tett a mel­lé­vel, sza­bad bal ke­zé­vel ön­kén­te­le­nül is szo­ro­sabb­ra húz­ta há­ló­in­ge fö­lött a pon­gyo­lát. Ant­hony test­vér fi­gyel­mét nem ke­rül­te el a moz­du­lat.

– Kik vol­tak a ve­vői? – kér­dez­te Emma.

– Nem tu­dom. Mi­lyen ve­vők?

– A szip­pan­ta­ni va­ló­hoz – mond­ta Emma, és kö­ze­le­dett a bo­rot­vá­val.

– Nem tu­dom, mi az a szip­pan­ta­ni­va­ló.

– Amit or­ron ke­resz­tül szív­nak fel, drá­gám – tar­tot­ta a bo­rot­vát Emma az arca elé. – Az or­ru­kon át, drá­gám. Egy olyan or­ron, ami hi­á­nyoz­ni fog ne­ked, ha égy per­cen be­lül meg nem mon­dod, hogy kik vol­tak a ve­vők.

– Nem, ne az ar­cát – sut­tog­ta Ant­hony test­vér. – Az ar­cát ne.

Ju­di­te-re mo­soly­gott. Egy szé­dült pil­la­na­tig Ju­di­te megint azt hit­te, hogy el fog­ja en­ged­ni, Az asszony fe­nye­ge­tő volt, de a pap…

– Vet­kőzz le – mond­ta az asszony.

– Mi­nek? – húz­ta még szo­ro­sabb­ra mel­lén a pon­gyo­lát.

– Ve­gye le – mon­da Ant­hony test­vér. Ha­bo­zott. A tö­röl­kö­zőt el­vet­te az orra elől.

Úgy lát­szott, hogy szű­nik a vér­zés. Vissza­nyom­ta a tö­röl­kö­zőt. Még a fáj­da­lom is eny­hült. Ta­lán nem is lesz olyan ré­mes. Ta­lán át­ve­ri és ki­játssza őket, a kö­vér nő biz­to­san nem is akar­ja le­vág­ni az or­rát. Olyan fon­to­sak ezek­nek Paco ve­vői? Ennyit koc­káz­tat­nak ilyen piti ügyért? De hát a fe­né­be is, ezek már az ő ve­vői lesz­nek! Min­dent meg­ad ezek­nek, amit csak akar­nak, de a ne­ve­ket, azo­kat nem, mert ezek je­len­tet­ték szá­má­ra a be­lé­pő­je­gyet egy ál­ta­la sza­bad­nak kép­zelt vi­lág­ba. Nem tud­ta pon­to­san, hogy mi­fé­le sza­bad vi­lág, csak ép­pen sza­bad. Soha nem mond­ja meg ne­kik a ne­ve­ket.

– Mi­ért akar­ja, hogy le­ve­gyem a pon­gyo­lá­mat? – kér­dez­te. – Mit akar tő­lem?

– A ve­vő­ket – fe­lelt Emma.

– A tes­te­met akar­ják lát­ni? Er­ről van szó?

– A ve­vő­ket…

– Ve­gye le a pon­gyo­lá­ját – mond­ta Ant­hony test­vér.

– Mert ha azt akar­ják…

– A pon­gyo­lát!

A lány a fér­fi­ra né­zett. Pró­bált a sze­mé­ben ol­vas­ni. Paco sze­rint ő sok­kal jobb nő volt, mint a töb­bi ut­ca­lány, aki­ket is­mert. Hát, ha ez a pap…

– Fel­áll­ha­tok? – kér­dez­te.

– Állj fel – mond­ta Emma, és pár lé­pést hát­rált. A nyi­tott bo­rot­va még min­dig a ke­zé­ben volt.

Ju­di­te le­tet­te a tö­röl­kö­zőt. Orr­vér­zé­se tel­je­sen el­állt. Le­vet­te a pon­gyo­lát, és a szék tám­lá­já­ra tet­te. Mind­össze egy vi­lá­gos­kék ba­by­doll volt raj­ta. Na­gyon rö­vid in­gecs­ke, és a hoz­zá tar­to­zó nad­rá­got sem vi­sel­te. A ba­by­doll húsz dol­lár­já­ba ke­rült. Majd a ko­ka­in­üz­let­ből könnyen pénz­hez jut, gon­dol­ta, ami­kor meg­vet­te. Lát­ta, hogy a pap pil­lan­tá­sa mer­re irá­nyul.

– Na, mit szól hoz­zá? – kér­dez­te fel­hú­zott szem­öl­dök­kel, és mo­so­lyog­ni pró­bált.

– Azt, hogy ve­gye le a há­ló­in­gét – mond­ta Ant­hony test­vér.

– Hi­deg van itt – re­me­gett meg Ju­di­te. Tíz­kor ki­kap­csol­ják a fű­tést. – Iz­ga­tó­nak és csá­bí­tó­nak érez­te ma­gát. El­kap­ta a pap pil­lan­tá­sát. Pe­dig ál­lí­tó­lag cö­li­bá­tus­ban kel­le­ne él­ni­ük. El­ha­tá­roz­ta, hogy a há­ló­ing le­ve­té­sé­ből nagy pro­duk­ci­ót csi­nál. Az­tán a kö­vér nő me­het, aho­vá a pap akar­ja. Ju­di­te is­mer­te a fér­fi­a­kat, szo­kott ez így len­ni.

– Ve­gye csak le – is­mé­tel­te Ant­hony test­vér.

– Mi­ért? – kér­dez­te Ju­di­te könnye­dén. Már lát­hat­ja, hogy mit kap! Majd­nem mez­te­len va­gyok, át­lát­hat ezen az in­gen, hát ak­kor mi­ért kell le­vet­nem?

– Vedd már le azt a ro­hadt há­ló­in­get – ki­ál­tott Emma, és Ju­di­te hir­te­len rá­jött, hogy rosszul ítél­te meg a hely­ze­tet. A kö­vér nő az­zal a vil­lo­gó bo­rot­vá­val kö­ze­lebb lé­pett.

– Jól van, na… le­ve­tem én… csak nem… de iga­zán… nem tu­dom, mi­ről be­szél­nek. Paco ve­vői… es­kü­szöm, nem tu­dom, hogy mi­ről be­szél­nek.

– Na­gyon jól tud­ja maga, hogy mi­ről be­szé­lünk.

A lány fel­emel­te a há­ló­in­get, és át­húz­ta a mel­lén meg a vál­lán. Anél­kül tet­te a szék­re, hogy meg­for­dult vol­na. Kar­ja és vál­la azon­nal li­ba­bő­rös lett. Mez­te­le­nül, re­meg­ve állt a kony­ha kö­ze­pén, me­zít­láb a hi­deg li­nó­le­u­mon, mö­göt­te a jég­vi­rá­gos ab­lak. Egé­szen for­más – gon­dol­ta Ant­hony test­vér. Vál­la kes­keny, szép vo­na­lú, a hasa eny­hén ke­rek, csí­pői éret­tek. Mel­lei na­gyok és ke­mé­nyek vol­tak, és az élénk, vö­rö­ses­bar­na égé­si fol­tok­tól el­te­kint­ve szé­pek. Na­gyon jó for­má­jú – gon­dol­ta a fér­fi. Per­sze nem olyan göm­bö­lyű, mint Emma, de azért iga­zán jó for­má­jú. Olyan nő, akit már na­gyon sok­szor, ta­lán rend­sze­re­sen meg­aláz­tak. Meg­fé­lem­lí­tett asszony.

– Vágj!

A bo­rot­va olyan gyor­san csa­pott le, hogy Ju­di­te egy pil­la­na­tig ész­re sem vet­te, hogy meg­vág­ták. A vá­gás vé­kony vér­csí­kot ha­gyott a ha­sán, nem vér­zett olyan fé­lel­me­te­sen, mint az orra, csak szi­vár­gott a vér, nem vé­szes. Még az utó­ha­tá­sa sem volt olyan, mint az orr­ba vá­gásé. Csak cso­dál­koz­va né­zett a ha­sá­ra. Va­la­ho­gyan most ke­vés­bé félt, mint az előbb. Ha ez a leg­rosszabb, amit vele te­het­nek…

– Nem akar­juk bán­ta­ni ma­gát – mond­ta a pap, és a nő tud­ta: akar­ják és fog­ják is bán­ta­ni, ha nem mond­ja meg a ne­ve­ket. Agya gyor­san mű­kö­dött, ki­utat pró­bált ke­res­ni, hogy meg­véd­je ér­de­ke­it; na jó, a ve­vők ne­ve­it meg­mond­ja, de az el­adó­ét nem, az em­ber új ve­vő­ket min­dig ta­lál, ha tud­ja, hogy hol sze­rez­het árut. Tit­kát, fé­lel­mét lep­lez­ve meg­mon­dott min­den ne­vet, amit kí­ván­tak, nyu­god­tan, mind a ti­zen­ket­tőt, amit meg jegy­zett, kí­ván­sá­guk­ra le is írta a ne­ve­ket meg a cí­me­ket, és mi­köz­ben írt, pró­bál­ta fé­kez­ni keze re­me­gé­sét. És az­tán, ami­kor már az összes ne­vet, sőt né­mely­nek a he­lyes­írá­sát is kö­zöl­te, és már azt hit­te, hogy túl van az egé­szen, hogy min­dent meg­kap­tak, amit akar­tak, és vég­re ott­hagy­ják őt tö­rött or­ral és vér­ző seb­bel a ha­sán, meg­döb­bent, ami­kor a pap meg­kér­dez­te: „Hon­nan kap­ta az árut?” Mi­előtt vá­la­szolt, ha­bo­zott, és az­tán jött rá, hogy ha­bo­zá­sá­val hi­bát kö­ve­tett el, mert ez a ha­bo­zás adta tud­tuk­ra, hogy igen­is is­me­ri Paco for­rá­sát, tud­ja, ki az, aki­től a ko­ka­int kap­ta, és ezt most tőle akar­ják meg­tud­ni.

– Nem tu­dom, hon­nan.

Fo­gai össze­ve­rőd­tek. Néz­te a kö­vér nő ke­zé­ben a nyi­tott bo­rot­vát.

– Vágd le a mell­bim­bó­it – mond­ta a pap, és Ju­di­te keze ösz­tö­nö­sen seb­he­lyes mel­le elé len­dült, ami­kor a nő a bo­rot­vá­val kö­ze­le­dett, és hir­te­len job­ban kez­dett fél­ni, mint éle­té­ben bár­mi­kor, és hal­lot­ta a sa­ját hang­ját, amint mond­ja a ne­vet, hal­lot­ta, amint el­árul­ja a tit­kot és a sza­bad­sá­got, és újra meg újra ki­mond­ja a ne­vet, da­dog­ja, ki­a­bál­ja, és ami­kor már azt hit­te, hogy most az­tán már vége, cso­dál­koz­va lát­ta, hogy is­mét len­dül a bo­rot­va, és ami­kor jobb mel­lé­ből fel­tört a vér, tud­ta, hogy, úr­is­ten, bánt­ják őt min­den­kép­pen, ó, szűz­má­ri­ám, ta­lán meg is ölik, ó, is­ten­nek szent any­ja, a bo­rot­va ismét csil­lan, és is­mét le­csap, újra, meg újra – míg vég­re el­ájult.

*

A kör­ze­ti rend­őr­sé­gen a nyo­mo­zók szo­bá­ja a hét min­den egyes nap­ján, hét­köz­na­po­kon és ün­nep­na­po­kon egy­for­ma volt. De azért hét­fő reg­gel min­den­ki tud­ta, hogy hét­fő van. Más volt a han­gu­lat. Akár tet­szett, akár nem, új hét kez­dő­dött. Ugyan­olyan vagy nem, va­la­hogy még­is más.

Ca­rel­la már 7.30-kor az író­asz­ta­lá­nál ült, ti­zen­öt perc­cel ko­ráb­ban, hogy vál­ta­nia kel­lett a mű­sza­kit. Az éj­sza­kai ügye­le­te­s­ek cso­ma­gol­tak, ká­vé­ju­kat ka­var­gat­ták egy zsí­ros ka­nál­lal, és hal­kan be­szél­get­tek az éj­sza­ka üres órá­it ki­töl­tő ese­mé­nyek­ről. Az éj­sza­kai mű­szak vi­szony­lag csen­de­sen telt. Tré­fál­koz­tak Ca­rel­lá­val, ami­ért ne­gyed­órá­val ko­ráb­ban jött. Ta­lán első osz­tá­lyú de­tek­tív akar len­ni? Ca­rel­la be­szél­get­ni akart Ti­mo­thy Moore or­vos­tan­hall­ga­tó ba­rát­já­val, Kari Lo­eb­bel, aki Sally An­der­son meg­gyil­ko­lá­sá­nak éj­sza­ká­ján ál­lí­tó­lag több­ször is be­szélt a lány ba­rát­já­val.

Is­o­la te­le­fon­köny­vé­ben há­rom­osz­lop­nyi Loeb sze­re­pelt, de ezek kö­zül csak ket­tő­nek volt Kari a ke­reszt­ne­ve, és há­rom ház­tömb­nyi­re, a Perry Stree­ten csak egyet­len­egy la­kott. Moore em­lí­tet­te Ca­rel­lá­nak, hogy nap­köz­ben a Ram­sey Egye­te­men ér­he­tő el. Ca­rel­la nem tud­ta, hogy meg­tart­ják-e az El­nök nap­ját az egye­te­men, de nem akart koc­káz­tat­ni. És ha nincs elő­adás, ak­kor Loeb ki­rán­dul­ni me­het, vagy bár­ho­vá. Min­den­kép­pen ott­hon akar­ta még ta­lál­ni. Fel­tár­csáz­ta a szá­mot.

– Hal­ló – szólt bele egy női hang.

– Be­szél­het­nék, ké­rem, Karl Lo­eb­bel?

– Ki kéri, ké­rem?

– Ca­rel­la nyo­mo­zó a 87-es kör­zet­ből.

– Ezt meg hogy érti?

– A rend­őr­ség­től.

– Ez vicc?

– Nem vicc.

– Jó, vár­jon egy pil­la­na­tig.

A nő le­tet­te a kagy­lót, Ca­rel­la hal­lot­ta, hogy hív va­la­kit, fel­té­te­lez­he­tő­en Lo­e­böt. Ami­kor Loeb be­le­szólt a te­le­fon­ba, hang­já­ból meg­le­pe­tés csen­dült ki.

– Hal­ló? – kér­dez­te.

– Mr. Loeb?

– Igen?

– Ca­rel­la nyo­mo­zó va­gyok, a 87-es kör­zet­ből.

– Igen?

– Ha van pár per­ce, sze­ret­nék egy-két kér­dést fel­ten­ni.

– Mi­vel kap­cso­lat­ban?

– Is­me­ri Ti­mo­thy Moore-t?

– Igen.

– Oda­ha­za tar­tóz­ko­dott pén­tek éj­jel, Mr. Loeb?

– Igen.

– Fel­hív­ta ma­gát Mr. Moore pén­tek éj­jel? Múlt pén­tek­ről, feb­ru­ár ti­zen­ket­te­di­ké­ről be­szé­lek.

– Hát… meg­mon­da­ná, ké­rem, hogy mi­ről van szó?

– Al­kal­mat­lan ez az idő­pont a maga szá­má­ra, Mr. Loeb?

– Hát… az a hely­zet, hogy ép­pen bo­rot­vál­koz­tam.

– Hív­jam ké­sőbb?

– Nem, de… sze­ret­ném tud­ni, hogy mi ez az egész?

– Be­szélt Mr. Moore-ral te­le­fo­non pén­tek éj­jel?

– Igen, be­szél­tem.

– Em­lék­szik arra, hogy mi­ről be­szél­tek?

– A vizs­gá­ról. Fon­tos vizs­gá­ra ké­szü­lünk. Pa­to­ló­gi­á­ból. Bo­csás­son meg Mr. Cop­po­la, de…

– Ca­rel­la.

– Bo­csá­nat, Ca­rel­la. Meg­mon­da­ná, hogy mi ez az egész? Nem szok­tam ti­tok­za­tos te­le­fon­hí­vá­so­kat kap­ni a rend­őr­ség­től. Egyéb­ként is, hon­nan tud­jam, hogy maga va­ló­ban rend­őr-e?

– Len­ne szí­ves ak­kor fel­hív­ni a kör­zet­ben? A szá­mom…

– Nem, azt hi­szem, nem szük­sé­ges. De iga­zán…

– Saj­ná­lom, Mr. Loeb, de most in­kább nem mon­dom meg, hogy mi­ről van szó.

– Va­la­mi zűr­be ke­ve­re­dett Timmy?

– Nem.

– Hát… ak­kor nem ér­tem.

– Mr. Loeb, há­lás len­nék a se­gít­sé­gé­ért. Em­lék­szik, hogy hány óra­kor hív­ta fel Mr. Moore?

– Több­ször is hí­vott.

– Kö­rül­be­lül hány­szor?

– Öt­ször vagy hat­szor.

– Maga is fel­hív­ta?

– Igen. Két­szer vagy há­rom­szor.

– Így hát ma­guk…

– Le­het, hogy négy­szer is. Iga­zán nem tu­dom pon­to­san meg­mon­da­ni, így va­la­hogy együtt ta­nu­lunk te­le­fo­non ke­resz­tül.

– Te­hát kö­rül­be­lül ki­lenc­szer vagy tíz­szer be­szél­tek egy­más­sal. Igaz?

– Kö­rül­be­lül. Ta­lán egy tu­cat­szor is. Nem em­lék­szem pon­to­san.

– Egész éj­sza­ka?

– Nem, nem egész éj­sza­ka.

– Mi­kor volt az első hí­vás?

– Azt hi­szem, tíz óra kö­rül.

– Maga hív­ta Mr. Moore-t, vagy…

– Ő hí­vott en­gem.

– Tíz­kor?

– Tíz óra kö­rül. Nem tu­dom pon­to­san.

– És a kö­vet­ke­ző hí­vás?

– Fél­óra múl­va én hív­tam őt.

– In­for­má­ci­ók ki­cse­ré­lé­se vé­gett?

– Kér­dez­ni akar­tam tőle va­la­mit.

– És utá­na?

– Nem tu­dom pon­to­san. Egész éj­sza­ka be­szél­tünk te­le­fo­non.

– Ami­kor há­rom­szor vagy négy­szer fel­hív­ta, Mr. Moore ott­hon volt?

– Igen, per­sze.

– Az ott­ho­ni szá­mát hív­ta?

– Igen.

– Mi­kor be­szélt vele utol­já­ra?

– Ta­lán éj­fél után ket­tő­kor. Azt hi­szem…

– Maga hív­ta őt, vagy ő…

– Én hív­tam.

– És ott­hon ta­lál­ta?

– Igen. Mr. Ca­rel­la. Sze­ret­ném…

– Mr. Loeb, be­szél­tek egy­más­sal te­le­fo­non múlt pén­tek éj­jel ti­zen­egy és éj­fél kö­zött?

– Úgy érti, Timmy­vel?

– Igen. Mr. Moore-ral.

– Ti­zen­egy és éj­fél kö­zött?

– Igen.

– Azt hi­szem, igen.

– Maga hív­ta őt, vagy ő hív­ta ma­gát?

– Ő hí­vott en­gem.

– Em­lék­szik a pon­tos idő­re?

– Hát arra nem.

– De ab­ban biz­tos, hogy ti­zen­egy és éj­fél kö­zött volt?

– Igen.

– Hány hí­vás volt eb­ben az idő­pont­ban?

– Azt hi­szem, ket­tő.

– És mind­két al­ka­lom­mal Mr. Moore hív­ta?

– Igen.

– Meg­pró­bál­na vissza­em­lé­kez­ni a pon­tos idő­re?

– Iga­zán nem tu­dom…

– Ak­kor kö­rül­be­lül!

– Azt hi­szem, ti­zen­egy után hí­vott elő­ször. Ép­pen a hí­re­ket mond­ták. Ti­zen­egy után öt perc­cel le­he­tett. A hí­re­ket mond­ták. A rá­di­ó­ban. Rá­dió mel­lett ta­nul­tam. Meg Timmy is. Tud­ja, sze­re­tek zene mel­lett ta­nul­ni. Kel­le­mes. De ami­kor hí­vott, ép­pen a hí­re­ket mond­ták.

– És ő is hall­gat­ta a rá­di­ót?

– Igen.

– Hon­nan tud­ja?

– Hal­lot­tam. És mon­dott is va­la­mit, hogy el kel­le­ne zár­ni…

– Bo­csá­nat, el­zár­ni?

– A rá­di­ót. Va­la­mi ilyes­mit mon­dott… Iga­zán nem em­lék­szem pon­to­san. „Várj egy per­cig, Kari, le­hal­kí­tom.” Va­la­mi ilyes­mit.

– És le­hal­kí­tot­ta?

– Igen.

– A rá­di­ót?

– Igen.

– És ma­guk be­szél­get­tek?

– Igen.

– Mennyi ide­ig be­szél­get­tek? Ak­kor, ti­zen­egy után öt perc­cel.

– Kö­rül­be­lül ak­kor le­he­tett. Azt hi­szem, öt-tíz per­cig be­szél­tünk. Tu­laj­don­kép­pen ami­kor is­mét vissza­hí­vott, még min­dig volt va­la­mi, amit nem ér­tett…

– Ez mi­kor volt? A má­so­dik hí­vás?

– Ta­lán fél­órá­val ké­sőbb. Nem tu­dom pon­to­san.

– Kö­rül­be­lül ti­zen­egy har­minc­öt­kor?

– Kö­rül­be­lül.

– És még min­dig szólt a rá­dió?

– Mi?

– Szólt a rá­dió? Hal­lot­ta a hát­tér­ben?

– Igen, hal­lot­tam.

– Ak­kor mi­ről be­szél­tek?

– Ugyan­ar­ról, ami­ről ti­zen­egy­kor. Azaz ti­zen­egy óra öt­kor. A csont­ve­lő­vizs­gá­lat­ról. A le­u­ké­mi­á­ról ta­nul­tunk. Mennyi­re rész­le­tez­zem?

– Még egy­szer át­men­tek ugyan­azon az anya­gon?

– Igen. A le­u­ké­mia nem olyan egy­sze­rű do­log, mint ami­lyen­nek hang­zik. Mr. Ca­rel­la.

– Biz­to­san nem az – mond­ta Ca­rel­la kis­sé sér­tő­döt­ten. – És azt mond­ja, hogy haj­na­li fél ket­tő kö­rül be­szél­tek utol­já­ra egy­más­sal?

– Igen.

– Ti­zen­egy har­minc­öt és haj­na­li ket­tő kö­zött be­szélt vele?

– Azt hi­szem, igen.

– Ki hí­vott kit?

– Egy­mást hív­tuk.

– Hány­kor?

– Arra nem em­lék­szem pon­to­san. Tu­dom, hogy a te­le­fon egy­szer fog­lal­tat jel­zett, de…

– Ez hány­kor le­he­tett?

– Nem tu­dom pon­to­san.

– Éj­fél előtt? Éj­fél után?

– Nem va­gyok biz­tos az idő­pont­ban.

– De a ti­zen­egy har­minc­ötös te­le­fon után még be­szél­tek?

– Igen, több­ször is.

– Egy­mást hív­ták?

– Igen?

– Hogy a vizs­ga anyagáról be­szél­je­nek?

– Igen.

– Még min­dig szólt a rá­di­ó­ja?

– Azt hi­szem, igen. Igen, hal­lot­tam a ze­nét.

– Ugyan­azt a faj­ta ze­nét, amit ko­ráb­ban?

– Igen. Klasszi­kus ze­nét hall­ga­tott. Min­den al­ka­lom­mal, ami­kor fel­hív­tam, ezt hal­lot­tam a hát­tér­ben.

– És utol­já­ra haj­na­li ket­tő­kor be­szél­tek?

– Igen.

– És ak­kor maga hív­ta?

– Igen.

– Ott­hon­ról?

– Igen?

– Na­gyon kö­szö­nöm, Mr. Loeb. Iga­zán há­lás va­gyok.

– De iga­zán, Mr. Ca­rel­la, mit je­lent ez…

– Ru­tin – fe­lelt Ca­rel­la, és le­tet­te a kagy­lót.

*

Kék hét­fő.

Az ég fe­nye­ge­tő­en kék. A csil­lo­gó kék ég el­nyúl­va tor­nyo­sul a vá­ros fel­hő­kar­co­lói fölé, olyan kék ég, amely meg­le­pő ja­nu­ár­ban meg feb­ru­ár­ban, mint aho­gyan a hó meg a je­ges eső nem szo­kat­lan ese­mény a vá­ros­ban. A Dix fo­lyón túl­ról, Calm Po­int­ról a gyá­rak ma­gas ké­mé­nyei sö­té­tebb kék füs­töt ere­get­tek. A he­ku­sok majd­nem fe­ke­tén kék egyen­ru­há­ban az Ains­ley Ave­nue egyik háza előtt áll­tak, és le­néz­tek a je­ges jár­dán fek­vő se­be­sült asszony­ra.

Az asszony mez­te­len volt.

On­nan, ahol fe­küdt, kes­keny vér­fo­lyam ve­ze­tett a mö­göt­te álló épü­let­hez, be­folyt a kapu alá, és a lép­cső meg az eme­let­re ve­ze­tő kor­lát is vé­res volt.

Az asszony még min­dig vér­zett.

Mel­le­it bru­tá­li­san össze­szab­dal­ták.

Ha­sán óri­á­si, vér­ző ke­reszt tá­ton­gott.

Hi­ány­zott az orra.

– Úr­is­ten – szólt az egyik posz­tos rend­őr.

– Se­gít­se­nek – nyög­te a nő, és a szá­já­ból vér bugy­bo­ré­kolt.

*

Az az asszony, aki Al­lan Car­ter la­ká­sá­ban a csen­ge­tés­re aj­tót nyi­tott, Ca­rel­la becs­lé­se sze­rint le­he­tett úgy har­minc­öt éves. Reg­gel tíz­kor bro­kát­pon­gyo­lát vi­selt, fé­nyes, fe­ke­te haja ová­lis ar­cát ke­re­tez­ve egye­ne­sen hul­lott a vál­lá­ra, bar­na, fer­de met­szé­sű sze­me pe­dig ugyan­azt a ke­le­ti­es ha­tást köl­csö­nöz­te szá­má­ra, amely a 87-es he­ku­sa­it arra a meg­ál­la­pí­tás­ra kész­tet­te, hogy Ca­rel­la Fu­ji­wa­ra uno­ka­test­vé­re. Akár Tina Wong is le­he­tett vol­na, idő­sebb ki­adás­ban. Ca­rel­la min­dig meg­le­pő­dött, hogy ami­kor egy fér­fi meg­csal­ja a fe­le­sé­gét, igen gyak­ran olyan nőt vá­laszt, aki ha­son­lít a há­zas­tár­sá­ra.

– Mr. Ca­rel­la? – kér­dez­te az asszony.

– Igen, asszo­nyom.

– Jöj­jön be, ké­rem, a fér­jem vár­ja. Me­la­nie Car­ter va­gyok – nyúj­tott ke­zet.

– Jó na­pot, asszo­nyom – fog­ta meg Ca­rel­la az asszony ke­zét, amit na­gyon me­leg­nek ta­lált, de per­sze le­het, hogy azért, mert az övé jég­hi­deg volt. Ka­lap (ó, igen, Sal bá­csi) és kesz­tyű nél­kül jött idá­ig a rend­őr­sé­gi sze­dán­tól.

Car­ter va­ló­szí­nű­leg a há­ló­szo­bá­ból lé­pett ki. Sö­tét­kék pi­zsa­má­ja fö­lött ja­pán ki­mo­nót vi­selt. Ca­rel­la arra gon­dolt, hogy ta­lán Tina Wong aján­dé­ka. De az­tán el­hes­se­get­te az öt­le­tet.

– El­né­zést, hogy ilyen ko­rán za­va­rom.

– Nem, egy­ál­ta­lán nem za­var – mond­ta, és ke­zet nyúj­tott. – Ká­vét? Me­la­nie, kap­hat­nánk egy kis ká­vét?

– Per­sze, ter­mé­sze­te­sen – in­dult Me­la­nie a kony­há­ba.

– A tár­sa ma nem jött? – ér­dek­lő­dött Car­ter.

– Csak ket­ten fog­lal­kozunk ez­zel az üggyel, és sok em­ber­hez kell el­lá­to­gat­nunk.

– Eb­ben biz­tos va­gyok. Mit te­he­tek ma­gá­ért?

– Re­mé­lem, be­szél­he­tünk négy­szem­közt.

– Négy­szem­közt?

– Igen, uram. Mi ket­ten. – in­tett fe­jé­vel a kony­ha felé…

– A fe­le­sé­gem min­dent hall­hat, amit be­szé­lünk – je­len­tet­te ki Car­ter.

– Eb­ben nem va­gyok biz­tos, uram – mond­ta Ca­rel­la, és pil­lan­tá­suk ta­lál­ko­zott. Car­ter hall­ga­tott. Me­la­nie ki­jött a kony­há­ból, és ezüst­tál­cán ezüst ká­vés­kan­nát, ezüst cu­kor­tar­tót meg két csé­szét ho­zott. Le­tet­te elé­jük az ala­csony asz­tal­ra.

– Kinn fe­lej­tet­tem a ka­na­la­kat – mond­ta, és vissza­ment a kony­há­ba. A fér­fi­ak, hall­gat­tak. Ami­kor vissza­jött, két ka­na­lat tett a tál­cá­ra.

– Pa­ran­csol még va­la­mit? Pi­ri­tóst, Mr. Ca­rel­la?

– Nem, kö­szö­nöm, asszo­nyom.

– Me­la­nie – kezd­te Car­ter ha­boz­va. – Biz­to­san ha­lál­ra un­tat­nánk. Ha va­la­mi dol­god van…

– Per­sze, drá­gám – fe­lelt Me­la­nie. – Bo­csás­son meg, Mr. Ca­rel­la. – Bic­cen­tett, mo­soly­gott, és az aj­tót be­csuk­va maga mö­gött, a há­ló­szo­bá­ba vo­nult. Car­ter hir­te­len fel­ug­rott, a szte­reó be­ren­de­zés­hez lé­pett, ame­lyet a túl­só fal köny­ves­pol­cá­ba épí­tet­tek, be. Tud­ja, hogy mi­ről fo­gunk be­szél­ni – gon­dol­ta Ca­rel­la. – Azt akar­ja, hogy a zene túl­har­sog­ja a han­gun­kat. Car­ter ki­nyi­tot­ta a rá­di­ót. A szo­bát be­töl­töt­te a zene. Va­la­mi klasszi­kus da­ra­bot ját­szot­ták. Ca­rel­la nem is­mer­te fel.

– Nem túl han­gos ez? – kér­dez­te.

– Azt mond­ta, hogy négy­szem­közt akar ve­lem be­szél­ni – mond­ta Car­ter.

– Igen, de nem négy­szem­közt ki­a­bál­ni.

– Jó, le­hal­kí­tom.

Is­mét a rá­di­ó­hoz lé­pett. Ca­rel­lá­nak az ju­tott eszé­be, hogy ak­kor is klasszi­kus zene szólt, ami­kor Loeb Moore-ral be­szélt te­le­fo­non pén­tek éj­jel. Eb­ben a kul­tu­rált vá­ros­ban csak egyet­len ál­lo­más köz­ve­tí­tett klasszi­kus ze­nét. Úgy lát­szik, töb­ben hall­gat­ják, mint gon­dol­ta.

Car­ter vissza­jött a ta­va­szi zöld szí­nű hu­zat­tal be­vont ka­na­pén ülő Ca­rel­lá­hoz, és le­te­le­pe­dett a vele szem­ben álló szék­re. En­nek a szék­nek a kár­pit­ja cit­rom­sár­ga volt. Kinn, a szo­ba túl­ol­da­lán be­ka­csin­tó ég át­ha­tó ké­ken vi­lá­gí­tott, de a szél fe­nye­ge­tő­en fújt.

– Ti­ná­ról van szó? – tért rá Car­ter azon­nal.

Ca­rel­la cso­dál­ta, ami­ért rög­tön a lé­nyeg­ről be­szél, de tu­laj­don­kép­pen nem Tina Wong­ról akar­ta fag­gat­ni. Tina csu­pán a hi­va­ta­los zsa­ro­lá­si le­he­tő­sé­get je­len­tet­te. A bün­te­tő tör­vény­könyv ezt Kény­szer-nek ne­vez­te. Ca­rel­lá­nak né­ha­nap­ján nem volt el­le­né­re némi „kény­szer” al­kal­ma­zá­sa.

– Olyas­mi­ről – fe­lel­te.

– Te­hát tud­ja. Na és? A fe­le­sé­gem ezt nyu­god­tan hall­hat­ta vol­na.

– Va­ló­ban?

– Ő sem ki­mon­dot­tan apá­ca.

– Ó?!

– Higgye el, meg­ta­lál­ja ő a mód­ját, hogy el­fog­lal­ja ma­gát, ha ne­kem má­sutt akad dol­gom. De tu­laj­don­kép­pen mi köze van Ti­ná­nak Sally An­der­son­hoz?

– Hát ez az, amit tud­ni sze­ret­nénk.

– No, ezt szé­pen el­ad­ta – je­gyez­te meg Car­ter, de nem mo­soly­gott. – Ha leg­kö­ze­lebb va­la­mi szar­ba lé­pek, ma­gát hí­vom. Mire megy ki a já­ték, Mr. Ca­rel­la?

– Azt sze­ret­ném tud­ni, mi­ért gon­dol­ta Sally An­der­son­ról, hogy vö­rös hajú?

– Hát nem volt az?

– Ezt szé­pen el­ad­ta – mond­ta Ca­rel­la. – Ha leg­kö­ze­lebb azt aka­rom, hogy segg­fej­nek néz­ze­nek, ma­gát hí­vom.

– Tou­ché! – szólt Car­ter.

– Nem vív­ni jöt­tem.

– Mi­ért jött? Ed­dig na­gyon tü­rel­mes vol­tam ma­gá­val Van jogi ta­nács­adóm. Van ügy­vé­dem, és egé­szen biz­tos, hogy szí­ve­sen…

– Raj­ta, hív­ja!

Car­ter só­haj­tott. – Fe­jezzük be, jó?

– Rend­ben.

– Mi­ért gon­dol­tam Sally­ről, hogy vö­rös hajú? Ez volt a kér­dé­se, ugye?

– Ez volt a kér­dé­sem.

– Bűn az, hogy az em­ber egy vö­rös hajú lány­ról azt hi­szi, hogy vö­rös hajú?

– Még az sem bűn, ha sző­ké­ről hi­szi.

– Ak­kor meg mi a prob­lé­ma?

– Mr. Car­ter, tud­ta maga azt jól, hogy Sally An­der­son sző­ke volt.

– Mi­ből gon­dol­ja?

– Elő­ször is ab­ból, hogy a ko­reo­grá­fu­suk a sző­ké­ket sze­re­ti, és a da­rab­ban mind­egyik fe­hér lány sző­ke. Mel­lé­ke­sen a da­rab ki­tű­nő. Kö­szö­nöm, hogy le­he­tő­vé tet­te, hogy meg­néz­hes­sem.

– Szí­ve­sen – bó­lin­tott Car­ter fa­nya­rul.

– Má­sod­szor: maga ott volt, ami­kor a tán­co­so­kat ki­vá­lasz­tot­ták.

– Ezt ki mond­ta?

– Maga. És tud­nia kel­lett, hogy vö­rös hajú tán­cos­nő nincs a da­rab­ban, kü­lö­nö­sen, mert mi­után össze­állt az elő­adás, min­den pró­bán ott volt. Amit szin­tén maga kö­zölt ve­lem.

– Na és?

– Ezért hát azt gon­dol­tam: ha­zu­dik, ami­kor azt ál­lít­ja, hogy a lány vö­rös volt. És ha rá­jö­vök, hogy va­la­ki ha­zu­dik, rög­tön, kí­ván­csi le­szek, mi­ért te­szi?

– Még min­dig azt gon­do­lom, hogy a lány­nak vö­rös haja volt.

– Nem, nem gon­dol­ja. A lány fény­ké­pe az utób­bi há­rom na­pon ben­ne volt az új­sá­gok­ban. Vi­lá­go­san lát­szik, hogy sző­ke, és meg is ír­ták. Még ha a gyil­kos­ság utá­ni na­pon azt is hit­te, hogy vö­rös, most már nem gon­dol­hat­ja.

– Nem lát­tam az új­sá­go­kat.

– A té­vét sem? Ott is mu­tat­ták a ké­pét. Szí­nes­ben. Ugyan már, Mr. Car­ter, mond­tam, hogy nem vív­ni jöt­tem.

– Mond­ja el, hogy mire gon­dol, Mr. Ca­rel­la.

– Arra, hogy maga sok­kal töb­bet tud, mint ahogy ál­lít­ja. Tu­do­má­som sze­rint vele is el­szó­ra­ko­zott, ép­pen úgy, mint Tina Wong­gal.

– Nem igaz.

– Ak­kor mi­ért ha­zu­dott ne­kem?

– Nem ha­zud­tam. Azt hit­tem, hogy vö­rös hajú.

Ca­rel­la fel­só­haj­tott.

– Azt hit­tem – is­mé­tel­te Car­ter.

– Mon­dok én va­la­mit, Mr. Car­ter, le­het, hogy ku­ka­cos va­gyok, még­is azt hi­szem, hogy ha egy fér­fi még ak­kor is to­vább ha­zu­dik, ami­kor már raj­ta­kap­ták a ha­zug­sá­gon, ak­kor iga­zán van va­la­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­ja. Nem tu­dom, mi az. De azt tu­dom, hogy pén­tek éj­jel le­lőt­tek egy lányt, és maga ha­zu­dik, ha azt ál­lít­ja, hogy nem is­mer­te olyan jól, mint aho­gyan va­ló­já­ban is­mer­te. És most, Mr. Car­ter, nagy pro­du­cer, mi a vé­le­mé­nye?

– Az, hogy maga za­bos.

– Ott volt a gyil­kos­ság előt­ti szom­ba­ton azon a bu­lin, amit a Lon­nie Coo­per nevű tán­cos­nő ren­de­zett? Az a né­ger lány a da­rab­ban.

– Ott vol­tam.

– És Sally An­der­son?

– Nem em­lék­szem!

– Pe­dig ott volt, Mr. Car­ter. Azt akar­ja be­be­szél­ni ne­kem, hogy ak­kor sem is­mer­te meg? Mind­össze nyolc tán­cos­nő sze­re­pel a da­rab­já­ban, hogy le­het, hogy nem is­mer­te meg Sally An­der­sont, ha össze­fu­tott vele?

– Hát ha ott volt…

– Ha ott volt, és ott volt, ak­kor bi­zo­nyá­ra nem vi­selt vö­rös pa­ró­kát – mond­ta Ca­rel­la, és hir­te­len fel­állt. – Mr. Car­ter, nem sze­re­tem el­ját­sza­ni a film­be­li de­tek­tí­vet, de nem aján­lom, hogy szer­dán el­utaz­zon Phi­la­del­phi­á­ba. Ma­rad­jon a vá­ros­ban, ahol el­ér­jük, ha szük­sé­günk van ma­gá­ra. Kö­szö­nöm, hogy időt szánt rám, Mr. Car­ter.

Már az aj­tó­hoz ért, ami­kor Car­ter meg­szó­lalt.

– Ül­jön vissza.

Ca­rel­la meg­for­dult, és rá­né­zett.

– Ké­rem – mond­ta Car­ter Ca­rel­la le­ült.

– Oké, tud­tam, hogy sző­ke.

– Oké.

– Egy­sze­rű­en fél­tem be­val­la­ni, hogy egy­ál­ta­lán is­mer­tem.

– Mi­ért?

– Mert meg­gyil­kol­ták. Sem­mi­kép­pen sem akar­tam be­le­ke­ve­red­ni az ügy­be.

– Mi­ért ke­ve­re­dett vol­na bele? Nem ölte meg! Vagy igen?

– Per­sze hogy nem.

– Vi­szo­nya volt vele?

– Nem.

– Ak­kor mi­től félt?

– Nem sze­re­tem, ha a ma­gán­ügye­im­ben tur­kál­nak. Nem akar­tam, hogy meg­tud­ják a kap­cso­la­to­mat Ti­ná­val.

– De mi már tud­tuk, nem? Amel­lett, Mr. Car­ter, a maga fe­le­sé­ge sem ép­pen apá­ca. Em­lék­szik. Mi lett vol­na a kü­lönb­ség?

– Ha gyil­kos­ság­ról van szó, az em­be­rek fur­csán re­a­gál­nak – je­gyez­te meg Car­ter, és vál­lat vont.

– Ez a phi­la­del­phi­ai da­rab­ból való mon­dat?

– Tu­dom, hogy gyen­ge ki­fo­gás.

– Nem. Vé­let­le­nül igaz – mond­ta Ca­rel­la. – De rend­sze­rint csak azok re­a­gál­nak fur­csán, akik­nek va­la­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­juk van. És még min­dig azt hi­szem, hogy ma­gá­nak van.

– Higgye el, nincs sem­mi.

– Lat­tá Sallyt a szom­ba­ti bu­lin?

– Igen.

– Be­szélt Vele?

– Igen.

– Mi­ről?

– Arra már nem em­lék­szem. Azt hi­szem, a da­rab­ról. Azok az em­be­rek, akik ugyan­ab­ban a da­rab­ban dol­goz­nak, min­dig ar­ról be­szél­nek.

– És azon kí­vül?

– Sem­mit.

– Ott volt, ami­kor Sally meg má­sok is ko­ka­int szip­pan­tot­tak?

– Nem vol­tam ott.

– Ak­kor hon­nan tud­ja, hogy azt tet­ték?

– Azt aka­rom mon­da­ni, hogy nem lát­tam. Amed­dig ott vol­tam.

– Hány­kor ment el a bu­li­ról?

– Éj­fél kö­rül.

– Tina Wong­gal?

– Igen, Ti­ná­val.

– Hová men­tek?

– Ti­ná­hoz.

– Med­dig ma­radt ott?

– Reg­ge­lig.

– Tina lát­ta Sallyt szip­pan­ta­ni. Má­sok­kal együtt, köz­tük volt Miké Rol­dan, aki szin­tén a maga da­rab­já­ban tán­col. Ha Tina lát­ta, ak­kor hogy le­het, hogy maga nem lát­ta?

– Tina meg én nem va­gyunk szi­á­mi ik­rek. Nem nőt­tünk össze a csí­pőnk­kel.

– Ezt meg hogy érti?

– Lon­nie-nak olyan régi, park­ra néző, nagy bér­la­ká­sa van. Azon az éj­sza­kán vol­tak ott vagy hat­va­nan-het­ve­nen. Könnyen le­het, hogy Tina a la­kás egyik fe­lé­ben volt, én meg a má­sik­ban.

– Igen, az le­het – mond­ta Ca­rel­la. – És sze­rin­tem Tina haj­lan­dó len­ne meg­es­küd­ni, hogy maga nem volt vele, ami­kor ő ta­nú­ja volt Sally An­der­son ko­ka­in­szip­pan­tá­sá­nak.

– Azt én nem tu­dom, hogy Tina mire haj­lan­dó meg­es­küd­ni.

– Mr. Car­ter, maga ko­ka­i­nis­ta?

– De­hogy va­gyok!

– Tud­ja, hogy ki lát­ta el Sallyt?

– Nem tu­dom!

– Is­mer egy Paco Lopez nevű em­bert?

– Nem!

– Hol volt múlt pén­te­ken éj­jel ti­zen­egy és ti­zen­ket­tő kö­zött?

– Mond­tam már, hogy Phi­la­del­phi­á­ban.

– Hol volt ked­den ugyan­eb­ben az idő­pont­ban?

– Phi­la­del­phi­á­ban.

– Fel­té­te­le­zem, hogy egy cso­mó ta­nú­ja van.

– Sok van.

– Mit pró­bál lep­lez­ni, Mr. Car­ter?

– Sem­mit – fe­lelt Car­ter.

*

A Szent Jú­dás-kór­ház­ban – amit a he­ku­sok egy­más közt Szent Szú­rás-kór­ház­nak ne­vez­tek az ebbe a kór­ház­ba szál­lí­tott meg­ké­selt ál­do­za­tok so­ka­sá­ga mi­att – Ju­di­te Quad­ra­do szü­net nél­kül pa­pot em­le­ge­tett. Leg­alább­is azt hit­ték, hogy pa­pot akar hí­vat­ni. Azt hit­ték: tud­ja, hogy ha­lá­lán van, és pa­pot akar, hogy fel­ad­ja rá az utol­só ke­ne­tet. Pe­dig ő csak azt akar­ta mon­da­ni, hogy egy pap jött el a la­ká­sá­ra, meg egy kö­vér nő, és azok ket­ten tet­ték vele ezt a bor­zal­mat.

Ju­di­te az in­ten­zív osz­tá­lyon fe­küdt; or­rá­ból és szá­já­ból csö­vek lóg­tak, kar­já­ból pe­dig drót ve­ze­tett egy ké­szü­lék­hez, ame­lyet kü­lön­bö­ző na­rancs­sár­ga meg kék elekt­ro­mos gé­pek­hez kap­csol­tak. Cső­vel a szá­já­ban ne­he­zen tu­dott be­szél­ni. Csak „Anti”-t le­he­tett hal­la­ni, ami­kor Ant­hony test­vért mon­dott, ami­kor pe­dig Emma For­best, a kö­vér nő ne­vét, ak­kor csak nyö­gés meg hüm­mö­gés hang­zott. Csak a pa­pot is­mé­tel­get­te, ami szin­tén elég­gé ért­he­tet­len volt, de vé­gül is lát­szó­lag meg­ér­tet­ték.

A pap hét­főn dél­előtt ti­zen­egy óra után hét perc­cel ért az osz­tály­ra. Csak ki­csit ké­sett el. Ju­di­te Qad­ra­do hét perc­cel az­előtt halt meg.

*

El­te­kint­ve a bű­nö­zők és a he­ku­sok kö­zött fenn­ál­ló szim­bo­li­kus kap­cso­lat­tól, amely mun­ká­juk­hoz tar­to­zik, egy kö­zös do­log van ben­nük: meg­ér­zik, ha va­la­ki fel. És ami­kor ezt meg­ér­zik, bű­nö­zők és he­ku­sok egy­aránt meg­va­dul­nak, ké­szek lesz­nek arra, hogy át­ha­rap­ják el­len­fe­lük tor­kát, és utá­na ki­be­lez­zék. Mi­gu­el Rol­dan és An­to­nio Asen­sio ret­te­ne­te­sen félt. Me­yer ezt azon­nal ész­re­vet­te, ami­kor Rol­dan kér­de­zés nél­kül is el­mond­ta, hogy Asen­si­ó­val az utób­bi évek­ben férj-fe­le­ség­ként él­nek együtt. Me­yert a kap­cso­la­tuk nem ér­de­kel­te. A ké­ret­len in­for­má­ci­ó­ból csak azt tud­ta meg, hogy ez a két fér­fi fél. Az­zal tisz­tá­ban volt, hogy eb­ben a vá­ros­ban ho­mo­sze­xu­a­li­tá­suk le­lep­le­zé­sé­től nem fél­het­nek. Ak­kor hát mi­től fél­nek? Ad­dig tisz­te­let­tu­dó­an Mr. Rold­an­nak és Mr. Asen­si­ó­nak ti­tu­lál­ta őket, de ek­kor rá­tért a „Mike”-ra meg a „Tony”-ra. Régi trükk­je ez a he­ku­sok­nak. Így akar­ják a gya­nak­vást el­osz­lat­ni, mint ami­kor az ápo­ló­nő a kór­ház­ban „Hal­ló, Jimmy, hogy va­gyunk ma reg­gel”-t mond a nagy­vál­la­lat el­nö­ké­nek, és így azon­nal tud­tá­ra adja, hogy ki itt a góré, és ki jo­go­sult vég­bél­hő­mér­sék­le­té­nek meg­ál­la­pí­tá­sá­ra. A rend­őrök­nél ez még job­ban be­vált, al­kal­maz­ták is min­den­ki­nél, aki­nél le­he­tett. Mr. Ful­ler he­lyett Johnny olyan volt pél­dá­ul, mint­ha öcsit mon­da­ná­nak. Az il­le­tő azon­nal a he­lyé­re ke­rült, ki­sebb­sé­gi ér­zés tá­madt ben­ne, fel­kel­tet­te ön­vé­del­mi és füg­gő­sé­gi ér­zé­sét.

– No, Mike – szólt Me­yer –, mit gon­dol, mi­ért va­gyok én itt?

An­nak a bar­na tég­lás ház­nak a nap­pa­li­já­ban ül­tek, ahol Rol­dan és Asen­sio la­kott. A szo­bá­ban szép, an­tik bú­to­rok áll­tak. Me­yer azt kí­ván­ta, bár­csak ő is meg­en­ged­het­ne ma­gá­nak ilyen be­ren­de­zést. A kan­dal­ló­ban lo­bo­gott a tűz. A lán­gok meg­vi­lá­gí­tot­ták a szo­bát.

– Bi­zo­nyá­ra Sally mi­att van itt – mond­ta Ron­dán.

– Ma­gá­nak mi a vé­le­mé­nye, Tony?

– Igen, per­sze.

Me­yer nem vesz­te­get­te az időt.

– Tud­ják, hogy ko­ka­i­nis­ta volt, ugye?

– Hát… nem – mond­ta Rol­dan. – Hon­nan tud­nánk?

– Ugyan, Miké – mo­soly­gott Me­yer min­den­tu­dó­an. – Va­sár­nap, egy hete, azon a bu­lin együtt vol­tak, és ő ko­ka­int szip­pan­tott. Tud­ni­uk kel­lett hát, hogy ko­ka­i­nis­ta volt. Így van?

Rol­dan Asen­si­ó­ra né­zett.

– Ma­guk is szip­pan­tot­tak, Miké, ugye­bár?

– Hát…

– Tu­dom – je­len­tet­te ki Me­yer.

– Hát…

– És maga, Tony? Maga is szip­pan­tott egyet-ket­tőt va­sár­nap éj­jel?

Asen­sio Rol­dan­ra né­zett.

– Hon­nan kap­ták a port? És hon­nan kap­ta Sally? – kér­dez­te Me­yer.

– Ide hall­gas­son… – kezd­te Rol­dan.

– Hall­ga­tok.

– Sem­mi kö­zünk a gyil­kos­ság­hoz.

– Nincs?

– Nincs – ráz­ta a fe­jét Asen­sio, és az­tán is­mét Rol­dan­ra né­zett.

Me­yer kí­ván­csi lett vol­na, hogy me­lyik a férj és me­lyik a fe­le­ség. Mind­ket­ten na­gyon sze­líd­nek lát­szot­tak. Meg­pró­bál­ta ezt össze­egyez­tet­ni az­zal a ténnyel, hogy a kör­zet­ben el­kö­ve­tett ho­mo­sze­xu­á­lis gyil­kos­sá­gok vol­tak a leg­go­no­szab­bak és a leg­bru­tá­li­sab­bak, ame­lyek­kel a he­ku­sok ta­lál­koz­tak.

– Tud­ják, hogy ki öl­het­te meg? – kér­dez­te.

– Nem, nem tud­juk – fe­lelt Rol­dan.

– Nem, nem tud­juk – vissz­han­goz­ta Asen­sio.

– Te­hát, hon­nan kap­ták az árut? – kér­dez­te is­mét Me­yer.

– Fon­tos ez?

– Ez an­nak a fel­té­te­le­zé­se, hogy mi is ko­ka­i­nis­ták va­gyunk – mond­ta Asen­sio gyor­san.

– Igen – mond­ta Rol­dan. – Úgy be­szél, mint­ha mi is ko­ka­i­nis­ták len­nénk.

– Hát azok – mo­soly­gott Me­yer min­den­tu­dó­an.

– Jó, hát azok va­gyunk, de mit szá­mít, hogy ki­től kap­tuk?

– Kap­ták? – csa­pott le Me­yer.

– Kap­juk – ja­ví­tot­ta ki ma­gát Rol­dan.

– Fel­té­ve, hogy ko­ka­i­nis­ták va­gyunk mond­ta Asen­sio.

– Tör­tént va­la­mi az el­lá­tó­juk­kal?

– Nem, nem – mond­ta Rol­dan.

– Ez an­nak a fel­té­te­le­zé­se, hogy ne­künk egy­ál­ta­lán szük­sé­günk volt el­lá­tó­ra.

– Volt?

– Van, úgy ér­tem – né­zett Asen­sio Rol­dan­ra, – No­hát, Tony, no­hát, Miké, fel­té­ve, hogy ma­guk ko­ka­i­nis­ták, és fel­té­ve, hogy ma­guk­nak van el­lá­tó­juk, vagy volt el­lá­tó­juk, ki az?

– A ko­ka­in­ra nem le­het rá­szok­ni – je­gyez­te meg Rol­dan.

– Né­ha­nap­ján egy-egy szip­pan­tás még nem ár­tott meg sen­ki­nek – mond­ta Asen­sio.

– Á, tu­dom én azt na­gyon jól. Szé­gyen, hogy tilt­ja a tör­vény. De mit le­het ten­ni? Ki­től kap­ják?

A két fér­fi is­mét egy­más­ra né­zett.

– Tör­tént va­la­mi az el­lá­tó­juk­kal, igaz? – kér­dez­te Me­yer.

Hall­ga­tás.

– Sally An­der­son­tól kap­ták? – kér­dez­te Me­yer. Csak a sö­tét­be szúrt, és meg­le­pő­dött, ami­kor mind­ket­ten egy­szer­re bó­lin­tot­tak. – Sally An­der­son­tól kap­ták, ugye? – Is­mét bó­lin­tot­tak. – Ezek sze­rint Sally ko­ka­in­nal ke­res­ke­dett?

– Hát azt azért nem le­het mon­da­ni, hogy ke­res­ke­dett – fe­lelt Asen­sio. – Amel­lett a ko­ka­in­nak sem­mi köze a gyil­kos­ság­hoz.

– Nem volt nagy üz­let.

– Mek­ko­ra üz­let volt?

– Úgy ér­tem, hogy nem ke­res­he­tett raj­ta, ha erre gon­dol – szólt Rol­dan, – Mennyit adott el? – kér­dez­te Me­yer.

– Pár gram­mot ho­zott csak min­den hé­ten, – Hány gram­mot?

– Nem tu­dom. Te tu­dod, Tony?

– Ó, én nem tu­dom – mond­ta Asen­sio.

– El­hoz­ta a szín­ház­ba. Azok­nak, akik­nek kel­lett.

– Azt nem mon­da­nám, hogy bár­ki­nek is kel­lett – vá­gott köz­be Rol­dan. – Mert a ko­ka­in nem ala­kít ki füg­gő­sé­get, tud­ja.

– Igen, in­kább azt kel­lett vol­na mon­da­nom, hogy aki akart – bó­lin­tott Asen­sio.

– És há­nyan akar­tak?

– Hát, Tony meg én meg még né­hány srác, meg csaj.

– Hány srác meg csaj?

– Nem so­kan – mond­ta Asen­sio. – Ha­tan vagy he­ten. Ugye, Miké, hat vagy hét?

– Sze­rin­tem is hat vagy hét. Nem be­szél­ve per­sze ma­gá­ról Sally­ről.

– Te­hát mennyi­ben egye­zünk meg? – kér­dez­te Me­yer. – Heti tíz-ti­zen­két gramm­ban?

– Kö­rül­be­lül. Mond­juk, a dup­lá­ja.

– Húsz-hu­szon­négy gramm – mond­ta Me­yer. – Mennyit kért érte?

– A szo­ká­sos napi árat. Úgy ér­tem, nem ke­re­sett az üz­le­ten. Csak ép­pen el­hoz­ta az ada­gun­kat, ami­kor el­ment a sa­ját­já­ért. Le­het, hogy ka­pott va­la­mi en­ged­ményt, azt nem tu­dom.

– Tu­laj­don­kép­pen azt hi­szem – szólt Rol­dan Asen­si­ó­nak –, hogy a napi ár­nál ol­csób­ban kap­tuk.

– Le­het.

– Mennyit fi­zet­tek?

– Nyolc­van­öt dol­lárt gram­mon­ként.

Me­yer bó­lin­tott. A napi ár az ut­cán, a ko­ka­in tisz­ta­sá­gá­tól füg­gő­en, gram­mon­ként száz és száz­hu­szon­öt dol­lár kö­zött volt.

– Ő ki­től kap­ta?

– Nem tu­dom – mond­ta Rol­dan.

– Nem tu­dom – mond­ta Asen­sio.

– Ki az a Paco Lopez? – kér­dez­te Me­yer.

– Ki az? – is­mé­tel­te Rol­dan, Asen­sio vál­lat vont.

– Is­mer­nünk kel­le­ne? – kér­dez­te Rol­dan.

– Nem is­me­rik, mi?

– Soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam róla, – És maga, Tony?

– Soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam róla.

– Tán­cos? – kér­dez­te Rol­dan.

– Ho­mo­kos? – kér­dez­te Asen­sio.

– Ha­lott – fe­lel­te Me­yer.

*

Re­bec­ca Edel­man negy­ve­nes évei vége felé járt, ar­cát a nap meg­bar­ní­tot­ta, és mély gyász­ban volt. A nyo­mo­zók reg­gel ke­res­ték fel, mert elő­ző este tért vissza An­ti­gu­á­ból. Me­nye kö­zöl­te, hogy Mar­vin Edel­man te­me­té­se az­nap dél­előtt ti­zen­egy­kor lesz, mert a zsi­dó ha­gyo­mány sze­rint a hol­ta­kat hu­szon­négy órán be­lül el kell te­met­ni. Még így is ha­lasz­ta­ni kel­lett az erő­sza­kos ha­lál ese­tén min­den­kor kö­te­le­ző bon­co­lás mi­att.

Sem Kling, sem Brown nem volt még ta­nú­ja an­nak, ami­kor egy csa­lád sü­vét ül. Edel­ma­nék nap­pa­li­ja a Harb fo­lyó­ra né­zett. Az ég át­ha­tó­an kék volt, de a fény a fo­lyó je­ges vi­zé­nek vissza­tük­rö­zé­se mi­att tom­pán csil­lo­gott. Ezen a dél­utá­non tisz­ta volt a le­ve­gő. Brown tisz­tán lát­ta a túl­part! szik­lák fö­löt­ti ma­gas­la­tok leg­ap­róbb rész­le­te­it. Lej­jebb, a vá­ros felé, a Ha­mil­ton-híd ível­te át ke­cse­sen a fo­lyót, csip­kés kör­vo­na­la az ég je­ges kék­jé­re raj­zo­ló­dott. A nap­pa­li­ban Mar­vin Edel­man csa­lád­ja és ba­rá­tai fa­lá­dá­kon ül­tek, és hal­kan be­szél­get­tek.

Az asszony kis szo­bá­ba ve­zet­te a nyo­mo­zó­kat, ame­lyet lát­ha­tó­an var­ró­szo­bá­nak hasz­nált. Egyik sa­rok­ban var­ró­gép, a má­sik­ban, ru­hás­ko­sár­ban, szí­nes szö­ve­tek áll­tak. A var­ró­gép előt­ti szék­re ült. A nyo­mo­zók a szem­ben álló kis ka­na­pé­ra te­le­ped­tek. Az asszony bar­na sze­me tele volt könnyel. Be­széd köz­ben a ke­ze­it tör­del­te. A nap nem volt ke­gyes hoz­zá. Az arca, a keze rán­cos volt, és az ajka rúzs nél­kül fakó. Sza­va­it egész idő alatt Kling­hez in­téz­te, bár a leg­több kér­dést Brown tet­te fel. Brown már meg­szok­ta, hogy néha még a fe­ke­ték is a fe­hér he­kus­hoz for­dul­nak, mint­ha ő lát­ha­tat­lan len­ne.

– Mond­tam, hogy jöj­jön ve­lem. Mond­tam, hogy rá­fér egy kis pi­he­nés, le­gyen már egy ki­csit ön­ma­gá­hoz is jó, nem igaz? De most, ki­je­len­tet­te, hogy most ép­pen egy cso­mó dol­ga akadt, mert a jövő hó­nap­ban Eu­ró­pá­ba uta­zik. Azt mond­ta, hogy majd ak­kor megy sza­bad­ság­ra, ha vissza­jön, va­la­mi­kor áp­ri­lis­ban. Mi­nek áp­ri­lis­ban el­utaz­ni? Áp­ri­lis­ban még eb­ben a vá­ros­ban is nyíl­nak vi­rá­gok! Szó­val, nem akart el­jön­ni. És most már soha nem utaz­hat va­ká­ci­ó­ra – mond­ta, és el­for­dult, mert is­mét rá­jött a sí­rás.

– Mi­lyen jel­le­gű mun­kát vég­zett a fér­je, asszo­nyom? – kér­dez­te Brown. – Ék­sze­rész volt?

– Nem a szó szo­ká­sos ér­tel­mé­ben – fe­lelt Mrs. Edel­man, és tás­ká­já­ból pa­pír zseb­ken­dőt hú­zott elő, hogy meg­tö­röl­je a sze­mét.

– Mert az a mel­lény volt raj­ta, – Igen. Vett és el­adott drá­ga­kö­ve­ket. Ez volt a fog­lal­ko­zá­sa.

– Gyé­mán­to­kat?

– Nem­csak gyé­mán­to­kat. Min­den­fé­le drá­ga­kö­vet. Sma­rag­dot, ru­bint, za­fírt és per­sze gyé­mán­tot. Drá­ga­kö­ve­ket. De a leg­drá­gáb­bat el­ha­nya­gol­ta. Az éle­tét. Ha ve­lem jött vol­na… – meg­ráz­ta a fe­jét. – Is­ten ne ve­gye vét­ke­mül, ha azt mon­dom, hogy na­gyon ma­kacs em­ber volt.

– Va­la­mi kü­lö­nös ok mi­att akart a vá­ros­ban ma­rad­ni ahe­lyett, hogy ma­gá­val An­ti­gu­á­ba uta­zott vol­na? – kér­dez­te Brown, „An-ti-kvá”-nak ejt­ve a szi­get ne­vét.

– Ke­mény „g” – mond­ta Mrs. Edel­man.

– Tes­sék?

– An­go­lo­san ej­tik. „An-ti-gá”-nak.

– Ó – mond­ta Brown, és Kling­re pil­lan­tott. Kling hall­ga­tott. – De va­la­mi oka csak volt?

– Csak a szo­ká­sos. Sem­mi, amit ne ha­laszt­ha­tott vol­na el egy hét­tel. És most itt van – tö­röl­get­te is­mét a sze­mét az asszony.

– A szo­ká­sos…

– A szo­ká­sos üz­le­tek. Vé­tel és el­adás. El­adás és vé­tel. – Még min­dig Kling­hez in­téz­te a sza­va­it. Brown meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, hogy fel­hív­ja az asszony fi­gyel­mét a je­len­lé­té­re. Nem volt ered­mé­nye.

Ta­lán át­ha­tó pil­lan­tá­sá­nak ha­tá­sá­ra, Kling vég­re meg­kér­dez­te: – Gyak­ran járt a fér­je Eu­ró­pá­ba?

– Igen. Szük­sé­ges volt. Tud­ja, ott van a vi­lág gyé­mánt­köz­pont­ja: Amsz­ter­dam. A sma­rag­do­kért Dél-Af­ri­ká­ba uta­zott. Az üz­let mi­att be­utaz­ta a vi­lá­got, ugye. De ha ar­ról volt szó, hogy négy-öt órát re­pül­jön egy nap­fé­nyes vi­dék­re, azt nem tud­ta meg­ten­ni. In­kább itt­hon ma­radt. Azért, hogy va­la­ki le­lő­hes­se.

– Gya­nak­szik va­la­ki­re?

– Nem.

– El­len­sé­ge?

– Nem volt.

– Al­kal­ma­zott­ja, aki…

– A fér­jem egye­dül dol­go­zott. Ezért nem tu­dott soha időt sza­kí­ta­ni ma­gá­nak. Csak a pénz ér­de­kel­te. Azt mond­ta, hogy ad­dig nem lesz bol­dog, amíg nem mil­li­o­mos.

– Fenn­állt ez a le­he­tő­ség az ő üz­le­ti te­vé­keny­sé­gé­nél? Úgy ér­tem, ke­res­he­tett mil­li­ó­kat?

– Ki tud­ja? Fel­té­te­le­zem, hogy igen. Ké­nye­lem­ben él­tünk. A fér­jem min­dig jól ke­re­sett.

– De ön dol­lár­mil­li­ók­ról be­szél…

– Igen, le­he­tett annyit ke­res­ni. Na­gyon ér­tett a drá­ga­kö­vek­hez. Majd­nem min­de­nen so­kat ke­re­sett, amit vá­sá­rolt és el­adott. Tud­ta, hogy mit vesz, és jól tu­dott al­kud­ni is. Mi­cso­da pech! Ha el­jött vol­na ve­lem, mint aho­gyan kér­tem…

Sze­mét el­ho­má­lyo­sí­tot­ták a könnyek. Le­tö­röl­te az össze­gyűrt pa­pír zseb­ken­dő­vel, az­tán friss után nyúlt a tás­ká­já­ba.

– Mrs. Edel­man – kér­dez­te Kling –, meg tud­ná mon­da­ni, hogy hol volt a fér­je üz­le­te?

– Az al­só­vá­ros­ban. North Gre­en­fi­el­den, ami a Hall Ave­nue-ból nyí­lik. Ab­ban az ut­cá­ban, amit gyé­mánt­ut­cá­nak ne­vez­nek.

– És egye­dül dol­go­zott?

– Egé­szen egye­dül.

– Egy ut­cá­ról nyí­ló üz­let­he­lyi­ség­ben?

– Nem, az üz­let a má­so­dik eme­le­ten volt.

– Nem tá­mad­ták meg soha? Az asszony meg­lep­ve né­zett rá.

– De igen. Hon­nan tud­ják?

– Hát, egy gyé­mánt­ke­res­ke­dő­nél…

– Igen, a múlt év­ben.

– Múlt év­ben mi­kor?

– Au­gusz­tus­ban. Úgy em­lék­szem. Jú­li­us vé­gén vagy au­gusz­tus ele­jén. Ak­kor­tájt.

– Fel­de­rí­tet­ték az el­kö­ve­tőt?

– Tes­sék?

– El­kap­ták a tet­test?

– Igen. Két nap­ra rá. Kép­zel­jék, a fér­jem üz­le­té­től há­rom­aj­tó­nyi­ra pró­bál­ta el­zá­lo­go­sí­ta­ni a drá­ga­kö­ve­ket.

– Em­lék­szik az il­le­tő ne­vé­re?

– Nem. De né­ger volt – mond­ta, és itt­lé­te óta elő­ször for­dult Brown felé, de csak egy pil­la­nat­ra. Utá­na is­mét Kling­re né­zett.

– Meg tud­ná kis­sé pon­to­sab­ban ha­tá­roz­ni a tett el­kö­ve­té­sé­nek idő­pont­ját? – kér­dez­te Kling. Jegy­zet­töm­böt vett elő, és írni kez­dett.

– Mi­ért? Gon­dol­ják, hogy ő te­het­te? Ne­kem azt mond­ták, hogy a fér­jem­től nem lop­tak el sem­mit. A mel­lé­nyé­ben gyé­mán­tok vol­tak, és hoz­zá sem nyúl­tak. Hogy te­het­te ak­kor olyas­va­la­ki, aki ki akar­ta ra­bol­ni?

– Azt nem tud­juk, de sze­ret­nénk utá­na­néz­ni an­nak a rab­lás­nak. Ha még va­la­mit tud­na mon­da­ni az ügy­ről…

– Csak azt tu­dom, hogy késő es­tig dol­go­zott, az a né­ger meg fegy­ver­rel jött be, és el­vitt min­dent, ami az asz­ta­lon volt. A széf­fel nem ve­sző­dött, csak annyit mon­dott a fér­jem­nek, hogy rá­mol­jon be min­dent a nála lévő kis zsák­ba. Az iga­zi jó áru mind a széf­ben volt. A fér­jem ha­lál­ra…

El­hall­ga­tott, és is­mét könnye­zett. Újabb zseb­ken­dő után ko­to­rá­szott. A nyo­mo­zók vár­tak, – Azt mond­ja, asszo­nyom, hogy jú­li­us vé­gén, au­gusz­tus ele­jén tör­tént – szólt vé­gül Kling.

– Igen.

– Jú­li­us utol­só he­té­ben vagy au­gusz­tus első he­té­ben?

– Nem tu­dom pon­to­san. Azt hi­szem.

– A cím alap­ján meg tud­juk ta­lál­ni – szólt Brown Kling­nek. – Ben­ne lesz a szá­mí­tó­gép­ben, – Meg­kap­hat­nánk a pon­tos cí­met?

– North Gre­en­fi­eld hat-hu­szon­egy. Két­száz­he­tes szo­ba.

– El­ítél­ték azt az em­bert?

– Azt hi­szem. Nem em­lék­szem. Azt tu­dom, hogy a fér­jem­nek el kel­lett men­nie a tár­gya­lás­ra, hogy fel­is­mer­je, de azt nem tu­dom, hogy le­csuk­ták-e.

– En­nek utá­na­néz­he­tünk – mond­ta Brown Kling­nek. – Mrs. Edel­man, be­szélt ön a fér­jé­vel az után, hogy el­uta­zott An­ti­gu­á­ba? – Ez al­ka­lom­mal he­lye­sen ej­tet­te a szót.

– Nem. Úgy érti, hogy te­le­fo­non? Nem. An­ti­gua nincs ép­pen a sar­kon.

– Az ön el­uta­zá­sa előtt em­lí­tet­te-e a fér­je, hogy nyug­ta­la­nít­ja va­la­mi? Ka­pott-e fe­nye­ge­tő le­ve­let vagy te­le­font? Volt-e né­zet­el­té­ré­se ve­vők­kel, vagy ilyes­mi? Tu­do­má­sa sze­rint volt-e va­la­mi, ami ag­gasz­tot­ta?

– Igen.

– Mi­cso­da?

– Hogy ho­gyan lesz mil­li­o­mos – mond­ta Mrs. Edel­man Kling­nek.

*

Ez al­ka­lom­mal maga Dorfsman te­le­fo­nált.

A hí­vás Va­len­tine nap­ja után, hét­főn dél­után négy óra húsz perc­kor fu­tott be, de úgy lát­szott, hogy Dorfsman még min­dig a sze­rel­me­sek rö­vid ün­nep­sé­gé­nek ha­tá­sa alatt állt. Azt mond­ta Ca­rel­lá­nak: „Pi­ros ró­zsa, kék ne­fe­lejcs, en­gem soha el ne fe­lejts.”

Ca­rel­la azt hit­te, hogy Dorfsman be­csa­va­ro­dott. Ez a rend­őr­ség­nél elég gyak­ran meg­tör­tént, noha ar­ról, hogy a bal­lisz­ti­kán dol­go­zók­kal is elő­for­dult vol­na, még soha nem hal­lott.

– Mit ne fe­lejt­sek el?

– Egy újab­bat.

– Egy újabb mit?

– Újabb holt­tes­tet.

Ca­rel­la várt. Dorfsman hall­ha­tó­an ret­te­ne­te­sen él­vez­te a hely­ze­tet. Ca­rel­la nem akar­ta el­ron­ta­ni az él­ve­ze­tét. Egy ha­lott Wa­shing­ton szü­le­tés­nap­já­nak ün­ne­pe előtt bi­zo­nyá­ra ször­nyen mu­lat­sá­gos, még ak­kor is, ha csak egy hét­tel Wa­shing­ton szü­le­tés­nap­ja előtt ta­lál­nak rá.

– Még Kling­nek sem szól­tam – foly­tat­ta Dorfsman. – Té­ged hív­lak elő­ször.

– Kling?

– Kling. Ar­ra­fe­lé ti nem be­szél­tek egy­más­sal? Kling szom­bat éj­jel vagy va­sár­nap reg­gel kap­ta meg az ügyet. Pon­to­sab­ban va­sár­nap haj­na­li két óra­kor.

– Mi­ről be­szélsz?

– A Sil­ver­mi­ne Oval-i gyil­kos­ság­ról. Go­lyót rö­pí­tet­tek egy Mar­vin Edel­man nevű pa­sas fe­jé­be. Ket­tőt. – Dorfsman hang­ja úgy csen­gett, mint­ha még min­dig mo­so­lyog­na. – Té­ged hív­lak elő­ször, Ste­ve.

– Ész­re­vet­tem. Mi­ért?

– Mert ugyan­az­zal a fegy­ver­rel kö­vet­ték el ezt is, mint a te elő­ző két ese­ted­ben – kö­zöl­te Dorfsman bol­do­gan.

Az ügy már-már olyan­nak lát­szott, mint­ha va­la­mi őrült­tel len­ne dol­guk.