A hiányzó tartófal pótlása így is majd másfél hetet vett igénybe, s ez idő alatt éjjel-nappal mágusok cserélték egymást a számukra kialakított meditációs körökben, mérnökök ellenőrizték folyvást a feszítő mechanizmusok tartását, és reggelente mentalisták szűrték meg a munkába érkező kőművesek sorát. Arthemis Vendorra többet nem kockáztatott, s az egyház nem sajnálta sem fényesen csillogó aranyait, sem azoknál is értékesebb kapcsolatait, hogy a munka időre befejeződjön.

 

A legrosszabbak mégis a fegyveres pusztítást követő hajnalok voltak, mert míg korábban saját fegyverét fordították ellene, s tudta mire milyen lépéssel válaszolhat, addig az ilyen alkalmakkor Thurias értetlenül és legalább ennyire megrettenve szemlélte a vérbefagyott, halott mesteremberek megborzongtató látványát, és az oldalukra vetett üszkök nyomán megperzselődött falakat. Járt már itt mindenféle népség, hogy elejét vegye Krad térhódításának, ám hála a paplovagok önfeláldozásának, egyikük sem érhette el célját. A templom tovább épült, s a nap, melyen a főhajóban elhelyezett oltár végre felszentelése kerül, egyre közeledett.

Azt követően pedig egybeolvad mindaz a küzdés és erőfeszítés melyet munkás, tervező és pap végzett eleddig, s azontúl Krad örökké nyitott, mindent látó szeme vigyáz majd az épületre.

 

– Csak jönne már el az a nap, ó uram! – nyílt félhangos sóhajra Thurias szája, s a körülötte dolgozó munkások meglepetten néztek a szemükben mindig oly magabiztosnak tűnő építésvezetőre. – Tegyétek a dolgotok! – intett nekik elszégyellve korábbi gyengeségét, s tovább folytatta ellenőrző körútját a fal mellett.

Míg gondolataiba mélyedve rótta köreit, fény nélkül merengő tekintete ismét elakadt az alatta gyülekező színpompás társaságon. A köznép véleménye szerint, a kívülálló kalandozók felbérlése már a rendház utolsó húzása volt a felszentelés előtt, amellyel elejét akarta venni, hogy ellenfelei hasonló népséggel szövetkezve törjenek a templomra.

 

Az építésmester azonban, a többiekkel szemben másban látta a kiváltó okot. Hisz Krad kegyelméből nincs olyan feladat, melyet az isten paplovagjai kevésbé jól tudtak volna ellátni, mint a drága pénzen fogadott szerencsevadászok csoportja. Megérzése szerint, a megoldást valahol Arthemis Vendorra agyafúrt gondolatai között kellett keresni.

A szerencsevadászok között persze akadtak olyan hírességek, mint Larabie Ves Regnecor, az észveszejtő szépségű shadoni pengeművész, aki – ha híre nem csal – nő létére öt képzett fegyverforgatóval is felvette már a versenyt egymagában, vagy Nemut cwa Cwison, az ereni tisztavérű, akinek nemesi köröket érintő szerelmi botrányainál, csak élet-halál párbajaiban aratott győzelmei éltek hangosabban a csőcselék száján.

 

Thurias akaratlanul is megállt, és szemrevételezte az alant ácsorgókat. Csupa zabolázatlan bajkeverőt, törvény elől menekülő latort látott, ha lenézett, mégsem volt joga hozzá, hogy kétségbe vonja ura parancsát.

Ma estétől kezdően ők vigyázzák majd a gondjaira bízott épület védelmét.

Kalandorok

– Nem úgy tűnik, mintha oda lenne értünk – jegyezte meg vigyorogva Thomas lar Nordana, az alacsony, északi ficsúr, akit a városban, a rossznyelvek szerint, egyesek csak a „tőrös” jelzővel illettek. – Mintha nem is a nagytiszteletű Arthemis Vendorra kért volna rá, hogy tartsuk szemünket düledező romhalmazán! Ha sokáig bámul még ezen a módon, nemcsak faltalan lesz a templom, de rövidesen gazdátlan is! – ígérte, miközben szemével az állványzatról őket figyelő építész felé intett.

– Nem azért kapja a pénzét, hogy szeressen – vonta fel vékony, izmos vállait az oldalán rapírt viselő, hosszú barnahajú, csodaszép nő, de hogy szavai értelme ellen tegyen, megvető pillantást lövellt a rájuk bambuló fickó felé. – Nem is ismer minket, de egy csészényi vízben képes lenne mindannyiunkat megfojtani! – Én meg nem azért, hogy ne törjem ízekre a csontját, ha rövidest nem fejezi be ezt az ostoba bambulást! – tért vissza az első mondat értelméhez a kimosakodott barbár, aki látszólag afféle mindenes testőr szerepét töltötte be délvidékről elszármazott úrnője mellett.

 

– Maradj veszteg, Rolak, és még csak véletlenül se keresd a bajt! Jön az magától is, ha igazak a hírek, amiket mindenfelé suttog a köznép – fordult el a lány a továbbra is kihívóan a szemébe néző építésmestertől.

– Ahogy kívánod, Larabie kisasszony! – ereszkedett meg a hordónyi mellkas, ám egy korgtól szokatlanul nagy intelligenciát sugárzó szemekben nem hunyt ki a düh lángja.

 

– A fogadásokra gondolsz nemes kisasszony, amelyek arra köttettek melyik napon esedékes a következő roham? – szállt le csillagos homlokú, pej lováról a többiek által Cwisonként ismert, mellkasig kigombolt, fehér inget viselő ereni nemes.

– Ahogy mondod – hagyta rá Larabie a jóképű alakra, s magában elismerően nyugtázta, hogy a férfi milyen magától értetődő természetességgel bánik lovával. Szerette azokat a hímeket, akik értettek az állatok nyelvén. Tapasztalata szerint sokkal figyelmesebbnek bizonyultak a lepedők harcterén, mint más, azonos nemű társaik.

 

– Ha hinni lehet nekik, a java még hátravan. A Kard Testvériség harcosai legalábbis még nem tették tisztüket az épületnél, holott ők fogadkoztak a leghangosabban, amikor a tervek nyilvánosságra kerültek – mondta lar Nordana, és tőrével egy levágott fejű kígyót rajzolt homokba.

– Ha hinni lehet a mendemondáknak, egyelőre megköti a kezüket nagyasszonyuk elvesztése – legyintett a vörösből hasított, buggyos ujjast viselő korg.

 

– Hella Riquill már több, mint hat éve halott, s nincs az a káoszszekta, vagy akár lovagrend mely túlélhetne, ha ilyen sokáig marad vezető nélkül. Ám ha nem tévedek, jelen esetben a szükségesnél is többen álltak sorba a megtisztelő címért – simogatta meg lova fejét Nemut cwa Cwison, és lazított valamelyest a haslón is.

– Arnil dhu Agron a név, amit keresel – vette közbe Larabie Ves Regnecor, ám úgy beszélt, mintha minden egyes kimondott szó égette volna a száját. – Tán magad sem hinnéd, de mire uralomra jutott, nagyobb veszteséget okozott rendjének, mint a tizenharmadik zászlóháborúban észak urai együttvéve.

 

– Nem kár értük! – legyintett Nemut, mint akit különösképpen nem érint a história. – Egyébiránt igazán kár, hogy vendéglátóink ilyen soká váratnak minket ebben a hőségben. Elvégre, ha mi megtiszteltük őket a pontosságunkkal, a legkevesebb, hogy ők is ugyanezt tegyék velünk! – fújt dühösen az imént érkezett.

– Talán csak megint a régi hibát követik el, s ekképpen egy társaságként gondolnak velünk, „noha így nem láthatják meg az indivídum akaratában rejtező gyönyörűséget” – mosolyodott el lar Nordana a másik északi indulatait látva.

 

– Altuwiron? – nézett kérdőn az alacsony, kopasz alakra az északi nemes.

– Mortanda. Ha szárnyalni kezd a lélek. Még ha némiképp csorbát is szenvedett a helyzet kedvéért – mosolyodott el szerényen a tőrvető, ám fakókék szemében leplezetlen elégedettség ült.

 

– Hol késik hát az az átokfajzat, hogy várni kényszerülünk miatta? – szegezte a kérdést az árnyékba húzódott félelfnek a lány, ám a hosszú életű nyomát sem mutatta, hogy válaszolni szándékozna.

– Tán nem hallod komám, hogy a kisasszony hozzád beszél? – szólalt meg dörmögő hangján a korg, ám indulatnak nyomát sem lehetett találni a hatalmas testből feltörő kérdésben, sőt mintha még egy elnyomott mosoly is bujkált volna valahol a szavak között.

Suyenas felkapta fejét a kétes értékű figyelmeztetésre, de amikor tekintete a barbár mosolygós, barna szemébe fúródott, némileg megenyhült sértett büszkesége.

– Fickó nem a barátom, s bár egyszer már láttam munka közben, továbbra sem vagyok a gardedámja. Ha tudni akarod miért késik, kérdezd meg őt magát!

 

– Jól van no, a hölgy csak ideges, mert nem rajong érte, ha megváratják – kacsintott a korg Suyenas felé.

A félelf lehajtotta fejét, s a gesztusból egyértelműen kitűnt, hogy több időt nem kíván szánni a dologra.

 

– Pedig tényleg itt lehetne már! – állt fel a korg a fal mellett felhalmozott kövekről, és piszkos kezét egy önkéntelen mozdulattal a nadrágjába törölte.

A shadoni lány elnyomott magában egy bosszús szisszenést, mikor a vagyont érő nadrágon széles nyomot hagyott a mészfoltos tenyér, de nem öntötte szavakba indulatait. „Hiába eszesebb, mint a többi, a vérét nem tagadhatja meg!” – sütött az arcáról, miközben az elégedetten vigyorgó barbárt figyelte.

Ha nem lenne olyan fantasztikus szerető, aligha bajlódnál vele ennyit! – figyelmeztette magát a miértekre, és szemét lesütve, figyelmét a lába alatti finom pornak szentelte. – Elvégre mi jobbat is várhatnál? Elárvult shadoni nemes família pénz, befolyás és pártfogók nélkül. Rendkívül rossz kombináció a városok városában. A vér kötelez, s a szokások közt akad, mely idővel sosem felejthető, sosem hágható át. Az apjának pedig már ideérkezésükkor kitelt az ideje, s az öreg családfő naphosszat csak ül a szállásukul szolgáló fogadó második szintjén, s konokul várja a napot, mikoron száműzetése véget ér.

Pedig Shadlek urainak emlékeiben sem él már a Ves Regnecor család. Elmúltak azzal együtt, ami egykor rommá lett a Del-Nato folyó partján. Az ősi kúria, s a vele együtt megégett családi birtok mára nem több, mint üszkös kőhalom.

Csekély áldozat az egyetlen oltárán, ha Shadlek jó híre forog kockán.

Apja tévedése, mellyel bizalmát helyezte a tartomány uraiba, – kik egytől egyig jártak már birtokán, vadásztak erdeiben, s élvezték a háza vendégszeretetét – vesztét okozta az egész családnak, s csak hóhéraik jóindulata volt az, ami élni hagyta őket, azon forró lángokkal teli éjszakán. A férfi bízott bennük, s talán még ma sem látja be, hogy ők voltak a tisztáldozat abban a különös játszmában, mely már emberöltők óta húzódik a királyi város és a bűn menedéke, Shadlek között.

Larabie emlékezett még a sajnálkozó arcokra, a álságos könnyektől csillogó szemekre, s a szolgák halálban megkövült pillantására az éjszakán, mikor addig volt élete múlttá lett, s dadája előbb tőr, majd tűz által vált semmivé. Domvik megmocskolt oltárait, az eltenyészett bűn forrását, minden gonoszság fészkét tisztította meg azon az éjjelen az inkvizíció igazságos ökle, s ha apja társainak kezét nem köti meg az ősi vér tisztelete, talán ők maguk is a csatlósok sorsra jutnak – így azonban sorsuk a menekülés lett, s hogy a rájuk pusztulást hozók éjjelente nyugodt lélekkel hajthassák fejüket párnájukra, száműzetésük helye az elérhető legmesszebbi zugban határoztatott meg.

A kalandozók városa, a világ közepe, minden lator és zsivány tanyája, mely szenvtelenül nyeli el az ideözönlőket, s ugyanily némán huny szemet felette, ha hajnalban leborult arccal látja némelyiküket a szennyvízcsatorna vízében úszni. Ideális hely egy hatalmát hátrahagyott nemesi família végső elveszejtésére.

A shadleki nemes urak terve kis híján bevált, ám a család fegyvermestere, kihez apja – utolsó, s talán egyetlen jó döntésével – mindenek felett ragaszkodott menekülésük óráján, áruba bocsátható kardja révén némi tiszteletre, és ami ennél is fontosabb, elegendő bevételre tett szert a vízválasztónak bizonyuló első évek átvészeléséhez.

Éljen mindenki abból, amit múltjából hozott, ismerte fel az ez idő tájt tudatára ébredő, nevelőnő nélkül maradt Larabie az új törvényt, és a család heves ellenérzéseinek dacára, vívóleckéket vett a fegyvermestertől.

– Megtérülő befektetés – mondogatta, ha apja az orra alá dörgölte nemes kisasszonyhoz méltatlan viselkedését. – Pont úgy, mint ahogy a bankházakban folyik. Most beteszem a pénzem, s később azzal együtt veszem ki onnan, amit nekem fialt. Az idők változnak, s nekünk idomulnunk kell hozzájuk, ha nem akarunk végképp a múlt részei lenni!

– Inkább leszek múlttá, minthogy még éltemben veszítsem el önmagam! – csattant fel az idős családfő, és Larabienek nem volt szíve elmondani neki az igazat, hogy mindez már csak történelem, s a család, ami valaha voltak, Shadlek urainak terve szerint, már akkor elveszett, amikor ö botor módon megbízott döntésükben, s boszorkányság vádjával nevüket törölték a nemes házak sorából. Mostanára – hiába is tagadják körmük szakadtáig – ők sem mások, mint egyek Erion szerencsevadászai közül, akik a herceghez hasonlóan, régen volt uralmukat tovább istenítve, vakon vallják magukat kihalt és megégett területek jogos birtoklóinak.

Tizedik éve már, hogy kardjából él, és a fegyvermester halála óta a negyedik, hogy a család eltartása egyedül az ő vállára nehezedik. Fivérei túl kevélynek bizonyultak, hogy megbocsássák apjuk tévedését, s amint lehetőségük nyílott rá, magára hagyták az öreg bárót.

– Ha akarsz, velem jöhetsz! – mondta legfiatalabb bátyja hat évvel ezelőtt, amikor testvérei közül utolsóként elhagyta a családot. – Nem lesz könnyű, de mégis könnyebb, mintha az egész családot a hátadon kellene cipelned!

Nemet mondott. Nem mintha nem kedvelte volna a bátyját, vagy nem értette volna meg szándékait, de túl fiatal és túl alkalmazkodóképes volt hozzá, hogy valóban haragudni tudjon az apjára. – Maradok – rázta meg a fejét, és hátat fordított fivérének, hogy annak ne legyen módja meglátni kibuggyanó könnyeit.

Azóta embert ölt, és persze másfajta szerzetet is.

A könnyei pedig elapadtak, s mikor mestere elbukott, egymaga állt bosszút érte, egyrészt hogy erejét bizonyítsa, másrészt hogy elfoglalja megüresedett helyét az erioni furcsa hierarchiában. Azt tette, amit apja oly látványosan megvetett, de ami az életben maradást jelentette számukra: dolgozott. Bérbe adta a kardját, férfiként küzdött, s idővel elszámolt büszkeségével, utóbb lelkiismeretével is. Kimosakodott korgokkal adta össze magát, aljas trükköket használt, hogy elnyerje a győzelmet és az azzal járó jutalmat: az életét.

Bár egykor nemesnek született, mára nem tartotta annak magát, s megelégedett a kétes értékű tisztelettel, mely fürgén villanó kardját övezte.

– Amott jön a fickó! – rázta fel gondolataiból Thomas lar Nordana csendes hangja, aki a tér bejáratánál feltűnt magányos lovasra mutatott.

 

– Épp ideje volt – fújt bosszúsan, és hogy elrejtse korábbi elgyengülését, idegesen babrálta kardja mesés ékekkel díszített markolatát. – Ha még késik egy kicsit, kénytelen lettem volna én magam megszabdalni annak az átokverte építésznek a fülcimpáját! – intett meg sem fordulva a háta mögé.

– Pedig higgye el nekem, kár lenne azért nem épp formás hallószervért, Ves Regnecor kisasszony! – nyílt mögöttük a kapu, s Krad paplovagja, néhány fegyveres csatlós és egy fiatal lovag kíséretében lépett ki rajta.

 

– Arten con Datida, ha nem tévedek – biccentett Larabie az öles termetű alak felé, és oda sem kellett néznie, hogy tudja, Rolak épp azzal van elfoglalva, hogy kitalálja, vajon a fickó a mellvértje nélkül is nagyobb lehet-e nála.

A korg nem mindennapi figura volt. Fajtájától eltérő éles eszével sokszor meglepte a lányt, ám a magával hozott szokásai közül jó néhányat – akárcsak ő maga – sosem tudott levetkőzni. Egyszer Welle tavernájában, részeg fejjel, minden figyelmeztetés nélkül nekirontott a Rivini Arénában szerzett sorozatos győzelmeit ünneplő gladiátornak, és a hozzá tartozó teljes asztaltársaságnak. Mire a szerencsétlen bajnokot ki tudták szabadítani a karjai közül, annak már kevesebb foga volt, mint amivel egy jót kockázni lehetett volna. Mindez persze félreértés volt, hiszen a majd két méter magas, szerencsétlen fickó – miután nagy nehezen felállították – alig ért Rolak homlokáig. A méregetés azonban jelen pillanatban úgy tűnt megfelelő eredménnyel zárult, mert a barbár kiengedte mellkasából a benntartott levegőt, ami nála a harci kiáltás elmaradásának, és ezáltal a békülékenységnek a biztos jele volt.

 

– Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem mindannyiukat! – hajtott fejet a paplovag a társaság előtt, és beljebb invitálta őket.

– Pedig nem sokon múlott, hogy kis híján elszalasztottá az alkalmat! – jegyezte meg epésen Nemut cwa Cwison, és fejével – akárha véletlenül tenné – az utoljára érkezett felé intett.

 

Szó ami szó, a hóhajú férfinak sietős útja lehetett idáig, mert a meleg épp úgy foltot ejtett ruháján, mint fekete hátasa verejtéktől csillogó bőrén, s bár a lovas a mai napra zöldbe és kékbe öltözött, úgy tűnt az égieknek más színek voltak kedvesek, mert jobb lábán egy friss szakadás mellett mintha pirossal festették volna meg nadrágját.

– Vinidis-Re L'Hass – biccentett feléjük a jövevény, és további késedelem nélkül lesiklott az állatról. – Bocsánatotokat kérem! A kosárfonók utcáján nagy tülekedés támadt. Feltartottak, s utóbb, időm fogytával, nehezemre esett átküzdenem magam rajta.

 

– Ami azt illeti, legközelebb én is meggondolom, hogy azt az utat válasszam-e – mosolyodott el Larabie, és a férfi sebére mutatott. – Élesek arrafelé a törött vesszővégek.

– Ha végeztünk, a felcser majd ellátja a sebét – sürgette az ajtóban ácsorgókat con Datida, és hogy jó példával járjon elől elindult az épülő templom mélye felé. – Mint azt láthatjátok, a szentély kertjének falai készen állnak, s mert a korábbi támadások miatt szükségét éreztük, belülről gyilokjáróval láttuk el őket – mutatott körbe a lovag az épület mentén.

 

– Nem ártana egy-két magasított mellvéd sem, ha komolyabb összecsapásra kerülne sor – jegyezte még lar Nordana csendesen.

– Imádkozom érte, hogy ne úgy legyen, de még a délután folyamán küldök két embert, aki segítségére lesz a védművek megépítésében – felelte con Datida hátra sem fordulva.

 

Átvágtak a poros udvaron, mely egyelőre még nyomát sem mutatta a nemsokára e helyütt pompázó kertnek, s az állványzat tartóoszlopai közt átkelve a templom főhajójába jutottak. A fölébük magasodó belső tér mérete egy pillanatra lenyűgözte mindannyiukat, s akarva akaratlanul áldoztak néhány szívdobbanásnyi időt a kitárulkozó látványnak.

Bár a falak jobbára még festetlenül álltak, s a tető fedetlen részein át besütött a lassan estébe hajló nap sugara, a csarnoknyi terem hűvösével és nyugalmával, a padok közt futó márványborítás szilárdságával jótékonyan hatott a belépők hőségtől felpezsdült idegeire. Mindent belengett a száradó mész illata, s mintha mindez egyfajta megújító szertartás része lett volna az ajtóban állók, a születendő épülettel együtt egy pillanatra fiatalodni érezték magukat.

 

– Fenséges remekmű! – törte meg a csendet cwa Cwison. – Noha nyomába sem érhet a főkatedrálisnak, a maga nemében páratlan alkotás!

– Ezek szerint megfordult a Palotanegyedben – biccentett elismerően con Datida, és intett a társaságnak, hogy kövessék.

 

Átvonultak a főhajón, s az oltár előteréből nyíló ajtón keresztül a papok leendő szálláshelyére érkeztek. Odabent frissítőkkel és gyümölcsökkel megterített asztal várta őket. A lovag hellyel kínálta mindannyiukat, majd ő maga elfoglalta az asztalfőt. Mögötte a nyugalom rendíthetetlen szobraként állapodott meg a kíséretéhez tartozó lovag, miközben a csatlósok betették mögöttük az ajtót.

– Köszönöm, hogy eljöttek! – mosolyodott el Arten con Datida, s szemeit elégedetten futatta körbe a társaságon. – Az ügy kényes részleteiről, már minden bizonnyal tudomást szereztek, de engedjék meg nekem, hogy a teljesség kedvéért ismételten elsoroljam önöknek azokat…

Larabie szemével a többieket kutatta. Megannyi kőarc, mely, mintha nem is emberekhez (és félelfhez) tartozna, szemernyi érzelmet sem mutat, miközben az életüket majdan fenyegető veszélyről esik szó. Tudta, ha most megnézhetné magát kívülről, pontosan ugyanezt látná. Rendíthetetlen nyugalmat, mely igazából nem más, mint félelmeik állarc mögé rejtése.

Elvégre egytől egyig mind zsoldosok és szerencsevadászok voltak, akik életüket teszik fel bérükért cserébe. Közöttük nincs helye elmélázó gondolatoknak, esélylatolgatásnak, ha az események élesbe fordulnak. Egy szívdobbanásnyi megingás mindannyiuk halálát okozhatja, míg a gyors döntés akár az életüket mentheti meg.

 

Tekintete a vérző toronin állapodott meg. A tengerparti démonimádók városa túl messze esett Shadontól, hogy megítélését gyermekkori előítéletek torzíthassák. Nekik annak idején megvoltak a saját démonaik, s nem szorultak rá, hogy mesébe illő, távoli országok rémeitől rettegjenek.

A hóhajú harcos nem volt különösképpen jóképű, de szürke szemei, melyek mintha fénytől és hangulattól függően változtatták volna színüket és mélységüket, markáns arca és vállas alakja férfias benyomást kölcsönzött külsejének. Larabie egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy vajon mi származna belőle, ha megosztaná ágyát és érzelmeit a káosz fészkének szülöttjével.

 

A toroni, mintha csak megérezte volna a gondolatait, felé fordította a fejét, és szürke szemeit az övébe fúrta. Larabienak be kellett látnia, hogy még mindig szereti az ellentétes érzelmeket, ám hogy tisztességén csorba ne essen, pillantása tovább szállt a csendes léptű, hallgatag elfre, aki belépésükkor a toroni mellett foglalt helyet.

– Suyenas Laniaron – ízlelgette annak idején a nevet a nyelvén, mikor is felhajtója kapcsolatait igénybe véve utána nyomoztatott a kis csapat tagjainak. Halott elf anya, s talán saját kezétől elhalt, dzsad lator vére. Remek társítás, vonta fel akaratlanul is az ajkát, egy kétértelmű grimaszba. – Talán, önmagával szemben sem lesz elnézőbb, amikor eljön az idő, hogy szembenézzen félelmeivel!

 

Nem szerette a kevert fajokat. Két részből orzott lényük sosem talált nyugodalmat a kiegyensúlyozottak világában, s ez afféle cselekedetekre sarkalta őket, mint amilyen Suyenas családja ellen fordulása is volt.

– Mi lesz, ha legközelebb ismét úgy dönt, hogy szakít a múltjával, s akkor ő lesz az, akit felejteni kíván? – tette fel magának a kérdést, ám a válasz meghaladta jövőlátó képességeit.

 

– Van már valami hír a Kard Testvériségről? – zökkentette ki a gondolataiból Thomas lar Nordana közbeszólása.

– Tharr igahúzóinak támadása óta felettébb csendesek. Noha közvetlenül nem voltak részesei az összecsapásnak, úgy hiszem anyagilag maguk is támogatták a rajtaütést. Abban az időben feketevértes lovagok járőröztek a Kereskedőnegyed és a Fogadónegyed ismert Tharr szentéjei környékén, aligha véletlenül. Orwella talpnyalói így nyújtottak pillanatnyi segítséget hitellenfeleiknek, hogy azok erőiket nyugodt lélekkel elvonva a templomok őrzéséről, lecsaphassanak ránk…

Larabie az apró termetű, kopasz északira nézett. Lám hiába próbálja elrejteni átokverte vérét, még ő is, ki gyakorlatlan szemnek számít az efféle rejtvények megfejtésében, átlát rajta.

– Thomas lar Nordana – nézett a halványkékszemű, kölyökméretű fickóra, s magában elmosolyodott. – Vagy sokkal inkább „Tőrös Tom”, a pénzért mindenre kapható szerencsevadász, aki már kétszer megjárta a Nekropolisz alatti csatornarendszert, s mindannyiszor ép bőrrel tért vissza, társaival ellentétben. Kétes értékű hírnév, annyi szent igaz, még akkor is, ha a kis korcs pártfogolja a szürkecsuklyásoknak, s mégis független tudott maradni tőlük. Tekintete a vele szemben ülő ereni nemesen állapodott meg. Kétségkívül ínyenceknek való falat, csak Larabie egyelőre még maga sem tudta eldönteni, hogy vajon megéri-e a kockázatot.

 

– Elég keménye már a szíved, hogy mikoron vadászod elér, és bókjaival elragadja azt, képes légy fájdalom nélkül tovább élni? – idézte fel magában anyja újra és újra visszatérő kérdésválaszát, ha effajta lelki tanácsokért fordult hozzá.

Nos, hite szerint még nem állt készen egy ilyesfajta megpróbáltatásra, s ha magába nézett, túl sok szentimentális érzelmet, és fájó kétkedést vélt felfedezni odabent. Talán pont ezért szerette annyira, ha mellette volt Rolak.

 

A fiatal korgnak, mint ahogy a legtöbb természeti nép fiainak, volt érzéke hozzá, hogy ösztönösen rátapintson, mivel teheti boldoggá. Más talán elképzelni sem tudta volna, hogy, mennyi gyengédség és tapintat fért bele abba a hatalmas testbe, s hogy a forró éjszakákon, melyekkel megajándékozták egymást, mily lágy érintésekkel tudta becézni testét. Nem úgy, amikor a kétkezes pallos járt táncot a kezében, és csontokon, emberi testeken tört utat magának. Ilyenkor magának is nehezére esett elhinni, hogy ugyan azt az embert látja. A harcban vérnősző barbár, az ágyban érzéki szerető.

– Csak a mindent feledtető hajnal után, a munkás mindennapokban ne nézne úgy rá, mintha még mindig az önálló utakon járó harcost látná benne!

 

Ők ketten sosem lehetnek igazán azok, amivé férfi és nő válhat idővel. A korg sosem fog mást látni benne, mint egy másnemű társat, aki éjszakánként megosztja vele az ágyát. Ha Larabie holnap más sátrában ébredne fel, az talán épp olyan hidegen hagyná a barbárt, mint ellenfelei megcsonkított holttestének látványa.

– És végül engedjék meg, hogy bemutassam önöknek új társaikat, akik segítségükre lesznek a templom védelmében! – zökkent ki megint, s most először várakozásteljesen nézett con Datidára. – A mögöttem álló lovag Anis De Brog, aki fiatal kora ellenére, máris elévülhetetlen érdemeket szerzett rendünk szolgálatában. Ez idáig rendünk egyik nagytiszteletű magisztere mellett teljesített szolgálatot, ám hetekkel korábban megbízatása kitelt, s most ismét harcostársai körében tölti napjait. Mind egyszerű fegyverforgatóként, mind stratégaként bizonyította már tudását és rátermettségét. Ha nem vagyok jelen, szava annyit ér, mint az enyém.

 

A fiatal lovag előre lépett, s fejet hajtott a jelenlévők felé.

Larabiet valami furcsa, homályos érzés kínozta, amikor ránézett, úgy érezte, valamikor már látta ezt az embert, csak akkor nem ő volt az, aki a vért mögül nézett vissza rá.

 

Zavartan hessentette el magától a gondolatot, és lépett tovább a sokkal izgalmasabb témára.

– Gyerünk már, con Datida! Ki a farbával! Mutasd meg végre, ki az a titokzatos idegen!

 

Még Santis, a gorviki felhajtó sem tudott többet kideríteni a fején örökké csuklyát viselő alakról, aki az elmúlt hetekben tűnt fel con Datida oldalán, mint hogy északról érkezett, s bár nem konyít a szakrális eredetű mágiához, különösen jó kapcsolat fűzi Krad erioni rendházához.

– Talán egy régi barát, egy hajdanvolt kalandozó, vagy csak az Északi Szövetség ajándéka a bűnös városban remekül kitartó hitvédelmezőknek – vont vállat a köztudottan Ranagolita, félszemű férfi, és végigsimított helyenként erősen ritkuló, zsíros, hosszú haján.

Larabie nem különösebben kedvelte a gusztustalan kinézetű nyomorékot, de mivel kiváló hírforrásnak bizonyult, s míg többet fizetett neki az elveszejtésére törőknél, hűen kitartott az aranyak színe, s ezáltal mellette is. Jobb híján elkönyvelte egynek a város szükséges rákfenéi közül.

– Annyi bizonyos, hogy alig egy hete érkezett a városba, s azóta senkit sem engednek a közelébe az átokverte paplovagok! Ranagol táncoljon a lelkükön! – szűrte a szót csorba fogai között a balfelére béna alak.

– Annyit csak tudsz, hogy hol szállt meg? – fordította el róla tekintetét Larabie, hogy ne kelljen éreznie a rothadó szájból, minden szónál kitörő bűzt.

– A Palotanegyed főrendházában – vonta fel ismét jobb vállát a gorviki, és a szemében felgyúló fájdalmas tűz a fickó testén keresztbefutó vágásra emlékeztette a lányt.

Egyszer volt olyan szerencsétlen, hogy láthatta a heget. Azóta azt is csodálta, hogy a délvidéki még egyenletesen veszi a levegőt. A csapást oldalról érkezett, s csak Santis gerince állította meg. Hogy a közbeeső részek milyen sérüléseket szenvedhettek, csak az istenek lehetnek a megmondhatói, ám a szívós gorviki fickó, ha botra támaszkodva, is, de továbbra is képes maradt járni.

Larabie sosem kérdezte, és Santis sosem említette, miként szerezte az életét megnyomorító sérülést, ám alvilági körökben nyílt titoknak számított, hogy az egykor volt szerencsevadász évekkel korábban rossz oldalra állt egy, nem is oly távoli városállam belviszályinak rendezésekor.

– Vigyázz magadra, ha összeszűröd a levet a szukafattya pyarronitákkal! –figyelmeztette Santis, mielőtt átnyújtotta volna az információkért járó aranyakkal teli erszényt. – Az ájtatos képük mögött számító gondolatokat találsz, és nem fognak habozni, hogy a halálba küldjenek, ha érdekeik úgy kívánják!

– Ha tudsz valamit, mond el! Tudod jól, hogy nem sokra tartom az üres fecsegést, mint ahogy az ostoba riogatást sem! – eresztette le erszényt tartó kezét.

– Ha hiszed, ha nem kedvellek, s ezért nem vágom át a torkodat itt helyben! – húzódott féloldalas mosolyra a nyomorék arca. – Ugyanezért hagytalak életben akkor is, amikor mestered után, téged is halálba küldhettelek volna. Lehet, hogy hibáztam, s az ősi ellenségeskedés okán nemsokára te leszel árulóm, de hiszem, hogy ahogy én, úgy te is leszámoltál már a múltaddal. Amit most hallani fogsz tőlem, az ajándék, és nem várok érte fizetséget cserébe.

Larabie elgondolkodva hallgatta a gorvikit. Az ősi ellenség említése szokatlan volt a szájából, mint ahogy a család fegyvermesterének halála is. Szerette volna látni, mit forgat a fejében a torz testű felhajtó, de a fekete szemek ezúttal is feneketlen kútnak bizonyultak, amikor beléjük tekintett.

– Arthemis Vendorra készül valamire, s ami most az árnyékokban bujkál, az messze túlmutat annak az ostoba templomnak a védelmén. Az elmúlt hónapban tisztítóhadjárat indult a rendház laza szervezetébe beépült kémek ellen, s ha figyelted a szóbeszédet, megszaporodtak az arccal lefelé úszó holttestek a kanálisokban. A toroni, akivel együtt fogsz dolgozni, részt vett a gyilkosságokban, s a rendház megbízásából a Shíren kerületben csukta örökszendergésre egy dzsad emberkufár szemeit. Jobb lesz, ha vigyázol vele! Tucatnyi testőrt és hadzsit hányt kardélre azon az estén, s azóta sem rest nyilvánosan mutatni magát bármerre járjon is.

– Ennyire ostoba lenne?

– Inkább hiszem, hogy a rendháztól kapott megbízatása egyelőre nem ért még véget, s ekképpen bőszíti tovább az árnyékban lapuló bosszúra szomjazókat – vélekedett Santis.

– Majd figyelek! – ígérte Larabie, és az asztalra dobta az erszényt.

A gorviki jobbjával villámgyorsan a keze után kapott, és ráfogott a csuklójára.

– Most az egyszer ne légy ostoba, és hagyd hátra a büszkeségedet! Ha érzed, hogy szorul a hurok, állj tovább! Ne feledd, ebben a játszmában mindig az győz, aki túlél!

– …Tufir Nar Habant, az északi Erigowból – mutatott con Datida a belépő csuhás alakra. – Ő lesz az, aki reményeink szerint világi mágiájával hathatós segítségünkre lehet a küzdelemben…

– Egy varázsló az egyház szolgálatában? – tette fel némán a kérdést Larabie. – Santis nem tévedett, ezúttal tényleg valami nagy dobásra készülsz, Arthemis Vendorra!

A lány az idegenre nézett, aki időközben hátrahajtotta csuklyáját a fejéről, és felfedte arca szabályos rendbe illeszkedő tetovált jeleit. A fekete rúnák közül a lángsárga szemek közönyösen tekintettek végig az asztal körül ülő társaság tagjain.

 

Az alak, alig valamivel lehetett magasabb, mint lar Nordana, de törékeny alkata közel sem sugárzott annyi dinamizmust és rejtett feszültséget magából, mint a ficsúré. A férfi inkább tűnt pergamenlapokból összerótt istentelen bálványnak, mint húsvér embernek. Az arcát borító fekete rajzolatok végigfutottak a nyakán, eltűntek incognója szövete alatt, kétséget sem hagyva felőle, hogy a férfi egész testét hasonló tetoválások rengetege boríthatja.

– Örülök, hogy megismerhetem önöket! – nyíltak szóra az ajkai, és a hangja nyomán végigsöprő hangulat száraz, jeges hullámok áradataként érte el Larabiet.

 

– Ugye nem? – sóhajtott fel valami legbelül a shadoni lányban, ám józan esze minden tiltakozása ellenére, tudta a szomorú választ. Az újonnan érkezett elcsorbult fogai, kiszáradt ínye, feketehús döglött nyelve minden bizonyítéknál ékesebben beszélt. – A csatamágusok rendjének küldötte! – rendült meg benne a közönyös magabiztosság álcája, s adta át helyét a lázasan kapkodó gondolatnak: A gorviki igazat beszélt, bármi is készüljön itt, a magafajtájából a nyertes az lesz, aki túlél!

Arten con Datida

– Mit látsz? – harsant a kérdés Rolak szájából, miközben az udvaron állva a gyilokjárón kuporgó lar Nordanát leste.

– A kölyök szerint minden rendben – vont vállat a ficsúr, és elnyomta magában a korg harsánysága felett érzett bosszúságát.

 

– Nagyon bízol ezekben a koldusokban – vigyorodott el a barbár, és mert pontosan tisztában volt vele, hogy a másik mennyire nem szívleli zajos megnyilvánulásait, továbbra is fennhangon folytatta. – Ha igazi ellenfél kerülne a közelükbe, egy pillanatig sem tudnának kitartani!

– Nem is az a dolguk – fordult vigyorogva a lent álldogáló korg felé lar Nordana, s mert ő maga is legalább annyira tisztában volt a másik szándékaival, mint Rolak maga, élvezettel ment bele az unaloműző játékba. – Ennek ellenére csipkésre cakkoznák a füledet, ha próbát tennél velük.

 

Lassan már egy hete volt, hogy megérkeztek az építkezésre, s éjszakánként ellátták annak védelmét. Nem mintha egész idő alatt bármiféle munkájuk akadt volna. Lar Nordana utcakölykei levették vállukról a fokozott őrködés feladatát, és ezzel az állandó készültség terhét is. Míg az északi ficsúr a kölykök összekötőit tartotta szemmel, a többiek a készülő épület belsejébe húzódtak, és jobbára alvással ütötték agyon az időt.

Con Datida eleinte hitetlenkedve nézte a számára szokatlan fegyelmezetlenséget, majd néhány futólagos összezördülést követően ráhagyta a szerencsevadászokra, hogy tegyék amit akarnak. Talán Nemut cwa Cwison szavai győzték meg erőfeszítéseinek reménytelenségéről, amikor utolsó szóváltásukkor az ereni nemes kifakadt.

 

– Uraid azért választottak minket, mert megbíztak bennünk, és a módszereinkben! Ideje lenne elgondolkodnod rajta, hogy te vajon bízol-e bennük eléggé ahhoz, hogy elfogadd a döntésüket! Ha a pénzüket sajnálod, várd ki a pillanatot, míg kenyértörésre kerül sor, s utána ítélkezz! Akkorra talán már lesz mire alapoznod a véleményedet!

Hogy a paplovag elfogadta-e az ereni igazát, sosem tudták meg, de ezt követően con Datida került minden összeütközést a zsoldosokkal, és parancsait az ifjú lovag, Anis De Brog közvetítette feléjük. Hovatovább az ifjú feladata volt az is, hogy rajta tartsa a szemét a szerencsevadászok ellátásán. Ami azt illeti, jól végezte a munkáját, s nekik nemcsak, hogy nem volt okuk a panaszra, de az egyhetes kényelem és kényeztetés olykor már kezdett az idegeikre menni.

 

– Úgy érzem magam, mintha lassan nekem kéne fizetnem érte, hogy itt lehetek! – fakadt ki a hatodik nap Rolak, és azóta, hogy elejét vegyék zsörtölődésének, con Datida külön feladatokkal látta el a termetes korgot, mint amilyen Thomas biztonságának felügyelete is volt.

Az északi ficsúr szerencsére megértően állt a problémához, és minden további megjegyzés nélkül fogadta a szükségtelen személyi testőrséget.

 

– Ahhoz a fülcsipkézéshez azért nekem is lenne egy-két szavam! – mosolyodott el szélesen a korg, és a harcnak már csak a gondolatára is élvezettel nyalt végig a szája szélén.

– Szavad talán, – intett nagystílűén lar Nordana – de hogy a közelükbe sem érnél, arról meg vagyok győződve.

 

– Hátha ilyen ügyesek a kölkeid, akkor miért rám bízták a templom védelmét, és miért nem rájuk? – engedte magát tovább húzni a korg.

– Mert vannak olyan ostobák, akik ha meglátnak téged, inkább meggondolják magukat, s a valódi érték helyett, az értékesnek látszót választják – citálta most már hangosan nevetve lar Nordana.

 

– Akkor ezt csináld utánam, „értékes” úr! – gombolta ki vörös bársony ujjasát a barbár, és akasztotta fel a gyilokjáró egyik tartóoszlopára.

– Vetkőzni még csak tudok! – jegyezte meg a ficsúr, de már ő maga is érdeklődve szemlélte a korg előkészületeit. Rolak pedig a földön fekvő gerendákhoz lépett, megragadott egyet közülük, és a végénél fogva a levegőbe emelte. Az erek, mint megannyi folyótorkolat dagadtak ki a barbár combnyi vastag karján, és megfeszülő vállán.

 

– Nem mondom, elmehetnél gémeskútnak! – biccentett felé elismerően Thomas, de a korg csak elvigyorodott, és a gerendát a bal hóna alá kapta.

– Akkor már legyek inkább bika, az úgy is jobban illik a vérmérsékletemhez! – mondta, és anélkül, hogy csak egy pillanatra is leengedte volna a karja alatt szorított gerendát, jobbjával egy másikat ügyeskedett a kezébe, és a felkarjánál megtámasztva azt is felemelte.

 

– Hát bikát ekkora szarvakkal még életemben nem láttam! – hajolt meg a brutális őserő ilyetén megnyilvánulása előtt a kopasz ficsúr.

Rolak szó nélkül lépett egyet hátra, lassan a gyilokjáró felé fordult, majd öles lépteivel megindult Thomas felé. A kis fickó, ahogy meglátta a felé igyekvő hatalmas termetű korgót, akaratlanul is dobótőrt rántott, aztán látva a barbár mosolygós szemeit, visszacsúsztatta a ruhája alatt rejtező mellénybe.

 

– Óvatosan azokkal a fogpiszkálókkal cimbora! Még meg találsz karcolni velük! – nézett aztán nagyot, amikor hirtelenjében a két gerenda vég között találta magát.

– Csak maradj veszteg, és figyelj! – préselte ki magából a szavakat Rolak, aztán mintha hímes tojással bánna, óvatosan felcsippentette a két ölnyi farúddal az apró termetű késvetőt, és erejét megfeszítve, felemelte a levegőbe.

 

– A mindenit neki! – nyögte Thomas, ahogy lábai elhagyták a deszkákat, és teste a magasba emelkedett.

– Nem nézted volna ki belőlem, igaz? – nyögte büszkén a barbár.

 

– A francba! – hadonászott a kis fickó a magasban függve.

– Mi van? – nézett rá a korg, megérezve, hogy lar Nordana heves reakciója aligha a mutatványának szól.

 

– Megkezdődött! – mutatott a ficsúr a barbár háta mögé, a kerítés távolabbi oldalán túlra. – A Palotanegyed felől jönnek!

– Akkor hát Orwella kutyái! – nevetett fel sokszoros terhe alatt Rolak, majd piheként tette vissza a kapálózó Thomast a gyilokjáróra, és dobta a gerendákat a majd tíz méterrel odébb lévő halomba. – Helyezd biztonságba az embereidet, én addig szólok a többieknek! Larabie imádni fogja, már napok óta arról beszél, hogy nem tetszik neki ez a nagy csend. Most végre megkapja, ami annyira hiányzott neki! – kiáltotta boldogan, és elrohant a templom főhajójának irányába.

 

Thomas a boldogan vágtázó korg után nézett, aztán vállat vont, és kézjeleivel utasította a kölyköket, hogy húzódjanak fedezékbe, de továbbra is tartsák szemmel a feléjük haladókat. Mire a zsoldosok felzúdult csoportja az udvarra ért, ő is végzett a teendőivel.

– Tudod, hogy pontosan kik azok? – szegezte neki a kérdést con Datida.

 

– A rettenet asszonyának talpnyalói – vont vállat flegmán Thomas.

– Mennyien vannak?

 

– Tizenöt lovag és a hozzájuk tartozó csatlósok – felelte a papnak, aki körül három fegyvernök szorgoskodott, hogy talpig páncélba öltöztesse.

– Akkor itt az ideje, hogy megmutassátok, rászolgáltatok uraim bizalmára! – fordult Arten con Datida az ereni nemes felé.

 

– Meglesz jó uram, ne tarts tőle! – engedett meg magának egy játékos mosolyt az ereni, azzal faképnél hagyta a paplovagot, és elügetett a kapu felé, a gyilokjáró palotanegyed felöli oldalára.

– Tizenöt lovag és a hozzájuk tartozó csatlósok… Az közel ötven, képzett fegyverforgató, nagytöbbségük nehézvértben, mi pedig a szolgákkal együtt is alig vagyunk többen, mint húszan – számolt hangosan Larabie. – Ahogy nézem nem aprózzák el, és inkább a frontális támadás mellett döntenek majd.

 

– Példát akarnak statuálni – értett egyet vele con Datida. – Le akarják rombolni az épületet, hogy még írmagja se maradhasson a törekvésünknek. Úgy tűnik, fényes diadal készül a kígyóhajú portáján! – nevetett fel con Datida, és arcvonásai Larabiet a Sigranomói Egyetem belsőfalán látott, kyr pusztítót ábrázoló festményre emlékeztette.

– Nem győzni jöttünk, pusztítani! – villantak fel benne a kép alá írt szavak, és egy pillanatra megérintette a vad fanatizmus szele, amely annyi évezreden át tartotta fenn a távolról érkezettek birodalmának csillagát.

 

– Nem árt vigyázni! Azért mert az elővédek nem látták, még lehetnek velük mágiahasználók – jegyezte meg csendesen Anis De Brog, s mintha maga lepődött volna meg legjobban saját megszólalásán, némán húzódott vissza con Datida válla mögé.

– A toroni majd ügyel rá, elvégre azért kapja a pénzét – biccentett elismerően a paplovag társa felé, majd sürgetőleg jelezett a körülötte legyeskedő szolgáknak, hogy fejezzék be az öltöztetését. – Hozzátok a lovamat! Ha megfutamítjuk őket, még a tiétekre is szükség lehet bajnokaim! – mosolyodott el Krad harcosa, és szemében egyre leplezetlenebbül táncolt a csata előtti kellemes izgalom heve.

 

Larabie körülnézett a fal mellett állókon, és hasonló mindenre elszánt, csillogó tekintetekkel találkozott. A várakozóknak egytőlegyig életeleme volt a veszély, s most hű testvérük érkezésével lángra gyúlt bennük az eddig rejtve izzó parázs. Még a hallgatag toroni és a csendes léptű félelf sem volt kivétel. Suyenas enyhén kipirult arccal, sűrűn emelkedő mellkassal állt közöttük, míg Vinidis szembogarában, ha csak legmélyütt is, de könnyű volt felfedezni egy-egy apró villanást.

– Mindenki fegyverbe! – adta ki utoljára a parancsot Datida, és intett De Brognak, hogy kövesse a kapuhoz.

 

A fal mellett sorra fáklyák gyúltak, és a táncoló árnyékok között szolgák és fegyvernökök futottak kardjuk és vértjük után. Néhányan a bejáratott elzáró kaput igyekeztek becsukni, míg mások a vízzel locsolták fel a falhoz legközelebb eső gyúlékony faanyagokat. Számszeríjak és tegzek kerültek elő a gondosan vigyázott ládák mélyéről, és sokasodtak meg a fal veszélyesnek ítélt szakaszain. Nedvességtől tocsogó bőrök kerültek a gyilokjáró deszkáira, s néhányan elkeseredett küzdelmet folytattak azért, hogy a templom csupaszon álló tetőszerkezetét néhány dézsányi vízzel árasszák el.

Larabie Rolakkal együtt a kapuhoz szaladt, és elhelyezkedtek a vasveretes tölgyfalap két oldalán. Nekik kardjaikkal majd akkor jut szerep, ha a lovagok leküzdik a védelem első sorát, és betörnek az udvarra. Akkor azonban minden azon múlik, hogy milyen gyorsan tudják hatástalanítani az elsőként bejutókat. A lány kissé hitevesztetten nézte a tokjában pihenő rapírt, és olykor kacérkodó pillantást vetett a barbár pallosa felé.

 

Nem mintha meg tudta volna emelni.

A kapu mellé beosztott csatlósok a korg segítségével társzekeret görgettek a bejárat elé, megtámasztották néhány gerendával, majd olajjal bőségesen meglocsolták. – A tűz elriasztja a lovakat, gyalogosan pedig nem akarnak majd bejönni, abban bizonyos lehetsz! – érkezett meg mellé nevetve Rolak, és Larabie nem tudott nem hinni őszinte bizakodásának. Ötven vértes fegyveres, de legalábbis tizenöt nehézpáncélos lovas. Nem így képzelte el, amikor elvállalta a munkát. Ami most jön, az szabályos háború lesz. Fegyelmezett reguláris sereggel az egyik oldalon, és szedett-vedett alkalmilag összeállt szerencsevadászokkal a másikon. Nincs ami időt és alapot biztosíthatna számukra, hogy szabályokat felrúgó magatartásukkal zavart keltsenek az ellenség soraiban. Ha a kapu átszakad, márpedig át fog szakadni, Larabie nem sok esélyt adott a bent maradottaknak, sem pedig az épületnek a kitartásra.

 

A csatlósok elfoglalták mellette helyüket a fal mentén, és a fáklyák sercegő lobogásán túl tovább nem hallatszott több zaj. Ami tudott, mostanára vízben úszott, és egyedül a kapu előtt álló társzekér várt rá, hogy lángra gyújtsák. A felfokozott izgalom és hangzavar percei után hirtelen a néma várakozás pillanatai következtek, s a csend szinte bántó gyorsasággal telepedett a kivilágított udvarra. Izzadt arcokon, kivont fegyvereken csillant meg az első hold fénye, s ahogy a villanó szemek a sötétet kutatták, mind érezhetőbbé sűrűsödött odabent a felgyülemlett feszültség.

Nemut cwa Cwison íját felajzva várakozott a fal tetején, s a térbe torkolló szemközti utca sötét üregét fürkészte. Alatta, vízzel csordulásig átitatott byzonbőr csepegett csendesen, míg mellette a falnak támasztva olajjal preparált vesszők várakoztak hosszú sorban. A kis olajmécsest, melyről majd lángot vesznek a lövedékek, régi tanítás szerint, kormozott fémlappal takarta le.

 

Csendesen dúdolt magának. Fogai közt Arel dicsőítő zsoltára kelt életre, s ruhája alatt jóleső meleggel izzott fel a sólyomhold medál. Harcra készült, s mint mindent, mi fontos volt számára ezen a síkon, ezt is úrnőjének ajánlotta, hogy az örömét lelje benne, ha úgy kívánja.

Imája közben hátán érezte Datida fürkésző pillantását, de mint annyi minden más ebben az életben, ez is inkább szórakoztatta, mintsem bosszantotta volna.

 

A jó lovag, a maga idejétmúlt erkölcsi nézeteivel, vallási dogmáival és szent fanatizmusával mindazt jelentette számára, ami sohasem kívánt lenni, s ami még mindig apját juttatta eszébe. Az egyéni akarat tisztelete, a szabad erkölcs és a szabadság volt az, amiért – mint annyiszor, most is – kardját emelte, és kockára tette életét.

Korán rájött, hogy a klastromok világa nem neki való, s hogy a bezártság érzése rövid időn belül képes az őrületbe kergetni.

 

Apja próbálkozásai a mind a papi, mind a katonai iskolát illetően záros határidőn belül zátonyra futottak, fia szabadságvágyán, és végül boldogan fogadta, amikor több helyről is kicsapott gyermekét önként keblére ölelte Arel egyháza.

Talán nem volt olyan fényes karrier, mint amit con Datida testesített volna meg az öreg szemében, de Nemutot ez a legkevésbé sem zavarta abban, hogy kiváló barátokat szerezzen magának az alvilágból, és kétes értékű hírnevet a fertőtől zsúfolt városok városában.

 

Eren mára mindössze a ködbe burkolózó múlt része volt, amely évtizedek távlatában feküdve régen volt dalokat, és vízparti estéket csepegtet felé. A tizenhat éves szolgálólányt, akivel elsőként osztotta meg a gyönyör érzését, a szomorúfüzek folyófölé hajló ágait, melyek közt annyit játszottak testvéröccsével és egy szigorú öregember arcát, aki hiába korholja őt, amiért nem hajlandó ősei útját járni.

– Ez a család már hét küldöttet adott a hercegi tanácsba ebben az évszázadban! Két vezért a masgariták rendjébe, s az OgDerac fennen jegyzi minden tettünket! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a feltörekvő kardnemesek egy gyengekezű családfő miatt megnyirbálják kiváltságaink! – csengett azóta is a fejébe a hang.

 

A lány azóta meghalt vérbajban, öccse átvette tőle lemondó rendelkezését, és maga irányítja a család birtokát, apja pedig, az idős erv, akinek annyi fájdalmat és szenvedést okozott elsőszülöttje vérbő természete, hasadt szívvel fékszik a Tarin-hegység lábainál, s talán még sírjában sem nyugszik a maga mögött hagyott szégyen miatt. Nemut megérteni igen, elfogadni sosem tudta érzését.

Nem akart tartozni érte a világnak, hogy nemesi családban segítette napfényre Arel.

 

Mesterei nem kértek fizetséget apjától a tanításért cserébe, s talán épp ezért tudta olyan hűségesen megfogadni tanácsaikat. Úgy érezte bármit is adnak, azt önmagáért kapja, s nem azért, aminek születni támadt szerencséje.

Persze az öreg Cwison nem állhatta volna, hogy vagyona révén nem szerez befolyást a szervezet irányításában, melyre fia gondját bízta, s bőkezű pénzadományokkal halmozta el az egyház Masgarhoz közel eső templomait. Am ezzel csak annyit ért el, hogy Nemut hátrahagyva mindazt, mit egykor magáénak mondhatott, olyan messzire menekült elvárásai elől, amilyen messzire csak tehette.

 

Apró koppanás zaja riasztotta fel a gondolataiból. A félelf tőle néhány méterrel jobbra, a kapu túloldalán vett fel magának lőállást, nem messze attól a ponttól ahol lar Nordana készítette egymás mellé tőreit. A csatlósok tőlük meglehetőst távol húzódva álltak felajzott nyílpuskával a kezükben, és várták az elkerülhetetlent. Végignézett az arcukon, és félelem helyett elszántságot látott a tekintetekben.

– Az öreg talán most megérthetne valamit abból, amivé lettem, – gondolta elmerengve – lám, Krad lovagjai segítséget kérnek tőlem, a szökött ereni fiútól, s kardomban, tudásomban látják a megoldást problémáikra.

 

– Pénzért osztod a kegyedet! Nem vagy más, mint egy erkölcsi rend nélküli feltörekvő nemes, aki aranyakért kufárkodik a határon, s abbitot csempész, hogy a nyakunkra hághasson! – emlékezett vissza az öreg szavaira.

– Legyen hát! – szűrte a szót a fogai közt, és egy legyintéssel maga mögé utasítva múltját a tér bejárata felé tekintett. – Most majd elválik apám, hogy ér-e annyit a becsületem, hogy az életem adjam érte, ha kell.

 

Akis olajlámpás fénye csendesen sercegett mellette, s a tér, mint egy nyugtát váró, álmos szörnyeteg, némán terült el előtte. Az utca kövei közömbösen néztek rá évezredes helyükről, a házak falán a borostyán árnyékba bújva rejtezett, s a spaletták mögé húzódott ablakokban csak olykor-olykor villantak meg a harc látványára éhes, kíváncsi szemek. Saját fáklyáik mostanára már vízbefúltan hevertek az udvar homokjában, s a lassan fakuló hold fényén túl, nem volt, ami világot adjon a látásnak. És akkor meghallotta őket.

Előbb halk nesz volt csupán, utóbb földrengető görgeteg, ahogy a tetőtől-talpig acélba bújtatott lovak vasalt patái végigdübörögtek a köveken. A tér elementáris erővel remegett, s a kísérőül felhangzó monoton csattogás nem hagyott kétséget korábbi becsléseiket illetően: egy kisebb sereg közeledik feléjük.

 

A gyilokjáró felporzott a lábai alatt, a szíve hevesen lüktetett a mellkasában, de az idegre feszített nyílvesszőt egy pillanatra sem engedte el.

– A kapu erős, és falak sokáig feltarthatják őket – próbálta megerősíteni a lelkét, vajmi kevés sikerrel. – Vajon meddig tartanak ki a csatlósok?

A lovasok feketék voltak, robosztusak és hatalmas nagyok. Óriás lovaik patkói nyomán szikrát vetettek az utcakövek, éjfekete vértjeik vak foltként nyelték el a hold fényét, és Nemutnak olyan érzése támadt, mintha ugyanezt lennének képesek tenni minden egyes fényforrással az egész világon.

– Lám, tiszteletünkre bekormozták ezüstszín vértjeiket, s elszegték sárga zászlaikat – jegyezte meg a tőle tisztes távolságban álló fegyveres szolga.

 

– Ezen az estén megelégszenek a feketével – hagyta rá az ereni, majd hozzá tette. – Ha rajtam múlik, teszek még hozzá némi vöröset is, nem kedvelem az efféle egyhangú dolgokat!

A csatlós fülig vigyorodott, majd kivonta a kardját hüvelyéből, és kéznyújtásnyira magától a falnak támasztotta. A szolga praktikus előrelátása nyugtatókig hatott rá.

 

Ha beszakad a kapu, és a kertet elözönlik a rettenet asszonyának lovagjai, nekik minden fegyverforgató kézre szükségük lesz.

Ám amazok, úgy tűnt, nem kapkodják el a dolgot.

 

– Éjközépre várnak, amikor a sötét mindannyiótokat megvakít – fordult felé az elf, és szemei bíbor izzása minden más szónál ékesebben beszélt.

Nemut, a tér túloldalán várakozó lovasokat figyelte.

 

Moccanatlan ébenfa szobornak tűnt mind, melyeket az idők kezdetekor hagyott ott valamely feledékeny istenség, s elpusztíthatatlanságukkal most örök mementóként szolgálnak a halandóknak életük rövidségére. Legalább ötvenen voltak. Az élen haladó négy lovag láncokra felfűzött hatalmas gerendát cipelt lovai között. Látszatra, még a hatalmas éjfekete méneknek sem volt könnyű dolguk a közel tonnányi teherrel.

– Ez hát a terv a kaput illetően? – vont vállat Nemut. – Nem mintha komolyabb előkészületekre lenne szükségük – gondolta, és lángra lobbantotta az idegen pihenő vesszőt.

 

Megfeszítette az íjat, majd a lovasokra célozva, útjára küldte a lövedéket. A lángoló mogyorófa üstökösként szelte át a sötétséget, majd kétharmad távolságnyira az ellenségtől a földre hullt, hogy néhánylépésnyi bukdácsolást követően megálljon. Olthatatlan lángja persze tovább égett, s fénykörbe borította a maga körül a köveket.

– Ha a lovaik lábai alatt eltűnik a láng, – fordult a korábban szóló csatlóshoz – tudjátok majd, hogy lőtávolba értek!

 

Az csak intett a fejével, hogy megértette, s máris a mellette álló, következő lövészhez fordult. Nemut az ellenfeleit figyelte, ahogy a lebukni készülő kék hold fénye utoljára világította meg a kontúrjaikat.

A sötét egy pillanat alatt ölelte körül őket.

 

Bár látni nem látta, a megrendülő föld rezgéseiből, a hangos kiáltásokból és az éles patazajból bizton tudta, hogy elindultak feléjük. Az íj idegét a füléig feszítette, és meredten figyelte a tér közepén magányosan világító lángot. Négy szívdobbanásnyit várt az eltűnte után, majd útjára engedte a vesszőt. Sivító hang kelt életre vele, s tucatnyi másik kontrázott rá szerte a sötétből. A hallóhatár széléről fájdalmas kiáltások és köveken csendülő fémzene adta a választ.

Nemut új vesszőt gyújtott, s mielőtt, még valaki felfigyelhetett volna a támadók közül az újonnan támadt fényre, vakon kilőtte a legnagyobb hangzavar felé. A láng villámgyorsan átszelte az éjszakát, majd megpattant egy acélkeménységű vértezeten, és ártalmatlanul hullott a semmibe.

 

Hűs szellő simított végig az arcán, s kapott bele a hajába.

Ösztönösen összehúzta magát és lekuporodott a palánk mögé. A következő pillanatban lövedékek tucatja süvített el azon a helyen ahol épp csak az imént állt, vagy törte szilánkokká a mellvéd falán.

 

– Bár láthatnék belőletek valamit! – súgta a sötétnek, miközben a fejére hullott habarcs darabjait söpörte ki a nyakából.

A következő vesszőt találomra, közvetlenül a kapu közelébe eresztette. Kemény koppanás és egy fejhangú üvöltés volt a válasz. Nemut csak remélni merte hogy a találat, nem a mellette folyamatosan nyilazó félelf eredménye volt.

 

Hirtelen ötlettől vezérelve megragadta olajmécsesét, és teljes erejéből a falon túli homályba vetette. Hogy heves mozdulatának mi lett az eredménye, már nem csodálhatta meg, mert mire odaát felcsaptak a lángok, ő már a gyilokjáró deszkáin kuporogva azon imádkozott, hogy a vadul kopogó nyílpuskalövedékek ellen kitartsanak a fal sietve emelt erősítései. Amikor aztán a por elült és végre némi lélegzethez jutott, fegyvereit magához véve távolabb kúszott a kaputól. A tenyere végül tele volt kisebb és nagyobb faszálkákkal, mikor keze valami meleg és nedveset érintett. Látnia sem kellett hozzá, hogy tudja, az egyik csatlós vérében fürdik könyékig. Kitapogatta a holttestet, a falig csúsztatta, majd vesszőt illesztett az idegre, és óvatosan kihajolt a mellvéden túlra.

A látvány megkapó volt, s ha épp nem az élete forgott volna kockán, talán időt szakít rá, hogy jobban megcsodálja az alanti kavarodást.

 

Odalent, lángoktól övezve állt a négy teljes vértezetbe öltözött lovas, s mintha testüket valamiféle túlvilági fagy védené, lovaikat szügyig gázoltatták a tűzbe, hogy a köztük feszülő rönkfával végre kidöntsék a templomkert kapuját. Az első öklelés épp akkor érte el a vasalt tölgyfa lapot, amikor Nemut célba vette az egyik páncélos alakot. A rezdülés megrendítette a gyilokjárót, és a szemréseknek szánt lövés ártalmatlanul pattant le a sisak vastag acéljáról.

Mielőtt lerántotta volna a fejét a dühös méhrajként féle szálló nyílpuskalövedékek elől, még látta, amint Suyenas újabb vesszőt helyez az idegre, és tollig lövi azt az egyik feketébe bújt számszeríjász mellkasába.

 

Sietve visszakúszott előbbi helyére, a kapu mellé, és amikor felemelkedett, alig kétméternyire állt a kaput döngető lovagok egyikétől. Néhány pillanatot a pontos célzásnak szentelt, majd elengedte a halálhozó ideget. Az acélfejű vessző süvítve szelte át a karnyújtásnyi távolságot, és ellenállást nem ismerve törte át a sisakrostély védelmét. A lovag néhány pillanatra megdermedt a nyeregben, majd akár egy irányítását vesztett gépszolga zuhant a földre, s csattant fülsiketítőt a tér kövezetén.

Nemut aligha hihette, hogy olcsón megússza a fényes diadalt. Egy pillanattal később máris újabb halált zizegő csapat zúdult a helyére, s ha testét nem óvja sokat próbált láncinge, alighanem ő maga is hasonlóképpen jár, mint imént ledőlt áldozata. Így szerencséjére csak egy fájdalmas nyaksebbel, néhány véraláfutással a vállán és a hátán lett gazdagabb, mielőtt eltűnhetett végre a mellvéd fedezéke mögött.

 

– A kapu már nem tarthat ki soká! – üvöltötte valahonnan egy hang, és mintha csak a hívatlan szónok jövendölését kívánná alátámasztani, ismét nagyot döndült a hatalmas ajtó, s Nemut mellett megremegtek a féltenyérnyi vastag, acél zsanérok.

– Gyújtsátok meg a szekeret! – hallotta a korg hangját lentről, amint túlszárnyalva a csatazajt parancsait üvöltötte a várakozó csatlósoknak.

 

Hirtelen hatalmas forróság hullám csapott az arcába, és vetette hátra a gyilokjáró deszkáira. Alatta sercegve vonaglott a vízzel átáztatott byzonbőr, és gőzpamacsokat engedve magából hagyta megpörkölődni széleit. Távolabb tornázta magát, és mialatt talpra kecmergett, újabb hatalmas lökés rendítette meg a falat.

A gyilokjáró egy darabon leszakadt, s a kapu sarkaiból kifordulva támaszkodott neki a lángoló társzekérnek. Odakint örömteli diadalüvöltés harsant, melybe suhanó nyílvesszők és hangos kattogások zaja keveredett.

 

Nemut kinézett a beomlott falrésein keresztül, torkon lőtt egy harsányan kiáltó nyílpuskás csatlóst, ám a következő pillanatban már neki is mozdulnia kellett. Újabb és újabb döndülések rázták meg a gyilokjárót, míg azon igyekezett, hogy a kaputól biztonságos távolba jutva ismét lőpozíciót vehessen fel.

Útjában félszemmel látta, ahogy a korg az épület mellett felhalmozott gerendákhoz rohan, felragad közülük egyet, majd, akár egy élő hajítógép a falon túli ostromló sereg közé veti azt. Kintről fájdalmas nyögések, és embertelen sikolyok érkeztek válaszul, egészen addig, míg a barbár nyílvesszőtől találtan a földre nem hullott, és meg nem pihent egy vértócsában.

 

A fal mellett futva, félig vakon elengedett néhány újabb nyílvesszőt, majd amikor a kapu előtti társzekér, a kinti nyomásnak engedve az oldalára fordult, kardot rántott, és ráugrott a gyilokjáró mellett várakozó lovára.

– Istennőm, ne hagyd, hogy férjed szentélye a kígyóhajú talpnyalóitól vesszen oda! – kiáltotta, és lovát vad vágtába ugratva, a tárva-nyitva álló kapu felé száguldott.

 

A feketevértes lovasok ekkor ugrattak át az oldalára fordult szekér felett, s eközben néhányuk kampót vetett a lángra lobbant akadály felé.

Az első rohamra hatan jutottak be a csatlósok közül. Az egyikük nyakát szegte, miközben lángoktól megvadult lova megpróbált kitörni szorításból, s levetette őt. Kettőt a benti szolgák lőttek sündisznóvá, egy harmadikkal Nemut kardja végzett, miközben a fickó megpróbált kiszabadulni a lábába akadt kampós kötélből, ám a maradék kettő lovát vágtába ugratva szinte kirántotta helyéből a kintiek útját elzáró társzekeret.

 

A kapu nyitva volt, és tovább már semmi sem állhatta útját a lángtengertől övezett, teljes vértben berontani készülő lovagoknak.

Nemut ösztönösen az íja után kapott, ahogy meglátta a kapu résben vágtába lendülő fémfalat, aztán belátta a próbálkozás nevetséges mivoltát, és felkészült az elkerülhetetlenre. Ajkain isteni igék fogantak meg, miközben érezte, ahogy teste, s a mellkasán pihenő medál utat nyit a síkok közt tomboló energiáknak, s kapujává válik istennője akaratának Ynev síkján. Az utolsó szóval egyetemben aztán széthúzta karjait, és érezte, ahogy egy pillanatra egyé válik az általa létrejött láthatatlan fallal.

 

A lassan rohamra lendülő kard lovagok, mintha egy semmiből eléjük került tál kocsonyába csapódtak volna. Némelyek meginogtak a nyeregben, mások két lábra ágaskodó lovuk kantárba kapaszkodtak, míg akadtak olyanok is, akik ménjeik nyakára dőlve igyekeztek kiheverni az ütközés okozta sokkot. Ám a láthatatlan fal mindkét irányban működött, és a levegő, alig néhány méternyire a megzavarodott lovasoktól, pillanatok alatt megtelt lebegő nyílvesszőkkel, és lar Nordana dobótőreivel.

– Gyerünk azzal a kötéllel, mihasznák! – üvöltött a tétlenül álldogáló szolgákra, akik meredten bámulták az igéző látványt.

 

Szavára ketten ugrottak a csörlőkhöz, hogy aztán észveszejtő iramban kezdjék el felcsévélni az előre kikészített térdmagas buktató csapdát.

Nemut oldalra sunyta a fejét egy elröppenő hajítótőr elől, és a már odabent nyargalászó két csatlós után vetette magát. A mágia életre keltette fal csak pillanatokig tarthat ki az orwellánusok nyomásával szemben, s mire a kötél okozta meglepetés odalesz, szeretett volna visszaérni a kapuhoz.

 

Kardját emelve rohamozta meg a társai nélkül maradt két csatlóst, s míg egyikbe tőrt vetett, a másikat lovastul gázolta le könnyű harci hátasával. Az állat szügye a faránál érte a megzavarodott négylábút, és teljes lendületét átadva neki, gazdástul a földre sodorta. Fém csendült fémen, csont csonton reccsent, és egy pillanattal később fájdalmas kiáltás keveredett nyihogás töltötte be a levegőt. Nemut a másik lovas felé fordult, de a véres torkát markoló, kimeredt szemű alak látványa meggyőzte róla, hogy igyekezete ezúttal feleslegesnek bizonyult.

Megtáncoltatta a hátast, egy merész fordulattal a kapu felé irányozta, s már éppen azon volt, hogy sarkát a ló véknyába vágja, amikor elhatalmasodott rajta egyfajta különös rosszérzés. Gerince mentén a halál szele süvített végig, mellében tovább gyorsult szíve verése.

 

Mindez csak egy pillanatig tartott, s mint könnyű nyári felhőt fújta tovább a harc heve, ám az érzés legmélyütt benne maradt, s egy darabon nem hagyta nyugodni.

Felnézett, és lovát vágtába ugratva vetette bele magát a küzdelembe, amint elismerte, hogy a bukócsapda ellenére, máris tucatnyi fegyveres sorjázik befelé a felszakított kapu résén át.

*

Vinidis eleinte csak ült a tető gerendái között, és várta őket. A víztől csöpögő hatalmas rönkfák látványa álmatag hangulatot kovácsolt köré.

 

– Az orwellánusok máris elérték céljuk egy részét – gondolta magában nevetve. – így, hogy a tetőszerkezet fáit ilyen sokszor éri a víz, rövidebb ideig tartanak majd ki a zsalugáter alatt… – köpött a padlás deszkáira, és figyelmét egy pillanatra a tér végében feltűnő lovasok felé fordította.

– No persze, megvárják, míg sötétbe borul a világ, hisz mi másért választották volna védnökükké a Rettenet Asszonyát. Az elmúlt ezer év vajmi kevés nyomot hagyott rajtuk, még mindig apró előnyökért kufárkodnak, és a büszkeség továbbra is csak múló ábránd számukra – hagyott fel a vizsgálatukkal, és saját érzéseiben elmélyülve új szemet nyitott a világra.

 

Ott voltak.

Az árnyékokban lapultak, akárcsak ő, és az éjközépre vártak, pont, mint a támadni kész sereg. A tér két ellentétes végében várták, hogy a sötéttel együtt végre eljöjjön az ő idejük is. Bár láthatatlanná tévő lepleiken sosem láthatott volna át, vad érzelmeik, tomboló asztráltestük árulójukká vált.

 

Ölni és pusztítani kívántak. Védnökükhöz méltón, rettenetesen...

A vágy vörösbíbor gomolyként gyűlt meg az árnyékokban, és zabolázatlan terjedt tovább az épülő templom felé. Hogy ki, vagy mi volt az iránya, a boszorkányvadász képtelen volt megállapítani, ám egyszerű fegyverforgatóként nem törekedett a tökéletességre, beérte annyival, hogy látja hová sújtson le a kard. Várt hát a sötét beálltáig, s harmadik szemét továbbra is nyitva tartva ereszkedett le a tetőről a földig kanyargó kötélen.

 

A két gyűlölethullám a falig tört mire lába szilárd talajt ért, s közülük az egyik, egy könnyed mozdulattal átlendülve a két ember magas kőfalon, tétovázás nélkül hozzákezdett a gyilokjáró védőinek elpusztításához. A másik szándékait és auráját jobban leplezve a háttérbe húzódva figyelt.

Vinidis, mivel a feladata egyértelmű volt: védjen meg minél több életet a templomot őrző szerzetekéi közül, gondolkodás nélkül az előbbi felé indult, hogy mihamarabb végett vessen őrjöngésének.

Az árnyalak már a harmadik véressé lett rongycsomót hagyta

maga mögött, mire felfedezte a felé tartó köpenyes alakot. A vad és fékezetlen gyilkolni vágyás bíborvörös hullámai előbb gennysárgával pettyezett leopárdbőrré változtak, majd a kihívást elfogadó nagyvad elégedett királykékjébe csaptak át. Az asztrálfantom megállt őrjöngő pusztításában, és szellemalakját tigriskarmokkal kiegészítve levetette magát a súlya alatt megnyikorduló gyilokjáróról. – Sajnos nincs rád elég időm, hogy megtapasztalhasd mindazt a démoni kínt, melyet szándékom szerint okoznék neked, szellemvadász, de bizton ígérhetem, a vadászat végeztével visszatérek majd megcsonkolt tetemedhez, s hosszan eljátszom majd vele! – érkezett a selyemtől és nehéz bársonytól terhes gondolat a mentái sík csatornám keresztül Vinidis fejébe.

 

– Te olybá vagy démon, mint én szellemvadász, szánalomra méltó ásatag féreg! – köpte a szavakat a toroni, és egy villámgyors mozdulattal elkerülte a felé csapó asztrálkarmok támadását. – Szolgaságodra nincs mentség! Nem vagy más csak emberek csahos kutyája, láncra kötött véreb, mely gazdái talpát nyalja, s közben nyálát csorgatva várja az elé dobott koloncot!

– Úgy kívánom a csontból a velőt! – vonyított fel Vinidis fejében az asztrálféreg minden értelmet nélkülöző hangja, és megfeledkezve az alapvető óvatosságról, a toroni felé vetette magát.

 

A rúnakard deréktájon sújtott le rá, s a manaháló szövevényén keresztül felhangzó sikoly mindennél jobban közvetítette a lény fájdalmát. A toroni, szinte érezni vélte, miként kel életre kezében a penge, s hogyan orozza el az éltető energiát az előtte vonagló féregtől. Egy karom felé csapott, s melltájékon végigszaladt a testén, ám gazdájának már nem volt ereje hozzá, hogy kihasználva a kettejük között fennálló kapcsolatot, az őrület homályát borítsa rá.

Csak egy apró rezdülés volt, amit érzett, mégis elég volt hozzá, hogy kis híján a nemlétbe taszítsa. Jéghideg ujjnyomat siklott végig a gerince mentén, ám ezúttal a boszorkányvadász beérte a tudattal, hogy aurája újabb heggel gazdagodottan sikít fel, s lassan már nem lesz rajta szabad hely ahová újabb seb férhetne. A kard még egy utolsót rezzent a kezében, s a karmok nyomán feltámadt rések lassan elhalványultak a lelkében.

 

Kába fejjel tekintett körbe az időközben csatatérré vált belső téren, s csalódva fedezte fel a betört csatlósokkal hadakozó ereni felé lopakodó másik árnyalakot. Túl messze volt hozzá, hogy érdemben beleszólhasson a történésekbe, s túl vadul hullámzottak amaz asztrálfátylai, semhogy türelmével elég időt nyerhessen neki a közbelépésre.

Mindezt már rohantában észlelte csupán.

 

Cwa Cwison végzett a két betolakodóval, lovát a kapu felé fordította, és mielőtt még útnak indította az állatot megtorpant. Talán megérzett valamit a felé közelítő manaviharból, mely az asztrállény kezei között indult születésnek. A toroni ezt a pillanatot választotta arra, hogy erejét megfeszítve, találatra a legkisebb esélyt sem látva, tőrét az árnyalak felé hajítsa. A penge épp időben süvített el az emelkedő kezek mellett, hogy felkeltse a varázslatához készülő gyilkos figyelmét.

Az ereni a vihar elültével megugratta lovát, és elszáguldott, hogy belevesse magát a kapunál kibontakozó heves küzdelembe.

 

A behatoló még az asztrálsíkon is incognót viselt. Arcát csuklyája mögé rejtve nézett Vinidisre, s a körülötte vonagló éjfekete rosszindulat csahos kutyakánt marta végig alakját. Lebegő asztrálköntöse úgy kavargott mögötte, mintha erős szél cibálná szárnyait, ám az idő csendes volt, s a felkelő vörös hold fényében levél sem rezdült a fák ágain.

A toronit a hideg rázta a vak pillantástól, és tudta, amit érez, az ősi ösztönök szülte félelem. Meglapult, mint egy ugrásra kész vadmacska, holott szíve azt súgta, fusson olyan messze ettől az alaktól, amilyen messze csak teheti.

 

– Á, valaki, aki lát! – csendült fel fejében a hang.

– És nemcsak, hogy lát téged boszorkány, de végez veled, ahogyan azt szolgáddal is tette! – ígérte magabiztosan, ám a lelke mélyén sejtette, hogy ezúttal nála erősebbel akadt dolga.

 

– Megölted őt! – érkezetett felé, némi várakozást követően szellemnyelven a hang, s ősi sírboltok homálya, aszott csontok látványa kelt életre a harcosban nyomán. – Megölted a karddal, amit a kezedben tartasz! Pedig Az jobbára hallhatatlan volt.

– Veled sem lesz másként – mondta dacosan Vinidis, de hangja remegésén túl, vibráló érzelmei is elárulják a másik előtt.

 

– Vigyázatlan vagy, mégis megvan benned az erő, hogy véghez vidd, amit akarsz – fújta felé a szavakat az árnyalak, s azok a vállára telepedtek, mint megannyi apró hópehely. – Félsz tőlem, mégis jól palástolod, tudod, hogy képes vagyok elpusztítani téged, mégsem futamodsz meg, és elém állsz.

– Így rendeltetett – mondta bizonytalanul a toroni.

 

– Azt hiszed, a sorsod előre meghatároztatott? – érkezett a kérdés, s a zsoldos most először vélt igazi érdeklődést felfedezni a síron túli hangban.

A boszorkány némán vizsgálta néhány hosszú pillanaton át.

 

– Meglehetős nyugtalanok az álmaid mostanság. Látom rajtad, hogy közeledni látod végzeted, s csak a Kígyóhajú Asszony a megmondhatója, vajon igazad van-e. Esténként újrajátszod a múltadat, legfőképp az álmaidat, s olykor a jövődet is. Régóta tudod már, hogy nem vagy a magad ura, s mások lépik meg helyetted lépteidet – hallgatott el az árny elgondolkodva.

– Éles a harmadik szemed való igaz, de mindez mit sem változtat rajta, hogy pusztulnod kell! – lendült előre Vinidis megunva a szavak játékát. Baljával tőrt rántott, jobbjában felvillant a kard, ahogy futva szelte át a kettejüket elválasztó távolságot.

 

Árnyék lebbent a homályban, hideg szél borzolta fel a köpenyét, s az előtte álló alak formáiból kifordultan magasodott előtte egy pillanat alatt. Óriás, kétlábú bikadémon alakját viselte most, mely lángoktól övezetten zárta el roppant testével a kilátást. Vinidis megtorpant, egy pillanatra felvillant benne a könnyebb megoldás lehetősége, s mindössze ennyi kellett hozzá, hogy a tőr késve induljon útjára. A megkezdett mágia megfogant a test energiáiból, s az előre lendülő toroni harcos rongybabaként vágódott a majd tíz méterrel távolabb álló templom oldalának.

– Elvégeztetett – csendült fejében a lemondó hang. – Azt hittem, hosszabb és izgalmasabb küzdelem adatik majd.

A porban fekve, testében összetörve, Vinidis a méterekkel távolabb fekvő kardra nézett. Próbált elegendő erőt találni magában, hogy a benne lakozó energiákat összeszedve magához húzza, de a kín, mely pillanatról-pillanatra egyre erősebben uralta tagjait, könyörtelenül megakadályozta benne.

– Szenvedsz. – állt meg a saruba bújtatott csodás láb mellette, és ezúttal nem volt szüksége harmadik szemére, hogy láthassa a gyönyörű ívekben meghajló formákat, sem mentális képzettségére, hogy hallja a hangokat. – Nem tagadom, örömömet lelelem benne!

 

– Győztél – köpött vért a toroni, és vereségét belátva, megadóan várta a halált.

Vörös, göndör hajzuhatag, zöld macskaszemek és a kígyóbőr sikamlósságával testre hajló páncél kontúrjai jelentek meg a szemei előtt. A meseszép tekintet az övébe kapcsolódott, és hosszan időzött el benne. Emlék és álomképek bukkantak fel a fejében, sosem járt tájakon lépdelt ismét, s szemei előtt megint csak felelevenedett a város, melyben embertelenné válik az ember. Újra látta magát meghalni a kapu előtt ezernyiféle képen, ám ez a mostani alkalom nem volt közöttük.

 

– Meghagyom az életed, s az erioni jurtafőnök szánalmas ólját sem rombolom porig – állt fel mellőle a nő, és lépett hátra.

Bár óriási erőfeszítésébe került, Vinidis fejével követte a mozgását.

 

– El fogsz bukni, s ezzel elhozod a káosz újabb diadalát! – futottak mosolyba a fiatal bőr évszázados ráncai, s a csodás zöld szempár hirtelen letűnt korok bölcsességével és kihaltságával tekintett a férfira.

– Hibát követsz el, ha nem ölsz meg! Ha felépülök, megkereslek, s ha megtaláltalak, nem nyugszom addig, míg életben leszel! – nyögött fel a zsoldos.

 

– Talán hibát követek el, hogy új ellenfelet engedek a porondra, de majd ügyesen játszunk, és jól kufárkodunk a tudással, amely ellenfeleinkkel szemben csak nekünk adatott meg – révedtek a földöntúli szépség szemei a változó jövőbe. – Lehet, hogy igazad volt a sorsoddal kapcsolatban Vinidis-Re L'Hass, s valóban minden lépted előre megíratott, ám így van, akkor nem tévedhetek, hisz a döntés súlya sem nyugodott a vállaimon! – nevette el magát a nő, s most ismét húszéves gondnélküli fiatal lánynak tűnt.

– Túl régóta koptatod már ezt a földet, hogy még higgy a legendák szavának! Vedd elő a tőrödet, s teljesítsd be a feladatod. Ölj meg, aztán rombold porig ezt az átkozott helyet! – emelkedett nagy nehezen a könyökére a toroni, s háta mögött tőrt csúsztatott szabadon maradt kezébe.

 

– És mit szólnál a jóslatokhoz, ősi nép származéka? – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Talán azoknak még van hitele előtted?

– Mind megannyi ócska kacat csupán, mely ásatag öregemberek és bolondos fejű lányok szórakoztatására szolgál – húzta az időt Vinidis, és a teste mögötti fegyvert dobásra igazította.

 

– Akkor hát küzdj meg magad a démonaiddal! – legyintett felé a nő, és egy pillanat alatt kifakult az anyagi világból.

A toroni mélyet sóhajtva dőlt a hátára, és ejtette a porba a hajító kést. Feje puhán érkezett a homokba, s magában hálát adott az isteneknek, hogy nem kellett útjára küldenie a fegyvert.

 

Ahogy fájó csontjaiban érezte, aligha lett volna hozzá elegendő ereje.

*

Szélvészként érkezett a lovagok és csatlósok egyenlőtlen állóharcába. A nehézpáncélba öltözött orwellánusok acélvértjeiről hatástalanul csúsztak le a katonák csapásai, ellenben amazok, nehéz harci hátasaikról, kegyetlen elszántsággal igyekeztek felmorzsolni a kapuvédők ellenállását.

Nemut egy pillanatra Larabie Ves Regnecort látta felbukkanni a küzdelemben, amint kardját, úrilányhoz méltatlan módon épp keresztvasig döfi egy hátas oldalába. A ló egy szívdobbanással később összeomlott, és gazdájára egy emberként vetették rá magukat a körülötte nyüzsgő csatlósok. A fickóról egy minutum alatt lerángatták a sisakot, és a megemelkedő kard még ennyit sem késlekedett.

 

Nemut első lendületét kihasználva rárontott az egyik oldalvást forduló lovasra, és sutba dobva mindazt, mit egykor a tisztességről tanítottak neki, egy alattomos vágással a vért deréktájon nyitva hagyott résére csapott. Ám hiába volt mind a lendület, mind a évek során felhalmozott tapasztalat, a fegyver az utolsó pillanatban egy hajszálnyit irányt tévesztett, és könnyű pillangóként pendült tovább a fémről.

A válaszul érkező csapást a nyeregből félig kifordulva hárította, s lova lendületén alig csökkentve lesújtott a következő útjában állóra. A kard ismét elakadt a nehézvértezetben, s a feje irányába tartó buzogány csapását csak hajszálnyival kerülhette el.

 

Egyszemélyes rohama megtört, és nemsokára maga is egy volt az állóháborút viselő küzdő felek közül. Néhány pillanat alatt kiosztott tucatnyi haszontalan csapást, melyek sorra vástak el a súlyos vérteken, és gazdagabb lett két zúzott sebbel, melyektől a könnyebb fegyverekkel szemben viselt sodronyinge képtelen volt megvédeni. Gyorsan megérezte, hogy bajban van, s ha sürgősen nem talál kiutat ebből az élő húsdarálóból, hamarrost a lovak patái alatt találja magát a vértől ragacsos homokban.

Megfordította a szagoktól, hangoktól és villanó lángnyelvektől megvadult pejt, és combjait erősen az állat oldalához szorítva megpróbált utat törni magának a csoportosulás széle felé. Két kard és egy buzogány állta útját egy pillanat leforgása alatt, és kényszerítette maradásra. Az állat hátrahőkölt, és hátsó lábaira emelkedve próbált elegendő helyet nyerni. Nemut vállát feltépte egy láncos buzogány csapása, és kis híján kisodorta a nyeregből. A pej visszazuhant az első lábaira, s mintha ellenfelei csak erre vártak volna, támadások özönét zúdították a bőszen hadakozó kettősükre. Nemut kardja már az első csapás után eltört, s néhány pillanattal később lova egy koponyarepesztő ütést követően, kiloccsant agyvelővel dőlt ki alóla.

 

Csak a fürgeségének köszönhette, hogy lába nem akadt bele a kengyelbe, és hogy a körülötte villanó vasalt paták nem zúzták ízzéporrá a csontjait. A lovagok mind szorosabbra húzták körülötte a nehéz harci ménekből vont élő falat, s bizton tudta, nem sokára eljő az a pillanat, amikor nem lesz hová menekülnie a lezúduló lovagkard elől.

Balra vetette magát, kardja csonkjával félreütött egy felé száguldó pengét, aztán csodák-csodájára tágult körülötte a kör, és egy pillanatnyi lélegzethez jutott. Éles robaj, majd fémes csattanás süketítette meg egy pillanatra, s a lovát mellette táncoltató éjfeketébe öltözött lovag egy fájdalmas nyögéssel repült messze a nyergéből.

 

– Nem csak pénzből áll ám az a világ, Cwison uram! – zendült fel mellette con Datida érces basszusa, és derékba törött kopjája maradékát a hozzá legközelebb álló ellenfele képébe vágta. – Van még itt valami, amit úgy hívunk, becsület! – citálta tovább, s miközben kivonta kardját, második fegyverét Nemutnak vetette.

– Pedig már kezdtem azt hinni, jobban érdekli uraságodat, hogy mennyi, amit kapunk, mint amennyit tenni szándékozunk érte! – kapta el a csatacsákányt az ereni, és anélkül, hogy csuklóját a bőr szíjba bújtatta volna, combon kapta vele a feje felé sújtó kardlovagot.

 

A kohók tüzében edzett, kékesen villogó acélfej átszakította az eddig törhetetlennek bizonyuló páncélt, és a belebújtatott lábat a nyeregfához szegezte.

– Vagy mást ne mondjak virtus! – hagyta figyelmen kívül az erv szavait Datida, és kardjával borzalmas erejű csapást mért az imént képébe kopját kapott vértes nyakára.

 

A nehéz penge ütésének ereje nagyrész ugyan elakadt a páncél vállvasaiban, de a maradék éppen elégnek bizonyult hozzá, hogy az acélt átvágva felsértse a nyaki ütőereket. Vér spriccelt szerteszét a réseken, és a Kígyóhajú Asszony szolgája szétvetett karokkal fordult le a lováról.

Nemut kitépte újdonsült fegyverét ellenfele combjából, és a körülöttük eszmélő lovagok és csatlósok egyre sűrűsödő tömegére pillantott, a meglepetését elvesztett Datida ezenközben lovát táncoltatva, pajzsát sűrűn kapkodva hárította a rázúduló csapásokat.

 

Nemut elhajolt a combján sérült kard lovag csapása elől, egy villámgyors mozdulattal átbújt a ló hasa alatt, és a másik oldalról a harcos csípőjébe vágta a csatacsákányt. Csontreccsenéssel terhes, bántó fémhang sivított a fülébe, ahogy az acélfog utat tört magának vérten és emberi szöveteken keresztül, majd fájdalmas sikoly kísérte embertelen fejhang vonyított az égre. A lovas eszméletlenül hullott az anyaföldre, hogy aztán egy pillanata töredéke alatt elnyelje a vasalt paták forgataga.

Vad szörcsögés és vérbe fojtott artikulálatlan hangok szólama hördült fel mögötte, ám mire odakapta fejét, már csak a fegyverét magasba emelő, haláltusájába meredt fémemberrel találkozott a tekintete. A fickó épp lesújtani készült kardjával védtelen hátára, amikor valaki lándzsát vetett a torkába.

 

Nemut felkapott a megüresedett nyeregbe, a csákány tompa fejének két ütésével megzabolázta az értetlenkedő hátast, majd sarkát a véknyába vágva kitört az időközben meghígult tömegből, hogy egy merész fordulóval lendületet nyerve, ismét a küzdők közé csörtessen.

Újból és újból lesújtott a páncélnyitogatóval, miközben leginkább csak a szerencséjének köszönhette, hogy maga is nem kapott halálos sebet. Fegyvert tartó karok emelkedtek körülötte, pajzsokon vástak el csapásai, s vérével keveredett sós izzadság cseppek csöpögtek a szemébe, hogy lassan már alig látott a lángok villódzó fényében.

 

– Vizet, vizet! – bömbölte valahol a távolban Rolak, és Nemutnak ideje sem maradt á korg hirtelen felépülésén csodálkozni.

Eltáncoltatta a lovat egy csapás elől, a csákányt bepréselte egy pajzs alatt, majd mielőtt még a ledőlő vértes magával ránthatta volna, lazított a fogáson, és egy villámgyors csuklómozdulattal kiszabadította fegyverét. A következő pillanatban aztán kékes villódzás ölelte körül a testét, majd egy forró léghullám emelte ki a nyeregből, és vágta rongybabaként a majd tíz méterrel távolabb lévő fal mellé tett gerendák közé.