15. fejezet
A próbahelyiségek nagy szerelőcsarnokában egyetlen sínen állott az új, nagy sebességekre kötelező „Nyíl” névre keresztelt sínautó alváza. A belső berendezés sok darabját nagy futódaruk ragadták meg s a csarnok különböző részeiből hordták a szerelőhelyre, ahol szakértő kezek és korszerű gépek rakták össze és szerelték fel. A jármű szemmel láthatóan növekedett, óráról órára tökéletesebb lett.
A nagy munkát feltűnően kevés ember végezte; mint színes foltok suhantak ide-oda. Bräuner ügyelt fel a munkára. A teremben félmagasan elhelyezett ellenőrző asztalnál ült s az egyes szerelési szakaszok határidőre beállított elvégzését a szerelési ütemtervvel hasonlítgatta össze.
Hogy a felügyelőnek az áttekintést megkönnyítsék, a különböző munkáscsoportok különböző színű munkaruhákban dolgoztak. Ez az újítás Bräuner ötlete volt. Eddig a szerelők világos munkaruháit a falak és a padló fehér csempéitől alig lehetett megkülönböztetni, még kevésbé az egyes csoportokat egymástól. A szerelők eleinte tiltakoztak, nem akartak „pojácaruhában” dolgozni. De amikor Bräuner megmagyarázta nekik, hogy így a munkafolyamatokban beálló akadályokat gyorsabban kiküszöbölhetik s amikor Heinzel lila színű munkaruhát kért magának, hogy gyorsabban tudják őt a szerelési súlypontokra irányítani – ha Heinzel mellette volt, akkor az csak előnyös lehetett – mikor a párttitkár rámutatott, hogy a gyorsabb munkamenet nemcsak a nyereséget növeli, de közelebb is hozza őket, az ötórás munkanap megvalósításához, mindnyájan belementek az újításba.
Bräuner ujjongott. Minden úgy ment, mintha dróton rángatnák! A pirosba öltözött hegesztők behegesztették a fenéklemezeket és a válaszfalakat s egybehegesztették a bordákkal; a kék lakatosok a szakaszok és középfolyosók ajtajait szerelték fél s lecsavarozták az üléseket; őket a zöld villanyszerelők követték, akik a beöntött vezetékeket kapcsolták össze, kapcsolókat raktak helyre, biztosítékokat csavartak be és felszerelték a napfénycsöveket. Ezek után a barna belső-berendezők jöttek, munkások, akik képeket, hamutartókat, távolbalátó készülékeket, telefonokat s még sok más, a kényelemhez nélkülözhetetlen dolgot építettek be. Mielőtt a feketébe öltözött takarítónők munkához láttak volna porszívóikkal és padlófényesítő gépeikkel, a sárga kárpitosok a falakai vonták be szövettel s az ülőbútorokat szerelték fel párnázattál.
Bräuner annyira belemélyedt a munkáscsoportok tarka képének szemlélésébe, hogy a mögéje lépő főkonstruktőrt észre sem vette.
Hátul a kocsi alsó már készen is volt, elöl is növekedett az emelet, amikor a munka hirtelen elakadt. A piros hegesztők ultrahang-generátoraikhoz futottak és lázas vizsgálódásba kezdtek.
Bräuner előrehajolt. Látómezejében lila foltocska jelent meg: Heinzel! Feszülten igazította helyére fejhallgatóját.
Végre meghallotta Heinzel hangját:
– Irányító! Kábelsarutörés a tápáramvezetéknél, kérem, cseréltesse ki!
– Azonnal kicserélik! – válaszolta Bräuner, lenyomott egy gombot s beleszólt a gégemikrofonba:
– Egyes számú tartalék! A kocsi elején az emeleten kihagyott egy hegesztőgenerátor, azonnal rakjanak ki 250 méter tartalék kábelt!
Másik gombot nyomott le.
– Kettes daru! Az egyes tartalék a hetes csatlakozótól a piros hegesztőcsoporthoz kábelt fektet, álljon készenlétben!
A daru motorjai felmordultak, a futódaru megindult. Teheremelője oldalra mozdult s máris engedte a mélybe a teherkampót. A kábeldob hamarosan rajta lógott, és amíg a daru a motorkocsi elejének magasságába emelkedett, a kábel legömbölyödött. A tartalék világoskék munkásai a kábelnél maradtak és megkötötték.
Pontosan a piros hegesztő csoport felett lesüllyedt a kábeldob. A munkások legombolyították a kábel még hátralevő részét és összekötötték. Mialatt a dob magasan a levegőben tovamozgott, az ultrahang már újra falakat és fenéklemezeket forrasztott össze.
– A módszer beválik! – mondta Schreyer, – Két és fél perc!
Bräuner azonban nem fordult feléje. Újabb gombot nyomott meg s a mikrofonba szólt:
– Készítsük elő az emelet középső részének párnázatát! – dörgött hangja a terem hangszóróiban.
Schreyer elképedve hajolt előre. Valóban, a sárga kárpitosok a középrészhez közeledtek s ismét utánpótlásra volt szükségük.
Végül ez is megvolt. Bräuner a szerelés állását újra összehasonlította az órával és az ütemtervvel, majd bekapcsolta a hangszórót, barátságosan rávigyorodott Schreyerre és kiadta utasítását:
– Figyelem! Egyes daru tegye helyre az elülső burkolatot. A munkások vigyázzanak!
Egy pillanatra szünetelt a munka. Minden szem a nagy darukampóra irányult, amely az elülső rész áramvonalas ezüst külhéja fölé ereszkedett. Az emelőhurkokat egy-kettőre ráakasztották s a burkolat máris a teremben lebegett. Csak a darumotor bugása hallatszott.
Mint hópehely, lassan ereszkedett az ezüstköpeny a kocsi belseje fölé. Egy pillanatra hangzavar, elfojtott ujjongás tört a magasba s a tarka munkacsoportok újult erővel máris a kocsi másik vége felé áramlottak.
* * *
– Kusemann mama üdvözöltet! – tolmácsolta mosolyogva Rainer. – Reméli, nem vetted rossz-néven megjegyzését a férfias foglalkozásokról!
– Megmondtad neki, hogy én…? – kérdezte Lídia elfogódva.
– Olvasta a cikkedet! – válaszolta és szemét egy pillanatra sem fordította el az utcai forgalomra! Majd bekanyarodott egy mellékutcába s fokozta a kocsi sebességét. Itt legalább levegő van! Minden pillanat drága, este már vissza kell mennie! A sínautót még felül kell vizsgálni, hisz a kísérleti utakat rövidesen meg kell kezdeni. Az égéstér leszerelése pedig intő példa volt neki.
– És mit mondott? – faggatta Lídia feszült kíváncsisággal. Hogy ezt még kérdezni kell tőle!
– Kicsoda? Ja, Kusemann mama! – Egy pillanatig gondolkozott. – Meg volt ijedve! Ezentúl majd jobban fog vigyázni az előítéleteivel!
– Valóban csak előítélet volt? – kérdezte a lány pajkosan.
Rainer gyors oldalpillantást vetett rá s nevetve mondta:
– Majd te bebizonyítod neki, gondolom. Amikor majd összeházasodtunk!
A lány nem válaszolt. Szép volt a jövőről álmodozni…
– Akkor megszűnnek ezek a pár perces látogatások, a „Boszorkány” az istállóban marad – kezdte a férfi újból. – Akkor majd rendszeresen járhatunk az Operába, vagy a Kereszteseket hallgatjuk…
Lídia felfigyelt. A Keresztes-kórust!… Tehát a férfi feltételezte, hogy ő Drezdába fog költözni. Dehát mi lesz akkor a munkájával? Rendezzen be egy laboratóriumot magának és szabadon dolgozzon… De ez csak vágyálom! Várjunk csak!
– Drezdában egy Orvosi Kutatóközpontot akarnak felállítani, talán tudnék ott…?
– Orvosi munka? – kérdezte Rainer a szavakat nyújtva. – Szükséges ez? Elmehetnél a Technikai Főiskola Magfizikai Intézetébe is!
A lány meghökkent. – Van valami ellenvetésed az orvosi kutatás ellen?
– Hát igen – kezdte a férfi óvatosan anélkül, hogy ránézett volna. – Az atomfizika mégis csak más! És az ember ne aprózza fel magát. Az biztos, mindenkinek megvan a vesszőparipája – de hogy mellékfoglalkozást csináljunk belőle?
– Úgy látszik, sem az orvostudományt, sem engem nem veszel komolyan!
– Téged komolyan veszlek, Lídia – de nem az orvostudomány az igazi munka számodra! A fizikában pontosan számolhatsz, de vannak állandó mennyiségek az orvostudományban? Feltevések, hipotézisek, kísérletek… hiszen magad is tudod! „Vegyen be a tablettából háromszor egyet naponta, ha nem használna, akkor más baja van, akkor majd naponta négyszer hat cseppet próbálunk meg az üvegcséből.” Hiszen az atomkutatásban rendkívülit alkottál Lídia… Engedd át az orvosi rejtvény-fejtéseket azoknak, akik nem tudnak a matematikus logikájával gondolkozni! Mint a gigantum felfedezőjének, neked nincs ilyesmire szükséged!
Lídia sértődötten hallgatott. Ezt nem várta volna tőle. Tehát mégsem vette őt komolyan, talán egy kicsit féltékeny is sokoldalúságára. De igyekezett elkeseredését leküzdeni. Nem szabad igazságtalannak lennie – talán valóban ilyennek látja az orvostudományt. Kár, hogy ebben nem értik meg egymást. Majd alkalomadtán visszatér erre a témára. De most pár rövid órájukat nem akarta elrontani. Miért is kell minden örömben egy csepp ürömnek is lennie!
* * *
Miközben „Az Ember” olvasói részint szörnyülködve, részint szakszerű érdeklődéssel, részint a kívüleső kellemes borzongásával olvasták Lídia cikkét a fokozatos bénulásról és azzal vigasztalódtak, hogy a járvány nem a, közelükben dühöng és hogy kiváló tudósok foglalkoznak leküzdésével, addig a Szövetséges Államok tudományos intézeteinek közös hullámhosszán élénk izgalom uralkodott. Távmondatok keresztezték, kergették egymást, távírókat helyeztek működésbe s dörögtek a rádiósok fülébe.
– A Grönlandi Kutatóbizottság mindenkihez: a fokozatos bénulás járványszerűen tovább terjed! Az eddigi óvintézkedések eredménytelenek. Megkíséreljük, hogy a betegség lefolyását késleltessük. Legsürgősebb segítségre van szükség! A bizottság két tagja már megbetegedett!
Alighogy a jelentés utolsó szavait leírták, már ismét zörögtek a billentyűk:
– München Atom mindenkihez: Figyelem! Figyelem! „Méh”-műveletet jelentünk be! Megküldjük a fokozatos bénulás ellenszerével eddig elért kísérleteink eredményeit…
A müncheni Atomkutató Intézet teljesítőképességét ez a távmondat megszázszorozta. München „Méh”-et jelentett be, aminek az volt az értelme, hogy az összes kutató intézetek bekapcsolódtak és támogatták Münchent. Gyorsan összeállított kutató kollektívák vették át az intézetekben a számításokat, nagyszabású kísérleteket folytattak le, melyek Münchent feltartották volna munkájában, majd ellenőrizték a müncheni eredményeket és a rádióbejelentés visszhangjaként, értékes megjegyzések és tanácsok százait fűzték hozzá.
De nemcsak rádiótáviratok érkeztek Münchenbe, hanem repülőgépek is leszálltak az Intézet repülőterén s részpreparátumokat, kutatási anyagot és műszereket hoztak.
Ezt az együttműködést már kipróbálták s nagyszerű eredményeket értek el vele más esetekben. Csak az előző évben hívott fel Moszkva egy ilyen közös akcióra, akkor a fehérvérűségnek, a vérképző szövetek halálos kimenetelű megbetegedésének hatásos ellenszeréről volt sző. Három hónap alatt az együttműködés meghozta eredményét.
Öt embert, akik egy kísérlet közben sugárzási égéseket szenvedtek, meg tudtak menteni s az egész emberiség megszabadult a leukémia ijesztő rémétől.
* * *
Rainer egy nagy Európa-térkép előtt állott. Tekintete a piros vonalakat követte, a fővárostól fő’ városig húzódó magasvasút pályáját.
Az új sínautó kísérleti útjait a Barátság-úttal akarták befejezni a Szövetséges Európai Államokon keresztül.
Rainer kimerült volt. Azt a fáradtságot érezte, ami az embert akkor fogja el, amikor a legnehezebb küzdelem után van már. Amikor a megoldatlan feladatok özöne megoldódik s egy nagy mű sok mellékvágánya a célban harmonikusan egyesül.
A vasút-igazgatóságok táviratai hevertek előtte. Csak Olaszország nem hagyta még jóvá a menetrendet. De minden pillanatban befuthatott a válasz.
A fáradtság ólomsúllyal nehezedett reá. Nehézkesen nyúlt a házi képtelefon felé s a gazdasági osztály készenléti szolgálatát hívta.
– Küldjenek kérem, egy csésze kávét a szobámba!
– Hausberg kolléga – mondta szemrehányóan képernyőn megjelenő leány –, az üzemorvosnő azt tanácsolta magának…
– Az ördögbe is, nincs szükségem gyámra! – tört ki Rainer. – Egy kávét szeretnék s ha nem akar adni, akkor szíveskedjék megmondani.
Amikor a lány sértődött arckifejezését meglátta, szelídebben tette hozzá: – Hozza már, amit kértem, szükségem van a kávéra!
Röviddel rá a kávé az asztalán állott.
Miközben a forró italt élvezettel szürcsölte, pillantása újból a térképen kalandozott.
A párttitkár lépett be, egy szélesvállú, nevetőszemű, mindig mosolygó óriás. Aki nem ismerte, nevetett gúnynevén: „Vasjankó!” A kedélyes, nyugodt Meinert Haris szerelőről senki sem tudta volna feltételezni, hogy értelmes vagy akárcsak, hogy energikus.
– Egészségedre! – üdvözölte Rainert dörgő mély hangján s tüstént a csészére mutatott. – Jobban tennéd, ha ezt elhagynád!
– Gyámkodástokkal már lassan az idegeimre mentek! – válaszolt ingerülten Rainer. – Dolgozz csak éjjel-nappal és ne legyél fáradt! Különben én sem szólok bele, hogy krumplifogyasztásod a nadrágméretedhez szabd!
Meinert csak nevetett s egy széket húzott közelebb magának.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap. Rainer, maradj csak békén! Megértem, hogy fáradt vagy, bár nem tudom felfogni, miért kell valakinek éjjel nappal a munkába merülni! Én erről nem tudok és nem is akarok tudomást szerezni, érted? Ha majd egyszer elmeséled a Szakszervezetnek, csodálkozni fogsz! És mielőtt a próbautakat megkezdenétek, alaposan aludd ki magad, különben másra bízzuk!
– Hát ez aztán…
– Disznóság lenne, tudom, azt akarod mondani – szakította félbe Meinert. – De nézd reálisan a dolgot! Értsd már meg végre, hogy ha mint technikus valamit produkálni akarsz, akkor mint ember teljes értékű kell, hogy légy! Az ember pedig aludjon, gyűjtsön erőt, érted? De nem azért jöttem, hogy veled veszekedjem. Szeretném tudni, hogy viselkedik Splitt?
Rainer nézegette egy kicsit, aztán felnevetett:
– Csak ki lehetne egyszer zökkenteni a nyugalmadból!
– Az nem fog menni, mert én mindig rendesen alszom, érted? De mi van Splittel?
– Meg vagyok vele elégedve. Van még javítani valója, de teljesen átalakítani úgysem tudjuk. Öreg fát csak nyesegetni lehet, hajlítani már nem. Csoda már az is, hogy felfogta mit jelent a kollektív munka.
– Nem csoda, ha a Buschnerrel kapcsolatos megrázkódtatást figyelembe vesszük. Csak azt tudnám a kezem közé kapni, még én is elveszíteném a nyugalmamat! Splitten majd tovább is rajta tartom a szemem. Ha becsületesek a szándékai, akkor egyetlen szó sem felesleges, hogy megértessük vele, amivel még nincs tisztában.
– És ha nem becsületesek?
– Azt nem ajánlanám neki! De vigyázni kell, nehogy téves nézeteit mindjárt ellenségeseknek vegyük. Ez ugyan egyszerűbb és kényelmesebb – de semmit sem érnénk vele. S azt hiszem, azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy mi nem vagyunk hibásak ebben! Nagyon is keveset törődtünk vele. A Buschner-Splitt história nem jó reklám a számunkra!
– Azt hiszem, Splittel majd csak megleszünk. Kevésbé reménykednék, ha a meggyőzöttet játszana. Tény, hogy nyíltan megmondja a véleményét. A bujkálók meg az „ezerszázalékosak”, akiknek sohasem elég nehéz a fakalapács, mindig veszedelmesebbek voltak!
– Ezek között is két fajta van, barátom. Az egyik az ezer százalékával ellenséges érzületeit akarja leplezni, vagy egy jó kis húsosfazekat akar magának szerezni; a másik valóban hiszi, amit csinál, de nem veszi észre, hogy mértéktelenségével több kárt okoz, mint hasznot. – Mennyire vagy a Barátság-utaddal?
Rainer megmutatta az iratokat, majd a falitérképre mutatott. – Ott láthatod képben!
Meinert felállott, a térképhez lépett s mutatóujjával végigment a piros vonalon.
– Berlin, Varsó, Moszkva, Kisinyov, Bukarest, Szófia – vajon készen lesznek a pályaépítéssel? Belgrád, Budapest, Bratislava, Bécs, Prága, München, Innsbruck, Trieszt, Bologna, Firenze, Róma, Genova, Milánó, Genf, Párizs, Brüsszel, Antwerpen, majd a nagy hídon át Rotterdam, Utrecht, Osnabrück, Hannover, Berlin…
– Ember, ember, te aztán belemásztál. A megbeszélésen ez nem is volt ilyen világos előttem! Hány kilométer ez összesen?
– Kereken nyolcezer ötszáz. A sín majdnem mindenütt nyílegyenesen halad.
– Tehát, ha teljes sebességgel utazol, kereken kilenc és fél óráig tart… elképzelhetetlen!
– A fővárosokban való félórás tartózkodásokkal együtt tizenhat órára van szükségem.
– És mikor lesz az utazás?
– Holnaphoz négy hétre. Már csak az olaszok hozzájárulása van hátra!
– No jó. Ha nehézségeid lennének, fordulj hozzám, talán segíthetek. Rajtam ne múljon! – mondta Meinert s elhagyta a szobát.
Rainer nem tudta, nevessen-e. – „Rajtam ne múljon” – hogyan képzeli ezt Vasjankó? Másfelől, meg kell hagyni, eddig még mindenre talált valami megoldást! De mit töri a fejét ilyen képtelenségeken, minden rendben van és kész!
* * *
És mégsem volt minden rendben!
Rómából távirat futott be:
Örülünk a „Nyíl”-nak, pályatest-előkészítés befejezve. Alpesi alagútban sajnos, csak száz kilométeres sebességgel haladhat, mivel légnyomás-kiegyenlítéshez túlságosan szűk.
Rainer székébe roskadt.
Az alpesi alagút… az istenit! Erre nem gondolt! Mi haszna a legmerészebb hídíveknek, ha még alagutak léteznek!
A nyomáskiegyenlítés mennyi gondot okozott már neki! De eddig csak a szűk állomáscsarnokokról volt sző, melyeken a sínautónak teljes sebességgel kellett áthaladnia, néhány ócska ablaküvegről. Most azonban alagút az akadály, sziklafalakkal, s ezek nem engednek s nem repülnek szét, hogy a nyomás kiegyenlítődjék!
Még egyszer maga elé képzelte a dolgot.
A sínautó kilencszáz kilométeres sebességgel befut egy szűk alagútba, a levegő összenyomódik, mivel nem tud ilyen sebesen kitérni, a nyomás növekszik, a műanyagburkolat irtózatos ütéseket kap. A Legrosszabb azonban még csak most következik: az elől fellépő túlnyomás s a sínautó mögött fellépő szívóhatás következtében a levegő hátraáramlása, ami egyúttal a hajtóművön való átáramlást is jelenti, felgyorsul. Az alagútban minden kereszttárna megváltoztatja a nyomásviszonyokat, a hajtómű szabálytalanul működik… elvesztik uralmukat fölötte… Vajon helyes-e az elképzelése?
Dehát mihez kezdjen most? Óránként száz kilométerrel menjen az alagúton át? Ez lehetetlen! A menetrendet rögzítették, de ettől eltekintve is száz kilométeres sebességnél olyan rossz a hatásfok, hogy oxigén betáplálásához kell folyamodni üzemeltetés közben; de mennyi oxigént kell hát magával vinnie? Ez már nem is utazás lenne… Melyik autóvezető vállalná, hogy önindítóval tegye meg útja egyes szakaszait?
De mi a megoldás? Halasszák el az utat?
Az utolsó megbeszélésen Hänlein nyomatékosan rámutatott, hogy az üzemanyagok behozatali ára gyorsan emelkedik, hogy a belföldi árakat a legjobb akarattal sem tudják már sokáig tartani… Ez felemelt szállítási kiadásokat jelentene, árdrágulást az egész vonalon…
De mit tegyen?
Ha az utat elhalasztják, az árak vígan tovább emelkednek – ha megtartják, ez kihat a világpiacra, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a folyékony üzemanyagok a közlekedésben elvesztik jelentőségüket.
Hirtelen eszébe jutott, a Vasjankó. Biztatta, hogy ha nehézségei lesznek, forduljon hozzá! Nos, lássuk, mit szól most ehhez?
Káröröme mégis azzal a be nem vallott reménykedéssel vegyült, hogy hátha rábukkan Meinert a megoldásra.
– Hadd halljam! – mondta röviden Meinert. Nehézkessége pillanatok alatt eltűnt. Telve volt energiával, erővel, s szinte megfeszült, mint egy felhúzott acélrugó, amely minden pillanatban kivágódással fenyeget.
– Tehát oxigénhez kell folyamodnunk! – fejezte be beszámolóját Rainer.
– Ezt te univerzális megoldásnak tartod? – kérdezte enyhe gúnnyal Meinert.
– Az ördögbe is, nem! De ez az egyetlen – legalábbis más megoldás ilyen rövid idő alatt le…
– Lehetetlent akartál mondani. Jó, hogy nem mondtad ki! – felelte Meinert szárazon. – De legyünk tárgyilagosak. Ha eltekintünk a rövid határidőtől, milyen megoldást ajánlanál?
Rainer rövid ideig töprengett.
– Tárnabővítés – húzta fel a vállát.
– No, jó… Ülést hívunk egybe! Három óra alatt, gondolom össze tudom hozni a szükséges szakembereket!
Meinert Hans a távírógéphez folyamodott.
– Bányaügyi Minisztérium, Berlin. Kérem, küldjenek azonnal különrepülőgépen alagút-szakértőt Drezdába. Legkésőbb tizenhat órára várjuk. Aláírás Meinert üzemi párttitkár.
– Honvédelmi Minisztérium. Berlin. Kérem, küldjenek azonnal robbantó-szakértőt…
– Leuna Vegyészeti Kutató Intézet. Kérem, küldjék azonnal fővegyészüket… A távírógép zakatolt.
– Kész? Kire van még szükségünk? Egy geológusra?… Folytatjuk:
– Lipcsei Különleges Fúróművek! Ugyanaz a szöveg, csak főkonstruktőrt és egy érckutatót kérünk! Ha legalább az egyikre nem lesz szükségünk, hamut szórok a fejemre! Ezek aztán széttépnek engem már a levegőben. Bár kicsit nehéz dolguk lesz az én kilencven kilómmal!
A Gigantum-osztály tárgyalószobájában az óra pontosan tizenhat órát mutatott, mikor az utolsó meghívott is belépett.
Raíner pontosan vázolta a helyzetet. Munkatársai és Schreyer, aki éppen egy szolgálati útról tért vissza, megdöbbentek. A vendégek jelentőségteljesen néztek egymásra.
Szenvedélyes vita indult meg.
Valaki azt ajánlotta, tegyék meg az első utat oxigén betáplálással és a problémát majd később oldják meg, de ezt Rainer kollégái hevesen ellenezték.
– Nem végzünk félmunkát, ezt megfogadtuk! – kiáltotta Bräuner. De ő sem talált megoldást. A szakemberek véleménye szerint még ha a legkorszerűbb eljárást alkalmazzák, a legjobb robbantószereket, a legkeményebb kőzetfúrókat veszik is igénybe, a határidő túlságosan rövid.
Az igazgató odasúgta Schreyernek: – Most már értem, hogyan ér el akkora sikereket! Fanatikusokat gyűjtött maga köré! Nem hittem volna, hogy emberek ennyire össze tudjanak nőni feladatukkal! Róluk most már elhiszem, hogy életüket is készek kockára tenni munkájukért. De sajnos itt nincs megoldás, ezt meg kell velük értetni, bármilyen nehéz is.
Felemelkedett.
– Kollégáim – kezdte óvatosan –, kollégáim, azt hiszem, hiábavaló minden erőlködésünk. Itt nincs megoldás! S nézzünk csak józanul szembe a kérdéssel: egyáltalában, van értelme ennek az erőfeszítésnek? Annyira fontos, hogy már az első úton kilencszáz kilométeres sebességgel tudjatok az alagutakon átszáguldani?
Splitt, aki Schreyer mögött ült, az igazgató suttogó szavait éppoly jól hallotta, mint hangos ellenvetéseit. Magába roskadva kuporgott székén. Gondolatai kavarogtak. Fanatikusok… életüket is készek kockára tenni munkájukért.
Életüket!
Így ítélték meg Hausberg osztályát… Ez volt Hausberg előnye, a terhek vállalása, egész az önfeláldozásig. És ilyenek voltak mind! Mind? Az ő kivételével!
Bár kollégái úgy érintkeztek vele, mintha mi sem történt volna köztük, nem érezte magát hozzájuk tartozónak… A rossz lelkiismeret hozta ezt magával… Azok nem tudták, hogy ő… Elhallgatta és Buschnerre kente az egészet, közben pedig még a lakásán hevert a porlasztó!
A párttitkár szólalt fel.
– Nem vagyunk egy véleményen, igazgató elvtárs! Ez nem hasztalan erőlködés! Nem a legkisebb ellenállás irányát kell keresnünk! Még ha csakugyan hiába is gyűltünk volna itt egybe, még ha kilencvenkilencszer is gyűlnénk össze hiába, akkor se lenne kárba veszett fáradság! Mert századszorra biztos találunk valami új utat! És ez a századik megéri a többi kilencvenkilencet!
Ekkor Splitt emelkedett fel s olyan határozottan beszélt, mint még soha. – Egy kérdésem van a Bányaügyi Minisztérium küldöttjéhez: lehetséges lenne a tárna kibővítése, ha a hegy… mondjuk, krétából lenne?
Nem törődött a jelenlevők megrovó pillantásaival.
– Lehetséges. De mi hasznunk az ilyen spekulációkból?
– Akkor az alagút határidőre készen lesz! Van egy anyag, az atomoflor, mely szétporlasztja a követ, az acélt. Csak a keménygumi és a különleges üveg áll neki ellen. Ha a különleges fúrókat és a réselőgépek fogait törhetetlen, különleges üvegből készítjük el, a többi munkaeszközt pedig keménygumi-bevonattal látjuk el, vagy egyenesen abból gyártjuk, az eljárásnak nincs semmi nehézsége. Ajánlom, hogy a szerszámokra fröccsentő eljárással gumibevonatot vigyünk rá. Az atomoflórral kapcsolatban, amint Hausberg kolléga is tanúsítani tudja, tapasztalataim vannak, mert a kirojtosodott hajtóművek az én számlámra írandók! És a hegyekben megejtendő porlasztásra felajánlkozom. Kérem ezt a megbízást, mielőtt bíráim elé állanék!
Szavai után csönd állott be, úgy tűnt neki, feneketlen csönd. Aztán nagysokára, valahonnan messziről Meinert hangját hallotta. – Úgy gondolom, megcsináljuk. S hogy maga ebben a munkában részt vehessen, azért személyesen fogok közben járni – s ígérem, ha ott megállja a helyét, rajta leszek, hogy büntetését kitöltöttnek vegyék! De addig, ezt meg kell értenie, az állambiztonsági szerveket tájékoztatnom kell. Mivel önkéntes vallomást tett, valószínűleg beérik majd azzal, hogy naponta jelentkezik az ügyeletnél, de talán az is elegendő lesz, ha mi naponta igazoljuk jelenlétét. És most térjünk a feladatra: elő tudunk állítani rövid idő alatt ilyen üvegfúrókat?
– Intézkedem, hogy reggel az üvegtömböket leszállítsák, s akkor naponta száz fúrófejet készítünk – biztosította a fúrógyár megbízottja. – Ugyancsak elvállaljuk a réselőfogak előállítását is.
– Milyen mélyen hat az atomoflor, Splitt kartárs?
– Egy méternyire!
– Honnan szerezte maga ezt az anyagot? Van ebből még a Szövetséges Államokban?
A vegyész a fejét rázta. Splitt emelkedett szólásra.
– Buschnertől kaptam, mikor a telkemen úszómedencét akartam készíteni s sziklákra bukkantam. Be kellene vezetnünk!
Mikor Splitt ismét leült, Rainer csendben elhagyta a szobát. A vita tovább folyt a szükséges intézkedésekről. Rainer éppen akkor tért vissza, amikor Meinert bezárta az értekezletet.
– Berlinben elindítom a szükséges anyagkiutalásokat és a tárgyalásokat is megkezdjük Olaszországgal. Úgy vélem, a közlekedési tanács hozzá fog járulni. Az olasz vasútépítőkre pedig rábízhatjuk magunkat! Az atomoflor behozatala azonban nehéz dió… Ha azok szimatot kapnak, hogy mire akarjuk felhasználni, a kivitelt zárolni fogják!
– Tévedsz! Most beszéltem a menyasszonyommal – szólalt meg Rainer. – Az Atomkutató Intézetben már előállítottak egy hasonló készítményt. Még nem adták át közhasználatra, de kielégítő mennyiségben a rendelkezésünkre tudnák bocsátani.
– Akkor meg is fogjuk kapni! – biztosította Meinert.