11.

Elő­ző este nem ér­ték el Al­lan Car­tert, és ami­kor ko­rán reg­gel fel­hív­ták a la­ká­sán, meg­tud­ták, hogy már el­ment az iro­dá­já­ba. A ké­sés­nek örül­tek, mert így ma­radt ide­jük egy kis házi fel­adat el­vég­zé­sé­re az­zal a té­má­val kap­cso­lat­ban, ami­ről a pro­du­cer­rel be­szél­ni akar­tak. Ezen a feb­ru­ár 17-i, szer­dai na­pon tisz­ta volt az ég, és az idő meg­le­pő­en eny­he. Ez azon­ban nem je­len­tett jót. Ha va­la­ki is­mer­te a vá­rost – ők pe­dig az­tán iga­zán is­mer­ték –, tud­ta, hogy a ta­va­szi­as eny­hü­lést der­mesz­tő hó­fú­vás kö­ve­ti. Amit Is­ten egyik ke­zé­vel adott, azt a má­sik­kal vissza­vet­te. Köz­ben a hó és a jég ol­va­do­zott.

Car­ter iro­dá­ja egy ház­tömb­nyi­re észak­ra volt a Stem­től, a vá­ros kö­ze­pé­ben. Az épü­le­tet egyik ol­dal­ról egy spa­nyol ven­dég­lő, a má­sik ol­dal­ról egy zsi­dó cse­me­ge­üz­let fog­ta köz­re. Az ét­te­rem ab­la­ká­ban

 

MI ITT BE­SZÉ­LÜNK AN­GO­LUL

 

táb­la, a cse­me­ge­üz­let ki­ra­ka­tá­ban pe­dig

 

AQUI HAB­LA ES­PAÑOL

 

fel­irat hen­ce­gett Me­yer azon töp­ren­gett, hogy va­jon árul­nak-e a spa­nyol ven­dég­lő­ben mac­eszt? És a zsi­dó cse­me­ge­üz­let­ben tort­il­lát? Az épü­let be­já­ra­ta ne­héz, bronz­ve­re­tes kapu volt, és régi ház lé­vén, egyet­len fel­vo­nó járt ben­ne. Az elő­csar­nok­ban álló táb­la sze­rint a Car­ter Vál­la­lat a 407-es szo­bá­ban szé­kelt. A fel­vo­nót a nyo­mo­zók ma­guk ke­zel­ték. Fel­men­tek a ne­gye­dik eme­let­re, meg­ta­lál­ták a 407-es aj­tót bal­ra a fel­vo­nó­tól, a fo­lyo­só kö­ze­pén.

Rög­tön a be­já­ra­ti ajtó mö­gött gön­dör hajú, sző­ke lány ült bar­na kosz­tüm­ben, és gép­írás köz­ben rá­gó­gu­mit rá­gott. Ami­kor a nyo­mo­zók be­lép­tek, fel­né­zett a gép­ről, és meg­kér­dez­te: „Mit óhaj­ta­nak?”, az­tán fel­emelt egy ra­dírt.

– Mr. Car­ter­rel sze­ret­nénk be­szél­ni, ké­rem – mond­ta Ca­rel­la.

– Dél­után ket­tő­ig nincs meg­hall­ga­tás – kö­zöl­te a lány.

– Nem va­gyunk szí­né­szek.

– Ak­kor sincs. – Ki­ra­dí­roz­ta, amit gé­pelt, és rá­fújt a pa­pír­ra.

– Mi­ért nem hasz­nál olyan fo­lyé­kony fe­hér izét? – ja­va­sol­ta Me­yer. – A ra­dír­ral tönk­re­te­szi a gé­pet.

– A fo­lyé­kony izé las­san szá­rad – mond­ta a lány.

– A rend­őr­ség­től va­gyunk – foly­tat­ta Ca­rel­la, és meg­mu­tat­ta a jel­vényt. – Le­gyen szí­ves, mond­ja meg Mr. Car­ter­nek, hogy Me­yer és Ca­rel­la nyo­mo­zó ke­re­si.

– Mi­ért nem ez­zel kezd­ték? – kér­dez­te a lány, és azon­nal fel­emel­te a te­le­fon­kagy­lót. Mi­köz­ben várt, elő­re­ha­jolt, hogy kö­ze­lebb­ről szem­ügy­re ve­gye a jel­vényt. – Mr. Car­ter! Me­yer és Ca­nel­la nyo­mo­zók sze­ret­né­nek ma­gá­val be­szél­ni. Igen, uram – mond­ta, és le­tet­te a kagy­lót. – Be­me­het­nek.

– Ca­rel­la – mond­ta Ca­rel­la.

– Mi­ért? Mit mond­tam?

– Ca­nel­lát.

A lány vál­lat vont.

Be­nyi­tot­tak Car­ter szo­bá­já­nak aj­ta­ján. Óri­á­si, ira­tok­kal teli író­asz­tal mel­lett ült. Ca­rel­la fel­té­te­lez­te, hogy szö­veg­köny­ve­ket ol­va­sott. A szo­ba há­rom fala a Fat­back előt­ti da­ra­bok pla­kát­ja­i­val volt ki­ta­pé­táz­va, de Ca­rel­la egyi­ket sem is­mer­te. A ne­gye­dik fa­lat az ab­lak je­len­tet­te, ame­lyen át be­sü­tött a reg­ge­li nap. Ami­kor a szo­bá­ba lép­tek, Car­ter fel­állt, rá­mu­ta­tott az író­asz­tal­lal szem­közt álló ka­na­pé­ra. – Ül­je­nek le, ké­rem – mond­ta.

Le­ül­tek. Ca­rel­la rög­tön a lé­nyeg­re tért.

– Mr. Car­ter – kér­dez­te –, mi az a csú­szó?

– Csú­szó?

– Igen, uram.

– A víz lesz ilyen, ha jég­gé fagy – mo­soly­gott Car­ter. – Mi ez? Ta­lá­lós kér­dés?

– Nem, nem ta­lá­lós kér­dés. Szó­val, nem tud­ja mi az?

– Ó! Úgy érti, hogy csú­szó­pénz?

– Igen.

– Szín­há­zi csú­szó­pénz­re gon­dol?

– Igen, szín­há­zi csú­szó­pénz­re.

– Per­sze hogy tu­dom, mi az.

– Mi is tud­juk – mond­ta Ca­rel­la. – Ké­rem, fi­gyel­je, hogy jól tud­juk-e?

– Saj­ná­lom, de mi…

– El­né­zé­sét kér­jük, Mr. Car­ter.

– Tíz­kor tár­gya­lá­som van.

– Ad­dig még van ti­zen­öt perc – pil­lan­tott Me­yer az órá­já­ra.

– Si­e­tünk – ígér­te Ca­rel­la. – Elő­ször mi be­szé­lünk, az­tán maga. Jó?

– De hát én iga­zán nem tu­dom, hogy mi…

– Úgy ér­te­sül­tünk, hogy a szín­há­zi vi­lág­ban meg­szo­kott do­log a csú­szó­pénz.

– De nem az enyém­ben…

– Akár­hogy is van – foly­tat­ta Ca­rel­la, mint­ha nem is vág­tak vol­na köz­be –, meg­szo­kott do­log, amely éven­ként húsz­mil­lió dol­lárt is jö­ve­del­mez kész­pénz­ben, és sem az adó­el­len­őrök, sem a re­vi­zo­rok nem fér­nek hoz­zá.

– Az összeg túl­zott.

– Az egész vá­ros­ról be­szé­lek.

– Ak­kor is sok. Csú­szó­pénz gya­kor­la­ti­lag csak ak­kor lé­te­zik, ha a da­rab óri­á­si si­ker.

– Mint a Fat­back?

– Re­mé­lem, ez­zel nem arra cé­loz, hogy bár­ki, aki­nek köze van a Fat­back-hez…

– Ké­rem, hall­gas­son vé­gig, az­tán ítél­je meg, hogy he­lye­sen tud­juk-e?

– Biz­to­san úgy tud­ják. Nem olyan em­ber maga, aki fel­ké­szü­let­le­nül ér­ke­zik va­la­ho­vá.

– Csak biz­tos aka­rok len­ni ab­ban, hogy jól ér­tet­tem-e?

– Hm – bó­lin­tott Car­ter ké­tel­ked­ve.

– A ren­del­ke­zé­sem­re álló ada­tok­ból meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy a szín­há­zi vi­lág­ban so­kan meg­gaz­da­god­tak csú­szó­pén­zen.

– Igen, be­szél­nek ilyes­mi­ről.

– Ké­rem, ha té­ve­dek, ja­vít­son ki. A do­log úgy tör­té­nik, hogy a tár­su­lat­hoz tar­to­zók ré­szé­re fenn­tar­tott je­gye­ket va­la­ki fel­ve­szi a pénz­tár­ban, és ma­ga­sabb áron adja el az ügy­nö­kök­nek, így van?

– Én is így tu­dom.

– A Fat­back elő­adá­sá­ra egy jegy ára negy­ven dol­lár. Ennyi­be ke­rült az a jegy a ha­to­dik sor­ban, ame­lyet nagy­lel­kű­en a ren­del­ke­zé­sem­re bo­csá­tott.

– Igen – bó­lin­tott sa­va­nyú­an Car­ter.

– Egy mu­si­cal elő­adá­sán meg­íté­lé­se sze­rint hány je­gyet tesz­nek fél­re a tár­su­lat tag­jai ré­szé­re?

– A Fat­back-re gon­dol?

– Bár­me­lyik mu­si­cal­re. De ha akar­ja, ak­kor ve­gyük pél­dá­ul a Fat…

– Elő­adá­son­ként kö­rül­be­lül szá­zat – fe­lelt Car­ter.

– Ki kap­ja meg eze­ket a je­gye­ket?

– Én mint pro­du­cer ka­pok né­há­nyat. A szín­ház tu­laj­do­no­sai is. A sztá­rok, né­hány na­gyobb tő­ke­be­fek­te­tő, al­ko­tó mun­kát vég­ző… Azt hi­szem, er­ről már be­szél­tünk.

– Csak egé­szen tisz­tán sze­ret­ném lát­ni a hely­ze­tet. Mi tör­té­nik azok­kal a je­gyek­kel, ame­lyek­re nem tar­ta­nak igényt azok, akik­nek fél­re­tet­ték?

– El­ad­ják a pénz­tár­ban.

– Mi­kor?

– Eb­ben a vá­ros­ban negy­ven­nyolc órá­val az elő­adás előtt.

– Ki­nek ad­ják el?

– Bár­ki­nek.

– Aki be­sé­tál az ut­cá­ról?

– Azért nem egé­szen… Hi­szen tud­ja, kü­lön­le­ge­sen jó he­lyek.

– Ak­kor kik kap­ják meg?

– Több­nyi­re ügy­nö­kök.

– A jegy­re nyom­ta­tott össze­gért?

– Igen, ter­mé­sze­te­sen.

– Nem ter­mé­sze­te­sen – mond­ta Ca­rel­la. – Mert most jön a csú­szó­pénz.

– Ha va­la­ki csú­szó­pénz­zel fog­lal­ko­zik, ak­kor va­ló­ban most jön.

– Egy­szó­val az, aki a pénz­tár­ért fe­le­lős…

– Ná­lunk a tár­su­lat igaz­ga­tó­ja.

– A tár­su­lat igaz­ga­tó­ja vagy va­la­me­lyik em­be­re fog­ja eze­ket a je­gye­ket, és egy vagy több ügy­nök­nek ma­ga­sabb áron adja el.

– Igen, ez len­ne a csú­szó­pénz. A hi­va­ta­los jegy­áron fe­lü­li összeg, amit a jegy­üzér kap­hat érte.

– Néha akár a jegy árá­nak két­sze­re­se is, ugye?

– Az nem ér­de­kes. Fon­tos, hogy a szín­ház meg­kap­ja azt a pénzt, ami a je­gyért jár. Hogy a tár­su­la­tot ne érje vesz­te­ség. És a fi­nan­szí­ro­zó­kat sem.

– De azok akik a csú­szó­pénz­zel dol­goz­nak, egy cso­mó pénzt tesz­nek zseb­re.

– Szó sincs itt cso­mó pénz­ről – vont vál­lat Car­ter. – Meg­mon­dom ma­gá­nak őszin­tén, olyan da­ra­bok­nál elő­for­dult, ame­lyek­ben ér­de­kelt vol­tam, hogy az igaz­ga­tó csú­szó­pénzt aján­lott fel ne­kem, de én min­dig a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban el­uta­sí­tot­tam. Mi­nek koc­káz­tat­ni a vek­nit a mor­zsá­kért, és össze­üt­kö­zés­be ke­rül­ni a tör­vénnyel?

– Mor­zsák? Azt mond­ta, hogy több száz jegy!

– Az igaz.

– Egy hely negy­ven dol­lár fel­ár­ral szá­mít­va, elő­adá­son­ként négy­ezer dol­lárt tesz ki. Hány elő­adás van ma­guk­nál he­ten­ként, Mr. Car­ter?

– Nyolc.

– Nyolc­szor négy az har­minc­ket­tő, he­ten­ként. Ez ki­tesz… Mennyit tesz ki, Me­yer?

– Mi? – kér­dez­te Me­yer.

– Egy év­ben.

– Ó! Kö­zel két­mil­li­ót egy év­ben. Úgy egy­mil­lió-hat­száz­ezer, egy­mil­lió-hét­száz­ezer kö­rül.

– Ez ma­gá­nak mor­zsa, Mr. Car­ter?

– De tud­ja, hogy azt a csú­szó­pénzt több­nyi­re szét­oszt­ják. Néha négy-öt rész­re.

– Mond­juk, ötre. Ak­kor is ki­tesz két-há­rom­száz­ezer dol­lárt éven­te. Sok pénz az, Mr. Car­ter.

– Nem annyi, hogy ér­de­mes len­ne az em­ber­nek le­csu­kat­nia ma­gát érte.

– Ak­kor mi­ért csi­nál­ja, Mr. Car­ter? – ér­dek­lő­dött Me­yer.

– Tes­sék? – kér­dez­te Car­ter.

– Ak­kor mi­ért ke­res csú­szó­pénzt a Fat­back-en?

– Ez­zel vá­dol­nak? – kér­dez­te Car­ter.

– Igen – fe­lelt Ca­rel­la.

– Ak­kor ta­lán fel­hí­vom az ügy­vé­de­met.

– Hall­gas­son meg min­ket előbb – mond­ta Ca­rel­la. – Maga foly­ton az ügy­véd­jét akar­ja hív­ni.

– De ha az­zal vá­dol­nak, hogy…

– Mr. Car­ter! Igaz az, hogy Sally An­der­son a csú­szó­pénz­ügy­let­ben szál­lí­tó­ként mű­kö­dött köz­re?

– Mi­lyen csú­szó­pénz­ügy­let­ben?

– Tu­do­má­sunk­ra ju­tott, hogy a fél­re­tett je­gye­ket Sally An­der­son vit­te el a kü­lön­bö­ző ügy­nö­kök­nek, és ő szed­te össze a kész­pénzt. Az­tán el­vit­te a tár­su­lat igaz­ga­tó­já­nak. Igaz ez, Mr. Car­ter? Sally An­der­son sze­re­pelt kül­dönc­ként a csú­szó­pénz­ügy­let­ben?

– Ha a szín­ház­ban va­la­ki csú­szó­pénzt…

– Va­la­ki igen.

– Én nem.

– Men­jünk egy lé­pés­sel to­vább, jó? – ja­va­sol­ta Ca­rel­la.

– Nem. Előbb hí­vom az ügy­vé­de­met mond­ta Car­ter, és a te­le­fon­kagy­ló után nyúlt.

– Van bi­zo­nyí­té­kunk – mond­ta Ca­rel­la. Ha­zu­dott. Nem volt sem­mi­fé­le bi­zo­nyí­té­ka.

Len­nie Coo­per tett cél­zást arra, hogy Sally­nek va­la­hon­nan kü­lön­jö­ve­del­me volt. Ti­mo­thy Moore meg el­mond­ta, hogy Sally csú­szó­pénzt vitt Car­ter­nek. De ez még nem volt bi­zo­nyí­ték: Ca­rel­la sza­vai azon­ban még­is meg­bé­ní­tot­ták Car­tert. He­lyé­re tet­te a kagy­lót. Ki­vett egy ci­ga­ret­tát az asz­ta­lon álló do­boz­ból, és rá­gyúj­tott. Las­san fúj­ta ki a füs­töt.

– Mi a bi­zo­nyí­ték? – kér­dez­te.

– Men­jünk egy ki­csit vissza – is­mé­tel­te Ca­rel­la.

– Mi a bi­zo­nyí­ték? – is­mé­tel­te Car­ter.

– Mi­ért ál­lí­tot­ta azt, hogy alig is­mer­te Sally An­der­sent?

– No, megint itt tar­tunk!

– Még egy­szer meg­ke­rül­jük ugyan­azt a bok­rot – mo­soly­gott Me­yer.

– Sze­rin­tünk azért, mert ben­ne volt a csú­szó­pénz­ügy­let­ben ma­gá­val együtt.

– Nem tu­dok sem­mi­fé­le csú­szó­pénz­ügy­let­ről.

– És ta­lán na­gyobb részt kö­ve­telt…

– Ne­vet­sé­ges!

– És az­zal fe­nye­ge­tő­zött, hogy be­kö­pi…

– Fo­gal­mam sincs, mi­ről be­szél!

– Mi gyil­kos­ság­ról be­szé­lünk.

– Gyil­kos­ság­ról? Mi­ért? Azért, mert azt hi­szik, hogy Sally va­la­hogy ben­ne volt a csú­szó­pénz­ügy lét­ben?

– Tud­juk, hogy ben­ne volt – mond­ta Me­yer. – És nem is csak va­la­hogy. Ma­gá­val együtt. Mr. Car­ter. Mert ő volt a kül­dön­ce! Ő vit­te el a je­gye­ket és ő vet­te fel a…

– Csak egy­szer! – ki­ál­tott Car­ter. A szo­bá­ban csend lett.

A nyo­mo­zók Car­tert néz­ték.

– Sem­mi kö­zöm a gyil­kos­ság­hoz! – ki­ál­tott fel.

– Hall­gat­juk – mond­ta Me­yer.

– Egyet­len al­ka­lom­mal volt.

– Mi­kor?

– No­vem­ber­ben.

– Mi­ért csak egy­szer?

– Tina meg­be­te­ge­dett.

– Tina Wong?

– Igen.

– Hogy tör­tént?

– Nem tu­dott az­nap el­men­ni. Meg­kér­te Sally-t, hogy men­jen el he­lyet­te.

– A maga tud­ta nél­kül?

– Nem. Előbb meg­kér­de­zett. Tina inf­lu­en­zá­san ágy­ban fe­küdt, lá­zas volt. Azt mond­tam, rend­ben van. Sally volt a leg­jobb ba­rát­nő­je. Azt hit­tem, hogy meg­bíz­ha­tunk ben­ne.

– Ezért ta­gad­ta le, hogy is­mer­te?

– Igen. Azt hit­tem, hogy… ha ki­de­rül, ak­kor ma­guk azt gon­dol­hat­ják, hogy…

– Mr. Car­ter! Mi pon­to­san azt gon­dol­tuk, amit gon­dol­tunk.

– Nem. Té­ved­nek. Egyet­len al­ka­lom­mal tör­tént. Sally sem akar­ta több­ször. Sally soha nem fe­nye­ge­tett meg en­gem…

– Mennyit ka­pott a szol­gá­la­ta­i­ért?

– Két­szá­zat. De csak egy­szer.

– Ti­ná­nak mennyit ad? Ő az ál­lan­dó kül­dönc.

– Ugyan­annyit.

– Min­den szál­lí­tá­sért és pénz­fel­vé­te­lért két­száz dol­lárt?

– Igen.

– Heti ezer­két­szá­zat?

– Igen.

– És mennyi a maga ré­sze?

– A ha­szon négy­fe­lé osz­lik.

– Kik osz­toz­nak?

– Én ka­pok, a ve­zér­igaz­ga­tó, a tár­su­lat igaz­ga­tó­ja, meg a pénz­tá­ros.

– Heti har­mic­két­ezer dol­lárt osz­ta­nak szét?

– Kö­rül­be­lül.

– Te­hát évi négy­száz­ez­ret dob­nak össze? kér­dez­te Me­yer.

– Adó­men­te­sen – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– Nem volt elég ha­szon a da­rab­ból? – ér­dek­lő­dött Me­yer.

– Sen­kit sem ká­ro­sí­tot­tunk meg.

– Ki­vé­ve ma­gát, meg a ha­ver­ja­it. Ve­gye a ka­bát­ját.

– Mi­ért? – kér­dez­te Car­ter. A nyo­mo­zók egy­más­ra néz­tek.

– Hall­jam a bi­zo­nyí­té­kot!

– Egy Ti­mo­thy Moore nevű em­ber min­dent tud! – mond­ta Ca­rel­la. – Az­tán az egyik tán­cos­nő a da­rab­ban, Lon­nie Coo­per szin­tén. Ta­lán Sally még­sem volt olyan meg­bíz­ha­tó, mint hit­ték? Ve­gye a ka­bát­ját.

Car­ter el­ol­tot­ta a ci­ga­ret­tát, és el­mo­so­lyo­dott. – Na, mond­juk, ha itt csú­szó­pénz­ről van szó, és Sally An­der­son egy al­ka­lom­mal – jó ré­gen volt – va­ló­ban el­vitt né­hány je­gyet és el­ho­zott némi pénzt, az a gya­núm, hogy ma­guk­nak jó­val több bi­zo­nyí­ték­ra len­ne szük­sé­gük, mint amennyi van. Mond­juk, hogy in­nen egye­ne­sen a pénz­tár­ba ro­han­nak. Tud­ják, hogy mit ta­lál­ná­nak ott? Azt, hogy ügy­nö­ke­ink et­től a pil­la­nat­tól kezd­ve az elő­írt mennyi­sé­gű je­gyet kap­ják, és a kvó­tá­ju­kon felül is csak a hi­va­ta­los árért. A leg­drá­gább jegy negy­ven dol­lár. Egy tár­su­la­ti je­gyért is ennyit fog­nak fi­zet­ni. Negy­ven dol­lárt. Min­den vi­lá­gos és tisz­ta. És most, ura­im, kö­zöl­jék, ké­rem, ho­gyan akar­ják vissza­fe­lé fel­gön­gyö­lí­te­ni mind­azt, ami a da­rab be­in­du­lá­sa óta tör­tént? Le­he­tet­len! A nyo­mo­zók egy­más­ra néz­tek.

– El­me­het­nek ez­zel az ügyész­ség­re is – mo­soly­gott még min­dig Car­ter. – De bi­zo­nyí­té­kok nél­kül hü­lyé­nek fog­ják néz­ni ma­gu­kat.

Ca­rel­la el­kezd­te gom­bol­ni a ka­bát ját. El­in­dul­tak az ajtó felé.

– …si­ke­res da­rab­nál min­dig van csú­szó­pénz! – szólt utá­nuk Car­ter.

Kinn a fo­lyo­són Me­yer meg­szó­lalt. – Soha sem­mi nem árt sen­ki­nek. A ko­ka­in­ra nem le­het rá­szok­ni, és a csú­szó­pénz a fá­rad­ság meg­ér­de­melt ju­tal­ma. Re­mek.

– Bá­jos – je­gyez­te meg Ca­rel­la, és meg­nyom­ta a fel­vo­nó gomb­ját.

– Tud­ta, hogy nincs bi­zo­nyí­té­kunk, és hogy sem­mit sem te­he­tünk, így nyu­god­tan sé­tál­gat­hat to­vább – só­haj­tott Me­yer.

– De le­het, hogy most ren­de­zi a dol­ga­it.

– Mit gon­dolsz, mennyi ide­ig lesz­nek rend­ben?

Hall­gat­tak, és fi­gyel­ték a kö­ze­le­dő fel­vo­nót. A fo­lyo­só vé­gén a nap­sü­tés meg­fa­kult. Is­mét bo­rús volt az ég.

– Mi a vé­le­mé­nyed a má­sik­ról? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– A ha­lott lány­ról?

– Igen.

– Sze­rin­tem ár­tat­lan. És sze­rin­ted?

– Sze­rin­tem is.

Ki­nyi­tot­ták a fel­vo­nó aj­ta­ját.

– Nincs igaz­ság ezen a föl­dön – só­haj­tott Me­yer.

*

Évek­kel ez­előtt, ami­kor Ant­hony test­vér gyil­kos­sá­gért ült a cast­el­vi­e­wi ál­la­mi bör­tön­ben, be­tö­rő volt a cel­la­tár­sa. Egy Jack Gre­ens­pan nevű pa­sas. A „Nagy Jack Gre­ens­pan”-nek ne­vez­ték. Zsi­dó fiú volt. Az em­ber rit­kán ta­lál­ko­zik zsi­dó be­tö­rők­kel. A Nagy Jack sok min­den­re meg­ta­ní­tot­ta, de Ant­hony test­vér ak­ko­ri­ban még nem gon­dol­ta, hogy oda­kinn majd jó hasz­nát ve­szi.

Egé­szen a mai na­pig.

Mert ezen a na­pon min­den, amit a, Nagy Jack va­la­ha, évek­kel ez­előtt, mon­dott, óri­á­si ér­té­ket je­len­tett Ant­hony test­vér szá­má­ra: be­tör­ni ké­szült ugyan­is az An­der­son lány la­ká­sá­ba. Nem hir­te­len öt­let­ből. Elő­ző nap, mi­után meg­tud­ta, hogy az An­der­son lányt meg­öl­ték, ala­po­san meg­be­szél­te Em­má­val. Azért ment el a lány­hoz, mert Ju­di­te Quad­ra­do el­mond­ta, hogy a lány volt az „édes hó” for­rá­sa. Fon­tos volt meg­sze­rez­ni a ve­vők lis­tá­ját, de mit ér­tek a ve­vők, ha nincs áru, amit el­ad­hat­nak? Elő­ző nap az üz­le­ti kap­cso­la­tot akar­ta fel­ven­ni Sally An­der­son­nal, de csak azt tud­ta meg, hogy va­la­ki már gon­dos­ko­dott róla, hogy soha töb­bé sen­ki­vel se lép­jen üz­le­ti kap­cso­lat­ba.

Most két ok­ból is be akart tör­ni hoz­zá. Le­het, hogy a lány el­du­gott egy cso­mó ko­ka­int, amit a he­ku­sok nem fe­dez­tek fel. Ezt ugyan nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek, de ér­de­mes volt meg­pró­bál­ni. A he­ku­sok is csak olyan fe­lü­le­te­sek, mint bár­ki más a vi­lá­gon, és ha pár ki­lót ta­lál, az ugyan­annyi, mint­ha pénzt ta­lált vol­na. A má­sik: ha a lány – mint aho­gyan Ju­di­te Quad­ra­do ál­lí­tot­ta – un­ci­ák­kal ke­res­ke­dett, ak­kor biz­tos, hogy eze­ket az un­ci­á­kat va­la­ki­től kap­ta, ha­csak nem uta­zott he­ten­ként Dél-Ame­ri­ká­ba, amit Ant­hony test­vér va­ló­szí­nűt­len­nek tar­tott. A ház­mes­ter sze­rint a lány va­la­mi si­ke­res da­rab­ban tán­colt. A tán­cos­nők pe­dig nem ug­rál­hat­tak úgy, ahogy akar­tak. Nem; kel­lett va­la­ki, aki őt is el­lát­ta.

Szó­val ezért.

És ha kap­ta va­la­ki­től az árut, ak­kor csak ta­lál va­la­mi nyo­mot a la­kás­ban, ami­ből meg­tud­hat­ja, hogy ki­től? Ha pe­dig meg­tud­ja, egye­ne­sen el­megy a pa­sas­hoz vagy csaj­hoz, és meg­kér­de­zi: nem akar-e vele üz­le­tet köt­ni? Ha­csak nem ugyan­az, aki meg­öl­te a lányt, mert ak­kor Ant­hony test­vér ke­resz­tet vet­het, fel­kap­hat­ja a csu­há­ja szé­lét, és el­tűn­het, akár a kám­for. Egy do­log­ban biz­tos volt: nem vá­gyott sem­mi­fé­le kis bo­go­tai tag­gal ke­mény össze­röf­fe­nés­re.

Csu­há­ja bel­ső zse­bé­be – fel­té­te­lez­ve, hogy a lány aj­ta­ján Mi­ki­egér-zár van – a be­tö­rés­hez a Nagy Jack sze­rint el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges két tár­gyat du­gott. Ha eset­leg a zár­ral Ant­hony test­vér nem tud meg­bir­kóz­ni, más mó­dot ke­res a be­ha­to­lás­ra. Ta­lán fel­má­szik a tűz­lét­rán, be­tö­ri az ab­la­kot, bár a Nagy Jack sze­rint ez piti, ama­tőr do­log volt, amit csak csa­var­gók meg al­kal­mi be­tö­rők tet­tek. Az Ant­hony test­vér zse­bé­ben la­pu­ló két tárgy egy fog­pisz­ká­lós do­boz, meg egy mű­anyag­da­rab volt, ame­lyet egy csa­va­ros te­te­jű te­jes­üveg­ről té­pett le.

A fog­pisz­ká­ló ké­pez­te sa­ját, kü­lön, hor­doz­ha­tó ri­asz­tó­be­ren­de­zé­sét.

A mű­anyag­da­rab pe­dig az ajtó ki­nyi­tá­sá­ra szol­gált.

A Nagy Jack sze­rint a Mi­ki­egér-zár nyi­tá­sá­hoz leg­jobb a mű­anyag hi­tel­kár­tya, de meg­te­szi bár­mi­lyen mű­anyag- vagy cel­lu­lo­id­da­rab is. A régi szép idők­ben, ami­kor még nem ta­lál­ták fel sem a hi­tel­kár­tyát, sem a mű­anya­got, a be­tö­rők cel­lu­lo­id­da­ra­bok­kal nyi­to­gat­ták a zá­ra­kat. Ant­hony test­vér nem ren­del­ke­zett hi­tel­kár­tyá­val, és ab­ban sem volt biz­tos, hogy a te­jes­üveg­ről le­té­pett mű­anyag­da­rab meg­te­szi-e, bár a Nagy Jack sze­rint igen. Na­hát.

Mi­előtt a ház­ba lé­pett, kö­rül­né­zett, de az öreg, kö­vér ház­mes­tert se­hol sem lát­ta. Elő­ző nap, ami­kor ko­po­gá­sá­ra nem jött ki sen­ki, már járt fenn a lány la­ká­sá­nál, így hát tud­ta, hogy a 34-es volt az övé, de a biz­ton­ság ked­vé­ért ve­tett egy pil­lan­tást a le­vél­szek­ré­nyek­re, mi­előtt fel­gya­lo­golt a har­ma­dik eme­let­re. A fo­lyo­só ki­halt volt, se­hol egy lé­lek. Nagy Jack­nek ab­ban is iga­za volt, hogy a bér­há­zak nap­köz­ben ál­ta­lá­ban ki­hal­tak. Ha Nagy Jack el­vei sze­rint dol­go­zik, más­fél per­cen be­lül a la­kás­ban van.

Fél­órá­já­ba telt.

Be­csúsz­tat­ta a mű­anyag­da­ra­bot az aj­tó­fél­fa és a zár közé, nyom­kod­ta, meg­pró­bál­ta a zár nyel­vét va­la­hogy el­ér­ni, meg­iz­zadt, ki­húz­ta a rés­ből, új­ból be­dug­ta, iz­gult, szo­rí­tot­ta, hát­ra­né­zett, biz­ta­tá­sul sut­to­gott (raj­ta, bébi, raj­ta), és biz­tos volt ben­ne, hogy előbb-utóbb ki­lép va­la­hon­nan egy nő, és teli to­rok­ból vi­sí­ta­ni kezd. Nyo­mo­gat­ta a mű­anyag­da­ra­bot, la­zí­tot­ta a zá­rat, még to­vább iz­zadt a ne­héz csu­há­ban, keze lá­za­san dol­go­zott, és tel­jes fél­óra múl­va érez­te csak a zár la­zu­lá­sát. (Most kel­lett csak iga­zán vi­gyáz­nia, hogy ki ne csússzon a la­pocs­ka!) Érez­te, hogy a zár nyel­ve vissza­nyo­mó­dik, míg vé­gül tel­je­sen meg­ad­ja ma­gát. Meg­fog­ta az aj­tó­gom­bot, meg­csa­var­ta, és íme: nyit­va állt az ajtó!

Ek­kor már úszott a ve­rej­ték­ben.

Be­ug­rott a la­kás­ba, si­et­ve be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, az­tán zi­hál­va, iz­zad­tan, fü­lel­ve ne­ki­dőlt az aj­tó­nak. Mi­kor le­ve­gő­höz ju­tott, ki­ha­lász­ta zse­bé­ből a fog­vá­jós do­bozt, ki­nyi­tot­ta, elő­vett egy fog­vá­jót, óva­to­san rés­nyi­re nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­pil­lan­tott a fo­lyo­só­ra. Se­hol sen­ki.

Az aj­tót tá­gabb­ra nyi­tot­ta.

A fog­vá­jót az aj­tó­zár kulcs­lyu­ká­ba dug­ta, az­tán le­tör­te a he­gyét. Az aj­tót be­csuk­ta. Nagy Jack el­be­szé­lé­se sze­rint, ha va­la­ki kulccsal akar be­jön­ni a la­kás­ba, és a kul­csot a zár­ba te­szi, egy ide­ig va­ca­kol­nia kell, mert a fog­vá­jó mi­att nem tud­ja ki­nyit­ni, amit a be­tö­rő a la­kás­ban meg­hall, és az ab­la­kon át vagy a me­ne­kü­lés­re már elő­ző­leg ki­vá­lasz­tott úton el­pu­col­hat. A kony­hák jó me­ne­kü­lé­si le­he­tő­sé­ge­ket rej­te­nek – ál­lí­tot­ta. Né­me­lyik kony­há­nak sze­mély­ze­ti ki­já­ra­ta van, és a leg­több előtt ott a tűz­lét­ra az ab­lak­nál. Nem tud­ta, hogy mi­ért van annyi vész­ki­já­rat a kony­há­ból, de min­den­eset­re volt. Ant­hony test­vér a kony­há­ba ment. A mo­so­ga­tó­ra tá­masz­kod­va ki­né­zett az ab­la­kon. Tűz­lét­ra nem volt. Kö­rül­né­zett a la­kás­ban, ke­res­te a vész­ki­já­ra­tot. Egye­dül a há­ló­szo­ba ab­la­ka előtt volt tűz­lét­ra. Ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, de csak rés­nyi­re, hogy szük­ség ese­tén gyor­san ki­tár­has­sa, és be­lé­pett a nap­pa­li­ba. Szé­pen be­ren­de­zett szo­ba volt. A pad­lón sző­nyeg, a bú­to­rok csi­no­sak; bár­csak neki meg Em­má­nak len­ne ilyen la­ká­sa! A fa­la­kon posz­te­rek függ­tek, a fe­ke­te bőr­ka­na­pén pár­nák he­ver­tek. Bi­zo­nyá­ra a ha­lott lányt áb­rá­zol­ták a fa­lon lógó fény­ké­pek, tri­kó­ban meg olyan tü­tü­ben vagy mi­ben pi­pis­ked­ve, ami­lyet a ba­lett-tán­cos­nők vi­sel­tek. Csi­nos kis dög le­he­tett – gon­dol­ta. Sző­ke haj, jó alak, bár kis­sé véz­na. Va­jon hol le­het ilyen tü­tüt kap­ni? Biz­to­san akad olyan üz­let a vá­ros­ban, ahol eze­ket árul­ják. Vesz majd Em­má­nak is ilyet, hogy az­tán csak eb­ben sza­lad­gál­jon a la­kás­ban.

A für­dő­szo­bá­ba ve­ze­tő ajtó mel­let­ti fa­lon a ba­lett-tár­su­lat pla­kát­ja füg­gött. El­ha­tá­roz­ta, hogy elő­ször a für­dő­szo­bát ve­szi szem­ügy­re, mert a Nagy Jack sze­rint so­kan a W. C.-tar­tály­ba rej­tik ér­té­ke­i­ket. Fel­állt az ülő­ké­re, és be­le­né­zett. Rozs­dás víz. Be­le­nyúlt, kö­rül­ta­po­gat­ta. Se­hol sem­mi. Vi­zes ke­zét be­le­tö­röl­te az egyik tö­röl­kö­ző­be, a tar­tály te­te­jét vissza­tet­te, és meg­pró­bál­ta fel­idéz­ni a Nagy Jack ta­ná­csa­it.

Foly­tas­suk a há­ló­szo­bá­val. Nagy Jack an­nak ide­jén ki­fej­tet­te, hogy sok fi­ó­kos szek­rény leg­utol­só fi­ók­ja a szek­rény ke­re­té­re tá­masz­ko­dik, nincs alat­ta sem­mi, azaz csak vagy két­hü­velyk­nyi rés a fiók fe­ne­ke és a pad­ló kö­zött. So­kan csak ki­rán­gat­ják a fi­ó­ko­kat, és mö­gépottyant­ják ér­té­ke­i­ket. Gya­kor­lat­lan be­tö­rők csu­pán a fi­ó­ko­kat né­zik meg, eszük­be sem jut, hogy ki­húz­zák, és alat­ta is ku­tas­sa­nak.

Ant­hony test­vér ki­húz­ta a leg­utol­só fi­ó­kot. Tele volt bu­gyik­kal és mell­tar­tók­kal. Min­den­fé­le szí­nű nylon­bi­ki­nik, apró mell­tar­tók; na­gyon kis mel­le le­he­tett. Meg­pró­bál­ta el­kép­zel­ni a lányt egy szál bi­ki­ni­ben. Na­gyon cson­tos le­he­tett, de van­nak olyan so­vány csa­jok, akik­nél mi­nél kö­ze­lebb a csont, an­nál éde­sebb a hús. Egy lila bu­gyit jó ide­ig a ke­zé­ben tar­tott, mi­előtt vissza­dob­ta a fi­ók­ba. Két dol­got ke­re­sett: jó adag ko­ka­int és va­la­mi uta­lást, hogy ki­től kap­ta a lány az árut.

Négy­kéz­láb­ra állt, és be­né­zett a ki­hú­zott fiók he­lyé­re. Nem lá­tott sem­mit. Le­vet­te a szek­ré­nyen álló lám­pát, meg­gyúj­tot­ta, és is­mét le­ha­salt. Kör­be­ta­po­gat­ta a szek­rény al­ját és a pad­lót. Sem­mi. A ki­hú­zott fi­ó­kot az ágy­hoz vit­te – szép ágy volt, ké­zi­mun­ka té­rí­tő­vel le­ta­kar­va –, és ki­bo­rí­tot­ta tar­tal­mát. Csak bu­gyik meg mell­tar­tók, az a hü­lye lány na­pon­ta há­rom­szor vált­ha­tott fe­hér­ne­műt. Le­het, hogy a tán­cos­nők így szok­ták – ju­tott eszé­be. Meg­iz­zad­nak, az­tán fe­hér­ne­műt cse­rél­nek.

Az összes fi­ó­kot ki­húz­ta, és az ágy­ra bo­rí­tot­ta Csak ru­ha­ne­műk, blú­zok, pu­ló­ve­rek, ha­ris­nya­nad­rá­gok, tri­kók, egy ra­kás női cucc. De sem­mi ko­ka­in. És egyet­len da­rab pa­pír sem, ami­re va­la­mi írva lett vol­na. Le­het, hogy a he­ku­sok át­ku­tat­ták a la­kást, és min­dent el­vit­tek, amit ér­de­kes­nek ta­lál­tak. Ta­lán meg­ta­lál­ták és el­ad­ták az összes ká­bí­tó­szert. Nincs rosszabb svi­hák eb­ben a vá­ros­ban, mint a be­csü­le­tes svi­hák. Csí­pő­re tett kéz­zel né­zett kö­rül. – És most hol ke­res­sem? – tet­te fel a kér­dést ma­gá­nak.

A Nagy Jack azt is kö­zöl­te, hogy he­ro­int gyak­ran tar­ta­nak cu­kor­tar­tók­ban, ezért ha va­la­ki olyan sze­ren­csés, hogy be­jut egy üzér la­ká­sá­ba, ott ke­res­se. Az, aki sok ká­bí­tó­szert ta­lált, sze­ren­csé­sebb volt, mint­ha pénzt, hi­tel­kár­tyát vagy érem­gyűj­te­ményt ta­lált vol­na. Is­mét be­ment a kony­há­ba, meg­ta­lál­ta a cu­kor­tar­tót a kony­ha­szek­rény alsó pol­cán, ben­ne egy ha­lom N fel­ira­tú, fo­gyó­kú­rás éde­sí­tőt. Kis cso­ma­gok­ban. Ennyi, az is­ten ir­gal­maz­zon a lel­ké­nek. Min­den do­bozt vé­gig­né­zett, el­kép­zel­te, hol le­het egy kiló ko­ka­in be­cso­ma­gol­va; tur­kált zab­pe­hely­ben, tur­kált bú­za­csí­rá­ban, de nem ta­lált sem­mit. A hű­tő­szek­rény­be is be­kuk­kan­tott. Nyi­tott jog­hur­tos po­hár meg egy ra­kás fa­gyasz­tott zöld­ség. A nap­pa­li min­den fi­ók­ját ki­húz­ta, min­den asz­tal alá be­nyúlt, hát­ha a lap­ja alá ra­gasz­tot­tak va­la­mit. Sem­mi. Vissza­ment a há­ló­szo­bá­ba, és ki­nyi­tot­ta a ru­hás­szek­rény aj­ta­ját.

En­nek a lány­nak több ru­há­ja ló­gott itt, mint amennyi a Hall Ave­nue-i áru­há­zak­ban van. Még bun­dát is ta­lált. Mo­só­med­vé­nek sac­col­ta. Jó sok pénzt ke­res­he­tett a hó­el­adás­sal, de hát ak­kor hol a fe­né­ben volt? Le­rán­ci­gál­ta az akasz­tók­ról a ru­há­kat és a ka­bá­to­kat; min­den zseb­be be­le­nyúlt, min­dent a pad­ló­ra lö­kött. Sem­mi. Fel­tép­te a ci­pős­do­bo­zo­kat. Sze­xis, kur­vás ci­pők, ma­gas sar­kú­ak, bo­ka­pán­to­sak. Eszé­be ju­tot­tak a bu­gyik. De a do­bo­zok­ban csak ci­pők áll­tak. Még mé­lyeb­ben nyúlt a szek­rény­be.

A szek­rény­ben fér­fi­ru­hát is ta­lált. Hát igen gon­dol­ta. – A kis kur­va a sze­xis bu­gyik­kal meg a ma­gas sar­kú ci­pő­i­vel. Kel­lett hogy le­gyen pa­sa­sa is. Szép bar­na kar­di­gán. Ant­hony test­vér el is vit­te vol­na, de túl szűk volt. Meg koc­kás nad­rág. Na, ez ak­kor se kel­lett vol­na neki, ha il­lik rá. Fe­ke­te se­lyem há­zi­ka­bát TM mo­nog­ram­mal. Jó kis alak vagy te, TM, mi? Fel­ve­szed a fe­ke­te se­lyem há­zi­ka­bá­to­dat, a lány meg a se­lyem­bu­gyi­ját meg a ma­gas sar­kú ci­pő­jét, szip­pan­to­tok egy­pá­rat, az­tán raj­ta, jö­het az ipar. Na­gyon szép, TM. Szép cuc­cot tar­tasz te itt, TM. De nem so­kat, nem lak­tál itt vele, ugye­bár? Csak be­ug­rot­tal néha-néha, ta­lán va­la­mi nős tőzs­de­ügy­nök vagy, aki min­den szer­dán, ami­kor a tőzs­de zár­va tart, be­lök egyet-ket­tőt. De nincs több lö­kés, TM! A hölgy­nek most már vége, meg­halt…

Szép, puha kas­mír­ka­bát. Még egy nad­rág. Zöld. Ki hord zöld nad­rá­got, ki­vé­ve az ik­re­ket St. Pat­rick nap­ján? Sí­a­no­rák. Kék. Biz­tos a lány hord­ta, mert ki­csi – ál­la­pí­tot­ta meg. Olyan cip­zá­ros a nya­ka, amit ha le­húz­nak, ki­húz­ha­tó a ka­puc­ni, arra az eset­re, ha fá­zol a sí­lift­ben St. Mo­ritz­ban, drá­gám. Ő ugyan fel nem csa­tolt vol­na sí­lé­cet, ha egy­mil­lió dol­lárt fi­zet­tek vol­na. No és itt a pa­sas ano­rák­ja. Fe­ke­te, mint a há­zi­ka­bát. Te is sí­elsz, TM? El­vit­ted ma­gad­dal néha ba­bu­cit? – Vé­gig­ta­po­gat­ta a kas­mír­ka­bát zse­be­it, az­tán a háta mögé dob­ta. A lány ano­rák­ját, a ké­ket is vé­gig­ta­po­gat­ta. Már majd­nem azt is a töb­bi közé dob­ta, ami­kor a nya­ká­nál va­la­mi fur­csát ér­zett. Be­le­nyúlt, és meg­csa­var­ta. Ke­mény tárgy volt ben­ne. Is­mét meg­csa­var­ta a gal­lért. Eny­he zör­gés hal­lat­szott. Va­la­mi volt a gal­lér­ban, ami­re rá­húz­ták a cip­zá­rat. A ka­puc­nin kí­vül még va­la­mi. Az ano­rá­kot az ágy­hoz vit­te. Le­ült a bu­gyik és a mell­tar­tók közé. Megint meg­ta­po­gat­ta a gal­lért. Igen. Egé­szen biz­to­san van va­la­mi. Si­et­ve le­rán­gat­ta a cip­zá­rat.

Első pil­la­nat­ban csa­ló­dást ér­zett. Hosszá­ban több­szö­rö­sen össze­haj­tott bo­rí­té­kot tar­tott a ke­zé­ben. Úgy haj­to­gat­ták, hogy be­le­fér­jen az ano­rák gal­lér­já­ba. Fel­nyi­tot­ta a bo­rí­té­kot. A le­ve­let Sally An­der­son­nak cí­mez­ték. A fel­adó neve a bal alsó sa­rok­ban állt. A név sem­mit nem je­len­tett, de a hely azt su­gall­ta, hogy ha ma­gát a ko­ka­int nem is ta­lál­ta meg, meg­ta­lál­ta a ko­ka­in for­rá­sát. Be­le­nyúlt a bo­rí­ték­ba, és ki­vet­te a kéz­zel írt le­ve­let. Ol­vas­ni kezd­te. Meg­hal­lot­ta sa­ját kar­órá­já­nak ke­tye­gé­sét. Ész­re­vet­te, hogy még a lé­leg­ze­tét is vissza­tart­ja. Az­tán hir­te­len vi­ho­gás vett erőt raj­ta.

Na, most az­tán meg­in­du­lunk. Fel, egye­ne­sen a ma­gas­ba. Ca­dil­lac és ku­bai szi­var, pezs­gő és ka­vi­ár. Em­ber! – Még min­dig vi­hog­va be­le­gyö­mö­szöl­te a le­ve­let csu­há­já­nak zse­bé­be, át­gon­dol­ta, hogy biz­ton­sá­gos-e azon az úton tá­voz­ni, ame­lyen jött, el­dön­töt­te, hogy igen, az­tán el­in­dult a fel­ső­vá­ros­ba, hogy meg­ossza va­gyo­nát Em­má­val.

*

Ami­kor a nyo­mo­zók dél­után négy­kor be­sé­tál­tak, Alon­so Quad­ra­do ép­pen mez­te­len volt. Elő­nyös hely­zet. A ru­hát­lan, em­ber za­var­ba jön, ha fel­öl­tö­zöt­tek­kel kell be­szél­nie. Ez a be­tö­rők elő­nye is, ami­kor meg­le­pik a pa­sast a há­ló­szo­bá­ban, aki mez­te­le­nül ug­rik ki az ágy­ból és szem­be­ke­rül egy fegy­ve­res, fel­öl­tö­zött be­ha­to­ló­val. Alon­so Quad­ra­do a Lan­dis Ave­nue-i If­jú­sá­gi Ott­hon por­tás­szo­bá­já­ban tu­solt, ami­kor a két nyo­mo­zó be­lé­pett. A két nyo­mo­zón még fel­öl­tő is volt. Sőt egyi­kük ka­la­pot is vi­selt. Quad­ra­dón pe­dig nem volt sem­mi, egy vé­kony szap­pan­ré­teg ki­vé­te­lé­vel.

– Hal­ló, Alon­so – üd­vö­zöl­te Me­yer.

Quad­ra­dó­nak a szap­pan be­le­ment a sze­mé­be. – A fe­né­be – szólt, és kezd­te le­mos­ni az ar­cát. Na­gyon so­vány, vé­kony­don­gá­jú em­ber­ke volt, hal­vány, ola­jos bőrű. A Pan­cho Vil­la-ba­jusz az ajka fö­lött majd­hogy­nem na­gyobb volt, mint az egész fic­kó.

– Még egy­pár kér­dést sze­ret­nénk fel­ten­ni – mond­ta Ca­rel­la.

– Jól el­ta­lál­ták az idő­pon­tot. – Ide-oda for­go­lód­va öb­lí­tet­te le ma­gát, az­tán el­zár­ta a vi­zet, le­vett egy tö­röl­kö­zőt, és szá­rít­koz­ni kez­dett. A nyo­mo­zók vár­tak. Az­tán Quad­ra­do a tö­röl­kö­zőt a de­re­ka köré te­ker­te, és át­ment az öl­tö­ző­be. A nyo­mo­zók kö­vet­ték.

– Ké­zi­lab­dáz­tam – kö­zöl­te. – Ma­guk ké­zi­lab­dáz­nak?

– Én igen – fe­lelt Me­yer.

– A leg­klas­szabb já­ték – mond­ta Quad­ra­do, és le­ült az öl­tö­ző pad­já­ra. Ki­nyi­tot­ta az egyik szek­rényt. – Mi van? – kér­dez­te.

– Tud­ja, hogy meg­halt az uno­ka­nő­vé­re? – kér­dez­te Me­yer.

– Igen, tu­dom. Hol­nap lesz a te­me­té­se. Nem me­gyek el. Utá­lom a te­me­té­se­ket. Vol­tak már spa­nyol te­me­té­sen? Lát­ták azo­kat a ré­mes öreg­asszo­nyo­kat, akik rá­ve­tik ma­gu­kat a ko­por­só­ra? No, ez nem ne­kem való.

– Meg­ké­sel­ték, ugye?

– Igen.

– Gya­nak­szik va­la­ki­re?

– Nem. Ha Lopez még élne, ak­kor tud­nám, hogy ő volt. De ő ha­lott.

– Gon­dol va­la­ki­re?

– Néz­zék, tud­ják, hogy mi­vel fog­lal­ko­zott Ju­di­te. Bár­ki meg­te­het­te.

Meg­tö­röl­get­te a lá­bát. A szek­rény­ből zok­nit vett ki, és fel­húz­ta. Me­yer­nek eszé­be ju­tott, hogy mi­lyen ér­de­kes az em­be­re­ket öl­töz­kö­dés köz­ben fi­gyel­ni. Vagy azo­kat, akik főtt ku­ko­ri­cát esz­nek. Nincs két em­ber, aki ugyan­úgy enné a főtt ku­ko­ri­cát, vagy ugyan­úgy öl­töz­ne fel. Va­jon mi­ért kez­di Quad­ra­do a zok­ni­val? A zok­ni­ja fe­ke­te volt. Ta­lán va­la­mi por­nó­film-sze­rep­re ké­szül? Me­yer kí­ván­csi volt, hogy fel­húz­za-e a ci­pő­jét, mi­előtt be­le­bú­jik az al­só­nad­rág­já­ba. Ezek az élet apró rej­té­lyei.

– Mi­lyen bal­hé­ban volt ben­ne? – ér­dek­lő­dött Ca­rel­la.

– Még nem volt ben­ne egé­szen, de va­la­mi­re ké­szült, az biz­tos.

– Mi volt az?

– Az egyet­len, amit Lopez rá­ha­gyott.

– Köp­je már ki.

Quad­ra­do is­mét a szek­rény­be nyúlt. Az akasz­tó­ról klott­ga­tyát vett le, és be­le­bújt. Lopez ipa­rát – mond­ta, és a nad­rág­ját vet­te fel.

– A nar­kó­ipart?

– Igen. Meg­volt a lis­tá­ja.

– Mi­lyen lis­ta?

– Az ügy­fe­le­ké.

– Ho­gyan ju­tott hoz­zá?

– Együtt él­tek.

– Iga­zi lis­tá­ról be­szél? Ne­vek­kel és cí­mek­kel? Le­ír­va egy lap­ra?

– Mi­lyen lap­ra? Nem. De vele élt, tud­ta, hogy Paco kik­nek szál­lí­tott. El­mond­ta ne­kem, hogy ő fog­ja foly­tat­ni, sze­rez ko­kót on­nan, ahon­nan a pa­sas sze­rez­te, és így egy kis kü­lön­ke­re­set­hez jut.

– Ezt mi­kor mond­ta? – kér­dez­te Me­yer.

– Rög­tön az­u­tán, hogy Pa­cot le­lőt­ték – kö­zöl­te Quad­ra­do, és fel­vet­te az in­gét.

– Mi­ért nem mond­ta el ezt ne­künk ak­kor, ami­kor elő­ször be­szél­tünk?

– Mert nem kér­dez­ték.

– Ez va­la­mi új­don­ság volt a lány szá­má­ra? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Hogy érti?

– A ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­dés.

– Ó, igen.

– Mi­előtt Lopezt le­lőt­ték, nem dol­go­zott vele, ugye? Nem vol­tak tár­sak?

– Á, nem. Lopez? Hogy Lopez meg­osz­to­zott vol­na va­la­mi jó­ban egy tyúk­kal? Nem, ő nem.

– De el­mond­ta a lány­nak, hogy kik vol­tak a ve­vői?

– Hát azt nem, hogy ez a pa­sas négy gram­mot vesz, ez a má­sik meg ha­tot. Ezt nem. Úgy ér­tem, nem hor­doz­ta tál­cán a lis­tát. De ha két em­ber együtt él, ak­kor be­szél­get­nek. Érti, hogy gon­do­lom? Azt mond­ja pél­dá­ul a pa­sas: „Na, ma le kell szál­lí­ta­nom há­rom gram­mot Louis­nak”, va­la­mi ilyes­mit.

– Ágy­du­ma – mond­ta Me­yer.

– Igen, ágy­du­ma – he­lye­selt Quad­ra­do. – Ez így igaz. Ju­di­te ren­des lány volt. Ami­kor Lopez be­szélt, ő hall­ga­tott. Néz­zék, őszin­tén szól­va, Ju­di­te azt gon­dol­ta, hogy nem tart soká az ügy. Ami­kor a pa­sas úgy el­in­téz­te… Úgy ér­tem, mennyit tűr­het el egy csaj? A pa­sas pi­szok disz­nó volt, még más női is vol­tak Ju­di­te-on kí­vül. Ezért gon­do­lom, hogy sok min­dent vé­gig­hall­ga­tott. Azt per­sze nem gon­dol­hat­ta, hogy meg­ölik, de sze­rin­tem azt hit­te, nem árt, ha…

– Ezt hon­nan tud­ja?

– Mit hon­nan tu­dok?

– Azt, hogy a lány nem tud­ta, hogy Lopezt meg­ölik?

– Fel­té­te­le­zem. Rá­gyújt­ha­tok?

– Gyújt­son csak rá – mond­ta Me­yer.

– Mert sze­re­tek rá­gyúj­ta­ni já­ték után mond­ta Quad­ra­do, és be­le­nyúlt a szek­rény al­já­ban álló tás­ká­já­ba, ki­vett egy bá­dog­do­bozt. Még mi­előtt ki­nyi­tot­ta vol­na, tud­ták, hogy mi van ben­ne. Nem is na­gyon vol­tak meg­lep­ve. Ma­nap­ság már a fő­ka­pi­tány­ság épü­le­té­vel szem­ben álló pa­don is fü­vet szív­tak. Néz­ték, ahogy Qad­ra­do meg­gyúj­tot­ta a csik­ket, és él­ve­zet­tel szip­pant­gat. Füst­fel­hő­ket ere­ge­tett.

– Akar egy sluk­kot? – nyúj­tot­ta Me­yer felé a csik­ket.

– Kö­szö­nöm – fe­lelt Me­yer. – Szol­gá­lat­ban va­gyok.

– Kik vol­tak azok a más nők? – kér­dez­te Ca­rel­la mo­so­lyog­va.

– Szent ég, meg se le­he­tett szá­mol­ni, annyi volt. Ott az a fél­lá­bú kur­va, az az Ani­ta Diaz. Fél lába van, de is­te­ni nő. A kör­nyé­ken La Mu­jer Cojá-nak hív­ják, a vi­lá­gon a leg­jobb az ágy­ban. Fi­gyel­jék meg, ha egy­szer össze­fut­nak vele. Lopez vele fe­küdt le. Az­tán az a… is­me­rik azt a pa­sast, aki­nek a Ma­son és a Ti­zen­ket­te­dik utca sar­kán cu­kor­ka­üz­le­te van? Na­hát, az ő fe­le­sé­gé­vel. Mi­köz­ben Ju­di­te-tal élt. Ki tud­ja, mi­ért bír­ta az a lány olyan so­ká­ig? To­vább szív­ta a csik­ket, – Azt hi­szem, félt tőle. Mint­ha ál­lan­dó­an fe­nye­get­te vol­na, és vé­gül össze is éget­te ci­ga­ret­tá­val, úgy­hogy ala­po­san be­ijed­he­tett. Gon­do­lom, ak­kor ha­tá­roz­ta el, hogy in­kább be­fog­ja a szá­ját, és hall­gat. In­kább csi­nál­jon Lopez min­den­ki­vel azt, amit akar.

– Hogy akar­ta az uno­ka­nő­vé­re el­lát­ni a nar­kó­so­kat?

– Hogy érti?

– Lopez ügy­fe­le­it. Hon­nan sze­rez­te vol­na az árut?

– Ugyan­on­nan, ahon­nan Lopez.

– És Lopez hon­nan sze­rez­te?

– At­tól az an­gol un­cia­ke­res­ke­dő­től.

– Me­lyik an­gol un­cia­ke­res­ke­dő­től?

– Aki­vel Lopez az­előtt együtt élt. Ju­di­te sze­rint más do­log a múlt és megint más az üz­let. Ha az a csaj el­lát­ta Lopezt, mi­ért ne lát­ta vol­na el Ju­di­te-ot is?

– Nő volt?

– Az a sző­ke, aki­vel az­előtt együtt élt? Igen. Ca­rel­la Me­yer­re né­zett.

– Me­lyik sző­ke?

– Mond­tam már. Az az an­gol pipi, aki­vel együtt élt.

– Sző­ke? – kér­dez­te Me­yer.

– Igen, sző­ke – is­mé­tel­te Quad­ra­do. – Mi van ma­guk­kal, em­be­rek? Sü­ke­tek?

– Mi­kor volt az?

– Egy éve? Ki em­lék­szik már? Lopez­nél úgy jöt­tek-men­tek a csa­jok, mint a föld­alat­ti sze­rel­vé­nyei.

– Nem tud­ja a ne­vét?

– Nem – mond­ta Quad­ra­do, és még egy utol­sót szip­pan­tott, mi­előtt a csik­ket a föld­re dob­ta. Rá akart lép­ni, de ész­re­vet­te, hogy zok­ni­ban van. Me­yer lé­pett rá elő­zé­ke­nyen. Quad­ra­do fűz­ni kezd­te ma­gas sar­kú ci­pő­jét.

– Hol lak­tak? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Az Ains­ley-n. Ott még min­dig él egy cso­mó an­gol. Ol­csók a la­ká­sok, és több­nyi­re olya­nok lak­ják, akik pró­bál­koz­nak. Éhe­ző fes­tők, ze­né­szek meg olyan pa­sa­sok, akik szob­ro­kat csi­nál­nak.

– Szob­rá­szok – mond­ta Me­yer.

– Ez az. Szob­rá­szok. Ez a he­lyes ki­fe­je­zés.

– Tisz­tázzuk – mond­ta Ca­rel­la. – Azt mond­ja, hogy egy év­vel ez­előtt volt?

– Mond­juk.

– Hogy Lopez együtt élt egy ko­ka­in­üzér­rel?

– Nem, ak­kor nem.

– Szó­val nem élt vele együtt?

– De, vele élt, de a csaj ak­kor nem ke­res­ke­dett ko­ka­in­nal. Ak­kor még nem.

– És mit csi­nált a csaj?

– Pró­bál­ko­zott. Akár a töb­bi­ek.

– Mi­vel pró­bál­ko­zott?

– Azt hi­szem, tán­cos­nő volt, vagy va­la­mi ha­son­ló.

Ca­rel­la is­mét Me­yer­re né­zett.

– Azt hi­szem, azért köl­tö­zött el, mert va­la­mi sze­re­pet ka­pott egy da­rab­ban – mond­ta Quad­ra­do. – Va­la­mi­kor a nyá­ron. Le­köl­tö­zött az al­só­vá­ros­ba.

– És ko­ka­in­nal kez­dett üzér­ked­ni – mond­ta Ca­rel­la.

– Igen.

– Mi­kor?

– Ko­kóz­ni? Va­la­mi­kor ősszel. Ta­lán ok­tó­ber­ben.

– És el­lát­ta Lopezt is ko­ka­in­nal?

– Igen.

– Ezt hon­nan tud­ja?

– Ju­di­te mond­ta el.

– Biz­tos ab­ban, hogy nem ko­ka­int ven­ni jött ide?

– Biz­tos. Un­ci­ák­kal ke­res­ke­dett. El­adott. Ezért gon­dol­ta az­tán Ju­di­te, hogy most, ami­kor Lopez már meg­halt, át­ve­he­ti az üz­le­tet. Ma­rad­nak a ve­vők, ma­rad az el­adó.

– Mi­lyen gyak­ran jött ide?

– A sző­ke csaj? Min­den hé­ten.

– Biz­tos ben­ne?

– Ju­di­te mond­ta.

– És va­la­mi­kor ok­tó­ber­ben kez­dő­dött?

– Igen. Ak­kor in­dí­tot­ta be Lopez az üz­le­tet. Ezt is Ju­di­te mond­ta. Én nem is tud­tam róla.

– Mi­lyen na­po­kon jött a lány?

– Rend­sze­rint va­sár­nap.

– Hogy el­hoz­za a ko­ka­int?

– No meg ta­lán még más mi­att is.

– Hogy érti?

– Fel­idéz­ni a régi szép idő­ket. Az ágy­ban.

– Lopez­zel?

– Ju­di­te sze­rint. Ki tud­ja, igaz-e vagy sem. Ha egy pa­sas min­den szennyet rá­lök egy csaj­ra, ak­kor an­nak már ki­ké­szül­nek az ide­gei. Kép­ze­lőd­ni kezd. Min­den pár­na alatt bu­gyi­kat lát. Ér­tik, ugye? A le­pe­dőn más nő sza­gát érzi. Ronggyá men­nek az ide­gei. Ide fi­gyel­je­nek. Az én uno­ka­nő­vé­rem ki­csit lö­kött volt. Meg­mon­dom úgy, ahogy van. Lö­kött­nek kel­lett len­nie ah­hoz, hogy meg­ma­rad­jon egy ilyen pa­sas mel­lett.

– De an­nak a lány­nak nem tud­ja a ne­vét?

– Nem.

– És azt sem, hogy me­lyik da­rab­ban tán­colt?

– Nem.

– De azt tud­ja, hogy együtt élt Lopez­zel?

– Az biz­tos. Ele­in­te nem. Ele­in­te a lány­nak ab­ban a ház­ban volt la­ká­sa, ahol az an­go­lok él­nek. De az­tán Lopez­hez köl­tö­zött. Eb­ben biz­tos va­gyok. Úgy ér­tem, a sa­ját sze­mem­mel lát­tam. Éj­jel-nap­pal együtt jár­tak ki-be. Néz­zék, itt min­den­ki tud­ta, hogy Lopez­nek van egy csa­ja az al­só­vá­ros­ból.

– Me­lyik ház volt az? – kér­dez­te Me­yer.

– Ahol Lopez la­kott?

– Ott, ahol meg­öl­ték?

– Nem, nem. Ott Ju­di­te-tal la­kott. A Cul­ve­ren. Az meg az Ains­leyn volt.

– A cí­met tud­ja?

– Azt nem. De kö­zel van a gyógy­szer­tár­hoz. Az Ains­ley és a Six sar­kán. Azt hi­szem, „Tru­eWay” gyógy­szer­tár­nak hív­ják.

– Meg­is­mer­né a lányt, ha lát­ná?

– A sző­két? Tuti. Jó csaj volt. Rej­tély, hogy mit evett Lope­zen.

– Alon­so – mond­ta Me­yer. – Meg­ten­ne ne­künk egy szí­ves­sé­get? El­jön­ne ve­lünk a rend­őr­ség­re? Csak pár perc­re.

– Mi­ért? Mit csi­nál­tam?

– Maga sem­mit. Fény­ké­pe­ket sze­ret­nénk mu­tat­ni.