Egyszerre minden elcsendesült, és lelassult körülötte.

Aztán észveszejtő fájdalom mart a testébe, és talpra kényszerítette. Haja, szemöldöke, pillái egy minutum alatt lángra kaptak, s felsőtestének többi részét csak a láncruhával leszorított erős posztóvért védte meg. Üvöltve pattant fel, s bár bokája többször elakadt a lába alatt gördülő fadarabokon, idővel úrrá tudott lenni a lángokon.

 

Füstölgő fejjel nézett körül, s félvak szemeivel társait kutatta. Bárki is gyújtotta lángra a csoportosulást, nem kímélte egyik oldal harcosait sem. Bár a nehézvértezetes lovagokban jóval kisebb kárt tett a tűz, közülük is sokan feküdtek kifacsart tagokkal, elszenesedett koponyával a ronccsá omlasztott kapu körül. A valamikori bejárat helyén hatalmas lángoló katlan ontotta a forróságot, melynek közepén tűzforró mélyedés izzott csendesen.

Nemut Tufir Nar Habant, a pergamenarcú idegent látta feltűnni a lángnyelveken túl, a megmaradt csatlósok védkörében, és a kósza gondolat, mely szerint szívesen röpítene nyílvesszőt a sárgásfehér bőrű aszott koponyába, játszi könnyedséggel bukkant fel a fejében.

 

– Mindent tudó varázslók! – támolygott magatehetetlenül, miközben azon igyekezett, hogy végre visszanyerje elveszett egyensúlyérzékét.

A tetovált képű odaát felemelte a kezét, és néhány gyors, gyakorlott mozdulattal rúnákat vetett a levegőbe. Nemut megérezte ugyan a manaháló rángásait, de az energia egyszerű használójaként, nem ismerte fel az erővonalak elrendezését. A legrosszabbtól tartva fél térdre ereszkedett, és karjaival kormos fejét óvva beugrott a gerendák adta törékeny biztonság oltalmába.

 

A mágia beteljesült odakint, ám ahelyett, hogy újabb robbanás hangja rázta volna meg a levegőt, továbbra is csak a sebesültek fájó panasza nyöszörgött az árnyakból. Az ereni kilesett a rönkök mögül, s a hajdanvolt kapu helyén most zöldesen villódzó energiafalat látott a semmiből felépülni. Kint a téren feldühödött kard lovagok álltak tanácstalanul, s jobb híján kardjaikkal igyekeztek utat nyitni az újonnan támadt akadályon.

Nemut feltápászkodott, s csákánya után kutatva, kábán botorkált a romok között. Fekete vértet viselő, kígyódíszes pajzsot markoló alak mozdult mellette a földön, s kábult fejét rázva ösztönösen kapadozott fegyvere után. Az Arel pap csak egy pillantásra méltatta a fickót, aztán tovább folytatta a keresést.

 

Az alaknak könyékből hiányzott a jobb karja, és a tűzrobbanás valamivel térd felett vitte el az azonos oldali lábát is. A homokkal keveredett testnedvek, lassan már dagonyává változtatták körülötte az építkezési törmeléket, ám a vértes még mindig nem ismerte fel, hogy a sötét humor nagymestere ezúttal visszafordíthatatlan utazásra hívja.

A csákányt jó tízméternyire találta meg a gerendák közé ékelődve. A nyele több helyütt eltörött, s csak alig néhány hüvelyknyi csonk meredt ki az épen maradt acélfejből. Nemut vállat vont, és a halott orwellánus leszakadt kezéből kirázta az alig meghajlott pengéjű lovagi kardot, majd saját maga számára is érthetetlen nemtörődömséggel vette útját a falakon belül megújult küzdelem irányába.

 

Mire azonban elérte a küzdőteret, a harc nagyobbrészt befejeződött, s az épségben maradt zsoldosok végeztek a bent rekedt behatolókkal. A kígyóhajú kintszorult szolgái alig egy percig tehetetlen dühvel szemlélték társaik halálát, majd az ellenállhatatlan zöldszín fal ütlegelését megunva elvonultak, mielőtt Krad legközelebbi rendházából megérkezett volna az erősítés. Nemut fáradtan támaszkodott meg a kisebb fajta pallosnak is beillő kardon.

– Bevégeztetett – mondta mellette valaki, de zúgó feje és remegő lábai nem hagytak időt neki, hogy megnézze, ki szólt. Erőtlenül ült le a fal tövéhez szorult törmelékre, és lábait kinyújtva, hátát a forró köveknek vetette.

 

Időbe telt, mire rájött, hogy a nevén szólítják, és a rázkódás, amit érez, nem a zuhanás eredménye. Larabie Ves Regnecor állt előtte, jobbjával a vállát fogta, és türelmesen magyarázott neki valamit. Mögötte ott állt a korg, és épp eltörni készült a kulcscsontja felett befúródott, lapockája mellett kibukkant nyílvessző végét.

– .. .mindjárt ideérnek és hoznak segítséget! – ígérte a lány szintén megperzselődött képpel, miközben szemei sérülések után kutatva futottak végig Nemuton.

 

– A Sólymok Úrnőjének nevére, ez már egész jó kis csata volt! – vigyorodott el szélesen az ereni, és kormos képén új utakat vágott a homlokából patakzó vér.

*

A károk korántsem voltak olyan nagyok, mint amilyennek első pillantásra tűntek. Már ami az épületet illette. A kapu ugyan teljesen megsemmisült, és az épület is megkormolódott helyenként, de a talpon maradt zsoldosok gyors közbelépésének hála sehol sem kaphatott lángra a tűz, és még a zsindelyek is baj nélkül vészelték át az éjszakát.

A védők soraiban már koránt sem volt ilyen rózsás a helyzet. A segítségükre érkező felmentő csapat mindenfelé megpörkölődött halottakat, kivérzett sebesülteket és kábultan támolygó talpon maradottakat talált.

 

Az élők sebeinek ellátása után, hozzáláttak a kint és bent elesettek holtesteinek összehordásának. Az eredmény meglehetősen rémisztő volt.

Összesen negyvenhét ember vesztette életét ezen az éjszakán a templom ostrománál. Közülük majd harmincan Orwella szimbólumát viselték mellkasukon, és valamivel többen, mint tízen a felszentelt aranykört.

 

Mindannyiuk meglepetésére a Kígyóhajú halottai között volt Orna da Rotta, az Erioni Kard Testvériség Rendházának harmadik embere. A halott arca különös módon sértetlen maradt, amikor az elemi erejű robbanás darabokra szakította a testét. A sisakos fej felnyitott rostélyán keresztül nyugodtan figyelt az emberfeletti szépségű férfiarc, mint aki halálában is pontosan tudta, a mely útra kell figyelnie.

– Fényes győzelem! – mondta a kirendelt különítmény tiszta vértezetben pompázó vezetője, és megdicsőült tekintettel nézett végig a túlélők csapatán.

 

A pergamenarcú csuklyás férfit kivéve, aligha telhetett öröme benne. Megégett arcok, törött végtagok, elmarjult szemek néztek vissza rá. A sokkoló élmények hatására, némileg módosítani kényszerült állítását.

– Dicső küzdelem! – hajtott fejet előttük, és hirtelen támadt dolga után indult, mielőtt még felelnie kellett volna elhamarkodottságáért.

 

A templomot védő csatlósok közül csak hárman maradtak életben. Öten haltak meg az első áradattal lezúduló nyílvesszőktől, hárman, valamely őrült mágiától vezérelve, önkezük-kel vetettek véget életüknek, – arcukon még mindig ott ült a vad acsarkodás, ahogy puszta kezükkel estek saját torkuknak – s további nyolc veszett oda a kapu körül kialakult állóharcban.

Ám a veszteségek sora ezzel még nem zárult le.

 

A korgot két nyílpuskalövedék találta, miközben gerendákkal tizedelte ellenfelei sorait, s míg az első jobbára ártalmatlanul ütött lyukat a combján keresztül, a második átdöfte nyaki izmait és a csontokon meglassúdva a lapockája mellett bukkant ki.

A gyönyörű bajvívónő bal vállát egy elemi erejű buzogánycsapás sebezte bénává, s most Krad papjainak gondjára bízva magát, némán tűrte, hogy a csuhások apránként rendezzék össze csontjait.

 

Lar Nordana feje a felismerhetetlenségig összekormozódott, szemöldöke leperzselődött, és bal szeméből húslé-színű folyadék csordogált alá, miközben jobb lábára erősen sántított, s alkalmanként, ha átvérzett nadrágjához ért valami fájdalmasan felszisszent.

Suyenasra a gyilokjárón fekve találtak rá. Arca viaszfehér volt a vérveszteségtől, mindkét karjából nyílvessző meredt az ég felé, de még ájultában sem engedte el az íját. Több lőtt sebből vérzett, ám legsúlyosabbnak az a nyakát érintő tépett szélű hasadék tűnt, amely alig félhüvelyknyi-re kerülte el a nyomában láthatóvá vált, lüktető ütőeret.

A hallgatag toronit egyszerűen nem találták, s egyelőre kevesen voltak olyan állapotban, hogy a keresésére indulhattak volna.

Egy halottjuk azonban biztosan volt.

 

Anis De Brog lehajtott fejjel állt az egyre gyűlő köpenyekkel letakart tetemek mellett. Buzogánycsapástól megnyomorodott sisakja a lábainál hevert, ám rövid szőke haját hiába kócolta vigasztalón a tenger felől feltámadt szél, piszoktól és vértől borított arcát hiába simogatta lágyan, még ő sem száríthatta fel a szeméből előtörő két kristálytiszta könnycseppet.

– Megmentette az életemet! – súgta megtörten a mellette álló Nemut cwa Cwisonnak, és térdre rogyott a lábainál heverő Arten con Datida holtteste előtt.

 

– Az enyémet is – hajtott fejet az erv, és maszatos arcán most nyoma sem volt az egyébként állandó tanyát vert kaján vigyornak.

A lovag páncélja jobbára sértetlennek tűnt. Bár tucatszám akadtak rajta friss hasadások és horpadások, úgy tűnt kiállta a próbát, és megvédte viselőjét. Csak a halott nyaka körül virított vörös körgallér. Mindössze egyetlen penge talált utat az illesztékek között, ám az is elég volt a lovag életének kioltásához.

 

– Olyan volt akár a mesterem! – szakadtak át az érzelmi gátak az ifjú lovagban, és lánckesztyűs kezét a halott mellkasára helyezve, elfordította a fejét. – Kétszer is felfogta a nekem szánt csapást – csuklott el a hangja.

Az ereni a tisztelgés jelét rótta maga elé a levegőbe, majd magára hagyta bánatával az ifjú Krad lovagot. Első dühében Tufir Nar Habant kereste, hogy számon kérje rajta a kapu előtt történt robbanást, ám mire elérte, a pergamenarcúnak már éppen elég kijutott a kérdésekből. A férfi lar Nordana, Larabie és Rolak által alkotott gyűrű közepén állt, és nyugodt szavaival igyekezett meggyőzni őket az igazáról.

 

– A látszat talán ellenem szól, de hitemre mondom, nem volt közöm ahhoz a tűzoszlophoz. Érezni ugyan éreztem a megfoganó mágiát, de bárki is volt okozója e tűzkitörésnek, az erejét nem a manahálóból merítette! – intette nyugalomra a fegyvereseket, akár a mester a hangoskodó tanítványokat.

– Miért nem léptél közbe? – morogta a korg, és úgy tűnt, a legkevésbé sem hajlandó elfogadni a magyarázatot.

 

– Mert nem éreztem a forrását – nézett a másik szemébe a pergamenarcú, s a pillantás erejétől visszahőkölt a nagyhangú barbár. – Azt hiszem, a robbanást olyasvalaki okozta, aki a háttérben állva figyelte az eseményeket. Ha ehhez hozzáveszem még, hogy az erők központja Orna da Rotta lovag mellkasában volt, akaratlanul is felmerül a gyanú, hogy egyfajta rendházon belüli leszámolásnak lehettünk tanúi.

– Azt mondod, a kutyafattya orwellánusok egymást tépték darabokra, miközben ellenünk támadtak? – húzta ki magát hitetlenkedve Thomas lar Nordana, hogy majd a korg mellkasáig ért, aztán kezeit a mellényébe rejtve tovább folytatta. – Ne kívánd, jó bölcs, hogy hazugnak kelljen neveznem téged!

 

– Pedig a nagytiszteletű Haban mesternek ezúttal igaza van, Szürkecsuklyások nagyra becsült barátja! – szólalt meg egy erőtlen hang a hátuk mögül, és kardjára támaszkodva Vinidis-Re L'Hass botorkált közéjük.

– Talán megálltál beszélni valamelyikükkel, és beavatott a titkaiba! – húzta össze szemeit az apró ember.

 

– Valahogy úgy – biccentett nekik a toroni, és magához intette a felcserek egyikét. Jobb karja vállban kimarjulva lógott tehetetlenül a teste mellett, míg bal kezén három ujja meredt természetellenes szögben szerteszét. – Bár a beszélgetésünk, korántsem volt olyan nyugodt, mint amilyennek szerettem volna – tette hozzá egy elnyűtt mosoly kíséretében.

– Végeztél az asztráldémonnal, mialatt a boszorkány legyűrt engem. – biccentett elismerően Tufir Nar Haban, és csodálkozva mérte végig a nehezen lélegző fakóhajút. – És ezek szerint, túlélted a Najaffal való találkozást is.

 

– Inkább a szerencse volt az oka, semmint amit feltételezel rólam! – szisszent fel a harcos, miközben a felcser egyesével rángatta vissza helyére az ujjait.

– Mi az a Najaf? – nézett rájuk kérdőn Larabie Ves Regnecor.

– Inkább ki – pontosította a kérdést a pergamenarcú. – Mialatt ti

a falaknál küzdöttetek, ez a nő idebent járt, és keresett valakit vagy valamit. Talán csak azért jött, hogy elpusztítson engem, vagy akit helyemben talál, de miután eltiporta az akaratomat, és elpusztította a hely mágikus védelmét, tovább nem vesztegette rám az idejét. Míg láthattam óriásnak tűnt a szellemsíkon, s játszi könnyedséggel rombolta le az ellene emelt asztrálfalakat.

 

– De hát ki volt ő? – unta meg a hasztalan körbejárást a shadoni szépség.

– Ha nem tévedek, a Fattyú, vagy ahogy az orwellánusok nevezik az Egyetlen Ivadék – sóhajtott fel Vinidis, miután utolsó ujja is a helyére került. – Hella Riquill törvénytelen gyermeke, akit egykor Fried-Ri Vilar nemzett neki, és akit utóbb, – a kihordás terhét túl nehéznek találva – egy másik asszony méhébe plántált.

 

– Lám mégiscsak igaz, hogy egy gyereknek lehet több anyja is! – jegyezte meg epésen a korg, és valami régi nézeteltérés okán Larabie szemébe nézett.

– Sokat tudsz a közelmúltról egy egyszerű kardforgatóhoz képest – jegyezte meg Tufir Nar Haban, ám ezúttal elismerés és nem gyanakvás volt a tekintetében.

 

– Mostanában hallottam egyet s mást róla, hogy ismét feltűnt a városok városában… – harapta el Vinidis a mondat második felét, ahogy a felcser hozzákezdett válla rendbehozatalához.

– Ha téged leigázott, minket miért hagyott életben? – fordult Nemut a varázsló felé. – Azt a kitörést hasznosabban is mívelhette volna, hogy mást ne mondjak, ha a templom közepére érkezteti, azzal megoldja minden problémájukat.

 

– Bármiért is jött, nem fejezte be! – csóválta meg értetlenül a fejét Tufir, és a bambán utána bámuló társaságot faképnél hagyva, a segítségükre érkezett különítmény vezetőjéhez sétált.

– Talán jól esne előbb némi szíverősítő – mondta a felcsernek Vinidis, és ép bal kezét kulacsért nyújtotta.

 

A gyógyító vállat vont, s mintha meg sem hallotta volna a szavakat, egy erőteljes mozdulattal a helyére rántotta a kimarjult izületet. Csont reccsent, és fakóhajú férfi arca egy pillanat alatt sápadtra váltott.

– Azt mondtam, előbb – jegyezte meg csendesen a toroni, és remegő balját ismét a kulacsért nyújtotta. A kezébe kapott karcos pálinka aztán bőséggel csordult le a szája szélén, ahogy az ajkához emelte.

 

– A bordáid már a papok, vagy a természet dolga Vinidis-Re L'Hass – hajolt meg előtte a felcser, és dolga után indult.

– Akárha con Datidát hallanám. Néma beletörődés, és feltétlen odaadás – jegyezte meg a boszorkányvadász.

 

– Arten con Datida halott, toroni! Az életét áldozta értünk! – nézett félre az ereni nemes, hogy a többiek ne láthassák az arcára kiült érzelmeket.

Vinidis szó nélkül felállt, és a letakart halottak felé indult. Anis De Brog épp ekkor emelkedett fel a paplovag teteme mellől, s ekképp szembe találkozott a toronival.

 

– Magam sem értem miért, de kedvelt téged – állt meg előtte, és nézett a szürke szemekbe a vértes. – Remélem, rászolgálsz a bizalmára!

Vinidis szótlan lépett el az útjában álló mellett.

 

Csak egy apró simítás volt, egy leheletnyi érintés, ahogy válla a lovag karvértjéhez ért, az érzés azonban, mely a másikból áradt különleges érzékeinek köszönhetően mélyen megérintette. Ifjonti évek emlékképei jelentek meg a szemei előtt, s legbelül újra Shulur kövezett utcáit járta. Visszanézett a lovagra, de úgy tűnt, az mit sem érzékelt mindebből.

A holtakhoz lépett, és megemelte a paplovagra terített fehérarany köpenyt. Arten con Datida, felnyitott rostélyú sisakjában, lecsukott szemekkel, de haragvó, csalódott arccal feküdt előtte.

– Már megint egy érthetetlen halotti maszk – gondolta fintorogva. – Talán ez sem más, mint Darton egyik tréfája, mely csak az örökkévalóságban nyer valódi megfejtést.

Kutatón végignézett az áldozaton, s szeme elakadt a mélyvörös nyakéken, mely ezernyi megfakult drágakövével ölelte körül a halott torkát. Közelebb hajolt hozzá, és engedve a kísértésnek, kesztyűit maga mellé ejtve, kezével érintette a sebet. Apró szúrásnyom volt csupán, mely tőrnél nagyobb fegyvertől aligha származhatott, s mely átszakítva a nyaki artériák egyikét gyors halált okozott. Vinidis kihúzta véres ujjait a sebből, s a hús puhasága, selymes érintése akaratlanul is rabul ejtette kifinomult érzékeit. Tenyere végigsimított a lemezvért alatti láncingen, ám nyomát sem találta rajta a szúrás nyomán keletkező lyuknak. Leoldotta vizes kulacsát az övéről, és kimosta a sebet.

 

– Akár a te pugossod is hagyhatta volna – nézett a kitisztult szélű, fehérhúsú haldarabra emlékeztető sérülésre. – Egyetlen szúrás a nyakba, pont úgy, ahogy te tanultad, pont úgy, ahogy te tennéd, ha szemből ontanál vért.

A köpenyért nyúlt, a tetemre terítette, s miközben felállt a porból, igyekezett tudomást sem venni Anis De Brog vádló tekintetéről.

Szörnyetegek

A meleg megizzasztotta, a száraz földből felszálló por beette magát ruháinak redői közé, és mint megannyi apró hangya engedte mérgét a hajlataiba, s csípte, marta ahol érte. A viszketés lassan elviselhetetlenné vált a nyaka körül, s Dunto, a féreg – akinek még a kaszárnya csapszékében sem köszönt vissza senki – magában kezdte felülbírálni reggeli döntését, mellyel tovább halasztotta a hetek óta esedékesség vált mosdást. Köpenyét már kora délelőtt a nyereg mögött zötykölődő csomagjai közé tette, de most, a nap emelkedésével, úgy érezte, ideje lenne ujjasát is megoldva félmeztelen lovagolni tovább.

Sanda pillantást vetett az élen lovagló Mino irányába, majd a torkában felgyülemlett keserűséget az út porába köpte.

 

– Ideje lenne tán megállni tíznagy uram! – léptetett ki a sorból, és nógatta hátasát egészen a foghíjas bajuszú, himlőhelyes képű altiszt mellé.

– Már a lovaglás is büdös mi, parasztok fattya, te? – vinnyogott maga elé hangtalan röhögésével a tíznagy, és barnán rothadó fogait látni engedve, köhögő menyétre emlékeztette Duntot. No persze azzal a nem elfeledhető különbséggel, hogy nemhogy egy menyétnek, de még egy görénynek sem tör elő olyan elviselhetetlen büdös az ábrázatából, mint a most mellette állónak.

 

– Nagy a meleg jó uram, és sehol egy kis árnyék ahol meghúzhatnánk magunkat – folytatta tovább a talpnyalást, és kezeivel körbemutatott a Quiron-tenger déli partvidékén elterülő sárgásszín, hosszúszálú fűvel borított enyhe lankákon. – Ha legalább egy kis időre megpihennénk a bokrok alatt, mindjárt könnyebb lenne a lovaknak is. Csak nem hajthatjuk őket halálra! – tette még hozzá, de aztán belátta, hogy a reggel óta tartó, pihenőkkel tarkított léptetés a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető megterhelőnek.

– Ha olyan nagyon félted őket, leszállíthatlak mindannyiótokat, hogy nehogy valami bajuk essék! – mondta hangosan Mino, és a mögöttük sorjázó katonák máris gyűlölködve hörrentek fel a szavak hallatán. – Apád még a földet túrta, mihaszna szennyedék, s neked már a lovat megülni is büdös! – röhögött fel ismét a tíznagy, és intett neki, hogy álljon vissza a helyére.

 

Bár Duntoban ott lappangott az ellentmondani akarás, hogy felettese szemébe vágja, ugyan olyan paraszt ő is, akárcsak saját maga, s ha egyszer véletlenül nem őt választják kísérőül uruk, Nadern-Re Lyosen mellé, sosem lehetett volna az adószedők altisztje, ám népszerűtlenségére való tekintettel inkább magába fojtotta vágyát, és némán visszaállt a helyére.

Egyébiránt ki nem állhatta a jelenlegi a helyzetet.

 

A többiek persze utálták, noha ez különösképpen nem izgatta, hiszen épp elég ideje volt rá, hogy megszokja. Ami viszont rendkívüli módon idegesítette az a különös szóbeszéd volt, amely két nappal korábban kelt életre a városban, és aminek hatására – balsejtelmei szerint – uruk majd egy héttel előbbre hozta az adószedés időpontját.

A hír több volt, mint nyugtalanító.

 

Noha Dunto eleinte meglehetősen hihetetlennek találta a szóbeszédet, a beérkező menekültek kinézete, és az arcukra fagyott rettegés meglehetősen komoly érvnek tűnt az ellenkező oldalon.

– Hatalmas agyaraik vannak, és vérben forgó állatias szemük! – fröcsögte a piactéren látott a szakadt ruházatú, sebes arcú paraszt. – De hát állatok ezek maguk is! Szőrösek, mint az ordasok, hatalmas mancsaikkal pedig széttépnek férfit, asszonyt, gyereket! – emelte fel karmokká görbült kezeit a szónok. – Láttam, ahogy az egyikük egészben harapta le egy harcos fejét!

 

– Több kell ám ahhoz, mintsem egy nagyra tátott száj! – vetette oda akkor a körbeálló népségnek, s szavára villámgyorsan háttérbe húzódott az önjelölt mesélő.

– De hát a vízimolnár fia is látta őket, amikor lisztet vitt Lewonesbe! – kottyantotta közbe az egyik maszatos képű utcakölyök.

 

– Amilyen részeges disznó, még néhány tündérrel is találkozott azon az úton! – nevetett fel hangosan, és a köznép együtt röhögött vele, noha néhányan biztosan sejtették közülük is, hogy ezúttal a hiba van a fegyveres okfejtésében.

Ami azonban hatásosnak bizonyult a vásározó csőcselékkel szemben, az a legkevésbé sem állta meg a helyét, amikor önmaga előtt kellett elszámolnia félelmeivel. A hír, mely szerint szörnyetegek támadták meg a szomszédos Lewonest, ekkorra már túlontúl sok menekültet csalt a falak közé.

 

Abaszisz viszonylagos közelsége, illetve a Keleti Barbárság messzesége ez idáig szerencsére megvédte őket a korg hordák támadásaitól, ugyanakkor értéktelen területeik miatt egyetlen nagyobb hatalom sem tartott rá igényt, hogy országához csatolja őket. Ám a déli városállamok laza szövetségében – vagy a rossz nyelvek szerint, egymás mellett élésében – sosem volt szokatlan dolog egy-egy új királyság feltűnte, vagy épp valamely régi eltűnte.

Épp ezért felettébb vakmerő dolog volt ilyen veszélyes időben a város biztonságot és védelmet adó falain kívül tartózkodni, ám őt az egész életén keresztül szolgált hatalom kényszerítette rá, hogy mégis megtegye. Hiába ivott kutyatejlevet, és hányta végig a kaszárnya folyosóját, hogy még csak véletlenül se vádolhassák színleléssel, a felcser csak végignézett rajta, s könnyűszívvel küldte másnap szolgálatba.

 

– Hogy tetvek zabálnák ki apránként a szemedet! – morogta az orra alatt, miközben sarokba szorult patkányként nézte a távolodó alak hátát.

Úgy tűnt nincs kegyelem, pedig a menekültek második hulláma, még baljósabb hírekről regélt, mint az előttük járók.

 

– Elpusztult Lewones! – járt szájról szájra a rettenet, s Duntonak már nem volt kedve hozzá, hogy egy-két hangzatos mondattal ellene szóljon a hírhozóknak.

– Szörnyek serege lepte el a királyságot, és felégettek, kifosztottak mindent, ami az útjukba akadt! – terjedt mind hangosabban a falakon belül a félelem, s a menekülők első kocsijai, a déli kapun át, még aznap este elhagyták Quintarast.

 

Dunto maga is vágyat érzett rá, hogy velük tartson, de a megszokás szülte kitartás nem engedte elmenni. Mióta az eszét tudta, ebben a városban élt, és csak Arel figyelmetlenségének köszönhette hatalmas szerencséjét, hogy görnyedt teste, és kacsa lába ellenére katonának fogadták. Még emlékezett rá, ahogy a válogatás előtt pár városbéli fiú élcelődni kezdett rajta gnómsága miatt, s ahogy elveszni vélt lehetőségét félve nekik ugrott, az egyikük elesett, és fejét egy kőbe verve ájultan maradt a köveken.

– Átkozott kis disznó! – röhögött rajta a parancsnok, és intett az írnoknak, hogy vésse fel a kölök nevét a papírra. – Gusztustalan jószág nem vitás, de van benne bátorság!

 

Dunto már akkor tudta, hogy a kiképzőtiszt tévedett, s az odabent lapuló, állati vadsággal előtörő félelmét ismerte félre. Ám boldog volt, hogy földtúró paraszt helyett egy nap katona lehet, s nem kapát, de kardot forgat majd keze. Az álmok azóta megfakultak, s manapság legszívesebben a söröskancsót forgatta, mindenféle egyéb szerszámok helyett. Addig helyezkedett hát, nyalt talpat és segget, ha kellett, míg végül elérte, hogy az adószedők közé kerüljön beosztásba. A szolgálat ugyan megterhelő volt, ám havonta csak egyszer, rossz esetben kétszer kellett elvégezni, s azt is főként a betakarítást követő rövid időszakban. Az év köztes részében jobbára békén hagyták felettesei, s ilyenkor gyakorta hódolhatott kedvenc szenvedélyeinek, mint amilyen a masszív alkoholizmus, vagy mások összeugrasztása volt.

Ez utóbbi miatt volt oly népszerűtlen a várban szolgáló katonák között. Ha tehette fülekbe sugdosott, téveszméket keltett, híreket szőtt, melyek minden esetben valaki ellen irányultak, s ha terve megvalósult boldogan dörzsölte kezeit. Persze a többiek idővel kiismerték szokásait, s manapság alig akadt már valaki, aki adott volna a szavára. Ám szerencsés csillagzata eddig megóvta a bosszúállók haragjától.

 

– Hallottad te is, amiről a városban sustorognak? – hajolt közelebb hozzá a félszemű Kenro, aki látszat ellenére, nem hősies küzdelemben vesztette el fél szeme világát, – Dunto hallomásból tudta csak, hogy az egyik városi polgár felesége kaparta ki neki még fiatalkorában, amikor rájött, hogy rajta kívül másik szeretőt is tart – s aki a katonaidők elé nyúló ismeretségük miatt, még mindig szóba állt vele.

– Hallottam hát! – csóválta meg a fejét, és idegesen figyelte az előttük kanyargó utat, máskor pedig a mögöttük poroszkáló irdatlanul lassú társzekereket.

 

– Szerinted is igaz, hogy vért isznak, s a harmadik fejük lángot lövell? – dőlt még közelebb Kenro, hogy Dunto azonnal megérezte a belőle áradó zaccos szeszszagot.

– Hol szereztél bort! – rivallt rá egy pillanattal később a másikra, minden korábbi baját feledve.

 

– Csendesebben! – húzódott féloldalas vigyorra a másik szája, és megütögette a lova oldalán lógó hatalmas kulacsot. – Alsó Firasban akadtam rá – röhögött elégedetten, és ahogy Dunto jobban megnézte magának, látta rajta, hogy a fickó egész nehezen üli meg hátasát.

– De hát az ostoba jobbágyai mindent kiürítettek, mire oda értünk – hápogott a kacsalábú.

 

– Na ja, nem kellett volna hagyni, hogy Felső Firasban félreverjék azt az átokverte kolompot! Most aztán kutyagolhatunk egész nap a semmiért. Ahogy ezek a fattyúk megtudják, hogy itt az idő teljesíteni uruk felé szent kötelességüket, azonmód megpróbálnak kibújni alóla – bólogatott nagy bölcsen Kenro.

Dunto egy ideig nézte a másikat, hogy vajon honnan vehette ezeket az épkézláb mondatokat, aztán fáradtan legyintett, és betudta a várbéli pap miséjén vagy a parancsnoki hirdetmény közben elhangzottak egyik sorának.

 

– Ha Patakmelléken sem találunk semmit, jöhetünk vissza még ebben a hónapban! – jósolta meg elkeseredve, és szíve szerint nagyot köpött volna a nem sokkal előtte lovagló Mino tíznagy hátába.

– Nesze, igyál! – szánta meg Kenro, és nyújtotta felé a boros kulacsot. – Még hideg. Az egyik pincében találtam. Jól esik ebben a büdös melegben – bíztatta Duntot, aki döbbenten nézte a másik nagylelkűségét.

 

Egy pillanatra felmerült benne a lehetőség, hogy a társai megelégelték kisded játékait, és most valami kegyetlen tréfával próbálnak bosszút állni rajta, de amikor körbenézett, csak ugyanazokat az unatkozó, izzadó arcokat látta, mint eddig. Kinyitotta kulacsot óvatosan beleszagolt, ám miután nem érzett rajta semmi különöset, jót húzott belőle. A hideg bor enyhet adó gyönyörűségként csúszott le a torkán, és hűtötte le az egész testét. Bár az íze kissé savanyás volt, minőségben jottányit sem maradt le a várban kapható olcsó lőréktől.

– Igyál még cimbora, van elég! – bíztatta Kenro, és Dunto a nagylelkűségétől meghatódottan még húzott egy nagyot a kulacsból.

 

– Dreina szent nevére, ez jól esett! – törölt le a bort a szája széléről, és nyújtotta vissza a flaskát. – Köszönöm, barátom!

– Szóval, szerinted igaz, hogy három fejük van? – tért vissza korábbi kérdéséhez Kenro, és Dunto kezdte megsejteni, mi lehet a szokatlan engedékenység hátterében.

 

– Nem hinném – intet tagadólag a kezével is, és az ingyen bor felett érzett elégedettségében hírtelen közlékennyé vált. – Mielőtt elindultunk, beszéltem a vajákosok egyikével. Szerinte a barbár hordák újabb mozgolódásáról van szó. Valami erőskezű kán került a törzsek élére, aki ekképpen akarja tovább szaporítani vagyonát.

– De hát a Keleti Korgok, még sosem jutottak el Lewonesig! – nézett rá hitetlenkedve a félszemű.

 

– Épp ezért nincs mit félnünk tőlük. Ha el is jutottak Lewonesig, mostanára már minden bizonnyal kifulladt a hadjáratuk, és csak idő kérdése, hogy az összerabolt vagyonnal együtt, visszahúzódjanak a hegyeikbe – darálta a kuruzslótól hallottakat nagy elánnal, de arról mélyen hallgatott, hogy ennek ellenére mennyire örülne neki, ha már visszafelé tartanának a vár oltalmat adó falai közé.

– Akkor szerinted nincs is három fejük? – összpontosított keményen maradék szemével Kenro.

 

– Még kettő se nagyon akad – mosolyodott el nagyvonalúan a másik részegségét látva. – Különben is, mikor hallottál olyasmiről, hogy valaki szörnyekből toborzott volna magának sereget?

– Még soha – nyögte Kenro, és szemmel láthatólag kétségbeesetten küzdött a rosszullét ellen. – Meg aztán mindjárt itt van Patakmellék, és utána már mehetünk is haza! – tette hozzá két böfögés és egy csuklás között.

 

– Azt már én is nagyon várom! – feledkezett meg fensőbbség teljes pózáról Dunto a város említésére, s ismét magába roskadva nézett hátra a csigalassúsággal vánszorgó szekérre.

A beszélgetés bedugult, és ők némán lovagoltak át az akácoktól szegélyezett enyhe emelkedőn, ahol ember és állat egyaránt kapott néhány pillanatnyi menedéket a nap vadul tűző sugarai elől. A túloldalon, kibukkanva a gyér növénycsoport takarásából, feltűnt előttük a kihalt falu elárvult látványa.

 

– Ezek már odébbálltak – sietett megjegyezni Dunto, hátha a tíznagy látva az egyértelműt, nem akar majd belovagolni a házak közé.

– No, azért csak menjünk le, és nézzünk körül, hátha találunk valamit odalent! – mondta a parancsnok, és lankadatlanul lovagolt tovább a falu irányába.

 

– Az ott nem füst, uram? – bökött tömpe ujjával a főtéren lévő legnagyobb ház felé Kenro, aki a település közelségére igencsak megélénkült.

– De biz az! – sunyta meg magát a lova nyergében kicsivel később a tíznagy, ám ekkorra a füst mellett, már a zsindelyek közt feltörő lángok is jól láthatóak voltak.

 

– Ottan né egy alak! – kiáltotta a fiatal katonák egyike, akit Dunto szíve szerint abban a pillanatban lecsapott volna. Hiszen minek ekkora szükségtelen feltűnést kelteni, amikor anélkül is mind nagyon jól látják a magányosan haladó fickót.

– Kushadj, te! – szólt hátra Mino is a kölöknek, és maga mellé intette Duntot. – Lemész, és körülnézel, mi van ott! – mondta kegyetlen elégtétellel a hangjában, miközben szemeit a másikéba fúrta.

 

– Dehogy megyek! – sápadt el a felvetésre a nyomorék.

– Márpedig lemégy, különben, ha visszaértünk az erődbe megbotoztatlak, aztán kitetetlek a kalodába, de annyi időre, hogy még azt is megbánd, hogy a világra jöttél – szűkültek gonosz résekké a tíznagy szemei.

 

Dunto kétségbeesetten nézett körbe segítség után kutatva.

– Nézze csak, uram! – kiáltott fel ismét fennhangon a fiatal katona. – Az ottan lent észrevett vett minket!

 

– Csihadj már, ostoba! – intette csendre a lelkes ifjút Mino.

A fickó, akin még ebből a távolságból is jól látszott, hogy görnyedt tartása ellenére széles vállakon ül bika vastagságú nyaka, s görbe lábain, hintázó járásával a falu széle felé fut, miközben vadul integetett.

 

– Abban a kis ligetben lesznek a társai! – feledkezett el magáról Dunto, és patak menti füzesre mutatott.

A tíznagy maga is szemügyre vette a facsoportot.

 

– Ott vannak, ni! – sápadt el Dunto a bokrok közül kiléptető alakok láttán. – Lovon ülnek, és legalább négy, nem öten vannak! – csendült ki a nyílt félelem a hangjából.

– Mi vagyunk túlerőben – jelentette ki magabiztosan Mino, és hátranézett a vele együtt tizenöt főt számláló járőrre,

– Dreina segíts, ez egy egész sereg! – sóhajtott fel Dunto, és akaratlanul is hátrálni kezdett a lóval.

A tíznagy visszanézett a liget felé, és elsápadt a szeme elé táruló látvány hatására.

 

– Vissza! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért, és most már fikarcnyit sem törődött vele, hogy vajon odalent meghalják-e. – Vissza! – kiáltotta még egyszer, majd jó példával járva elől, megfordította hátasát, és sarkát a ló oldalába vágta.

Az állat megijedt a vad mozdulattól, és ahelyett, hogy nekilendült volna, a hátsó lábaira ágaskodott. A tíznagy minden bizonnyal le is esik róla, ha sincs maga is annyira megrémülve, hogy görcsös ragaszkodással kapaszkodjék a ló sörényébe. Így azonban kullancsként maradt függve a nyeregben, s amint a ló visszaérkezett első lábaira, valamivel kevesebb vehemenciával megjegyezte: Gyia! Az állat végre értett a szóból, és feltépve lába alatt a füvet, nekilendült a szekérdűlőnek.

 

Duntonak valamivel több időbe tellett, hogy feldolgozza a váratlan eseményeket. A felé száguldó ötvennél is több lovas látványa bénítólag hatott rá, s hosszú pillanatokat vesztegetett el rá, hogy legyőzze a döbbenet okozta sokkot. Amikor azonban felülkerekedett a tagjait bilincsbe verő gyengeségen, még mindig elsőként sikerült az odébb vágtázó tíznagy után vetnie magát.

Vágtába ugratta a lovat, miközben úgy kapaszkodott az állat sörényébe, ahogy még első lovaglóleckéi során sem. A hátas nekilendült, és Dunto, egy pillanat alatt maga mögött hagyta a nála lassabban ocsúdók gyülekezetét.

 

– Várj! – kiáltott utána Kenro rémülten, ám neki esze ágában sem volt lassítani. Helyette sarkantyúját még jobban a ló oldalába nyomta, és olyan vad vágtába kezdett, amilyenben korábban még sohasem volt része.

Az első halálsikoly alig egy perc múltán érte utol. Ekkor előredőlt a ló nyakába, baljával keményen megmarkolta a sörényét, és a jobbjával addig ügyeskedett, míg nagy nehezen elő nem húzta kardját a hüvelyéből. Amikor aztán a fegyver a kezében volt, addig kardlapozta a lovat, míg a hátas lassan utol nem érte az előtte vágtázó tíznagyot.

 

Ez idő tájt harsant fel mögöttük a következő lélekbúcsúztató sikoly, és Duntonak olyan kellemetlen érzése támadt, mintha a kíséretéül égbeszökő vonyító morgás, aligha származhatna emberi torokból. Remegve nézett hátra, s amikor végül szemrevételezte üldözőit, még sápadtabban fordult előre.

– Dreina segíts, ezek nem emberek! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért, és érezte, ahogy a minden porcikáját átjáró félelem bármelyik pillanatban szétszaggathatja hevesen lüktető szívét.

 

– Ezt nem éljük túl! – hörrent fel mellette a tíznagy, aki Dunto kitörését látva maga is megfordult a nyeregben. – A túlvilág démonai szabadultak ránk! – kerekedtek el a szemei, és mintha a szemfehérje ki akarna ugrani az üregéből, rettegő tekintetét Duntora vetette. – Dögölj meg, féreg! – üvöltötte, és kardjával a másik lova felé csapott.

A sánta ösztönösen félrerántotta a gyeplőt a felé zúduló csapás elől, és ezzel sikerült elérnie, hogy a penge helyette csak a hátasa nyakát sebezte meg. A ló vágtája megtört, s ezzel az altiszt több tízméternyi előnyre tett szert.

 

– Pusztulj el helyettem is! – üvöltötte Mino, akinek úgy tűnt, a félelem teljesen az eszét vette, és tovább hajszolta lovát az úton a közelgő emelkedő felé.

Dunto letért a dombok irányából, hogy kényszerkerülőjét kihasználva a halmok között meghúzódó völgyecske felé vágtasson. Mögötte újabb és újabb halálsikolyok harsantak, mind közelebbről és közelebbről.

 

– Ha időben el tudsz tűnni a ligetben, talán még megúszhatod! – futott rajta végig a gondolat, és a kardlappal tovább hajszolta a sebesült lovat. A szerencsétlen állat ugyan nem volt hozzászokva az efféle megterhelésekhez, de az állatias morgás, a hátasok fájdalmas nyerítése éppen elégé megrémítették ahhoz, hogy a tomporán csattanó kegyetlen ütések nélkül is ina szakadtából fusson az életéért.

Fertelmes, diadalittas üvöltés harsant mögöttük. Dunto visszafordult, és dermedten figyelte, ahogy a vörös bundás szörnyetegek darabokra szaggatják az úton beért katonák egy csoportját. Talán a véletlennek volt köszönhető, vagy épp Darton kegyetlen tréfájának, hogy tisztán látta, amint Kenro kiválik a védekezéshez hirtelen összeállt szedett-vedett csoportosulásból, és a többieket maga mögött hagyva lerúgat a szekérnyomról. A lesújtó kard a hátán érte a félszeműt, valahol mellmagasságban, és az kis híján kétfelé szakadva borult le a lóról.

 

Dunto megfogadta, hogy többet nem néz hátra, mert a látvány minden eddigi rémálmánál rettenetesebb volt.

– Dreina kegyelmezz! – vinnyogta, miközben a ló nyakára borulva bevágtatott a néhány fából álló kicsiny ligetbe. Gallyak vágtak a szemébe, ágak hasogatták a testét, s csak kevésen múlott, hogy fel nem akadt egy ferdén növő fatörzsben. – Gyia, gyia! – bíztatta tovább a megzavarodott lovat a kardlapról elfeledkezve, s a fák takarását kihasználva tovább vágtatott az úttól távolodva.

 

A vár kényelméhez szokott hátas, dacára a félelemnek, kezdett ereje végére érni, s a dombok közötti enyhe emelkedőn már egyre lassuló ütemben kapaszkodott felfelé.

– Dreina add, hogy ne vegyenek észre! – könyörgött Dunto, és a nyeregben ülve igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire az csak lehetséges volt.

 

Alig néhány szívdobbanással később, már biztosan tudta, hogy kérése ezúttal nem talált meghallgatásra. Újabb vadállati üvöltés harsant mögötte, és ahogy fogadalma ellenére hátranézett, egy vérszomjas pofát látott kirontani a fák közül.

Dunto az eszelős félelemtől görcsberándult gyomorral felnyögött, majd remegő kezeivel ismét csépelni kezdte a ló tomporát a karddal. Ezúttal a fegyver élét sem sajnálva tőle. A szerencsétlen pára megugrott, és egy végső, kétségbeesett erőfeszítéssel nekivetette magát az emelkedőnek.

 

– Aranyba foglallak, dupla zabot kapsz, sosem kell kijönnöd többet a várból, ha nem akarsz, csak száguldj már, te büdös gebe! – hajszolta nyála fröcsögve az állatot Dunto.

A ló szíve ezt a pillanatot választotta, hogy a szokatlan megterheléstől felmondja a szolgálatot. A ló első lábai összerogytak, és pár pillanattal később pusztán tehetetlen hústömegként terült el a földön, hátán az őrjöngő Duntoval.

 

– Retkes dög! – mondta ijedten a dongalábú, miközben a nyeregből kizuhanva, pár méternyi szabadesést követően, a hosszúszálú fűben landolt.

Amint talpra kecmergett, visszanézett üldözője felé, és úgy érezte a félelemtől menten eszét veszti. A szörnylovas, alig száz méternyire járt tőle, és hihetetlen tempóban közelített. A látvány hatására abban a pillanatban bevizelt, s mielőtt még szégyenkezni kezdhetett volna férfiatlan cselekedete miatt, a rettegéstől hajtva összerondította magát.

 

Megkergült sertésként üvöltött fel, és józan eszét elvesztve nekiugrott a fűnek, hogy a föld alá meneküljön. Hasra feküdt, majd kardját elengedve a körmeit vájta a talajba teljesen haszontalanul, s mikor állati énje felfogta, hogy így semmiképp sem juthat mélyebbre, hátát meztelennek érezve visszafordult üldözője felé.

A harcimén patái ekkor már csak alig húsz méternyire tőle szántottak a talajt, ahogy gazdája lassan fékezni kezdte az állatot.

 

– Ne, ne, kérem ne! – fröcsögött a nyál a szájából, ahogy mocskos nadrágján hátrafelé csúszva próbálta késleltetni az elkerülhetetlent.

Őrülten kapdosó keze beleakadt eldobott kardja markolatába. Felragadta a fegyvert, és félig vakon a lovas felé vágta, majd miután pengéje a harcimén fejét óvó acélt találva elpattant, hasára fordulva, megszíjazott kutyaként, négykézláb menekült tovább.

 

Hallotta, hogy a ló patái egészen a közelébe érnek, s ő halálra ijesztett nyúlként dermedt meg a megadás pózában. Érezni vélte, miként emelkedik meg a gyilkos penge feje felett, majd hogyan zúdul le a gerincére, és forgácsolja szét a csontokat.

A csapás azonban egyre csak késett, s úgy tűnt üldözője mind tovább kívánja nyújtani szenvedése pillanatait. Zokogni kezdett, s percek teltek el mire rászánta magát, hogy felnézzen.

 

A szörny alig néhány lépésnyire tőle feküdt a füvön, és őt nézte. Dunto megdöbbent rajta, hogy sárga írisze ellenére, mennyire emberi a pillantása. Lova nem messze tőle nyugodtan legelészett a fűben, és fejét emelgetve olykor a hátrahagyott liget felé nézett, mintha társait kutatná.

– Mindenem a tiéd, ha életben hagysz! – nyögte rekedten. A vörös bundás fenevad csendesen szemlélte tovább.

 

Dunto megpróbálta elszakítani pillantását a sárga szemektől, és messzebb húzódni. Néhány méternyi mászás után feltérdelt, és visszafordult, hogy újból megnézze őrzőjét. A fenevad azonban továbbra sem mozdult.

Dunto kardja minden szempontból esetlen szögben állt ki a torkából.

 

Újabb értékes perceket vesztett azzal, hogy felfogja: megmenekült. Száz támadásból, vagy még inkább ezerből talán ha egy, amely ilyen véletlen sikerrel zárul, tudatosodott benne óriási szerencséje. Rövid időn belül összeszedte magát annyira, hogy magához édesgesse ellenfele gazdátlanul maradt lovát, majd a döghöz ment, és több elhibázott csapás után levágta a fejét.

– Ezért kitüntetnek! – dobogott hevesen a szíve, és futó pillantást vetett a fejetlen fenevadra.

 

A szörny ruhát és vértet viselt, s a testét mindenhol elfedő gubancos szőr ellenére hajazott valamelyest egy emberre. Dunto a vállát fedő fémlapok egyikén aprólékos munkával kivésett, stilizált oroszlán fejet vélt felfedezni.

– Ezért néz hát ki úgy, mint egy vadállat! – mart a szívébe a kétségbeesés, ahogy a levágott fejre esett a pillantása. Az ernyedten lógó szájból, emberi mértékkel mérve hatalmas agyarak meredtek elő.

 

A távolból, a ligeten túlról hörgés hangjai szálltak felé, s a kacsalábú mindent feledve, lélekszakadva ugrott fel újdonsült lova hátára, hogy a sarkait az állat véknyába vágva elvágtasson Quintaras felé.

Gyilkos másodszor

– Tiszteletreméltó, fehérlelkű lovagok, az erény és a becsület megtestesítői – vigyorgott a fenthagyott incogno csuklyája alatt Vinidis, miközben lova nyergében a kereskedőnegyeded kövezett utcáján kopogott célja felé. – Nem mocskolják be kezüket mindenféle jöttmentek vérével, de sort kerítenek rá, hogy aki az útjukban áll, azt rövidest elmozdítsák onnan, mielőtt még számottevő bonyodalmat okozhatna – súgta, és a gúnyos mosoly sehogyan sem akaródzott eltűnni az ajkairól, ahogy a kikötőnegyed utcáit járta.

Az eső nem sokkal ebéd után kezdett el zuhogni, s mostanára – vacsoraidő tájékára – szemerkélésé csendesedett. A lakóházak spalettái behajtva várták a napos idő eljövetelét, s csak a vendégváró enoszukei teázók, dzsad kávézók és északi specialitásokat olcsón kínáló kifőzdék ajtajai álltak nyitva hívogatón a víz elől menekülőknek.

 

A szürke fellegek mögé bújt nap fénye elkallódott, szertetört a lehulló esőben, s a küzdelmes úton érkező fáradt sugarak kevesen voltak hozzá, hogy valódi nappalt varázsoljanak a városok városába. Csak néhány szerzet lézengett odakint, s csak a sürgős dolguk után igyekvők vették maguknak a fáradtságot, hogy leakasszák viaszosvászon incognóikat a fogasról. Arel azonban kedvét lelhette igyekvésükben, mert viharos szél és csukják alá beverő eső helyett, mindössze bársonyos szitálással nehezítette köpenyüket.

Vinidis óvatosan haladt, s a gyér forgalom ellenére sem hagyta, hogy napok óta pihenő hátasa gyorsabb tempót diktáljon.

 

– Maradj veszteg! – mondta halkan, és tette tenyerét a ló nyakára. – Nem sietünk sehová.

A hátas mélyet bólintott fejével, s a nyugtalan törtetés helyett egyenletes léptekre váltott.

 

A toroni elkerült egy kereskedőt, aki embermagasságnál szélesebb hordóját szállította villás oldalú, vasalással megerősített kétökrös szekerén, elléptetett két dartonita paplovag mellett, akik látszólag egymást ugratva a hordó tartalmára vigyáztak, és miután lova szügyével félretúrt néhány útját elálló, tanácstalanul tébláboló dzsadot, fejét lehajtva behúzódott egy kiálló eresz alá.

– Itt jó lesz – mondta a fekete hátasnak, és kesztyűjével szétmorzsolt néhány gyöngyként csillogó, apró vízgolyót a sörényén.

 

A helyről, amit választott, remek kilátás nyílt az alig egy saroknyival távolabb álló bérház vasakkal megerősített kapujára. A toroninak volt szerencséje ismerni az ilyen helyeket. Évekkel korábban maga is bérelt szobát az efféle házakban, de idővel ráunt a szótlan komorképű polgárok látványára, s a csendesség előnyét feladva visszapártolt a fogadók megszokott zsivajához.

– A férfi neve Ryisen al Torda, s ha nem tévedünk Abaszisznak kémkedik – nézett rá alig néhány órával korábban Alucius Mannen, Krad rendházának rendelkezésükre bocsátott ügyintézője.

Vinidis gondolkodva nézett a nyíltnak tűnő tekintetbe, s magában az istenek kegyelmébe ajánlotta a féligazságokkal kereskedőket.

– Álnokul visszaélt a bizalmatokkal, ha nem tévedek – mondta, s nem hagyta, hogy ábrázatára kiüljön a kaján kétkedés.

– Tiadlani bölcsnek adta ki magát, aki rendünk segítségét kérte tanulmányai befejezéséhez, hogy végül tudással gazdagodva térhessen meg hazájába. Nem mondhattunk nemet a kérésének – lépett túl a számvető a kétes értékű megállapításon.

– Eszem ágában sincs kételkedni az indokaitokban, míg a bérem megkapom – tért ki a toroni a szavakban bujkáló rosszallás elől nemtörődöm módjára.

– Közelmúltban történt egy s más, mely felkeltette egyik könyvtárosunk gyanúját. Az ö észrevételei alapján indult vizsgálat al Torda nemes ellen – enyhült meg a számvető, és biztonságot keresve az előtte álló könyvbe pillantott. – A kijelölt biztos minden kétséget kizárólag megállapította, hogy besúgóval van dolgunk, aki hírekkel kereskedik, s többek között Abaszisszal tart fent állandó kapcsolatot.

– A Papi Szék tehát feleslegesnek tartja a fent nevezett úr további működését? – kanyarodott vissza a tárgy felé Vinidis. –A parancs egyenesen Arthemis Vendorra nagyúrtól érkezett – biccentett elégedetten Alucius Mannen.

–Akkor hát elrendeltetett – hajtott fejet a felsőbb akarat előtt az orgyilkos. – Jobbára csak a formaságok maradtak hátra: hely, idő és díjazás. – A szem Vonodal bérházában vett ki szobát magának, nem messze a gorviki Racchiniak Kővárától, a Sedrit piac mellett – hajolt könyvébe a számvető. – Az al Torda nevet használta a bérlet kifizetésekor. Fáradozásait az eddig megszokott módon kívánja honorálni a rendház, amennyiben megfelel.

– No és a mikor? – vette le lábát az asztalról Vinidis, és nézett farkasszemet a csizmája talpáról a papírosok mellé hullott sár és gané darabokkal.

Az írnok elakadt egy pillanatra a válasszal, majd egy felsőbbrendűségét jelző fintort követően tovább folytatta.

– Minél hamarabb, annál jobb!

Vinidis elégedetten nyugtázta, hogy apró kis színjátéka nem maradt eredmény nélkül, és sikerült cirkalmas körmondatairól elhíresült vendéglátóját kizökkentenie nyugalmából.

– Kérlek, tudasd Arthemis Vendorrával Mannen uram, hogy Vinidis-Re L'Hass még ma szerét ejti, hogy kedvére tegyen! – állt fel a székről a toroni, s fordult ki a szobából.

– Kérésed szerint járok el, pietor – hallotta maga mögött felcsendülni a számvető hangját, mielőtt még becsukhatta volna az ajtót.

Az igavonó barmoktól vontatott szekér, alig néhány ujjnyira haladt el a csizmája mellett. Sár fröccsent a lova lábára, és a toroni térde óvatos nyomásával még inkább a fal felé terelte a hátast. Tízegynéhány évvel ezelőtt, talán még elég erős lett volna benne a Shulurból magával hozott neveltetés, hogy számon kérje, s minden kétséget kizárólag megalázza a fuvarost, ám Erion sok minden egyéb mellett, ezt is kiölte belőle rég.

 

Az eső csendesen szemerkélt tovább, s a kiálló eresz alatt várakozó incognós lovas, alig keltett nagyobb feltűnést, mint az utcán dolguk után siető kereskedők és polgárok. Néha persze félreállni kényszerült, ha egy-egy szélesebb rakomány találkozott egymással, ám jobbára zavartalanul figyelhette a pár sarokkal távolabb ásítozó kapualjat.

Egy elf tűnt fel a tömegben, aranyló hajával, gyönyörű arcával, légies alakjával vonva magára az irigykedők figyelmét, s a toroni – származására ellenére – döbbenten tapasztalta, hogy nem tudja kivonni magát a megkapó látvány hatása alól. Az íjász egyedül volt. Lábait lazán lógatta lova két oldalán, s mint a megfáradt utazók teszik azt olykor, üresen hagyta a kengyelt. Aranyló haja apró fonatokban lapult keskeny fejéhez halántéktájékon, míg szeme elől egyetlen nagyobb varkocsba kötve kényszerítette hátra. Embertelen kék szemeivel a környezetét pásztázta, ám nyoma sem volt bennük a fajára olyannyira jellemző megvetésnek az embernépek irányába.

 

Ellenben Vinidis érdeklődést vélt felfedezni az ide-oda szaladó tekintetben.

– Mi dolga lehet egy magányos tisztavérűnek idekint? – kérdezte önmagától, s végigfuttatta tekintetét az elf sodronyingén, kettősívű íján, nyílvesszőin és a baljára csatolt fém alkarvédőn. – Yllinor szülötte – állapította meg, ám a felismerés mit sem segített megoldani talányt.

 

A természet szülötte, mintha csak megérezte volna a felé irányuló tekintetet, vagy talán a szótlan elhangzott kérdésekre volt szokatlanul fogékony, mert varázslatos szemeit a toronira emelte. Vinidis első gondolata szerint, félrenézett volna, ám volt valami abban a pillanatnyi villanásban, melyet a másodperc töredéke alatt a tekintet közvetített felé.

Az elf egy észrevehetetlen mozdulattal megállította hátasát az út közepén, s figyelmét teljes mértékben az eresz alatt meghúzódó, csuklyája mögé rejtőző lovasnak szentelte. Furcsamód, senki sem lökte meg, senki sem szólt hozzá durván, csak némán elkerülték, mintha része lett volna a természetnek, mely valahol legbelül, a falakon inneni életet is teremtette.

 

– A Halál ott jár a nyomodban, holott magad is halált hozni érkeztél! – jött felé szellemnyelven a csodálkozással telt gondolat, s a valóvilágban az ősi szerzet arcára az aggodalom véste fel apró ráncokból faragott maszkját.

– Elég nekem a magam baja, erdőjáró, nincs szükségem rá, hogy még mások is rámakasszák a magukét – adta meg a választ gondolatban, és már bánta, hogy nem hallgatott első megérzésére.

 

– Mögötted áll, látom! Görcsösen hajló ujjait feléd mereszti, emészti a kín és a régóta tartó várakozás őrülete. A jelre várt, mely ismét megnyithatja útját erre a világra, s mely végre elérkezett a csillagok sötét együttállásával. Ha engedsz neki, örökre elemészt! – üvöltötte felé a hangtalan üzenet, s az elf arcán az aggodalom formáit a kétségbeesés jegyei váltották fel.

– Talán sokat látsz, de ne hidd, hogy eleget! – nézett elutasítón Vinidis a gyönyörű, riadt szemekbe, s korábbi aggodalmát, hirtelen támadt harag váltotta fel. – Menj, amíg menned lehet!

 

– Akaratod szerint! – hajtotta meg magát az aranyszőke fej, s néhány pillanattal később a ló, mintha csak érezné gazdája akaratát, folytatta tovább útját a fogadónegyed felé.

– Még hogy mögöttem áll! – lökte ki száján a szavakat Vinidis, ám akaratlanul is a háta mögé pillantott. Nem volt ott más, csak az esőtől áztatott, csupasz fal. – Elfek bölcsessége, bolondok aranya! – emlegette fel az emberlakta vidéken közhelyé kopott mondást, ám maga sem gondolta volna, hogy ilyen nehezére esik majd visszafordulnia az út felé.

 

Lassan már egy órája várakozott, ám emberének egyelőre eszébe sem jutott, hogy megjelenjen odaát. Vinidis más dolga nem lévén tovább figyelte az utca monoton változó képét, s gondolatai hol az erdőjáró szavai, hol az előtte álló feladat körül keringtek.

Pénzért ölni. Egykor elfogadhatatlannak tűnt számára a gondolat, ám mára ennél már többel is megbarátkozott. Emlékezett még fiatalabb éveire, amikor a halál indokául tucatnyi, vagy még annál is több dolgot el tudott képzelni, ám ezek között, még csak véletlenül sem szerepelt az aranycsörgés zenéje. Mára tótágast álltak benne a régi eszmék, s mi hajdan volt, mostanára felfoghatatlan eszmék kibogozhatatlan gubancává változott.

 

Erkölcsi törvények, valósnak tűnő frázisok, hangzatos szónoklatok tartalma mind megbukott az idő és a tapasztalat vizsgáin, s egyedül az „Ölj, ha élni akarsz!” rejtette igazság tartotta magát ebben az örökké változó tengerben.

Akárcsak saját halála gondolata, mely régtől fogva kísértette már.

 

Még csak első botladozó léteit tette a Boszorkányerőd árnyékában, amikor álmaiban már különös országok földjén vándorolt, sosem látott népek fiaival küzdött, s tucatnyi módon lelte halálát egy különös város, torz szobrokkal díszített utcáján. Ilyenkor izzadtan vergődve ébredt fel a selyemvánkosok között, s a nemes metszésű hófehér arc, szerencsétlen sorsú anyja arca, vigasztalón hajolt fölé.

– Newinat el samarin, honema kelna alrdante… – nyugtatták ilyenkor a szavak, s az egykoron volt Vinidis-Re L'Hass megkönnyebbülve fektette fejét a törékeny tenyerekbe.

 

Az álmok közül némely valóra vált, akadt olyan, melynek az életét köszönhette, s voltak mások, melyek sosem bukkantak elő, vagy mindezidáig csak sorukra vártak az idő mezsgyéjén, hogy végre lejárjanak számukra a várakozás évei.

Mint ahogyan az az állandóan ismétlődő is.

 

– Bűn és bűnhődés – dünnyögte végül az orra alatt, amikor az est beköszönte előtt alig fertályórával a tiadlani nemes görnyedt torzója végre feltűnt a kapubejáróban.

A férfi látszatra ötvenes évei végét taposta. Ösztövér alakján nyomot hagyott a görnyedéssel töltött évek minden átvirrasztott éjszakája, a tollforgatás közben körmére égő viasz minden forró cseppje, és a levegőtlen olvasó termek porának minden egyes homokszeme.

 

Roskatag kinézete látszatra nem tűnt veszedelmesnek.

Vinidis elgondolkodva vetett rá néhány pillantást a szeme sarkából, nehogy mereven figyelő tekintetével, vagy hosszas bámulásával felkeltse a másik figyelmét.

 

– Az elme kapuja a szem. Ha a pillantásod veted valakire, az könnyen árulód lehet! – figyelmeztette a rég halott spamagitor hangja a múltból. – A pallérozott fő megérzi a kapcsot, amely létrejön a két személy között.

– Akkor hát mit tegyek, ha egyszer meg kell néznem kit ölök meg, mielőtt megteszem? – tette fel nevetve a kérdést, de már előre biztos volt benne, hogy a válasz, a maga csavaros módján, épp olyan egyszerű lesz, mint korábban annyiszor.

 

– Ne bámulj! – csóválta meg mosolyogva a fejét oktatója, és szürkéskék szemeit a tanítványáéba fúrta. – Okosabban tennéd, ha ezt is feljegyeznéd a többi meg nem fogadott tanácsaim közé, és amikor majd a halálodat leled az egyik elvétett lépésed miatt, keresd meg és pipáld ki a listádban!

– Ahogy kívánod, mester! – nevetett tovább.

 

A lecke évekkel korábban a Shuluri Ezüstkard Iskola vívótermében tartatott, ám a hegyesre pödört bajszú harmincas évei végén járó pengeművész tanácsai és életszemléletének egy-egy jellemző vonása mind a mai napig elkísérték Vinidist.

– Csak ne bámuld, ilyen egyszerű! – súgta magának a csukja alatt, és elsikló pillantásokkal méregette a külsőkarzaton felfelé tartó kehes alakot.

 

A férfi alig fél perccel később, tűnt el az egyik vasveretes ajtó mögött.

– Ez az! Most szépen ellenőrizd, hogy vajon ott áll-e még az a magányos lovas az eresz alatt! – morogta orra alatt Vinidis, és szabadjára engedve elméje hatalmát kitárulkozott a világ előtt, hogy beengedje a felé áradó érzések szülte benyomásokat. És akkor megérezte, hogy figyelik.

 

A pillantás a második emeleten lévő ablakból érkezett, mely az imént becsukódott ajtóhoz tartozott. Csak fertályóra múlva hagyta el az eresz védelmét, miután többször is meggyőződött róla, hogy a férfi még mindig figyeli. Végül rászánta magát az indulásra, és incognóját mélyen a fejébe húzva elléptetett a dokkok irányába.

Csak két háztömbbel később fordult meg, és hirtelen választott új útvonalán keresztül tért vissza a bérházhoz. A hátsó bejáratot használta, és a lovat, csak a lépcső aljában állította meg. Nyugodt léptekkel felsétált a második emeltre, és egészen a korábban megfigyelt kvártélyig ment. Kardot vont, majd lassítás nélkül, egyetlen határozott mozdulattal berúgta az ajtót.

 

Deszka és forgácsdarabok röpködtek szerteszét, valami hangosan csattant, majd egy kékes folyadékban fürösztött, acélfejű nyílpuskavessző ütötte át a még mozgásban lévő falapot.

– Túl sok finomságra ne számíts tőlem! – nevette magában a toroni az önmagát hatástalanító csapdán, mely kiváló védelmet nyújthatott volna egy csendben, lopakodva közelítő behatolóval szemben.

 

Átlábalt a tokostól kiszakadt ajtó romjain, és belépett a konyhaként is szolgáló étkező, portól telített levegőjű félhomályába.

– Kár lenne bújócskával vesztegetni az időt! – jegyezte meg inkább csak magának, ám abban a pillanatban halk nesz rezzent a tőle jobbra nyíló ajtó mögül.

 

Fémen súrlódó fém hangja.

– Ez már közelebb áll hozzám – biccentett elégedetten, és mielőtt még bárki következetlenséggel vádolhatta volna, egy csontrepesztő erejű rúgással szilánkokra szakította a következő nyílászárót is.

 

A tiadlani aszisz az ágyról ugrott fel, s bár külsejében semminemű változáson nem esett át, tartása már korántsem emlékeztetett a könyvek fölé görnyedő bölcs megtört életuntságára. A kezében villanó lagoss még ennél is kevésbé illett a korábbi képbe.

– Még egy falkatárs? – köpött ki gondolatban Vinidis, és kardjával félreütötte a feje felé száguldó hajító pengét.

 

Az acél csattanását követő vibráló hang, az irányt tévesztett fém fájdalmas koppanása, ahogy ismét megpattanni kényszerült a bérház falán, baljós hangulatba vonta a kicsinyke szobát. Odaát előkerült a hosszabb penge rövidebb párja is, és annak ellenére, hogy a pugoss védekező tartásban maradt, a tiadlani lassan araszolni kezdett támadója felé.

– Azért mert ajtóstul rontok a házba, még nem feltétlenül vagyok vérnősző barbár – nevette el magát Vinidis, mielőtt beljebb lépett a kiszakadt ajtókeretből, és hagyta, hogy ellenfele hiába várja elsöprő támadását.

 

A felismerés túl gyorsan érett meg a másik oldalon. A pugoss támadótartást vett fel, és hosszabb párjával együtt lendült támadásra. Keresztvasig tolta pengéjét a rövidebb fegyver útjába, a lagosst alkarvédőjén siklatta el, s mivel nem kívánta elszalasztani az önkéntelenül felkínálkozó kitárulkozást, homlokával a tiadlani arcába fejelt. Csont reccsent, vér spriccelt szerteszét, s hogy elkezdett munkája ne maradjon befejezés nélkül, tüdőszakasztó erővel mellbe rúgta megtántorodó ellenfelét. A lendülettől a fickó a sarokig repült, magával sodorva az ágy mellett álló ládán felhalmozott gyertyákat, papírokat és tintatartót.

– Megállj! – hörögte a sebesült, s bár egyik kardját sem eresztette el, nem tett támadó mozdulatot. – Valaki egymásnak akar ugrasztani minket! Sosem tettem ellened semmit, sem pedig hazánk ellen!

 

– Igazad van – hagyta rá Vinidis, és elővonta rövidebb pengéjét.

A férfi kikászálódott a sorokból, s az orrából serkent vér nyomán, bőre nem csak pirosra, de egyben halványabb színezetűre is váltott. A mellét ért rúgás leszakította róla szürke ujjasát, s alóla is kivillant a festékét vesztett bőr valódi fehérje. Vinidis a feltápászkodó felé szúrt, s hagyta, hogy a másik könnyedén eltáncoljon előle a szoba ablaktól távolabb eső fala felé.

 

– R'ban Har! „Érven túli érv!” – reccsent fel a kyr gyökerekhez nyúló parancs a kém dühödt torkából. – A hatalmasok érdekeit szolgálom, ha kezet emelsz rám, halott ember vagy! – tért vissza a nyugalom a vérrel keretezett szemekbe. – Hajolj meg szolga, és várd ítéleted!

– Badr'cyah? – mosolyodott el a pietor.

 

– Badr'cyah! – tette megfelelő helyre az elcsúszott hangsúlyokat az ál-tiadlani, és ezzel rituális torokmetszésre szólította fel támadóját.

– Ezzel már elkéstél! – állt meg egy pillanatra Vinidis, s hogy biztos legyen magában, befelé tekintett, de nem talált semmit sem, ami megmozdult volna odabent az ősi parancsra. – Úgy tíz, tizenöt évet! – fejezte be.

 

– Akkor hát pusztulj! – jött a megvetéssel telt válasz, ám a lagoss nyugodtan pihent a másik kezében, s támadás helyett óvatos tánc kezdődött meg a szétszakadt ajtónyílás felé.

– Az út már lezáratott előtted! – csóválta meg a fejét Vinidis, és egy kettős vágáskombinációval a sarokig szorította a menekülni szándékozót.

 

– Megadom magam! – engedte le a fegyvereit a tiadlani. – Vigyél bíráim elé, had feleljek meg előttük az engem ért vádakra! – mondta megereszkedő vállakkal a szem, miközben pugossát egy mesteri mozdulattal ellenfele torka felé hajította.

– Az ítélet már megszületett – ütötte félre a pengét Vinidis, és rövidebb fegyverével ellenfele védtelenül maradt bal oldalába szúrt, a hirtelen megemelkedő bordák közé. Egy testcsellel elkerülte a szívének szánt kardot, kirántotta pugossát a bőven vérző sebből, és hátra lépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. Ellenfele szabad kezét a testén nyílt új résre szorította, és rohamosan halványodó ábrázattal nézett gyilkosára.

 

– A testvérem bosszút áll értem. Kínjaid sosem enyhülő fájdalmat hoznak majd, hogy még Tharr poklában sem nyersz enyhülést! – ígérte a szem, és ruhaujjából, újabb tőrt varázsolt vérmocskos kezei közé.

Vinidis átszúrta a vállát, és a hajítófegyver ártalmatlanul hullott a padlóra.

 

– Megrövidítheted a szenvedéseid, ha felelsz egy kérdésemre – ajánlott alkut, és kiütötte a haldokló kezéből a még mindig felé meredő lagosst.

– A bátyám nem lesz ilyen könyörületes veled – ígérte a tiadlani, miközben széles, vörös csíkot húzva maga mögött a falon, bedőlt a szoba sarkába, s ereje fogytán ülve maradt.

 

– Mond, mi dolga a Shulur urainak Erion pyarronita egyházával? – adott még egy esélyt Vinidis az idegennek és magának egyaránt.

– Gyökértelen féreggé lettél, obsorok ivadéka! Siuras vagy, mint ahogy atyáid is azzá lettek általad, s családod emlék nélkül tűnik el a birodalmi kőtábláról! – szűrte a szót a fogai között a földre hullott, s elmozdult parókájából egy vad és felettébb koordinálatlan mozdulattal miniatűr fúvócsövet halászott elő.

 

– Vannak dolgok, amik sosem változnak – törte el a kétségbeesetten küszködő jobb kezét egy rúgással Vinidis, s a földre hulló apró tárgyat látva, kétsége sem támadt felőle, hogy a fickó valóban utolsó útjára készül. A botocska külső felszíne tocsogott a szúrós szagú kékszínű létől. – Menni készülsz hát, s úgy döntöttél, nem várod be búcsúajándékomat – nyugtázta a haldokló arcán megjelenő új keletű kín ráncait a boszorkányvadász.

– Ilho-mantari vár rám! – csillant fel utoljára a legyőzött szeme a Biztos Kezű Hölgy nevének említésekor, majd a testét átjáró kín végleg fakóvá homályosította tekintetét.

 

– Immáron a második halott – gondolta, miközben szíven szúrta a sarokban fekvő alakot, nehogy utóbb kiderüljön, mindössze egy jól sikerült színjáték nézője volt.

– A Csendet Vigyázó legyen hát kísérőd Tharr poklába, pietor! – zárta le kesztyűs kezeivel a merőn bámuló szemeket, mielőtt kifordult volna a szobából.

Arthemis Vendorra

– Zavaró ez a nagy felhajtás körülöttünk! – fordult a díszruhájában feszítő Rolak a mellette lovagló indigókék, arannyal hímzett szélű köpenyt viselő Larabie úrhölgyhöz.

– Gyász-díszmenethez képest, mi csak szürke pontok vagyunk! – nyugtatta meg a shadleki kardvívónő a kölcsönbe kapott ruhájában kényelmetlenül feszengő korgot, ám a Nekropoliszból visszafelé tartó menet élén, maga is túlságosan középpontban érezte magát. A magukfajtákhoz jobban illettek a sötét árnyékok, a csendben megköttetett paktumok, mint a rivaldafény, és a magamutogatás. Az egyház kérését azonban aligha volt módjukban visszautasítani.

 

– Legalább tisztességes búcsút vettünk con Datidától – vigasztalta önmagát, bár szavait látszólag a barbárhoz intézte.

– Azt meghiszem, – helyeselt nagyot biccentve a korg – ilyen fényes ünnepséget, még a templom felszentelésekor sem képzeltem volna, nemhogy egy temetésen.

 

– Csak nem azt állítod, hogy titkon olyan hívságokkal múlatod az időt, mint hasztalan képzelgés? – szólalt meg mögöttük nevetve lar Nordana.

– Alkalomadtán, talán – röhögött vissza Rolak, és öklével játékosan megfenyegette a mögöttük lovaglót. – Hát az északinak mi baja? Mióta csak elindultunk a rendházból, szavát se hallom – bökött hatalmas ujjával a kissé lemaradó Nemutra.

 

– Ki ismerheti egy nemes úr gondolatainak minden bugyrát? – vonta meg a vállát Thomas, és mint akit a legkevésbé sem érdekel a dolog légyintett egyet a levegőbe. – A rendház szállást ad nekünk, nem is akármilyet, a szolgák és a lovagok egyaránt becsben tartanak minket, költségünk nincs, a bérünket kifizették, mi más kellene még hozzá, hogy valaki jól érezze magát, de amióta az a kis csetepaté véget ért a templomnál, az úr mintha kifordult volna önmagából.

– Pedig még Anis de Brog is feledni látszik tiszteletbeli mestere elvesztése felett érzett bánatát – mondta egyetértően Larabie, és a többieknél valamivel érzelmesebb tekintetet vetett a szavaikat némán hallgató ereni felé.

 

– Naná, hogy megvidámult a fickó, hiszen én sem siratnám sokáig családfőmet, ha magam állhatnék a helyére – vetette közbe nagy hangon Rolak, és a legkevésbé sem zavarta, hogy azonmód a körülötte álló lovagok neheztelő pillantásainak kereszttüzében találta magát.

– Talán a hasonlat kissé sarkalatos, de magam is egyet értek vele – jegyezte meg valamivel csendesebben lar Nordana, aztán a figyelő szemek elmaradásával tovább folytatta. – Nagy megtiszteltetés az egy ilyen fiatal rendtagnak, hogy első megmérettetése után, kiemelik az alacsonyabb rangú lovagok közül, és azonmód beavatotti minőségbe kerül.

 

– Fenn is hordja azóta az orrát, felénk se néz! – mondta Larabie szinte csak magának, és beszélgetőtársaitól elfordulva a menet legelején léptető Anis felé nézett. – Úgy ül ott, mintha egymaga védte volna meg a templomot, holott színét se láttam a harcban – fújt dühösen, mint egy macska.

– Pedig ott volt, – jegyezte meg a tőrvető – a szemem láttára küzdött con Datida mellett, s két harcos lovag is elhullott csapásai alatt.

 

– Ez még nem ok arra, hogy úgy tegyen, mintha nem is ismerne minket! – csattant fel a lány hirtelen.

– De hisz több tucatnyi dolga akadhatott, most hogy beavatták, s ne feledd a menet indulása előtt személyesen is megkeresett minket! – értetlenkedett lar Nordana.

 

– Örülök, hogy nem esett le a gyűrű az ujjáról – válaszolt dühösen Larabie, mit sem törődve a többiek értetlen pillantásaival. Legbelül még mindig érezte a különös, gerincét borzoló, idegen érzést, melyet az ifjú lovag közelségében érzett.

– Te meg mit firtatod annyit ezt a dolgot?! – dörrent rá Rolak Thomasra, s mert valószínűleg megérzett valamit a Larabieben kavargó indulatokból, több szót nem vesztegetett a történtekre.

 

– Még szerencse, hogy az elf, meg a hüllőképű toroni cimborája velünk tartott ezen a kivételes alkalmon, különben lett volna nagy morgolódás a rendházban amikor visszatérünk! – váltott gyorsan témát a tőrvető, és fejével á sor végén kullogó, incognót viselő lovasok felé intett.

– Egy ilyen kérésnek nem lehetett nemet mondani, – ismerte el Larabie némileg feloldódva – nekem egy külön nyitott batárt akartak elővezetni, és sokadik próbálkozásra is csak alig tudtam lebeszélni a ceremóniamestert erről a bolondságról.

 

– Mindenesetre a népszerűségre többé nem lesz gondunk! – állapította meg a korg feszengve a körülöttük álló szájtáti népséget figyelve. – Láttátok azokat a végtelen sorban álló arcokat, miközben a menet a Nekropolisz felé haladt? Sosem gondoltam volna, hogy ennyi ismeretlen ember lakik ebben a városban!

– Pedig akadnak néhányan – nevetett a barbár egyszerűségén a tőrvető, ám ennek ellenére maga is megilletődötten tekingetett körbe. – Most már csak arra kell ügyelnünk, hogy senki se akarjon megkeresni minket a közeljövőben! – jegyezte meg valamivel csendesebben.

 

– A rend védelmét élvezzük, aligha akad olyan, aki ellenünk törne! – vélekedett Larabie, ám néhány pillanattal később maga is elcsöndesedett.

A menet lassan elérte a Palotanegyed kapuját, s alig fertályórával később megpillantották maguk előtt a rendház hatalmas, boltíves kapuját is. A menetoszlopok lassan felbomlottak, különváltak egymástól gyalogosok és lovasok, a terheket cipelő kocsik és a szekerek a szín felé tartottak, s a zsoldosok csoportja előtt egy díszruhába öltözött siheder állt meg csillagos homlokú pej lovával. Cifra gúnyájáról lerítt, hogy magának Arthemis Vendorrának a szolgálatában áll.

 

– Tisztelet nektek, hölgyem és uraim! – hajtott fejet előttük, s mielőtt ismét szóra nyitotta volna a száját, kezeivel az engesztelés köznapi jelét mutatta feléjük. – Uram, az erioni rendház feje látni kíván benneteket!

– Mond meg uradnak, hogy a színe elé járulunk, amint ideje engedi, hogy fogadni tudjon bennünket! – adta meg, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, a tradicionális forma szerint kijáró választ a hallgatag toroni.

 

– Kérlek, kövessetek! – biccentett feléjük az apród, és hátasát megfordítva az óriásra tárt kapu felé vezette a zsoldosok csoportját.

Hát ezt meg mi lelte? – kérdezte a korg döbbenten Larabiet. – Ennyit egyszerre, még a bemutatkozásakor sem beszélt!

 

– Talán ő ott is lát, ahol mi csak a sötétben tapogatózunk – szólalt meg mellette halk hangon Nemut cwa Cwison, mielőtt még maga is a küldönc után indult volna, s ezzel végképp összezavarta a csodálkozó barbárt.

– Előbb az egyik, majd a másik néma nyitja szóra a száját, ez ám a csoda barátom, nem az, amit a Critai Tábla üvegpavilonja alatt láthatsz nap, nap után – veregette vállon nevetve lar Nordana az álmélkodó korgot, és lovát megsürgetve a távolodók után léptetett.

 

– Talán nekünk is mennünk kellene! – jegyezte meg valamivel később Larabie, ahogy a tátott szájjal bámuló Rolakra nézett.

– Persze, induljunk csak! – biccentett a korg, és lerázva magáról a bénultságot. – Te érted ezt? Eddig két szót sem szóltak egymáshoz, most meg a pártját fogja?

 

– Különös nép a civilizált ember! – vont vállat a shadleki lány. – Előbb döf tört a barátja hátába, minthogy megértené miért is teszi.

Az udvarban lovászok várták őket, az emeleti dolgozók felé pantallós szolgák kísérték, s a várakozó helyül szolgáló, gazdagon díszített szobában régi ismerősök nézlek végig beléptüket. Odabent Anis De Brog és az északföldi mágiahasználó várt rájuk, a jó ízlés határát súrolóan túldíszített és túlpárnázott karosszékekben. Jöttükre mindketten felálltak, s a kölcsönös tisztelet jelével köszöntötték egymást.

 

– Légy üdvözölve, Tufir Nar Haban! – hajtott fejet a bajvívónő, amikor az első másodperceket követően a pergamenarcú férfire esett a pillantása.

A lángsárga szemek a megszokott nyugalommal néztek vissza rá a keretükül szolgáló tetoválások közül.

 

– Larabie Ves Regnecor! – hajtott fejet mosolyogva. – Örül a szívem, hogy viszont láthatlak! – mondta némiképp szarkasztikusan az idősebb férfi, célozva ezzel utolsó találkozásuk vad érzelmektől zavaros körülményeire.

– Ez Marcus Ambrassi, nemdebár? – lépett közelebb a falon függő egyik, komor hegyormokat ábrázoló festményhez Nemut cwa Cwison, kérdését a körülötte állókhoz intézve.

 

– Északi létedre meglehetős tájékozott vagy a déli művészetekben Cwison uram! – lépett be a szoba oldalajtaján Arthemis Vendorra, Krad erioni egyházának vezetője, a tudás istenének főpapja, a nagyhírű harcos és hadvezér.

– Tudásom leginkább elméleti jellegű, és nagyban csak a stílusjegyekre korlátozódik – hajtott fejet a belépő alak felé az ereni. Gesztusa nyomában felemelkedtek az eddig ülők, hogy tiszteletüket fejezték ki a pyarroni panteon főistenének ynevi képviselője felé.

 

A szobába érkező férfi bíborba, aranyba és fehérbe öltözött. Míg köpenye a legelső, díszvértje az utolsó, ruhájának díszei a középső színhez tartoztak. Erőteljes felépítésű, ötvenes évei derekán járó, megfontolt benyomást keltő ember volt, aki úgy tűnt nehéz helyzetekben is képes pillanatok alatt visszafordíthatatlan és érzelmektől mentes döntéseket hozni, ha az általa szolgált felsőbb hatalom érdekei úgy kívánják. Szemei meleg mélybarnák, orra szabályosan metszett, haja, körszakálla ápolt, helyenként deres már a kortól, ám tekintete éber és hatalomhoz szokott. Élet és halál ura tekint így a világba.

Vigyázatlanul, mert sosem kellett vigyáznia.

 

Mellvértje predoci ötvös remek, mely látszatra aligha állhatott volna ellen egy erőteljesebb buzogánycsapásnak, ám finomságban és megmunkáltságban játszva felvehette volna a versenyt a főpap ujjain lévő gyémántberakásos gyűrűk bármelyikével; csizmája szattyán, nadrágja a legpuhább szarvasbőr, míg ékszerei egytőlegyig egész falvakat érő drágaságok. Egyedül kardja volt egyszerű, dísztelen acél, melynek markolatgombját számlálhatatlanul borították a kisebb-nagyobb sérülések.

Erős akaratú, magabiztos ember benyomását keltette, aki egyaránt bátran vállalja jó és rossz döntéseinek eredményét, s ha olykor téved, farkas viccsorral néz bírálói szemébe, és kéri rajtuk számon, korábban miért nem ők vállalták a választás felelősségét.

 

– Jómodor követelte szerénységnek nincs helye esetedben! – zárta rövidre a kezdődő udvariaskodást a nagymester, és az üdvözlésükül szolgáló fejbólintást követően intett a jelenlévőknek, hogy üljenek vissza a helyükre. – Ámbátor nem is azért gyűltünk össze, hogy esztétikai értekezéseket tartsunk a nagybecsű Marcus Ambrassi Krán menti munkásságát illetően – engedett meg magának egy mosolyt, majd helyet foglalt az asztalfőn.

– Mégis meg kell jegyeznem, hogy niarei vázagyűjteményed is csodás, nagyuram! – hajtott fejet Thomas lar Nordana, mielőtt helyet foglalt volna az asztalnál.

 

– Remek játékosok vagytok! – hagyta figyelmen kívül ez utóbbi felszólalást Lord Vendorra, s bár szavait a tőrvető felé fordulva intézte, azok mindannyiuknak szóltak. – A héten alkalmamban állt ellátogatni a védelmeteket élvező szentélyünkbe, szemügyre venni a Kígyóhajú szolgáinak tetemeit, és az általuk okozott pusztítást. Felettébb dicséretes a bátorságotok és kitartásotok, amellyel a szorongatott helyzet dacára is ellenálltatok a többszörös túlerőnek! Fogadjátok számból Krad egyházának köszönetét hősi kitartásotokért! – állt fel és hajtotta meg fejét feléjük a lovagrend nagymestere, s mintha valamely parancsszóra történne, halk himnusz csendült fel a fülükben, s egyfajta elégedettség érzés bizsergette meg a tarkójukat.

Az asztal körül ülők mindegyike különbözőképpen fogadta a megtiszteltetést, ám abban mindannyian megegyeztek, hogy hatása alól kivonni magát egyikük sem volt képes. Még a sebeiből felgyógyult csendes elf és a szótlanságáról nevezetes toroni arcán is megjelent valamiféle érzelem.

 

– Erőfeszítéseitek elismerést, az elismerés bizalmat ébresztett irányotokba, s ma azért kérettelek titeket ide, hogy újabb kéréssel forduljak hozzátok – foglalt helyet ismét Arthemis Vendorra, és érdeklődve nézett körbe az egybegyűlteken. – Pyarron számára kínos helyzet van kibontakozóban Quintarasban, a Quiron-tenger déli partvidékének egyik pyarronita hitű városállamában. A szórványosan és töredékesen érkező hírek szörnyek seregeiről szólnak, mely elsöpri az útjába akadó településeket, s miután felprédálta azokat, a lángok martalékává teszi egytőlegyig.

Az Északi Városállamok laza szövetsége ekképpen lángokban áll, különösképpen igaz ez az Onporhoz közelebb fekvő vidékekre, ahová Abaszisz keze ugyan nem ér el, de a nagy földrajzi távolságok miatt mégis védelmet élveznek a hegyekben élő barbár hordákkal szemben! – emelte a nagymester tekintetét a korgra. – Nyomukban füst száll fel a földekről, s csak a fallal körülvett erősségek állhatnak ellen ezen portyázó seregeknek. Egyesek szemében értelmetlen és rendezetlen pusztításnak tűnhet ez az őrült tombolás, ám ha némiképp nagyobb távolságból tekintünk le rá, meg kell látnunk, hogy nem nélkülöz mindennemű logikát. A szörnyetegek útja, minden esetben a pyarronita hitű uralkodók országán vezet keresztül, s nyomában mindenhol Tharr követei járnak, hogy vigaszt nyújtsanak a rászorulóknak, és segélykezet az elesetteknek.

 

A nyugtalanító hírek meghallgatásra találtak a Papi Széknél, ám mielőtt ellenlépésekre szántuk volna el magunkat, tájékozódnunk kellett a kialakult helyzetet illetően. Megfigyelőket küldtünk ki a felprédált vidékekre, s a beérkező hírek korábbi sejtéseinket támasztották alá.

Toron hatalmasai, ébredezve a háború okozta sebekből, új bázisát igyekeznek kiépíteni hatalmuknak és hitüknek, mely idővel a malmukra hajtja majd a vizet, s erőt ad az újabb összecsapáshoz. Zsoldjukba fogadták hát a fegyverükből élő Vas Fiai ork szövetséget, s a laza államszövetségre uszították őket, hogy zűrzavart, fájdalmat és vért fakasszanak, amerre megfordulnak. Érzékeny veszteségek egész sorával akarják elszakítani a hithű uralkodókat Pyarron elveitől, hogy aztán a maguk pártjára állítsák őket. Idejük persze akad még bőven, ám a hamuból születő új államoknak hosszú évtizedekre lesz szükségük a felemelkedéshez – pihent meg Arthemis Vendorra hosszúra nyúlt mondanivalója után.

 

– Megbocsáss jó uram, de mit tehet egy ilyen helyzetben egy maréknyi harcos? – törte meg a pillanatnyi kialakult csendet lar Nordana.

– Megfelelő alkalmazásuk csaták sorsát döntheti el, – húzódtak elégedett mosolyba a nagymester ráncai – ám jelen esetben nem erről van szó. A régió biztonságának szavatolása nem egyedül Krad felelőssége, s a Papi Szék hatalmát tucatnyiféleképp juttathatja kifejezésre. Amiért most idekérettelek titeket, az egy régóta húzódó adósság megfizetése, mely aktualitást az odaát kialakult kaotikus szituáció miatt nyert.

 

Az orkoktól körbezárt Quintarastól alig kétnapnyi lovaglásra fekszik Verta faluja, egy hosszan elterülő völgyben, mely az Onpor lábainál ér véget. Verta semmiben sem különbözik tucatnyi társától. Az emberek helybéliek, s a falu lélekszáma alig éri el a néhány százat. Ám akad arrafelé egy legenda, mely mintegy húsz évvel ezelőtt felkeltette egyházunk figyelmét, és erre a kicsinyke helységre irányította.

A történet egy különös természeti jelenség köré összpontosul, mely a falu művelt területei között helyezkedik el. Látszatra nem más, mint egy harminc láb átmérőjű terméketlen kör, melyen belül nem fogannak meg a növények, elvetélnek a hasas jószágok, s még az emberek is jobbnak látják kerülőt tenni, ha arra akad dolguk. A hiedelem szerint bizonyos időszakokban, éjközép táján embertelen hangok, fájdalmas bömbölés és tompa moraj kel életre azon a helyen. Mivel azonban haláleset sosem történt, a válaszlépés késett a részünkről, s csak most, hogy az idő szorít, került ismét előtérbe.

 

– Azt kívánod hát, hogy hadiállapotban keljünk útra, és keressük meg azt a helyet, hogy rended papjai kedvükre végezhessék el tudományos kutatásaikat? – kérdezte hitetlenkedve a toroni.

– Az orkok rendszertelen elszórt portyázó csapatokban támadnak, ráadásul erőik nagy részét leköti Quintaras ostroma. Egy olyan sokoldalúan képzett egység, mint amilyen a tiétek, akár hetekre is megvetheti ott a lábát, mire a fosztogatók szervezetten léphetnek fel ellenük. Ennél jóval kevesebb idő is elegendő hozzá, hogy küldöttünk megtudja, amit meg akar – figyelte Vinidis-Re L'Hass tekintetét az egyházfő, ám megértés helyett továbbra is csak kétkedést látott a fellegszürke szemekben. – Hogy a lehető legrövidebb ideig kelljen ott maradnotok, rendünk egyik legnagyobb tapasztalatokkal rendelkező bölcse tart veletek, s amint biztonságosnak ítélitek a helyszínt, azon nyomban hozzálát a vizsgálatokhoz – mondta Arthemis Vendorra, és szemei körül elmélyültek a ráncok az összpontosítástól. – Engedjék meg nekem uraim, hogy bemutassam önöknek Cwirat an Shuwir titoknokot, aki bölcsességével és kitartásával többszörösen kivívta magának a Papi Szék tiszteletét, s aki volt olyan önfeláldozó, hogy e vészterhes időkben felcserélte az olvasótermek nyugalmát a harctér kíméletlen világára – intett az oldalajtón belépő görnyedt alak felé a nagymester.

 

A feltűnő alak vadonatúj incognót viselt, melynek csuklyája vállain pihent. A férfi szemei zavartan néztek körül, s Larabienak olyan érzése támadt, mintha sarokba szorított patkányt látna, amely azt fontolgatja magában, hogy vajon beleharapjon-e az eddig neki enni adó kézbe, vagy inkább farkát behúzva kucorodjon össze, és úgy várja ki elkerülhetetlen sorsát. Arca himlőhelyes, fogai szuvasak, ínye sorvadt volt, s annak ellenére, hogy szappan és illatosító szerek tömény illata lengte körül, rendkívül elhanyagolt benyomást keltett. Ujjai mindkét kezén karmokká görbültek, s jobbja mutatóujján sosem kopó folttá kérgesedett a rászáradt tinta. Haja szürkeősz, szeme vörös erekkel tarkított vizenyő.

– Shuwir mester! – állt fel az idegen beléptére Anis De Brog, és mélyen meghajolt felé. – Megtiszteltetés számomra, hogy ismét veled szolgálhatok!

 

– Anis! – intett révetegen az idős alak, és elkerülve a fiatal lovag üdvözlését, letelepedett az asztal sarkára, hogy a lehetőségekhez képest mindenkitől a lehető legtávolabb legyen.

– A mester az elmúlt években hosszú időt töltött elmélyült kutatással. A mostani alkalom különösképp új tapasztalatokkal szolgál majd a számára! – igyekezett élét venni a belépő körül érződő bizonytalanságnak Lord Vendorra.

 

– Úgy érted nagytiszteletű uram, hogy a jeles Shuwir mester még életében nem hagyta el huzamosabb időre az olvasótermeid? – kérdezte elkerekedett szemekkel Larabie Ves Regnecor.

– Nos, a kijelentés magában persze sántít, ám úgy hiszem, lényegét tekintve nem szükséges vitába bonyolódnunk. Mindezek ellenére, rendünk határozott véleménye, hogy tudása, és más irányú tapasztalatai alapján ő a legalkalmasabb erre a feladatra – állt ki szilárdan választottja mellett Arthemis Vendorra. – Egyházunk a küldetés vezetését Anis De Brog lovagra bízza, aki legutóbb bebizonyította, messzemenőkig méltó a bizalmunkra. Segítőtársául Tufir Nar Haban mestert kértük fel, aki legnagyobb örömünkre elvállalta a feladatot, s a velejáró nehézségeket. Rajtatok hát a sor hölgyem és uraim, hogy döntésre jussatok önmagatokkal!

 

Csend ereszkedett a teremre, ám mielőtt elmélyülhetett volna, elsőként Suyenas hajtott fejet.

– Akadnak dolgok a Sheral mindkét oldalán, – emelkedett szólásra – melyeknek rendeltetése, hogy ködbe burkolózva múljanak el felettük az évek. Istened akár a „fátylak fellebbentője” megtisztelő címet is viselhetné, s lám te magad, mégis élsz ugyanezen selymek takarásával. Bár tisztán érzem, mondandód teljessége hagy kívánnivalót maga után, megtisztelve érzem magam, hogy méltónak találtattam urad szolgálatára. Íjam híven biztosítja majd felkentjeid védelmét – biccentett az asztal túloldalán ülő Anis, Tufir párosra.

 

A korg tátott szájjal, kerekre nyílt szemekkel nézett a helyére visszaülő elfre, s talán ismét hangot ad meglepődésének, ám Thomas lar Nordana pukkadni kész nevetését látva inkább visszafogta magát.

– Kardom az ügyedé! – állt fel másodikként, és hajtott fejet röviden Nemut cwa Cwison.

 

– Akárcsak az enyém! – csatlakozott a fennkölt bejelentéshez Larabie Ves Regnecor, s a többiekkel ellentétben, benne nyoma sem volt a kétkedésnek. Arcán a lelkesedés pírjai ültek, s talán Erionba érkezte óta most először érezte úgy, olyan dolgokban vállalhat szerepet, melyek méltók gyökerét vesztett családja, és magába roskadt apja elismerésére.

– Ennyivel tartozunk neked, jó uram a fenséges vendéglátásért cserébe! – mosolyodott el szélesen lar Nordana.

 

– Annyit azért bizton ígérhetek, ha visszatértek jutalmatok nem marad el! – biccentett Arthemis Vendorra, és a megmaradt két alakra nézett.

Vinidis-Re L'Hass alig láthatóan biccentett, ám szemében elfojtott vihar tombolt.

 

– Akkor mindössze annyi van már csak hátra nagyuram, hogy közöld velünk indulásunk időpontját! – feszengett székében a korg.

– Holnap reggel várlak benneteket a rendház udvarán, s magam kísérlek át titeket a városon – állt fel az asztaltól Arthemis Vendorra, és határozott léptekkel távozott az oldalsó bejáraton át. Nyomában ott lihegett a székéről felpattant Cwirat an Shuwir, ám hiába volt minden fürgesége, csak a másik szobában érte utol a nagymestert.

 

– Mit gondolsz, hittek nekünk? – változott meg a magatartása azon nyomban, ahogy négyszemközt maradt a díszvértes férfivel.

– Van, aki minden bizonnyal, míg mások alighanem sejtenek valamit – vonta meg vállát a nagyúr, mint akit különösképpen nem érdekel a válasz. – Jobb is, ha bizalmatlan fővel közelítenek az átkozott hely felé. Talán olyasmit találhatnak ott, amely valós fenyegetést jelent. Ez esetben jól jön, ha kezük könnyedebben siklik a kardmarkolathoz – fordult meg a nagymester, és kezét a görnyedtségét vesztett bölcs vállára helyezte. – Hatalmas veszély, és semmivel sem kisebb áldozat, amit vállalni készülsz, barátom! Hitem minden szeretetével imádkozom érte, hogy Krad vigyázza lépteid, míg odaát leszel! Csak Ő lehet a megmondhatója, hogy mennyire szükséged lesz rá!

***

Vinidis-Re L'Hass szobájában ücsörögve várta, hogy a lelkében kavargó vihar valamelyest alábbhagyjon végre. A körülötte folyó események sodra magával ragadta, és egyre inkább úgy érezte, könnyen már aligha szabadulhat belőlük.

Arthemis Vendorra hangzatos szavai egy pillanatra sem vonták el a figyelmét arról, hogy immáron a második toronit ölte meg a Krad lovagrend megbízásából, és hogy a történet, melyet az Északi Városállamokban lévő legendáról elmondott, pont annyira hiányos, mint amilyen kevéssé hihető.

– Ugyan mi érdeke fűződne a távoli, világvégi kis faluban élő szóbeszéd felderítéséhez a pyarroni panteon magas rangú főpapjának? – tette fel magának a kérdést – Hiszen ezeknek az embereknek jóformán még arra sincs elegendő idejük, hogy megfeleljenek a személyüket érő támadások és intrikák szülte percről percre változó helyzetnek. Am ennek ellenére Arthemis Vendorra személyes figyelmével tünteti ki őket, az elszánt kalandorokból álló zsoldos csapatot, mely bátran végrehajtott akciója ellenére sem maradhat más a tisztességben és szolgálatban megőszült lovagi tanács szemében, mint megbízhatatlan idegenekből álló, kényszerűségből megbízott alakok csoportja. Talán minden hónapban elpusztul egy ehhez hasonló falu valahol a világvégén, és válik legendája mítosszá, hogy aztán senki soha többé ne emlékezzék rá.

 

Ám volt még valami, ami felettébb nyugtalanította, s nem hagyta nyugodni. A szokatlan felhajtás körülöttük, és a temetési menetben vállalt kényszerű szerepük, rivaldafénybe állította őket.

Vinidis régen maga mögött hagyta már ifjúkorának botor vágyait, hogy egyszer valódi hírnévre tegyen szert a kalandozók városában, s a tapasztalás évei azóta megsúgták neki, hogy jobban jár, ha felszínes ismerők helyett, igaz barátok gyűjtésére fordítja kiméretett idejét.

 

Az nyilvános szereplés az ő világukban épp annyira volt átok, mint áldás, s míg ez utóbbi olykor ugyan megmenthette a szerencsevadász életét, az előbbi szinte mindig biztos halált hozott. A holnapi nappal arcát minden egyes tolvajklán utolsó besúgója, minden fejvadászcéh lazaszállal kötődő szövetségese ismerni fogja, s ezáltal a tizenötmilliós menedék, mely eddig oly híven rejtette el, legközelebb árulójává válik majd.

– Elvégre ki ne jegyezné meg magának annak az embernek az arcát, akinek az Aranykör Lovagrend nagymestere szegődik úti kísérőjéül Erionon keresztül – járt fel, s alá szobájában átkozódva.

 

Márpedig alig néhány óra múlva Arthemis Vendorra az ő kíséretükben hagyja el Eriont, és Vinidis a délutáni temetési menetet alapján, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mindezt hatalmas felhajtás mellett viszi majd végbe.

Larabie Ves Regnecor

Az udvar csendes volt, egyelőre.

A kapus – a monumentális kétszárnyú hatalmasság helyett – az épület oldalában álló kicsiny ajtón át engedte be a magányos lovast, aki némán üdvözölte a karikás szemekkel álldogáló, sodronyingbe bújt férfit, és ugyan ilyen hang nélkül szállt le a hátasáról, mielőtt bevezette volna a falon áthaladó kicsiny alagútba. A paták koppanó léptei nyugodt magányossággal visszhangoztak a több ölnyi vastag falak között.

Egészen az aréna nagyságú udvar közepéig ment.

A hajnal első jelei fertályórás várakozás után ütötték fel fejüket a városok városának keleti oldalán, s addig a nyugalomban várakozó nemes magányra kárhoztatva állt a gőgös közönnyel figyelő épületegyüttes falai között. A nehéz gondolatok és a nyugodt elmélkedés ideje volt ez, s a korán kelő megadón hódolt az istenek adta lehetőségek. Visszaült hátasa nyergébe, némán szemlélte az ébredés előtt álló monumentális udvar keretéül szolgáló faragott szoborcsodákat, s a rajtuk játszadozó reggeli fény futó alakzatait.

 

Larabie Ves Regnecor – hisz ő volt a magányos érkező – utolsó éjszakáját családja körében töltötte el, s csak a hajnal hűvösével tért meg ismét, hogy jelen legyen a zsoldos csapat indulásánál.

Sem nyughatatlan gondolatai, sem az összetartozás halványodó érzése nem tarthatta tovább a Regnecor famíliának otthont adó fogadó falain belül, s mindenek előtt ez volt oka korai érkezésének. Odaát nem talált már semmit, ami régi önmagára emlékeztethette volna. Anyja meggyötört szemei, apja réveteg pillantása mit sem változott, mikor elmondta nekik miféle küldetésre indul, s vállalása, mely oly nagy kockázattal jár, talán egész nemzedékek sorsát változtathatja meg a Sheral északi oldalán.

 

– Talán, ha az Egyetlen nevét veszed ajkadra, ismét szélesre tárultak volna azok a szemek! – siratta könnytelen bánattal elveszett álmait, a mázsányi márványlapokkal fedett udvar kövezetén állva. – Talán, ha Shadlek vidékét vigyázni küldtek volna, újra megláthattad volna a fényt a vén szemekben! – törölt ki egy cseppnyi könnyet a szeméből.

A sós vizet egy pillanat alatt elnyelte a kezén viselt szarvasbőr vívókesztyű.

 

– Minden elveszett már, ami egykor lehettél volna! Apád mást sem lát benned, mint saját kudarcának egyik melléktermékét a számtalanok közül, s te tehetsz bármit, mindig csak önnön vereségére fogod emlékeztetni! – zengett fejében saját hangja, és kis híján összeroppanni érezte magát a lelkére telepedő súly alatt. – Mára már az emléke is oda annak, ami Shadlekben volt, és nincs az az erőfeszítés, amely valaha ezt megmásíthatná!

A ló megrándult alatta, ahogy a benne forrongó feszültség miatt erősebben szorította meg az oldalát.

 

– Jöhetnének már! – fékezte meg bosszúsan a nyughatatlanná vált állatot, és a kantárt megfeszítve körbe forgatta hátasát. – És Kránra, miért kell ekkora felhajtás egy ostoba indulás miatt. A múlt héten többen jegyezték meg az arcomat Erionban, mint a család ittléte óta összesen!

Még kétszer körbejáratta a lovat az udvaron, mintha a paták kopogása életet verhetett volna a komor kövekbe, aztán – állat és ember szerencséjére egyaránt – táskás szemű fegyvernökök jelentek meg az udvaron, hogy a kocsiszínbe lépve előkészítsék a reggeli menetet.

 

A mozgás, az élet hangos jelei kizökkentették méla búskomorságából, és visszaterelték gondolatait a ma problémáihoz. Továbbra is lova nyergében maradva figyelte a körülötte zajló készülődést, és nagy megnyugvással fogadta a társaságból elsőként megjelenő Nemutot.

– Tisztelet, kisasszony! – hajolt meg felé az északi nemes, miközben az istálló felé vezető útról letérve Larabie mellé érkezett. – Meglehetős korán kezded a napot!

– Csak időben itt akartam lenni az indulásnál – húzta féloldalas

mosolyra a száját a bajvívónő. – Ha jól látom, azok a táskák a szemeid alatt sem éppen hosszú, nyugodt éjszakáról árulkodnak. Csak nem sikerrel jártál, és hálódba fogtad valamelyik széparcú szolgálóleányt?

 

– Bár igazad lenne! – legyintett Nemut, és sötét árnyék futott át az arcán. – Napok óta rossz érzések gyötörnek, s nem hagytak békét ezen az éjszakán sem! – hallgatott egy sort az északi, aztán folytatta. – Különösképpen azután nem, hogy tegnap a nagymester közölte velünk kívánságát!

– Balsejtelmek gyötörnek?

– Nem kell bölcsnek lennem hozzá, hogy lássam, küldetésünk több annál, mint aminek látszik! Vizsgáló szemeket érzek magamon, mióta csak eljöttünk a templomból azon az évekkel korábbinak tűnő éjszakán.

 

– Nekem sem tetszik ez az alig burkolt színjáték, ami körülöttünk folyik! – rázta meg a fejét Larabie. – Krad szent őrültjei ezúttal aligha játszanak nyílt lapokkal.

– A számból vetted ki a szót – biccentett mély egyetértéssel az ereni. Az udvar néhány röpke perccel később zsivajgó élettel lett teli, és aranykörrel díszített ruhájú szolgák megszámlálhatatlan hada készítette elő az indulást. Mire minden készen állt, megjelentek a zsoldosok hátramaradt tagjai, és mintegy záróakkordként Arthemis Vendorra is befutott nagyszámú kíséretével együtt.

 

– Készen álltok hát nemes kisasszony és jó urak, hogy Krad nevében ismét megváltsátok a világot? – kérdezte nevetve a nagymester, miközben a felé siető segítőkarokat visszautasítva díszvértjében egyedül kapaszkodott fel lovára.

– Amint tudjuk, hogy hol kezdjük! – mosolygott vissza rá Larabie, de fejében még mindig a beszélgetés foszlányai kergették egymást.

 

– Akkor hát induljunk ahhoz a kezdőponthoz, és ne okozzunk csalódást a világnak! – emelte meg zengzetes hangját a lovag, és intett a menetnek, hogy megkezdheti az útját.

Négy könnyűvértes, fehér köpenyt és aranyszín sodronyt viselő, fémsisakos csatlós vezetet fel a menetet. Mindegyikük embernél nagyobb zászlókat tartott a kezében, melynek végét a nyereg aljához rögzített erős bőrhámban nyugtatták.

 

A négy lobogó közül a legnagyobb – fehér alapon aranykör, selyembe szőtt tökéletesség – messze kimagasodott társai közül, és hordozója – a megtermett, Gilron papjainak inas izomzatával vetekedő, csodás felépítésű fegyvernök – hátasa minden segítsége ellenére is csak nyögve cipelhette a rá bízott dicsőséget. A másik három zászló, a rend Yneven található legnagyobb központjainak címerét viselte magán, eszerint a pyarroni, az erioni és az erigowi templomerődökét.

A fegyvernököket Krad felszentelt harcosai követték az aranykör lovagrendből. Vértjük színe – akár a legnagyobb lobogóé – fehér és arany. Fegyverzetük kard és pajzs, sisakjuk vésetein a tökéletességet szimbolizáló kör.

 

Mögöttük a nagymester, Arthemis Vendorra személyes testőrsége léptetett. Csupa válogatott harcos és mágiahasználó, akik tucatnyi őrült küldetés beteljesítése után, a tudás istenének személyes figyelmétől megjelölve kerülhettek csak a legjobbak legjobbjai közé. Mellkasukon aranyló mellvért, hátukon vörös bársonyköpeny, oldalukon két élre fent lovagkard, melynek keresztvasán ott pihen az isteni érintés nyoma, a pyar alfabétum első és utolsó jegyének összefonódott sziluettje.

Testőrei gyűrűjében, éjkék felleghajtójában, dísz teljesvértjében hanyag tartással ülve pompás predoci telivérjén Krad ynevi helytartóposztjának várományosa, Arthemis Vendorra haladt. Arca előtt felhajtott sisakrostély, izgága szemei nyugtalan jártak körbekörbe, miközben keze sosem került kéttenyérnyinél messzebb kardja markolatától. Talán csak istene volt a megmondhatója, hogy kitől tartott inkább, saját fajtestvéreitől-e, avagy a hit örök ellenlábasa, Orwella szolgáitól. Mióta a Gömbszentély a földre rogyott, és maga alá temette Fellegvárat Elorand nagymesterrel együtt, a legfőbb pozíció üresen állt az Aranykör Lovagrenden belül, és a Larmaronba visszahúzódott egyházi méltóságok azóta sem választottak maguk közül új vezetőt. Pedig a fej nélküli gyengeség könnyen pusztulásba taszíthatta az egész rendet, s ezzel Arthemis Vendorránál jobban aligha volt tisztában bárki is a városok városában. A nagymester évek óta alig burkolt szándéka volt az egyházi vezetőposzt megszerzése.

 

A dúlás óta a világ többször kis híján kifordult sarkából, s az északon dúló háború mellé, most a sivatagban feltámadt ősi szellem visszatérte is árnyékot vetett a nagy játék színpadára. Nehéz idők voltak ezek egy több részre szakadt egyháznak, s akinek volt érkezése rálátni a pórnép feje felett zajló játszmára, az bizton tudhatta, igen fontos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy az erioni rend nagymestere elhagyja többszörösen megerősített sasfészkét.

A papi főméltóságot körülölelő testőrök falát követően a zsoldosok apró csoportja következett, melyet új tisztségének megfelelően Anis De Brog vezetett. Öltözete, akárcsak az első csapattestben haladó lovagoké, arany és fehér. Szemeiből sütött a büszkeség.

 

A menetet a teherhordó állatok és az azokat vezető csatlósok zárták.

– Már csak annyi hiányzik, hogy kürtösök kísérjenek végig bennünket a városon! – jegyezte meg mogorván Rolak a felhajtást látva, s mintha csak valaki szaván fogta volna, fanfárok hangja zendült fel a kitáruló kapuszárnyakkal egy időben.

 

– Minden kívánságod így teljesüljön! – nevetett fel lar Nordana, és kezét a szája elé téve próbálta eltakarni kivillanó egyenetlen fogsorát.

A korg rosszallón megcsóválta fejét, és mogorván összehúzta magán a köpenyét, hogy aztán néhány perccel később ledobja azt a válláról, és büszkén mutogassa hatalmas izmait a nem mindennapi látványosságra összegyűlő szájtáti népség előtt.

 

A Palotanegyeden akadálytalanul haladtak végig, s mivel a rendház urának dolga mindig sürgős, igénybe vették a városon belüli térkapukat is, hogy aztán alig egy órával a korai indulást követően, máris a fejük felé tornyosuló Keleti Kapunál álljanak.

– Sosem fogom tudni megszokni a látványát! – bökött ujjával az irdatlan kőszörnyeteg felé Larabie Ves Regnecor.

 

A majd ötven méter magas falat még jó tizenöt méterrel túlszárnyaló gigászi toronybástyák lehengerlő monumentalitással magasodtak fölébük, s az előttük ásítozó, óriás kapu túloldalán felcsillanó napfény elérhetetlen távolságban játszott a még nappal is fáklyákkal kivilágított alagút másik felén. Mellettük elfogyhatatlanul húzódott végestelen-végig a házaktól szegélyezett, ősöreg falóriás.

– Ha jól látom, a sort ma reggel nem kell kivárnunk – mutatott Nemut a kapunál tevékenykedő lilaköpenyes katonák buzgó munkálkodásának irányába.

 

Jöttükre a lándzsával és alabárddal felfegyverzett kapuőrök hirtelen utat nyitottak nekik a várakozó tömegben, és anélkül, hogy akárcsak lassítaniuk kellett volna tempójukon, beengedték őket a majd tizenöt láb magas alagútba.

– Akár egy óriás is játszva elférne idebent – jegyezte meg csendesen lar Nordana.

 

– Tudtommal, néhányszor már szükség volt erre a szokatlanul nagy belmagasságra – kapott a szón az ereni. – Hogy mást ne említsek, amikor a hajdanvolt hercegek egyike Sacronokkal akarta lehordatni a Critai tábla zafír figuráit. Az idő tájt negyven bilincsbe vert, mágiával elbódított hatalmas lény vonult át ezek között a falak között, miközben tengernyi fegyveres és mágiahasználó ügyelt minden mozdulatukra.

– S lám, a nagy felhajtás ellenére a mi uralkodónk igencsak hoppon maradt – mosolyodott el kárörvendőn lar Nordana.

 

– Ahogy mondod. A lovak után, az óriások is épp oly tehetetlennek bizonyultak a tábla mágiájával szemben, mint a dorani magiszterek – hagyta eluralkodni magán a kis ember jókedvét az északi nemes.

– Vannak dolgok, amelyek helye előre meghatároztatott… – hozta fel a Larabie a közhelyszerű bölcsességet.

 

– ...s azokon halandó jobb, ha nem változtat – citálta az idevágó idézet második felét Vinidis-Re L'Hass. – A herceg milliókat vesztett az őrült vállalaton, s végül unokája emeltette a Tábla fölé az üvegpavilont.

– Olykor saját vérünk látja csak be tévedéseinket – biccentett Nemut a toroni felé. – Eleddig nem nyílott alkalmam rá, hogy megköszönjem, amit a templom udvarán értem tett. Tufir mester elmondta, mivel néztem szembe, s aligha lehetnék ehelyütt, ha közbe nem lép – hallgatott egy sort az Északi Szövetség katonája, aztán tovább folytatta. – Bár országaink nem is olyan rég még harcban álltak egymással, úgy hiszem, nekünk nem kell ellenségekké lennünk.

 

– Ha előre tudom, hogy kitől készülök megóvni, szégyen vagy se, bizony nem próbálkozom – felelt egy féloldalas mosoly kíséretében a toroni. – Így azonban örömömre szolgál, ha nem talál kivetnivalót jelenlétemben! – hajtott fejet a másik felé.

– Ellenkezőleg! – mutatta a tisztelet jegyeit az északi, majd miután úgy tűnt, mindketten lezártnak tekintik a beszélgetést, a mellette lovagló Larabie Vés Regnecorhoz fordult. – Belegondolni is félelmetes, hogy mi lehetett a sorsuk azoknak az embereknek, akik egykor ezeket a falakat emelték! – mutatott a habarcsba ágyazott terméskövekre.

 

– Ha hinni lehet a legendáknak, nem egy közülük még mindig itt van! – nézett rá vissza üres tekintettel a lány, mint akinek messze kalandoztak a gondolatai. – A keleti kaput csak nagy nehézségek árán sikerült felépíteni, s azokban az időkben még korántsem volt szigorúan tiltva az emberáldozat.

– Sokat tudsz a városról! – mondta döbbenten Nemut.

– Mivel saját országom legendáinak már aligha vehettem hasznát, jobbnak láttam tanítómat hasznosabb dolgok felől faggatni – vont vállat a bajvívónő.

 

– Fura egy sötét van itt – jegyezte meg Rolak, mint aki sürgetni szeretné tempójukat.

– Kiráz a hideg ettől a helytől! – értett vele egyet lar Nordana. – Olyan, mintha sosem akarna véget érni ez az alagút.

 

– Nem sűrűn használod a kapukat, igaz-e? – nevetett fel Rolak.

– Hát lehet, hogy a város közepéről sűrűbben hagyom el Eriont – felelte a kicsinyke fickó.

 

– Mi végre lehet, hogy most mégis gyalogosan megyünk? A Városállamok messze van, a nagyúr pedig aligha hiheti, hogy hagyományos módon utazva van esélyünk időben odaérni – csóválta a fejét az ereni. – Ráadásul a teherhordó állatokat nézve sem valószínű, hogy lovakon megyünk – bökött a háta mögé az északi nemes. – Alig néhány napnyi élelmet pakoltak, és némi úti felszerelést, ami egy keményebb éjszakázáshoz is kevés lenne a vadonban.

Némaság borult a csapatra, mely egész az alagút végéig kitartott, amikor is mindannyian megkönnyebbülve köszöntötték a fejük felett feltáruló szabad eget.

 

– Ez felért egy rosszabbfajta térkapuval! – öntötte Larabie mindannyiuk gondolatait szavakba.

– Aha – hagyta rá Rolak, aztán gyanakodva méregette a menet elején haladó zászlóhordozókat. – És akkor most hová?

 

Úgy tűnt a választ az ibarai úton találják meg, mert a menet a falak mellett futó utakat kikerülve, késedelem nélkül rátért a fehér kövekből, évezredekkel korábban összerótt csíkra. A menet végül alig fertályórával később lefordult a kövezett útról, és megállt egy közeli szentély évekkel korábban lerombolt udvarán. A lángok nyomán keletkezett üszök és a hamu mára porral keveredve úszott a valamikori dísztó emlékeként itt maradt pocsolyában.

Arthemis Vendorra kivált népes kíséretéből, a zsoldosokhoz léptetett, míg háta mögött a csonkán meredező falak közül néhány Antoh pap lépett ki a frissen érkezettek közé.

 

– A csatlósok rövidest előkészítik a felszereléseteket. Addig is készüljetek az útra, innen lovak nélkül mentek tovább! – szállt le a nagymester a hátasáról, majd az épület irányából közeledők felé fordult. – Készen álltok a szertartás előkészítésével? – intézte a kérdését a rangidősnek tűnő alaknak.

– Minden kívánságod szerint történt, nagyúr – hajtott fejet az idős férfi.

 

– Köszönet érte a papi széknek – biccentett feléjük Vendorra, majd rövidest csatlakozva hozzájuk megindult az udvar közepére felrajzolt mágikus jelek kusza halmaza felé.

– Ha készen álltok, mehetünk mi is – jegyezte meg csendesen Anis De Brog, és szemeiben nyoma sem volt a városban látott kevélységnek.

 

– Hová megyünk? – elégelte meg a titkolózást a Larabie, és kezeit törékeny mellkasán összefogva megállt a lova mellett.

– A körök odalent – mutatott az ifjú lovag az udvar laposabb részeinek irányába – egy idéző mágia létrehozásához és fenntartásához szükségesek, melyet Antoh papjai készítettek elő a számunkra. Arthemis Vendorra energiái segítségével most ezek az üres jelek feltöltést nyernek.

 

– Ez ugyan mind szépen hangzott, ám még csak sejtésem sincs róla, mit jelenthetett! – vágott közbe bosszús felhangokkal teli hangon a barbár. – Talán jobban tennéd, ha valamivel érthetőbben avatnál be minket! – kapott lángra az öngerjesztő düh a sötét szemekben.

– Égi lények repítenek majd minket a célunkhoz – vont vállat a lovag, és magára hagyta a dühöngő korgot és a bizonytalanul tébláboló shadleki nemes lányt.

 

Nemut cwa Cwison megszorította a nyakában függő sólyomholdat, és néhány pillanattal később Anis De Brog után indult. Larabie a férfi után nézett, majd önkéntelenül a csatlósok által összekészített csomagok felé nyúlt, aztán megdermedt.

A villanás csak a szívdobbanás töredékéig tartott.

Az alacsony házak tetején magasra csaptak a lángok, torz alakok ugráltak körülötte kardjaikat lengetve felé, s miközben csapzott haja az arcához tapadt, ő őrült sebességgel rohant a szemben lévő kút biztonságot adó kávája felé.

Megszédült, s ha Rolak nem kap utána, talán el is esik, így azonban csak zavart tekintettel nézett a korgra, és minden erejével azon volt, hogy fókuszba vonja a körülötte lévő világot. A barbár szeméből féltés sütött, a többiekéből értetlenség.

– Mi történt? – emelte fel a korg a lány törékeny testét.

– Csak egy kép – legyintett Larabie.

– Mint máskor?

– Mint máskor… – hagyta rá a lány, és nyeregtáskáját a vállára vetve, hóna alatt a takaróival, egyedül indult a másik kettő után.

 

– Hát komám, – lépett Rolak mellé lar Nordana, és együtt érzően megveregette széles vállakat – nem irigylem tőled ezt a lányt.

– Pedig tehetnéd – nézett vissza rá mély fájdalommal a szemében a korg, és szó nélkül elindult a lapály irányába.

 

Odalent már javában folytak a szertartás előkészületei. Antoh csuhás papjai körben állva, csendesen mormolva mélyedtek el imáikban, míg Arthemis Vendorra a rajzolatok közepében, némán imádkozva várakozott. Köpenyétől, sisakjától, vértjének egyes darabjaitól időközben megszabadult, és egy aranyból megmunkált, félig kigöngyölt irattekercset formáló szentszimbólum előtt térdelt.

– Mit csinál? – érkezett lar Nordana a várakozó zsoldosok csoportjához.

 

– Csak maradj csendben, és figyelj! – intette Nemut. Az Antoh papok ekkorra hangolták össze kellőképpen auráikat, s egy előreláthatatlan pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a felőlük érkező mormogás. Csend telepedett a tájra, s még a közelben ciripelő tücskök is felhagytak örökös játékukkal. A némaság nyomása egyre erősödött, s egyre inkább elhatalmasodott az egész környéken. A hangtalan pillanat egyre csak nyúlt, s mikor már a fizikai fájdalom határán táncolt az élőkben lapuló belső borzongás, egy csapásra megszűnt, ahogy Arthemis Vendorra felegyenesedett a rajzolatok közepén.

A nagymester szélesre tárta a száját, ám szavak helyett, ezúttal izzókék, ködszerű derengés hagyta el a torkát, melyet mohó vadsággal nyeltek el a mágikus jelek. A mintákkal érintkezve a ködpamacsok narancsvörös színbe váltottak, és súlyos higanyként futottak végig a karcolatok nyomán.

 

Amint az utolsó rajzolat is kitöltést nyert, a jelek lángoló fénnyel felizzottak a földön, és szívremegtető dübbenés hagyta el a nagymester száját. A semmiből támadt hangorkán lecsapott a körülötte állók védtelen tudatára, és fájdalmat, vért, könnyeket merített belőlük.

Az ezt követő újabb mélységes csend minden eddiginél rettenetesebb volt.

 

Larabie úgy érezte magát, mintha mind sűrűben előforduló rémálmainak egyikében lenne, s a valóság valótlanságát csak az őt körülölelő némaság hihetetlen tökéletességében találhatná meg. Végtelen lassúsággal oldalra fordította a fejét, s pillantása elakadt a mellette állók süket csendben megdermedt arcvonásain. Csak a szél fújt hangtalan.

Hajával játszott, s az arcát simította, s kedvességétől könny szökött a szemébe. Abban a pillanatban megérezte, hogy valami végtelen és elkerülhetetlen felé közelít az élete. Karmos, hústalan kéz nyúlt felé, s a kiálló csontokra a halál képét festette a képzelet.

Aztán újra életre kelt körülötte a világ. A harcosok ismét mozdultak, a szemek megint megteltek csillogással, csak a néma csend maradt változatlan.

Az első érzés alig volt több, mint egy gyenge fuvallat, mely épp csak a leveleket mozdítja meg az ágakon. Valahonnan a rajzolatok irányából fújt, port nem mozdított, és igazán csak a testükön belül kapott életre. Ott azonban felkavarta a könnyed érzelmeket, és összezavarta a nyugodt gondolatok áttetsző felszínét.

 

A második, olyan volt akár a tenger felől feltámadó szél. Gyorsan jött, váratlanul, s magával vitte a bennük lappangó kétségeket, rossz álmok szülte félelmeket. Megtisztította őket önnön kicsinyességük, minden nyűgétől, s helyette a végtelen víz tisztaságát adta cserébe.

A harmadik aztán megvadult orkánként tört rájuk, s míg a korábbi kettő csak a lelkükkel játszott, ez utóbbi testüket is hatalma alá hajtotta. Gyenge fűszálként vonaglottak szorításában, s csak akképp maradhattak talpon, ha egymásban kerestek támaszt.

 

– Érzitek ti is? – kérdezte Larabie a többiektől, miközben vad imbolygása közepette ösztönösen megragadta a közelében állókat.

– Már hogy ne éreznénk! – felelte lar Nordana, aki alig tudott megmaradni a szilárd talajon.

 

Olybá tűnt, mintha egy sosemvolt orkán közepében álltak volna, mely rajtuk kívül senkit sem érint meg. A rajzolattól alig néhány lépésre álló lovagok és csatlósok csoportja értetlenül bámult rájuk, mialatt ők egymásba kapaszkodva igyekeztek talpon maradni.

Leghamarabb Rolaknak tűnt fel a furcsa színjáték kettőssége.

– Mi folyik itt? – kérdezte kirobbanni készülő állatias dühvel a hangjában, és akaratlanul is a hátára szíjazott, embermagas penge után kapadozott.

 

– Most kötik hozzánk a szekereket! – igyekezett túlkiabálni a szél keltette hangzavart Nemut.

– Miféle szekereket? – hörrent fel a korg, és lelki szemei előtt máris hámok jelentek meg a vállai körül.

 

– Azokat ott! – mutatott az ég felé az északi, és kezét a szeme elé emelve hosszan a magasba nézett.

A barbár követte pillantását, s egy minutummal később, máris a kezében is volt a majd méter hosszú, két tenyérnyi széles penge.

 

– A szellemek urára! – kiáltott fel felbőszültén, és kilépett a csoportból, hogy elég helye legyen a harchoz.

A felhők közül néhány pillanattal korábban vált ki két, szemmel épphogy csak kivehető folt, és hihetetlen sebességgel száguldott a romszentély udvarán álló megzavarodott csoport felé.

 

– Arra aligha lesz szükséged! – próbálta megnyugtatni a nagydarab harcost Larabie Ves Regnecor, nem sok sikerrel.

A korg fel sem vette a lány szavait, és ahelyett, hogy leeresztette volna a fegyverét, egyik karjával maga mögé tolta a lányt.

 

– Még ha igazad is van, nem árt az óvatosság – felelte, miközben tekintetével szakadatlanul az egyre növekvő masszákat követte.

Az alaktalan formák előbb, középen osztott idomtalan tömeggé váltak, majd lassan egy-egy átlátszó lovaktól vontatott, repülő kocsi alakját vették fel. A szekerek kiképzése leginkább az arénákban látható kétkerekű harci homokfutókéra emlékeztetett, azzal az el nem téveszthető különbséggel, hogy mellvédjükkel és hajtóikkal egyetemben, alig tűntek többnek, mint egy felfelé szálló meleg légáramlat.

 

A két kocsis eszelős tempóban közeledett feléjük, majd egy ésszel felfoghatatlan manővert követően meglassúdtak, és leereszkedtek az Antoh papok körébe. A zsoldosok testében kavargó orkán abban a pillanatban megszűnt létezni, s átadta helyét a vihar utáni csendes nyugalomnak.

– Kránra, mik ezek? – engedett a kíváncsiságának lar Nordana, és ezzel megtörte az érkezést követő döbbent csendet.

 

– Égi szekerek, ha nem is a hagyományos fajtából – vont vállat Nemut cwa Cwison, és csomagjával egyetemben megindult a légelementálok felé.

Arthemis Vendorra feléjük fordult, ám miután látta, hogy a kis csapat tagjai lassan elindulnak a járművek felé, csak elégedetten bólintott.

 

– Elég rágondoltok, hogy merre menjenek – mondta a mellette elhaladó Arel papnak, és szellemnyelven egy szót küldött a másik felé. – Ha nincsenek melletted, és hívni akarod őket! – felelte a ki nem mondott kérdésre.

– Meddig léteznek?

– Épp elég ideig, hogy bizton odaérjetek.

Nemut szó nélkül biccentett, és elindult a közelebb álló jármű felé. Jöttére a „kocsis” mozdulni látszott, s bár testének vonalait csak nehezen lehetett felismerni, arcának helye jól felismerhető volt. A fej Nemut felé fordult, és az Arel pap elméjében egy érthetetlenül idegen gondolatok tömegétől kísért egyszerű kérdés merült fel.

 

– Mehetünk? – süvített ezernyi szél hangján, ordított megannyi orkán erejével és suttogta a fellegekben járó szellő végtelen szabadságával a „hajtó”, miközben a keze között lévő pányván végighullámzott a türelmetlen remegés.

Nemut megérezte, mennyire idegen ez a mozdulatlan várakozás a szelekből összerótt lénynek, s kezével akaratlanul is sürgetőleg intett a társai felé.

 

– Még nem, ők is velünk jönnek! – adta meg a választ, és késlekedés nélkül felszállt a szekérre.

A padló puha volt, mégis épp eléggé tartós ahhoz, hogy a lábát biztonságosan megtartsa. A többiek időközben felcihelődtek és elindultak a szekér felé.

 

– Ork legyek, ha felszállok erre az ingatag alkotmányra! – morogta orra alatt a korg, ám ennek ellenére engedelmesen haladt Larabie Ves Regnecor után. A szekerekhez érve aztán csendben elfoglalta helyét akár csak a többiek, s bár feltűnően szótlan volt, többé nem tiltakozott az indulás ellen.

– Krad szeme végig rajtatok lesz, s megsegít, ha a szükség úgy hozza! – intett búcsúzóul Arthemis Vendorra a kis csapatnak.

 

A „hajtó” meglendítette kezében tartott ostorát, s az első szekér – mintha súlytalan lett volna – a természet törvényeinek fittyet hányva, félelmetes sebességgel emelkedni kezdett a magas ég felé. A benne álló Nemut, Larabie, Rolak és Thomas hirtelen elfehéredő arccal bámulta az alattuk észveszejtő sebességgel távolodó földet.

– Ez rosszabb, mintha zuhannánk! – üvöltötte lar Nordana, s rémült szemein tisztán látszott, nagy tapasztalatokkal rendelkezik a kérdésben.

 

– Még szerencse, hogy mi vagyunk felül! – jegyezte meg felfordult gyomorral a korg, és nagyon óvatosan a korlát fölé próbált hajolni. – Csak végszükség esetére! – fordult hátra egy kényszeredett mosollyal, amikor végül elérte a célját.

Larabie lenézett, és a kocsi átlátszó „deszkáin” keresztül tisztán látta az alattuk emelkedő kocsiban álló Anis, Tufir, Suyenas és Vinidis arcát, a velük egy helyre szorult Cwirat an Shuwiréval együtt. Velük ellentétben a lentiek néma csendben fogadták a gyomorszorító eseményeket, s csak a fiatal lovag arcára ült ki a bizonytalanság egy-egy nagyobb légörvényt követően.

 

A kocsi a felhők felé emelkedett, és amikor már mindannyiuk szájából gőzölgő páraként tört fel a kicsapódó lehelet, az alattuk szélsebesen tovasuhanó táj eltűnt a hófehér gomolygásban. Az emelkedés aztán egyszer csak véget ért, és a „hajtó” egy jól észrevehető mozdulattal új irányt szabott a szekérnek.

Nem egyszerű suhanás volt ez, hanem fékevesztett száguldás a metszően hideg levegőben. A szél süvítve száguldott el a fülük mellett, és ők nem sokára azon kapták magukat, hogy fázva, remegve bújnak össze a kocsi aljában, és próbálnak egymáshoz közel húzódva valamelyest megmelegedni.

 

– Ez így nem fog menni! – préselte ki remegő ajkai között Larabie egy fertályóra múlva a szavakat. – Ha továbbra is így haladunk, aligha érjük meg az utazás végét.

– Vigyél lejjebb, különben megfagyunk! – közölte Nemut a hajtóval.

 

– Akkor lassítanom kell! – jött a vibráló érzelmektől robbanó válasz.

– Ha megfagyunk idefent, hiába érkezel meg időben! – nyomatékosított Nemut, és némán tűrte a felé forduló fej viharszagú pillantását. A hangtalan párharc, csak alig néhány pillanatig tartott, aztán – mintha a két szekér valamely láthatatlan kötéllel lett volna összekötve – a kocsik egyszerre mozdultak, és váltottak irányt a lentebbi régiók felé.

 

– Az efféle lényeket nagyon nehéz kordában tartani, s mostani vezetőnk vállalatjában úgy hiszem, messze több a kényszer, mint az önkéntes felajánlás – mondta Nemut a többieknek, amikor végre a felhőszint alá értek.

A levegő továbbra is hideg maradt, ám sokat vesztett korábbi fagyosságából. Larabie magába mélyedve ült a többiek között, s gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a reggel látott képek köré. Újból érezte, miként érinti meg lelkét a végtelen űr hidege, és hogyan nyúl felé a csontkéz, hogy magával ragadja a sötétbe.

 

Erős szorítására ébredt a vállán, s Rolak megtermett alakja magasodott fölé, ahogy kinyitotta álomtól duzzadt szemeit.

– Ezt jobb, ha látod! – mondta ridegen a korg, és a kocsi korlátja felett áthajolva lefelé mutatott.

 

Larabie előbb ösztönösen fel akart állni, hogy kövesse a barbár példáját, aztán ráeszmélt hol van, és egyszerűen csak keresztülnézett a szekér padlatán. A szemei előtt kibontakozó látvány azonban nem engedte, hogy továbbra is ülve maradjon.

Amíg ő aludt, a szekerek elérték úti céljukat, és most alig néhány száz méternyire a föld felett körözve keringtek egy lángokban álló falu felett. Lentről fekete füst csapott fel az égre, s a tűz perzselő melegét, még a kocsin keresztül is érezni lehetett.

 

– Azt hiszem, elkéstünk, már ami az orkokat illeti – bökött ujjával az alattuk futkosó szőrös alakokra a korg, és fejét jobbra-balra ingatva hangosan megroppantotta nyaki csigolyáit. – Szó ami szó, nagy kedvem lenne közibük rontani, és elégtételt venni rajtuk a falusiakért.

– Ezt úgy mondtad, mintha a barbárok nem pont ugyanezt tették volna minden egyes zászlóháború alatt – legyintett Larabie.

 

– Persze feldúltuk, ami az utunkba került, és elvittük, amit lehetett, de sosem öltük meg azokat, akik nem álltak ellen! – köpött ki a korg.

– Krad nevére, ezt nem hagyhatjuk! – ért a közelükbe a másik kocsi, és az őket körülölelő szelet túlkiabálva Anis De Brog szólt át hozzájuk. – Az erdő szélén leszállunk, és véget vetünk a mészárlásnak! – adta ki a parancsot lovag, és a szekerüket vezető elementál máris a mutatott hely felé vette az irányt.

 

Ezúttal levél sem rezzent a két kocsi érkeztére. A zsoldosok késlekedés nélkül ugrottak a földre, s míg a fegyverforgatók az erdő fáit vették szemügyre, addig a mágiahasználók a szellemsíkokon tekintettek körbe.

– Cwirat an Shuwir itt marad és megvár bennünket. Mi észrevétlen behatolunk a faluba, és a meglepetés erejét kihasználva megfutamítjuk ezeket az átkozott férgeket! – adta ki a parancsot a lovag, és lángoló szemekkel, futólépésben indult meg a házak irányába.

 

Az esztendők szülte tapasztalatnak köszönhetően mindannyian megtalálják helyüket a falu felé vonuló néma alakzatban. Az ék élén Anis De Brog haladt, mellette a korg vonta elő pallosát, míg balján Nemut cwa Cwison lépdelt lángoló tekintettel.

Larabie lar Nordanára nézett, és ugyan azt a rémült csodálkozást vélte felfedezni a szemeiben, mint amit ő érzett a parancs hallatán. A meglepetés előnye ugyan náluk volt, de odafentről legalább ötventucatnyi állig felfegyverzett orkot látott a faluban nyüzsögni. Túl sokan voltak bent ahhoz, hogy minden előkészület nélkül berontsanak közéjük.

 

– Legalább mérjük fel az erőiket, mielőtt berontunk közéjük! – szaladt ki a száján a gondolat, miközben az erdő szélét elhagyva lassan már a falu széléhez közeledtek.

– Hogy aztán mire végzünk vele, már ne legyen értelme bemenni? – csóválta meg a fejét a lovag. – Ha várunk, azzal kockára tesszük az ott lévő pyar hitű emberek életét. Most kell cselekednünk, különben nem lesz miért közbelépnünk!

 

Larabie döbbenten figyelte a kezét, ahogy minden ellenérzése dacára elővonja a kardját, majd egyfajta belső kényszertől hajtva követte az emelkedőről lefelé vonuló társai csoportját.

Az első szörnyeteget a falu második házának takarásából fedezték fel. Ritka szívós dög lehetett, mert a lovag intésére mozduló Suyenasnak két nyílvesszőt is a mellkasába kellett pumpálnia mire végül szörtyögő hangokat hallatva, rettenetes vergődések közepette kilehelte a lelkét az út porában.

 

– Ameddig tehetjük, maradjunk együtt, és fedezzük egymást! – adta ki a parancsot a lovag. – Amint komolyabb ellenállásba ütközünk, okozzátok a lehető legnagyobb pusztítást a lehető legrövidebb idő alatt! Ha végül balul ütne ki a dolog, találkozunk az erdő mellett, ott, ahol az elementálok letettek bennünket – fejezte be a mondandóját, és a falu főtere felé indult.

Az első test-test elleni összecsapásra a harmadik átlőtt torkú ork után került sor, míg az igazi próbatételre csak a település közepén álló kicsiny kápolnától alig ötven méternyire. Ekkor azonban – a felharsanó fájdalomüvöltések hatására – elszabadult a pokol, és a környező házak közül megszámlálhatatlanul rontottak elő a fosztogatás lázától feltüzelt szörnyetegek.

 

Pillanatok alatt vad üvöltéstől, Nemut és Suyenas áldásos munkájának eredményeképpen, megveszekedett darazsakként süvítő nyílvesszők zsongásától és egymásnak csapódó fémpengék csengésétől lett hangos a falu aprócska tere. Az orkok túlereje olyan nagy volt, hogy az őrült kavarodás egy pillanat alatt elsöpörte a zsoldosok alakzatát, és szanaszét sodorta őket.

Larabie elhajolt egy torkának irányzott vágás elől, kibújt két, felé csapó fogazott penge útjából, s mielőtt még egy negyedik támadója a hátába vághatta volna fejszéjét, egy gyors riposzttal felnyitotta az ügyesen helyezkedő torkát. A jól sikerült támadás eredményét megcsodálni már nem maradt alkalma, mert egy későn észrevett lándzsadöfés felsebezte a combját, s figyelmeztette rá, hogy a pillanat, a lehető legkevésbé sem kedvez gondtalan bámészkodásnak.

 

Forróság csapta meg az arcát, és a semmiből támadt hőhullám támadóival együtt taszította hátrébb. A házak közül rohamozó orkok útjának közepén hirtelen lobogó tűzfal jelent meg, mely lángra gyújtott minden közelébe érő szörnyszerzetet. Éget szőr és hús bűze töltötte meg a levegőt, miközben fáklyaként lángoló, veszettül vonyító orkokkal lett tele a terecske.

Tufir.

Larabie jobbra vágott, csuklóban elmetszett egy fegyvertartó kezet, s mielőtt még a kör ismét bezárult volna körülötte, a felcsapó lángoktól megdöbbent szörnyek között kicsusszant a megnyílt résen.

 

Félretaszított útjából egy elviselhetetlen bűzzel égő, szőrös orkot, majd a fekete füsttel lángoló házak felé rohant, hogy pillanatnyi menedéket leljen a falak között, ám mindeközben rettenetes „déja vu” érzéssel küszködött. A látvány kísértetiesen emlékeztette valamire, ami már emlékei között lapult.

Kardja kosarával félresöpört egy lecsapni készülő buzogányt, vállal beleöklelt az egyensúlyát vesztett orkba, s mikor az meglepetten a földre zuhant, – korábban aligha nézhetett ki ekkora erőt a törékeny lányból – futtában kíméletlenül mellkason szúrta. Még hallotta a háta mögött felharsanó fájdalomüvöltést, de akkor ő már ina szakadtából futott a menedéket jelentő falak felé.

 

Berontott az első ajtón, s mielőtt még körbenézett volna, fejmagasságban, vakon a mögötte lévő bejárat felé vágott. A pengéje húst ért, s mikor a lendülettől hajtva megfordult, hogy szemrevételezhesse művét, egy vért szortyogó, torkát harcos szörnyeteggel nézett szemközt. A sárga szempár vad dühvel és csalódottsággal bámult felé.

Larabie gondolkodás nélkül rávágta az ajtót a haldoklóra, s mielőtt még az ork társai félrependeríthették volna útjukból a magatehetetlen alakot, két ládát és egy széket lökött a torlasz elé. Még be sem fejezhette igazán a munkáját, amikor az ajtó előbb meghajolt, majd néhány fejszecsapásnak köszönhetően középen beszakadt. Sarkon fordult, és további időveszteség nélkül a hátsófalon lévő ablak felé rohant. Átvetette magát a kifeszített disznóbőr hártyán, kigurulta az esést, s miután talpra állt, visszarohant oda, ahol hívatlan ostromlói a ház ajtaját döngették.

 

Mielőtt az orkok észbe kaphattak volna, már hárman feküdtek holtan a koromtól és kiontott vértől szennyes földön, míg egy negyedik súlyos sebét markolva oldalán, erőtlenül dőlt a ház falának. A maradék öt azonban gyilkos dühvel vetette magát törékeny támadójukra, aki a többszörös túlerőnek engedve pillanatok alatt a szomszédos ház falához szorult.

Amint háta a köveket érte, és elállta előle a menekülés útját, alig tíz szívdobbanásnyi idő alatt két könnyebb sebbel lett gazdagabb, míg az ő pengéjét könnyűszerrel kerülték el az alakzatot talált vértezetes zsoldosok. Megérezte, hogy bajban van, s szájába a vereség keserű füstíze tódult, miközben erejét megfeszítve az életéért küzdött.

 

Kétszer is megpróbált kitörni szorongatott helyzetéből, ám minduntalan villámként kereszteződő pengék állták el az útját, s összeszokottan küzdő ellenfelei egy kicsinyke rést sem hagytak neki, amelyen kibújhatott volna. A félelem kegyetlen vadsága öntötte el tagjait, s bár valahol tudata legmélyén tisztában volt vele, hogy az előtte álló ellenfelei helyett az önkényesen, és rosszul döntő Krad lovagra haragszik, eszelős dühvel vette magát rájuk.

Előrántotta második pengéjét, s egyszerre támadott mindkét fegyverével. Aljas trükköket vetett be, az acél hegyével védtelen pontokat keresett a páncélok elcsúszó lemezei között, ágyékra szúrt és gáncsot vetett szorongatott helyzete szülte tombolásban, ám a vértesek pont eléggé kiismerték ahhoz, hogy meg se próbálják az általában elfogadott harci szabályokat alkalmazni vele szemben.

 

Amint megvadult, a pajzsokból és kardokból álló fémfal összezárult előtte, s csak azért nyílt meg egy-egy pillanatra, hogy élőn hullámzó új szörnyetegként, féltucatnyi érdes nyelveinek egyikével sebet ejtsen rajta.

Fogazott penge tépte fel a homlokát, vér folyt a szemébe és homályosította el a látását, miközben bal vállán újabb mély sebet ejtett egy meghatározhatatlan forrásból érkezett lándzsadöfés. Karja gyorsan elnehezült a vérveszteség okozta gyengeség következtében, s idővel azon kapta magát, hogy második fegyverét leeresztve, utolsó erejével, félvakon küzd az életéért. Talán, ha perceket adott volna még magának az életből. Tudta, hogy ennyi idő alatt a monoton támadások folyamatos ismétlődése felőrli maradék erejét is, és elég lesz egyetlen pillanatnyi lankadás, hogy az orkok darabokra szaggassák.

 

Egyik támadója szó nélkül lehanyatlott, s mire a többi észbe kaphatott volna, újabb feketenyelű dobótőr meredt ki a soron következő lehanyatló alak tarkójából. A fekete incognót viselő toroni éjsötét démonként vetette magát a küzdelembe, és a kezében felvillanó rúnakard rendre halálos sebeket nyitott a szőrös testeken. Alig néhány minutummal később csak halott orkok hevertek a több sebből vérző Larabie körül.

– Köszönöm! – nyögte a térdeire támaszkodva, hátát a falnak vetve.

 

– Szóra sem érdemes! – nevetett rá Vinidis, és balját nyújtotta a lány felé, miután vérmocskos dobó tőreit tisztára törölte áldozatai szőrében. – Ideje lenne eltűnnöd a nyílt színről!

– Azon leszek! – ragadta meg a kezet a lány, és felhúzta magát a fal tövéből.

 

– Légy óvatos! – intette a toroni a bajvívónőt. – Érzem, hogy van itt valami, ami még nem fedte fel magát előttünk, de régóta van már ehelyütt! – mondta, majd a házak takarásában a kicsinyke kápolna felé vette az irányt.

Larabie hátát a falnak támasztva a beszakított ajtóig támolygott, majd amilyen csendesen csak tehette, beóvakodott a kunyhóba. Odabent csend és félhomály fogadta. Halkan behajtotta maga mögött a szétrúgott nyílászáró maradványait, és a ház belseje felé lopakodott.

 

A mordulással együtt felvillanó vörösen izzó szempárt csak az épület közepén vette észre. Keze ösztönösen fordította arra a kardot, holott érezte, ebben a küzdelemben aligha jut majd szerep a puszta acélnak.

*

Vinidis végigfutott a falak mentén, és épp időben érkezett, hogy lássa, amint a több oldalról szorongatott Anis De Brog csapást csapás után osztva behátrál a falu legnagyobb házába. Az orkok egyike abban a minutumban üszköt vetett a ház tetejére, miközben a vértesek maradéka az ajtónál tülekedett, és egymást akadályozva igyekezett bent tartani a veszedelmes ellenfelet. Ekkorra legalább húszan vették körbe a házat, s még tucatnyi gubancos szőrű rettenet rohant fel, s alá a kicsiny téren, hogy alkalom adtán ellenfelet találjon magának.

Vinidis néhány szívdobbanásnyi ideig komolyan fontolóra vette, hogy egy vakmerő rohammal magára vonja az orkok figyelmét, ám ekkor Suyenas tűnt fel a szemei előtt, ahogy több sebből vérezve menekül egy csapat nekivadult támadó elől. A döntés egy pillanat töredéke alatt született meg benne, és a vadul acsarkodó lovag helyett, a némaságba burkolózó félelfet választotta.

 

– Kránba veled, átokverte imposztor! – legyintett az Aranykör Lovag felé, akinek menedéke ez idő tájt már fennen lángolt, s a ház sarokpilléreit buzgón csépelő orkok sem ígértek hosszú kitartást a tartószerkezetnek.

Vinidis átrohant két kunyhó között, lesből lecsapott egy védtelen tarkóra, elkerült egy buzogánycsapást, rövidebb fegyverével inakat vágott át két csupasz lábszáron, s mielőtt még a fejhangon vonyítók a földre rogyhattak volna, egy lendületes csapással lecsonkolta az ismét feléje lendülő zúzófegyvert tartó kezet.

 

A pillanatnyi nyugalmat szemlélődésre használta fel.

Előtte alig húszméternyire egy csapat szörnyeteg gyűrűjétől körülvéve az egyik lángoló ház falának szorítva fedezte fel ismét az íjászt. A félelf alig harminc centis pengéjével igyekezett távol tartani magától a többnyire lemezvértet viselő orkokat, mind kevesebb sikerrel.

 

Vinidis végzett a két földön fetrengővel, félreütött egy feléje repülő hajító bárdot, majd mielőtt még Suyenast végképp legyűrték volna üldözői, két hajítókését előreküldve hátulról csapott le a már győzelmét ünneplő kompániára.

A dobótőrtől találtak egyike holtan rogyott le, mire kiáltás harsant egy ezüst sisakot viselő hatalmas termetű ork szájából, s mielőtt még a toroni nagyobb pusztítást vihetett volna végbe a soraik között, néhányan szembefordultak vele, és rendezett alakzatban fogadták támadását. Számbeli fölényük – dacára halottjuknak és súlyos sebesültjüknek – még mindig szembeötlő volt, és vezérükkel együtt még mindig több, mint hatan voltak az egyetlen karddal a kezében velük farkasszemet néző ember ellen. Hitték: győzelmükhöz nem férhet kétség, s ezzel a sorsuk végérvényesen megpecsételődött.

 

A toroni elhátrált előlük, s mikor kellő távolságra elcsalta a zsoldosokat a faltól, látványosan melléjük dobott két újabb dobótőrt. Az orkok közül kettőnek kellett a porba hullania, – köztük az ezüst vértes parancsnoknak is – mire a többiek felismerték, hogy a támadó nélkül maradt íjász halálos vesszői szedik áldozataikat közülük. Ekkor ketten vesztükre megbontották az alakzatot, hogy a véget vessenek a halottaiból feltámadt orvlövész ynevi pályafutásának, s ezzel alá írták a magányos fegyveressel szemben maradó társaik végzetét.

Vinidis egy kiszámíthatatlan mozdulattal belépett egy mellmagas vágás alatt, vállával a társának taszította az egyensúlyát vesztett orkot, majd kegyetlen erővel ágyékon rúgta rámozdulni próbáló támadóját. A pillanatnyi szünetet kihasználva kilibbent központi pozíciójából, és hátba szúrta a társával összegabalyodott orkok egyikét.

 

Mellkasszakasztó robaj és földrengésszerű remegés rázta meg a talajt. A toroni a hang irányába nézett, és látta, ahogy az Anis De Brogot maga alá temető ház összeomlik. Por és mindent elborító füst tört ki a lerogyó tető maradékai alól. Nem volt ember, aki túlélhette a pusztulást odabent, de még a ház körül álló óvatlan orkok közül is sokan akadtak olyanok, akik egy-egy lezúduló gerendavégtől találtan, törött gerinccel, vagy épp betört koponyával feküdtek a földön.

Vinidis magában legyintett egyet, majd mielőtt még támadói felocsúdhattak volna, torkon döfte a férfiasságát szorongatót, és tőrt vetett a vérző hátú haldoklóba. Mire Suyenas felé nézett, a félelf már épen maradt nyílvesszőit szedegette ki az idegek játékától vonagló szörnyetegekből. Intett a lövésznek, aztán a halott ork nyakából kiálló tőre felé kapott, és futva indult az összedőlt ház irányába.

 

– Ha már megmenteni nem tudtad, legalább a végtisztességet add meg neki! – suttogta magának, miközben a gerincén végigfutó tiltakozás ellenére a romok közt túrkáló fosztogatók irányába haladt.

A csapás a tizedik lépés után érte utol, de csak majd három méterrel később döntötte a földre. Széttárt tagokkal, mozdulni képtelenül feküdt a felszaggatott, mocskos füvön, mialatt fejében egy bíborszínű szempár osztott kegyetlen precizitással fájdalmat.

 

– Végre már! – hangzott fel tudata perifériáin egy nem evilági őrületben tobzódó rekedtes hang. – Végre már!

Keményen koncentrált, hogy tudatát tisztára söpörve, felkönyökölhessen, s résnyire nyíló szemhéjai alól körbetekintsen a körülötte folyó kaotikus pusztításon. Kétszer kellett visszahullania a földre, mire végül sikerrel járt.

 

A látvány önmagáért beszélt, s noha a legkevésbé sem tetszett neki a mód, ahogyan az események zajlottak, be kellett látnia: jelen esetben az elszabadult hatalom furcsa módon az ő érdekeiket szolgálja.

Csak ne kellett volna azt a kesernyés epe ízt a szájában éreznie!

A leomlott ház törmeléke alatt mozdult valami. Előbb zsindely és faltörmelék darabok repkedtek széles ívben szerteszét, majd valamivel később – mikorra, minden egyes szempár a környéken rá szegeződött – Anis De Brog alakja emelkedett ki a beszakadt gerendák, és leomlott falak közül. A lovag vértjét tucatnyi horpadás, és karistolás nyoma borította, s maga az alak is meglehetősen ingatagon állt, derékig eltemetve a lángoló törmelékek között.

Dobhártyarepesztő üvöltés harsant, s a lovag – megmászva az őt bebörtönző füstölgő kupacot – az orkok felé indult, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelmen.

 

– Tharr poklára, miféle átok vagy te? – nyögte a földön fekve Vinidis, miközben azon küzdött, hogy végre talpra tudjon kecmeregni.

Anis De Brog ezalatt újabb izzó üszköket szórva szét maga körül kilépett a ház maradványai közül, és a kezében szorongatott égő gerendacsonkkal esett neki a körülötte álló orkok csapatának. A hatás nem maradt el, és alig néhány pillanattal később, már több mint kéttucatnyi vértes fenevad állta körül.

 

Vinidis fél térdre emelkedett, ám mielőtt tovább folytathatta volna, újabb mentális csapás érte, s a fejében ismét felvillant a vöröslő szempár.

– Végre már! – hörögte a hang gazdája, és a toroni gerince mentén hidegrázás indult el felfelé.

 

Legyűrte magában az elméjét szaggató fájdalmat, gyomron szúrta az épp fejét venni készülő orkot, aztán a ledőlő test alá hengeredett, hogy kikerülje a neki szánt nyílvesszőket. Két tompa puffanást hallott maga felett, ahogy a gyorsan reagáló lövészek végleg pontot tettek a gyomrát markoló alak szenvedéseinek a végére, aztán kigördült a halott testének fedezéke mögül, és az íjászok felé vetette magát.

Elkésett. Vagy ő volt túl lassú, – a fejében még mindig ott zizegő hangok, és fájdalmat hozó szempár miatt – vagy az orkok feszítették meg a vártnál korábban rövid íjaikat.

 

Mielőtt oldalra vethette volna magát, a háta mögül valami elsüvített a füle mellett, és haját megborzolva belecsípett az arcbőrébe. A ház fedezékében álló lövészek egyikének bal szemébe nyílvessző csapódott, és a lélek nélkül maradt test görcsösen összerezzenve roskadt le a földre.

A másik azonban lőtt, és a toroni hiába vetette ismét oldalra magát, a combját erős ütés érte még a levegőben. A fájdalom újabb hulláma az ájulás közelébe taszította.

 

– Végre már! – hörgött fülébe az őrült hang.

– Kránba veled! – felelte nem kevésbé háborodottan, és a szemei előtt játszadozó vörös karikákkal mit sem törődve, igyekezett félvakon fedezékbe húzódni az íjász elől.

 

Bebújt az útjába eső kútkáva takarásába, és szemügyre vette a lábsebét. Szerencséje volt. A nyílvessző ugyan átfúrta az izmokat, de csontot nem ért, és a kibukkanó acélfejnek köszönhetően, acélszálkái nem tudtak beleakadni a könnyen roncsolódó szövetekbe. Mindkét oldalon eltörte a vesszőt, és a fatestet továbbra is a sebben hagyta, hogy elállja a vérzés útját.

Talpra kecmergett, és a kút kávája felett óvatosan körbekémlelt, ám ekkorra már a másodjára maradt íjász fejéből is Suyenas nyílvesszője meredt elő. Az elf ezek szerint felettébb hálás volt neki a szorongatott helyzetben kapott segítségért.

 

Vinidis kilépett a fedezék mögül, a lovag felé indult, hogy a segítségére legyen, majd megállt.

– Így már érthető! – dünnyögte a fogai között, és irányt váltva a közeli házból kilépett éjfekete alak felé indult.

*

Larabie látszólag megrémültén a fal mellé húzódott, majd mielőtt még túl sok időt hagyott volna ellenfelének, a kőnek támaszkodó ládáról elrugaszkodva a vörösen izzó szempár felé lendült. Kardját a teste elé kapta, s mint acélfullánkos darázs repült az embertelen hörgéseket hallató ellenfele felé.

 

Kis híján célba ért, amikor egy semmiből támadt erő felkapta, és iszonyatos lendülettel vágta a szemközti falhoz. Feje a kőhöz csapódott, valami élesen a hátába fúródott, s miközben a fájdalom szülte görcsbe merevedve a döngöltföld padlóra zuhant, kardja hangosan csendülve hullott ki a kezéből.

– Azt hitted, megteheted! – csendült fel fejében a kárörvendőhang, és a vörös szemek gazdája közelebb jött hozzá néhány lépéssel. – Te tényleg azt hitted, hogy megteheted! – ért hozzá még közelebb az alak, és arca egy pillanatra az ablakot fedő disznóhályogon keresztül beszivárgó fénykörbe ért.

 

Larabie vesztére felnézett, majd a hátát hasogató fájdalommal mit sem törődve négykézláb kezdett csúszni-mászni, tapogatózni a néhány lépéssel odébb lehullott kardja felé. A vörhenyes képű, himlőhelyekkel torzított arc gazdája ismét felnevetett, majd mielőtt még a lány elérhette volna díszes pengéjét, mágikus erejével magához repítette a fegyvert.

– Most már oly mindegy, akár nálad is lehetne! – kacsintott felé a vörös szempár, miután gazdája, ismét visszahúzódott az árnyékok takarásába. – A szolga már úton van. Érzem a dühét és zabolázatlan őrületét. Ha ideér nem lesz, ki utamba álljon e partokon!

 

– Kedves gondolat – próbált meg úrrá lenni Larabie a hátát égető fájdalmon, majd a kezébe akadó első cserépkorsót az alak feje felé vágta.

A támadás meglepte a torz alakot, és a fején darabokra tört edény éles peremei, tovább rondították a már amúgy is iszonytató küllemű koponyát.

 

– Tálakkal dobálózol, mit szólna ehhez apád? – merült fel benne a kérdést rég halott kardmestere hangján, ám mielőtt még túlságosan mélyre merült volna a gondolat erkölcsi oldalának vizsgálatában, jobbnak látta előbb az életben maradásnak szentel némi időt.

Két újabb kancsót küldött útjára, és ellenfele zavarodottságát kihasználva, ismét nekilendült egy gyors rohamnak. Az utolsó cserépedényt négy méterről küldte útjára, ám az újabb találat elmaradt. A korsó az alak fejétől alig hajszálnyira megállt, s mintha csak egy pajzsról pattant volna le, nekicsapódott a közeli falnak.

 

– Hát nem nyugszol? – nevetett fel a fejében a hang, s Larabie mintha nem is annyira dühöt, mint sokkal inkább élvezetet vélt kiolvasni a mögötte bujkáló érzelmekből.

– Franc beléd! – rugaszkodott neki, és miután alig hajszálnyival kerülte el kardjának hegyét, a véres képű alaknak vágódott.

 

Karhajlatát, pont úgy, ahogyan azt egykoron az egyik erioni csapszék verhetetlen ökölbajnokától tanulta, az ork nyaka köré fonta, hogy az ugrás lendületét kihasználva mögé kerüljön, és fojtó fogásba vegye.

A kivitelezés tökéletes volt, valami azonban védte ellenfele nyakát, ami nem engedte, hogy a karja keresztültörjön rajta. A kancsóval ellentétben ő ugyan nem pattant le a láthatatlan pajzsról, de igencsak igyekeznie kellett, hogy a lendülettől hajtva ne repüljön tovább. A felület sima volt és légies, mintha ott sem lenne, mégis erős, és tartós akár az acél. Szerencsére Larabie az utolsó pillanatban, egy kétségbeesett mozdulattal még meg tudta ragadni saját csuklóját, és súlyánál fogva magával rántotta a nálánál sokkal nagyobb ellenfelét.

 

A földre zuhantak, és a kavarodásban a lánynak sikerült visszaszereznie a fegyverét. Felpattant a földről, és a penge hegyével a fegyvertelen alak torkára mutatott.

– Elég egy apró mozdulat! – mosolyodott el kéjesen, és egy