15. fe­je­zet

A pró­ba­he­lyi­sé­gek nagy sze­re­lő­csar­no­ká­ban egyet­len sí­nen ál­lott az új, nagy se­bes­sé­gek­re kö­te­le­ző „Nyíl” név­re ke­resz­telt sín­au­tó al­vá­za. A bel­ső be­ren­de­zés sok da­rab­ját nagy fu­tó­da­ruk ra­gad­ták meg s a csar­nok kü­lön­bö­ző ré­sze­i­ből hord­ták a sze­re­lő­hely­re, ahol szak­ér­tő ke­zek és kor­sze­rű gé­pek rak­ták össze és sze­rel­ték fel. A jár­mű szem­mel lát­ha­tó­an nö­ve­ke­dett, órá­ról órá­ra tö­ké­le­te­sebb lett.

A nagy mun­kát fel­tű­nő­en ke­vés em­ber vé­gez­te; mint szí­nes fol­tok su­han­tak ide-oda. Bräu­ner ügyelt fel a mun­ká­ra. A te­rem­ben fél­ma­ga­san el­he­lye­zett el­len­őr­ző asz­tal­nál ült s az egyes sze­re­lé­si sza­ka­szok ha­tár­idő­re be­ál­lí­tott el­vég­zé­sét a sze­re­lé­si ütem­terv­vel ha­son­lít­gat­ta össze.

Hogy a fel­ügye­lő­nek az át­te­kin­tést meg­könnyít­sék, a kü­lön­bö­ző mun­kás­cso­por­tok kü­lön­bö­ző szí­nű mun­ka­ru­hák­ban dol­goz­tak. Ez az újí­tás Bräu­ner öt­le­te volt. Ed­dig a sze­re­lők vi­lá­gos mun­ka­ru­há­it a fa­lak és a pad­ló fe­hér csem­pé­i­től alig le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni, még ke­vés­bé az egyes cso­por­to­kat egy­más­tól. A sze­re­lők ele­in­te til­ta­koz­tak, nem akar­tak „po­já­ca­ru­há­ban” dol­goz­ni. De ami­kor Bräu­ner meg­ma­gya­ráz­ta ne­kik, hogy így a mun­ka­fo­lya­ma­tok­ban be­ál­ló aka­dá­lyo­kat gyor­sab­ban ki­kü­szö­böl­he­tik s ami­kor Hein­zel lila szí­nű mun­ka­ru­hát kért ma­gá­nak, hogy gyor­sab­ban tud­ják őt a sze­re­lé­si súly­pon­tok­ra irá­nyí­ta­ni – ha Hein­zel mel­let­te volt, ak­kor az csak elő­nyös le­he­tett – mi­kor a párt­tit­kár rá­mu­ta­tott, hogy a gyor­sabb mun­ka­me­net nem­csak a nye­re­sé­get nö­ve­li, de kö­ze­lebb is hoz­za őket, az öt­órás mun­ka­nap meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz, mind­nyá­jan be­le­men­tek az újí­tás­ba.

Bräu­ner uj­jon­gott. Min­den úgy ment, mint­ha dró­ton rán­gat­nák! A pi­ros­ba öl­tö­zött he­gesz­tők be­he­gesz­tet­ték a fe­nék­le­me­ze­ket és a vá­lasz­fa­la­kat s egy­be­he­gesz­tet­ték a bor­dák­kal; a kék la­ka­to­sok a sza­ka­szok és kö­zép­fo­lyo­sók aj­ta­ja­it sze­rel­ték fél s le­csa­va­roz­ták az ülé­se­ket; őket a zöld vil­lany­sze­re­lők kö­vet­ték, akik a be­ön­tött ve­ze­té­ke­ket kap­csol­ták össze, kap­cso­ló­kat rak­tak hely­re, biz­to­sí­té­ko­kat csa­var­tak be és fel­sze­rel­ték a nap­fény­csö­ve­ket. Ezek után a bar­na bel­ső-be­ren­de­zők jöt­tek, mun­ká­sok, akik ké­pe­ket, ha­mu­tar­tó­kat, tá­vol­ba­lá­tó ké­szü­lé­ke­ket, te­le­fo­no­kat s még sok más, a ké­nye­lem­hez nél­kü­löz­he­tet­len dol­got épí­tet­tek be. Mi­előtt a fe­ke­té­be öl­tö­zött ta­ka­rí­tó­nők mun­ká­hoz lát­tak vol­na por­szí­vó­ik­kal és pad­ló­fé­nye­sí­tő gé­pe­ik­kel, a sár­ga kár­pi­to­sok a fa­la­kai von­ták be szö­vet­tel s az ülő­bú­to­ro­kat sze­rel­ték fel pár­ná­zat­tál.

Bräu­ner annyi­ra be­le­mé­lyedt a mun­kás­cso­por­tok tar­ka ké­pé­nek szem­lé­lé­sé­be, hogy a mö­gé­je lépő fő­konst­ruk­tőrt ész­re sem vet­te.

Há­tul a ko­csi alsó már ké­szen is volt, elöl is nö­ve­ke­dett az eme­let, ami­kor a mun­ka hir­te­len el­akadt. A pi­ros he­gesz­tők ult­ra­hang-ge­ne­rá­to­ra­ik­hoz fu­tot­tak és lá­zas vizs­gá­ló­dás­ba kezd­tek.

Bräu­ner elő­re­ha­jolt. Lá­tó­me­ze­jé­ben lila fol­tocs­ka je­lent meg: Hein­zel! Fe­szül­ten iga­zí­tot­ta he­lyé­re fej­hall­ga­tó­ját.

Vég­re meg­hal­lot­ta Hein­zel hang­ját:

– Irá­nyí­tó! Ká­bel­sa­ru­tö­rés a tápá­ram­ve­ze­ték­nél, ké­rem, cse­rél­tes­se ki!

– Azon­nal ki­cse­ré­lik! – vá­la­szol­ta Bräu­ner, le­nyo­mott egy gom­bot s be­le­szólt a gé­ge­mik­ro­fon­ba:

– Egyes szá­mú tar­ta­lék! A ko­csi ele­jén az eme­le­ten ki­ha­gyott egy he­gesz­tő­ge­ne­rá­tor, azon­nal rak­ja­nak ki 250 mé­ter tar­ta­lék ká­belt!

Má­sik gom­bot nyo­mott le.

– Ket­tes daru! Az egyes tar­ta­lék a he­tes csat­la­ko­zó­tól a pi­ros he­gesz­tő­cso­port­hoz ká­belt fek­tet, áll­jon ké­szen­lét­ben!

A daru mo­tor­jai fel­mor­dul­tak, a fu­tó­da­ru meg­in­dult. Te­he­reme­lő­je ol­dal­ra moz­dult s már­is en­ged­te a mély­be a te­her­kam­pót. A ká­bel­dob ha­ma­ro­san raj­ta ló­gott, és amíg a daru a mo­tor­ko­csi ele­jé­nek ma­gas­sá­gá­ba emel­ke­dett, a ká­bel le­göm­bö­lyö­dött. A tar­ta­lék vi­lá­gos­kék mun­ká­sai a ká­bel­nél ma­rad­tak és meg­kö­töt­ték.

Pon­to­san a pi­ros he­gesz­tő cso­port fe­lett le­süllyedt a ká­bel­dob. A mun­ká­sok le­gom­bo­lyí­tot­ták a ká­bel még hát­ra­le­vő ré­szét és össze­kö­töt­ték. Mi­alatt a dob ma­ga­san a le­ve­gő­ben to­va­moz­gott, az ult­ra­hang már újra fa­la­kat és fe­nék­le­me­ze­ket for­rasz­tott össze.

– A mód­szer be­vá­lik! – mond­ta Sch­re­yer, – Két és fél perc!

Bräu­ner azon­ban nem for­dult fe­lé­je. Újabb gom­bot nyo­mott meg s a mik­ro­fon­ba szólt:

– Ké­szít­sük elő az eme­let kö­zép­ső ré­szé­nek pár­ná­za­tát! – dör­gött hang­ja a te­rem hang­szó­ró­i­ban.

Sch­re­yer el­ké­ped­ve ha­jolt elő­re. Va­ló­ban, a sár­ga kár­pi­to­sok a kö­zép­rész­hez kö­ze­led­tek s is­mét után­pót­lás­ra volt szük­sé­gük.

Vé­gül ez is meg­volt. Bräu­ner a sze­re­lés ál­lá­sát újra össze­ha­son­lí­tot­ta az órá­val és az ütem­terv­vel, majd be­kap­csol­ta a hang­szó­rót, ba­rát­sá­go­san rá­vi­gyo­ro­dott Sch­re­yer­re és ki­ad­ta uta­sí­tá­sát:

– Fi­gye­lem! Egyes daru te­gye hely­re az elül­ső bur­ko­la­tot. A mun­ká­sok vi­gyáz­za­nak!

Egy pil­la­nat­ra szü­ne­telt a mun­ka. Min­den szem a nagy da­ru­kam­pó­ra irá­nyult, amely az elül­ső rész áram­vo­na­las ezüst kül­hé­ja fölé eresz­ke­dett. Az eme­lő­hur­ko­kat egy-ket­tő­re rá­akasz­tot­ták s a bur­ko­lat már­is a te­rem­ben le­be­gett. Csak a da­ru­mo­tor bu­gá­sa hal­lat­szott.

Mint hó­pe­hely, las­san eresz­ke­dett az ezüst­kö­peny a ko­csi bel­se­je fölé. Egy pil­la­nat­ra hang­za­var, el­foj­tott uj­jon­gás tört a ma­gas­ba s a tar­ka mun­ka­cso­por­tok újult erő­vel már­is a ko­csi má­sik vége felé áram­lot­tak.

* * *

– Kuse­mann mama üd­vö­zöl­tet! – tol­má­csol­ta mo­so­lyog­va Rai­ner. – Re­mé­li, nem vet­ted rossz-né­ven meg­jegy­zé­sét a fér­fi­as fog­lal­ko­zá­sok­ról!

– Meg­mond­tad neki, hogy én…? – kér­dez­te Lí­dia el­fo­gód­va.

– Ol­vas­ta a cik­ke­det! – vá­la­szol­ta és sze­mét egy pil­la­nat­ra sem for­dí­tot­ta el az ut­cai for­ga­lom­ra! Majd be­ka­nya­ro­dott egy mel­lék­ut­cá­ba s fo­koz­ta a ko­csi se­bes­sé­gét. Itt leg­alább le­ve­gő van! Min­den pil­la­nat drá­ga, este már vissza kell men­nie! A sín­au­tót még felül kell vizs­gál­ni, hisz a kí­sér­le­ti uta­kat rö­vi­de­sen meg kell kez­de­ni. Az égés­tér le­sze­re­lé­se pe­dig intő pél­da volt neki.

– És mit mon­dott? – fag­gat­ta Lí­dia fe­szült kí­ván­csi­ság­gal. Hogy ezt még kér­dez­ni kell tőle!

– Ki­cso­da? Ja, Kuse­mann mama! – Egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott. – Meg volt ijed­ve! Ezen­túl majd job­ban fog vi­gyáz­ni az elő­íté­le­te­i­vel!

– Va­ló­ban csak elő­íté­let volt? – kér­dez­te a lány paj­ko­san.

Rai­ner gyors ol­dal­pil­lan­tást ve­tett rá s ne­vet­ve mond­ta:

– Majd te be­bi­zo­nyí­tod neki, gon­do­lom. Ami­kor majd össze­há­za­sod­tunk!

A lány nem vá­la­szolt. Szép volt a jö­vő­ről ál­mo­doz­ni…

– Ak­kor meg­szűn­nek ezek a pár per­ces lá­to­ga­tá­sok, a „Bo­szor­kány” az is­tál­ló­ban ma­rad – kezd­te a fér­fi új­ból. – Ak­kor majd rend­sze­re­sen jár­ha­tunk az Ope­rá­ba, vagy a Ke­resz­te­se­ket hall­gat­juk…

Lí­dia fel­fi­gyelt. A Ke­resz­tes-kó­rust!… Te­hát a fér­fi fel­té­te­lez­te, hogy ő Drez­dá­ba fog köl­töz­ni. De­hát mi lesz ak­kor a mun­ká­já­val? Ren­dez­zen be egy la­bo­ra­tó­ri­u­mot ma­gá­nak és sza­ba­don dol­goz­zon… De ez csak vágy­álom! Vár­junk csak!

– Drez­dá­ban egy Or­vo­si Ku­ta­tó­köz­pon­tot akar­nak fel­ál­lí­ta­ni, ta­lán tud­nék ott…?

– Or­vo­si mun­ka? – kér­dez­te Rai­ner a sza­va­kat nyújt­va. – Szük­sé­ges ez? El­me­het­nél a Tech­ni­kai Fő­is­ko­la Mag­fi­zi­kai In­té­ze­té­be is!

A lány meg­hök­kent. – Van va­la­mi el­len­ve­té­sed az or­vo­si ku­ta­tás el­len?

– Hát igen – kezd­te a fér­fi óva­to­san anél­kül, hogy rá­né­zett vol­na. – Az atom­fi­zi­ka még­is csak más! És az em­ber ne ap­róz­za fel ma­gát. Az biz­tos, min­den­ki­nek meg­van a vessző­pa­ri­pá­ja – de hogy mel­lék­fog­lal­ko­zást csi­nál­junk be­lő­le?

– Úgy lát­szik, sem az or­vos­tu­do­mányt, sem en­gem nem ve­szel ko­mo­lyan!

– Té­ged ko­mo­lyan vesz­lek, Lí­dia – de nem az or­vos­tu­do­mány az iga­zi mun­ka szá­mod­ra! A fi­zi­ká­ban pon­to­san szá­mol­hatsz, de van­nak ál­lan­dó mennyi­sé­gek az or­vos­tu­do­mány­ban? Fel­te­vé­sek, hi­po­té­zi­sek, kí­sér­le­tek… hi­szen ma­gad is tu­dod! „Ve­gyen be a tab­let­tá­ból há­rom­szor egyet na­pon­ta, ha nem hasz­nál­na, ak­kor más baja van, ak­kor majd na­pon­ta négy­szer hat csep­pet pró­bá­lunk meg az üveg­csé­ből.” Hi­szen az atom­ku­ta­tás­ban rend­kí­vü­lit al­kot­tál Lí­dia… En­gedd át az or­vo­si rejt­vény-fej­té­se­ket azok­nak, akik nem tud­nak a ma­te­ma­ti­kus lo­gi­ká­já­val gon­dol­koz­ni! Mint a gi­gan­tum fel­fe­de­ző­jé­nek, ne­ked nincs ilyes­mi­re szük­sé­ged!

Lí­dia sér­tő­döt­ten hall­ga­tott. Ezt nem vár­ta vol­na tőle. Te­hát még­sem vet­te őt ko­mo­lyan, ta­lán egy ki­csit fél­té­keny is sok­ol­da­lú­sá­gá­ra. De igye­ke­zett el­ke­se­re­dé­sét le­küz­de­ni. Nem sza­bad igaz­ság­ta­lan­nak len­nie – ta­lán va­ló­ban ilyen­nek lát­ja az or­vos­tu­do­mányt. Kár, hogy eb­ben nem ér­tik meg egy­mást. Majd al­ka­lom­ad­tán vissza­tér erre a té­má­ra. De most pár rö­vid órá­ju­kat nem akar­ta el­ron­ta­ni. Mi­ért is kell min­den öröm­ben egy csepp üröm­nek is len­nie!

* * *

Mi­köz­ben „Az Em­ber” ol­va­sói ré­szint ször­nyül­köd­ve, ré­szint szak­sze­rű ér­dek­lő­dés­sel, ré­szint a kí­vül­eső kel­le­mes bor­zon­gá­sá­val ol­vas­ták Lí­dia cik­két a fo­ko­za­tos bé­nu­lás­ról és az­zal vi­gasz­ta­lód­tak, hogy a jár­vány nem a, kö­ze­lük­ben dü­höng és hogy ki­vá­ló tu­dó­sok fog­lal­koz­nak le­küz­dé­sé­vel, ad­dig a Szö­vet­sé­ges Ál­la­mok tu­do­má­nyos in­té­ze­te­i­nek kö­zös hul­lám­hosszán élénk iz­ga­lom ural­ko­dott. Táv­mon­da­tok ke­resz­tez­ték, ker­get­ték egy­mást, táv­író­kat he­lyez­tek mű­kö­dés­be s dö­rög­tek a rá­di­ó­sok fü­lé­be.

– A Grön­lan­di Ku­ta­tó­bi­zott­ság min­den­ki­hez: a fo­ko­za­tos bé­nu­lás jár­vány­sze­rű­en to­vább ter­jed! Az ed­di­gi óv­in­téz­ke­dé­sek ered­mény­te­le­nek. Meg­kí­sé­rel­jük, hogy a be­teg­ség le­fo­lyá­sát kés­lel­tes­sük. Leg­sür­gő­sebb se­gít­ség­re van szük­ség! A bi­zott­ság két tag­ja már meg­be­te­ge­dett!

Alig­hogy a je­len­tés utol­só sza­va­it le­ír­ták, már is­mét zö­rög­tek a bil­len­tyűk:

– Mün­chen Atom min­den­ki­hez: Fi­gye­lem! Fi­gye­lem! „Méh”-mű­ve­le­tet je­len­tünk be! Meg­küld­jük a fo­ko­za­tos bé­nu­lás el­len­sze­ré­vel ed­dig el­ért kí­sér­le­te­ink ered­mé­nye­it…

A mün­che­ni Atom­ku­ta­tó In­té­zet tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­gét ez a táv­mon­dat meg­száz­szo­roz­ta. Mün­chen „Méh”-et je­len­tett be, ami­nek az volt az ér­tel­me, hogy az összes ku­ta­tó in­té­ze­tek be­kap­cso­lód­tak és tá­mo­gat­ták Mün­chent. Gyor­san össze­ál­lí­tott ku­ta­tó kol­lek­tí­vák vet­ték át az in­té­ze­tek­ben a szá­mí­tá­so­kat, nagy­sza­bá­sú kí­sér­le­te­ket foly­tat­tak le, me­lyek Mün­chent fel­tar­tot­ták vol­na mun­ká­já­ban, majd el­len­őriz­ték a mün­che­ni ered­mé­nye­ket és a rá­di­ó­be­je­len­tés vissz­hang­ja­ként, ér­té­kes meg­jegy­zé­sek és ta­ná­csok szá­za­it fűz­ték hoz­zá.

De nem­csak rá­dió­táv­ira­tok ér­kez­tek Mün­chen­be, ha­nem re­pü­lő­gé­pek is le­száll­tak az In­té­zet re­pü­lő­te­rén s részp­re­pa­rá­tu­mo­kat, ku­ta­tá­si anya­got és mű­sze­re­ket hoz­tak.

Ezt az együtt­mű­kö­dést már ki­pró­bál­ták s nagy­sze­rű ered­mé­nye­ket ér­tek el vele más ese­tek­ben. Csak az elő­ző év­ben hí­vott fel Moszk­va egy ilyen kö­zös ak­ci­ó­ra, ak­kor a fe­hér­vé­rű­ség­nek, a vér­kép­ző szö­ve­tek ha­lá­los ki­me­ne­te­lű meg­be­te­ge­dé­sé­nek ha­tá­sos el­len­sze­ré­ről volt sző. Há­rom hó­nap alatt az együtt­mű­kö­dés meg­hoz­ta ered­mé­nyét.

Öt em­bert, akik egy kí­sér­let köz­ben su­gár­zá­si égé­se­ket szen­ved­tek, meg tud­tak men­te­ni s az egész em­be­ri­ség meg­sza­ba­dult a le­u­ké­mia ijesz­tő ré­mé­től.

* * *

Rai­ner egy nagy Eu­ró­pa-tér­kép előtt ál­lott. Te­kin­te­te a pi­ros vo­na­la­kat kö­vet­te, a fő­vá­ros­tól fő’ vá­ro­sig hú­zó­dó ma­gas­vas­út pá­lyá­ját.

Az új sín­au­tó kí­sér­le­ti út­ja­it a Ba­rát­ság-út­tal akar­ták be­fe­jez­ni a Szö­vet­sé­ges Eu­ró­pai Ál­la­mo­kon ke­resz­tül.

Rai­ner ki­me­rült volt. Azt a fá­radt­sá­got érez­te, ami az em­bert ak­kor fog­ja el, ami­kor a leg­ne­he­zebb küz­de­lem után van már. Ami­kor a meg­ol­dat­lan fel­ada­tok özö­ne meg­ol­dó­dik s egy nagy mű sok mel­lék­vá­gá­nya a cél­ban har­mo­ni­ku­san egye­sül.

A vas­út-igaz­ga­tó­sá­gok táv­ira­tai he­ver­tek előt­te. Csak Olasz­or­szág nem hagy­ta még jóvá a me­net­ren­det. De min­den pil­la­nat­ban be­fut­ha­tott a vá­lasz.

A fá­radt­ság ólom­súllyal ne­he­ze­dett reá. Ne­héz­ke­sen nyúlt a házi kép­te­le­fon felé s a gaz­da­sá­gi osz­tály ké­szen­lé­ti szol­gá­la­tát hív­ta.

– Küld­je­nek ké­rem, egy csé­sze ká­vét a szo­bám­ba!

– Ha­us­berg kol­lé­ga – mond­ta szem­re­há­nyó­an kép­er­nyőn meg­je­le­nő le­ány –, az üzem­or­vos­nő azt ta­ná­csol­ta ma­gá­nak…

– Az ör­dög­be is, nincs szük­sé­gem gyám­ra! – tört ki Rai­ner. – Egy ká­vét sze­ret­nék s ha nem akar adni, ak­kor szí­ves­ked­jék meg­mon­da­ni.

Ami­kor a lány sér­tő­dött arc­ki­fe­je­zé­sét meg­lát­ta, sze­lí­deb­ben tet­te hoz­zá: – Hoz­za már, amit kér­tem, szük­sé­gem van a ká­vé­ra!

Rö­vid­del rá a kávé az asz­ta­lán ál­lott.

Mi­köz­ben a for­ró italt él­ve­zet­tel szür­csöl­te, pil­lan­tá­sa új­ból a tér­ké­pen ka­lan­do­zott.

A párt­tit­kár lé­pett be, egy szé­les­vál­lú, ne­ve­tő­sze­mű, min­dig mo­soly­gó óri­ás. Aki nem is­mer­te, ne­ve­tett gúny­ne­vén: „Vas­jan­kó!” A ke­dé­lyes, nyu­godt Mei­nert Ha­ris sze­re­lő­ről sen­ki sem tud­ta vol­na fel­té­te­lez­ni, hogy ér­tel­mes vagy akár­csak, hogy ener­gi­kus.

– Egész­sé­ged­re! – üd­vö­zöl­te Rai­nert dör­gő mély hang­ján s tüs­tént a csé­szé­re mu­ta­tott. – Job­ban ten­néd, ha ezt el­hagy­nád!

– Gyám­ko­dás­tok­kal már las­san az ide­ge­im­re men­tek! – vá­la­szolt in­ge­rül­ten Rai­ner. – Dol­gozz csak éj­jel-nap­pal és ne le­gyél fá­radt! Kü­lön­ben én sem szó­lok bele, hogy krump­li­fo­gyasz­tá­sod a nad­rág­mé­re­ted­hez szabd!

Mei­nert csak ne­ve­tett s egy szé­ket hú­zott kö­ze­lebb ma­gá­nak.

– Ame­lyik ku­tya ugat, az nem ha­rap. Rai­ner, ma­radj csak bé­kén! Meg­ér­tem, hogy fá­radt vagy, bár nem tu­dom fel­fog­ni, mi­ért kell va­la­ki­nek éj­jel nap­pal a mun­ká­ba me­rül­ni! Én er­ről nem tu­dok és nem is aka­rok tu­do­mást sze­rez­ni, ér­ted? Ha majd egy­szer el­me­sé­led a Szak­szer­ve­zet­nek, cso­dál­koz­ni fogsz! És mi­előtt a pró­ba­uta­kat meg­kez­de­né­tek, ala­po­san aludd ki ma­gad, kü­lön­ben más­ra bízzuk!

– Hát ez az­tán…

– Disz­nó­ság len­ne, tu­dom, azt aka­rod mon­da­ni – sza­kí­tot­ta fél­be Mei­nert. – De nézd re­á­li­san a dol­got! Értsd már meg vég­re, hogy ha mint tech­ni­kus va­la­mit pro­du­kál­ni akarsz, ak­kor mint em­ber tel­jes ér­té­kű kell, hogy légy! Az em­ber pe­dig alud­jon, gyűjt­sön erőt, ér­ted? De nem azért jöt­tem, hogy ve­led ve­sze­ked­jem. Sze­ret­ném tud­ni, hogy vi­sel­ke­dik Splitt?

Rai­ner né­ze­get­te egy ki­csit, az­tán fel­ne­ve­tett:

– Csak ki le­het­ne egy­szer zök­ken­te­ni a nyu­gal­mad­ból!

– Az nem fog men­ni, mert én min­dig ren­de­sen al­szom, ér­ted? De mi van Split­tel?

– Meg va­gyok vele elé­ged­ve. Van még ja­ví­ta­ni va­ló­ja, de tel­je­sen át­ala­kí­ta­ni úgy­sem tud­juk. Öreg fát csak nye­se­get­ni le­het, haj­lí­ta­ni már nem. Cso­da már az is, hogy fel­fog­ta mit je­lent a kol­lek­tív mun­ka.

– Nem cso­da, ha a Busch­ner­rel kap­cso­la­tos meg­ráz­kód­ta­tást fi­gye­lem­be vesszük. Csak azt tud­nám a ke­zem közé kap­ni, még én is el­ve­szí­te­ném a nyu­gal­ma­mat! Split­ten majd to­vább is raj­ta tar­tom a sze­mem. Ha be­csü­le­te­sek a szán­dé­kai, ak­kor egyet­len szó sem fe­les­le­ges, hogy meg­ér­tes­sük vele, ami­vel még nincs tisz­tá­ban.

– És ha nem be­csü­le­te­sek?

– Azt nem aján­la­nám neki! De vi­gyáz­ni kell, ne­hogy té­ves né­ze­te­it mind­járt el­len­sé­ge­sek­nek ve­gyük. Ez ugyan egy­sze­rűbb és ké­nyel­me­sebb – de sem­mit sem ér­nénk vele. S azt hi­szem, az­zal sem ál­tat­hat­juk ma­gun­kat, hogy mi nem va­gyunk hi­bá­sak eb­ben! Na­gyon is ke­ve­set tö­rőd­tünk vele. A Busch­ner-Splitt his­tó­ria nem jó rek­lám a szá­munk­ra!

– Azt hi­szem, Split­tel majd csak meg­le­szünk. Ke­vés­bé re­mény­ked­nék, ha a meg­győ­zöt­tet ját­sza­na. Tény, hogy nyíl­tan meg­mond­ja a vé­le­mé­nyét. A buj­ká­lók meg az „ezer­szá­za­lé­ko­sak”, akik­nek so­ha­sem elég ne­héz a fa­ka­la­pács, min­dig ve­sze­del­me­seb­bek vol­tak!

– Ezek kö­zött is két faj­ta van, ba­rá­tom. Az egyik az ezer szá­za­lé­ká­val el­len­sé­ges érzü­le­te­it akar­ja lep­lez­ni, vagy egy jó kis hú­sos­fa­ze­kat akar ma­gá­nak sze­rez­ni; a má­sik va­ló­ban hi­szi, amit csi­nál, de nem ve­szi ész­re, hogy mér­ték­te­len­sé­gé­vel több kárt okoz, mint hasz­not. – Mennyi­re vagy a Ba­rát­ság-utad­dal?

Rai­ner meg­mu­tat­ta az ira­to­kat, majd a fa­li­tér­kép­re mu­ta­tott. – Ott lát­ha­tod kép­ben!

Mei­nert fel­ál­lott, a tér­kép­hez lé­pett s mu­ta­tó­uj­já­val vé­gig­ment a pi­ros vo­na­lon.

– Ber­lin, Var­só, Moszk­va, Kis­inyov, Bu­ka­rest, Szó­fia – va­jon ké­szen lesz­nek a pá­lya­épí­tés­sel? Belg­rád, Bu­da­pest, Bra­ti­sla­va, Bécs, Prá­ga, Mün­chen, Inns­bruck, Tri­eszt, Bo­lo­gna, Fi­ren­ze, Róma, Ge­no­va, Mi­lá­nó, Genf, Pá­rizs, Brüsszel, Ant­wer­pen, majd a nagy hí­don át Rot­ter­dam, Ut­recht, Os­nab­rück, Han­no­ver, Ber­lin…

– Em­ber, em­ber, te az­tán be­le­mász­tál. A meg­be­szé­lé­sen ez nem is volt ilyen vi­lá­gos előt­tem! Hány ki­lo­mé­ter ez össze­sen?

– Ke­re­ken nyolc­ezer öt­száz. A sín majd­nem min­de­nütt nyíl­egye­ne­sen ha­lad.

– Te­hát, ha tel­jes se­bes­ség­gel uta­zol, ke­re­ken ki­lenc és fél órá­ig tart… el­kép­zel­he­tet­len!

– A fő­vá­ro­sok­ban való fél­órás tar­tóz­ko­dá­sok­kal együtt ti­zen­hat órá­ra van szük­sé­gem.

– És mi­kor lesz az uta­zás?

– Hol­nap­hoz négy hét­re. Már csak az ola­szok hoz­zá­já­ru­lá­sa van hát­ra!

– No jó. Ha ne­héz­sé­ge­id len­né­nek, for­dulj hoz­zám, ta­lán se­gít­he­tek. Raj­tam ne múl­jon! – mond­ta Mei­nert s el­hagy­ta a szo­bát.

Rai­ner nem tud­ta, ne­ves­sen-e. – „Raj­tam ne múl­jon” – ho­gyan kép­ze­li ezt Vas­jan­kó? Más­fe­lől, meg kell hagy­ni, ed­dig még min­den­re ta­lált va­la­mi meg­ol­dást! De mit töri a fe­jét ilyen kép­te­len­sé­ge­ken, min­den rend­ben van és kész!

* * *

És még­sem volt min­den rend­ben!

Ró­má­ból táv­irat fu­tott be:

Örü­lünk a „Nyíl”-nak, pá­lya­test-elő­ké­szí­tés be­fe­jez­ve. Al­pe­si alag­út­ban saj­nos, csak száz ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel ha­lad­hat, mi­vel lég­nyo­más-ki­egyen­lí­tés­hez túl­sá­go­san szűk.

Rai­ner szé­ké­be ros­kadt.

Az al­pe­si alag­út… az is­te­nit! Erre nem gon­dolt! Mi hasz­na a leg­me­ré­szebb híd­í­vek­nek, ha még alag­utak lé­tez­nek!

A nyo­más­ki­egyen­lí­tés mennyi gon­dot oko­zott már neki! De ed­dig csak a szűk ál­lo­más­csar­no­kok­ról volt sző, me­lye­ken a sín­au­tó­nak tel­jes se­bes­ség­gel kel­lett át­ha­lad­nia, né­hány ócs­ka ab­lak­üveg­ről. Most azon­ban alag­út az aka­dály, szik­la­fa­lak­kal, s ezek nem en­ged­nek s nem re­pül­nek szét, hogy a nyo­más ki­egyen­lí­tőd­jék!

Még egy­szer maga elé kép­zel­te a dol­got.

A sín­au­tó ki­lenc­száz ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel be­fut egy szűk alag­út­ba, a le­ve­gő össze­nyo­mó­dik, mi­vel nem tud ilyen se­be­sen ki­tér­ni, a nyo­más nö­vek­szik, a mű­anyag­bur­ko­lat ir­tó­za­tos üté­se­ket kap. A Leg­rosszabb azon­ban még csak most kö­vet­ke­zik: az elől fel­lé­pő túl­nyo­más s a sín­au­tó mö­gött fel­lé­pő szí­vó­ha­tás kö­vet­kez­té­ben a le­ve­gő hát­ra­áram­lá­sa, ami egy­út­tal a haj­tó­mű­vön való át­áram­lást is je­len­ti, fel­gyor­sul. Az alag­út­ban min­den ke­reszt­tár­na meg­vál­toz­tat­ja a nyo­más­vi­szo­nyo­kat, a haj­tó­mű sza­bály­ta­la­nul mű­kö­dik… el­vesz­tik ural­mu­kat fö­löt­te… Va­jon he­lyes-e az el­kép­ze­lé­se?

De­hát mi­hez kezd­jen most? Órán­ként száz ki­lo­mé­ter­rel men­jen az alag­úton át? Ez le­he­tet­len! A me­net­ren­det rög­zí­tet­ték, de et­től el­te­kint­ve is száz ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­nél olyan rossz a ha­tás­fok, hogy oxi­gén be­táp­lá­lá­sá­hoz kell fo­lya­mod­ni üze­mel­te­tés köz­ben; de mennyi oxi­gént kell hát ma­gá­val vin­nie? Ez már nem is uta­zás len­ne… Me­lyik au­tó­ve­ze­tő vál­lal­ná, hogy ön­in­dí­tó­val te­gye meg útja egyes sza­ka­sza­it?

De mi a meg­ol­dás? Ha­lasszák el az utat?

Az utol­só meg­be­szé­lé­sen Hän­le­in nyo­ma­té­ko­san rá­mu­ta­tott, hogy az üzem­anya­gok be­ho­za­ta­li ára gyor­san emel­ke­dik, hogy a bel­föl­di ára­kat a leg­jobb aka­rat­tal sem tud­ják már so­ká­ig tar­ta­ni… Ez fel­emelt szál­lí­tá­si ki­adá­so­kat je­len­te­ne, ár­drá­gu­lást az egész vo­na­lon…

De mit te­gyen?

Ha az utat el­ha­laszt­ják, az árak ví­gan to­vább emel­ked­nek – ha meg­tart­ják, ez ki­hat a vi­lág­pi­ac­ra, mert nyil­ván­va­ló­vá vá­lik, hogy a fo­lyé­kony üzem­anya­gok a köz­le­ke­dés­ben el­vesz­tik je­len­tő­sé­gü­ket.

Hir­te­len eszé­be ju­tott, a Vas­jan­kó. Biz­tat­ta, hogy ha ne­héz­sé­gei lesz­nek, for­dul­jon hoz­zá! Nos, lás­suk, mit szól most eh­hez?

Kár­örö­me még­is az­zal a be nem val­lott re­mény­ke­dés­sel ve­gyült, hogy hát­ha rá­buk­kan Mei­nert a meg­ol­dás­ra.

– Hadd hall­jam! – mond­ta rö­vi­den Mei­nert. Ne­héz­kes­sé­ge pil­la­na­tok alatt el­tűnt. Tel­ve volt ener­gi­á­val, erő­vel, s szin­te meg­fe­szült, mint egy fel­hú­zott acél­ru­gó, amely min­den pil­la­nat­ban ki­vá­gó­dás­sal fe­nye­get.

– Te­hát oxi­gén­hez kell fo­lya­mod­nunk! – fe­jez­te be be­szá­mo­ló­ját Rai­ner.

– Ezt te uni­ver­zá­lis meg­ol­dás­nak tar­tod? – kér­dez­te eny­he gúnnyal Mei­nert.

– Az ör­dög­be is, nem! De ez az egyet­len – leg­alább­is más meg­ol­dás ilyen rö­vid idő alatt le…

– Le­he­tet­lent akar­tál mon­da­ni. Jó, hogy nem mond­tad ki! – fe­lel­te Mei­nert szá­ra­zon. – De le­gyünk tár­gyi­la­go­sak. Ha el­te­kin­tünk a rö­vid ha­tár­idő­től, mi­lyen meg­ol­dást aján­la­nál?

Rai­ner rö­vid ide­ig töp­ren­gett.

– Tár­na­bő­ví­tés – húz­ta fel a vál­lát.

– No, jó… Ülést hí­vunk egy­be! Há­rom óra alatt, gon­do­lom össze tu­dom hoz­ni a szük­sé­ges szak­em­be­re­ket!

Mei­nert Hans a táv­író­gép­hez fo­lya­mo­dott.

– Bá­nya­ügyi Mi­nisz­té­ri­um, Ber­lin. Ké­rem, küld­je­nek azon­nal kü­lön­re­pü­lő­gé­pen alag­út-szak­ér­tőt Drez­dá­ba. Leg­ké­sőbb ti­zen­hat órá­ra vár­juk. Alá­írás Mei­nert üze­mi párt­tit­kár.

– Hon­vé­del­mi Mi­nisz­té­ri­um. Ber­lin. Ké­rem, küld­je­nek azon­nal rob­ban­tó-szak­ér­tőt…

– Le­u­na Ve­gyé­sze­ti Ku­ta­tó In­té­zet. Ké­rem, küld­jék azon­nal fő­ve­gyé­szü­ket… A táv­író­gép za­ka­tolt.

– Kész? Kire van még szük­sé­günk? Egy geo­ló­gus­ra?… Foly­tat­juk:

– Lip­csei Kü­lön­le­ges Fú­ró­mű­vek! Ugyan­az a szö­veg, csak fő­konst­ruk­tőrt és egy érc­ku­ta­tót ké­rünk! Ha leg­alább az egyik­re nem lesz szük­sé­günk, ha­mut szó­rok a fe­jem­re! Ezek az­tán szét­tép­nek en­gem már a le­ve­gő­ben. Bár ki­csit ne­héz dol­guk lesz az én ki­lenc­ven ki­lóm­mal!

A Gi­gan­tum-osz­tály tár­gya­ló­szo­bá­já­ban az óra pon­to­san ti­zen­hat órát mu­ta­tott, mi­kor az utol­só meg­hí­vott is be­lé­pett.

Ra­íner pon­to­san vá­zol­ta a hely­ze­tet. Mun­ka­tár­sai és Sch­re­yer, aki ép­pen egy szol­gá­la­ti út­ról tért vissza, meg­döb­ben­tek. A ven­dé­gek je­len­tő­ség­tel­je­sen néz­tek egy­más­ra.

Szen­ve­dé­lyes vita in­dult meg.

Va­la­ki azt aján­lot­ta, te­gyék meg az első utat oxi­gén be­táp­lá­lás­sal és a prob­lé­mát majd ké­sőbb old­ják meg, de ezt Rai­ner kol­lé­gái he­ve­sen el­le­nez­ték.

– Nem végzünk fél­mun­kát, ezt meg­fo­gad­tuk! – ki­ál­tot­ta Bräu­ner. De ő sem ta­lált meg­ol­dást. A szak­em­be­rek vé­le­mé­nye sze­rint még ha a leg­kor­sze­rűbb el­já­rást al­kal­maz­zák, a leg­jobb rob­ban­tó­sze­re­ket, a leg­ke­mé­nyebb kő­zet­fú­ró­kat ve­szik is igény­be, a ha­tár­idő túl­sá­go­san rö­vid.

Az igaz­ga­tó oda­súg­ta Sch­re­yer­nek: – Most már ér­tem, ho­gyan ér el ak­ko­ra si­ke­re­ket! Fa­na­ti­ku­so­kat gyűj­tött maga köré! Nem hit­tem vol­na, hogy em­be­rek ennyi­re össze tud­ja­nak nőni fel­ada­tuk­kal! Ró­luk most már el­hi­szem, hogy éle­tü­ket is ké­szek koc­ká­ra ten­ni mun­ká­ju­kért. De saj­nos itt nincs meg­ol­dás, ezt meg kell ve­lük ér­tet­ni, bár­mi­lyen ne­héz is.

Fel­emel­ke­dett.

– Kol­lé­gá­im – kezd­te óva­to­san –, kol­lé­gá­im, azt hi­szem, hi­á­ba­va­ló min­den eről­kö­dé­sünk. Itt nincs meg­ol­dás! S nézzünk csak jó­za­nul szem­be a kér­dés­sel: egy­ál­ta­lá­ban, van ér­tel­me en­nek az erő­fe­szí­tés­nek? Annyi­ra fon­tos, hogy már az első úton ki­lenc­száz ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel tud­ja­tok az alag­uta­kon át­szá­gul­da­ni?

Splitt, aki Sch­re­yer mö­gött ült, az igaz­ga­tó sut­to­gó sza­va­it épp­oly jól hal­lot­ta, mint han­gos el­len­ve­té­se­it. Ma­gá­ba ros­kad­va ku­por­gott szé­kén. Gon­do­la­tai ka­va­rog­tak. Fa­na­ti­ku­sok… éle­tü­ket is ké­szek koc­ká­ra ten­ni mun­ká­ju­kért.

Éle­tü­ket!

Így ítél­ték meg Ha­us­berg osz­tá­lyát… Ez volt Ha­us­berg elő­nye, a ter­hek vál­la­lá­sa, egész az ön­fel­ál­do­zá­sig. És ilye­nek vol­tak mind! Mind? Az ő ki­vé­te­lé­vel!

Bár kol­lé­gái úgy érint­kez­tek vele, mint­ha mi sem tör­tént vol­na köz­tük, nem érez­te ma­gát hoz­zá­juk tar­to­zó­nak… A rossz lel­ki­is­me­ret hoz­ta ezt ma­gá­val… Azok nem tud­ták, hogy ő… El­hall­gat­ta és Busch­ner­re ken­te az egé­szet, köz­ben pe­dig még a la­ká­sán he­vert a por­lasz­tó!

A párt­tit­kár szó­lalt fel.

– Nem va­gyunk egy vé­le­mé­nyen, igaz­ga­tó elv­társ! Ez nem hasz­ta­lan eről­kö­dés! Nem a leg­ki­sebb el­len­ál­lás irá­nyát kell ke­res­nünk! Még ha csak­ugyan hi­á­ba is gyűl­tünk vol­na itt egy­be, még ha ki­lenc­ven­ki­lenc­szer is gyűl­nénk össze hi­á­ba, ak­kor se len­ne kár­ba ve­szett fá­rad­ság! Mert szá­zad­szor­ra biz­tos ta­lá­lunk va­la­mi új utat! És ez a szá­za­dik meg­éri a töb­bi ki­lenc­ven­ki­len­cet!

Ek­kor Splitt emel­ke­dett fel s olyan ha­tá­ro­zot­tan be­szélt, mint még soha. – Egy kér­dé­sem van a Bá­nya­ügyi Mi­nisz­té­ri­um kül­dött­jé­hez: le­het­sé­ges len­ne a tár­na ki­bő­ví­té­se, ha a hegy… mond­juk, kré­tá­ból len­ne?

Nem tö­rő­dött a je­len­le­vők meg­ro­vó pil­lan­tá­sa­i­val.

– Le­het­sé­ges. De mi hasz­nunk az ilyen spe­ku­lá­ci­ók­ból?

– Ak­kor az alag­út ha­tár­idő­re ké­szen lesz! Van egy anyag, az ato­mo­f­lor, mely szét­por­laszt­ja a kö­vet, az acélt. Csak a ke­mény­gu­mi és a kü­lön­le­ges üveg áll neki el­len. Ha a kü­lön­le­ges fú­ró­kat és a ré­se­lő­gé­pek fo­ga­it tör­he­tet­len, kü­lön­le­ges üveg­ből ké­szít­jük el, a töb­bi mun­ka­esz­közt pe­dig ke­mény­gu­mi-be­vo­nat­tal lát­juk el, vagy egye­ne­sen ab­ból gyárt­juk, az el­já­rás­nak nincs sem­mi ne­héz­sé­ge. Aján­lom, hogy a szer­szá­mok­ra fröccsen­tő el­já­rás­sal gu­mi­be­vo­na­tot vi­gyünk rá. Az ato­mo­flór­ral kap­cso­lat­ban, amint Ha­us­berg kol­lé­ga is ta­nú­sí­ta­ni tud­ja, ta­pasz­ta­la­ta­im van­nak, mert a ki­roj­to­so­dott haj­tó­mű­vek az én szám­lám­ra íran­dók! És a he­gyek­ben meg­ej­ten­dő por­lasz­tás­ra fel­ajánl­ko­zom. Ké­rem ezt a meg­bí­zást, mi­előtt bí­rá­im elé ál­la­nék!

Sza­vai után csönd ál­lott be, úgy tűnt neki, fe­ne­ket­len csönd. Az­tán nagy­so­ká­ra, va­la­hon­nan messzi­ről Mei­nert hang­ját hal­lot­ta. – Úgy gon­do­lom, meg­csi­nál­juk. S hogy maga eb­ben a mun­ká­ban részt ve­hes­sen, azért sze­mé­lye­sen fo­gok köz­ben jár­ni – s ígé­rem, ha ott meg­áll­ja a he­lyét, raj­ta le­szek, hogy bün­te­té­sét ki­töl­tött­nek ve­gyék! De ad­dig, ezt meg kell ér­te­nie, az ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­ve­ket tá­jé­koz­tat­nom kell. Mi­vel ön­kén­tes val­lo­mást tett, va­ló­szí­nű­leg be­érik majd az­zal, hogy na­pon­ta je­lent­ke­zik az ügye­let­nél, de ta­lán az is ele­gen­dő lesz, ha mi na­pon­ta iga­zol­juk je­len­lé­tét. És most tér­jünk a fel­adat­ra: elő tu­dunk ál­lí­ta­ni rö­vid idő alatt ilyen üveg­fú­ró­kat?

– In­téz­ke­dem, hogy reg­gel az üveg­töm­bö­ket le­szál­lít­sák, s ak­kor na­pon­ta száz fú­ró­fe­jet ké­szí­tünk – biz­to­sí­tot­ta a fú­ró­gyár meg­bí­zott­ja. – Ugyan­csak el­vál­lal­juk a ré­se­lő­fo­gak elő­ál­lí­tá­sát is.

– Mi­lyen mé­lyen hat az ato­mo­f­lor, Splitt kar­társ?

– Egy mé­ter­nyi­re!

– Hon­nan sze­rez­te maga ezt az anya­got? Van eb­ből még a Szö­vet­sé­ges Ál­la­mok­ban?

A ve­gyész a fe­jét ráz­ta. Splitt emel­ke­dett szó­lás­ra.

– Busch­ner­től kap­tam, mi­kor a tel­ke­men úszó­me­den­cét akar­tam ké­szí­te­ni s szik­lák­ra buk­kan­tam. Be kel­le­ne ve­zet­nünk!

Mi­kor Splitt is­mét le­ült, Rai­ner csend­ben el­hagy­ta a szo­bát. A vita to­vább folyt a szük­sé­ges in­téz­ke­dé­sek­ről. Rai­ner ép­pen ak­kor tért vissza, ami­kor Mei­nert be­zár­ta az ér­te­kez­le­tet.

– Ber­lin­ben el­in­dí­tom a szük­sé­ges anyag­ki­uta­lá­so­kat és a tár­gya­lá­so­kat is meg­kezd­jük Olasz­or­szág­gal. Úgy vé­lem, a köz­le­ke­dé­si ta­nács hoz­zá fog já­rul­ni. Az olasz vas­út­épí­tők­re pe­dig rá­bíz­hat­juk ma­gun­kat! Az ato­mo­f­lor be­ho­za­ta­la azon­ban ne­héz dió… Ha azok szi­ma­tot kap­nak, hogy mire akar­juk fel­hasz­nál­ni, a ki­vi­telt zá­rol­ni fog­ják!

– Té­vedsz! Most be­szél­tem a meny­asszo­nyom­mal – szó­lalt meg Rai­ner. – Az Atom­ku­ta­tó In­té­zet­ben már elő­ál­lí­tot­tak egy ha­son­ló ké­szít­ményt. Még nem ad­ták át köz­hasz­ná­lat­ra, de ki­elé­gí­tő mennyi­ség­ben a ren­del­ke­zé­sünk­re tud­nák bo­csá­ta­ni.

– Ak­kor meg is fog­juk kap­ni! – biz­to­sí­tot­ta Mei­nert.