6.

Ca­rel­la nem tu­dott el­alud­ni.

Arra gon­dolt, hogy eb­ben az ügy­ben túl sok az em­ber. Arra gon­dolt, hogy még ha a had­nagy haj­lan­dó is má­sik em­bert rá­ál­lí­ta­ni az ügy­re, ak­kor is leg­alább egy hét­be te­lik, amíg a da­rab összes reszt­ve­vő­jét ki­hall­gat­ják. Ha haj­lan­dó a had­nagy még egy em­bert adni, ami­re na­gyon ke­vés esély volt. Te­gyük fel, hogy ad. Paco Lopez ha­lá­la nem vert föl nagy port. Nem so­kan bán­ták, hogy egy kis­stí­lű ká­bí­tó­szer­üzér fel­dob­ja a tal­pát. „A hasz­nál­ha­tat­lan lom­tól jó meg­sza­ba­dul­ni.” – mon­do­gat­ta Ca­rel­la any­ja, ami­kor ő még csak su­hanc volt, és ebbe a vá­ros­ba jött, ame­lyet sze­re­tett. Néha azon töp­ren­gett, hon­nan szed­te any­ja ezt a mon­dást, ame­lyet szí­ve­sen hasz­nált. „Az egyik ti­zen­ki­lenc, a má­sik egy hí­ján húsz” – mond­ta rá meg az ap­já­ra. Vagy ami­kor Ca­rel­la va­cso­rá­nál si­ke­re­sen fel­dön­töt­te a te­jes­bög­rét: „Jó mun­ka di­csé­ri a mes­tert.” Vagy ami­kor rá­né­zett Cla­ra né­ni­re, akit Ca­rel­la ki­fe­je­zet­ten imá­dott: „Ni­csak, csu­pa pucc­pa­rá­dé.” Vagy ha va­la­ki meg­sér­tő­dött, any­ja ki­je­len­tet­te: „Fel­ült Eddy a lóra.” Volt-e va­jon hasz­nál­ha­tó lom? És ki le­he­tett az az Eddy?

Paco Lopez bi­zo­nyá­ra hasz­nál­ha­tat­lan volt, és el­mú­lá­sát sen­ki sem gyá­szol­ta. De az An­der­son lány ha­lá­la a vá­ros dél­utá­ni új­ság­ja­i­nak cím­lap­ján sze­re­pelt, és a kö­töz­kö­dő új­ság­írók már­is kö­ve­tel­ték a „tet­tért fe­le­lős őrült” le­tar­tóz­ta­tá­sát, így ta­lán el­kép­zel­he­tő, hogy Ca­rel­la ké­ré­sét tel­je­sí­tik: kap még egy em­bert, mert ta­lán Pete-et is sür­get­ték fe­let­te­sei.

Az új­ság­írók nem tud­ták, és Ca­rel­lá­nak nem is állt szán­dé­ká­ban kö­zöl­ni ve­lük, hogy azt a Paco Lopez nevű pa­sast, aki­nek ha­lá­la nem sok vi­zet za­vart, ugyan­az­zal a fegy­ver­rel öl­ték meg. Az új­ság­írók sem­mi­nek nem örül­tek vol­na job­ban, mint­ha va­la­mi ro­man­ti­kus kap­cso­la­tot ta­lál­ná­nak (ez a le­he­tő­ség Ca­rel­la agyán is át­fu­tott) egy fi­a­tal, sző­ke tán­cos­nő meg egy Pu­er­to Ricó-i ká­bí­tó­szer­üzér kö­zött. Ilyen szto­ri­tól még a té­vé­sek is ug­rál­ná­nak örö­mük­ben. Vég­té­re is két Pu­er­to Ricó-i tán­cos volt a da­rab­ban, bár ami azt il­le­ti, nem egé­szen biz­tos, hogy Pu­er­to Ricó-iak. Ca­rel­la csak annyit kér­de­zett, hogy vol­tak-e spa­nyol anya­nyel­vű­ek a tán­co­sok kö­zött, és Tina Wong mond­ta, hogy ket­tő, de le­het­tek épp­úgy ku­ba­i­ak, do­mi­ni­ka­i­ak, ko­lum­bi­a­i­ak, eb­ben a vá­ros­ban egyik­ből sem volt hi­ány. Mind­ket­ten bu­zik. Ca­rel­la kí­ván­csi lett vol­na, hogy is­mer­te-e va­la­me­lyi­kük Paco Lopezt. Kí­ván­csi lett vol­na, hogy szip­pan­ta­nak-e. Ez az át­ko­zott zűr! Száz­ti­zen­négy em­ber a da­rab­ban, és bár­me­lyik ka­pocs le­he­tett Sally An­der­son és Paco Lopez kö­zött, ha volt egyéb ka­pocs egy­ál­ta­lán azon a 38-as ka­li­be­rű pisz­to­lyon kí­vül, amellyel mind­ket­tő­jü­ket le­lőt­ték.

Ó, bár­csak ne len­ne őrült! – kí­ván­ta.

Ó, bár­csak egy ren­des, jó­za­nul gon­dol­ko­dó gyil­kos len­ne, aki­nek mind­ket­tő­jük meg­gyil­ko­lá­sá­ra ala­pos oka volt.

To­vább bá­mul­ta a mennye­ze­tet.

Bár­csak ne len­ne ennyi em­ber az ügy­ben!

*

Wil­lis ép­pen azt pró­bál­ta meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mi­ért nem vet­te ész­re a Bu­gyis Ban­di­tát, ami­kor az a mo­só­sza­lon­ba lé­pett. Dél­után négy óra volt, piz­zát ho­zat­tak, és a nyo­mo­zók szo­bá­já­nak vi­szony­la­gos csend­jé­ben Joe papa va­ló­ban ki­tű­nő szar­del­la-pep­pe­ro­ni kre­á­ci­ó­ját et­ték, meg Mis­co­lo va­ló­ban na­gyon po­csék ká­vé­ját it­ták. Ve­lük ül­dö­gélt Bert Kling nyo­mo­zó is, de se nem evett, se nem be­szélt so­kat.

Ei­le­en em­lé­ke­ze­té­ben jó ét­vá­gyú em­ber­ként élt, és most az ju­tott eszé­be, hogy ta­lán fo­gyó­kú­rá­zik. So­vá­nyabb volt, mint ak­kor – igaz, jó pár év telt el az­óta –, meg va­la­hogy el­ha­nya­golt, sá­padt, és hát ami igaz, az igaz, ápo­lat­lan volt. Egye­nes, hosszú haja ing­gal­lér­já­ra és fü­lé­re nőtt, gal­lér­ja ki­roj­to­so­dott, öl­tö­nye gyű­rött, nyak­ken­dő­je pe­csé­tes volt. Ei­le­en arra gon­dolt, hogy ta­lán je­len­le­gi fel­ada­tá­hoz tar­to­zik, ta­lán ilyen el­ha­nya­golt­nak kel­lett lát­sza­nia. És ta­lán azok a sö­tét ka­ri­kák a sze­me alatt is a sze­rep­hez tar­toz­nak, amit az ut­cán kell ala­kí­ta­nia. Eb­ben az eset­ben nem­csak me­leg aján­lást, ha­nem egye­ne­sen Os­car-dí­jat is kap­ha­tott vol­na.

Wil­lis na­gyon men­te­ge­tő­zött.

– Meg­mon­dom az iga­zat – mond­ta. – Azt hit­tem, hogy az este már nem lesz sze­ren­csénk, és a pa­sasunk nem je­le­nik meg. Mert más­kor tíz és fél ti­zen­egy kö­zött ment, és már majd­nem ti­zen­egy volt, ami­kor az a fic­kó ki­ro­hant a bár­ból…

– Egy pil­la­nat – vá­gott köz­be Ei­le­en. – Me­lyik fic­kó?

– Aki ki­ro­hant a szom­szé­dos bár­ból – mond­ta Wil­lis. – Bert, nem eszel eb­ből?

– Kösz – ráz­ta meg fe­jét Kling.

– …és azt ki­a­bál­ta, hogy rend­őr­ség, rend­őr­ség – foly­tat­ta Wil­lis. – És még így is, hogy azt hit­tem, az em­be­rünk már nem jön, azt gon­dol­tam, a fe­né­be, bár­mi tör­té­nik is a bár­ban, fog­lal­koz­zon vele más rend­őr. De iga­zán, Ei­le­en, azt hit­tem, hogy az­nap es­té­re vé­gez­tünk.

– Szó­val be­ment a bár­ba?

– Nem. Azaz igen. De nem rög­tön. Ki­száll­tam a ko­csi­ból, meg­kér­dez­tem a pa­sast, hogy mi a hé­zag, ő meg azt kér­dez­te, hogy nem lát­tam-e rend­őrt a kör­nyé­ken, mert a bár­ban va­la­ki kés­sel ha­do­ná­szik, és én azt mond­tam neki, hogy rend­őr va­gyok, ő meg azt fe­lel­te, hogy ak­kor be kell men­nem, és ki kell ven­nem a ke­zé­ből a kést, mi­előtt kárt tesz va­la­ki­ben.

– Ezért ter­mé­sze­te­sen egye­ne­sen be­ment – mond­ta Ei­le­en, és Kling­re ka­csin­tott. Kling nem ka­csin­tott vissza. Kling fel­emel­te a ká­vés­csé­szét, és ivott egy kor­tyot. Lát­ha­tó­an nem fi­gyelt Wil­lis­re. Mint­ha kó­má­ban lett vol­na. Ei­le­en töp­ren­gett, hogy mi a baja.

– Nem. Még gon­dol­kod­tam – mond­ta Wil­lis. – Per­sze, azon­nal be­ro­han­hat­tam vol­na…

– Per­sze – mond­ta Ei­le­en.

– …hogy le­fegy­ve­rez­zem a fic­kót, aki­ről ki­sült, hogy nő, de ag­gód­tam, hogy maga egye­dül van a mo­só­sza­lon­ban, ha Mr. Bloo­mers elő­ke­rül.

– Mr. Bloo­mers – ka­ca­gott fel Ei­le­en. Még min­dig na­gyon iz­ga­tott volt a le­tar­tóz­ta­tás után, és job­ban örült vol­na, ha Kling nem ül ott úgy, mint a bál­vány, ha­nem ki­ve­szi a ré­szét az ál­ta­lá­nos post mort­em ün­nep­lés­ből.

– Be­néz­tem a ki­ra­ka­ton…

– A bár ki­ra­ka­tán?

– Nem, a mo­só­sza­lo­nén. És lát­tam, hogy min­den nyu­godt, maga ott ül egy fo­lyó­ira­tot la­poz­ga­tó hölgy mel­lett, és az a má­sik hölgy leg­alább hét má­zsa szennyest vitt be. Így azt hit­tem, hogy egy-két per­cig biz­ton­ság­ban van, amíg be­me­gyek és el­in­té­zem az ügyet az­zal a ké­se­lő­vel. Fő­ként, mert nem hit­tem, hogy az em­be­rünk az­nap még elő­ke­rül. Be­men­tem a bár­ba, és ott ült egy na­gyon ren­de­sen öl­tö­zött, kö­zép­osz­tály­be­li hölgy, hát­ra­fé­sült haj­jal, és egy olyan ak­ta­tás­ka volt előt­te az asz­ta­lon, mint ami­lyet az ügy­vé­dek vagy a köny­ve­lők szok­tak ma­guk­kal vin­ni. Mint­ha ha­za­fe­lé me­net be­tért vol­na egy po­hár al­ko­hol­men­tes ital­ra. Ke­zé­ben két­mé­te­res tőr­rel ha­do­ná­szott, elő­re-hát­ra vag­do­sott a le­ve­gő­ben, és elő­ször azon le­pőd­tem meg, hogy egy höl­gyet lá­tok, az­tán meg azon, hogy tőr van a ke­zé­ben, ami nem ép­pen höl­gyek fegy­ve­re. És nem akar­tam, hogy meg­vág­jon vele – mond­ta Wil­lis.

– Ter­mé­sze­te­sen – je­gyez­te meg Ei­le­en.

– Ter­mé­sze­te­sen. Tu­laj­don­kép­pen arra gon­dol­tam, in­kább meg­né­zem ma­gát, hogy biz­tos le­gyek ben­ne, a bu­gyis em­ber nem jött. De ak­kor az a pa­sas, aki a rend­őr­sé­gért ki­ál­toz­va ki­ro­hant az ut­cá­ra, azt mond­ta a tőr­rel ha­do­ná­szó bo­lond hölgy­nek: „Fi­gyel­mez­tet­lek Grace, hogy ez az em­ber rend­őr” – ami azt je­len­tet­te, hogy kép­vi­sel­nem kell a tör­vényt és a ren­det, amit utá­lok csi­nál­ni.

– Mit tett? – kér­dez­te Ei­le­en.

Most már iga­zán ér­de­kel­te. Soha nem volt még ve­sze­del­mes fegy­ver­rel ha­do­ná­szó nő­vel dol­ga, az ő re­szort­já­hoz fér­fi­ak tar­tóz­tak, min­den­fé­le faj­tá­jú fér­fi­ak. Rend­sze­rint nemi erő­szak­ra ké­szü­lők­re emel­te a fegy­ve­rét, és azt gon­dol­ta, hogy egy élet­re rá­juk ijeszt. Teg­nap a re­vol­ve­rét egy em­ber tor­ká­ba nyom­ta. A fegy­ver csö­ve meg­kar­col­ta a fér­fi nya­kát. Lát­ta, ami­kor rá­csa­tol­ta a bi­lin­cset. De ho­gyan kell le­fegy­ve­rez­ni egy fel­dü­hö­dött nőt? Az­zal nem le­het meg­fe­nye­get­ni, hogy ha meg­moz­dul, szét­lö­vi a tö­két.

– Oda­men­tem hoz­zá, és azt mond­tam: „Mi­lyen szép tőre van, Grace! Ide­ad­ná ne­kem?”

– Ez hiba volt – je­gyez­te meg Ei­le­en. Oda­ad­hat­ta vol­na, de bele is szúr­ha­tott vol­na ma­gá­ba.

– De nem tet­te – mond­ta Wil­lis. Ehe­lyett ah­hoz a pa­sas­hoz for­dult, aki ki­ro­hant a bár­ból és…

– A rend­őr­ség után óbé­ga­tó fic­kó?

– Igen, és azt mond­ta: „Harry – vagy mi a fene volt a neve –, mi­ért pró­bálsz be­csap­ni?” És el­kez­dett bőg­ni, a tőrt meg a pin­cér­nek adta, ahe­lyett hogy ne­kem adta vol­na, és Harry kar­ja­i­ba ve­tet­te ma­gát.

– Meg­bo­csá­ta­nak? – kér­dez­te Kling, és fel­kel­ve író­asz­ta­lá­tól, ki­sé­tált a szo­bá­ból.

– Szent Is­ten – mond­ta Wil­lis.

– Mi az? – kér­dez­te Ei­le­en.

– El­fe­lej­tet­tem. Le­het, hogy azt hi­szi, szán­dé­ko­san mond­tam el ezt a tör­té­ne­tet. Utá­na­me­gyek és be­szé­lek vele. Bo­csás­son meg, Ei­le­en. Saj­ná­lom.

– Per­sze – fe­lelt a lány, és el­gon­dol­kod­va fi­gyel­te, hogy Wil­lis át­megy az el­vá­lasz­tó kor­lát­ba vá­gott aj­tón, és kö­ve­ti Klin­get a fo­lyo­són. Vol­tak az itt dol­go­zó fi­úk­kal kap­cso­lat­ban olyan dol­gok, ame­lye­ket ak­kor sem ér­tett vol­na meg, ha ezer évig él is. Soha. Ke­zé­be vett egy má­sik piz­za­da­ra­bot. Ki­hűlt. És még le­he­tő­sé­get sem ad­tak arra, hogy el­mond­has­sa: mi­lyen fan­tasz­ti­ku­san, cso­dá­la­to­san, bát­ran és ha­lá­lo­san ag­resszí­ven vi­sel­ke­dett a mo­só­sza­lon­ban.

*

Ami­kor nem tu­dott el­alud­ni, Ca­rel­la min­dig azon vet­te ész­re ma­gát, hogy Kling­re gon­dol: mit csi­nál most Kling? És hogy el­te­rel­je a fi­gyel­mét Kling­ről, is­mét az ügyé­re gon­dolt, bár­mi is volt az ép­pen, mert va­la­mi min­dig volt, amin dol­go­zott, va­la­mi, ami las­san az őrü­let­be ker­get­te. De ami­kor nem ta­lál­ta meg az ügy­höz a kez­dő fo­na­lat, és csak ko­tort, tur­kált, váj­kált, hogy meg­ta­lál­ja az anyag­ban azt az egyet­len szá­lat, ame­lyet a ke­zé­vel el­tép­het, hogy az ügy­re va­la­mi fényt de­rít­sen, be­le­ás­has­sa ma­gát, és meg­tud­ja, mi a fene bűz­lik a do­log­ban, ami­kor az ügy be­zár­kó­zott előt­te, ak­kor is­mét Kling ju­tott az eszé­be, is­mét rá gon­dolt, és re­mél­te, hogy Kling nem fog­ja majd egy éj­sza­ka a fegy­ve­rét ön­ma­ga el­len for­dí­ta­ni.

Mert erre meg­volt a le­he­tő­ség.

Több, mint le­he­tő­ség.

Ca­rel­la már évek óta má­sod­osz­tá­lyú de­tek­tív volt, ami­kor Kling­gel ta­lál­ko­zott, azaz iga­zán ta­lál­ko­zott, mert előt­te is­mer­te ugyan mint posz­tos rend­őrt, de csak kö­szö­nő vi­szony­ban vol­tak. Ami­kor Klin­get elő­lép­tet­ték nyo­mo­zó­vá (ak­ko­ri­ban ő volt a leg­fi­a­ta­labb nyo­mo­zó), Ca­rel­la azon­nal a szí­vé­be zár­ta, és fel­is­mer­te, hogy kis­fi­ús, jó kül­se­je, nyu­godt mo­do­ra óri­á­si se­gít­sé­get je­lent bár­ki­nek, aki vele tár­sul. Nem­csak a Mutt és Jeff, a go­nosz és a jó rend­őr szi­tu­á­ci­ó­ra gon­dolt, ami­kor bár­me­lyik he­kus bol­do­gan ala­kí­tot­ta vol­na Kling ró­zsás sze­líd­sé­ge mel­lett a ne­héz­fi­út. De ezen túl volt ben­ne va­la­mi vele szü­le­tett ked­ves­ség, amit a ci­vi­lek azon­nal ész­lel­tek, va­la­mi ked­ves­ség, ami arra in­dí­tot­ta őket, hogy előt­te meg­nyíl­ja­nak, ha nem volt a kö­zel­ben má­sik he­kus.

A kör­ze­ti nyo­mo­zói mun­ka bár­kit gyor­san ki­éget­het. Ha va­la­ki éj­jel-nap­pal ez­zel fog­lal­ko­zott, könnyen taccs­ra me­he­tett. Min­den kez­de­ti ide­a­liz­mus a tör­vény és a rend fenn­tar­tá­sá­val, a tár­sa­da­lom meg­vé­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban egy­re hal­vá­nyo­dott, egy­re in­kább a múlt kö­dé­be ve­szett, ha az em­ber rá­jött, hogy tu­laj­don­kép­pen mi­ről is van szó, hogy ez há­bo­rú, amit a jó fiúk a rossz fiúk el­len vív­nak, és a há­bo­rú na­gyon fá­rasz­tó, a há­bo­rú­ban az em­ber kiég.

Hát igen, a rend­őr­sé­gi mun­ka nyo­mot ha­gyott Klin­gen is, csak egy Andy Par­ker­hez ha­son­ló em­bert nem ren­dí­tett meg a rend­őr­sé­gi mun­ka, és az a mód, aho­gyan őt nem ren­dí­tet­te meg, le­súj­tó volt. Par­ker volt a kör­zet leg­ócs­kább he­ku­sa, ta­lán, a vá­ros leg­ócs­kább he­ku­sa. Par­ker meg­győ­ző­dé­se na­gyon egy­sze­rű volt: ha az em­ber nem megy a víz­be, nem ful­lad­hat meg. Ta­lán va­la­ha Par­ker is volt fi­a­tal és ide­a­lis­ta. Ha igen, ab­ban az idő­ben Ca­rel­la még nem is­mer­te. Most csak olyan em­bert lá­tott ben­ne, aki soha nem ment a víz­be. A rend­őr­sé­gi mun­ka Klin­get annyi­ra ren­dí­tet­te meg, mint a töb­bi­e­ket, de nem a rend­őr­sé­gi mun­ka volt az, ami­ért Ca­rel­la at­tól félt, hogy egy na­pon maga el­len for­dít­ja a fegy­ve­rét, ha­nem a nők, az a bal­sze­ren­cse, amely Klin­get a nők­kel kap­cso­lat­ban ül­döz­te.

Vele volt, ami­kor ab­ban a Cul­ver Street-i könyv­ke­res­ke­dés­ben Kling egy pi­ros blú­zos ha­lott lány mel­lé tér­delt, és meg­vo­nag­lott, ami­kor meg­lát­ta az ol­da­lá­ban azt a két, óri­á­si, go­lyó ütöt­te se­bet, amely­ből folyt a vér, és a lány fe­hér blú­zát vö­rös­re fes­tet­te. Kling le­ha­jolt, hogy le­ve­gye ar­cá­ról azt a köny­vet, amely az egyik polc­ról esett rá. El­sza­kadt gyöngy­so­rá­nak sze­mei úgy csil­log­tak a pad­lón vére ten­ge­ré­ben, mint apró, fény­lő szi­ge­tek. Kling le­vet­te a köny­vet a lány ar­cá­ról, hogy meg­néz­ze, és azt sut­tog­ta: „Uram Jé­zus” – és volt a hang­já­ban va­la­mi, ami­től Ca­rel­la az üz­let túl­só vé­gé­ből azon­nal oda­ro­hant. És ak­kor meg­hal­lot­ta Kling hang­ját, egyet­len, éles ki­ál­tá­sát, amely be­le­ha­sí­tott a po­ros, rossz le­ve­gő­jű bolt csend­jé­be.

– Claire!

Kar­ja­i­ban tar­tot­ta a ha­lott lányt, ami­kor Ca­rel­la oda­ért, és ke­zét és ar­cát Claire Tow­send vére bo­rí­tot­ta, a meny­asszo­nya vére; élet­te­len sze­mét, szá­ját és nya­kát csó­kol­gat­ta, és köz­ben újra és újra el­sut­tog­ta: Claire, Claire, Claire. És Ca­rel­la erre a név­re és Kling hang­já­ra ad­dig fog em­lé­kez­ni, amíg csak él.

Arra is em­lé­ke­zett, hogy mi­lyen he­kus lett Kling­ből a gyil­kos­ság után. Ak­ko­ri­ban azt hit­ték, hogy ott­hagy­ja őket, vagy az Andy Par­ke­rek­hez ha­son­lók út­já­ra tér, de még­is he­kus ma­radt. Byr­nes, had­nagy el akar­ta he­lyez­tet­ni a 87-es­ről. Byr­nes ál­ta­lá­ban tü­rel­mes és meg­ér­tő volt, meg­ér­tet­te Kling vi­sel­ke­dé­sé­nek okát, de ez nem tet­te kel­le­me­seb­bé szá­má­ra Kling je­len­lé­tét a mun­ka­he­lyen. Byr­nes vé­le­mé­nye sze­rint a pszi­cho­ló­gia bi­zo­nyá­ra a rend­őr­sé­gi mun­ka fon­tos té­nye­ző­je, mert se­gít an­nak fel­is­me­ré­sé­ben, hogy a vi­lá­gon nin­cse­nek töb­bé go­nosz­te­vők, csak sé­rült sze­mé­lyi­sé­gek. A pszi­cho­ló­gia na­gyon szép fegy­ver va­la­ki­nek a bir­to­ká­ban, mind­ad­dig, amíg egy éj­sza­ka va­la­mi pa­sas az il­le­tő ágyé­ká­ba nem rú­gott. Az­tán már ki­csit ne­héz volt el­kép­zel­ni, hogy a pa­sas té­vely­gő lé­lek, aki­nek küz­del­mes gyer­mek­ko­ra volt. Byr­nes ugyan­úgy tel­je­sen meg­ér­tet­te azt a tra­u­mát, amely Kling ma­ga­tar­tá­sát okoz­ta (úr­is­ten, hány éve is volt – gon­dol­ta Ca­rel­la), még­is, egy­re ne­he­zeb­ben vi­sel­te el Klin­get, aki he­kusként ön­ma­gát pusz­tí­tot­ta.

De még­sem pusz­tult el.

Sem ak­kor, sem az­u­tán, ami­kor a lány, aki­vel ele­in­te járt, majd össze­köl­tö­zött, úgy dön­tött, hogy ka­rá­csony es­té­jén hagy­ja ott örök­re, ami nem a leg­al­kal­ma­sabb idő­pont egy kap­cso­lat vég­le­ges meg­sza­kí­tá­sá­ra, kü­lö­nö­sen, ha az­nap éj­jel, va­la­mi­vel ké­sőbb az em­ber­nek le kell va­la­kit lő­nie, mint ahogy ez Kling­gel tör­tént ka­rá­csony éj­sza­ká­ján. A felé ro­ha­nó em­ber­re cé­loz­va meg­húz­ta a ra­vaszt, és az­tán is­mét meg­húz­ta, mind­két lö­vés­sel mel­lén ta­lál­va, ame­lyek kö­zül az egyik a szí­vén, a má­sik pe­dig a bal tü­de­jén ha­tolt át. Kling le­eresz­tet­te a fegy­vert, be­hú­zó­dott a szo­ba sar­ká­ba, ott ült, és fi­gyel­te, amint a por be­issza a fér­fi vé­rét, az­tán le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got ajka fölül, pis­lo­gott, és sír­ni kez­dett.

Ré­gen – gon­dol­ta Ca­rel­la –, mind­ez na­gyon ré­gen volt.

Kling ta­lál­ko­zá­sa Au­gus­ta Bla­ir­rel a leg­jobb volt – leg­alább­is an­nak ide­jén a nyo­mo­zók szo­bá­já­ban a fiúk ezt gon­dol­ták –, ami vele tör­tén­he­tett. Be­tö­ré­si ügy­ben nyo­mo­zott – a sér­tett sí­e­lés­ből ha­za­tér­ve la­ká­sát fel­dúl­va ta­lál­ta –, és íme, ott volt egy gesz­te­nye­bar­na hajú, zöld sze­mű lány, a leg­szebb nő, akit Kling éle­té­ben lá­tott. Au­gus­ta Bla­ir. Arca és alak­ja Ame­ri­ka min­den di­vat­lap­já­nak cím­lap­ján sze­re­pelt. Hogy is re­mél­het­te, hogy egy 22 600 dol­lár évi jö­ve­de­lem­mel ren­del­ke­ző má­sod­osz­tá­lyú de­tek­tív a hí­res ma­nö­ken­nel jár­jon? Ki­lenc hó­nap­pal ké­sőbb kö­zöl­te Ca­rel­lá­val, hogy fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni.

– Igen? – le­pő­dött meg Ca­rel­la.

– Igen – bó­lin­tott Kling, Meg­kü­lön­böz­te­tő jel­zé­sek nél­kü­li rend­őr­au­tó­ban haj­tot­tak át a szom­szé­dos ál­lam­ba. Ke­gyet­le­nül hi­deg volt. A szél­vé­dőt ki­vé­ve az összes ab­la­ko­kat jég­vi­rág bo­rí­tot­ta. Ca­rel­la a fű­tést bi­riz­gál­ta.

– Mi a vé­le­mé­nyed? – kér­dez­te Kling.

– Hát… nem is tu­dom. Gon­do­lod, hogy hoz­zád megy?

– Ó, azt hi­szem, igen.

– Hát ak­kor kérd meg a ke­zét.

– Jó – mond­ta Kling, az­tán hall­ga­tott. El­haj­tot­tak a vám mel­lett. Mö­göt­te Is­o­la csú­csai és mi­na­ret­jei raj­zo­lód­tak ki a fel­hős égre. Előt­tük füst­szí­nű, dom­bos vi­dé­ken lus­tán kí­gyó­zott az út. Ké­sőbb ki­de­rült: Kling azért ag­gó­dott, mert nem tud­ta: Au­gus­tá­val való kel­le­mes vi­szo­nya nem vál­to­zik-e meg, ha össze­há­za­sod­nak? Vé­gül meg­kér­dez­te Ca­rel­lát, hogy ő mi­ért nő­sült meg. Ca­rel­la hossza­san gon­dol­ko­dott ezen, az­tán ki­je­len­tet­te: „Azért, mert nem tud­tam vol­na el­vi­sel­ni azt a gon­do­la­tot, hogy más fér­fi nyúl­jon Teddy­hez.”

És a vé­gén ezért ért vé­get Kling és Au­gus­ta há­zas­sá­ga. Egy má­sik fér­fi mi­att. Ez nem­ré­gen tör­tént. Au­gusz­tus­ban. Most feb­ru­ár volt, és Kling au­gusz­tus­ban ta­lál­ta egy má­sik fér­fi­val ágy­ban a fe­le­sé­gét. Elő­ször majd­nem meg­öl­te, de mi­előtt lőtt vol­na, el­dob­ta a fegy­vert. A vá­lás egy­sze­rű és sima volt. Au­gus­tá­nak nem volt szük­sé­ge tar­tás­díj­ra, nem is akart tőle sem­mit, min­dig há­rom­szor annyit ke­re­sett, mint a fér­fi. Kö­zös szer­ze­mé­nye­i­ket pon­to­san meg­fe­lez­ték. Kling köl­tö­zött ki a la­kás­ból, ami­ben együtt lak­tak. Kling ke­re­sett ma­gá­nak la­kást az al­só­vá­ros­ban, majd­nem a vá­ros túl­só fe­lén, mint­ha a le­he­tő leg­na­gyobb föld­raj­zi tá­vol­sá­got akar­ta vol­na meg­te­rem­te­ni. Kling vit­te el összes hol­mi­ját az al­só­vá­ros­ba, sa­ját gra­mo­fon­le­me­ze­it és… fegy­ve­re­it. Két pisz­to­lya volt, mind a ket­tő 38-as ka­li­be­rű rend­őr­sé­gi spe­ci­á­lis fegy­ver. Szí­ve­seb­ben hord­ta ma­gá­val azt, ame­lyen egy kis égé­si nyom lát­szott. A má­sik volt a tar­ta­lék. Most ezek a pisz­to­lyok ag­gasz­tot­ták Ca­rel­lát.

Soha ennyi­re le­vert­nek nem lát­ta még Klin­get, még Claire Tow­send köny­ves­bol­ti meg­gyil­ko­lá­sa, után sem. Bár a kö­vet­ke­ző nyá­rig nem volt ese­dé­kes, rá­be­szél­te Byr­nest, hogy vá­lás után ad­jon Kling­nek két hét sza­bad­sá­got. Kling el­uta­sí­tot­ta. Több­ször meg­hív­ta va­cso­rá­ra a ri­vers­ide-i ház­ba. Kling vissza­uta­sí­tot­ta a meg­hí­vá­so­kat. Igye­ke­zett úgy túl­óráz­ni, hogy Kling le­gyen leg­több­ször a tár­sa, be­szél­ge­tett vele, hogy át­se­gít­se ezen a ne­héz idő­sza­kon, mint ahogy a töb­bi ne­héz idő­sza­kon át­se­gí­tet­te. De Kling meg­ne­szel­te a szán­dé­kot, és kér­te, hogy „be­ug­ró” le­hes­sen, azaz bár­kit he­lyet­te­sít­sen, aki be­teg vagy sza­bad­ság­ra ment. Ca­rel­la rá­jött, hogy Kling szán­dé­ko­san ke­rü­li, mert aka­rat­lan szo­mo­rú ta­nú­ja volt a tör­tén­tek­nek. Vé­gül is ő volt az első, aki­vel Kling a gya­nú­ját bi­zal­ma­san kö­zöl­te.

Hol­nap Va­len­tine nap­ja… azaz in­kább ma. Az ágy mel­let­ti óra fél ket­tőt mu­ta­tott. Ün­ne­pek. Még a ke­vés­bé je­len­tő­sek is ne­he­zen tel­nek el olyas­va­la­ki­nek, aki el­vesz­tet­te tár­sát, akár mert meg­halt, akár mert el­vált tőle. Ca­rel­la úgy érez­te, öt­ven szá­za­lék esé­lye van rá, hogy még egy em­bert kap a had­nagy­tól, aki­re neki meg Me­yer­nek ré­me­sen nagy szük­sé­ge volt. Te­gyük fel, hogy a had­nagy azt mond­ja: „rend­ben”. Mi­ért ne le­het­ne ki­szúr­ni Klin­get, és kö­zöl­ni a had­naggyal, hogy Kling az egyet­len, aki va­ló­ban se­gít­het en­nek a száz­ti­zen­négy em­ber­nek az el­len­őr­zé­sé­nél, akik a tár­su­lat lis­tá­ján sze­re­pel­nek. Ki­hall­gat­ja az egy­har­mad ré­szü­ket, és ki­zár­ja azo­kat, akik nem öl­het­ték meg sem Sally An­der­sent, sem Paco Lopezt. A fe­né­be is, hol a kap­cso­lat?

Ami­kor el­aludt, az járt a fe­jé­ben, hogy még ha a had­nagy oda is adja Klin­get har­ma­dik­nak, ak­kor is örök­ké tar­tó ügye lesz. Még nem tud­ta, hogy az ügy eb­ben a pil­la­nat­ban vett olyan for­du­la­tot, amely Klin­get min­den­kép­pen be­von­ta, és ki­zár­ta an­nak szük­sé­ges­sé­gét, hogy mind a száz­ti­zen­négy em­bert ki­hall­gas­sák.

*

A fér­fi fel­öl­tő­je alatt koc­kás za­kót, szür­ke nad­rá­got és mel­lényt vi­selt. Bal ol­da­lán, tok­ban, 32-es ka­li­be­rű pisz­tolyt tar­tott. A ka­bát mel­lény­hez leg­kö­ze­leb­bi gomb­ja nyit­va volt, hogy ha szük­ség van rá, jobb ke­zé­vel könnyen el­ér­je. Ami­óta, hat év­vel ez­előtt, fegy­ver­tar­tá­si en­ge­délyt ka­pott, még soha nem kel­lett hasz­nál­nia.

Nem kel­lett vol­na ilyen késő éj­sza­ká­ig dol­goz­nia.

Ami­kor az al­só­vá­ros­ban be­zár­ta az üz­le­tet, le­húz­ta a rá­csot, a vé­dő­rá­csot la­kat­tal a kü­szöb­höz erő­sí­tet­te és el­tá­vo­zott, egyet­len lé­lek sem járt az ut­cán. Ide­ge­sen si­e­tett az éj­jel­nap­pal nyi­tott ga­rázs­hoz, ahol ko­csi­ját tar­tot­ta, és örült, hogy kéz­nél van a fegy­ver. A haj­na­li órák­ban a vá­ros­cent­rum hold­bé­li táj­hoz ha­son­lí­tott. Gyor­san haj­tott át a fel­ső­vá­ros­ba, min­den pi­ros lám­pá­nál ide­ge­sen állt meg, mint­ha tá­ma­dás­tól fél­ne. A Gro­ver Park ke­resz­te­ző­dé­sé­nél már kis­sé na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát; még két lám­pa a park­ban, és ha kiér, még egy meg­ál­lás ta­lán. Az első lám­pá­nál tü­rel­met­le­nül vá­ra­ko­zott a zöld jel­zés­re. A má­so­dik már zöl­det mu­ta­tott. Az­tán jobb­ra ka­nya­ro­dott, el­ha­ladt a rend­őr­sé­gi épü­let mel­lett, amely­nek be­já­ra­tá­nál zöld üveg­go­lyók vi­lá­gí­tot­tak 87-es szám­mal. Még há­rom ház­tömb mel­lett haj­tott el a fel­ső­vá­ros irá­nyá­ba, ami­kor be­for­dult a Sil­ver­mi­ne Ro­ad­ra. Szo­ká­sa sze­rint be­ál­lí­tot­ta a ko­csit az épü­let alat­ti ga­rázs­ba, le­zár­ta, és a ga­rázs túl­só fe­lé­ben lévő fel­vo­nó­hoz in­dult. Mint más­kor, most is fel­öt­lött ben­ne, hogy a fen­ti be­já­ra­tot vi­gyá­zó biz­ton­sá­gi őrök­nek itt lenn nem sok hasz­nát lát­ni. De a szá­má­ra fenn­tar­tott par­ko­ló­hely és a fel­vo­nó pi­ros aj­ta­ja kö­zöt­ti tá­vol­ság alig 20 mé­ter. Ál­ta­lá­ban este hét után rit­kán tért haza, ak­kor pe­dig jöt­tek-men­tek a la­kók.

Most, há­rom­ne­gyed ket­tő­kor, kora haj­nal­ban, raj­ta kí­vül egy lel­ket sem lá­tott a ga­rázs­ban.

A mennye­ze­tet tar­tó osz­lo­pok tes­tes őrök­ként áll­tak egy­más­tól vagy négy mé­ter­re, és a tá­vol­sá­got köz­te meg a fel­vo­nó kö­zött négy osz­lop je­löl­te. A ga­rázs fény­ár­ban úszott. Ci­pő­sar­ka han­go­san ko­po­gott a be­to­non, út­ban a fel­vo­nó felé. A har­ma­dik pil­lér­nél járt, ami­kor a fegy­ve­res em­ber ki­lé­pett mo­gu­lé, és út­ját áll­ta.

Azon­nal a fegy­ve­ré­ért nyúlt.

Keze a re­vol­ver agyá­ra kul­cso­ló­dott.

Ép­pen ki akar­ta húz­ni a tok­ból, ami­kor az út­ját álló em­ber tü­zelt. Egye­ne­sen az ar­cá­ba lőtt. Csak az első go­lyó ütöt­te éles fáj­dal­mat érez­te. A lö­kés ere­jé­től már hát­ra­ha­nyat­lott, ami­kor a má­sik go­lyó a fe­jé­be fú­ró­dott. Azt már nem érez­te. Töb­bé már sem­mit nem ér­zett. A keze még min­dig a ka­bát alatt volt, még min­dig a pisz­toly agyát szo­rí­tot­ta, ami­kor a ga­rázs hi­deg be­ton­pad­ló­já­ra zu­hant.

*

Is­mét ha­va­zott. A nagy, kö­vér pely­hek lus­tán cam­mog­tak le az ég­ből. Art­hur Brown ve­ze­tett. Mel­let­te, az első ülé­sen Bert Kling, mö­göt­te Ei­le­en Bur­ke ült a meg­kü­lön­böz­te­tő jel­zés nél­kü­li, öt­éves sze­dán­ban. Ei­le­en még a nyo­mo­zók szo­bá­já­ban tar­tóz­ko­dott, ami­kor be­jött a gyil­kos­ság­ri­a­dó, és meg­kér­te Klin­get: te­gyék le út­köz­ben a föld­alat­ti-ál­lo­más­nál. Kling mor­gott va­la­mit. Kling bű­bá­jos – gon­dol­ta Ei­le­en. Brown nagy­da­rab em­ber volt, és vas­tag fel­öl­tő­jé­ben még ha­tal­ma­sabb­nak lát­szott. A fel­öl­tő szür­ke volt, fe­ke­te mű­szőr­me gal­lér­ral. Fe­ke­te bőr­kesz­tyű­je il­lett a fe­ke­te gal­lér­hoz. Brown azok közé tar­to­zott, aki­ket ma­nap­ság az em­be­rek „fe­ke­ték”-nek hív­nak, de Brown tud­ta jól, hogy arc­bő­ré­nek szí­ne sem fe­ke­te gal­lér­já­val, sem fe­ke­te kesz­tyű­jé­vel nem azo­nos. Ha a tü­kör­be né­zett, cso­ko­lá­dé­szí­nű em­bert lá­tott, de még­sem „cso­ko­lá­dé”-em­ber­ként tar­tot­ta szá­mon ön­ma­gát. Nem érez­te azt sem, hogy né­ger, mert ha egy fe­ke­te né­ger­nek tar­tot­ta ma­gát, az alá­zat­ból tet­te. A né­ger becs­mér­lő meg­ha­tá­ro­zás lett. Is­ten tud­ja, hogy mi­kor és ho­gyan. Brown apja „szí­nes bőrű sze­mély”-ként be­szélt ön­ma­gá­ról, ami Brown sze­rint na­gyon rit­kán rá­zós ki­fe­je­zés volt még ak­kor is, ami­kor he­lyén­va­ló­nak tar­tot­ták, hogy egy fe­ke­te né­ger­nek tart­sa ma­gát. (Brown azt ta­pasz­tal­ta, hogy az Ében­fa ma­ga­zin ki­sa­já­tí­tot­ta a fe­ke­te szót. Ugyan mi­ért?) Alap­já­ban véve még min­dig úgy érez­te, hogy szí­nes bőrű, és őszin­tén re­mél­te, hogy eb­ben nincs sem­mi rossz. Ma­nap­ság a nig­ger azt sem tud­ta, hogy mit gon­dol­jon.

Brown lát­tá­ra a fe­hér em­be­rek az ut­cán át­men­tek a túl­ol­dal­ra. Ha egy fe­hér meg­lát­ta Brownt ugyan­azon az ol­da­lon kö­ze­led­ni, au­to­ma­ti­ku­san azt gon­dol­ta, hogy ha oda­ér, majd le­üti őt, át­vág­ja a tor­kát, vagy va­la­mi más rém­sé­get kö­vet el. En­nek egy­részt az volt az oka, hogy Brown 190 cm ma­gas volt és 98 kiló. Más­részt (nagy­részt) az volt az oka, hogy Brown fe­ke­te volt, vagy szí­nes bőrű, vagy bár­hogy ne­vez­ték is, de nem fe­hér. Egy Brown felé kö­ze­lí­tő fe­hér em­ber ta­lán nem ment vol­na át a túl­ol­dal­ra, ha Brown is fe­hér em­ber lett vol­na – saj­nos. Brown­nak ilyen kí­sér­le­tet soha nem volt al­kal­ma el­vé­gez­ni. A tény tény ma­radt: ha Brown gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve az ut­cán sé­tált, a fe­hé­rek át­men­tek a túl­ol­dal­ra. Sen­ki sem akart vi­tá­ba ke­ve­red­ni egy olyan kül­le­mű fér­fi­val, mint Brown. Néha még a fe­ke­ték is át­men­tek a túl­ol­dal­ra, ha Brown Kö­ze­le­dett, de csak azért, mert olyan fé­lel­me­tes volt.

Brown azon­ban tud­ta, hogy na­gyon jó­ké­pű.

Ha a tü­kör­be né­zett, me­leg bar­na sze­mű, cso­ko­lá­dé szí­nű, na­gyon jó­ké­pű fér­fi né­zett vissza rá. Brown na­gyon ked­vel­te ön­ma­gát. Brown elé­ge­dett volt ma­gá­val. Brown örült an­nak, hogy he­kus, mert ő tud­ta az iga­zi okát, ami­ért a fe­hé­rek át­men­tek a túl­ol­dal­ra, ami­kor meg­lát­ták. Mert azt hit­ték, hogy min­den fe­ke­te tol­vaj vagy gyil­kos. Gyak­ran saj­nál­ta, hogy elő­lép­tet­ték a nyo­mo­zó­cso­port­ba, mert nem ve­het­te föl töb­bé kék egyen­ru­há­ját, amely el­len­tét­ben állt jel­leg­ze­tes fe­ke­te bő­ré­vel. Brown kü­lö­nös elő­sze­re­tet­tel rend­sza­bá­lyoz­ta meg a sa­ját faj­tá­ját. Kü­lö­nö­sen sze­ret­te, ha egy fe­ke­te pofa azt mond­ja neki: „Ugyan, test­vér, en­gedj el.” Ez a pofa ép­pen annyi­ra nem volt a test­vé­re Brown­nak, mint aho­gyan Brown nem volt a test­vé­re egy ví­zi­ló­nak. Brown vi­lá­gá­ban lé­tez­tek ren­des fic­kók meg ro­hadt fic­kók – fe­ke­ték vagy fe­hé­rek –, a szín nem szá­mí­tott. Brown ren­des fic­kó volt. A tör­vény­sze­gők mind ro­hadt fic­kók vol­tak. Ma este va­la­me­lyik ro­hadt fic­kó hol­tan és vér­be fagy­va ha­gyott ott egy em­bert az elő­ke­lő Sil­ver­mi­ne Road egyik há­zá­nak ga­rá­zsá­ban. Kling vet­te a hí­vást, és Brown volt a tár­sa, és most két ren­des fic­kó haj­tott a sze­líd hó­esés­ben egy har­ma­dik ren­des fic­kó­val (aki tör­té­ne­te­sen nő volt és a hát­só ülé­sen ült). Eszé­be ju­tott, hogy a lányt a föld­alat­ti-ál­lo­más­nál le kell ten­nie.

– A Cul­ver és a Ne­gye­dik utca sar­kán jó lesz? – kér­dez­te.

– Re­mek lesz, Ar­tie – fe­lel­te Ei­le­en.

Kling ka­bát­já­ba bur­ko­lóz­va né­zett ki a hó­esés­be. A ko­csi fű­té­se re­cse­gett, ro­po­gott, va­la­mi baj volt a ven­til­lá­tor­ral. A kör­zet leg­ócs­kább jár­gá­nya volt. Brown azon töp­ren­gett, hogy mi­ért ad­ták min­dig ezt a ko­csit neki, ami­kor szük­sé­ge volt au­tó­ra. Ta­lán az egész vá­ros leg­ócs­kább tra­ga­csa. A seb­vál­tó mint az érett pa­ra­di­csom, a gáz­pe­dál re­cseg, akár egy két­dol­lá­ros kur­va, a ki­pu­fo­gó­val va­la­mi baj le­het, mert a ko­csi bel­se­jé­ben ál­lan­dó szén­mon­oxid­bűz ter­jeng, ta­lán út­ban a gyil­kos­ság szín­he­lye felé meg is ful­lad­nak.

– Wil­lis azt mond­ta, hogy el­kap­ta azt a pa­sast, aki kör­be­járt bu­gyi­kat hu­zi­gál­ni. Igaz? kér­dez­te Brown.

– Ühmm – mond­ta Ei­le­en mo­so­lyog­va.

– Na­gyon he­lyes – je­len­tet­te ki Brown. – Ilyen idő­ben a höl­gyek­nek szük­sé­gük van az al­só­ne­mű­jük­re. – El­ne­vet­te pa­gát. Ei­le­en vele ne­ve­tett. Kling to­vább­ra is ki­bá­mult az ab­la­kon.

– Jó ilyen­kor föld­alat­ti­val köz­le­ked­ni? – kér­dez­te Brown.

– Igen, jó.

– Biz­tos?

– Egé­szen biz­tos. Jó éj­sza­kát, Ar­tie – szólt a lány, és ki­nyi­tot­ta a ko­csi aj­ta­ját. – Jó éj­sza­kát, Bert.

– Jó éjt – bú­csú­zott Brown. – Vi­gyáz­zon ma­gá­ra.

Kling nem szólt sem­mit. Ei­le­en vál­lat von­va csap­ta be maga után a ko­csi­aj­tót. Brown fi­gyel­te, amint le­megy a föld­alat­ti ál­lo­má­sá­hoz ve­ze­tő lép­csőn. Ab­ban a pil­la­nat­ban in­dí­tott, ami­kor a lány feje el­tűnt.

– Mi is a cím? – kér­dez­te Kling­től.

– Sil­ver­mi­ne egy-egy-egy-négy.

– Az Ovál­nál?

– Pár ház­tömb­bel nyu­gat­ra.

Ami­kor Brown be­haj­tott az ut­cá­ba, a ka­nyar­ban már két URH-ko­csi állt. Jel­zé­se­ik ké­ken és vö­rö­sen pis­log­tak a hó­esés­ben. Kling és Brown ki­szállt a ko­csi­ból, pár szót vál­tott a jár­dá­ra ál­lí­tott rend­őr­őr­szem­mel, aki­re a ko­csi­kat bíz­ták (eb­ben a vá­ros­ban nem szá­mí­tott le­he­tet­len­ség­nek a rend­őr­au­tó-lo­pás), és az­tán to­vább­ment a föld alat­ti ga­rázs felé. A hely­színt kar­bid­lám­pák vi­lá­gí­tot­ták meg. Az URH-ko­csi­val ér­ke­zett rend­őrök né­hány lé­pés­nyi­re a fel­vo­nó­tól a be­to­non fek­vő em­bert áll­ták kö­rül. A fel­vo­nó aj­ta­ja vö­rös volt. Az em­ber nyi­tott ko­po­nyá­já­ból csor­do­gá­ló vér meg­egye­zett az ajtó szí­né­vel.

– Brown nyo­mo­zó va­gyok. Ez itt a tár­sam, Kling nyo­mo­zó.

– Rend­ben – bó­lin­tott az egyik rend­őr.

– Ki ér­ke­zett az első ko­csi­val a hely­szín­re?

– Mi – fe­lelt egy má­sik rend­őr.

– Volt itt lenn va­la­ki, ami­kor ide­ér­tek?

– Sen­ki.

– Sen­ki? – kér­dez­te Kling. – Ki hív­ta a rend­őr­sé­get? Ki ta­lál­ta meg a holt­tes­tet?

– Nem tu­dom, uram – fe­lelt a rend­őr. – A disz­pé­cser rá­di­ón le­ad­ta az egy-tíz-tí­zet, hogy va­la­kit le­lőt­tek. Még azt sem tud­tuk, hogy hol ke­res­sük a holt­tes­tet, csak a cí­met ad­ták meg. Azért az­tán a hall­ban ülő biz­ton­sá­gi őrt kér­dez­tük meg, hogy ő hív­ta-e a ki­lenc-egy-egyet, hogy ér­te­sít­sen, hogy egy fegy­ve­res em­ber van a ház­ban, és ő azt mond­ta, nem, nem ő. Ezért az­tán kö­rül­néz­tünk, elő­ször az épü­let­ben, az­tán meg a hát­só ud­var­ban, és már majd­nem vissza­szól­tunk a tíz-ki­lenc­ven­re, ami­kor Benny azt mond­ta: „Nézzük csak meg az épü­let alat­ti ga­rázst.” Ak­kor­ra már itt volt Char­lie Car is…

– Ri­a­dó­ra men­tünk ki Ains­ley­be – mond­ta a má­sik rend­őr.

– És itt van – mu­ta­tott a har­ma­dik a föl­dön fek­vő test­re.

– Ér­te­sí­tet­ték a Gyil­kos­sá­gi­a­kat? – kér­dez­te Kling.

– Azt hi­szem, igen – mond­ta az első.

– Mit ért azon, hogy azt hi­szi?

– Szól­tam az ügye­le­tes őr­mes­ter­nek. Nem az én fel­ada­tom a Gyil­kos­sá­gi cso­port ér­te­sí­té­se.

– Ki be­szél itt a Gyil­kos­sá­gi cso­port­ról? – szó­lalt meg egy hang a rám­pa te­te­jén.

– Az ör­dö­göt fes­tet­tük a fal­ra – fe­lelt Brown.

Rit­kán dol­goz­tak a Gyil­kos­sá­gi nyo­mo­zók – egy­ál­ta­lá­ban bár­mi­lyen nyo­mo­zók – hár­ma­sá­val, de ez a há­rom em­ber, aki most le­fe­lé jött a rám­pán, és úgy kö­ze­lí­tett, mint ugyan­annyi Sher­man tank, az egész vá­ros­ban „szent­há­rom­ság”-ként volt is­me­re­tes, és az a hír jár­ta, hogy más­kép­pen mint tri­ó­ban sem­mit sem csi­nál­tak. Har­di­gan­nak, Han­ra­han­nak és Man­del­ba­um­nak hív­ták őket. Brown­nak eszé­be ju­tott, hogy soha nem hal­lot­ta a ke­reszt­ne­vü­ket. Az­tán az is eszé­be ju­tott, hogy a Gyil­kos­sá­gi cso­port egyet­len de­tek­tív­jé­nek sem tud­ja a ke­reszt­ne­vét. Volt-e egy­ál­ta­lán ke­reszt­ne­vük? Mind­há­rom de­tek­tív fe­ke­té­ben volt. A vá­ros Gyil­kos­sá­gi cso­port­já­nak de­tek­tív­jei ked­vel­ték a fe­ke­te színt Azt be­szél­ték, hogy évek­kel ez­előtt egy na­gyon hí­res Gyil­kos­sá­gi, he­kus hoz­ta di­vat­ba. Brown fel­té­te­le­zé­se en­nél jó­val egy­sze­rűbb volt: a gyász szí­nét vi­sel­ték. Arra gon­dolt, hogy az utób­bi idő­ben Ge­ne­ro is gyak­ran jár fe­ke­té­ben. Ta­lán azt re­mé­li, hogy át­he­lye­zik a Gyil­kos­sá­gi cso­port­hoz? Az­tán arra gon­dolt, hogy a nyo­mo­zó­cso­port­ban sen­ki sem szó­lít­ja Ge­ne­rót a ke­reszt­ne­vén, amely Ri­chard volt. Min­dig csak „jöj­jön ide, Ge­ne­ro”, vagy gyak­rab­ban „Men­jen in­nen, Ge­ne­ro”. Időn­ként Segg­fej Ge­ne­ró­nak is ne­vez­ték, mint aho­gyan a ki­rá­lyok­nak és ural­ko­dók­nak is volt ilyen meg­kü­lön­böz­te­tő jel­ző­jük va­la­ha, hogy Orosz­lán­szí­vű Ri­chárd meg Ret­te­gett Iván. Ha a Gyil­kos­sá­gi zsa­ruk­nak nincs ke­reszt­ne­vük, és ha Ge­ne­rót soha nem szó­lí­tot­ták ke­reszt­ne­vén, ak­kor ta­lán egy na­pon ab­ban a meg­tisz­tel­te­tés­ben ré­sze­sül­het, hogy ki­ne­ve­zik a Gyil­kos­sá­gi cso­port­ba. Brown szív­ből re­mél­te.

– Ez itt az ál­do­zat? – kér­dez­te Har­di­gan.

– Nem, ez egy pa­pír­te­rí­tő – fe­lel­te Brown.

– Ó, majd­nem el­fe­lej­tet­tem, hogy a 87-esek­kel van dol­gom – foly­tat­ta Har­di­gan.

– Bo­hó­cok – je­gyez­te meg Han­ra­han.

– Gü­gyék – szólt Man­del­ba­um. – Haj­na­li ket­tő­kor!

– Ki­za­var­tuk ma­gu­kat az ágyi­kó­ból? – ér­dek­lő­dött Brown.

– Le van toj­va – fe­lel­te Man­del­ba­um ked­ve­sen.

– Vas­ta­gon – fűz­te hoz­zá Har­di­gan, és Brown el­gon­dol­ko­dott, hogy van-e faj­gyű­lö­let a meg­jegy­zé­sé­ben.

– Ki ez? – né­zett a holt­test­re Han­ra­han.

– Még nem to­tóz­tuk ki – mond­ta Kling.

– Hát ak­kor te­gyék meg – szólt Han­ra­han.

– Ad­dig nem, amed­dig az or­vos­szak­ér­tő nem lát­ta.

– Ezt ki mond­ja?

– Új sza­bály­zat. Még csak egy­éves.

– A fe­né­be a sza­bály­za­tok­kal; amíg ide­ér az or­vos­szak­ér­tő, meg­fa­gyunk. Va­sár­nap reg­gel van, és tud­ják, hogy ma éj­jel há­nyan-hagy­ták ma­gu­kat meg­gyil­kol­ni?

– Há­nyan? – ér­dek­lő­dött Kling.

– Néz­zék meg. Te­gye­nek meg min­dent, amit mon­dok. Ez a Gyil­kos­sá­gi cso­port – ren­del­ke­zett Han­ra­han.

– Adja írás­ba – mond­ta Kling –, hogy ku­tas­suk át, mi­előtt a rend­őr­sé­gi or­vos­szak­ér­tő ha­lott­nak nyil­vá­nít­ja.

– Lát­ják, hogy ha­lott, vagy nem? Mi kell még ma­guk­nak? En­nek az em­ber­nek az ar­cá­ból nem ma­radt sem­mi. Mi­ért kell or­vos­szak­ér­tő­nek meg­ál­la­pí­ta­nia, hogy ha­lott? – tá­mo­gat­ta tár­sát Har­di­gan.

– No, ak­kor mo­toz­zák meg ma­guk – tá­mo­gat­ta Brown az ő tár­sát.

– Ide­fa­gyunk, míg az or­vos­szak­ér­tő meg­jön – mond­ta Man­del­ba­um, – Et­től bol­do­gab­bak lesz­nek?

Sem Brown, sem Kling nem vá­la­szolt.

Az or­vos­szak­ér­tő csak rö­vid­del há­rom előtt ér­ke­zett meg. Köz­ben ki­szállt a tett­hely­re a Bűn­ügyi Hely­szí­ne­lő, és min­dent el­vég­zett, amit a holt­test meg­moz­dí­tá­sa nél­kül tu­dott. A fo­tó­sok fény­ké­pez­tek, fel­ál­lí­tot­ták a Bűn­tény hely­szí­ne jel­zé­se­it, Brown meg Kling váz­la­to­kat ké­szí­tett, min­den­ki ha­lá­lo­san fá­zott, de még min­dig nem jött sen­ki, aki a meg­me­re­ve­dett (szó sze­rint meg­me­re­ve­dett) em­bert ha­lott­nak nyil­vá­nít­sa. A rend­őr­sé­gi or­vos­szak­ér­tő szín­há­zi kö­peny­ben je­lent meg, és úgy vo­nult le a rám­pán, mint­ha szín­pa­don lép­ne fel.

– Saj­ná­lom, ura­im, hogy el­kés­tem – mond­ta, és Har­di­gan fél­re­kö­pött.

Az or­vos­szak­ér­tő a te­tem fölé ha­jolt. Ki­gom­bol­ta a ka­bát­ját. Mind­nyá­jan meg­lát­ták, hogy a ha­lott em­ber keze a váll­tar­tó­ban lévő pisz­toly agyá­ra kul­cso­ló­dott.

– No­csak, no­csak – szólt Han­ra­han.

Az or­vos némi ne­héz­ség árán ki­gom­bol­ta a fér­fi koc­kás za­kó­ját. Ép­pen szte­to­szkóp­ját akar­ta a mel­lény alá dug­ni, hogy meg­ál­la­pít­sa: a szív­ve­rést az ar­cá­ba lőtt go­lyók ál­lí­tot­ták meg, ami­kor ész­re­vet­te – mint aho­gyan az öt de­tek­tív, a há­rom rend­őr, a két la­bor­tech­ni­kus és a fény­ké­pész is ész­re­vet­te –, hogy a fér­fi mel­lé­nyé­re vagy egy tu­cat­nyi zse­bet varr­tak.

– Utol­já­ra egy zseb­tol­va­jon lát­tam ilyet – mond­ta Man­del­ba­um. – Ilyen zse­be­ket vi­selt a mel­lé­nyén, aho­vá a lo­pott hol­mi­kat el­rej­tet­te.

De ez az em­ber nem volt zseb­tol­vaj.

Ha­csak nem egy az­nap na­gyon sze­ren­csés zseb­tol­vaj volt.

Amint az or­vos­szak­ér­tő vég­zett vele (va­ló­ban ha­lott volt), át­ku­tat­ták a mel­lény összes apró zse­bét, és az apró zse­bek mind­egyi­ké­ben apró plasz­tik cso­ma­gocs­ká­kat ta­lál­tak, és mind­egyik apró plasz­tik cso­ma­gocs­ká­ban kü­lön­bö­ző ala­kú és nagy­sá­gú gyé­mán­tot.

– Ez a pa­sas egy két lá­bon járó ék­szer­üz­let volt – je­gyez­te meg Har­di­gan.

– De töb­bé már nem jár két lá­bon – mond­ta Han­ra­han.

– Néz­zék csak, olya­nok, mint az apró jég­da­ra­bok – mond­ta Man­del­ba­um.