10. fe­je­zet

Öz­vegy Kuse­man­né az ab­lak­nál ült és be­le­hall­ga­tó­zott az es­té­be. A „Bo­szor­kány” tom­pa zú­gá­sa még nem hal­lat­szott – Rai­ner az utób­bi idő­ben elég rend­szer­te­le­nül járt haza.

A lom­bok zöld­je sok telt szín­be vál­tott át. Sár­ga, bar­na és vö­rös fol­tok vi­rí­tot­tak. A ter­mé­szet az esz­ten­dő utol­só ün­ne­pé­re ké­szült, a nagy ha­lot­ti tor­ra. Mi­előtt álom­ra haj­ta­ná szép fe­jét, mi­előtt a jég-sza­kál­lú Tél elé nyúj­ta­ná a ko­pasz fák ha­lott uj­ja­it, még utol­já­ra ma­gá­ra öl­töt­te káp­rá­za­tos pom­pá­ját.

Már fonnya­dó le­ve­lek­kel ját­szott a szél, ma­gá­val ra­gad­ta a kis her­vadt tán­co­so­kat s zi­ze­gő sző­nye­get szőtt be­lő­lük az óri­ás lép­tek­kel kö­ze­le­dő mord fagy elé.

Öz­vegy Kuse­man­né a vi­har sü­völ­té­sét hall­gat­ta, mely a szél nyo­má­ba eredt, hogy mun­ká­ját be­fe­jez­ze. Reg­gel már tar lesz az erdő…

Az utób­bi idő­ben ma­gá­no­sabb­nak érez­te ma­gát, mint más­kor. Ta­lán az őszi han­gu­lat hoz­ta ezt ma­gá­val, ta­lán Rai­ner mind gya­ko­ribb ké­sé­sei? Vagy csak az, hogy im­már iga­zán öreg lett? Ta­lán elő­hír­nö­ke ez az ér­zés an­nak, ami­re az utób­bi idő­ben oly gyak­ran gon­dol: Rai­ner­nak – ha csak nem akar gyer­me­kei kö­zött nagy­ap­juk­nak lát­sza­ni – las­san asszony, új ott­hon után kell néz­nie.

Ha meg akar­ják ér­te­ni gye­re­ke­i­ket a szü­lők: fi­a­ta­lok kell, hogy le­gye­nek. Ő azért mon­dott le a gye­rek­ről, ami­kor Kuse­man­né oly ké­sőn meg­is­mer­te… és ami­kor rá­adá­sul az első évek el­múl­tak anél­kül, hogy kí­ván­sá­guk tel­je­sült vol­na.

Há­rom órá­ja ült már így, ha­ris­nya­kö­té­sé­vel ölé­ben, oly­kor hall­ga­tóz­va, a fél­ho­mály­ba, kém­lel­ve. Hol ma­rad Rai­ner?

Mi­óta Mün­chen­ben járt s utá­na a „Bo­szor­kány”-t ki­köl­csö­nöz­te, na­gyon ke­vés ide­je volt.

Új­mó­di szer­ke­zet az a ko­csi! Két­ke­re­kű autó?! Min­den ál­dott nap pe­pe­csel raj­ta va­la­mit mun­ka­idő után. Hi­szen nem is csú­nya az a ko­csi – de még­is va­la­hogy mu­lat­sá­gos… Szo­kat­lan! Is­te­nem, ami­kor ő még annyi idős volt, mint Rai­ner – ak­kor tört ki a há­bo­rú –, fa­gáz­zal mű­köd­tek az au­tók, mert ke­vés volt a ben­zin!

Még fel tud­ta idéz­ni az eset­len gá­zo­sí­tó ké­pét, amely mint egy kály­ha ál­lott a te­her­au­tók ve­ze­tő­fül­ké­je mö­gött, vagy a sze­mély­ko­csik cso­mag­tar­tó­ja he­lyén. Fá­val vagy ant­ra­cit­tal tü­zel­tek ben­ne és va­la­hány­szor meg­rak­ták, nagy ro­po­gás­sal és bü­dös füst­fel­hő­ket ere­get­ve rottyant fel. A ben­zint bi­zony ak­kor a re­pü­lő­gé­pek és a pán­cé­lo­sok tel­he­tet­len tar­tá­lyai nyel­ték el.

S most is­mét szű­ké­ben van­nak a ben­zin­nek. Már nem ele­gen­dő az uta­kon, sí­ne­ken, vi­zén és le­ve­gő­ben dü­bör­gő sok mo­tor szá­má­ra. Igé­nye­seb­bek let­tek az em­be­rek. Ez per­sze fel­duz­zasz­tot­ta a ke­res­ke­del­met s vele együtt a köz­le­ke­dést is!

De ezek már nem fo­lya­mod­nak a fa­gáz­hoz!

Rai­ner egy kis gö­rön­gyöt du­gott va­la­me­lyik nap az orra alá s nagy ti­tok­za­to­san mond­ta:

– Ez hajt­ja majd jár­mű­ve­in­ket, Kuse­mann mama, ez lesz mo­tor­ja­ink üzem­anya­ga, nem a fa­fő­ző-fa­zék, mint az ős­kor­ban! És a „Bo­szor­kány” is nem­so­ká­ra ez­zel sza­lad! Ek­kor­ka gö­rönggyel egy hé­tig ro­bog­ha­tok!

Ne­ve­tett ő is ak­kor – vég­ered­mény­ben már hal­lott egyet s mást az atom­ener­gi­á­ról. – Ügyes do­log. Rai­ner, az atom­rom­bo­lás! – de nem lesz ez ve­szé­lyes? Ha ne­ki­ro­han egy fá­nak s a re­ak­tor széj­jel­esik, ki van téve a ra­dio­ak­tív su­gár­zás­nak!

Még ma is mo­so­lyog, ha Rai­ner meg­hök­kent arc­ki­fe­je­zé­sé­re vissza­em­lék­szik! Hogy cso­dál­ko­zott, a fiú, hogy ő, az öreg­asszony ennyi­re ért hoz­zá! Hát nem is élt soha a Hold­ban! Ér­te­ni akart a mo­dern dol­gok­hoz is, azon volt, hogy leg­alább ko­nyít­son va­la­mit Rai­ner tu­do­má­nya­i­hoz, hogy ha a fi­ú­nak be­szél­get­ni szottyan ked­ve, ne úgy áll­jon előt­te, mint bor­jú az új kapu előtt! Hi­szen sen­ki­je sem volt Rai­ne­ron kí­vül! S an­nak is volt-e va­la­ki­je va­jon? Csak ö!

– Kuse­mann mama! – mond­ta ak­kor. – Ezt a gö­rön­gyöt nem rom­bol­juk szét, ha­nem sza­bály­sze­rű­en el­éget­jük! Az égés­nél át­vál­to­zik az atom­bu­rok s ak­ko­ra hő­ener­gi­ák sza­ba­dul­nak fel, mint az atom mag­ener­gi­á­ja. Ez az anyag ugyan erő­sebb, mint a ben­zin, sok­kal rob­ba­né­ko­nyabb – de sok­kal ve­szély­te­le­nebb is! Tűz­zel nem le­het meg­gyúj­ta­ni!

Igaz, nem ér­tet­te, de ha Rai­ner mond­ta, biz­tos úgy van. És hogy nem ér­tet­te meg, azt nem kell Rai­ner­nek tud­nia!

Va­jon megint az au­tó­úton szá­gul­do­zik a „Bo­szor­kány”-nyal? De ak­kor te­le­fo­nált vol­na! Hi­szen jól tud­ta, hogy ő mi­lyen ké­nyes az étel­re, nem sze­re­ti fel­me­le­gít­ve, csak fris­sen ta­lál­va. Ám nem le­het an­nak sem­mit sem mon­da­ni! Egy­szer zsör­tö­lő­dött a fő­zés mi­att, hát más­nap nem be­ál­lít a ve­vő­szol­gá­lat egy em­be­re va­la­mi üveg­szek­rénnyel? Sok idő­be tel­lett, amíg meg­ér­tet­te, hogy az bi­zony egy fő­ző­szek­rény volt, még­hoz­zá ma­gas-frek­ven­ci­á­jú fő­ző­szek­rény, ahogy Rai­ner mond­ta. Hi­szen prak­ti­kus volt az a jó­szág, az em­ber lát­ta az ételt fő­zés köz­ben, ki sem kel­lett nyit­ni a szek­rényt s az üveg­fa­ze­ka­kat sem kel­lett fog­dos­ni. – Be­lül­ről ki­fe­lé, egész tö­me­gé­ben, egy­szer­re lesz az étel me­leg – mond­ta Rai­ner. Úgy is volt, az étel me­leg is ma­radt, nem kel­lett újra fel­me­le­gí­te­ni – de még ma sem érti egé­szen, ho­gyan mű­kö­dik az az ör­dön­gös ma­si­na.

Egy­ál­ta­lá­ban na­gyon sok mű­sza­ki hol­mit hor­dott össze. Mi­óta nála la­kik, ult­ra­hang­gal mos, por­szí­vó­val ta­ka­rít, új­mó­di te­le­fon­ja van, ami nem­csak a han­got köz­ve­tí­ti, ha­nem a be­szé­lő szí­nes kép­má­sát is, akár­csak ha előt­te ál­la­na a má­sik. Ho­za­tott az klí­ma­be­ren­de­zést is, meg szí­nes, plasz­ti­kus ké­pe­ket köz­ve­tí­tő te­le­ví­zi­ós ké­szü­lé­ket…

De hol a csu­dá­ban ma­rad el?

Rai­ner na­gyon gya­kor­la­ti­as volt s meg­le­he­tő­sen jó­zan. Sok­szor túl­sá­go­san is jó­zan… Ta­lán lány­is­me­rő­se van? Nem tud­ja el­kép­zel­ni Rai­nert, ahogy gyön­gé­den be­szél­get – túl­sá­go­san ko­moly és tár­gyi­la­gos az eh­hez! Ám még­is, hogy is mond­ta a mün­che­ni út előt­ti este? Még ma is vi­lá­go­san hall­ja:

– A flör­töt nem sok­ra tar­tom, Kuse­mann mama! Ha már az em­ber ilyes­mi­be ke­ve­re­dik, ak­kor csi­nál­ja szív­vel-lé­lek­kel! Más­képp az nem is le­het­sé­ges! Ak­kor nincs la­tol­ga­tás, úgy jön, mint a ta­vasz, el­len­áll­ha­tat­la­nul! S úgy kell fej­lőd­nie és meg­ér­nie, mint a gyü­mölcs­nek! Ak­kor, csak ak­kor ér­de­mes, Kuse­mann mama, hogy be­le­ves­sük ma­gun­kat, majd min­den át­me­net nél­kül: Az alma rend­sze­rint fér­ges és le­hul­lik az ág­ról. Az ilyen dol­gok­kal le­gyen óva­tos az em­ber! Ezek az el­vek! Kár érte… El­mú­lik if­jú­sá­ga, anél­kül hogy iga­zá­ban fi­a­tal len­ne.

De neki vol­ta­kép­pen így jó, mi is len­ne be­lő­le, ha Rai­ner egy­szer el­men­ne? Nem len­ne ér­tel­me az éle­té­nek töb­bé… De hát a va­ló­di édes­anyák is egy­szer így jár­nak! Ak­kor neki sem sza­bad pa­nasz­kod­nia! Ez az élet! Nya­ka­te­kert és ke­mény… Nem is akar igaz­ság­ta­lan len­ni; mi­óta Rai­ner nála la­kik, bol­dog az éle­te… Szép évek vol­tak ezek; há­lás kell, hogy le­gyen érte! Még­is na­gyot só­haj­tott s foly­tat­ta kö­té­sét.

Vég­re, a vár­va várt zú­gás!

Se­ré­nyen fel­emel­ke­dett, el­si­mí­tot­ta fe­hér kö­té­nyét és ko­rát, ter­je­del­mét meg­ha­zud­to­ló für­ge­ség­gel a fő­ző­szek­rény­hez si­e­tett.

Gyor­san, ki az ételt, tá­lal­junk, még a mos­dó­vi­zet is elő­ké­szít­jük!

Már be is lé­pett Rai­ner.

Elő­vi­gyá­za­to­san fog­ta meg az asszony vál­lát.

– So­ká­ig tar­tott mama, Kuse­mann mama! Né­hány sür­gős tár­gya­lást kel­lett le­foly­tat­nom!

Kuse­mann mama ész­re­vet­te a fér­fi el­csi­gá­zott­sá­gát, de hall­ga­tott. Rosszul néz ki, na­gyon rosszul! Az az át­ko­zott mun­ka!

Ijed­ten ha­ra­pott aj­ká­ba. Csak ki ne mond­ja gon­do­la­ta­it! Ak­kor megint olyan ér­tet­le­nül néz­ne rá és szem­re­há­nyó­an mon­da­ná:

– De Kuse­mann mama, át­ko­zott mun­ka? És ezt ép­pen maga mond­ja? Hi­szen mun­ka nél­kül fél em­ber len­nék! Be kell bi­zo­nyí­ta­nunk, mit érünk. Ha nem dol­goz­nék, nem me­het­nék be a bolt­ba és nem ve­het­nék ma­gam­nak sem­mit sem! Ho­gyan vá­sá­rol­nék bár­mit is, amit má­sok az át­ko­zott mun­ká­val ál­lí­ta­nak elő? Mit ad­nék ne­kik érte? Egyik fo­lyik a má­sik­ból: nem ve­he­tünk el sem­mit, hogy ne ad­junk érte va­la­mit.

Szót­la­nul et­tek. Kuse­man­né érez­te, hogy a fér­fi­nak össze kell előbb ma­gát szed­nie. Evés után Rai­ner hát­ra­dőlt s ol­dal­ról né­zett rá. Vo­ná­sai fris­seb­bek, moz­du­la­tai élén­keb­bek vol­tak. Kész cso­da, gon­dol­ta az öreg­asszony, mi­lyen gyor­san össze tud­ja ma­gát szed­ni!

– Mit gon­dol, Kuse­mann mama, mi­lyen gyor­san men­nek ma a sín­au­tók? – kér­dez­te von­ta­tot­tan.

Az asszony érez­te, hogy ha most be­le­megy a be­szél­ge­tés­be, a fér­fi me­sél­ne neki a mun­ká­já­ról. Ezért gyor­san fel­ug­rott, az edé­nye­ket a mo­so­ga­tó­gép­re tet­te, majd is­mét oda­ült hoz­zá.

– Me­lyik sín­au­tót gon­dol­ja? Ame­lyik lent, vagy ame­lyik fent köz­le­ke­dik? – kér­dez­te óva­to­san.

– A fel­sőt.

– Hát úgy két­száz ki­lo­mé­ter­rel órán­ként. – Köz­ben gya­nak­vó­an né­zett a fér­fi­ra. Va­jon ki fog­ja-e ne­vet­ni, ami­ért ezt a fé­lel­me­tes se­bes­sé­get mond­ta?

– Csak men­tek va­la­mi­kor! Most már 300 ki­lo­mé­ter­rel fut­nak!

Na­gyon is ke­ve­set ér­tett hoz­zá, hogy fel­mér­je en­nek a je­len­tő­sé­gét, de úgy vél­te, hogy Rai­ner ked­vé­ért cso­dál­koz­nia kell. Rai­ner azon­ban alig fi­gyelt rá s to­vább kér­de­zős­kö­dött:

– És mit gon­dol, mi­lyen se­be­sen fog­nak köz­le­ked­ni ezek egy fél év múl­va? – Az asszony nem so­ká­ig gon­dol­ko­zott. Hát csak­is gyor­sab­ban me­het­nek, így az­tán rá­vág­ta vak­tá­ban: – Ta­lán négy­száz ki­lo­mé­ter­rel?

– Ki­lencszáz­zal! – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan Rai­ner s él­vez­te Kuse­man­né el­ké­pe­dé­sét. Az asszony va­ló­ban el­ször­nyül­kö­dött. Ki­lenc­száz ki­lo­mé­ter órán­ként!… Hi­szen ak­kor olyan gyor­san men­nek, mint egy re­pü­lő­gép!

Rai­ner azon­ban csak ne­ve­tett s meg­nyug­tat­ta, hogy a re­pü­lő­gé­pek ak­kor­ra már két-há­rom­ezer ki­lo­mé­ter­rel fog­nak köz­le­ked­ni!

Is­mét va­la­mi, ami­nek utá­na kell néz­nie. Is­te­nem, só­haj­tot­ta, hogy ezek­nek a mű­sza­ki em­be­rek­nek mi min­dent kell tud­ni­uk! Az­tán eszé­be ju­tott, hogy Rai­ner bi­zo­nyá­ra nem ok nél­kül fag­gat­ta őt! Biz­tos va­la­mit el akar mon­da­ni, csak hát ki kell ug­rat­ni a nyu­lat a bo­kor­ból, így most ő kér­dez­te:

– Hon­nan tud­ja mind­ezt?

– Ma let­tünk ké­szen egy… hát, hogy is mond­jam, egy gép­pel, ami a sín­au­tó­nak ezt a se­bes­sé­get adja majd.

– Hi­szen ez fé­lel­me­tes! Mi­hez akar­nak kez­de­ni ilyen iszo­nyú se­bes­ség­gel? Nem akad em­ber, aki az­zal utaz­ni mer­jen! Kép­zel­je csak el, ha ki­sik­lik egy ilyen vo­nat, vagy össze­üt­köz­nek!

– Kuse­mann mama, hogy azok a vo­na­tok há­rom­száz vagy ki­lenc­száz ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel üt­köz­nek össze vagy sik­la­nak ki, az már édes-mind­egy!

– Maga min­dig vic­ce­lő­dik! Még jó, hogy ne­kem már nem kell utaz­nom!

– Gyá­va, Kuse­mann mama? – s Rai­ner hun­cu­tul ka­csin­tott. – Az össze­üt­kö­zés ki van zár­va! Egész egy­sze­rű­en: nem for­dul­hat elő!

– Mi­cso­da fi­a­tal­ság! – Fe­jét csó­vál­ta.

– Bol­dog fi­a­tal­ság, Kuse­mann mama, mert mi arat­juk le, amit elő­de­ink ve­tet­tek. A ve­tés sem volt könnyebb, mint az ara­tás! Ez ak­kor kez­dő­dött, ami­kor az em­ber gon­dol­koz­ni kez­dett. Sok ve­sződ­ség­gel rak­ták egyik kö­vecs­két a má­sik mel­lé, mi meg sok min­den­ben ab­ban a sze­ren­csés hely­zet­ben va­gyunk, hogy a mo­za­ik utol­só kö­vecs­ké­jét kell csak a he­lyé­re rak­nunk. De más­részt sok min­den tart a kez­det­nél, azt majd a mi utó­da­ink fog­ják be­fe­jez­ni.

– Szép, hogy a fi­a­ta­lok meg­em­lé­kez­nek az öre­gek ér­de­me­i­ről, ez a mi időnk­ben bi­zony nem volt szo­ká­sos!

– Is­mer­ni kell a tör­té­nel­met, ha az em­ber to­vább akar épí­te­ni.

El­gon­dol­koz­va hall­ga­tott.

Kuse­mann mama lop­va szem­lél­te.

Ugyan mi jár a szög­le­tes fe­jé­ben? Ha mind­azt, ami Rai­ner fe­jé­ben el van rak­tá­roz­va, a ma­gá­é­ba akar­ná fel­hal­moz­ni, hoz­zá kel­le­ne épí­te­ni egy jó da­ra­bot a ko­po­nyá­já­hoz! Még a szá­zad­ré­szét sem tud­ná ott el­he­lyez­ni. Mi­lyen bo­nyo­lult va­la­mi egy ilyen em­ber, mi min­dent rejt a bőre; a bel­ső éle­tét, gon­do­la­to­kat, ér­zel­me­ket, ér­zé­se­ket, re­mé­nye­ket, vá­gya­kat…!

* * *

Hát nem pom­pás fic­kó ez a Rai­ner?!

Biz­tos már he­tek óta ezen a mun­kán dol­go­zott s egy szót sem szólt róla. Most pe­dig csak úgy ide áll kér­de­zős­köd­ni, mint­ha a kü­lön­bö­ző kol­bász­faj­ták után ér­dek­lőd­ne: mi­lyen se­bes­ség­gel megy egy sín­au­tó?

Hir­te­len meg­ré­mült.

– Mond­ja csak, Rai­ner, a maga ko­csi­ja az­zal a… az­zal a… kis go­lyócs­ká­val megy?

Rai­ner gon­do­la­ta­i­ból fel­ri­ad­va for­dult fe­lé­je, majd rá­esz­mélt a kér­dés­re s ne­vet­ve bó­lin­tott.

– De nem ve­szé­lyes ez, Rai­ner?

– Most már nem!

– De előt­te bi­zony az volt!

– No, ne néz­zen ilyen sze­mek­kel rám! Nem tör­tén­het sem­mi! Ugye, nem fél a kály­há­ban égő tűz­től?

– Ho­gyan, kér­dez­het ilyet, hi­szen a kö­rül vas van! Kü­lön­ben sincs kály­hánk, hi­szen maga min­den­fé­le új­mó­di hol­mit ál­lí­tott be: klí­ma-be­ren­de­zés, elekt­ro­mos kály­ha…

– Hát a gi­gan­tu­mot is egy kály­há­ban éget­jük el. Egy cső­ben, amit az au­tó­ra sze­re­lünk.

– Bo­lond­dá akar en­gem ten­ni?

– Nem, nem, Kuse­mann mama! A ko­csi­ra elől-há­tul nyi­tott, cső ala­kú haj­tó­mű­vet sze­re­lünk.

– És az­zal akar­nak utaz­ni? Ak­kor mi­ért nem ro­bog a kály­ha is?

– Hát ezért nem olyan egy­sze­rű a do­log. Fi­gyel­jen csak ide, Kuse­mann mama! – Ki­vett zse­bé­ből egy jegy­zet­töm­böt s gyors ce­ru­za­vo­ná­sok­kal két vé­gén kes­ke­nye­dő csö­vet raj­zolt fel.

– Ha az elül­ső kis lyu­kon le­ve­gő áram­lik be, aki­kor a cső tá­gabb ré­szé­ben az áram­lá­si se­bes­ség le­csök­ken, a lég­nyo­más azon­ban nő. Ha most ezt a fel­gyü­lem­lett le­ve­gőt a cső­ben fel­me­le­gít­jük, ak­kor ki­tá­gul s még na­gyobb se­bes­ség­gel ki­áram­lik a hát­só kis lyu­kon, a fú­vó­kán. Ez a moz­gás a csö­vet elő­re löki. Ha a cső egy ko­csi­hoz van erő­sít­ve, a ko­csi a cső­vel együtt elő­re­gu­rul.

Kuse­mann mama néz­te a raj­zot s töp­ren­gett.

– És ki fúj­ja a le­ve­gőt a cső­be? Ma­gá­tól áram­lik bele?

– Ha a ko­csi ha­lad, ha na­gyon gyor­san megy, ak­kor a le­ve­gő kény­te­len ugyan­csak nagy se­bes­ség-gél a cső­be ha­tol­ni!

– Te­hát előbb a ko­csi­nak moz­gás­ba kell jön­nie?

– Nagy­sze­rű, Kuse­mann mama! Maga olyan kér­dé­se­ket tesz fel, mint egy le­en­dő mér­nök! Ez a haj­tó­mű, az úgy­ne­ve­zett tor­ló­su­gár­cső, csak áram­ló le­ve­gő­ben mű­kö­dik, kü­lön­ben, hogy tor­lód­na fel a le­ve­gő? De ez már régi do­log, 1941-ben dr. Sän­ger al­kal­maz­ta elő­ször re­pü­lő­gé­pen. Új csak az ben­ne, hogy ma már nem al­kal­ma­zunk más meg­haj­tást, hogy a ko­csi­nak a szük­sé­ges kez­dő se­bes­sé­get meg­ad­juk. Újak még egyes mű­sza­ki rész­le­tek, mi­vel a gi­gan­tum al­kal­ma­zá­sa óri­á­si hő­vel jár, ami sok fej­tö­rés­re adott ne­kem okot. Tud­ja, ha az első nyí­lást el­zár­juk, ak­kor egy ra­ké­ta-égés­kam­rát nye­rünk. Ha most ebbe oxi­gént nyo­munk, ak­kor már el tud­juk éget­ni a gi­gan­tu­mot és az égé­si gá­zok ép­pen úgy áram­la­nak ki a hát­só nyí­lá­son, mint nyi­tott cső ese­tén.

– Hm – mor­mo­gott Kuse­mann mama s azon volt, hogy meg­ért­se a ma­gya­rá­za­tot. Ami­kor azt hit­te, hogy az elő­adot­ta­kat he­lye­sen ér­tel­me­zi, egy öt­le­te tá­madt:

– Te­hát a ki­áram­ló le­ve­gő a kül­ső le­ve­gő­be üt­köz­ve tol­ja a ko­csit! – ál­la­pí­tot­ta meg büsz­kén.

– Úgy gon­dol­ja: mint az úszó­nál, aki a víz­ben keze nyo­má­sá­val tol­ja elő­re ma­gát? Hát nem egé­szen így van ez, Kuse­mann mama! A mi ese­tünk­ben egy má­sik tör­vény ér­vé­nye­sül, az úgy­ne­ve­zett har­ma­dik New­ton-té­tel. Ez ki­mond­ja, hogy erő és el­len­erő, ha­tás és el­len­ha­tás egy­más­sal egyen­lők, csak ép­pen el­len­té­tes irány­ban hat­nak.

– Ez­zel én nem me­gyek sem­mi­re – sza­bad­ko­zott meg­szep­pen­ve a néni.

– Egy pil­la­nat, mind­járt meg­ér­ti. Az el­égés­nél a gá­zok ki­tá­gul­nak. En­nek kö­vet­kez­té­ben a cső­ben nyo­más ke­let­ke­zik, ami min­den irány­ban egyen­lő­en hat. A nyo­más ha­tá­sa zárt tér­ben nem ér­vé­nye­sül, akár­csak ha két egy­for­ma ere­jű ló egy ko­csit el­len­té­tes irány­ban húz­na: a ko­csi nyil­ván egy hely­ben ma­rad. Az égé­si tér­ben ugyan­az az erő hat jobb­ra-bal­ra, fel és le, elő­re és hát­ra. Ha a hát­só fal hi­ány­zik, arra nem tud nyo­mást gya­ko­rol­ni, csak az elül­ső fal­ra. Te­hát nyo­más­kü­lönb­ség ke­let­ke­zik s így az erő az elül­ső fa­lat elő­re nyom­ja, mi­vel há­tul nin­csen fal, amin hát­só irány­ba is hat­hat­na. Ha az elül­ső fa­lat elő­re nyom­ja, a vele össze­füg­gő ko­csit is elő­re kell, hogy nyom­ja.

– Mond­ja, hogy fun­dál­ta ezt ki? – kér­dez­te Kuse­man­né naiv el­ra­gad­ta­tás­sal.

– Ezt New­ton Izsák már 1687-ben fel­fe­dez­te. En­nek az is­me­ret­nek hi­á­nyá­ban ma nem utaz­nánk a vi­lág­tér­ben, a ra­ké­ták nem ha­lad­hat­ná­nak a lég­üres tér­ben!

– De hi­szen azt mond­ta…

– Az egész­ben csak az az új – sza­kí­tot­ta fél­be Rai­ner –, hogy a ra­ké­ta égés­kam­rá­ját össze­kap­csol­tuk a tor­ló-su­gár­cső­vel, és hogy ezt a föl­dön köz­le­ke­dő jár­mű­vek­nél is al­kal­mazzuk. Ed­dig túl költ­sé­ges volt az üzem­anyag az ilyen meg­haj­tás­hoz és a se­bes­ség túl ala­csony.

– Egyet még min­dig nem ér­tek. Mi­ért nem utaz­nak min­dig az­zal az… az­zal a ra­ké­ta égés­kam­rá­val? Hi­szen az egy­sze­rűbb len­ne.

– A gyúj­tó­kam­ra üze­mel­te­té­sé­hez oxi­gén­re van szük­sé­günk! Ezt pe­dig ne­héz acél­pa­lac­kok­ban kell tá­rol­nunk a jár­mű­vön. A tor­ló-su­gár­cső ez­zel szem­ben sok­kal egy­sze­rűbb, mert a le­ve­gő s vele a le­ve­gő­ben levő oxi­gén nagy se­bes­sé­gé­nél ma­gá­tól áram­lik be.

– Már zúg a fe­jem. Rai­ner – val­lot­ta be hal­kan az öreg­asszony s hall­ga­tott egy da­ra­big. Rai­ner­nek köz­ben, új öt­le­te tá­madt, egész sor váz­la­tot ké­szí­tett, s úgy tűnt, meg is fe­led­ke­zett az asszony je­len­lé­té­ről.

Kuse­mann mama me­reng­ve szem­lél­te.

Az élet kár­pó­tol­ta az el­szen­ve­dett ne­héz esz­ten­dő­kért. Szo­mo­rú ma­gá­nos­sá­ga után nap­su­ga­rat ho­zott nap­ja­i­ba. Mi­lyen okos ez a fiú! Büsz­ke volt rá, mint­ha édes­any­ja lett vol­na, s mint az édes­anya, olyan biz­tos volt ben­ne, hogy amit a fiú mond, az úgy igaz.

Rai­ner író­asz­ta­lán a lám­pa fény­kö­ré­ben a „Bo­szor­kány” raj­za he­vert. A he­ve­rőt, szé­ke­ket, a könyv­szek­rényt fél­ho­mály bo­rí­tot­ta.

A mér­nök író­asz­ta­lá­nál kö­nyö­költ és ci­ga­ret­tá­zott. El­gon­dol­kod­va me­redt a füst­go­mo­lyok­ba, amint át­vo­nul­tak a fé­nyen, majd el­vesz­tek a szo­ba fél­ho­má­lyá­ban.

Uj­jai, szin­te aka­ra­tá­tól füg­get­le­nül, já­té­ko­san ug­rál­tak egy kis elekt­ro­ni­kus agy bil­len­tyű­in. Az üzem­ben is volt egy ilyen, az övé­nél na­gyobb ké­szü­lék, de még azt sem le­he­tett egy na­pon em­le­get­ni az Atom­ku­ta­tó In­té­zet gon­dol­ko­dó-gé­pé­vel, amit Lí­dia mu­ta­tott meg neki.

Züm­mö­gés ri­asz­tot­ta fel Mün­chen­ben ka­lan­do­zó gon­do­la­ta­i­ból. A kis elekt­ro­nagy kép­er­nyő­jén egy ered­mény vi­lá­gí­tott. El­ké­ped­ve vet­te ész­re, hogy aka­rat­la­nul is azt a fel­ad­ványt adta a gép­be, ami már na­pok óta fog­lal­koz­tat­ta.

A le­ve­gő-át­ha­to­lás­sal kap­cso­la­tos fel­te­vé­se te­hát he­lyes! Ez azt je­len­ti, hogy a „Bo­szor­kány” gi­gan­tum-üze­mé­ben több le­ve­gőt kell fel­hasz­nál­ni. Csak így tud­ja nö­vel­ni a szük­sé­ges oxi­gén mennyi­sé­gét s ja­ví­ta­ni az el­égé­si vi­szo­nyo­kat. Ugyan­csak nö­vel­nie kell a lán­got kö­rül­ve­vő le­ve­gő­kö­penyt a gáz­tur­bi­na égés­te­ré­ben, hogy a kam­ra fa­lai jobb hű­tést kap­ja­nak s ne men­je­nek tönk­re a ma­ga­sabb hő­mér­sék­le­ten.

De va­jon hova he­lyez­ze el a lö­kő­csö­vet, hogy az a leg­cél­sze­rűbb le­gyen és a ko­csi anya­gát se ve­szé­lyez­tes­se?

Egy hosszú kí­sér­let­so­ro­zat­ban meg­ta­lál­ták a mo­tor­ko­csi haj­tó­mű­vé­nek leg­jobb meg­ol­dá­sát – fel tud­ja-e hasz­nál­ni ezt a ta­pasz­ta­la­tot a „Bo­szor­kány” gáz­tur­bi­na-üze­mé­ben is?

A haj­tó­mű meg­ter­ve­zé­sé­nek sok kö­zös vo­ná­sa volt a „Bo­szor­kány” át­épí­té­sé­vel, amit sza­bad ide­jé­ben elő­ké­szí­tett. Bár Kuse­mann mama azt hit­te, hogy a ko­csin pe­pe­csel, va­ló­já­ban csak an­nak gáz­tur­bi­ná­ját szed­te ed­dig szét, ala­po­san meg­vizs­gál­ta az egyes al­kat­ré­sze­ket, majd is­mét össze­rak­ta. Ha a lég­lö­kő-be­ren­de­zést vég­re tető alá hoz­za, majd csak ak­kor fog­hat a „Bo­szor­kány” iga­zi át­épí­té­sé­hez. De va­jon he­lye­sek-e szá­mí­tá­sai? S va­jon, a gya­kor­lat nem hoz-e út­já­ba újabb ne­héz­sé­ge­ket is?

A gi­gan­tu­mot még nem pró­bál­ták ki üzem­ben. Vár­jon ad­dig a „Bo­szor­kány” át­épí­té­sé­vel, amíg a haj­tó­mű-kí­sér­le­tek so­rán a pró­ba­pa­don ele­gen­dő ta­pasz­ta­la­tot sze­rez? Ezt nem te­he­ti meg, mert a „Bo­szor­kány” pár­hu­za­mo­san kell, hogy el­ké­szül­jön! A be­fe­je­ző kí­sér­let­hez Lí­di­át is meg­hív­ják, ad­dig­ra pe­dig a „Bo­szor­kány”-nak is ké­szen kell len­nie. Be kell bi­zo­nyí­ta­nia a lány­nak, hogy a gáz­tur­bi­nát is át le­het ala­kí­ta­ni gi­gan­tum-üze­mel­te­tés­re!

Ek­kor Hein­zel ju­tott eszé­be, Hein­zel fő­sze­re­lő. Már az első ter­ve­ző meg­be­szé­lé­sek­nél a fő­sze­re­lő dön­tő vál­toz­ta­tást aján­lott. Ki­kü­szö­böl­te a sű­rí­tő-be­ren­de­zést, pe­dig a szer­kesz­tő-cso­port azt akar­ta in­dí­tó se­géd­esz­köz­nek fel­hasz­nál­ni.

Mi­vel a tor­ló-su­gár­cső üze­mel­te­té­sé­hez áram­ló le­ve­gő­re volt szük­ség, úgy ter­vez­ték, hogy amíg a mo­tor­ko­csi a kel­lő se­bes­sé­get nem éri el, sű­rí­tőt al­kal­maz­nak, ami ad­dig le­ve­gőt pré­sel a cső­be.

Ter­mé­sze­te­sen ez nem volt tö­ké­le­te­sen meg­nyug­ta­tó meg­ol­dás. Vi­szont a fel­adat az volt, hogy a gi­gan­tu­mot bel­ső égé­sű mo­tor, vagy tur­bi­na fel­hasz­ná­lá­sa nél­kül al­kal­maz­zák haj­tó­erő­ként. Ezért az ere­de­ti terv­ben egy már rég köz­is­mert meg­ol­dást hasz­nál­tak fel. Ha ugyan­is két kü­lön­bö­ző fém­dró­tot for­rasz­tás­sal zárt áram­kör­ré ala­kí­tunk, ak­kor, ha a for­rasz­tá­sok he­lyén hő­mér­sék­let kü­lönb­sé­get idé­zünk elő, az áram­kör­ben mér­he­tő fe­szült­ség ke­let­ke­zik. Ezt az el­já­rást ed­dig csak ma­xi­má­lis és mi­ni­má­lis hő­mér­sék­le­tek mé­ré­sé­re al­kal­maz­ták, mi­vel a ke­let­ke­zett fe­szült­ség ala­csony. A ter­ve­zet sze­rint azon­ban ezt a ter­mo-ára­mot – elő­ször ami­óta fel­fe­dez­ték – tápá­ram­nak akar­ták fel­hasz­nál­ni. Az Atom­ku­ta­tó In­té­zet erre a cél­ra két új fé­met bo­csá­tott Rai­ner ren­del­ke­zé­sé­re, ame­lyek 1000 Cel­si­us fok for­rasz­tás he­lyi hő­mér­sék­let-kü­lönb­ség­nél 1,1 volt fe­szült­sé­get ad­tak, szo­kat­la­nul cse­kély spe­ci­fi­kus el­len­ál­lás mel­lett, Rai­ner sok ilyen áram­kört ter­ve­zett, be. Ezek egyik for­rasz­tá­si he­lye a ko­csi alsó ré­szén levő ár­nyé­kos ré­szen lett vol­na el­he­lyez­ve, a má­sik for­rasz­tás pe­dig a haj­tó­mű égés­te­ré­nek fa­lán. Ezek­ből az ez­ré­vel fel­sze­relt áram­kö­rök­ből nyert ener­gi­át ak­ku­mu­lá­tor­ba gyűjt­ve, a sű­rí­tő elekt­ro­mo­tor­ját üzem­ben tart­hat­ták.

Mind­azon­ál­tal volt en­nek a terv­nek né­hány gyön­ge pont­ja, ami­ket Busch­ner azon­nal meg is ta­lált.

– Hum­bug az egész, kol­lé­gá­im! – mond­ta egy osz­tály­ve­ze­tői ér­te­kez­le­ten. – Nem mint­ha a mi ifjú Ha­us­berg kar­tár­sunk tel­je­sít­mé­nye­it le akar­nám ér­té­kel­ni – ke­vés­ke ta­pasz­ta­la­tá­hoz mér­ten bi­zony azok te­kin­té­lye­sek, len­dü­let­ről és kép­ze­lő-erő­ről ta­nús­kod­nak –, de ezt nem le­het ko­mo­lyan ven­ni! Nem aka­rok utá­na­szá­mol­ni, hogy a tel­je­sít­mény­vesz­te­ség ho­gyan hat ki a haj­tó­mű lö­ke­té­re –, de már a ve­ze­té­kek el­he­lye­zé­se az égés­kam­ra kö­pe­nyén, a for­rasz­tá­si he­lyek szi­ge­te­lé­se, sze­re­lé­se, igény­be­vé­te­lük ál­lan­dó üzem ese­tén… hát ez túl­sá­go­san komp­li­kált! Gon­dol­junk csak ké­rem az élés­kam­ra szük­sé­gelt szi­lárd­sá­gi ér­té­ke­i­re ilyen kül­ső sze­re­lés ese­tén! Va­jon hány ki­lo­mé­ter hu­zalt akar még be­épí­te­ni Ha­us­berg kar­társ? Vál­lal­hat­juk a fe­le­lős­sé­get egy ilyen zsák­ut­ca to­váb­bi épí­té­sé­ért? Mert ez zsák­ut­ca, ké­rem, mert…

Busch­ner két­sé­gei, me­lye­ket fo­lya­ma­to­san adott elő s szin­te ki­me­rít­he­tet­le­nül, arra mu­tat­tak, hogy óri­á­si ta­pasz­ta­la­tok­kal ren­del­ke­zik. Ki­fo­gá­sai helyt­ál­lók vol­tak. Csak­ha­mar mind­nyá­jan fan­tasz­ti­kus­nak lát­ták a ter­vet.

Ha­us­berg be­is­mer­te, hogy Busch­ner két­sé­gei in­do­kol­tak. De hol van ak­kor a meg­ol­dás? Volt ugyan még egy má­so­dik le­he­tő­ség is, de az még ke­vés­bé volt ínyé­re. A ke­re­kek­kel le­he­tett vol­na össze­kap­csol­ni a ge­ne­rá­to­ro­kat, me­lyek az ak­ku­mu­lá­to­ro­kat töl­te­nék. Ez azon­ban sza­po­ro­dó moz­gó al­kat­ré­sze­ket je­len­tett, és azt is ma­gá­val hoz­ta vol­na, hogy az áram­fej­lesz­tő üzem­ben­tar­tá­sa a mo­tor­ko­csi moz­ga­tó ener­gi­á­já­nak ro­vá­sá­ra tör­té­nik.

Rai­ner ak­kor le­han­gol­tan hagy­ta el az ülést s kel­le­met­len es­té­je volt. Hi­á­ba ment az au­tó­út­ra szá­gul­dó ko­csi­já­val, a gyor­sa­ság má­mo­ra ez­út­tal nem hoz­ta meg a szük­sé­ges tisz­tán­lá­tást, erőt, bá­tor­sá­got, emel­ke­dett­sé­get. Nem lá­tott más meg­ol­dást.

Más­nap Hein­zel ke­res­te fel.

– Hal­lom, hogy ter­ve­ze­tét ra­va­tal­ra akar­ják ten­ni. Van egy aján­la­tom, Ha­us­berg kar­társ. Mi, kí­sér­le­ti sze­re­lők ép­pen úgy a maga osz­tá­lyá­hoz tar­tozunk, mint a mér­nö­kök. A ter­vet ad­dig nem le­het el­vet­ni, amíg mi is hoz­zá nem szól­tunk – el­vég­re ne­künk is van va­la­mi kö­zünk hoz­zá! Ren­dezzünk kö­zös meg­be­szé­lést, hát­ha eszünk­be jut va­la­mi.

És így is tör­tént.

Hein­zel fi­gyel­me­sen hall­gat­ta vé­gig a ma­gya­rá­za­to­kat, hosszan szem­lél­te a raj­zo­kat, majd el­uta­sí­tó fin­tort vá­gott. – sű­rí­tő-be­ren­de­zés? Fe­nét! Hi­szen, gye­re­kek, ma­guk nem lát­ják a fá­tól az er­dőt! A sű­rí­tő­höz meg­haj­tás­ra, csat­la­ko­zás­ra, mo­to­rok­ra van szük­ség…

Bräu­ner ne­ki­ron­tott: – Hát, hogy ál­lít­suk elő más­ként álló ko­csi­nál a le­ve­gő áram­lá­sát, ho­gyan ér­jük el a fel­hal­mo­zó­dá­sát, hogy a csu­dá­ban tu­dunk in­dí­ta­ni, maga nap­ke­le­ti bölcs?

Mi­előtt még Rai­ner le­int­het­te vol­na, Ro­ther áb­rán­doz­va fűz­te hoz­zá:

– Egyet­len me­cha­ni­ku­san moz­ga­tott al­kat­rész sem, ez len­ne az ide­á­lis meg­haj­tás – ne kell­jen ken­ni, ne le­gyen súr­ló­dá­si vesz­te­ség, el­hasz­ná­ló­dás, gyor­san üzem­be le­hes­sen he­lyez­ni… de ho­gyan, Hein­zel, ho­gyan?

Hein­zel el­gon­dol­kod­va dör­zsöl­te ál­lat, fel­húz­ta vál­lát, majd hir­te­len el­mo­so­lyo­dott.

– Nem ál­ta­lá­nos or­vos­ság ugyan, de mi­ért nem kom­bi­nál­juk a kály­ha­csö­vet a ra­ké­ta-égés­tér­rel? Ra­ké­tá­val in­dul­nak, én­fe­lő­lem akár sű­rí­tett le­ve­gőt is ad­hat­nak hoz­zá; ha az­tán elég nagy a se­bes­ség, ki­nyit­ják a kam­ra ele­jét s most már hasz­nál­hat­ják a kály­ha­csö­vet és le­ál­lít­hat­ják a sű­rí­tett le­ve­gőt. Ho­gyan csi­nál­ják, az a ma­guk dol­ga. Eset­leg…

Az­tán elő­ad­ta el­kép­ze­lé­se­it s az el­ké­pedt mér­nö­kö­ket ma­gá­val ra­gad­ta. A meg­be­szé­lés ered­mé­nye egy sza­ba­da­lom lett. Hein­zel el­is­me­rő ju­ta­lom­ként acél­kék au­tót ka­pott a Ra­ké­ta Mű­vek­től, a ko­csi min­den reg­gel eszé­be jut­tat­ta Rai­ner­nak, hogy mi­lyen ér­té­ke­sek a gya­kor­la­ti ta­pasz­ta­la­tok és mi­lyen sok­szor van­nak vak­ság­gal meg­ver­ve, akik egy gon­do­lat­me­net­be túl­sá­go­san be­le­lo­val­ják ma­gu­kat.

Heinz­el­lel kell ta­nács­koz­nia. A haj­tó­mű be­fe­je­ző kí­sér­le­té­ig a „Bo­szor­kány”-t is át akar­ja gi­gan­tum­ra ál­lí­ta­ni.

Újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott s hát­ra­dőlt. Ma let­tek vég­le­ge­sen kész a haj­tó­mű meg­ter­ve­zé­sé­vel, hét­főn kez­dő­dik az épí­té­se s utá­na jön­nek a kí­sér­le­tek a pró­ba­pa­don.

Örö­mé­be fáj­da­lom ve­gyült.

Ez­u­tán kap­cso­la­ta­ik Mün­chen­nel la­záb­bak lesz­nek. Nem je­le­nik meg na­pon­ta a kép­er­nyőn Lí­dia arca, nem lát­hat­ja szí­ne­sen, plasz­ti­ku­san, mint­ha csak kar­tá­vol­ság­ban len­ne tőle…

Lí­di­á­ra gon­dol­va égő nyug­ta­lan­ság fog­ta el. Most, hogy kö­zel áll el­vesz­té­sé­hez, most lett vi­lá­gos előt­te: nem tud me­ne­kül­ni ér­zel­mei elől, hi­á­ba akar­ja ön­ámí­tás­sal el­tit­kol­ni azo­kat még maga előtt is.

Hi­szen Lí­dia nél­kül el sem tud­ja kép­zel­ni jö­vő­jét! A min­den­na­pos tá­vol­ba­lá­tó-te­le­fo­ná­lás a lányt, oly szi­lár­dan be­le­hoz­ta éle­té­be, hogy min­dent, még a haj­tó­mű­vet is, csak vele kap­cso­lat­ban tud­ja el­kép­zel­ni. Lé­nyé­nek egy ré­szé­vé lett – egyik nem lé­tez­het a má­sik nél­kül, el­sor­vad. Éle­te mint egy sö­tét, fe­ne­ket­len sza­ka­dék tá­ton­gott előt­te.

Fel­ug­rott s nyug­ta­lan lép­tek­kel jár­kált kör­be a szo­bá­ban.

Mi­hez fog­jon?

Hir­te­len meg­állt.

Mi­hez fog­jon? Hát csak nem fog­ja a ke­zét ölbe ten­ni?

El kell, hogy nyer­je a lányt! Küz­de­ni kell érte; fér­fi­a­sán, nem pe­dig ke­se­reg­ni a múlt csa­ló­dá­sa­in! Ta­lán csak nem szen­ved ki­sebb­ren­dű­sé­gi ér­zés­ben?

Úgy érez­te mint­ha tes­té­ről el­mocs­kolt ru­hát do­bott vol­na le, ami ön­bi­zal­mát kor­lá­toz­ta ed­dig! Most itt áll mez­te­le­nül, a maga va­ló­já­ban, tel­ve erő­vel, fér­fi­a­san… És csak ön­ma­gát akar­ta a mér­leg ser­pe­nyő­jé­be he­lyez­ni, min­den sal­lang nél­kül, de tel­jes sú­lyá­val.