25. fe­je­zet

A Fe­ke­te-ten­ger fe­lől eny­he szel­lő fúj­do­gált és sut­to­gott a pál­mák le­ve­lei kö­zött.

Lí­dia a kő­mell­véd­re tet­te a te­niszü­tő­ket s jól­eső ér­zés­sel fész­kel­te be ma­gát a nyug­ágy­ba. Ki­te­kin­tett a ten­ger­re.

A csil­lo­gó víz­tü­kör fö­lött fe­hér vi­tor­lák sik­lot­tak va­kí­tó­an, a tá­vol­ban egy sze­mély hajó hú­zott tova, fel­hal­lat­szott a hul­lá­mok cso­bo­gá­sa. Fá­rad­tan huny­ta le sze­mét.

Uram­is­ten, de lus­ta lett! Há­rom hó­na­pi sem­mit­te­vés, min­dig csak pi­hen­ni, enni, pi­hen­ni… Bi­zony elő­ször ne­he­zé­re esett újra láb­ra áll­ni. De az első gyá­mol­ta­lan lé­pé­sek már mö­göt­te vol­tak, már há­rom hete meg­en­ged­ték, hogy sé­tál­gas­son, te­ni­szez­zen, evez­zen. Itt is volt az ide­je: nem ár­ta­na, ha a mér­leg mu­ta­tó­ja né­hány vo­nás­sal ke­ve­seb­bet mu­tat­na! Rai­ner már leg­utóbb „Dun­di”-nak ne­vez­te… Tu­laj­don­kép­pen szem­te­len­ség, de hát le­het rá ha­ra­gud­ni? Egész más volt, mint az­előtt, ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb, ha­tá­ro­zot­tabb.

Ha el­jegy­zé­sük­re gon­dolt, Kuse­mann ma­má­ra… De ép­pen ez a fur­csa! Ak­kor a fér­fi min­den lo­va­gi­as­sá­ga mel­lett olyan gyá­mol­ta­lan volt, fé­lénk, ha­tá­ro­zat­lan. És ma? Ta­pin­ta­tos, óva­tos, ez két­ség­te­len, de ma már el sem tud­ta kép­zel­ni, hogy a fér­fi a be­tel­je­se­dést csak za­va­rá­ban ha­lo­gat­ná.

El­lent­mon­dás volt Rai­ner vi­sel­ke­dé­sé­ben, ami nyo­masz­tot­ta Lí­di­át. Ahogy egye­dül ma­radt, fáj­dal­mas töp­ren­gés­be me­rült. Mi­ből szár­ma­zik ez a ki­mond­ha­tat­lan fe­szült­ség? Sze­rel­met ol­va­sott ki a fér­fi te­kin­te­té­ből, és még­is – mint­ha va­la­mi vissza­tar­ta­ná. Pe­dig annyi­ra vá­gyó­dott utá­na. Sze­re­ti őt va­ló­ban Rai­ner?

Mit sem hasz­nált, hogy je­len­lé­té­ben ki­ne­vet­te ag­go­dal­ma­it, el­ká­bí­tot­ta ma­gát, min­den csó­kot, min­den ked­ves szót jól­eső bi­zony­ság­nak vett – s ha ma­gá­ra ma­radt, is­mét a ké­tely foj­to­gat­ta.

Az­tán a ne­vet­sé­ges fé­le­lem is, hogy már nem elég szép Rai­ner szá­má­ra… ezek olyan os­to­ba bak­fis­gon­do­la­tok! Hi­szen fi­a­tal, el van je­gyez­ve vele – és ami a leg­főbb: ki­mond­ha­tat­la­nul sze­re­ti. Vá­gyó­dik utá­na, azt akar­ja, hogy az ő tár­sa­sá­gá­ban min­den mást fe­lejt­sen el a fér­fi…

Mi­ért tér ki min­dig a jö­vő­jük meg­be­szé­lé­se elől? Ez már ki­bír­ha­tat­lan, ezt már nem tud­ja el­vi­sel­ni. És még ha fel is bom­lik ezen az el­jegy­zé­sük – tisz­tán kell, hogy lás­son! Hol ma­rad va­jon, már rég el­múlt a masszázs ide­je?

De a sza­na­tó­ri­um szé­les lép­cső­fel­já­ró­ja és a kör­nye­ző, vi­rá­gok­kal sze­gé­lye­zett kő­utak üre­sek vol­tak.

Csa­ló­dot­tan dőlt is­mét hát­ra s néz­te, ho­gyan ját­szik a szél a pál­mák le­ve­le­i­vel.

Nem tud­ta, med­dig aludt, ami­kor halk zene csen­dült fel mel­let­te. Hir­te­len tel­je­sen ma­gá­hoz tért. Hi­szen ez Bee­tho­ven he­ge­dű­kon­cert­je!

Rai­ner! Ör­vend­ve emel­ke­dett fel.

Rai­ner­nak nyo­ma sem volt, de ölé­ben vi­rá­gok he­ver­tek és egy kes­keny do­boz­ka, eb­ből áradt a mu­zsi­ka.

Ő hoz­ta! Te­hát még­is sze­re­ti?

Elég volt! Tisz­tán akart lát­ni.

– Jól alud­tál, Dun­di? – hal­lot­ta maga mö­gül a fér­fi hang­ját.

A kő­pár­ká­nyon ült és ne­ve­tett.

– Tet­szik a kis mag­ne­to­fon?

– Igen, de ho­gyan…

A fér­fi hoz­zá­ült.

– Hol­nap lesz egy éve, hó bo­rí­tot­ta be ak­kor Né­met­or­szá­got, Kuse­mann ma­má­nak fej­fá­já­sa volt!

– El­jegy­zé­sünk nap­ja! – da­dog­ta a lány el­fo­gód­va.

– Igen – és en­nek em­lé­ké­re kap­tuk a ké­szü­lé­ket.

– Ki­től?

– Né­met­or­szág­ból. Hat sza­lag van ben­ne. Az egyi­ken az új drez­dai or­vo­si ku­ta­tó­köz­pont ve­ze­té­sé­vel bíz meg té­ged Hän­le­in.

A lány feluj­jon­gott. Drez­dá­ban ma­rad­nak mind a ket­ten.

– És te, Rai­ner? – kér­dez­te vá­ra­ko­zás­sal.

– Én át­ve­szem ná­lunk az űr­ra­ké­ta osz­tályt. Mun­ka­tár­sa­im ve­lem ma­rad­nak. Er­ről még ál­mod­ni sem mer­tem vol­na egy év­vel ez­előtt!

– Egy éve, hogy el­je­gyez­tük egy­mást – mond­ta el­gon­dol­koz­va Lí­dia. – Mi min­den tör­tént eb­ben az egy esz­ten­dő­ben!.

Rai­ner oda­lé­pett a lány­hoz, ki­emel­te a nyug­ágy­ból és óva­to­san a lá­bá­ra ál­lí­tot­ta. – Gye­re! Egy tisz­te­let­kört te­szünk a ten­ger­par­ton, az­tán részt ve­szünk a dísz­ban­ket­ten…

– Az­tán jön az elő­lép­te­tés mag­ne­to­fo­non – sza­kí­tot­ta fél­be a lány.

Úgy lát­ta, mint­ha Rai­ner vo­ná­sa­in árny fut­na ke­resz­tül. A fér­fi hall­ga­tott. A sza­na­tó­ri­um sé­tá­nyán Lí­dia egy fél­re­eső pad­hoz húz­ta Rai­nert.

Az el­cso­dál­koz­va til­ta­ko­zott. – Hi­szen a ten­ger­part­ra ké­szül­tünk!

– Tu­dod, Rai­ner… – kezd­te a lány, de hir­te­len el­vesz­tet­te ön­bi­zal­mát. Tisz­tán akart lát­ni, de félt is et­től.

Az­tán a pa­don még­is be­le­kez­dett, még min­dig té­to­ván: – Egy éve va­gyunk je­gye­sek, Rai­ner, kö­szö­nöm ne­ked ezt az évet, én… – hang­ja el­csuk­lott és feje elő­re­ha­jolt.

Rai­ner cso­dál­koz­va néz­te.

– Mit je­lent­sen ez, Lí­dia? Ha va­la­ki­nek kö­szön­ni va­ló­ja van, ak­kor…

– Én ezt már nem bí­rom to­vább – tört ki a lány­ból. – A két­sé­get, hogy va­ló­ban sze­retsz, vagy csak ját­szol ve­lem – olyan más vagy, mint az­előtt!

– Lí­dia! – ki­ál­tott fel szem­re­há­nyó­an. – Hogy mond­ha­tod ezt?

– Ha a jö­vőnk­ről be­szé­lek, min­dig ki­térsz – foly­tat­ta ke­se­rű­en a lány. – Az­előtt te is ter­ve­ket ko­vá­csol­tál, áb­rán­doz­tál, mint én… Az­előtt iga­zán sze­ret­tél, ma… Rai­ner, én nem va­gyok bábu, em­ber va­gyok, mint a töb­bi­ek, asszony… – za­var­tan el­hall­ga­tott. – Értsd meg, Rai­ner! – kö­nyör­gött két­ség­be­eset­ten. – Sze­ret­lek, na­gyon sze­ret­lek, de a bi­zony­ta­lan­sá­got nem tu­dom to­vább el­vi­sel­ni. – De mi­ért nem szól? Már meg­bán­ta, hogy er­ről be­szélt. Ha­rag kelt ben­ne ön­ma­ga el­len, ez el­len a meg­ha­son­lás el­len. Gyá­va volt, kö­vet­ke­zet­len! És még­is, úgy sze­ret­te vol­na, ha más oka van Rai­ner hall­ga­tá­sá­nak.

– Vagy ta­lán még min­dig az én or­vo­si mun­kám el­len vagy? – kér­dez­te kis re­mény­ség­gel hang­já­ban és hal­kan hoz­zá­fűz­te: – Hát ak­kor fel­adom!

Ez fel­ráz­ta Rai­nert a meg­döb­be­nés né­ma­sá­gá­ból. He­ve­sen meg­ra­gad­ta a lány kar­ját.

– Az ég sze­rel­mé­re, mit kép­zelsz, Lí­dia – én már ré­gen be­lát­tam, hogy nem volt iga­zam! Ho­gyan is hi­het­tem, hogy az or­vo­si ku­ta­tás csak já­ték a szá­mod­ra! Ne­ked ezen a te­rü­le­ten kell to­vább­dol­goz­nod!

– De ak­kor mi­ért?

– Jó, el­mon­dok ne­ked min­dent – már én sem bí­rom ezt a bi­zony­ta­lan­sá­got – mond­ta fá­rad­tan, szí­ne­ha­gyott kép­pel. – Már ré­gen szól­nom kel­lett vol­na, de ele­in­te egész­sé­gi ál­la­po­tod tar­tott vissza, az­tán meg nap­ról nap­ra ha­lo­gat­tam. Hiba volt, tu­dom, de egész egy­sze­rű­en nem tud­tam más­ként cse­le­ked­ni!

Mély lé­leg­ze­tet vett. Arca szür­ke lett és be­esett, ki­mond­ha­tat­lan szo­mo­rú volt a te­kin­te­te. Lí­di­á­nak el­szo­rult a tor­ka.

Egy éve je­gye­sek – és már­is vége.

– Ami­kor azt a le­ve­let meg­ír­tam ne­ked, azt hit­tem, töb­bé so­ha­sem lát­lak – kezd­te a fér­fi hal­kan és maga elé me­redt. – Az utol­só nap­ja­im vol­tak… Ön­kí­vü­let­ben él­tem. Ma­ri­an­na nő­vér ápolt en­gem, egy ked­ves és ér­té­kes le­ány: va­ló­szí­nű­leg ked­velt, azaz biz­to­san sze­re­tett… – ja­ví­tot­ta ki ma­gát s bi­zony­ta­la­nul meg­si­mí­tot­ta hom­lo­kát – és ő volt az utol­só nő… Sok­szor azt kép­zel­tem, te állsz előt­tem…

Lí­dia fel­só­haj­tott. Te­hát ezért!

– Hagyd abba, Rai­ner – kér­te szo­rong­va. Majd szi­lár­dan hoz­zá­tet­te: – Kit sze­retsz vol­ta­kép­pen?

– Egye­dül té­ged, Lí­dia! Csak be tud­nám ezt bi­zo­nyí­ta­ni ne­ked!

A lány hal­kan ne­ve­tett.

– Az­előtt eh­hez nem kel­let­tek nagy sza­vak. Az­előtt az em­ber a kar­já­ba vet­te a lányt…

A töb­bit már nem tud­ta ki­mon­da­ni.

– Az em­ber­nek oly­kor lé­leg­ze­tet is kell ven­ni, te mac­kó! – til­ta­ko­zott zi­hál­va, ami­kor Rai­ner el­en­ged­te.

– Hon­nan tud­jam, nem va­gyok or­vos! De még meg­ta­nul­ha­tom, el­vég­re or­vos­nő lesz – a fe­le­sé­gem!