A kapu monumentalitásában már önmagában is lenyűgöző volt. Faragványai között csodás finomsággal kidolgozott, egymásba gabalyodó női testek kavarogtak, melyek a többi domborműhöz hasonlatosan mozdulni látszottak a falakból áradó zöld fény hatására.

Thomasnak a legendákban megénekelt Darton kapu jutott eszébe a gigantikus méreteivel fölé magasodó mű láttán. Szinte látni vélte a cirkalmas betűkkel felrótt vésetet, melynek jeleit soha senki sem volt képes elolvasni, jelentése mégis közszájon forog Ynev kalandorai között: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

 

Körbenézett társain, hogy megtudja, rájuk milyen hatással van a kapu, s pillantása a falfehérré vált toronin állapodott meg. A fakóhajú férfi döbbenten, elkerekedett szemekkel bámult a kapu testéből kidomborodó egyik nőalak ívben meghajló hátára. A tőrvető még sohasem látta ilyen bizonytalannak a mindig nyugodt férfit, aki a legnehezebb körülmények között is némán tette a dolgát.

– Mit látsz azon a kapun? – kérdezte akaratlanul.

– Bármit is keresünk, azt semmiképpen sem találjuk meg odabent – tért ki a válasz elől Vinidis, és távolabb lépett a csodálatos műtől.

 

– Honnan tudod? – fordult felé a csatamágus.

Az boszorkányvadász egy ideig némán hallgatott, aztán szemeit szinte erőnek erejével elszakította a kaputól.

 

– Onnan, hogy egyszer már jártam odabent – felelte szomorkás mosollyal. – Mindaz, ami a kapun túl vár bennünket, egyedül a halállal van kapcsolatban. Nincs ott más, mint egy hatalmas mészárszék, tele az egykori áldozatok mementóival.

– Miért nem mondtad korábban, hogy már voltál itt?! – csattant fel dühösen Anis De Brog, és arcát elöntötte a haragvörös pír. – A segítségeddel talán nem kellett volna elvesznie annyi jó lovagnak! A toroni válasz nélkül hagyta a Krad-hívő váratlan kitörését, és inkább a szótlanul töprengő Tufirhoz intézte szavait.

 

– Három napja, hogy álmodtam ezzel a hellyel, s bár biztosan nem tudhatom, mi van odaát, a kaput kétségtelenül felismerem.

A varázsló elgondolkodva nézett a toronira, miközben lángsárga szemei mélyen a szürke tekintetbe fúródtak, végül Thomashoz fordult, és csendesen megszólalt.

 

– Keress másik bejáratot, ezt most kihagyjuk! – Anis De Brog a kardja után kapott.

– Ezt nem teheted meg, még akkor sem, ha te vagy a rend választott embere! – fújtatott, akár egy acéllánccal béklyóban tartott bika. – A térkép szerint ez az ajtó vezet a belső szentélyhez! Nem hagyhatod ki a lehetőséget, hogy megvizsgáld, mielőtt újabb időveszteségbe sodrod a küldetést!

 

– Ha nem vetted volna észre, lovag, a küldetésünk immáron nem más, mint rohanás az ismeretlenbe! Aki végzett Dre Narda beavatottjaival, még valahol idelent rejtőzik, és én nem akarok találkozni vele egészen addig, míg az elkerülhető. Egyébiránt a feltételezés, hogy az ékkövet a belső szentélyben találjuk, nem más, mint merő találgatás. Pont annyira nyugszik szilárd alapokon, mint ennek az embernek a megérzései.

– És mi az, ami miatt inkább hiszel neki, mint bölcseinknek, akik évtizedeken keresztül tanulmányozták az idevágó kultúrköröket, hogy a lehető legjobb döntést hozzák meg?! – üvöltötte habzó szájjal Anis De Brog.

 

– Az élettapasztalat miatt, mely bölcseinknek könyvtáraik elefántcsonttornyaiban nem adatott meg – felelte nyugodtan Tufir Nar Haban. – Ha tévedek, vagy ha éppen helyesen döntök, már csak akkor fog kiderülni, amikor a játszma véget ér. Addig pedig, kénytelen leszel követni az utasításaimat, ahogyan azt legfőbb urad, Krad rendelte számodra! – fejezte be a dorani, és meredten állta a lovag vérmes pillantását.

– Úgy tűnik, a kérdés magától megoldódott, s kár lenne kardélre menni miatta – jegyezte meg Vinidis a beállt csendben.

 

– Miről beszélsz?! – mordult fel Anis De Brog.

– Inkább kiről! – lépett még hátrább a toroni, miközben ujjával az kapu felé mutatott.

 

– Felelj, ha kérdeztelek! – csattant fel ismét a lovag jóval kevésbé magabiztosan, mint korábban.

– Aki a kapun túlról felénk tart – adta meg a választ Vinidis, és egy halálra vált mozdulattal előhúzta rúnafegyverét.

 

– Legyen hát! – mondta halálmegvető bátorsággal a dorani, és a semmiből egy lángmarta bot materializálódott a kezében, tetején egy pofáját szélesre táró, ágaskodó királykobrával.

Odabentről ekkor hangzott fel az első, velőbemarkolóan iszonytató ordítás.

 

Lar Nordana megdermedt, és a tagjait béklyóba fogó dermedtség ellenére, a kapu felé fordult. Minden porcikájában érezte a gerincét borzoló, agyvelejét kocsonyakánt remegtető ösztönökön túli és inneni félelmek egész tengerét. Szeme a rettegéstől parányivá összeszűkülve tapadt a kapu faragott mintáira, s magában nyáladzó birkaként rimánkodott a megváltó tagló csapásért.

– Szedd össze magad, ostoba! – csattant a hatalmas pofon az arcán, és száját abban a pillanatban elárasztotta a vér sós íze. A korg szorosan megragadta a grabancánál fogva, fél kézzel távolabb húzta a kaputól, majd a háta mögé lökte. – Undorító kis féreg vagy te lar Nordana, de ennek ellenére kedvellek! – vágta még egyszer pofon Rolak, ám ezúttal valamivel barátságosabban.

 

Talán a szájában érződő vér ízének, talán az állkapcsában meglazult fogainak köszönhetően, a második üvöltés már nem volt rá akkora hatással, mint a korábbi. Bár ismét érezte csontjaiban az ismerős remegést, ezúttal képes volt ember maradni. Talpra állt, és a barbár biztonságot adó széles vállai mellett szembenézett a feléjük közeledő iszonyattal.

A harmadik üvöltés a játékszerként kicsapódó monumentális kapu szelével együtt érkezett, és akadály nélkül söpörte el a tőrvető mentális védműveit. Thomas mozdulni képtelenül, ejtette ki kezéből a tőreit, majd ájultan zuhant melléjük a kövekre.

Az őrző

– A kis patkány beadta a kulcsot! – konstatálta magában Vinidis egykedvűen a kilépő démonivadék látványának hatását, miközben igyekezett elnyomni magában az állati szűköléssel keveredett menekülési kényszert.

A kapu mögött megjelenő alak, aki rémálma szerint végzetének beteljesülését hordozta, valamivel magasabb volt, mint egy átlagos kyr. Hószín haja, arisztokratikus, metszőn tiszta vonásai hódolatot, míg tűhegyes apró fogai, delejkék szemei, éjfekete karmokban végződő ujjai undorral teljes félelmet szültek. A boszorkányvadász ez utóbbit választotta kapaszkodóul, hogy szembeszálljon a benne tomboló asztrális viharral.

 

A korg egy lendületes rohammal, Tufir földből felcsapó lángoszloppal, míg De Brog egy mindent elsöprő fejre irányzott csapással fogadta az újonnan érkezőt. Vinidis elismeréssel adózott mindhármuk mesterien kivitelezett támadásának, és az önuralomnak, mellyel legyűrték magukban az ősi félelem bénító hidegét. Ám ennek ellenére tökéletesen tisztában volt vele, hogy a sikerre a leghalványabb reménye sem volt egyiküknek sem.

A korg pilleként akadt fenn egy láthatatlan falon, a dorani tűzhányók mélyéről érkező tüze gyertyalángként vált semmivé a lecsapó jeges fuvallatban, míg a Krad lovag támadását testével kerülte el a hóhajú szörnyeteg, hogy aztán az ezt követő hangtalan légrobbanás ereje, Tufir kivételével a levegőbe kapja mindannyiukat.

 

A boszorkányvadász koncentrációjának köszönhetően, felkészülten várta a támadást, s amint megérezte a testét súlytalanná tevő orkánerejű szél első hullámát, hasra vetette magát, és olyan szorosan lapult a porlepte kövekhez, mintha az élete függött volna tőle. Ha jobban belegondolt, talán épp az múlott rajta.

Anis De Brog – aki a legközelebb állt a szörnyeteghez – törékeny játékszerként emelkedett a levegőbe, majd csapódott a falnak, hogy aztán véres masszát húzva a háta mögött zuhanjon a kövekre. A magatehetetlen lar Nordana rongycsomóként gördült végig a márványköveken, és csak harminc méterrel odébb állapodott meg kiterült tagokkal. Suyenas és a mázsás korg piheként szállt el Vinidis felett, miközben annak körmeit véresre hasították a padlórések szélei.

 

Amint az orkán alábbhagyott valamelyest, testével földre szorított kardja után nyúlt, és amilyen gyorsan csak tehette, a Tufirral küzdő fattyúra vetette magát.

A két varázshasználó egymással szemben állva, majdhogynem teljesen moccanatlanul bámulta egymást. Vinidis minden teketóriázás nélkül felemelte a rúnapengét, és egy remekbekivitelezett vágással lesújtott vele a védtelen nyakra.

 

A mozdulat hihetetlenül gyors volt, tökéletesen kiforrott, és szorult helyzete ellenére még a boszorkányvadászból is önkéntelen elismerést váltott ki.

A kyr félfordulattal elhajolt a penge útjából, mögé nyúlt a lefelé tartó fegyverforgató karnak, épp csak egy hajszálnyit rásegített a mozgás lendületére, majd egy szinte észrevehetetlen belenyúlással útjára küldte a levegőbe emelkedett toronit, miközben a rúnapenge a kezében maradt.

 

– Kránra, egy varázslóba oltott harci démonfattyú! – hörögte magában Vinidis, miközben az összegubancolódott irányok között valahol a kövek felé zuhant. Elsőként a talpa, majd közvetlen utána a háta ért talajt. A belé nevelt harci ösztönöknek köszönhetően, azonnal tompította az esést, és szinte megnyújtva a mozdulatot, kardtávolságon kívülre tornázta magát.

A felállás persze így sem sokat változott. Fegyver nélkül állt szemben egy démoni lénnyel, aki nem csak a test-test elleni küzdelemben volt járatosabb nála, de jelentős mágikus hatalommal is bírt.

 

A kyr – vagy még inkább az, ami maradt belőle – egy laza intéssel a falig repítette a toronit, majd mielőtt még Tufir felocsúdhatott volna az agya köré vert mentális béklyókból, eltűnt a szemük elől.

– Dartonra, mi a túlvilági pokol volt ez? – hallotta Vinidis Tufir hangját a fejében, miközben az újabb zuhanás után beazonosítani igyekezett a fent és a lent fogalmát.

 

– Valami, ami szövetséget kötött egy másik sík letéteményesével, és ettől igencsak sokoldalúvá vált – állt talpra Vinidis.

– Kék szemek, alig torzult arc, és testformák. Talán épp egy Xing, és a kyr ezért tudta ennyire megőrizni teste eredeti formáját – találgatott Tufir.

 

– Miért tűnt el?

– Ez kis műsorszám, még az ő energiáit is kimeríthette. Ha nem tévedek, most épp azon igyekszik, hogy ismét feltöltse a hiányokat.

 

– Mögötted! – kiáltott fel a toroni kétségbeesetten, ahogy a démoni lényt materializálódni látta a dorani hátában.

A hóhajú fattyú az ő kardját húzta a háta mögé, hogy előre lendítve egyetlen döféssel végezzen a mit sem sejtő varázslóval.

 

Tehetetlenség és düh árasztotta el a testét. Minden porcikája tiltakozott az elkerülhetetlen ellen, és lelkében valami őrülten erős késztetés kezdett el lüktetni, amivel eszelős módon tiltakozott a valóság törvényei ellen.

Felemelte a kezét.

– Dwenouff… – valami kattant benne legbelül – …noarsi almench… – égő fájdalom hasított a mellkasába, és szorította bilincsbe a szívét – ...Anatamor! – az utolsó szóval a bordái közt felgyülemlett érzés rést talált a valóság szövedékében, és forró lángot, égető ürességet hagyva maga mögött kiszabadult a világba.

 

A kékben izzó alakot valami hirtelen megcsavarta a hosszanti tengelye körül, és majd három méterrel hátrébb vetette a meglepetéséből egyelőre ocsúdni képtelen varázslótól. A démoni lény, miután a levegőben tucatnyi alkalommal változtatott irányt, a csodával határos módon talpra érkezett, majd Vinidis kardját a magasba emelve vadul hadonászni kezdett a maga körül.

– Mi a…? – fagyott a kérdés Tufir ajkára, és a rázúduló benyomásoktól bódultan nézett hol a fájdalomtól és görcsöktől összeroskadó, görnyedten öklendező boszorkányvadászra, hol pedig a semmivel ádázul küzdő démoni alakra. Végül némi vívódás után az időrendi sorrendben fontosabbnak ígérkező probléma leküzdésének szentelte magát.

 

Újabb lángoszlop csapott fel a hadakozók helyén, ám az őrző nem adta könnyen magát, és mintha csak csodálatos érzékek segítenék, az utolsó pillanatban mindig kitért a varázslat elől. Csodálatos módon még arra is futotta erejéből, hogy a levegőben végrehajtott csodálatos artistamutatványokat követően, egyre közelebb lopja magát varázslóhoz.

Nyílvessző szelte át a levegőt, és ártalmatlanul csapódott be a démont borító kékszín aurába. A lövedék előbb meglassult, majd mielőtt még elérhette volna a kyr férfi testét, megállt és a földre hullott.

 

– A ragya szálljon a lelkedre, te ocsmány féreg! – hörögte Vinidis, miközben a tüdejéből feltörő vért köpködve talpra állt, és lassú, tétova léptekkel a kavargó csata felé indult.

Tufir – megunva, hogy ellenfele mindig időben kitér varázslatai elől, s hogy lassan már kardtávolságba lopja hozzá magát – módszert változtatott, s azzal próbálkozott, amihez kevésbé értett ugyan, ám most mégis több sikerrel kecsegtetett. Amíg a démoni fattyút lekötötte láthatatlan ellenfele, a magára találó barbár és Suyenas kettőse, ő igyekezett rést találni a lény mentális védelmén, és egy újabb látványos fejpukkasztással véget vetni a további küzdelmeknek.

 

Tudata óvatosan tapogatózó csápjaival az alak más síkokon létező kivetüléseit tapogatta, s annak ellenére, hogy első benyomásai azt súgták neki, ezúttal aligha lesz könnyű dolga, konok elszántsággal folytatta tovább munkáját.

Aztán hirtelen megtalálta a lény valódi énjét, – kivetülése a mentáisíkon rendíthetetlen sziklavár benyomását keltette – s bár csapdát sejtett, óvatosan megérintette a falát. Apró emlékfoszlányok éreztek hozzá a múltból, és azonnal megérezte, hogy az őrző imádja, amit csinál, hogy az elmúlt néhány ezer év alatt sosem érezte ilyen jól magát, és hogy minden öröme ellenére tart tőlük. Pontosabban attól a valakitől, aki félig vért, félig epét köpködve néhány pillanattal korábban állt talpra, miután parancsszavával láthatatlan ellenséget idézett ellene.

 

A főpap, – hisz emlékei közt járva immáron tisztán érezte mivoltát – éber álmában ismét hatalmas tömeg előtt harcolt, és félhold alakú ikerpengéi számolatlanul osztottak halált a körülötte álló emberi és nem emberi lények seregében. Kardjai hol karmos mancsot, hol agyarakkal teletűzdelt fejet szakítottak el gazdáiktól, hogy aztán alig egy szívdobbanással később egészen más csatában találja magát, és lánglényektől nyüzsgő porondon járja tovább a halál mindenek felett uralkodó szent táncát.

Mivel Tufir maga volt mindaz, kinek emlékeiben járt, tudta jól, hogy őrült tombolása mindössze egyetlen egy célt szolgál: az előtte lévő tömeg felhőtlen szórakoztatását, melynek lelkesedés-hullámai az uralkodót, s általa a birodalom érdekeit szolgálják. Bár főpapnak nevezték, ő maga inkább volt szerafista, mint a démonokkal keveredettek közül bárki. Sajátos tökéletességében szent jelképpé vált azáltal, hogy ünnepről-ünnepre győzött az öt szint magas gigászi arénában.

 

Akik látták, akik láthatták, meggyőződhettek róla, hogy a szent szentségtelenség, mellyel életvonalát összekötötte a másik síkról származó lénnyel, minden más kötésnél hatalmasabb ezen a síkon, s hogy általa föléemelkedett mindannak, amit páros pengéi a nemlétbe taszítanak.

Ő volt a legjobb, legtökéletesebb lény, amit Ynev valaha is a hátán hordozott. Ha akarja, tudása előtt meghajolnak a sicariorok legjobbjai, s még a császári testőrség sem lenne képesek útját állni. Ha akarná, ő lehetne mindenük felett…

…de nem akarta.

Neki elég volt, hogy tudták mennyit ér, hogy megbecsülték, mint ahogy a legszebb fegyvert teszik a ház főhelyére. És ő ott volt.

 

A birodalom távoli, mégis közeli pontján, ahová ezrek érkeztek, hogy láthassák, és ezrek vitték hírét ő és a birodalom elpusztíthatatlan erejének.

Most mégis, valami olyasmitől rettent meg, ami a múltjából köszönt vissza. Az átok, mely ehhez a helyhez kötötte, s mely egykor kordában tartotta, – nehogy a hatalomban felette állókra, ám erőben alatta lévőkre törhessen – az idegen szavai által életre kelt, s ha meggyengültén is, de életére tör.

 

Tufir ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen.

Bár fizikális teste pihenten várta, elméje holtfáradtan lihegett az iménti megrázkódtatás után. A kapkodó érzetek özöne, az emberi gondolatokkal keveredő idegen, jéghideg törvények szerint működő mentalitás kisugárzása, a rengeteg ismeretlen élmény és tudás összességének kavargó masszája elárasztotta és fuldoklásra kényszerítette.

 

Mindebből egyetlen gondolat kristályosodott ki benne teljes bizonyossággal: Ők sosem győzhetik le a főpapot!

Eközben megszaporodott tudásától bénultan állva figyelte, ahogy életben maradásuk egyetlen reménye kardjától megfosztva, rövidebb pengéjével a kezében tántorog közelebb pusztulásához.

 

– Ne tedd! – merült fel benne a gondolat, ám a mentális koncentráció épp olyan messze állt tőle jelen pillanatban, mint a kimondott szó.

*

Vinidis megkönnyebbülve tapasztalta, hogy mind inkább visszanyeri uralmát önállósodott tagjai felett, s szelíd elégedettséggel konstatálta, hogy időközben – talán a belénevelt ösztönöktől hajtva – fegyvert húzott, s most pugossal a kezében közelít a három oldalról szorongatott kyr felé.

– Arra kell leginkább vigyáznod, hogy ne hagyd megsérteni számára a valós idő törvényeit – figyelmeztette egy emlék, mely úgy tűnt, sosem volt az övé. – Ha eltűnik a szemetek elől, azzal mindannyitok végét okozza! – jelent meg szemei előtt egy hóhajú kyr, hátrafelé görbülő pikkelyes, karmos lábbal, fénylő karddal a kezében, akiről pontosan tudta, hogy hajdanán istenként nézett fel rá. – Ő sem más, mint egy közülünk. Bár valahol más utat választott, mint mi, a lényegen ez semmit sem változtat. Létezésében hordozza önnön kötöttségeit, s általuk válik pont olyan sebezhetővé, mint amilyenek mi magunk is vagyunk.

 

– Kránra, mi ez az őrület? – nyögött fel a valós világban Vinidis, miközben a rátörő emlék töredékek hatására, fegyverét elejtve térdre rogyott a márványköveken.

– Ne tedd! – érkezett felé egy megkésett, halvány üzenet, miközben újult erővel azon küzdött, hogy talpra kecmeregjen.

 

Ebben a pillanatban diadalittas ordítás zengette meg a közlekedő folyosót, és a démon felhagyott láthatatlan ellenfelével folytatott küzdelmével. A toroni a hang irányába nézett, és látta, ahogy a korg az utolsó pillanatban egy elementáris erejű ütést mér a hozzá képest karcsú kyr nyakára. A hószínhajú alak kezei ösztönösen mozdultak, és miközben félrecsúsztatták a pallos támadását, a rúnapengét elejtve villámgyorsan, három ponton is megütötték a támadás lendületétől továbbmozduló korgot.

Rolak elszürkülő fejjel, mozdulni, lélegezni képtelenül dőlt el, amikor Suyenas utolsó nyílvesszője is ártalmatlanul pattant le a démont övező delejkék burokról.

 

– Most már elég! – robbant be az idegen tudat a boszorkányvadász elméjébe, és dermesztett meg minden önálló gondolatot odabent. – Ennek itt és most vége! – kiáltotta még, és Vinidis élettelen rongybábuként látta összerogyni az íjászt.

A toroni, a mentális csapástól péppé zúzott elmével, roskatag térdekkel állt fel, hogy emelt fővel fogadhassa az utolsó csapást, amikor a főpap Tufirt – anélkül, hogy fizikai testével érinthette volna – a levegőbe emelte, és mint dicső trófeát cipelve maga előtt megállt előtte.

 

Egy ideig szótlanul figyelte az előtte ingatag lábakon szédelgő harcost, aztán fejét a kezébe fogva egészen közel húzta arcát a kéken vibráló szempárhoz.

– Hogyan voltál rá képes? – tolakodott be az idegen tudat az elméjébe, és túrt fel mindent, amit odabent talált.

Saját emlékei merültek fel benne. A vöröslő napkorong képe, ahogy hidat rajzolva visszatükröződik Shulur roppant kikötőjének vizén, apró halak, melyeket favödörbe gyűjtetett a ház obsoraival és szétengedett az L'Hass ház nagykertjének szökőkútjában. A vívóterem sárgafényű zuga, ahol annyi harci és mentális leckét követően oly gyakran vonult vissza, hogy maga lehessen álmaival. A bálok, az asszonyok, az udvari élet, a metszőn csapódó gyilkos női fegyverek, melyeket vad orgiák követtek mindenki szeme láttára. Mindaz mi egykoron Vinidis-Re L'Hassá tette, s ami mára semmi szürkeséggé fakult. Akárcsak az, mit egykoron famorként a császárért tett…

Aztán felvillant benne az álom, a város, a kapu, a köré épült felismerhetetlenül nem emberi szobrok, a torz vízköpők, a karcsú tornyok, melyek szentségtelen gyönyörűségükben emelkedtek az égig, és melyek otthont adtak mindannak, ami most előtte állt, és őt nézte írisz nélkül való szemeivel.

 

– Tévedsz, én sosem jártam abban a városban! – zengett fel fejében a hang, és enyhült valamelyest a szorítás az elméjén. – Legalábbis azóta nem, hogy azzá lettem, ami vagyok. Az a hely tiltott lett számomra, mert fényességem és tündöklésem még az ott lakók dicsőségét is árnyékba vonta volna. Fogoly voltam itt, akárcsak azok, akiknek vérében fürödtem.

– Én nem is…

– Tudom, hogy nem tudtad, mint ahogyan azok sem, akik előttetek itt jártak. Felkészülhettek mindenre, csak rám nem. Ócska démonűző praktikáik ellenem mit sem értek, hiszen én avatár vagyok! Nem volt kit elűzniük, hisz magam vagyok az, ki önmagamba költöztem!

 

– Akkor hát miért beszélsz velem?

– Mert látom benned a várost, látom azt, amire emlékeznem adatott, mert tudom, hogy sosem járhattál ott, s mert egy darabja mégis benned lakozik – felelt a démon, és a toroni a kék szemek mögött egy rettenetesen magányos alakot látott.

 

– Mi ez a város, és miért kísért álmaimban mióta az eszemet tudom? – feledkezett meg látszólag szorongatott helyzetéről Vinidis, és a kezébe ügyeskedte az aprócska tőrt, melyet nem is olyan rég egy halott áfiumkufártól vett magához, szent medalionjával együtt.

– Ryek, és kár a fegyverrel próbálkoznod, éppolyan jól látom ezen a síkon, mint ahogyan a gondolataid közt olvasva a szándékot – felelte kacagva a szerafista. – Ideje belátnod, hogy itt csak egyvalakitől remélhetsz menekvést, és az nem a szellemkezeim közt vonagló csekélyhatalmú varázstudó, sem a földön fuldokló bivalyizomzatú, ám üresfejű állat, s még csak nem is az ájultan fetrengő ősvérűek félkezi fattya!

 

– Legyen hát, mondd, mit akarsz! – hagyott fel a hasztalan próbálkozással a boszorkányvadász.

– Nyisd meg a rekeszt az elmédben, aminek jelenlétét tisztán érzem, ám anélkül, hogy kárt ne okoznék benned, és talán az ott lévő emlékekben is, képtelen vagyok beletekinteni.

 

– Mit adsz cserébe?

– Ha olyat, ami közelebb visz a kiszabadulásomhoz, minden a tiéd lehet, amit akarsz, beleértve saját és társaid életét, ám ha érdektelen kacat, gyorsabban végzek veled, mint hogy megérezhetnéd.

 

– Nem bíztatsz sok reménnyel, mégis úgy érzem, hálásnak kell lennem neked az esélyért, hogy magam dönthetek a halálom felől!

– Több ez, mint amennyit eddig bárki is kapott tőlem ezen a helyen.

 

– Megadom magamnak az esélyt.

– Akkor engedj! – parancsolta a démon, és Vinidis minden meggyőződése ellenére utat nyitott neki az elméjében lévő rekesz felé.

 

Elsőként a napokkal korábban látott álom emlékei törtek a felszínre. A kapu mögött volt megint. Látta a hatalmas lelátót, az öt lépcső magas óriás porondot, a templomot, és az egyes szinteket uraló, gyönyörűen faragott, életszerű szobrokat, a kaotikus kapukat, ám valahol mindezek hátterében érezte a fejében kutakodó démon döbbenetét is.

A következő kép, amit látott, egy sárga és zöld színben pompázó hatalmas alak volt, amint lelógó bőrredőktől, és apró lengedező csápoktól keretezett, világnyi nagyságú kezeivel felé nyúlt, és egy nevet kiált.

 

– Natara! – rezgett a levegő a kitörő hangorkántól, aztán minden egyetlen álomszerű csillanásban omlott össze, mielőtt elnyelte volna a végtelen feketeség.

Ryek tüze

Valaki az arcát pofozta.

Bárki is volt az, lendületesen, ám kevéssé kedvtelve végezte a munkáját. Nyoma sem volt benne semmiféle ritmusnak, gyorsuló vagy lassuló ütemváltásoknak. Az egész nem volt más, mint monoton ütlegek unalmas kiosztása.

 

– Vinidis-Re L'Hass, ébredj! – tört utat a tudatáig egy rekedtes fáradt hang.

Kinyitotta a szemét, és a fekete tetoválásokkal tarkított, pergamenszerűen vékony bőrű arc nézett rá vissza.

 

– Ideje visszatérned a valós világba! – hagyott fel bosszúsan eddigi munkájával a dorani, és egy alig koordinált mozdulattal eltekeredett a fekvő alaktól.

– Mi történt? – próbált a könyökére támaszkodva felemelkedni a boszorkányvadász, ám a feje zúgott a korábbi megpróbáltatásoktól, és pillanatok alatt rá kellett döbbennie, hogy egyenlőre jobban jár, ha beéri a szilárd talaj nyújtotta biztonsággal.

 

– A dög éppen Rolakot ébreszti – mondta fakó arcán a nemtörődömség kifejezésével Tufir. – Azt hiszem, az uralma alá vont mindannyiunkat, legalábbis ami engem illet.

Vinidis ismét kísérletet tett a felülésre, csakhogy próbát tegyen magával, ám annak ellenére, hogy feje őrülten kavargott, és gyomra görcsösen megrándult, nem érezte, hogy bármi is akadályozná a szabadságában. Megkönnyebbülten dőlt vissza.

 

– Nem érzem, hogy fogva tartana – közölte a varázslóval. – Egyébiránt, azt hiszem, jó üzletet kötöttem!

– Amennyiben?

– Az életünkért cserébe eladtam a lelkem a hóhajú démonnak.

– Nemsokára kiderül, hogy megérte-e – rándult meg a dorani válla, ám mielőtt még az akarattalan mozdulat kiteljesedhetett volna, a testét uraló kontroll gátat szabott neki.

 

Vinidis hátrahajtotta a fejét, és már majdnem lecsukta szemeit, amikor a kékszemű démon arca kúszott be a látóterébe.

– Ideje ébredned, még dolgod van itt!

– Azt hittem megalkudtunk! – próbált felülni, és csodák csodája, ezúttal sikerült neki. – A titkaimért cserébe az életünket!

 

– Éltek, – mutatott körbe egy színpadias mozdulattal a kyr. – de nem ezért jöttetek ide. Kelj fel, és vedd a Ryek Fényét, hogy beteljesedjen a prófécia!

– Miféle prófécia már megint? – nyögött fel Vinidis.

– Tőlem engedélyt igen, de válaszokat aligha kaphatsz! Menj, s bár utadon nem kísérhetlek el, tanácsot adhatok! Annál a falnál keresgéljetek! – mutatott az elnyújtott S alak utolsó kanyarulata felé, majd hátát mutatva a megdöbbent toroninak, elindult a nyitva álló kétszárnyú kapu felé.

 

Vinidis feltérdelt, és a Noir pap tőrét a tenyerébe csúsztatta.

– Ennél mindenképpen okosabbnak tartottalak! – hangzott fel fejében a nevető, ősöreg hang, és ő megadón leengedte a kezében tartott fegyvert.

 

Az egykorvolt kyr belépett a kapun túli világba.

A boszorkányvadász felállt, és a fejében tobzódó kavargással mit sem törődve, elindult a démon után. A monumentális ajtókig jutott. Szeme előtt a zöldesen izzó fényben a maga teljességében tárulkozott ki a csarnok monumentalitása, az öt szint magas lépcsőszerű arénák kegyetlen célzatossága, és a mindezek felett őrködő kicsiny szentély tökéletessége.

 

Hiányérzete támadt.

– Azoknak a kupoláknak már réges-rég le kellett volna omlaniuk! – jelent meg mellette Tufir. – Talán már akkor, amikor megépítették őket, de mostanára a rázúdult föld súlya alatt mindenképpen. Csakis valami őrületes erejű mágia tarthatja egybe, ami iszonyatos energiákat emészt fel a körülötte áramló szabad manából. Ahogy beléptünk a szellőzőbe, rögtön éreztem, hogy ez a hely nem egyszerű manafókusz.

 

Nincs rajta egyetlen mai térképünkön sem, s a hatodkor vége óta pont elegendő idő telt el, hogy még az emléke is feledésbe merüljön. Talán pont ez a gigantikus mágia az, ami képes egyensúlyt tartani a szabadon kiáramló energiák, és az őrületes erejű teher folyamatos lebegtetése között. Csodálatos felfedezés ez barátom! – fordult a toroni felé Tufir, és kezét annak vállára helyezte. – Ha küldetésünk semmi más eredménnyel sem zárul, már akkor is hősként ünnepelnek majd bennünket mind Doranban, mind Erionban.

– Nincsenek itt a kapuk! – csóválta meg a fejét a boszorkányvadász.

 

– Miféle kapuk? – csendesedett le egy pillanat alatt a varázshasználó.

– A három kéken villogó kapu, amit az álmomban láttam, és amelyek előtt megtaláltam a holttestemet. Nem látom őket, nincsenek ott a szentély előtt, ahol lenniük kellene! – mutatott lefelé a toroni.

 

– Az álom nem a valóság. Lehet, hogy a képzeleted egyszerűen csak tévedett, és sosem voltak ott semmiféle kapuk, mint ahogy fogadni mernék, hogy a holtestedet sem találnánk meg, ha keresni kezdenénk! – rázta meg Vinidis vállát a varázstudó.

– Talán igazad van, mégis olyan ez, mintha kényszerpályán haladnék valami felé, ami előre elrendeltetett számomra, s amely meghatározza a jövőmet, s talán a halálomat is.

 

Tufir maga felé fordította a toronit. – Ne feledd, Vinidis-Re L'Hass, még az istenek sem tévedhetetlenek, és nincs olyan hatalom ezen a síkon rajtad kívül, mely rendelkezhetne a jövőd felett! Ha úgy akarod, ha valóban azt szeretnéd, keresztbe húzhatod minden és mindenki számítását önálló akaratodtól fogva! Dönts romba mindent, szakíts szét álmokat és korlátokat, ha úgy tetszik inkább! – frecsegte a dorani túlfűtötten. – Talán igazad van és a sors, egy csodálatos lehetőséget adott a kezedbe azáltal, hogy utat mutatott a számodra, de ez nem más, mint lehetőség, és semmiképp sem kényszerpálya!

– Tudsz valamit – nézett az izzó szemekbe Vinidis. – És az a sorsommal kapcsolatos.

 

– Eleinte nem tudtam ki lesz az közülünk, de már az építkezésen lezajlott csata során felsejlett bennem a gyanú, ami a lángra gyúlt faluban bizonyossággá érett – biccentett a varázstudó.

– Mi hát a titkom, amit rajtam kívül mindenki ismer már? – rázta meg hitetlenkedve a fejét a toroni.

 

– Csak annyit tudok, hogy asztrológusaink születésedtől fogva követték minden léptedet, s még fogantatásod előtt kémeket küldtek atyád házába, hogy amikor felnősz obsorként szolgáljanak téged.

– Lemonas – bukkant ki a név az emlékek hatására famorrá visszavedlett kalandor száján. – Azért élt le egy életet rabszolgaként, hogy végül kihozzon egy elkényeztetett, halálvágyó ficsúrt Shulurból!

 

– Az igazi neve Ranthur cwa Meene volt, és gyermekkorától kezdve erre a feladatra nevelték. Senki sem tudhatta, mivé leszel, de a szövetség akarata szerint el kellett szakítania téged otthonodtól, mielőtt még a császár látnokai felfigyelhettek volna különleges képességeidre – állt meg egy pillanatra Tufir. – Ám az asztrológusok szerint elkéstünk. Vezető csillagod, az Elondar a Miramar udvarába került, és ezzel kiszámíthatatlan változásokat idézett elő sorsodban. A tanács akkor határozott úgy, hogy tovább nem várhat, és egy merész döntéssel utadba küldték Meene-t. A terv bevált, ám a családod nem érte be a szívfájdalommal, hogy elveszített téged, és az ember, akit Lemonas néven ismertél, az ikrek pengéjétől halt meg a következő hónapban.

Árnyék nélkül maradtál, s mire Erionban újabb szemet küldhettünk volna rád, már magunk sem tudtuk igazán, kit keressünk. Azóta égi testvéred folyamatosan izzik, és senki sem tudja, vajon merre folytatja útját. Ezért mondtam neked Vinidis-Re L'Hass, hogy még az istenek sem tévedhetetlenek, s nincs akarat ezen a földön, ami kényszerpályára vihetne téged!

 

– Talán mégiscsak akad – csóválta meg a fejét a toroni. – Az őrző, a főpap mindannyiunk életét adta cserébe azért, amit a fejemben látott.

– Senki sem mondta, hogy nem vagy értékes! – nevetett fel a dorani. – Csak annyit akartam elérni, hogy dönts okosan, amikor élned kell a képességeiddel.

 

– Bölcs tanács egy sötétben vakon tapogatózónak!

– Ha visszatérünk, szívesen venném, ha meglátogatnál Doranban!

 

– Ezt ki mondja, Tufir Nar Haban a dorani tanács hűséges adeptusa, vagy Tufir a sanda mosolyú cimbora, aki a halál torkában is abban leli örömét, ha tréfát űzhet társai bukdácsolásából?

– Maradjunk ez utóbbiban – nevetett fel a pergamenarcú. – Ha eljössz velem, barátként fogadlak majd, és efféle bánásmódban lesz részed végig, ezt már most megígérhetem! – nézett mélyen a toroni szemébe a varázsló.

 

– Ebben az esetben elfogadom az invitálást, amennyiben tényleg túléljük, ami előttünk áll!

– Ha befejeztétek az enyelgést, talán eltűnhetnénk innen végre! – szólalt meg a hátuk mögül lar Nordana türelmetlen hangja. – Nem csak a hátam, de minden porcikám irtózik ettől a helytől!

 

– Pedig akkor kellemetlen hírt kell közölnöm veled, – csóválta meg a fejét a toroni, és elfordult a hatalmas csarnoktól – mert nemcsak hogy nem hagyjuk el ezt a helyet, de még beljebb is megyünk egész a templom belsejébe.

– Megvesztél, shuluri?! Az a lény bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy ott fejezze be, ahol az előbb abbahagyta! – kerekedtek el a tőrvető szemei a félelemtől. – Neked talán nem volt elég meggyőző, amit az előbb művelt?

 

– Mivel már az elején kidőltél, jobbára azt sem tudhatod mit történt – mosolyodott el a toroni az apró alak félelmét látva. – Ami pedig lény visszatértét illeti, arra akkor számíthatunk igazán, ha nem azt tesszük, amit tanácsolt.

– Ezek szerint nincs esély rá, hogy élve távozzunk innen? – görnyedt meg Thomas lar Nordana.

 

– Legalábbis amíg meg nem szereztük a Ryek Tüzét – bólintott nagy meggyőződéssel a dorani.

– Akkor segítsünk Rolaknak és az elfnek összeszedni, ami Anis De Brogból maradt! – indult el a többiek felé a tőrvető.

 

– Kiloccsant az agya – összegezte a korg a diagnózisát, miután a toroni és Tufir is csatlakozott a holttestet körülálló társasághoz. – Nem is gondoltam volna róla, hogy férfi létére szépítőszereket használ.

Vinidis lehajolt a holttesthez, és előbb a férfi hajába túrt, majd kifordította a szemhéját.

 

– Egy iker! – közölte a vizsgálat eredményét.

– Úgy érted Toronból? – kérdezte lar Nordana.

– Még inkább Shulurból, legalábbis ami a tetoválását illeti – vont vállat a boszorkányvadász.

 

– Szerencse, hogy nem ölt meg minket álmukban! – mondta Rolak, és belerúgott a földön fekvő halottba.

– Talán mégis megtette, csak még nem tudunk róla – lépett közelebb a tetovált arcú.

 

– Lassan ható méreg, ami csak napok múltán fejti ki hatását? – fehéredett el a tőrvető.

– Rosszabb, – csóválta meg a fejét a dorani – árulás!

– Úgy érted…? – bizonytalanodott el Vinidis.

– Segítségével a shuluri udvar minden lépésünkről tudhatott – bólintott a varázsló.

 

– A lényegen mindez mit sem változtat – egyenesedett fel a boszorkányvadász. – A főpap szerint, azon a falon kell keresnünk – mutatott ujjával a szemben lévő falszakaszra.

– Megbíztok egy ilyen szörnyeteg szavában? – kérdezte Suyenas.

 

– Miután életben hagyott bennünket? – nézett az elfre a toroni. – Azt hiszem, igen. Legalább annyira bízom benne, mint amennyire Krad szent igéjének hirdetőjében.

– Remélem, nem kell akképp csalódnod benne, mint ahogyan nekem Anisban kellett! – biccentett a lövész, és elsőként indult el a mutatott irányba.

 

Lar Nordanának fél órájába telt megtalálni a remekmívű rejtekajtót, s még további hosszú percekbe, mire biztonságosnak nyilvánította, és egy lándzsa segítségével kinyitotta.

– Ezeknél az ősi szerkezeteknél sohasem lehet tudni! – morgott az orra alatt a tőrvető, miután az égvilágon semmi sem történt, és a fal csendben, akadálytalanul elmozdult a faragványok közé beékelődött fogantyú benyomása után. – Most ugyan minden csendes volt, de legközelebb lehet, hogy mind elveszünk egy őrült robbanásban!

 

– Csak menjünk már! – jegyezte meg a maga érzéketlennek tűnő módján a korg, és tenyerét a lar Nordana hátához nyomva, szelíd erőszakkal tolta a bejárat felé az aprócska alakot.

– Na persze! – morgolódott Thomas, aztán kezében a tolvajlámpással megfontolt léptekkel eltűnt az ajtó mögötti üregben.

 

Egy vékony kis közlekedőfolyosóba lépett. Rendkívül óvatosan, szinte lépésről lépésre haladt előre, ellenőrizve maga körül mindent, beleértve a földet és a falakat is. Aztán néhány méterrel később megállt egy újabb ajtó előtt.

– Maradjatok ott, ahol vagytok, és eszetekbe ne jusson utánam jönni! – fordult meg mielőtt belépett volna, aztán némi vizsgálódást követően eltűnt.

 

– Szerintetek tényleg jó valamire ez a hókuszpókusz, amit csinál, vagy csak fontoskodik? – tette fel a költői kérdést a korg, aztán a látva, hogy a mondandója senkire sem tett hatást, visszafordult arra ahol a lámpás fénye eltűnt.

– Egyszer láttam egy embert, akinek térd alatt hiányzott mindkét lába, és csuklótól lefelé mindkét keze – szólalt meg valamivel később Suyenas. – A kirurgus, aki látta azt mondta jobb neki, ha hagyják elvérezni, de a klánfőnök előbb még meg akarta tudni tőle, hogy mit látott. A fickónak forró szurokkal égették be a sebeit mind a négy végtagján, aztán mielőtt elpatkolt még kinyögte, hogy mindössze egy jó helyre kifeszített bukózsinórban botlott meg. Lehet, hogy a kis fickó nem ért ahhoz, amit csinál, de én inkább engedem magam elé, és várok néhány percet, minthogy magam menjek előre.

 

– Akkor hát hagyjunk neki időt, hogy tegye a dolgát! – jegyezte meg a barbár, és elhúzódott a bejárat mellől.

– Egy terem, benne egy ajtó és néhány elkorhadt bútordarab – jelent meg néhány perccel később lar Nordana a folyosó végén. A háta mögül ugyanolyan a zöldes fény szűrődött ki, mint amilyen az egész épületben volt. – Középen gyertek, és a saját érdeketekben ne érintsetek semmit! – biztatta őket vigyorogva, aztán szélesre tárta az ajtót, és eltűnt a keretből, hogy a lehető legtöbb fény érje a szűk folyosót.

 

Elsőként Vinidis ment át, őt a könnyűléptű Suyenas követte, majd Tufir után a korg maradt a legvégére.

– Még hogy levágta a lábait, és mind a két kezét az a vékony kis acél! – dörmögött magában, de egész úton keresztül kínosan ügyelt rá, nehogy hozzáérjen valamihez.

 

A többiek egy négyszög alakú teremben vártak rá a jobb oldali falhoz tömörödve, majdhogynem szembe a bejárat mellől nyíló másik ajtóval.

– Rühelltem volna nyomorékká téve leélni életem hátralévő napjait! – mondta Rolak, és hátba veregette lar Nordanát. – Még jó, hogy nem találtál semmit!

 

– Gondolod? – mosolyodott el a kis ember, és intett a többieknek, hogy húzódjanak a négyszög alakú terem bejárattól legmesszebb eső sarkába, aztán a barbárt maga után húzva ő is beállt melléjük.

– Fogd ezt széklábat, és amilyen messziről csak tudod, tiszta erődből vesd oda! – mondta a korgnak, és mutatott a bejárat melletti másik ajtóra.

 

– Ahogy akarod – vonta meg dinnyényi vállait Rolak, és a roskatag fadarabot a kövekhez vágta.

A következő pillanatban a vulkánok forrósága robbant a terembe, perzselte hamuvá mindkét ajtót és a széklábat, végig söpört a folyosón, ahol az imént léptek be, s megrepesztette a falakat borító faragott márványtáblákat, ahogy kicsapott a közlekedő másik végén.

 

– A sámánok vérére! – hőkölt hátra a korg, és tapadt a háta mögötti falhoz.

A tűz, pont olyan hirtelen vált semmivé, mint ahogy keletkezett, és a sarokba szorult társaság csak ekkor érezte meg a körülöttük lévő fagyaura dermesztő hidegét.

 

– Talán még fegyverként is használták! – lelkesedett Tufir Nar Haban. – Csodálatos alkotás, még akkor is, ha minden egyes használat után felújításra szorult! – nézett körbe a terem semmivé vált berendezésein.

– Még csak hamu sem maradt belőlük! – mutatott lar Nordana az ajtók helyén maradt, megfeketedett szélű lyukakra. – Egyszerűen semmivé lettek!

 

– Miért dobattad oda velem azt a fát? – mordult fel a korg.

– Egyrészt nem lehettem biztos a dolgomban, hogy valóban rejte valamit az az ajtó, másrészt mindig is szerettem volna látni, hogy mi történik, amikor beindul egy ilyen őrületes erejű szerkezet – vigyorodott el a tőrvető.

 

– Akkor semmi haszna sem volt ennek az egésznek? – villantak fel a korg szemei.

– Dehogynem! – felelte lar Nordana, és a terem bejárattal szemközti oldalfalához ment. – Ez volt a másik pont, amit nem értek a lángok! – mondta, és ujjai máris végigsiklottak a faragott kőborításon, hogy egy pillanattal később megnyomjanak egy derengő kígyóalakot a falon.

 

A fal egy darabja hang nélkül csusszant félre az útjukból.

– Ez talán már közvetlenül a kincseskamrába nyílik, ahol az ékkőnek kell lennie! – rebbent meg Tufir tekintete a feltáruló folyosó végén lévő ajtóra mutatva.

 

– Talán, de biztosat csak akkor tudunk majd, ha már odabent vagyunk – vonta meg a vállát lar Nordana.

– A saját érdeketekben nem hagyhatom, hogy hamarabb lépjetek be nálam! – mondta a varázshasználó. – A rend által kitűzött feladat mindennél előbbre való! – tette még hozzá, mintegy erőt merítve a szavak mögötti tartalomból.

 

– Az életednél is? – nézett rá lar Nordana.

– Ha helyzet úgy kívánja – biccentett Tufir.

– Akkor menj, ha az a szíved vágya! – lépett félre az ajtónyílásból a tőrvető.

 

A dorani szó nélkül előre ment, és mielőtt még bárki megakadályozhatta volna benne, belépett a szűk folyosóba.

Az átlátszó kristálylap akkor zuhant le, amikor megtette útjának első harmadát. A tökéletesre csiszolt, emberkar vastagságú sík felület közvetlenül a bejárat után zárta le a folyosót, és a zöldesen derengő fényen kívül semmi mást nem engedett át. Tufir csapdába esett vadként dermedt meg odabent.

 

– Kránra, úgy tűnik, a helyzet ezúttal úgy kívánta! – káromkodta el magát lar Nordana, amikor a folyosó padlata felől vékony, ám erős sugarakban, piszkos szín gázok áramlottak be a szűk légtérbe, aztán máris hozzálátott a kereséshez a fal vésetei között.

– Varázsol! – konstatálta Suyenas a kristályon túli terembe tekintve, mire lar Nordana kivételével mind az átlátszó laphoz tapadtak.

 

– Mit akarhat? – kérdezte Rolak.

– Csak a kezét használja… visszatartja a levegőt a gázok miatt – gondolkodott hangosan a toroni. – Remélem, nem olyan őrült, hogy térmágiát használjon ebben az őrülten lüktető katlanban!

 

– Miért? – nézett rá a korg.

– Azért, mert jobb esetben nem történne semmi, rosszabb esetben pedig, egy még ennél is kegyetlenebb helyen találná magát. A ketrecet minden bizonnyal ellátták térmágikus védelemmel arra az estre, ha varázstudó szorulna bele.

 

Időközben Tufir befejezte a rúnák felrajzolását, majd tenyerét a füléhez szorítva összegömbölyödött a padló közepén.

– Mi a fenét csinál ez? – tátotta el a száját Rolak, amikor odabent felrobbant az előkészített varázslat, és felkavarta az évezredek során leülepedett port.

 

A folyosó egy pillanat alatt ködbe borult, és mindent eltakart a kint állók szeme elől. Amikor aztán kellőképp leülepedett a benti kavargás, Tufirt látták a folyosó közepén állva, amint egy kendőt szorít az arca elé, és kétségbeesetten néz rájuk.

– Már rég meg kellett volna halnia! – nézett fel lar Nordana a keresgélésből.

 

– Pedig nem tűnik halottnak, – jegyezte meg Rolak – sőt, még azt sem látom rajta, hogy szenvedne!

– Lehet, hogy a kendő megvédi a méregtől? – találgatta Suyenas.

 

– Aligha – intett nemet a fejével a boszorkány vadász. – Az ilyen gázok, akár a szemen, vagy épp a bőrön keresztül is képesek felszívódni. Elképzelni sem tudom, hogy mi történt.

– Ezt egész ügyesen kimódolták – sóhajtott fel lar Nordana, aki miután már méterekkel eltávolodva tőlük tette próbára a falat visszatért a közelükbe, és újból nekifogott az ajtó melletti faragványok vizsgálatának. – Ezt nézzétek! – nyomta be a korábban elmozdított finoman cizellált díszítést a domborművek között, mire a padlón lévő lyukak hirtelen nagy erővel szívni kezdték magukba a benti port.

 

– Mintha csak Kahre mozduló szolgáit látnám! – csodálkozott Vinidis, miközben a fejét kapkodó varázstudót figyelte.

Nem sokkal utóbb az útjukat elzáró kristálylap halk nyikorgás kíséretében lassú emelkedésnek indult. Egy pillanatra mindannyian visszatartották a levegőt, egészen addig, míg a fakóra vált varázsló ki nem lépett közéjük a terembe.

 

– Nem tudom, hogy ki lehetett az az őrült, aki efféle mulatságokra volt kíváncsi, de szíves örömest kapnám a kezeim közé, hogy megismertessem vele, milyen érzés az üvegfal másik oldalán lenni! – tört ki a feszültség Tufirból.

– Talán, nem sokat tévedek, ha azt mondom, a kívánságod néhány perccel korábban már teljesült – terült szét az undor Suyenas arcán. – Elvégre ki más, mint a templom főpapja adhatta parancsba egy efféle őrült csapda kiagyalását.

 

– Mi volt az a robbanás, odabent? – lépett tovább lar Nordana, a varázsló arckifejezését látva.

– Megpróbáltam megfordítani a folyamatot, ezért levegővel töltöttem fel a termet, ám ahogy elnézem ennek a szerkezetnek a precíz működését, aligha jártam sikerrel – vakarta meg izzadt tarkóját. – Talán maga a gáz volt az, ami megkímélt – vetette fel végül a lehetőséget. – Nem kizárt, hogy az elmúlt háromezer év alatt lassan elbomlott, és ami mára maradt belőle már nem tudott kárt tenni bennem.

 

– Van valami más út is itt, vagy az a kékszemű torzszülött egyszerűen csak csapdába csalt minket? – tette magát túl a történteken Rolak, és a háta mögött húzódó folyosó felé bökött tömpe ujjával.

– Ha nem tévedek, mindössze annyit kell tennünk, hogy szépen végigsétálunk ezen a folyosón, kinyitjuk a túloldalon lévő ajtót, és máris ott találjuk magunkat, ahová mindig is igyekeztünk – mutatott utat színpadias mozdulattal Thomas.

 

– Remélem nem a dartoniták szakadár irányzatának képviselője vagy, és a túlvilág urának síkjára gondolsz! – jegyezte meg Vinidis, miközben elindult a folyosó felé.

Amint belépett, abban pillanatban megcsapta orrát a kesernyés szag, ami teljesen kitöltötte a benti levegőt.

 

– Biztos vagy benne, hogy felbomlott az a gáz? – fordult vissza Tufir felé az első néhány lépés után.

– Csak annyit mondtam, hogy talán ez volt az oka – vonta meg a vállát a varázsló, és intett, hogy menjen tovább.

 

Az ajtó semmiben sem tért el azoktól a kinyithatatlan nyílászáróktól, melyeket rémálmaikban azok a tolvajok láthatnak maguk előtt, akik gyermekkoruktól fogva betegesen rettegnek a megoldhatatlan feladatoktól. Apró megjelenése ellenére szokatlanul nagy vastagságot sejtetett a tölgyfatestet körülölelő háromujjnyi vastag acélpánt, a rejtett és a könnyen észrevehető záró mechanizmus, valamint az oldalán végigfutó mágikus jelek egész repertoárja. A faragásokkal és vésetekkel ékített testen csapdák és gyilkos mechanizmusok egész tárháza rejtezhetett anélkül, hogy árulkodó jelet mutatott volna magából. Az alig két méterszer két méteres alkotás, maga a tökéletességbe álmodott halál volt, a megrendíthetetlen stabilitás, amely ugyanilyen szenvtelenül és kinyithatatlanul várja majd végig a következő néhány évezredet, mint ahogyan azt az előző hárommal tette. Egy apró különbség azért mégiscsak akadt a tolvajok rémálmát megtestesítő magikotechnokratikus szerkezet, és a Vinidis útját álló remekmű között.

Ez utóbbi nyitva volt.

A toroni még így is csak lépésről-lépésre haladva, megmegállva közelített felé. Arról a botorságról, hogy szellemi energiáit hívja segítségül, már akkor letett, amikor a szellőzőkürtő mozdulni látszó kígyóvonalai a diszciplína segítsége nélkül is felé-felé kaptak a falból, hogy egyedi asztráltestéből csillapítsák mardosó étvágyukat.

 

– Mit látsz? – súgta a kérdést a háta mögül lar Nordana, és kínosan vigyázott rá, hogy ne lépje át a vonalat, melyet a semmiből előcsúszó kristálylap jelölt meg az imént a folyosó porában.

– Egy ajtót, amit mágia, acél, tölgy és démoni erők védenek egyszerre, és ami tárva nyitva áll! – csóválta a fejét bizonytalanul a harcos.

 

– Talán csak nyitva felejtették – kuncogta a tőrvető, és meg sem próbálta leplezni, mennyire örül, hogy nem ő áll a toroni helyén.

– Mint ahogyan az a legendák szerencsés sorsú hőseinek esetében lenni szokott! – felelt a kétes értékű bíztatásra a toroni, és kinyújtott kezét pengéje hosszával is megtoldva, elmozdította nyughelyéből a kaput.

 

Az ajtó, súlyát meghazudtoló könnyedséggel engedett, és a belé ágyazott mechanikus szerkezetekhez méltó csendességgel indult útjára. Vinidis a karddal gyengéden kormányozta az érzékeny szerkezetet, miközben fokozottan ügyelt rá, nehogy rányíljon a folyosó oldalfalára. Amikor végzett a mutatvánnyal, a résen át egy felnőtt férfi kényelmesen átférhetett a kapu mögött lévő terembe. Hátranézett a többiekre, aztán további várakozás nélkül besurrant.

Amint belépett, az első gondolata az volt, hogy amit lát, az aligha lehet más, mint a fény játékából született illúzió, mely létezhetetlen látomást vetít szemei elé. Ám minden egyes pillanattal, amivel tovább figyelte a szemei elé táruló látványt, egyre inkább meg volt győződve róla, hogy emberi elme aligha lehet képes ilyen részletes, és mindenre kiterjedő képet alkotni.

 

Az L'Hass család ugyan nem volt benne a Shulurt irányító ősi családok legfelsőbb kasztjában, ám múltjának és tetteinek köszönhetően a tehetősek között tartották számon. Vinidisnek nem egy alkalommal adatott meg a kegy, hogy látogatást tehessen a családi kincstárban, és elgyönyörködjön mindazon gazdagságban, melyet az L'Hass-ok a birodalom fennállása óta, fáradságos munkával összeharácsoltak. Ám mindaz, amit ott láthatott, nem volt egy napon említhető azzal a tengernyi kinccsel, ami ebben a kivételes pillanatban tárult a szemei elé.

– Mit látsz? – hangzott fel egyszerre négy ajakról is a kérdés, ám ő túlságosan elfoglalt volt, hogy képes legyen válaszolni.

 

Óvatosságát feledve beljebb lépett a résen át a terembe és eltűnt a kint várakozók szeme elől. A temérdek gazdagság közelről nézve még inkább felfoghatatlannak tűnt. Ládák és páncélok, fegyverek és gyémántok, számlálhatatlan mennyiségben arany és más nemesfémek hevertek ott egy embernyi magas, és legalább nyolc lépés széles, hatalmas kupacban felhalmozva.

– Ez hihetetlen! – nézett körbe a toroni, mindazon a végtelen mennyiségű értéken, melyet emberek, törpék és más szerzetek milliói vágynak hiába egy életen át, és ami ott feküdt előtte alig egy karnyújtásnyira.

 

Egy hatalmas, zöld smaragddal díszített platina foglalatú diadém keltette fel a figyelmét, mely kilencágú koronát formázott, s amely gyöngyöktől és aranyaktól övezetten feküdt a kincs halom oldalában.

– Weilára, ez valaha egy anyr fejét ékítette! – rendült meg valami Vinidisben, és egy pillanattal később máris kezdte másként látni az előtte fekvő aranyak hanyag értéktelenségét. – Talán nincs annyi pénz és ékkő ezen a világon, amennyit, csupán ez az egyetlen darab megér! – csóválta meg hitetlenkedve a fejét.

 

– Nos, toroni barátom? – érkezett hozzá a kint álló Tufir türelmetlen üzenete.

– Magam sem tudom, hogy távol tartsalak-e, vagy inkább közel engedjelek titeket ehhez a veszélyes csodához, amit látok! – nyögte szellemnyelven.

 

– Tehát élsz! – elégedett meg az egyszerű ténnyel a dorani, és jelenléte amilyen gyorsan megjelent, pont olyan gyorsan távozott is a harcos homloka mögül.

Az újonnan érkezőkre nem kisebb hatással volt a látvány, mint az elsőként belépőre. Többnyire döbbenten figyelték az aranyakból és ékszerekből rótt kincstenger megdermedt darabját, melyhez hasonlót még e kor gyermekei közül is csak kevesen láthattak.

 

A döbbenet szülte bénultságot elsőként lar Nordana vetkőzte le, és amíg a többiek csendben meredtek a halomra, ő nagyszerű érzékkel látott hozzá, hogy a lehető legnagyobb, és legszebben csiszolt gyémántokkal tömje meg az iszákját. A példa ragadósnak bizonyult, és alig néhány pillanattal később már mindannyian könyékig turkáltak az aranyak és ékkövek között. Egyedül csak Tufir volt kivétel, aki olykor-olykor ugyan hozzá nyúlt a halom felszínéhez, ám akkor is leginkább csak azért, hogy elmozdítson valamit a helyéről, és megnézze, mi van alatta.

– Egy emberfejnél nagyobb, csiszolt kristályt keressetek, aminek a legendák tanulsága szerint halványzöld fény játszik a belsejében! – mondta, s talán maga is meglepődött, amikor a félelf és Vinidis félbehagyva zsebük tömködését a segítségére voltak.

 

Hármójuknak több mint egy fertályórára volt szüksége hozzá, hogy, ha felszínesen is, de átnézzék a kupacot, majd az idő leteltével megálltak, és tanácstalanul néztek egymásra.

– Rendben, de ha nincs itt, akkor hol lehet? – tette fel a kérdést Tufir.

 

– A démon félre vezetett minket – jelentette ki határozottan a korg. – Abban bízott, ha megtaláljuk a kincstárat idelent, felhagyunk feladattal, és miután megtömtük a zsebeinket, dolgunk végezetlenül távozunk – magyarázta tovább Rolak, miközben egy mellvértet tömött ki lópokróca segítségével. – Ami engem illet, bejött a terve! Amondó vagyok, essünk a kapzsiság bűnébe, és hagyjuk a francba az összes molyfejű tudóst! – fejezte be a páncél lezárását, és a nyakán hagyott lukon keresztül marékszámra töltötte bele az aranyak és drágakövek véletlenszerű elegyét.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a kékszemű szörnyeteg szó nélkül távozni enged minket, hátunkon a vagyonnal, amit három évezreden keresztül megőrzött? – nézett a korgra elnézően Tufir Nar Haban.

 

A hátuk mögül felhangzó dühödt csattanás mindenki tudtára adta, hogy a kapzsiság lázától fűtve lar Nordana sem számolt ezzel a lehetőséggel.

– A sunyi démonja! – átkozódott a tőrvető. – És ha magunkkal visszük azt az átokverte követ? – csillant fel szemében a reménysugár. – Akkor utunkra enged?

 

– Talán, – vonta meg a vállát Vinidis – mindazonáltal azért hagyott életben minket, hogy megtaláljuk – mosolyodott el szélesen a toroni, a másik arckifejezése láttán.

– Tharr kegyelme vigyázzon a lépteitekre, ha nem úgy lesz! – mordult fel lar Nordana, aztán a kezében lévő másik szütyőt is a földre ejtve, körbenézett a kincseskamra falát borító díszítések és faragványok kusza hálóján. – Esetleg van itt még egy ajtó, ami egy belső terembe vezet, ahol a legértékesebb holmikat tárolták a démonimádók – mormolta a fogai között, de figyelmét jobbára már a keresés kötötte le.

 

Az elmozduló faldarab néhány perccel később, míg az azt nyitó szerkezet kallantyúja, csak majd fél órával utóbb lett meg. Míg lar Nordana átszellemülten dolgozott a falon, Rolak hozzá hasonló szorgossággal járta végig a teremet kitöltő kupacot, miközben azon igyekezett, hogy találomra kiválogatott igazgyöngyökkel, ékkövekkel és mesterien megmunkált ékszerekkel tömje meg a második mellvértből kialakított zsákot. A tőrvető csak nagy ritkán tett egy-egy megjegyzést, hogy segítse a korg értékesebb munkáját.

Amikor azonban a rejtekajtó végre feltárult, addig nem volt hajlandó tovább menni, míg a többiek együttes erővel össze nem fogtak, hogy segítsenek neki megtömni a harmadik mellvértet az általa összeválogatott holmikkal.

 

– A diadémot eszedbe se jusson magadhoz venni! – mordult rá a korgra, amikor az felemelte a smaragddal díszített kilencágú koronát. – Ha egy ilyen kincs kikerül innen, a világ minden szerencsevadásza, kincsrablója, kalandora, tolvaja és fejvadásza a nyomunkba ered, hogy az életünket kérje cserbe a titokért! – tette hozzá magyarázatképpen, amikor a barbár önzést sejtve kijelentése mögött, a kardja után nyúlt.

– Akkor hát marad – vonta meg a vállait Rolak, és visszatette a fejpántot a halom tetejére.

 

– Már az is csoda, hogy túlélted az érintését – veregette meg vigasztalólag a korg hátát Tufir.

További öt percbe tellett, mire kielégítették lar Nordana kívánságát, noha a tőrvetőn még így is látszott, hogy a többiekre való tekintettel mennyire visszafogja magát.

 

– A mellvérteket itt hagyjuk! – állt meg, akár egy győztes csatát megvívott hadvezér, a három rögtönzött, szíjakkal és pokrócokkal megerősített zsák felett. – Ide – mutatott a háta mögött ásítozó lyuk felé – úgy is csak egyetlen út vezet. Ha tehát sürgősen kell távoznunk, elég lesz csak felkapni őket. Az osztozkodásról akkor beszélünk, amikor már kijutottunk ebből az átokverte templomból, ami életem legszebb napját hozta el!

– Ahogy akarod! – egyezett bele azonnal Tufir.

– Akkor hát siessünk, Erionban várnak a lányok! – kacsintott „Tőrös Tom” a barbárra, és megfordult, hogy szemügyre vegye a mögötte várakozó folyosót.

 

A maga szokásos óvatos precizitásával haladt előre. Előbb megvizsgált minden rést, minden apró kitüremkedést a falon mielőtt tovább lépett volna rajtuk, mit sem törődve az időveszteséggel, amivel az aprólékos vizsgálatok jártak. Miután végzett, tolvajlámpását előre nyújtotta az ajtó mögött várakozó sötétségbe, és mielőtt még belépett volna, újabb vizsgálatot tartott. Csak miután mindent rendben talált, szánta el magát az első óvatos lépésre, és emelte át lábát a küszöbön.

A következő pillanatban a tolvajlámpás fénye eltűnt a semmiben, és a tőrvető mögött bezárult a sötétség.

 

Bántó reccsenés hallatszott, amit fojtott szűkölés kísért, majd apró vonyító, síró hangok, majd Thomas lar Nordana háttal a többiek felé kitántorgott az ajtónyílásból.

A döfés a mellkasán hatolt be, és a hátán bukkant ki. Átszakított szegycsontot, bordát, feltépte a mellhártyát, összeroncsolta a tüdőt, és megsértette a szívburkot. A kicsiny alak mellkasán lévő, vértől tocsogó lyuk átmérője a legszűkebb ponton sem volt kevesebb, mint egy hüvelyk.

 

A tővető lépett még hátra kettőt, aztán tagjaiból kiszállt az erő, és ha Rolak nem kapja el, magatehetetlenül a földre zuhan.

– Segíts rajta! – nézett a korg Tufir Nar Habanra.

– Még egy pap sem lenne képes már rá! – csóválta meg a fejét a varázstudó, de azért közelebb hajolt a haldoklóhoz.

 

Lar Nordana már nem volt képes beszélni, elkerekedett szemei kétségbeesetten meredtek a körülötte állókra, miközben testét akaratlan rángások rázták.

Rolak hatalmas tenyerét a sebesült mellkasán lévő két lyukra szorította, hogy útját állja a vérzésnek, ám ujjai közül így is bőséggel tört elő a vörös lé, és hullott le a padlót borító aranyak közé.

 

– Neki már késő! – súgta halkan, szinte csak magának Tufir, de ő sem tudta levenni tekintetét a könyörgőn rájuk meredő haldoklóról.

Aztán egy apró rándulással véget ért az egész.

– Miféle átkozott rémség tehette ezt vele? – lépett el a halottól Rolak, miközben láthatóan nagyon megrendítette a kis ember halála.

 

– Az, ami a lehető legtermészetesebb ezen a helyen, és eddig mégsem találkoztunk vele! – felelte Tufir, és finoman lezárta a halott semmibe révedő szemeit.

– Egy démon van odabent? – rázta le magáról a dermedtséget Suyenas. – Nem érzem a jelenlétét!

 

– Talán a hely kisugárzása nyomja el, talán az őt bent rekesztő varázskörök, magam sem tudom, de efféle sebet aligha képes más teremtmény okozni – mutatott a varázsló lar Nordana mellkasára. – Ezért akartam elsőként belépni a kincstárterembe. Tartottam tőle, hogy valami hasonló dolog fog történni.

– Akkor most mi legyen? – nézett a korg a keskeny ajtónyílásra, amely szűkössége miatt alkalmatlan volt rá, hogy egynél több ember átférjen rajta. – Egyenként bemegyünk, és sorban lemészároltatjuk magunkat a döggel, ami odabent vár?

 

A költői kérdésre néma csend volt a válasz.

– Én leszek a következő – jelentette ki Tufir néhány másodpercnyi hallgatás után, és halálra váltan, falfehér arccal lépett közelebb a sötét ajtónyíláshoz.

 

– Ha elbukom, megpróbálod? – küldte üzenetét a mögötte álló boszorkányvadásznak.

– Aligha van más választásom, ha végre a magam életét akarom élni! – felelte Vinidis, és meredten bámulta tovább lar Nordana szétnyílt mellkasát. – Azért jobb lesz, ha összeszeded magad, és nem halsz meg! Jókora csalódás lenne, ha utánad következve én túlélném a találkozást.

 

– Majd igyekszem! – ígérte Tufir, és belépett a szűk terembe.

A homály egy pillanat leforgása alatt megsűrűsödött körülötte, és a bőrére kiülő hideg verítékkel együtt megcsapta a benti mélységben izzó láng melege.

 

– Mit akarsz? – rezegtette meg bensőjét a sötétben fellobbanó szempárhoz tartozó szellemi energia.

– A Ryek Tüzéért jöttem! – felelte pillanatnyi gondolkodás után.

– Mond a szót! – robbant a fejében a reménnyel, izgatottsággal és gyanakvással teli basszus.

 

– Két megoldás lehetséges, és még Cwirat an Shuwir sem tudta eldönteni, hogy a kettő közül melyik az igaz. Az egyik afféle szállóigévé vált mondat, mint amilyen a manapság is közszájon mozgó „Kyria örök!” töredék, míg a másik az utolsó démoncsászár neve, aki Ryek elpusztultakor maga is halálát lelte a romok között – villant fel Tufir előtt Arthemis Vendorra dolgozószobájának képe, és a pillanat, amikor indulásuk előtt két nappal külön eligazítást kapott a nagymestertől. – Reményeink szerint, ugyan sosem kell döntened, ám ha mégis odakerül a sor, jobb ha tudod, miből lehet választanod – fejezte be mondandóját a nagymester.

– Biztos, hogy a megoldás a kettő közül valamelyik! – nevette el magát hányavetin, mert nem hitte, hogy egyszer valóban döntenie kell.

 

– Mondjuk inkább úgy, hogy ennek a kettőnek van a legnagyobb esélye – viszonozta mosolyát a nagymester, és intett, hogy távozhat.

– Mond a szót végre! – sürgette türelmetlenül a sötétben izzó szempár, és mintha maga a semmi mozdult volna közelebb a doranihoz, hogy elnyelje.

 

– Nauryl Hion eywyn Ryek! – mondta ki a szavakat amilyen gyorsan csak tehette, és mindkét kezét mellkasa elé vonta védelemül.

A semmi megállt, és a vörösen izzó szempár hitetlenkedve bámult felé. Tufir rémülten nézett vissza, és a fejében kavargó gondolatok iszonyatos sebességgel álltak össze benne életének legfontosabb momentumaivá. Aztán mindennek vége lett, és nem maradt előtte semmi más, csak a vörösben izzó két pont.

 

– Szabadság! – mindössze ennyit érzett felbukkanni a fejében, ám a feltámadó érzelemtöredékek iszonytató asztrális kavargása valósággal ledöntötte a lábáról. A sötét eloszlott körülötte, s helyette egy két ember magas, szürke iszonyat jelent meg előtte. Tagjait rettenetesen meggyűrődött, mégis sima, majdhogynem nyálkás felületű bőr borította, alakja megközelítőleg humanoid volt, ám karmos mancsai közt úszóhártya feszült, s ló módra elnyújtott fején, a két oldalt ülő szemek közt egy hatalmas agyar emelkedett. Termetéhez képest apró tépőfogakkal keretezett szája előtt szilák feszültek.

A terem sarkai előbb fehér fénnyel derengeni kezdtek, majd lassan egyre erősebb izzásba mentek át, és Tufir csak ekkor ismerte fel a démonbörtönt alkotó vonalakat. Előbb magányos rúnák tűntek el, lassan, nehézkesen kiszakadva az őket egységbe kötő hálóból, majd a folyamat minden egyes felszabaduló igével egyre gyorsabbá vált, és végül az egész terem megtelt lángoló pergamendarabokként izzó apró varázsjelekkel. Amikor aztán fényes lángtenger ölelte körül őket, a démon bőre megrepedt a redők mentén, és apró darabokban maga is csatlakozott az felforrósodott kavargáshoz.

 

– Menj, a Ryek Tüze a tied! – üzente utoljára, és feloldódott a lángok között.

Tufir csak percekkel az utolsó fénylő rúnák eltűnte után lépett az ajtóhoz, és inteni az odakint várakozóknak, hogy beléphetnek.

 

– Ennyi volt az egész? – kérdezte csodálkozva a korg. – Hisz még egy pillanat sem telt el!

A dorani erejéből csak egy fáradt legyintésre futotta, aztán a falnak támaszkodva hagyta, hogy a boszorkányvadász közelebb lépjen hozzá, és kezét a vállára téve némán fejezze ki tiszteletét.

 

– Örülök, hogy nem kellett következőnek lennem! – üzente, aztán mintha csak véletlenül tenné, belekarolt az ingatag lábakon álló férfiba, és továbbsegítette a folyosó végén álló ajtó felé.

A durván, egyenetlenül kiszélesített barlang, alig valamivel volt csak nagyobb, mint a benne tárolt, halványzöld színben játszó-ékkő, melynek belsejében játszó fénye a fáklyák lobogó lángjával világította meg a szűk helyet.

 

Rolak már a folyosón megállt, és Suyenas is épp csak az ajtóig jutott, miután Tufir és Vinidis mélyen előregörnyedve beléptek be a föléjük domboruló sziklából ellopott picinyke üregbe.

– Ezért küzdöttünk hát annyit? – nézett a toroni az előtte álló

állványon villódzó emberfejnél nagyobb, gyönyörűen csiszolt ékkőre.

 

– Elég csak ránézni, hogy tudjam, megérte! – nevette el magát Tufir. – A fénynek ez a csodás játéka odabent nem lehet holmi hétköznapi mágia szülte futó tünemény! – lépett közelebb a fémfoglalatban pihenő hatalmas ékkőhöz a varázsló, és arcára akár egy hatalmas pók hálója rávetült a zöld lobbanásokból szőtt csillogás. – Gyönyörű! – nyögte ki a varázshasználó, és figyelmét képtelen volt elvenni a benti villódzásról.

– Még életemben nem láttam ilyen szépet! – állt földbegyökerezetten Vinidis, ahová belépett. – Ha ezer évig élnék, akkor sem tudnám megunni a látványát!

 

– Az anyag minden részletében alárendeli magát a szépségnek! – mondta bambán Tufir, és ismét tett egy lépést a kő felé.

– Ez az éden! – nyögte Vinidis, és már fel sem tűnt neki, hogy arcára ugyanaz a bárgyú mosoly ül ki, mint amit egy pillanattal korábban fedezett fel a dorani vonásain. – Maga a teljes beteljesülés!

 

– Igen! – vihogott eszelősen Tufir Nar Haban. – Ez maga a tökéletes beteljesülés! – nevette, és kinyújtotta kezét a kő felé. A szeme sarkából látta ugyan a kő foglalatául szolgáló nyitott démonpofa szájában felsorakozó tűhegyes tépőfogakat, ám mostanára mindez, a lehető legkevésbé sem érdekelte. Ujjai mind jobban megközelítették a hívogatón villódzó zöld felületet, szemébe egyre mélyebben égette bele magát a kő játéka, miközben fejében egyre erősebben szólt a bizsergetőn hívogató, lágy hang.

A mutatóujja volt az első.

Amint elérte a vágyott gyönyörűséget, mintha szikraív húzódott volna meg közte és a gyönyör forrása között. Egy pillanat alatt csillagok milliárdjai villantak fel a szemei előtt, és valahol a távolban egy emberélete előtti, félelemtől ismerős hang súgta a nevet:

 

– Natara!

Gondolatban meghajolt a hang gazdája előtt, ám az nem elégedett meg ennyivel. A csillagok fényéből font korbácsával felé suhintott, és fegyver érintésével izzó magmává változtatta a lelkét. Igazából nem érzett fájdalmat, csak rettenetes elkeseredést abbéli bánata felett, hogy már soha sem érezheti a gyönyörű harmóniát, amit a zöldesen villódzó kő ébresztett benne.

 

A való világban rekedt Tufir Nar Haban teste fáradt rekedtséggel felsóhajtott, majd előbb körvonalai ingtak meg a fényeinek játékától kísérten, utóbb minden porcikája feloldódott a millió apró pontból kiinduló, lángsárga sugárzásban.

– Mi történik odabent? – kérdezte az ajtó mögé szorult Suyenas.

– Semmi, csak Tufir megérintette a Ryek Tűzét – felelte Vinidis, és ezúttal ö volt az, aki egy apró lépéssel közelebb húzódott az elégedetlenül villódzó ékkőhöz.

 

– Mi lett vele? – nógatta tovább a félelf a toronit.

– Megérezte a legnagyobb gyönyörűséget, amit anyaméh szülte lény érezhet ezen a síkon! – mosolyodott el bárgyún Vinidis-Re L'Hass, és még egy lépést tett a démonszájban pihenő kristály felé.

 

Suyenas ezt a pillanatot választotta, hogy vállával beljebb nyomja a bejáratot elzáró ajtót, és a maga nesztelen könnyedségével a barlangba lépjen. A toroni mit sem vett észre a félelf érkeztéből, és lélektelen hangon tovább folytatta monológját.

– Ő már tudja, hogy miért érdemes élni és meghalni a létezésnek ezen a szintjén, ő már ismeri a születés és a halál misztériumát – nevetett fel görcsösen, és ujját az ékkő felé nyújtotta.

 

– Megállj! – kiáltott a boszorkányvadászra Suyenas.

A toroni ügyet sem vetve rá, és megérintette az ékkövet.

A hatás egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott. Vinidis szemében csillagok milliárdjainak tükörképe villant fel, aztán a Ryek Tüzének belsejében kialudt a zöldszín derengés, és a boszorkányvadász ájultan zuhant a barlang köveire.

Ikrek

– Segíts emelni! – hallotta a homályon túlról. – Jó, most a lábát… ez az, vihetjük!

– Mi van, ha sosem nyitja ki többé a szemét?

– Ennyit akkor is megérdemelne, ha biztosak lennénk benne, hogy halott! – zihált Suyenas, és Vinidis érezni kezdte, miként cibálják végig testét lépésről lépésre valami kemény, hegyes anyagon.

 

– Hagyd, most már inkább viszem magam! – zendült fel a korg baritonja, és ellenállhatatlan erő kapta fel az eszmélés határán megrekedt toroni porhüvelyét. – A kincseskamrában jó helyen lesz lar Nordana holtteste mellett?

– Mindegy, csak innen vigyük kifelé! – hagyta rá az elf. Vinidis feje valami élő, ám mégis kemény anyagnak csapódott, aztán pár pillanattal később a világ ismét tótágast állt vele, és háta alatt a hideg kő, és még hidegebb arany nyomását érezte.

 

– Élek – nyögte csendesen.

Valaki vizet löttyintett az arcába, és ez valóban segített. A gondolatok kusza halmaza lassan rendszerbe szedte önmagát, és szemének felnyitása már nem tűnt olyan kivitelezhetetlen feladatnak, mint annak előtte.

 

A kincstárteremben volt. Rolak és Suyenas aggódó arccal álltak felette. A félelf kezében nyitott szájú kulacs, szemében valódi féltés.

– Siena Boralisse – súgta az erdei népek nyelvén, amikor a toroni kinyitotta a szemét. – Az Érintéssel Enyhítőnek legyen hála, hogy visszatértél hozzánk! – emelte meg a harcos fejét, és vizet töltött a szájába.

 

– Köszönöm! – hörögte rekedten Vinidis, miután lenyelte az első kortyot. – Hol van Tufir?

A másik kettő némán állt fölötte.

– Mi van, csak nem valami átokverte démon végzett vele is? – fakadt ki a toroni.

 

– Csak egyvalaki tudhatja igazán, hogy hol van, és az maga Tufir Nar Haban – kegyelmezett meg neki az elf. – Miután bementetek az ékkő kamrájába, fura hangokat hallottunk, ám mire bejutottunk, már csak téged találtunk ájultan feküdni a Ryek Tüze mellett.

– Hol van a kő? – roskadt magába Vinidis.

– Betettem az egyik iszákba – lökte meg lábával az egyik mellvértet Rolak. – Úgy gondoltam, magunkkal visszük, ha már ennyit küzdöttünk érte.

 

– Mutasd! – kérte a korgot a boszorkányvadász, és megvárta, míg amaz előhalászta a lópokrócok és szíjak erdejéből.

– Még életemben nem láttam ekkora kristályt! – hajolt közelebb a toroni, amikor végre teljes nagyságában szemlélhette meg az ékkövet. Aztán, némi zavar futott át az arcán. – Mintha korábban fényesebb lett volna! – ráncolta össze a homlokát.

 

– Csak te tudhatod! – hajolt fölé a korg.

– Nem vagyok biztos benne – rázta meg a fejét Vinidis.

– Ideje indulnunk! – zárta rövidre a beszélgetés végét Suyenas.

– Mostanára elegem lett a rejtélyekből! Nem vágyom másra, csak egy nyugodt szobára Torozonnál, egy kényelmes derékaljra, és az érzésre, hogy legalább egy hétig ne kelljen kiékelnem a szobám ajtaját éjszakára!

 

– De ezeket nem hagyjuk itt! – mutatott ellentmondást nem tűrően a földön fekvő vértekre a korg.

– Naná, hogy nem! – biccentett Vinidis, és talpra állt. – Ebből a pénzből életünk végéig dúsgazdagon élhetünk, s talán még ahhoz is elég lesz, hogy borba temessük mindazt, amit itt láttunk – nyögte a toroni, ahogy vállára emelte az egyik rögtönzött zsákot.

 

Baj nélkül jutottak el a szűk folyosókon keresztül, a monumentális közlekedőn át, egészen a börtön szellőzőrendszerének bejáratáig. Az őrzőnek nyomát sem látták, s noha hangosan egyikük sem mondta ki, titkon mindannyiukat nagy megkönnyebbüléssel töltötte el. Bár a toroni nem hitte, hogy a főpap útjukat állná, mégis a hideglelés futott végig a gerince mentén, ha a találkozóra gondolt.

– Suyenas, menj előre! Te mozogsz közülünk a legkönnyebben ezeken szűk helyeken. Vidd magaddal a kötelet, és minden emelkedő után engedd vissza, hogy felküldhessük rajta a zsákokat! – dobta le válláról a terhét a barbár, és mint tapasztalt sírrabló osztotta utasításait.

 

A félelf Vinidisre nézett, majd miután a toroni beleegyezőn bólintott, becsúszott a kürtőbe, és felmászott az utoljára hátrahagyott kötélen.

Alig öt perccel később már mind a hárman fent szorongtak a szellőző alagút üregében, és egy-egy drágakövekkel és aranyakkal degeszre tömött vértezetet tolva maguk előtt kúsztak előre. Mire végigküzdötték magukat valahány kanyaron, emelkedőn, törésen és kötélen, hogy végül megálljanak pihenni az utolsó megpróbáltatás előtt, már mindannyiukról dőlt a víz, és ellenére annak, hogy a szellőzőben voltak, mindannyian légszomjjal küszködtek.

 

– Rendben, – lihegte a korg – az ott fent már a nap fénye – mutatott a feje felett emelkedő kürtő végére. – Suyenas felmegy, körülnéz, és csak akkor jelezz nekünk, ha mindent rendben talál odafent! – emelte fel a félelfet a korg, hogy az erőlködéstől megizzadt íjásznak minél kevesebbet kelljen felfelé másznia.

A félvér pillanatok alatt felért, és eltűnt a kürtő felső kijáratában.

– Ez már tényleg a felszín! – szólt még vissza, aztán a feje után az árnyéka is tovább villant.

 

– Remélem, hamar végez, és végre mi is kijuthatunk ebből az átkozottul szűk üregből! – feszengett a korg.

Suyenas azonban fertályóra múltán sem került elő.

– Szerinted meglépett, és itt hagyott minket a gödörben? – szólalt meg mogorván a korg, amikor nem bírta tovább a várakozás feszültségét.

 

– Nálunk vannak a zsákok, a kötelet pedig maga mögött hagyta – csóválta meg a fejét a toroni.

– Akkor történt vele valami! – fujt nagyot a korg, és megragadta a kötél végét.

 

– Talán jobb lenne, ha én mennék! – tette kezét a barbár vállára Vinidis. – Ha én sem jövök vissza, fogd a kincseket, és hagyd hátra, amennyire csak tudod, mielőtt magad is megpróbálod!

– Vissza fogsz jönni! – vigyorodott el a korg. – Remélem, nem akarod hagyni, hogy ezt a rengeteg pénzt egymagam költsem el?

 

A toroni csak biccentett, azzal nekirugaszkodott, és anélkül, hogy hozzáért volna a kötélhez, a fal mintázatait, és egymáshoz való közelségét kihasználva mászni kezdett felfelé a kürtőben.

Ismerte azokat, akik fent vártak rájuk. Módszereiket tekintve leginkább a gorvikiakra hasonlítottak, ám azok, velük ellentétben, a félelf fejét már régen visszadobták volna a kürtőbe, hogy lent ragadtak félelmével és dühével elégítsék ki asztrális vágyaikat.

 

Ezek a mostaniak mérnöki precizitással, teljes csöndben állították félre útjukból az elsőként érkezőt, és ugyanilyen érzelemmentes türelemmel állnak továbbra is lesben egészen addig, míg a túlélők közül az utolsó is meg nem jelenik a szellőzőnyílásában. Mindez bizonytalanságot szül áldozataikban, a bizonytalanság hibára sarkallja őket, amit aztán a hálójában várakozó pók kíméletlen könyörtelenségével használnak ki.

Vinidis pontosan ismerte az elveiket. Egykor, a császári család szolgálatában élő boszorkánymesterek vadászaként ugyanezen szabályok szerint végezte a munkáját, és megtanulta, hogy a Cam Caritur Bellarinban évezredek óta gyülekező tudásanyag nemcsak az Agitor Imperalisok kezében válhat hatalommá, hanem a munkájukat némán végző egyszerű fegyverforgatókéban is. Valaha egy volt közülük.

 

A velük tartó Ascens Morga már az első pillanatban megérezte a templom köveiből sütő idegen mágia kaotikus kisugárzásait, és nem vállalta annak kockázatát, hogy különleges érzékszerveitől megfosztva, vakon vezesse bele csapatát az ismeretlenbe. Inkább döntött a biztonságos, ám a kudarc lehetőségét magában hordozó megoldás mellett, – ezzel saját életét kockára téve – minthogy önmaga helyett elveszejtse a gondjaira bízott kiválasztottak csapatát.

Vinidis – reményei szerint – minden árulkodó előjel nélkül rontott ki a kürtőből, kardjával félreütött két levegőt hasító, lábát célzó méregzöldszínű dobópengét, egy nyakatekert ugrással elkerülte az oldalának szánt nyílpuskavesszőt, majd mielőtt még a lövész újratölthette volna a fegyverét, egy, a fejvadász hátán kibukkanó szúrással félbeszakította a mozdulatát. Átugrott az eldőlő holttesten, kitört a szellőző kijárati nyílása köré vont csapdából, és két hatalmas ugrással legalább ötméternyi előnyre tett szert túl lassan ébredő üldözői elől.

 

A villám a hátán érte. Alattomos volt, kegyetlen és tökéletesen hatásos, mint ahogy az Shulur kegyeltjeitől elvárható. Az elektromos kisülés egyetlen pillanat leforgása alatt görcsbe rántotta a boszorkányvadász testét, és ő magatehetetlenül, mozdulni képtelen zuhant a hegyoldal kövei közé.

– Natara! – kiáltotta valaki a közelében, aztán a futás lendületétől hajtva feje a talajnak ütközött, és a nap fénye egy szempillantás alatt kihunyt a szemei előtt.

*

Valaki a hátán cipelte, és neki első gondolatával fel kellett ismernie, hogy lassan már kezdi megszokottnak, sőt normálisnak tekinteni az ájulásból ébredés efféle módját.

 

Szerencsére kesernyés ajzószerek helyett, a barbár semmivel össze nem téveszthető testszagát érezte.

– Letehetsz, azt hiszem, képes vagyok járni! – zihálta, ahogy minden egyes lépésnél feje a korg hátához ütődött.

 

– Mindjárt ott vagyunk – vont vállat Rolak, de azért megállt és talpra állította.

Még a szigeten voltak. Ahogy körülnézett a magaslatról, a látóhatár peremén megpillantotta a tenger mélykék színét és a sós víz fehértarajos hullámait, ahogy megtörtek a part menti sziklák peremén.

 

– Mi történt már megint? – kérdezte fejcsóválva. – Tisztán emlékszem, hogy mielőtt legyűrtek, hét fejvadász mozdult a bokrok között, nem beszélve a boszorkánymesterről!

– Akkor többet tudsz nálam – vonta fel a vállát a korg. – Miután hiába vártam rád, elrejtettem a mellvérteket, kimásztam a kürtőből, és gennylében rothadó, amorf emberi tetemekre találtam, azon a minden élőlényt nélkülöző természetellenes tisztáson.

 

– Miféle tisztáson? – engedte el Rolak vállát Vinidis, és megtámaszkodott a háta mögött álló fában.

– Ahol a fű megpenészedett, a fák kirohadtak, a bogarak és a madarak alaktalan dögcsomókká váltak! Mindent elborított az a zöldesbarna megszilárdult kéreg, ami minden egyes lépésemnél felrepedt, és émelyítő masszát levedzett magából – fordult el a korg, hogy ne kelljen maga előtt látnia a toroni arcát. – Minden annyira fájdalmasan más volt, mint ahogy lenni szokott, hogy még attól is undorodtam, hogy levegőt vegyek azon az átkozott helyen.

 

– Suyenas! – dermedt meg valami Vinidisben, és esdeklőn nézett Rolakra.

– A toroniak megmérgezték, megkötözték, és legnagyobb szerencséjére odébb vonszolták. A pusztulás körén kívül akadtam rá.

 

– Akkor hát él? – kérdezte megkönnyebbülten a boszorkányvadász.

– Noha még mindig eszméletlen – biccentett a korg.

– És mi a helyzet velem?

– Hogy érted ezt?

– Én hogy éltem túl?

– A rothadó mező kellős közepén akadtam rád. Makulátlanul tiszta voltál, és még csak véletlenül sem érintett a pusztulás – felelte Rolak, és feltűnően kerülte a másik tekintetét.

 

– Szerinted én tettem? – döbbent meg Vinidis.

– Legalábbis a körülmények ezt sugallták – biccentett a korg, aztán megkönyörült a toronin. – Ha jobban érzed magad, segíthetnél, hogy ne egymagamnak kelljen ezeket vonszolnom! – mutatott a derekára kötözött mellvértekre a barbár.

 

– Persze! – biccentett a harcos, és vállán átvetve az egyik pántot a korg után indult.

– Örülök, hogy életben talállak Vinidis-Re L'Hass, ellentétben oly sok másik társaddal! – lépett be valaki elemi erővel a tudatába.

 

– Mi tagadás, nem sokon múlott, hogy másként nem alakult, nagytiszteletű Arthemis Vendorra! – állt meg a toroni.

– Nos, az állapot korántsem végleges, és jelen pillanatban is sokan vannak, akik szívesen változtatnának a kialakult helyzeten. Már eddig is három különböző pontról érzékeltünk felétek irányuló térmágikus próbálkozásokat, s ha nincs segítségünkre a mindenki kezét megkötő bizonytalanság, mostanára kisebb féle háború dúlna azon a szerencsétlen szigeten!

 

– Akkor életbevágó lenne nagyúr, hogy kijussunk innét! – fásult bele sorsába a toroni.

– Az égi szekér pillanatokon belül megérkezik értetek. Induljatok vele a városok városába! Noha vajmi kevés esélyetek van a sikerre, még mindig jobb, minthogy a nálatok lévő mágikus irányjelzővel tovább botorkáljatok a szigeten.

 

– Ahogy kívánod! – hajtott fejet gondolatban Vinidis.

– Még valami! – tért vissza egy pillanatra az üzenet gazdája. – Tufir Nar Haban?

 

– Halott – felelte mély meggyőződéssel a toroni, és a lelke mélyén remélte, hogy az istenek nem szántak ennél rosszabb sorsot a pergamenarcú varázslónak.

– Döntsetek szabadon a sorsotok felől! Ám bármit is választotok, igyekszünk segíteni! – üzente még utoljára Arthemis Vendorra, és megszakította a kettejüket összekötő csatornát. Vinidis csak most vette észre, hogy a korg mereven figyeli.

 

– Üzenetet kaptunk Krad Rendházából – mondta a bizalmatlanul szemlélődő barbárnak. – Ha nem akarunk rövid időn belül kellemetlen társaságot kapni, ideje induljunk!

– Innen csak úszva megyünk el, cimbora! – mutatott körbe a korg a szigetet körülvevő tengeren.

 

– Vagy azzal ott! – mutatott a felhők felől őrületes sebességgel közelítő járműre Vinidis.

– Gyerünk! – mondta a korg. – Suyenast az emelkedő után hagytam.

 

Szó nélkül tették meg a félelfig hátralévő távolságot, és akkor sem törték meg a csendet, amikor a fejük felett lebegő kocsi leszállt mellettük.

– Erionba tartunk! – közölte Vinidis szellemnyelven a hajtóval, és lehúzódott az elementál előtt vibráló védmű mögé. – Mit gondolsz, magához tér? – folytatta hangosan, és az átlátszó padlón heverő félelf fölé hajolt.

 

A szekér gyomorrándító sebességgel szakadt el a talajtól, hogy aztán továbbra is ugyan ilyen tempóban távolodjon tőle. A sziget, melyet Lillathirának, azaz liliomvirágnak neveztek el lakói, pillanatok alatt apró ponttá zsugorodott alattuk.

– Amikor rá találtam, alig pihegett, ahhoz képest egész jó állapotban van – válaszolt a barbár, amint levegőhöz jutott, és a hideg ellen magára terített egyet lar Nordana pokrócai közül.

 

– Talán neki sem ártana egy – mondta Vinidis, és korgtól kapott anyaggal beburkolta az eszméletlen íjászt. – Még meg sem köszöntem, hogy másodszor mented meg az életem! – szólalt meg csendesen, amikor végzett.

A korg elmosolyodott, aztán szelíden válaszolt.

– Tudod, furcsa szerzet vagy te, toroni! Amikor először megláttalak Erionban, a templom előtt, az a hóhajú, fényes vértezetű harcos jutott eszembe, aki három évvel ezelőtt a császár nevében halálba vezette apám seregét, és aki miatt földönfutó koldus lett belőlem K’Harkadban. Akkor azt hittem, sosem tudok majd megbékélni veled, s lám alig telt el néhány hét, és én, Rolak San Ulltar, Imindor fia másodszor hozlak vissza a halálból, Shulur szülötte.

 

Apám egyszer azt mondta: „Torontól csak vért vagy felemelkedést várhatsz!” Nekem megadatott, hogy egyetlen élet alatt mindkettő ízét a számon érezhessem, és meg kell, hogy mondjam, amilyen keserű volt régen a vér íze, most olyan édes a felemelkedésé.

Persze tudom, hogy a puszták és hegyek törvénye nem engedi, hogy több jusson annál, amit megérdemlünk, s hogy ha mértéktelenül merítesz a bőség táljából, ugyan olyan mértéktelenül oszt majd neked a szenvedésekéből is, ám én kész vagyok rá, hogy kijátsszam a sorsomat.

 

Érzem a csontjaimban, a levegőben, az állatok mozgásában, hogy időm lassan lejár, de ti ketten ismertek engem, emlékezni fogtok rám, és nem hagyjátok, hogy aki egykor Rolak San Ulltar volt, a feledés homályába vesszen! – vigyorodott el szélesen a korg. – A nevem fennmarad veletek, még sok-sok év után is lesz olyan, aki felemlegeti azt.

– Történjen bármi is, – kezdte el összeszoruló torokkal a toroni. – ígérem neked, Imindor fia, hogy ha eljutok a városok városába, nevedet nem felejti el Erion!

 

– A szavamat adom, hogy így lesz! – szólalt meg a pokrócok közt felébredt Suyenas is.

– Akkor hát, itt az ideje, hogy eldöntsük, miként jussunk haza épségben, és szórhassunk el együtt minél többet a pénzből! – tette a másik kettő vállára a kezét a korg, és szorította meg őket amúgy istenesen.

 

Az egymáshoz tartozás érzése, mint egy újabb meleg pokróc terült rájuk, s ők hárman, akik alatta lehettek, hirtelen nagyon, de nagyon közelinek érezték magukhoz a mellettük ülő másik kettőt.

– A toroniak nem engednek bennünket Erionig jutni – szögezte le Vinidis néhány perccel később a megbeszélésbe bele feledkezve. – Amint felismerik, hogy hová igyekszünk, megkeresik a megfelelő pontot, csapdát állítanak, és lecsapnak ránk. Kitérni előlük, vagy sűrű irányváltoztatással megzavarni őket nincs sok értelme, mert amíg az ékkő a szekérben van, mindig pontosan tudni fogják, hol vagyunk.

 

– Akkor hát mi a javaslatod? – kérdezte a félelf.

– Nos, ez nem annyira javallat, mint sokkal inkább egy kétségbeesett ember utolsó lépése, amivel végérvényesen keresztülhúzhatja a feje felett döntő hatalmak jól kimódolt számításait – vigyorodott el a toroni.

 

– De hisz magad mondtad, hogy tehetünk bármit, Shulur hatalmasai mindenképp a nyomunkra akadnak – tárta szét a kezeit Suyenas, de a boszorkányvadász csak rejtélyesen mosolyogott tovább.

– Te átkozott toroni fattyú, be akarsz minket vinni az Elátkozott Vidékre! – röhögött fel harsányan a korg, és mázsás kezével Vinidis hátára csapott. – Nincs olyan őrült, aki hajlandó lenne utánunk jönni arra a helyre!

 

– Valahogy úgy – helyeselt a harcos. – Ráadásul a környék kaotikusan változó mágikus kisugárzásai között képtelenek lesznek követni az ékkövet. Ha pedig meghalunk, ott lesz a legjobb helyen, hogy se a Boszorkányerőd vérebei, sem pedig a nyomunkban loholó gorvikiak és hasonszőrű társaik ne érhessék el.

– És mi a helyzet Krad lovagjaival? – sápadt el az elf.

– Ők amúgy is a varázsszer elpusztítására törekedtek, de legalábbis biztonságos elrejtésére. Márpedig az elátkozott vidéknél jobb rejtekhelyet hiába is keresgélhetnének a számára – felelte Vinidis.

 

– Ez hát a terved? – kérdezte halálra váltan a félelf.

– Nincs már terv, Suyenas! Nincs se jó, sem pedig kevésbé jó megoldás! Toron császára felénk nyújtotta karját, és a Sheraltól északra nincs erősebb akarat az övénél. Mindez már eldöntetett, s nekünk nem maradt más lehetőségünk, minthogy végigmegyünk a számunkra kijelölt kényszerpályán, vagy fejest ugrunk az első utunkba kerülő szakadékba! Én szívem szerint, ez utóbbit választanám! – fejezte be Vinidis, és az elf vállára tette a kezét.

 

– Inkább vesszek oda az elátkozott vidéken, minthogy toron talpnyalóinak kutyája legyek! – húzódott közelebb hozzájuk a korg, és magához ölelte a másik kettőt.

– Legyen hát! – hajtott fejet a másik kettő akarata felett Suyenas, és alig néhány pillanattal később a szekér éles kanyarodót vett a felhők felett.

Rolak San Ulltar

Sokan úgy tartják, hogy az Elátkozott Vidék legveszélyesebb ragadozója a Querda, mások az Árnyjárók szervezett egységeit tartják mindenek felett uralkodónak ugyanitt, míg akadnak olyanok, akik az Eleidinek rémületes varázshatalmára esküsznek. Noha ezek közül bármelyik félelmetes ellenfél lehet, mégsem ezek a csúcsragadozók voltak azok, melyek Vinidis és társai végzetét okozták.

Az első apró, talán gombostűfejnél is alig nagyobb bogárka a légi szekér eltűntét követő második percben jutott elég mélyre a toroni ruháinak redői között, hogy aprócska fullánkjával vérét fakassza. A mocsár fertőző miazmáját hordozó rovar egyetlen döfése elég volt hozzá, hogy mérgek és fertőzések tucatjait jutassa a boszorkányvadász testébe. A levertség mintegy két óra múlva, míg a láz – erős szervezetének köszönhetően – csak délután érte el a harcost. Addigra az őket körülölelő mocsár, már mindannyiuk vérébe beplántálta a maga mérgeit.

 

A legrosszabbul Suyenas bírta mindhármuk közül. A gyilkos kipárolgások a torkát fojtogatták, míg a természetből sugárzó ellenséges hangulat, amely minden ízében belepte a tájat, valósággal megtébolyította elf anyjától örökölt érzékeit.

A pusztító mágiával átitatódott, ellenséges környezet, akár egy hatalmas szimbiotikus organizmus reagált a behatolókra, és egyre másra termelte ki önmagából az ellenanyagokat, hogy mihamarabb megszabaduljon tőlük.

 

A kóbor halottak első csoportja alig néhány órával megérkezésük után csapott le rájuk. Csupán könnyű, alig említhető sérüléseket szereztek a harc során, ám mindannyian tudták, hogy egyetlen apró karcolás itt felér egy halálos döféssel. A sebek szélét eleinte csak halvány pír jelezte, ám alig néhány óra leforgása után lobot vetett, és mire az est első jelei feltűntek a feléjük hajló fák koronái közt, már apró gennypöttyökkel keveredett szélű, nedvedző húshámnak mutatkozott.

– Csak tartsd az irányt! – nyögte Suyenas Rolaknak két gyomorforgató görcse között. – Vigyázz rá, hogy a Tinolok mindig a hátad mögött legyenek!

 

Ez volt az pillanat, amitől kezdve Vinidis jobbára csak lázálomszerű ködképekben volt képes tájékozódni.

A körülöttük megsűrűsödő árnyak miatt nem mertek éjszakára tábort verni, s bár erejük mindinkább a végére járt, monoton törtek előre az ingoványban. Noha az ésszerűség másként kívánta volna, idővel a korg – aki emberfeletti erejével, és őseitől örökölt ellenálló képességével dacolt a vérükbe került fertőzések ellen – átvette a vezetést az élen, és a derekukra kötött kötélnél fogva húzta a másik kettőt, amerre a kiutat sejtette. A barbár tucatnyi alkalommal merült el a hirtelen mélyülő mocsoktengerben, ám kitartásának és fáradhatatlan erejének köszönhetően mindannyiszor kilábalt a sárcsapdákból, és állati ösztönei segítségével új utat talált az ingoványban.

 

Suyenas a második nap delelőjén, míg Vinidis alig két órával később adta meg magát a testét pusztító betegségeknek, és dőlt arccal előre a mocsár poshadt szagú vizébe. Nem volt ember, aki akárcsak egy fabatkát is adott volna az életükért, ám a korg esélylatolgatás helyett a vállára vette a két eszméletlent, és egy közeli szárazulatra vonszolta őket, a hátukra szíjazott vértezetekkel együtt.

A lázálmaival küszködő toroni egyre ritkábban felbukkanó tiszta pillanataiban, biztos volt benne, hogy sem ő, sem az elf nem érik meg a másnap hajnalt, s a szemei előtt mind sűrűbben felbukkanó képekben hol Arten con Datida, hol Larabie Ves Regnecor, hol pedig Tufir Nar Haban vádló arca nézett vissza rá.

 

A korg fát gyűjtött, és a lar Nordanától megörökölt olaj és szerszámok segítségével tüzet gyújtott, hogy távol tartsa tőlük az estére köréjük gyűlő éji dögöket.

A boszorkányvadász egy tiszta pillanatában teljesen feleslegesnek ítélte meg a próbálkozását, ám a reggel nem őt igazolta. A viszonylag nyugalmasan telt – alig néhány összecsapással tarkított – éjszakát követően, mind ő, mind pedig a félelf életben voltak, sőt a sebeiken tenyésző fertőzések visszahúzódtak. Bár továbbra is gyengének érezték magukat, képesek voltak segítség nélkül talpra állni és folytatni az utat a mocsár széle felé.

 

A korg minden erőtlen próbálkozásuk ellenére sem volt hajlandó a szigeten hagyni a másik két mellvértet.

– Emlékezzetek majd erre a pillanatra, amikor Erionba érünk! – legyintette arcon mindkettejüket akár a kis kölköket, egyrészt, hogy lelket verjen beléjük, másrészt pedig, hogy valóban emlékezetessé tegye a pillanatot. – Akkor majd belátjátok, milyen botor gondolat volt ilyet kérnetek! – azzal a hátára vetette mindhárom páncélt, és a kötéllel az oldalán bevetette magát az ingoványba.

 

Állapotuk – a korgét kivéve – szinte óráról-órára ingadozott, s nem egyszer halálos kórjegyek tűntek fel a testükön, hogy aztán minden alkalommal, a csodával határos módon gyógyulásnak induljanak, és néhány órai pihenőt követően nyomuk se maradjon.

Ám nem ez volt az egyetlen meglepetés, ami érte őket abban a mocsárban.

 

A második nap vége felé széles átfolyás keresztezte útjukat, melyen Rolak, hosszas próbálkozások után sem talált gázlót, s csak akképpen juthattak át rajta, ha valaki átúszik a másik oldalra, és kötéllel áthúzza a többieket is.

– Lehetetlen! – támaszkodott az egyik közelben álló, tüskékkel és rothadt-sárga, bűzlő virágokkal teli fa oldalának Vinidis. – Már itt derékig ér a víz, és még ha a sodrás nem is ránt magával, senki sem tudhatja milyen élő vagy éppen halott lények lakják ezt a posványt a víz alatt!

 

– Igaza van! – bólintott fáradtan a félelf. – Menjünk folyásiránnyal szemben az oldalán egészen addig, ahol el nem keskenyedik, vagy más módot nem találunk az átjutásra! Őrültség lenne itt próbálkozni!

– Nemhogy folyásiránnyal szemben nem tudnátok egy napig sem kitartani, de még a sodrástól kísérve sem! – rázta a fejét a korg. – Itt maradtok, és jobban vigyáztok a páncélokra, mint az életetekre! – akasztotta a nyakukba a hámot, aztán kiengedve az oldalán lévő kötelet belábalt a gyorsan mélyülő vízbe. – Ha nem bírnám tovább, tekerjétek a kötél végét a fára! Majd én kihúzom magam! – fordult hátra, miután átküzdötte magát egy kidőltében is élő fa maradványain, és a tekintetéből olyan elszántság sugárzott, hogy a másik kettőnek szemernyi kétsége sem maradt felőle, hogy még akkor is megteszi, ha egy egész fát kell gyökerestül maga után vonszolnia. A barbár töretlen lendülettel haladt tovább befelé, aztán alig néhány lépéssel később tempós karcsapásokkal kezdett úszni a túlpart felé.

 

A víz alól felbukkanó tüskés hátakat Vinidis vette észre előbb, mégis Suyenas volt az aki gyorsabban ébredt, és mielőtt még a toroni kiálthatott volna, máris nyílvesszőt helyezett az idegre, és a kibukkanó mattfekete testbe lőtte. A dobhártyaszakasztó ordítás után, a víz szinte forrni látszott a feltörő buborékok, gázok és vadul kavargó hullámok között, majd a kiálló nyílvessző a hozzá tartozó háttal együtt eltűnt, és a korg a derekára erősített kötélnél fogva egy alig észrevehető csobbanással szintúgy elmerült a víz alatt.

Vinidis kezében megfeszült a hám, és ő ellenállni képtelenül arccal előre a vízbe zuhant, hogy aztán hagyja útjára szaladni a kezei között átfutó pányvát. Talpra kecmergett, miközben a háta mögött álló elf újabb süvítő nyílvesszőt engedett útjára az átfolyás közepe felé, aztán a kötél hátramaradt részei egy hangos csattanással megszorultak a rothadás szagot ontó fán.

 

– El fogja roppantani a gerincét! – jósolta meg a toroni akaratlanul is a víz felé lépve. – Vágd el a kötelet! – kiáltotta a fához közelebb álló elfnek.

Suyenas abban a pillanatban eldobta az íját, és kardjának egyetlen csapással elmetssze a megfeszült hurkot. Dermedten fordultak víztükör felé.

 

– Ott van a kurafi! – mutatott a félelf az átfolyás túloldalán felbukkanó korgra. – A legkevesebb, hogy acélból van! – mondta aztán szinte csak magának.

– És még csak nem is akármilyen fajtából! – nevetett fel Vinidis, ahogy meglátta az elcsigázott alakot lassú, fáradt karcsapásokkal a túlpart felé úszni.

 

– Moranna Naranol! – nyögött föl a félelf, amikor a barbár alig pár karnyújtásnyira lehetett a túloldal szélét övező kidőlt fáktól, és két elrozsdállt vértezet viselő élőholt emelkedett fel közvetlenül előtte a mocsári miazmából.

– Ezt nem engedhetitek, Istenek! – mordult fel Vinidis, és mintha minden tagjaiban bujkáló fáradtsága szertefoszlott volna a vérforraló látvány hatására.

 

Aztán valami olyasmi történt, amire legvadabb álmaikban sem számítottak volna.

Az élőholtak egyike közelebb lépett a holtfáradt barbárhoz, majd mielőtt annak még eszmélni lett volna ideje, a karja alá nyúlt, és a partra segítette.

 

– Ugye ez nem lehetséges? – fordult a toroni felé elképedt arccal az elf.

– Ahogy mondod – tárta szét kezeit a boszorkányvadász. – Egyszerűen kizárt, hogy létezzen!

 

Az élőholtak ennek ellenére később sem viselkedtek ellenségesen az irányukban, sőt segédkeztek, hogy a két odaát maradt biztonságban átjusson a másik oldalra. Ezt követően minden további szó, vagy gesztus nélkül néma kíséretükül csatlakoztak.

– Lecsapjam őket? – kérdezte a korg, miután mindhárman együtt voltak.

 

– Nem hiszem, hogy ártani akarnának nekünk – vonta meg a vállát Vinidis.

Így adódott, hogy ők maguk is kísérőikhez hasonló némasággal fogadták új útitársaikat, és elkerülték a velük való harcot. A csontlovagok száma előbb kettőről ötre, majd rövid idő múltával hétre, végül, az este közeledtével tízre emelkedett.

 

– Észrevetted mit csinálnak? – fordult a korghoz Vinidis, miután egy kiemelkedő szárazulaton megálltak éjszakára pihenni.

– Igen – biccentett Rolak, és némán figyelte a mind nagyobb számban érkező halottak csoportosulását. – Szabályos tábort vernek éjszakára, és őröket állítanak a legjobb megfigyelőpontokra.

 

– Ezek szerint, valamiféle intelligenciával kell, hogy rendelkezzenek! – szólt bele a beszélgetésbe az elf.

– Ahogy mondod, – biccentett a toroni – de mégis olyan furcsa ez a kompánia. Bár együtt mozdulnak, és láthatóan tudják, hogy mit akarnak, nem tűnek összeszokott társaságnak.

 

– Akár egy reguláris sereg – értett egyet a korg. – Ha nem tudnám, hogy halottak, a nyakamat tenném rá, hogy az a szörnymaszkos sisakú, izzó szemű ártány a vezetőjük!

– Azért nem árt, ha éjszakára saját őrséget állítunk! – jegyezte meg a félelf, és mielőtt pihenni tértek önként magára vállalta az éjközépig tartó időszakot.

 

Csak a vaksötét beállta előtt néhány perccel ébresztette fel a másik kettőt.

– A csontvázak mozgolódnak! – nézett rájuk bíborban izzó szemeivel. – Bár a domb aljáig nem látok el, tisztán hallom, hogy egy csoport vértes felénk közelít.

 

Nem sokkal azt követően, hogy mindhárman talpra ugrottak és fegyvert húztak, az emelkedő lábainál megkezdődött a csata. Néma harcosok küzdöttek odalent hangtalan ellenfeleikkel, s az éjszaka hamarost fegyvercsattogástól és csontok recsegésétől lett hangos. A küzdelem egész éjszaka tartott, és mire a hajnal fénye megvilágította az összecsapás végkimenetelét, a mocsárban már halmokban álltak a kitudja hányadszor elhullott harcosok.

– Ezek valamikor orkok lehettek! – emelt fel egy földre zuhant csatabárdokból és állati csontokból összerótt hadijelvényt Rolak.

 

– Mióta van szükségük harci szimbólumokra az élőhalottaknak? – ráncolta homlokát a toroni.

– És miért pont ork csontvázak küzdenek az egykori kyrek halottai ellen? – emelt ki egy díszes erezetű sisakot a vízből Suyenas.

 

– Mintha csak az elmúlt idők csatáját vívták volna újra! – rázta meg a fejét a boszorkányvadász.

– Átkozott egy vidék! – lökte a földre Rolak a hadijelvényt.

– A nyakam rá, hogy ami most történt, az még itt sem megszokott! – szögezte le a toroni, és a csomagja után nyúlt.

 

Bár az irányt nagyvonalakban ők diktálták, az utat egyre inkább az élőhalottak szabták meg, s kiváló érzékkel mindig a lehető legkönnyebben járható ösvényt választották. A gyorsabb tempónak köszönhetően már estére elérték a mocsár szélét, és kísérőik száma ekkorra majd százfős sereggé duzzadt.

Legelőször Vinidis, valamivel később idegenkedve ugyan, de Suyenas, míg végül Rolak volt az, aki a hátán cipelt mellvértet az egyik közelében baktató harcosra rögzítette.

 

– Nekik mit sem számít a többletsúly – vonta meg a vállát a boszorkányvadász, miközben megszorította a monoton bandukoló vállán átvetett szíjakat.

A mocsár posvány szagú levegője után valóságos felüdülést jelentett a kihalt mezők ragadvánnyal és rothadó állati tetemekkel teli pora. Néma kíséretük a lápvidék elhagyása után, tovább gyarapodott, és második szárazon töltött nap után arra eszméltek, hogy egy kyr harcosokból, mágiahasználókból és lovasokból álló sereg védelme alatt utaznak.

 

– Kedves figyelmesség az élőknek – jegyezte meg Vinidis, amikor a harmadik nap végén rudakból, szakadozott rongyokból és rozsdás kampóból álló hajlék fogadta őket a környék legkönnyebben védhető magaslatán.

– Mennyien lehetnek? – nézett körbe Rolak a körülöttük állomásozó élőhalottak irdatlan tömegén.

 

– Több ezren, sőt talán már a tízezret is meghaladja a számuk! – mondta megborzongva Suyenas, és ameddig a szem ellátott táborverő harcosokon siklott a tekintete.

– Csakis a kő lehet az, ami ezt a hatást kiváltja belőlük! – mondta Vinidis, és letelepedett az előkészített tűz mellé.

 

– A varázsszerből jövő mágikus sugárzás felébreszti bennük a régmúlt emlékeit.

– Jó volna tudni, milyen távolságig fejti ki a hatását! – csóválta meg a fejét a félelf.

 

– Miért fontos ez?

– Mert ha a volt kyrekre ilyen hatással van, akkor az ork tetemekre sem lehet semleges – mutatott az íjász a látóhatár szélén növekvő porfelhőre. – Ha pedig sejtésem nem csal, majd tízszer annyi fekszik Orwella dögeiből a Tinolok lábainál, mint amennyi hóhajú harcos.

 

Másnap reggel hadseregük mogorva vezére, egy hatalmas termetű éjfekete páncélt viselő valamikori pusztító, három izzó szemű, élőholt paripát ajándékozott nekik.

– Jenoan-Ed Ryel – suttogta maga elé Vinidis a hatalmas alak távoztával.

 

– Ki ő? – kérdezte Suyenas.

– Ötöd kori hős, aki az első Gra-Tinoli csatát követően több portyázó hadjáratot vezetett ezen a vidéken, és aki végezetül a második Gra-Tinoli csatában lelte halálát. Bár eddig úgy tudtam, tűzben veszett oda, mely elsorvasztotta a testét, vértjének mintái eltéveszthetetlenek. A liliom és a nyers, erőtől duzzadó acél, életében az ő személyes jelei voltak.

 

– Meglehetősen sokat tudsz róla! – vonta fel a szemöldökét az íjász, akinek komoly erőfeszítésébe került, hogy még csak véletlenül se vegyen fel kontaktust élőholt hátasával.

– A sors fintora – villantotta ki megsárgult fogait a toroni. – Családom mitikus hőse ő, aki példaként szolgál minden férfinak az L'Hass dinasztia valamennyi ágán.

 

– Lassan kezd elegem lenni a véletlen egybeesésekből! – köpött ki a közelben poroszkáló Rolak, és már meg sem döbbent rajta, hogy nyála nyomán sistergő gázok törtek fel a zsíros fűvel borított földből.

Bár számos kísérettel haladtak előre, és még csak véletlenül sem akadt dolguk kóborló dögökkel vagy más nem evilági szerzetekkel, ne adj isten nekivadult Querdákkal, útjuk egyre lassabbnak mutatkozott. A sereget mind sűrűbben és sűrűbben érték – eleinte szervezetlen, majd az idő előrehaladtával mind jobban előkészített – támadások. A kisebb összecsapásokat komolyabb összetűzések követték, míg nem is olyan sokára egész csapattestekkel szemben kellett helytállniuk a csatamezőn. Noha nap mint nap csatlakoztak hozzájuk újabb és újabb öntudatukra ébredt élőholtak, az állandó összecsapásoknak köszönhetően a sereg száma nemhogy nőtt volna, de az élők óvatos becslése szerint mindegyre fogyott. Végül aztán eljött a nap, amikor a vörösen izzó tekintetű seregvezér ismét megjelent előttük, és minden további teketória nélkül elébük vázolta egy megnyerhetetlen csata képét.

 

A holtak seregétől körülvett három élő lélek fejet hajtott az előttük álló stratéga mérhetetlen tudása és tapasztalata előtt, majd élve az általa felkínált lehetőséggel, egy elitlovasokból álló kisebb csapat védelme alatt elkerülte az összecsapás várható helyszínét. Ezalatt az egykor volt Jenoan-Ed Ryel öngyilkos támadást vezetett az orkokból és goblinokból álló elképesztő méretű hadsereg ellen.

– Hiába is tagadod el önmagádtól, a múlt erősebben él benned, mint azt bármikor hinni merted – fordult Vinidis felé a pusztító az indulásuk előtti utolsó pillanatban. – Ne feledd! A szív üres, a száj néma, csak a vér beszél! – hagyta magára a hős elképedt leszármazottját, hogy immáron másodszor vigye halálba a köré gyűlt elvhű kyreket.

 

A három menekülő csupán égig felcsapó port, összereccsenő zajt és az egymásnak rohamozó ezrek lába nyomán megrezdülő föld remegéseit érezte a csatából, s bár egyikük sem szólt egy szót sem, lelkük mélyén mindannyian érezték az értük pusztuló elesett harcosok lelkének fájdalmas sóhajtásait.

Az első támadás már másnap elérte őket, de a halotthoz képest szokatlan ravaszsággal megáldott hadnagyuknak köszönhetően, csak egy héttel később keríthették be őket a több százszoros túlerőben lévő ork csontvázak. Az egykori hadnagy ekkor felvitte védenceit a környék legmagasabb dombjára, majd megmaradt harcosai élén zárt lovasrohamot rendelt el a laza sorban feléjük közelítő dögök ellen. A még mindig vértet viselő páncélos lovasok iszonytató rendet vágtak az orkok soraiban, és halál utáni élet ide vagy oda, vezetőik bevárására késztették őket.

 

– Ennyi volt! – hajtott fejet a toroni a vakmerő kirohanás eredményét látva, majd leszállt lováról, és mindkét pengéjét elővonva készen állt rá, hogy élőholt testőreivel vállvetve fogadja a szörnyek támadását.

– Aligha tagadhatom, hogy ez volt életem legmegrázóbb pokoljárása! – követte a példáját a korg, és módszeres nyugalommal emelte le a hátára szíjazott pallost. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen kiváló harcostársakkal az oldalamon érhet utol a halál!

 

– Ami a társaságot illeti, nekem sincs kifogásom, ám hellyel kapcsolatban akad! – huppant közéjük Suyenas. – Némi borzongással tölt el a tudat, hogy halálomat követően aligha nyerhetek végső nyugalmat, és magam is részese leszek az elkövetkezendő csatáknak!

– Azt hiszem, hiába is bíztatnálak titeket, hogy még van remény! – nézett szembe Vinidis a porfútta tájon feléjük közeledő hatalmas sereggel.

 

– Csupán páran a világ ellen! – idézte a félelf Armando Gacci szavait a Homokvilágból. – Nem hiszem, hogy a gorviki lélekkufár így képzelte volna a világmegváltó összecsapást! – tette hozzá valamivel felszabadultabban.

– Most, hogy mondod, én sem hallom a fanfárok lélekemelő zenéjét! – vigyorodott el a toroni.

 

– És mintha az égi küldöttek kara is hiányozna a képből! – kontrázott rá Suyenas, aztán idejét látta, hogy a korghoz hasonlóan utolsó imát rebegjen isteneihez. Stílusosan Moranna Naranolhoz szólt, és arra kérte a Homály Lakóját, hogy kifürkészhetetlen értelmű mosolya döntésével ne hagyja lelkét örökké ezen a vidéken bolyongani.

A lovaik nyergében ülő kyreknek köszönhetően az ezredéve elhullott orkok csak ötvenméternyire tőlük bontották fel zárt pajzsfalaikat, hogy lendületet vegyenek rohamukhoz. A vigyorgó koponyájú hadnagy ugyan ezt a pillanatot választotta, hogy lovasait még egyszer utoljára ellentámadásba vigye.

 

Noha csupán harminc méter volt az ellenfelek között, a szenvtelen nyugalommal nekiugró állatoknak ez éppen elég volt ahhoz, hogy kellő lendületet szerezzenek a gyalogosok támadásának megtöréséhez, és ronggyá tiporják az élen haladókat. Ám a kitöréshez mindez már kevésnek bizonyult, és a lovasok, egyik a másik után, eltűntek a körülöttük kavargó tömegben.

– Ha élnének, legendákat regélnének róluk a dalnokok, – csóválta meg a fejét Vinidis – ám így hogy halottak, pusztán érzelemmentes halálukon dőlhetnek bennünk az élet értelméről kialakult tévhitek!

 

– Kár, hogy nem lesz olyan túlélője ennek a küzdelemnek, aki továbbadhatná történetüket a világ okulására – nevette Suyenas, és tegezéből egy gyors mozdulattal vesszőt helyezett az idegre, majd egy szempillantásnyi célzást követően a feléjük csörtető hatalmas ork fejébe lőtte.

A szörny koponyacsontja kellőképp erősnek bizonyult, hogy kiállja a becsapódó acélhegy rombolását, ám a tartásukat vesztett nyakcsigolyák nem bírták a próbatételt, és a nyílvessző elemi erővel szakította ki a vicsorgó főt a helyéről. A fej nélkül maradt szörny alteste tétovázás nélkül rogyott össze.

 

– Remek lövés! – dicsérte meg a korg a félelf mutatványát. – Kár, hogy több az ellenség, mint amennyi vesszőt látok a tegzedben!

– Ha elfogytak, jöhet a kard – nyugtatta meg az íjász a barbárt, aztán egy újabb jól sikerült lövéssel lefejezett még egyet a feléjük törtetők élvonalából. Mire azonban az első csontvázak elérték őket, Suyenas kénytelen volt beváltani ígéretét, és íját, kiürült tegzével együtt a földre ejteni.

 

Vinidis kilépett a hármójuk alkotta háromszögből, kardjával bezúzott egy túl közel kerülő fejet, elhajolt egy komótos lassúsággal érkező buzogánycsapás útjából, majd mielőtt még gazdájának ideje lett volna újra felemelni a fegyverét, gyors egymásutánban kiosztott három vágásának egyikével őt is Darton poklára segítette. Szerette volna remélni, hogy ezúttal mindörökre.

– Még szerencse, hogy nem örökéletűek ezek a dögök, mint a templomban! – mondta a korg, miközben egy lendületes vágáskombinációval egyszerre két ellenfelét zúzta darabokra.

 

– Bármi is tartja irányítása alatt őket, az kapcsolatban áll a lélek szentségével – idézte fel magában a toroni shuluri tanulmányait. – A porhüvely túlzott torzulását már nem képes elviselni a bennük lévő csíra.

– Csak nem részesültél valamely egyetem mágiaelméleti oktatásában? – nevette el magát a félelf, miután torkon szúrt ellenfelének csigolyái közé feszített kardjával kitörte a csontváz nyakát.

 

– Még Shulurban – felelte Vinidis, és a rúnapenge következő vágásával rendet vágott támadói során. – Ami azt illeti, mindez már meglehetősen régen történt! – tette még hozzá elgondolkodva.

– Akkor ragadd meg az utolsó pillanatot a szentimentalizmusra barátom, mert több lehetőséged már aligha lesz ebben az életben! – nevetett fel felszabadultan a félelf.

 

– Márpedig mi nem győzni vagyunk itt, hanem pusztítani! – morogta a korg a fogai között, és nekiugrott a hatalmas termetű zászlóhordozónak, aki épp mázsás hadijelvényével készült kiloccsantani az agyát.

A csata végül meghatározhatatlan ideig tartott.

Percek múltával ugyan néhányan melléjük szegődtek a valamikori kyr lovasság megmaradt tagjai közül, hogy aztán megintcsak eltűnjenek az egyre változó kavarodásban. Az élőholtak serege újabb és újabb hullámokban tört rájuk, míg idővel azon kapták magukat, hogy a mozgásképtelenné tett csontvázak tetemeiből épült dombon állva küzdenek.

 

Az idő előrehaladtával mind több apró sérülés borította őket, s karjukat is mind erősebben szorította össze a fáradtság görcse. Bár mindannyijuknak megvolt a maga védeni való körcikke, Vinidis és Rolak mindig kellő figyelmet szentelt neki, hogy időben kimentse a mind könnyebben szorongatott helyzetbe kerülő íjászt a bajból.

A végzetes csapás is egy ilyen alkalommal érte a korgot.

Az alattomosan érkező fogazott penge a bal válla felett találta el a barbárt, eltörte a kulcscsontját, bénává zúzta a karját, és elakadt a lapockájában. A korg felhördült dühében, és épp kezének puszta ökölcsapásával zúzta porrá az üres tekintetű koponyát. A toroni egy szívdobbanásnyi idővel később ott termett, és valóságos pengefalat szőtt a sebesült elé.

 

– Kitartasz? – kérdezte hátra sem fordulva.

– Hát persze! – hörögte a barbár, és mielőtt még társai megakadályozhatták volna, kitört a kettős fedezék mögül, és kardját ép jobb kezébe fogva, egymaga rontott neki az előtte álló seregnek.

 

Vinidis ösztönösen utána mozdult, ám mielőtt még elérthette volna, visszakozni kényszerül egy haránt érkező vágás miatt.

– Pedig szívesebben vettem volna, ha együtt van vége a játéknak! – mondta Suyenas, és épp csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie egy fejének szánt buzogánycsapást.

 

– Mindössze percekkel hosszabbította meg az életünket – felelte keserűen Vinidis, és tőből szelte le iménti támadója karját.

– Csupán percekkel – hagyta rá a félelf és néma elkeseredettséggel folytatta tovább táncát a halállal.

 

Az idő viszonylagosságáról alkotott ősi bölcsesség igazi mélységére csak akkor döbbent rá a két életben maradott, halálosan fáradt kalandor, amikor az összeomlás küszöbén állva meghallották a harcba hívó harsonák csatazajt elnyomó hangját.

– Ez lehetetlen! – nyögte Vinidis, amikor a körülöttük maguktól összerogyó csontvázakon áttörve, egy pajzsán aranykört viselő lovag lépett melléjük.

 

– Arthemis Vendorra üdvözletét küldi neked, Vinidis-Re L'Hass, s neked is, Suyenas Laniar! – hajolt meg feléjük a paplovag, amint társai körbevették őket, és rontásűző mágiájukkal egyszerre tucatjait semmisítették meg a körülöttük hadakozó élőholtaknak.

– Meg kell keresnünk a korgot! – nyögte holtfáradtan, több sebből vérezve a toroni.

 

– Attól tartok megtaláltuk – hajtott fejet a tudás istenének harcos papja. – Egy különítményünk még most is őrzi a helyet.

– Meghalt?

– Tucatnyinál is többet vitt magával támadói közül – mutatta a feltétlen tiszteletadás jelét a lovag.

 

A túlélő szólni képtelenül állt a körülötte fekvő hullahegyek közepén, s miközben fél térdre ereszkedve tekintetét a saját vérétől mocskos földre szegezte, valami lassan, saját létezésétől meglepődötten indult útnak a szeme sarkából.

A reszketeg, apró könnycsepp tiszta árkot húzott maga után a szikár arc fájdalomtól gyűrődő redői között.

Epilógus

Bár gyűlölte az effajta nyilvánosságot, a tribün főhelyén ült, és elmélázó arccal figyelte a világ minden tájáról összegyűlt harcosok, tőrvetők és íjászok színes kavargását az újonnan épült taverna kitárt kapui előtt.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie a lenti tömegre, hogy tudja, nem kevesebb, mint tízezer ember tölti meg a Fogadónegyed vaskos épületeitől határolt tér hol fűvel, hol kőlapokkal borított felszínét, s még közel ennyi sürög-forog a környező utcák és sikátorok zegzugos falai között.

Az emelvénytől balra a lovasok gyakorló-és küzdőpályái, vele szemben a lövészek céltáblái, míg tőle jobbra az ingyen ebédet osztók kondérjai sokasodtak. A legnagyobb érdeklődés mégsem ez utóbbi intézménynek jutott, hanem sokkal inkább a tribün előtt elterülő központi küzdőtérnek, ahol e pillanatban is heves összecsapás dúlt két rongykesztyűs, hatalmas termetű barbár között.

Vinidis-Re L'Hass csak ritkán nézett a mellette ülő félelfre, ám az ilyen alkalmakkor tekintetük kivétel nélkül egyfajta nyugodt, tudáson túli pillantásban találkozott. Mára nem barátok voltak vagy ellenségek, hanem túlélők, akik megjárták a poklok poklát, és élve kerültek ki onnan.

Friss ruha feszült rajtuk, sebeik nyomtalanul eltűntek Krad papjainak csendes imái nyomán, noha a lelkükön esett sérüléseket még az ő csodálatos hatalmuk sem volt képes beforrasztani. A mostani pillanat azonban az ünneplés és a tiszteletadás jegyében telt, s mint ilyennek, nélkülöznie kellett az önmarcangolást.

Mindketten tudták, hogy ez a nap a halott hősöké.

A harci mulatság színtere mellett épphogy befejezett fogadó cégérén a „Rolak Tavernája” felirat állt, s hogy a két megmaradt nem felejtette el egykor tett fogadalmát, azt a térre gyűlt hatalmas tömeg bizonyította.

– …és ezzel az évenként megrendezendő harci játékkal kívánjuk emlékét megőrizni! – fejezte be Vinidis a megnyitóbeszédet a nap reggelén.

A fogadó helyén valaha a kerület urának halastava állt, melynek kapuja a legritkább esetektől eltekintve – mint amilyen a nagyherceg ellenőreinek látogatása volt – zárva állt az itt élő bérlők előtt. A toroni és Suyenas Krad egyházának hathatós támogatásával potom áron jutott hozzá az alig néhány óra alatt „elmocsarasodott”, városképet tönkretevő területhez, és kapott engedélyt rá, hogy hősi halált halt társuk emlékére tavernát emeljenek rajta.

A félelf közbenjárására amennyit csak lehetett megmentettek a hihetetlen sebességgel „eliszaposodott” természetes környezetből, és a gondos munkának hála, a tó egy részét is sikerült annyira megtisztítaniuk, hogy az továbbra is élőhelyéül szolgálhatott az ott élő vízimadaraknak.

Egy korgokból álló hangos csoport vonult el a díszpáholy előtt, és égzengető kurjongatások közepette feléjük emelték színültig telt kupáikat.

– A kötélhúzás győztesei, uram! – súgta fülébe halkan a háta mögött álló díszes libériát viselő porondmester. – Épp az imént vették át a díjukat, és ragaszkodtak hozzá, hogy a színetek elé járulhassanak.

– Dicsőség a győzteseknek! – álltak fel és hajoltak meg feléjük mindketten.

– Hála a bőséggel mérő kéznek! – üvöltötték egy emberként a korgok.

A toroni végignézett a csupa izom ifjak csoportján, és akarva, akaratlanul is Rolak robosztus alakját kereste közöttük.

A visszatérés valóságos sétagalopp volt paplovagok megérkezte után. Bár sebeiket meggyógyítani csak azután sikerült, hogy a vidék mérges miazmákat lélegző földjét végleg maguk mögött hagyták, a szent emberek ereje elég volt hozzá, hogy távol tartsák tőlük az élőholtak továbbra is elpusztításukra törő seregét. Az elátkozott terület határán aztán újabb egységek csatlakoztak hozzájuk, és az ekképpen megerősödött kíséret egészen Erionig tartott velük, ahol is Arthemis Vendorra fogadta őket.

– Legendákba illő történet, uraim! – hajtott fejet előttük és mutatta a tiszteletadás legmélyebb kézjegyét a nagymester, miután befejezték beszámolójukat, s átnyújtották neki a Ryek Tüzét. Úgy tűnt, mondandójuk még az őrülettől villogó szemű vénséget sem hagyta hidegen, aki szakasztott mása volt a korábban velük tartónak, és aki a dolgozószoba sarkába húzódva, némán hallgatta végig őket.

– Kérjenek bármit! – fogta meg a két túlélő vállát Arthemis Vendorra. – Legyen az evilági vagyon, vagy az anyagi síkon túli kérés!

A túlélők azonban túl fáradtak, túl fásultak és túl sok fájdalommal voltak teli, hogy szavakba öntsék mindazt a fájdalmat, amit magukban hordoztak, s csodák helyett csak nyughelyet kívántak maguknak, ahol vért nélkül alhatnak, s ahol nem kell kiékelniük a szobájuk ajtaját.

Két nappal később ébredtek meg először, és további tizenkét órára volt szükségük hozzá, hogy erőt vegyenek magukon, s kilépjenek a biztonságot jelentő erőd falain kívülre.

Mint ahogy azt időközben megtudták, Vinidis nem tévedett az Anis De Brog bőrébe bújt alak kilétét illetően.

– Az ikert erős mágiával támogatták meg a shuluri boszorkánymesterek, ekképp tudta ideig-óráig kijátszani védelmünket – magyarázta Arthemis Vendorra. – Ennek ellenére valószínű, hogy csak nem sokkal az indulás előtt vette át az ifjú lovag szerepét, és hogy maga is vakon tapogatózott egészen addig a pillanatig, míg Tufir Nar Haban be nem avatta. Ezután persze értesítette a klán megfigyelőit, és mire a csapat Lillathira szigetére ért, az ikrek szektájának különítménye már lesben állt. Az önök elmondásából kiderül, hogy az ő lelkén száradt Arten con Datida, és Nemut cwa Cwison halála is.

– És az ikrek halála a szigeten? – kérdezte Vinidis.

– Nem tudom – állt meg monológjában a rend nagymestere. – Noha tucatnyi varázsszer, drágakőbe zárt mágia és tekercs volt magukkal, azok a szellőzőben feküdtek. Persze nem kizárt, hogy egy megkésett őrződémon, vagy épp a templom főpapja sietett ezen a módon a segítségükre.

Vinidis magában vállat vont. Úgy érezte épp elég talány és merengnivaló gyűlt össze benne az elmúlt egy hónapban ahhoz, hogy ezt az egyet további lelki fájdalom nélkül közéjük csaphassa.

– Mi lesz a sorsa? – mutatott a terem végében álló aranytartóba helyezett Ryek Tüzére.

– Egyelőre megfigyelésre kerül, és ha sikerült megfelelő társat találnunk Shuwir mester mellé, aki kellőképp járatos a detektáló mágiák terén, elkezdjük a vizsgálatokat. Az már most biztos, hogy ez esetben rendkívüli óvatossággal kell eljárnunk, és nem kockáztathatunk semmit elhamarkodott lépésekkel – fejezte be a nagymester.

Ezt követően a pénz és gazdagság új fogalmat nyert számukra. A rendház jóvoltából egy ideig hozzá sem kellett nyúlniuk a kincsestárból magukkal hozott vagyonhoz, s bár sosem kérték, a tudomány istenének lovagjai városszerte mindenki tudomására hozták, hogy a Torozonnál megszállt két kalandozó az ő védelmüket élvezi.

A fogadó felépítésével és a halastó környékének átrendezésével telt hónapok pillanatok alatt röppentek tova, s az ünnepi emelvényen üldögélő két megmaradottnak rá kellett döbbennie, hogy a szorgos hétköznapok után talán ez az első nyugodt pillanatuk, amit lelkiismeret furdalás nélkül az emlékezésnek szentelhetnek.

Vinidis gondolatai akaratlanul is a közelmúlt eseményei körül forogtak, s bár szemei látszólag a tömeget pásztázták, tekintete a bizonytalan jövőbe révedt.

A nyakát merte volna rátenni, hogy mindaz, ami eddig történt nem volt más, mint pusztán előjátéka annak a rettenetnek, ami a múlt homályából felébresztve, most feléjük közelít.

– vége –