20. fe­je­zet

Lön­nert őr­já­ra­ton volt Ajax­szal. Né­hány nap­ja már megint szol­gá­lat­ban ál­lott. Ma volt az első éj­sza­kai szol­gá­la­ta. Cso­port­ja tag­ja­i­val jól ki­jött. Vá­lo­ga­tott, meg­bíz­ha­tó em­be­rek vol­tak. Hogy most az egyes őr­he­lye­ket el­len­őriz­te, nem bi­zal­mat­lan­ság­ból tet­te, ha­nem, mert örült új be­osz­tá­sá­nak, ami­hez az el­len­őr­zés is hoz­zá­tar­to­zott.

Szó­ra­koz­tat­ta, ha va­la­hol vá­rat­la­nul meg­je­lent s lát­ta, hogy cso­port­ja min­ta­sze­rű­en lát­ja el kö­te­les­sé­gét. Emel­ke­dett han­gu­lat­ban fo­gad­ta a je­len­té­se­ket, el­is­me­rő­en nyi­lat­ko­zott s is­mét el­tűnt.

Ezek fér­fi­ak vol­tak, akik­re rá­bíz­hat­ja ma­gát az em­ber!

Lába alatt csi­kor­gó­it a ho­mok. Fö­löt­te az éj­sza­kai szel­lő le­gyez­te a fák te­te­jét. Su­sog­tak a lom­bok.

Nem­so­ká­ra fel­jön a hold. Ak­kor már nem tud­ja ilyen ész­re­vét­le­nül meg­kö­ze­lí­te­ni a jár­őr út­vo­na­la­kat. Ha meg­gyor­sít­ja lép­te­it, még elér a te­lep má­sik vé­gé­re. Köz­ben ugyan át kell men­nie az új la­bor zá­rolt te­rü­le­tén, aho­vá csak szük­ség ese­tén sza­bad be­ha­tol­ni­uk.

Tás­ká­já­hoz nyúlt, a kulcs­cso­mó zör­gött.

– Gye­re Ajax! Be­me­gyünk Me­se­or­szág­ba, a dok­tor­kis­asszony nem lát­ja! – mor­mog­ta a ku­tyá­nak, mi­köz­ben ki­nyi­tot­ta a ka­put. Újra gon­do­san be­zár­ta, majd hosszú lép­tek­kel a la­bo­ra­tó­ri­um felé si­e­tett.

Köz­vet­le­nül az épü­let mel­lett volt egy kes­keny út, azon kel­lett men­nie.

Gon­do­la­tai köz­ben el­ka­lan­doz­tak.

Há­zacs­ká­ja már csak­nem ké­szen ál­lott, jövő hé­ten jön Mar­gó Mag­de­burg­ból, ez­út­tal örök­re, s vég­re…

Ajax hal­kan fel­mor­dult s fü­le­it he­gyez­te.

– Mit ije­de­zel, öreg fiú… Lön­nert meg­hök­kent, úgy érez­te egy ned­ves fá­tyolt húz­nak vé­gig ar­cán.

Hang­ta­la­nul össze­esett.

* * *

Bar­tusch ri­ad­tan for­dult hát­ra s fel­emel­te gép­pisz­to­lyát, ami­kor si­e­tős lép­te­ket hal­lott kö­ze­led­ni.

– Dugd el a mor­dá­lyo­dat! El kell tűn­nünk! – ki­ál­tot­ta fe­lé­je a kö­ze­le­dő.

– Hal­kan, az is­te­ne­det! Nya­kunk­ra aka­rod hoz­ni az őr­sé­get? – mor­dult fel Smilly s el­ol­tot­ta zseb­lám­pá­ját, amely­nek fé­nyé­ben egy ra­kás kí­sér­le­ti jegy­ző­köny­vet vizs­gált vé­gig.

– Meg­ta­lál­ta? – kér­dez­te Bar­tuscht, aki ugyan­csak egy kö­teg jegy­ző­köny­vet né­zett át.

– Sem­mi. A pán­cél­szek­rény­ben…

– Már sem­mi sincs! – sza­kí­tot­ta fél­be Smilly. – Ez volt min­den!

– El kell pá­ro­log­nunk, mon­dom! – is­mé­tel­te a har­ma­dik. Most fel­fi­gyel­tek rá.

– Mi­ért?

– Oda­kint fek­szik egy kö­zü­lük!

– Agyon­lőt­té­tek? Meg vagy­tok őrül­ve? A hang­tom­pí­tók nem olyan biz­to­sak!

– Fe­nét, nem! Ki­csit be­per­me­tez­tük őket, egy han­got sem ad­tak!

– Őket? – kér­dez­te Bar­tusch iz­ga­tot­tan, mi­köz­ben Smilly ké­szü­lé­két vet­te föl.

– Hát egy fic­kót és egy ku­tyát!

– Jó, hát tűn­je­tek el, én majd utá­na­tok jö­vök! Hagyd itt a fecs­ken­dőt! – pa­ran­csol­ta Bar­tusch és a pán­cél­szek­rény­hez lé­pett. Zseb­lám­pá­já­nak fé­nye csak üres re­ke­szek­re esett. Vissza­húz­ta fe­jét a lyuk­ból és ká­rom­ko­dott.

A je­len­tés hi­ány­zott! Egy ha­lom jegy­ző­könyv, de a je­len­tés se­hol! Pe­dig az öreg azt mond­ta, hogy a je­len­tés a leg­fon­to­sabb! A jegy­ző­köny­vek bi­zo­nyá­ra ér­té­ke­sek egy szak­em­ber szá­má­ra, de nem tud­ja min­det ma­gá­val vin­ni… Me­lyek va­jon a leg­fon­to­sab­bak? Ho­gyan ál­la­pít­sa ezt meg eb­ben a si­et­ség­ben?

Vak düh fog­ta el. Már a má­so­dik fel­sü­lés… Ezt nem bo­csát­ja meg a Fő­nök!

– Még rob­ban­tó­szer­rel sem tud bán­ni, lop­ni ta­lán tud, maga éj­je­li őr! – or­dí­tot­ta leg­utóbb nyers nyílt­ság­gal a ké­pé­be. Oh, az az em­ber vi­lá­go­san érez­tet­te, ha va­la­kit a mar­ká­ban tar­tott!

– Gon­dol­jon csak min­dig drez­dai bak­lö­vé­sé­re, Busch­ner! – Ez volt a bú­csú­sza­va. Bar­tusch a fo­gát csi­kor­gat­ta.

És most mi­hez kezd­jen? Meg kell aka­dá­lyoz­nunk, hogy Mün­chen elő­ál­lít­sa a gyógy­szert – min­den­eset­re még előt­te kell meg­ka­pa­rin­ta­nunk! Eh­hez pe­dig a je­len­tés­re van szük­sé­günk, még ak­kor is, ha nincs be­fe­jez­ve. Ez volt a meg­bí­za­tá­sa. Az egész sze­mét­dom­bot a le­ve­gő­be kel­le­ne rö­pí­te­ni! Az­tán hány­ják csak sze­mé­re, hogy nem tud rob­ban­tó­szer­rel bán­ni!

Lá­zas iz­ga­lom fog­ta el. A szó­ró­pisz­toly után nyúlt, tel­je­sen ki­nyi­tot­ta és su­ga­rát a kül­ső fa­lak­ra és az osz­lo­pok­ra irá­nyí­tot­ta. Meg­ra­ga­dott egy éte­res tar­tályt, amit a pán­cél­szek­rény mel­lett fe­de­zett fel, a fa­pol­cok alá he­lyez­te s több ki­sebb cso­ma­got sze­dett elő zse­bé­ből, eze­ket a töb­bi osz­lop­ra és a tar­tály­ra erő­sí­tet­te.

Gya­na­kod­va szem­lél­te az osz­lo­po­kat.

Ele­gen­dő lesz-e a rob­ba­nó­töl­tet? De csak ide­ig­le­nes épít­ke­zés volt, a fő­nök pe­dig óva in­tet­te: – Csak ak­kor gyújt­sa meg, ha jó tá­vol­ban van! Bar­tusch tisz­tá­ban volt vele, hogy az elő­vi­gyá­za­tos­ság a je­len­tés­nek s nem az ő sze­mé­lyé­nek szó­lott. A la­pos töl­te­tek­ből gyor­san ki­húz­ta a biz­to­sí­tót s ki­si­e­tett az épü­let­ből. A bok­ro­kon ke­resz­tül hal­kan Lön­nert­hez és a ku­tyá­hoz lo­pa­ko­dott. Az er­nyedt, rongy­bá­buk­hoz ha­son­ló ala­ko­kat a bok­rok ár­nyé­ká­ba von­szol­ta és ott­hagy­ta. Ez az át­ko­zott hold! Nem kell, hogy azon­nal rá­juk ta­lál­ja­nak.

Mé­lyebb­re ha­tolt a bo­zót­ba, lo­pa­kod­va osont a gallyak kö­zött.

Gör­nyed­ten tűnt el a tár­na­nyí­lás­ban. Las­san ha­ladt ben­ne, mert köz­ben a fa­la­kat per­me­tez­te ato­mo­f­lor­ral. Mint­egy húsz mé­tert ha­ladt így, ak­kor a föld­re he­lyez­te a szó­ró pisz­tolyt, ra­va­szát be­szo­rí­tot­ta, hogy ál­lan­dó­an per­me­tez­zen, majd su­ga­rát a tár­ná In­té­zet fe­lő­li nyí­lá­sá­ra irá­nyí­tot­ta.

Ka­já­nul ne­ve­tett. Ez az­tán ele­gen­dő lesz! Most már csak az utol­só rob­ba­nó­töl­te­tet kell a per­me­te­ző tar­tá­lyán el­he­lyez­nie s ha az rob­ban, a tár­na el­tű­nik.

A vil­la előtt Smilly várt em­be­re­i­vel. A sze­mély­ko­csi már be volt gyújt­va.

– A töb­bi­ek már rég el­men­tek! Gye­rünk, száll­jon be! – sür­get­te iz­ga­tot­tan.

Bar­tusch gú­nyo­san vi­gyor­gott. – No­csak, Smilly, öreg csir­ke­fo­gó… Ta­lán csak nem félsz?

– Lo­cso­gás! De mi­nél tá­vo­labb va­gyunk, ami­kor a fic­kó­ra rá­lel­nek, an­nál jobb!

– He­lyes! Hát ak­kor tűn­je­tek el l Már meg­ta­lál­ták ugyan­is őket, ép­pen csak hogy ke­resz­tül tud­tam búj­ni! Min­den pil­la­nat­ban fel­fe­dez­he­tik a tár­nát! Ha rá­jön­nek, hogy hova ve­zet, ak­kor már hi­á­ba ol­dunk ke­re­ket. Fe­de­zem a vissza­vo­nu­lás­to­kat, ha az ül­dö­zők be­ér­nek a tár­ná­ba, meg­gyúj­tom a rob­ban­tó­zsi­nórt – mond­ta ko­mo­lyan Bar­tusch.

Smilly ön­kén­te­le­nül is ke­zet nyúj­tott neki.

– Maga az­tán pom­pás fic­kó, Bar­tusch! Ezt nem té­te­lez­tem vol­na fel ma­gá­ról! De mi­hez kezd az­tán?

– Ne félt­se­tek, is­me­rem a kör­nyé­ket!

– Hát jó. Ahogy meg­be­szél­tük: tíz nap múl­va ta­lál­kozunk. Ak­kor majd ki­fun­dá­lunk egy je­len­tést, ami tisz­táz­za ma­gát a fő­nök előtt – mond­ta Smilly egé­szen szo­kat­lan se­gí­tő­kész­ség­gel s a gáz­pe­dál­ra lé­pett. Nem lát­ta már, hogy Bar­tusch ka­já­nul vi­gyo­rog.

Ha tud­nád, gon­dol­ta Bar­tusch, míg a ko­csi to­va­ro­bo­gott! Még há­lál­ko­dik! En­nek már ég a nad­rág­ja a fe­ne­kén! El­hit­te, hogy már fel­fe­dez­ték a dol­got. Pe­dig még csak most kez­dő­dik! Ha Smilly tud­ná, hogy nem­so­ká­ra mi­cso­da tű­zi­já­ték lesz itt… Bi­zony ő, Bar­tusch, ak­kor nem sze­ret­ne a ko­csi­val az or­szág­úton len­ni. De Smilly mit sem tu­dott a la­bo­ra­tó­ri­um­ban el­he­lye­zett rob­ba­nó­anyag­ról. Min­dig jó, ha az em­ber egy csa­lét­ket he­lyez el az or­szág­úton…

Nem az üdv­had­se­re­ge­ben van! Ha a la­bor a le­ve­gő­be re­pül s el­kez­dő­dik a zsi­vaj­gás az uta­kon, ak­kor jó uta­zást Smilly! Ta­lálj csak ki a ma­gad szá­má­ra va­la­mit, ked­ve­sem, amit a bí­ró­nak me­sél­hetsz majd nem­so­ká­ra!

Ha va­la­ki eb­ből a ku­tya­szo­rí­tó­ból ki­ke­rül, az ő lesz, Bar­tusch. Majd gon­dos­ko­dik, hogy az Öreg meg­tud­ja, amit meg kell tud­nia! Mért kül­dött ilyen al­kal­mat­lan em­be­re­ket mel­lé­je, mint Smilly, akik meg­gon­do­lat­lan cse­le­ke­de­te­ik­kel tönk­re­te­szik a vál­lal­ko­zást!

Smilly meg­ölt egy éj­je­li­őrt s ez­zel fel­ri­asz­tot­ta az üze­mőr­sé­get. Egye­dül az ő, Bar­tusch el­szánt­sá­gá­nak kö­szön­he­tő, hogy leg­alább a la­bor le­ve­gő­be re­pült, tűz­harc köz­ben csi­nál­ta!

Fel­má­szott a vil­la tor­nyá­ba s az an­ten­na­táv­csö­vet a la­bo­ra­tó­ri­um­ra irá­nyí­tot­ta. Az­tán ka­bát­ja zse­bé­ből egy la­pos do­boz­kát hú­zott elő, ki­nyi­tot­ta, ki­vett be­lő­le egy fém­ru­dat, amely mint egy fény­ké­pe­ző­gép-áll­vány, egy­más­ba­tol­ha­tó csö­vek­ből ál­lott. Még egy­szer be­le­né­zett táv­csö­vé­be és le­nyo­mott egy bil­len­tyűt.

A va­kí­tó­an fel­vil­la­nó tűz fé­nyé­nél lát­ta, ho­gyan om­lik össze a la­bo­ra­tó­ri­um épü­le­te. Ol­dalt, a bo­zót­ban, por­fel­hő emel­ke­dett a hold­fé­nyes ég felé. A vil­la ab­la­ka­it rob­ba­nás dö­re­je re­meg­tet­te meg.

Ezt kel­lett vol­na, hogy lás­sa az Öreg!

Min­den si­et­ség nél­kül hagy­ta el az épü­le­tet s a tó felé in­dult.

Nem­so­ká­ra kis he­li­kop­ter emel­ke­dett fel a tó mö­gül s mint egy nagy ma­dár le­be­gett tova, szin­te sú­rol­va a fák te­te­jét. Ami­kor a til­tott te­rü­le­ten kí­vül, egy er­dei tisz­tás­ra le­eresz­ke­dett, biz­tos volt afe­lől, hogy a légi meg­fi­gye­lő ál­lo­má­sok nem vet­ték ész­re. A tisz­tást ma­gas pa­lánk vet­te kö­rül. Egyik sö­tét sar­ká­ban jó­vá­gá­sú kis lég­lö­ké­ses va­dász­gép ál­lott. Bar­tusch­nak csak át kel­lett lép­nie egyik gép­ből a má­sik­ba.

* * *

A tűz­ol­tó­kü­lö­nít­mé­nyek üvöl­tő szi­ré­ná­val vág­tat­tak ke­resz­tül az In­té­zet te­rü­le­tén. Hir­te­len fel­csi­ko­rog­tak a fé­kek, bár az égő ro­mok még két­száz mé­ter­nyi­re vol­tak a ko­csik­tól. Az első autó fény­csó­vá­ja egy ha­tal­mas far­kas­ku­tyát vi­lá­gí­tott meg, amely egy üze­mi őrt von­szolt maga után a föl­dön. Csak ak­kor en­ged­te el az élet­te­len tes­tet, ami­kor a tűz­ol­tók a kö­ze­lé­be jöt­tek. Fel­húz­ta ínyét s fe­nye­ge­tő mor­gás­sal ál­lott a föl­dön he­ve­rő elé.

– Ez csak fel­tart min­ket, ad­já­tok gyor­san ide a tűz­ol­tó­ké­szü­lé­ket! – ki­a­bál­ta az egyik em­ber.

De a tűz­ol­tó­pa­rancs­nok el­lent­mon­dott.

– Esz­te­len­ség! Csak nem fo­god az ál­la­tot hab­bal te­le­fröcs­köl­ni, vé­gül is ki­men­tett egy em­bert a tűz­ből! Mei­er, maga itt ma­rad! Sch­rei­nert, ke­rít­sen elő va­la­kit az üze­mőr­ség­ből, aki is­me­ri a ku­tyát! A ko­csik pe­dig men­je­nek a vi­rág­ágya­kon ke­resz­tül!

A ne­héz ko­csik las­san el­ha­lad­tak a mor­gó ku­tya mel­lett, az egyet­len cen­ti­mé­tert sem hú­zó­dott hát­ra. Az út mel­let­ti vi­rág­ágyak­ban mély ár­kok ma­rad­tak.

Men­tő­ko­csi ér­ke­zett, az or­vos ki­ug­rott és Lön­nert­hez akart lép­ni. A ku­tya azon­ban még min­dig dü­höd­ten mor­gott. Csak ak­kor en­ged­te át Ajax Lön­ner­tet, mi­kor Sch­rei­nert egy üze­mőr­rel vissza­tért.

Az or­vos mér­ge­zést ál­la­pí­tott meg, amit erős ká­bí­tó­szer­rel idéz­tek elő, de egy in­jek­ci­ó­val ma­gá­hoz té­rí­tet­te az esz­mé­let­len em­bert. Az nagy fá­rad­ság­gal fel­ült a hord­ágyon, első bi­zony­ta­lan sza­va­i­val a ku­tya után ér­dek­lő­dött. Ajax ol­dalt, a hold­fény ár­nyé­ká­ban ku­por­gott s hö­rög­ve ök­len­de­zett.

– A ku­tyát is el­ká­bí­tot­ták? – kér­dez­te az or­vos.

– Mind­ket­tőn­ket be­per­me­tez­tek. Se­gít­sen raj­ta, ha tud – jöt­tek kín­lód­va a sza­vak Lön­nert­ből, majd ki­me­rül­tén vissza­ha­nyat­lott.

Az or­vos el­gon­dol­koz­va né­ze­get­te, a lo­bo­gó tűz­fény­ben lát­ta az em­ber kö­nyör­gő arc­ki­fe­je­zé­sét. Az ár­nyék­ból hal­lat­szó hör­gés­re fü­lelt. Ha­tá­ro­zat­la­nul te­kin­tett a ke­zé­ben levő fecs­ken­dő­re, majd, mint aki dön­tött, hir­te­len fel­emel­ke­dett. Gya­kor­lott kéz­zel új tűt he­lye­zett a fecs­ken­dő­re és lám­pá­ját a ku­tyá­ra irá­nyí­tot­ta.

– Na jó! – mond­ta. Az­tán el­in­dult az ál­lat felé.

* * *

A rend­őr­ség kü­lön­le­ges osz­ta­gai az üze­mőrs ég­gel együtt fé­sül­ték át a bo­zó­tos te­re­pet. Az em­be­rek pil­lan­tá­sa mind­un­ta­lan a tűz­re té­vedt. A mo­tor-fecs­ken­dők vas­tag hab­su­ga­ra­kat on­tot­tak a láng­ten­ger­be. Azon­ban még egy­re újabb dör­re­né­sek hang­zot­tak fel, gyú­lé­kony fo­lya­dék­kal töl­tött üveg­bal­lo­nok rob­ban­tak, szi­lán­kok­ra vet­ve mű­sze­re­ket és szik­ra­özönt vág­va az ég fele.

A kü­lö­nít­mény ve­ze­tő­je, egy fi­a­ta­labb rend­őr­tiszt, az őr­szo­bá­ban ál­lott Meis­ner mel­lett s az In­té­zet tér­ké­pe fölé ha­jol­va ult­ra­rö­vid-hul­lá­mú rá­di­ón irá­nyí­tot­ta az egyes cso­por­tok be­ve­té­sét.

Ép­pen egy je­len­tés fu­tott be:

– Itt Gré­te-ket­tő… – Meis­ner fel­fi­gyelt, ez az egyik üze­mőr­cso­port! – Meis­ner kar­társ­nak… Lön­nert esz­mé­le­tén van… egész­sé­gi ál­la­po­ta ki­elé­gí­tő… a men­tő­au­tó el­szál­lít­ja… Ajax vele ma­rad… – Oda­kint si­ví­tó szi­ré­ná­val ép­pen el­szá­gul­dott a men­tő­ko­csi. Meis­ner fel­lé­leg­zett.

A rend­őr­tiszt meg­ér­tő­én bó­lin­tott. Újabb rá­dió­je­len­tés:

– Itt Dóra-hét… ál­lás­pon­tunk a tűz szín­he­lyé­től öt­ven mé­ter­re dél­ke­le­ti irány­ban… rob­ban­tá­si töl­csért fe­dez­tünk fel… a je­lek­ből ítél­ve be­rob­ban­tott tár­na… pi­ros fény­jel­zést adunk… A rend­őr­tiszt füttyen­tett egyet. Meis­ner ha­tár­ta­la­nul el­ké­pedt, majd meg­mu­tat­ta a tér­ké­pen az em­lí­tett he­lyet.

– Itt van. Sűrű bo­zót… tár­na­nyí­lás­nak igen al­kal­mas!

Míg Meis­ner a te­re­pet írta le, a rend­őr­tiszt az In­té­zet kör­nyé­két ta­nul­má­nyoz­ta.

– A tár­na csak in­nen jö­het – ál­la­pí­tot­ta meg s mu­ta­tó­uj­já­val az öreg kü­lönc tel­ké­re ko­pog­ta­tott. – Ez az egyet­len le­he­tő­ség! A leg­rö­vi­debb út egy át nem te­kint­he­tő hely­ről. Nyílt te­re­pen a tár­na­épít­ke­zést ész­re­vet­ték vol­na, de fel­tűnt vol­na a ki­bá­nyá­szott föld is.

* * *

A ke­rü­le­ti rend­őr­ség fő­nö­ke le­tet­te ke­zé­ből a je­len­té­se­ket, me­lye­ket ép­pen az imént ol­va­sott el. – Te­hát ez a pil­la­nat­nyi hely­zet – mond­ta és Mün­chen tér­ké­pé­re mu­ta­tott, ami író­asz­ta­lá­val szem­ben a fa­lon füg­gött.

– A rá­di­ós-ko­csi­kat már uta­sí­tot­tuk, hogy a kör­nye­ző or­szág­uta­kat és uta­kat zár­ják el. A ké­szen­lé­ti osz­tag azon­nal meg­száll­ja a „Pa­ra­di­csom” tel­ket és ki­eme­li a fész­ket.

A te­le­fon csen­gett.

– Hu­bert fel­ügye­lő! Igen… rend­ben van! – He­lyé­re tet­te a hall­ga­tót és mo­soly­gott. Az egy­be­gyűlt rend­őr­tisz­tek fe­szül­ten vá­ra­koz­tak.

– Erna-hét ép­pen friss sze­mély- és te­her­ko­csi nyo­mo­kat je­lent a vil­lá­hoz ve­ze­tő út­ról. A te­her­au­tó le­nyo­ma­tok egy bú­tor­szál­lí­tó ko­csi­tól szár­maz­nak, amely­nek Erna-hét ke­rék­cse­ré­nél még se­gí­tett is. A je­len­tés sze­rint öreg mo­dell, te­hát nem jut­ha­tott messzi­re. A to­váb­bi in­téz­ke­dé­sek: ri­a­dóz­tas­suk a ké­szen­lé­ti osz­ta­go­kat és a köz­le­ke­dé­si rend­őr­sé­get! Wer­ner fő­ta­ná­csos meg­száll­ja a vil­lát, Ham­mer­le­in fő­ta­ná­csos pe­dig el­ren­de­li az egész ke­rü­let­ben a köz­le­ke­dé­si zár­la­tot. Én az Ál­lam­biz­ton­ság fő­nö­ké­nek te­szek je­len­tést!

A két rend­őr­tiszt ki­si­e­tett a szo­bá­ból.

Míg a ké­szült­ség ka­szár­nyá­i­ban fel­csö­rög­tek a ri­asz­tó csen­gők s a jár­mű­vek mo­tor­jai do­hog­ni kezd­tek, míg a rend­őr­sé­gi adó­ál­lo­más a ke­rü­let­hez tar­to­zó szám­ta­lan vá­ros és falu rend­őri ké­szen­lé­ti osz­ta­ga­it ri­asz­tot­ta s el­len­őr­ző szer­vek­ből egész háló lé­te­sült az or­szág­uta­kon – az Ál­lam­biz­ton­sá­gi Ha­tó­ság ki­nyúj­tot­ta csáp­ja­it.

* * *

Smilly ke­zei ke­mé­nyen szo­rí­tot­ták a kor­mányt. Égő sze­me a fe­lé­je szá­gul­dó útra me­redt. A se­bes­ség­mé­rő mu­ta­tó­ja a 150-en tán­colt. Jól jött, hogy a hold még vi­lá­gí­tott és az éj­sza­kai au­tó­úton nem volt nagy for­ga­lom, így, bár lám­pák nél­kül ha­ladt, úgy tu­dott szá­gul­da­ni, ahogy csak ko­csi­ja bír­ta. Koc­ká­za­tos do­log volt ez is, de mi­nél előbb ki­ér­nek a mün­che­ni ke­rü­let­ből, an­nál jobb. Volt ő már na­gyobb pác­ban is!

Bar­tusch­nál min­den­eset­re jobb hely­zet­ben vol­tak. Smilly nem tu­dott meg­in­dult­ság nél­kül rá­gon­dol­ni. A baj­tár­si­as­ság rit­ka volt az ő szak­má­juk­ban, ki­vált ilyen ese­tek­ben. Fur­csa, más­kor min­den­ki csak azon volt, hogy sa­ját bő­rét ment­se. Az In­té­zet és kör­nyé­ke most bo­szor­kány­kony­há­hoz le­het ha­son­ló, po­ko­li, hogy mi­lyen nagy fénnyel rö­pült a le­ve­gő­be a tár­na!

Kü­lön­ben, bu­ta­ság vi­lá­gí­tás nél­kül ve­zet­ni. A vil­lá­hoz ve­ze­tő utat már rég el­hagy­ta, így csak fel­tű­nőbb! Fény­szó­ró­i­nak kúp­ja be­le­szúrt az éj­sza­ká­ba s fény­sza­ka­dé­kot vág­tak ma­guk­nak, ami na­gyon meg­könnyí­tet­te a ve­ze­tést.

Smilly fel­lé­leg­zett.

– Há­la­is­ten­nek! – mo­tyog­ta szom­széd­ja is.

– Él­tek még? Már azt hit­tem, meg­hal­ta­tok a fé­le­lem­től! – gú­nyo­ló­dott Smilly.

– Ez nem volt gye­rek­já­ték! – dör­mög­te a há­tul ülő em­ber.

– Ugyan, ugyan! Rosszul is­me­ri­tek Smillyt! – di­cse­ke­dett az ne­vet­ve. Utaz­tam én már sok­kal na­gyobb se­bes­sé­gek­kel is. Sem­mi oko­tok, hogy be­csi­nál­ja­tok!

– Med­dig me­gyünk még? – sza­kí­tot­ta fél­be szom­széd­ja ag­go­dal­mas­kod­va.

– Hehe, ta­lán ten­ge­ri be­teg le­szel? Nyu­godj meg, ki­csi! A leg­kö­ze­leb­bi el­ága­zás­nál bal­ra té­rünk, on­nan még öt­ven ki­lo­mé­ter! Ott el­rejt­jük a ko­csit és… a fe­né­be, mi az?

Elő­re me­redt.

– Pi­ros fény! Ott va­la­ki in­te­get!

Messze előt­tük, a fény­szó­rók vi­lá­ga mel­lett jól ki tud­ták ven­ni, rend­őrök áll­tak az úton. Az út­szé­len jár­őr­ko­csi vá­ra­ko­zott.

Smilly ki­kap­csol­ta a fény­szó­ró­kat s a fék­re lé­pett. A ke­re­kek csi­ko­rog­tak a be­to­non, a ko­csi el­fa­rolt, de Smilly kéz­ben tar­tot­ta. Rö­vid ív­ben át­haj­tott az út kö­ze­pét jel­ző gyep­csí­kon s a má­sik pá­lyán vissza­fe­lé ro­bo­gott.

Ab­ban a pil­la­nat­ban már tisz­tá­ban is volt vele, hogy hi­bát kö­ve­tett el. Most már gya­nús­sá vált… Pa­pír­ja­ik kü­lön­ben min­den el­len­őr­zést ki­bír­tak vol­na!

Már­is óri­á­si fény­kar nyúlt utá­nuk s meg­ra­gad­ta őket. Smilly egé­szen le­nyom­ta a gáz­pe­dált. Fé­kez­he­tet­len düh fog­ta el. A rend­őr­ko­csi kö­ze­le­dett. Smilly lát­ta ezt egy­re erő­sö­dő fény­szó­ró­in.

– Oltsd ki a bi­tang lám­pá­it! – mor­dult fel dü­hö­sen.

A há­tul ülő em­ber ki­tör­te az ab­la­kot és ki­dug­ta raj­ta gép­pisz­to­lya csö­vét.

Össze­hú­zott sze­mek­kel be­le­lőtt a va­kí­tó fény­be. Ek­kor egy so­ro­zat fel­tép­te a sze­mély­ko­csi ka­rosszé­ri­á­ját. Smilly össze­ros­kadt. Az autó éle­sen jobb­ra ka­nya­ro­dott, át­szá­gul­dott a lej­tőn és né­hány buk­fen­cet ve­tett.

* * *

Bar­by egy tá­gas te­rem­ben ült. Szé­les író­asz­tal vá­lasz­tot­ta el a ci­vil­től, aki ki­hall­gat­ta. Biz­tos volt ben­ne, hogy az az em­ber az Ál­lam­biz­ton­ság egyik tiszt­je, de ezt nem tud­ta össze­egyez­tet­ni a be­nyo­más­sal, amit a fér­fi kül­se­je tett rá. Ba­rát­sá­gos arca volt, ki­csit túl nagy orra, amit jobb­ol­dalt egy hosszú seb­hely sze­gé­lye­zett. Csak a sze­me volt hi­deg és fi­gyel­mez­te­tő. Bar­by­nak úgy tűnt, ke­resz­tül­lát raj­ta, szin­te nincs is ér­tel­me, hogy mást mond­jon, mint az igaz­sá­got.

A hang­ja me­leg volt, annyi­ra, hogy Bar­by úgy érez­te: en­nek az em­ber­nek nem annyi­ra az a fon­tos, hogy be­lő­le ter­he­lő val­lo­mást csi­kar­jon ki, ha­nem, hogy a pon­tos igaz­sá­got meg­tud­ja s fel­de­rít­se az előz­mé­nye­ket. Más­ként kép­zel­te el az ál­lam­biz­ton­sá­gi­a­kat. Ke­gyet­len­nek és ud­va­ri­at­lan­nak, ke­mény­nek és rá­me­nős­nek – s köz­ben ez az em­ber egy­ál­ta­lá­ban nem úgy be­szél vele, mint egy bű­nö­ző­vel.

Mi­köz­ben gé­pi­e­sen vá­la­szolt a kér­dé­sek­re, te­kin­te­te kö­rül­su­hant a szo­bán. Ez sem fe­lelt meg vá­ra­ko­zá­sá­nak. Nem volt íz­lés­te­le­nül, si­vá­ran be­ren­dez­ve. Tom­pí­tott vi­lá­gí­tás, mély ülő­bú­to­rok, egyik­ben ő ült – az író­asz­tal­lal szem­közt egy ke­rek asz­tal, könyv­szek­rény, te­le­ví­zi­ós ké­szü­lék (va­jon a rend­őr­sé­gi, vagy az ál­ta­lá­nos adá­sok vé­te­lét szol­gál­ta?) és min­de­nütt vi­rá­gok. Bar­by za­vart volt, és ha nem félt vol­na, még jól is érez­te vol­na ma­gát.

Mind­ez azt a célt szol­gál­ja, hogy éber­sé­gét tom­pít­sa – érez­te, de még­sem tu­dott el­le­ne ten­ni.

– Fog­lal­jon he­lyet, Bar­by úr! En­ged­je meg, hogy az író­asz­ta­lom mö­gött ülve ma­rad­jak, meg­ér­ti, el­len­őriz­nem kell a mag­ne­to­fon sza­lag­ját s al­ka­lom­ad­tán jegy­ze­te­ket is kell ké­szí­te­nem – mond­ta a fér­fi, ami­kor ő be­lé­pett. Va­jon a ki­hall­ga­tás után is ilyen ud­va­ri­a­san fog­nak bán­ni vele, s va­jon a fegy­ház cel­lái is olyan ké­nyel­me­sek, mint a vizs­gá­la­ti fog­há­zé, aho­vá be­hoz­ták? Hogy fegy­ház­ba ke­rül, az biz­tos!

Egy kér­dés el­sza­ladt a füle mel­lett, csak ak­kor ri­adt fel, ami­kor a fér­fi vá­laszt vár­va rá­te­kin­tett.

– Bo­csás­son meg, nem ér­tet­tem! – mond­ta el­fo­gó­dot­tan.

– Azt kér­dez­tem, ki a cso­port­ve­ze­tő­je!

Bar­by aj­ká­ba ha­ra­pott. Mit vá­la­szol­jon? El­árul­ja Bar­tuscht? Ezt nem te­he­ti. Bar­tusch­nak át kell jut­nia a je­len­tés­sel! De ha a je­len­tés után ér­dek­lőd­nek, azt neki, ha ő a ve­ze­tő, zseb­re kel­lett vol­na vág­nia! Hi­szen ki is dob­hat­ta a ko­csi ab­la­kán – va­la­ki meg­ta­lál­ta…

– A cso­por­tot én ve­zet­tem, csak ha­tan vol­tunk! – vá­la­szol­ta szi­lárd han­gon.

– Mi­ért nem mond­ja meg az igaz­sá­got, Bar­by? Sem­mi ér­tel­me, hogy va­la­kit fe­dez­zen, úgy­is meg­tud­juk. Csak sú­lyos­bít a hely­ze­tén! Min­den­ki áll­jon helyt a sa­ját tet­te­i­ért és ne ve­gye vál­la­i­ra még más bű­ne­it is. Vagy azt hi­szi, hogy a maga fő­nö­kei ezt meg­kö­szö­nik ma­gá­nak? Azt hi­szi, hogy bár­ki is se­gít ma­gán?

Bar­by ál­lí­tá­sa mel­lett ma­radt.

A fér­fi arca hi­deg lett, hang­ja met­sző, de halk.

– Ak­kor en­ged­je meg, hogy fel­fris­sít­sem az em­lé­ke­ze­tét. Bár, amint köz­ben meg­ál­la­pít­hat­tuk, ko­csi­já­nak cso­dá­lat­ra mél­tó­an erős mo­tor­ja van, kép­te­len­ség, hogy a la­bo­ra­tó­ri­um fel­rob­ban­tá­sá­nak pil­la­na­tá­ban a tett he­lyé­től száz ki­lo­mé­ter­re le­gye­nek!

Bar­by össze­rez­zent. Fel­rob­bant? De ma­ka­csul hall­ga­tott.

– Ezen­kí­vül még a rob­ba­nás előtt rend­őr­sé­gi se­géd­let­tel ke­rék­cse­rét is haj­tott vég­re – fűz­te hoz­zá gú­nyo­san mo­so­lyog­va a fér­fi.

Bar­by­nak köz­ben egy öt­le­te tá­madt.

– Idő­zí­tett gyúj­tás is van a vi­lá­gon!

A nyo­mo­zó ha­nya­gul bó­lin­tott.

– Hogy­ne. De meg­fe­led­ke­zik a töb­bi­ek­ről, akik maga után jöt­tek. Saj­nos, a hul­la­kam­rá­ban van­nak… Szí­ve­sen meg­ta­ka­rí­tot­tuk vol­na ma­gá­nak a bor­zal­mas lát­ványt.

Bar­by el­len­ál­lá­sa meg­tört. Há­tán hi­deg ve­rí­ték csör­gött. Köz­mon­dá­sos nyu­gal­ma cser­ben­hagy­ta. Meg­hal­tak a töb­bi­ek? Hát kit véd, kit fe­dez ak­kor ő?

– Nos, Bar­by, fel volt a ve­ze­tő? – fi­gyel­mez­tet­te a fér­fi.

– Most Bar­tus­címak hív­ták, va­ló­di ne­vét nem is­me­rem. Azt hi­szem, mér­nök. Úgy tu­dom, Drez­dá­ban már csi­nált va­la­mi ha­son­ló dol­got… Ez a mos­ta­ni amo­lyan iga­zo­lás­fé­le is volt, az ak­ko­ri nem si­ke­rült neki – adta elő Bar­by mo­no­ton hang­lej­tés­sel.

– Azt majd fel­de­rít­jük!

Bar­by hir­te­len meg­der­medt.

– De hi­szen azt már nem csíp­he­tik el, Bar­tusch fe­dez­te a vissza­vo­nu­lá­sun­kat, ő már… – Szá­ja össze­csu­kó­dott, aj­kai egy­más­ra szo­rul­tak. Ez megint bu­ta­ság volt. Ha még va­ló­ban nem csíp­ték el, most el­árul­ta és út­mu­ta­tást adott. Mi van vele vol­ta­kép­pen. Ez az át­ko­zott szo­ba!

A fér­fi mo­so­lyog­va in­tett.

– Öt még nem fog­tuk el, de majd hu­rok­ra ke­rít­jük! – nyug­tat­ta meg Bar­byt.

Kint az ab­lak előtt fel­éb­redt a nap­pal. Élénk csi­cser­gés­sel kö­szön­töt­ték a fényt a ma­da­rak. Bar­by most vet­te ész­re, hogy az ab­la­kok csak be van­nak tá­maszt­va. Mint­ha a szo­bát egy­szer­re fű­sze­res le­ve­gő töl­töt­te vol­na meg. Mo­hón szív­ta ma­gá­ba. Kint a sza­bad­ság van, az élet! Mi­lyen so­ká­ig le kell, hogy mond­jon er­ről! Most döb­bent rá, hogy mit ve­szí­tett el.

* * *

Ugyan­eb­ben az órá­ban Sch­licht­mann pro­fesszor asszisz­ten­se­i­vel meg­be­szé­lést tar­tott szo­bá­já­ban. Ar­cuk fe­ke­te volt, ko­rom­fol­tok­kal bo­rí­tott. Ru­há­juk meg­pör­kö­lő­dött és sok he­lyen ron­gyo­san ló­gott ró­luk. Órá­kon át küz­döt­tek a hő­ség­gel, meg­kí­sé­rel­ték, hogy a la­bor-te­rem mel­let­ti he­lyi­sé­gek­ből az ab­la­ko­kon ke­resz­tül ki­ment­sék a kí­sér­le­ti pró­bá­kat és a kí­sér­le­ti ál­la­to­kat. Leg­na­gyobb ré­szü­ket meg is tud­ták men­te­ni, mi­vel sze­ren­csé­re ezek a fa­lak el­len­áll­tak a rob­ba­nás­nak. Egy kü­lön­le­ges men­tő­cso­port a kül­ső fa­lon át be­ha­tolt a pán­cél­szek­rény­hez. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a pán­cél­szek­rényt fel­tör­ték és a je­len­tést el­lop­ták. A jegy­ző­köny­vek vi­szont szin­te ki­vé­tel nél­kül el­sze­ne­sed­tek, így azok­kal már sem­mi­hez sem le­he­tett kez­de­ni. Mi hasz­nuk volt hát a meg­men­tett kí­sér­le­ti pró­bák­nak?

Sch­licht­mann fá­rad­tan si­mí­tott vé­gig hom­lo­kán. Még Col­mar is ki­me­rül­ten ku­por­gott szé­kén, bosszan­tó me­rev­sé­ge most el­tűnt. Úgy lát­szott, hogy csak Heil­ber­ten nem fo­gott ki a meg­eről­te­tés, ke­reszt­be­ve­tett lá­bak­kal ült egy ka­ros­szék­ben s ké­nyel­me­sen szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. Heil­bert, ahogy ő ál­lí­tot­ta, fa­ta­lis­ta volt. – Ami el­pusz­tult, az el­pusz­tult, ezen nem se­gít sem­mi­fé­le pi­ru­la! – szok­ta mon­da­ni. – Az em­ber nyu­god­jon bele az adott­sá­gok­ba s hoz­za ki be­lő­lük a leg­töb­bet. A jaj­ga­tás és so­pán­ko­dás sem­mit sem hasz­nál, ez­zel sem­mit sem le­het meg nem tör­tént­té ten­ni. In­kább arra kon­cent­rál­juk erőn­ket, hogy hely­re­hozzuk a ká­ro­kat!

– Amint bi­zo­nyá­ra ér­te­sül­tek, a je­len­tést el­lop­ták! Te­hát nincs töb­bé do­ku­men­tá­ci­ónk – mond­ta Sch­licht­mann pro­fesszor hal­kan. – Ez azt je­len­ti, hogy he­tek­kel vissza­ve­tet­tek ben­nün­ket! Ha a me­rény­let mö­gött ál­lók­nak si­ke­rül a gyógy­szert elő­ál­lí­ta­ni és előbb jön­nek ki vele, mint mi, ak­kor ter­mé­sze­te­sen sza­ba­dal­maz­tat­ják s a mi ke­zünk meg van köt­ve. A se­gít­sé­gü­ket bi­zo­nyá­ra olyan fel­té­te­lek­hez kö­tik majd, ame­lyek a mi kí­sér­le­te­in­ket is vissza­ve­tik!

– Un­do­rí­tó! – só­haj­tot­ta Col­mar utál­koz­va. – Em­ber­élet­tel üz­le­tel­nek!

Le­tö­röl­te az iz­zadt­sá­got hom­lo­ká­ról, majd el­ké­ped­ve néz­te zseb­ken­dő­jét. Fe­ke­te csí­kok hú­zód­tak raj­ta vé­gig.

– Va­ló­di pi­szok, kol­lé­gám! – ál­la­pí­tot­ta meg ha­nya­gul Heil­bert és el­vi­gyo­ro­dott. Is­te­ni­en né­zett ki a pe­dáns Col­mar! Majd ki­húz­ta ma­gát és Sch­licht­mann­hoz for­dult.

– Ne le­gyünk ennyi­re bo­rú­lá­tók! Va­la­mit majd csak tu­dunk ten­ni ez el­len!

– Ez azon­ban ér­té­kes hó­na­pok­ba ke­rül – fe­lelt Sch­licht­mann.

– Az igaz, de meg­van­nak a kí­sér­le­ti pró­bá­ink. Ezek­ből kö­vet­kez­te­té­se­ket tu­dunk le­von­ni, még ha az erre vo­nat­ko­zó jegy­ző­köny­ve­ink el­pusz­tul­tak is. A dok­tor­kis­asszony pe­dig sok min­den­re em­lé­kez­ni fog. De mi­ért nincs ő it­ten?

– Nem ér­te­sí­tet­tem. Mit csi­nál­jon itt? Annyi­ra ki van me­rül­ve, hogy meg akar­tam kí­mél­ni et­től a meg­ráz­kód­ta­tás­tól!

– De­hát úgy­is meg fog­ja tud­ni!

– Meg akar­tam kí­mél­ni at­tól az iz­ga­lom­tól, hogy men­tés köz­ben a je­len­té­sért ag­gód­jon. – A pro­fesszor ke­zé­be te­met­te ar­cát s mé­lyen fel­só­haj­tott.

– Né­hány hét alatt utol­ér­jük ma­gun­kat! – ál­la­pí­tot­ta meg Heil­bert op­ti­mis­tán és fel­emel­ke­dett. Ru­gal­mas lép­tek­kel az ab­lak­hoz ment. Kinn gő­zö­lög­tek még a ro­mok, vé­kony füst­fel­hő emel­ke­dett a fák fölé. – Kü­lön­ben mind­járt itt lesz a dok­tor­nő, mun­ka­kez­det van. Ak­kor majd töb­bet lá­tunk, sok min­dent fej­ből is fog tud­ni!

Col­mar Heil­bert felé pil­lan­tott. Gyű­löl­te ér­zé­ket­len­sé­gé­ért. Mint egy fal­ról, úgy pat­tan­tak le Heil­bert­ről a dol­gok, sem­mi sem ren­dí­tet­te meg. És ezt az ér­zé­ket­len­sé­get még erény­ként em­le­get­ték!

Ek­kor a pro­fesszor fél­be­sza­kí­tot­ta gon­do­la­ta­it.

– Né­hány hé­ten be­lül… és köz­ben meg­hal a be­teg!

Col­mar össze­rez­zent, Heil­bert csak vál­lát von­ta meg. Ez szo­mo­rú, de le­het ezen vál­toz­tat­ni?

– Egy szi­go­rú­an bi­zal­mas dol­got kell kö­zöl­nöm ma­guk­kal – kezd­te a pro­fesszor bi­zony­ta­la­nul. Heil­bert meg­for­dult.

– Ez a be­teg Sch­wig­ten­berg dok­tor­nő vő­le­gé­nye, Ha­us­berg mér­nök! A lány sem­mit sem tud er­ről!

Még Heil­bert is meg­vo­nag­lott, mint­ha kor­bács­ütés érte vol­na. A leg­kö­ze­leb­bi szé­kig tá­moly­gott s be­le­ros­kadt.

– Ezt nem tud­tam – sut­tog­ta meg­in­dul­tan. Eszé­be sem ju­tott, hogy ez­zel a lány sza­bad­dá vá­lik, csak arra gon­dolt, mi­lyen iszo­nyú fáj­da­lom kí­noz­ná Lí­di­át, ha meg­tud­ná az iga­zat.

– Meg kell bir­kóz­nunk a fel­adat­tal! – mond­ta ke­mé­nyen s fel­egye­ne­se­dett, mint­ha egy ter­het do­bott vol­na le vál­lá­ról. – Azt hi­szem, így men­ni fog!

Sch­licht­mann és Col­mar hir­te­len fe­lé­je for­dul­tak. Pil­lan­tá­suk vá­ra­ko­zás­sal sze­ge­ző­dött rá.

– Col­mar kol­lé­ga, se­gít­sen maga a dok­tor­nő­nek! Maga al­kal­ma­sabb erre a mun­ká­ra, mint én. Én vi­szont azt ké­rem, hogy bíz­za­nak meg a la­bo­ra­tó­ri­um új­já­épí­té­sé­vel!

A pro­fesszor be­le­egye­ző­en bó­lin­tott.

– Rend­ben van! De mi hasz­nunk van eb­ből? Ha­us­berg­nak már csak egy hete van hát­ra! – Hang­ja el­csuk­lott, re­mény­te­le­nül. Col­mar is töp­ren­gés­be me­rült.

De Heil­bert fel­ug­rott, ru­gal­ma­san fel és alá jár­kált. – Meg kell pró­bál­nunk! Hol­nap este a la­bo­ra­tó­ri­um a he­lyén áll!

Ezek­kel a sza­vak­kal ki­si­e­tett a szo­bá­ból. Sch­licht­mann és Col­mar ér­tel­met­le­nül bá­mul­tak utá­na.