csuklóvillanással vágást próbált ejteni a szőrös bőrön. A hatás azonban elmaradt, s a máskor tévedhetetlen penge, ezúttal ártalmatlanul siklott el a láthatatlan védműveken.

 

– Ennyire könnyen azért nem adom magam! – nevetett fel közös nyelven az ork sámán, és bátran belesétált a nyakának támasztott acélhegybe.

A fém előbb meghajolt, majd kitért a könnyebben megnyíló irányba az ellenállhatatlan szorítás elől. Larabie kénytelenkelletlen visszavonult, ám mielőtt még biztonságos távolba kerülhetett volna a sebezhetetlen szörnyetegtől, hátával nekiütközött a konyha kicsinyke kemencéjének.

 

– Nézzük, mire vagy képes! – mordult fel a szörnyeteg, és egy féltenyérnyi széles, ötven centi hosszú pengét vont elő az övéből.

– Maradj magadnak, rühes kutyája! – használta ki az előrenyomulás pillanatnyi szünetét Larabie, és a legközelebbi ablak felé vetette magát.

 

Halk reccsenést hallott a háta mögül. A zaj olyan volt, mint amikor apró kis üveggolyók hullanak a fa padlóra, ám ezúttal úgy tűnt, a golyócskák apró elektromos kisülésekből vannak, és a halk koppanásokkal együtt, kránköves bűzű sercegés töltötte meg a parasztházat. A szag és a rettenet hullámzása eltéveszthetetlen volt mindkét síkon.

– A szolga bármelyik pillanatban itt lehet! – nyüszítette a magabiztosságát vesztett hang a háta mögül.

 

Larabie tett még egy bizonytalan lépést a hályog felé, aztán egy pillanat alatt, mintha megsűrűsödtek volna az árnyak az épület belsejében.

– Mit tettél ostoba? – fordult meg halálra váltan a shadoni lány, hogy szembe nézzen a mindinkább erőre kapó rettenettel. Az ork sámán testét ekkorra vékony, fekete burok övezte, mely a ház döngölt földjével érintkezve halványkéken villódzott. A vörös bundájú fenevad feszengve szűkölt börtönében.

 

– Csak egy szolga! – nézett vissza Larabiera kiforduló szemfehérrel az ork. – Csak egy szolga, aki ide volt bezárva! – csapott kettőt a karjával, mintha így szerette volna elriasztani a körülötte gyülekező, sötéten kavargó árnyakat.

– Megidézted, mert azt hitted, hogy háláját meglovagolva úrrá lehetsz rajta? – kérdezte a legrosszabbtól tartva Larabie, és elég volt egyetlen pillantást vetnie az idegesen remegő szörnypofára, hogy balsejtelmét beigazolva lássa. – Ostoba, talán mindannyiunk halálát okoztad! – futott ki egyszerre a vér az arcából, és az erő a lábából.

 

A sámán testét alig észrevehető remegés rázta meg. Tagjai előbb görcsösen megfeszültek, majd néhány pillanattal később jól észrevehetően elernyedtek. Orrából vékony sugárban kezdett szivárogni a vér, és gyorsan terjedő foltként festette meg mellkasát. Vörösben izzó szemei mindinkább feketévé tompultak, ahogy a tagjait övező éjsötét aura erőre kapott körülötte. Larabie felé döfött a pengéjével, hogy elejét vegye a földöntúli iszonyat megtestesülésének, de a sámán korábban támasztott védművei továbbra is kitartottak.

– Orwella vigyázzon a lelkedre, ostoba! – kiáltotta búcsúzóul a shadleki lány, miután támadása megintcsak elcsúszott, és mielőtt még a materializálódás befejeződhetett volna, egy gyors szökkenéssel kivetette magát az ablakon. Az utolsó dolog, amit odabentről hallott, egy e világon túli szisszenő sustorgás volt.

 

A benti szürke félhomály után a kinti nap fénye élesen döfött a szemébe. Kardját testétől messzire eltartva kigurulta az esést, majd talpra szökkent, és félvakon tántorogva, íriszét a nap sugaraitól balkezével óvva rohanni kezdett, hogy minél távolabb jusson a veszélyes épülettől.

A lándzsadöfés a jobb lapockájánál érte. Eltörte a lapos csontot, utat nyitott magának két borda között, majd a tüdőt átfúrva a mellkasán bukkant elő, hogy megszoruljon, és lendületénél fogva a földre lökje.

 

Az idő megdermedt egy pillanatra.

Körülötte fennen lobogtak a környező parasztházak tetői, orkok rohantak mindenfelé rendezetlen összevisszaságban, miközben szemei előtt lassan emelkedni kezdett a világ, ahogy feje egyre közelebb került a vérmocskos talajhoz. Már majdnem földet ért, amikor észrevette a tőle alig néhány méterre álló, megkormolódott falú, nyomorult kis kútkávát, mely rémálmaiban sokszor kísértette. És akkor megértette, hogy eljött a halál pillanata, melytől oly régtől fogva rettegett. Szólni akart, hogy nem így képzelte, hogy mindez annyira egyszerű és kegyetlen, de nem jöttek szájára szavak. Végül feje keményen a földnek csapódott, s belőle csak egyetlen gondolat kívánkozott elő.

– Bocsáss meg, apám! – súgta fátyolos hangon, és már nem érezte, ahogy a tüdejéből feltörő vér kimossa szájából a falu ösvényének száraz porát.

Vad üvöltés harsant közvetlenül mellette, s miközben a tehetetlenségétől fogva az oldalára dőlt, a vadállatként tomboló korgot látta maga előtt küzdeni. Valaki megrázta a vállát, és fejét fogva szorosan magához húzta. Dörmögő hangok, és elmosódott beszédfoszlányok törtek utat hozzá az egyre sűrűbbé váló ködön keresztül, aztán mindent elöntött a fényesség, és a hosszú utazás előtti izgalom elnyomott benne minden más egyéb késztetést.

*

– Kár tovább rángatnod, halott! – nézett le a kivérzett bajvívónőt kétségbeesetten szorongató barbárra Vinidis.

 

– Az északi pap, talán ő még képes visszahozni az életbe! – fordult felé vérben forgó szemekkel Rolak.

– Ahhoz legalábbis istene választott prófétájának kellene lennie, abból pedig már akad egy ebben az évszázadban. Azt pedig aligha hinném, hogy a Mogorva bújt volna a kiművelt ereni nemes álcája mögé – csóválta meg fejét a toroni.

 

– Nincs szükségem az ostoba bölcselkedéseidre! – fortyant fel a korg, és a lány holtestét óvatosan a földre engedve felegyenesedett.

– Nekünk pedig nincs szükségünk olyanra, aki nem tudja megkülönböztetni a barátot a szövetségestől! – mutatott a háta mögé Vinidis. – Rád most ott lenne szükség, és te ezt épp olyan jól tudod, mint én. A lány halott, érte már semmit sem tehetsz, de a többiekért talán még igen! Láttalak küzdeni az előbb. Ha egy veszett ügyért képes voltál így harcolni, miért ne tehetnél valamit azokért, akik még életben vannak?

 

– Arra gondolsz odaát? – bökött a toroni háta mögé Rolak, ahol az egyik épen maradt épület falán keresztül, alig egy perccel korábban tört utat a fekete sötétségbe burkolózott iszonyat, hogy azóta módszeres rendszerességgel pusztítson el maga körül minden élőt.

– Nem tart soká, és végez az orkokkal, akkor pedig nem lesz nehéz kitalálni, hogy ki következik – biccentett egyetértően Vinidis.

 

– Olykor jobb, ha az ember végleg leszámol a múlt árnyaival! – szűrte a szót a fogai között a korg, és hatalmas pengéjét felkapva a földről, futásnak eredt az életre kelt árnyék felé.

– Tharr tegyen kegyes hozzád, idegen világ szülötte! – kívánta Vinidis a nekihevült barbárt látva a feketébe burkolózott jelenségnek, aztán maga is kihúzta kardját a földből, és Rolak segítségére indult.

 

A csata ekkor már fergeteges erővel tombolt. Az orkok mindent elkövettek, hogy megfékezzék a soraik között tomboló elemi sötétséget, mely akárhányszor elnyelt közülük valakit, véres kegyetlenséggel végzett a szerencsétlennel. A falu kis tere alig néhány percen belül megcsonkolt holtestekkel, irtózatosan szétroncsolt tetemekkel volt tele, melyek mintha valamely rettenetes mágiának estek volna áldozatul, még holtukban is éjjeli sötétséget sugároztak magukból.

Vezényszavak és kiáltások harsantak, majd néhány ezüstsisakos ork vezetésével a szörnyek összevont támadást indítottak a mana szülte, átláthatatlan vakfolt ellen. A vértes támadók ezúttal ügyet sem vetettek a soraik közt harcoló korgra, sem pedig Vinidisre, sőt még Anis De Brog is hirtelen azon kapta magát, hogy csak alig páran igyekeznek távol tartani maguktól, ellentétben a percekkel korábban körülötte nyüzsgő, majd húszfős tömeggel.

 

Nyílvessző röppent a toroni füle mellett, s mielőtt felocsúdhatott volna meglepetéséből, még egy. Hátra nézett, és Suyenast Nemuttal karöltve fedezte fel, amint az egyik ház biztonságos fedezékéből rendre másra lövik ki acélfejű lövedékeiket a feketeség közepe felé. Vinidis előre lépett, hogy a vértesek alakzatát kikerülve közelebb kerülhessen a homályhoz, amikor valami mozdult a lába alatt, s ő kis híján a fejjel előre zuhant bele a természetellenes sötétségbe.

– Vigyázz az árnyékokkal, úgy tűnik önálló életet élnek! – nevetett fel mellette Rolak, aki immáron a harmadik hajító bárdját zúdította a semmibe.

 

Az amorf tömeg ezt a pillanatot választotta, hogy csápot növesztve ismét kicsapjon, s mielőtt még bárki tehetett volna ellene, magába rántotta az ezüst sisakos ork vezérek egyikét. A hatás nem maradt el, s az irányító nélkül maradt, vadul hadakozó sorok rendezettsége megtört. Az állati erőtől feszülő karok lendülete alábbhagyott, és a sárga szemekben lángoló elszántság átadta helyét a félelemnek.

Vinidis közelebb óvakodott a masszához, és kardjával felé sújtott. A penge akadálytalanul hatolt át az anyagtalan sötétségen, és sértetlenül távozott vágás ívének másik oldalán.

 

– Anyagtalan szellemlény? – próbálta visszaidézni múltjának tanulmányait, nem túl sok sikerrel. – Ennek a pengének akkor is sebet kellene nyitnia rajta – csóválta meg értetlenkedve a fejét.

Újabb nyílvesszők csapódtak a fénytelen lénybe, melyeket ork lándzsák, hajítódárdák és Rolak bárdjai követtek, ám a massza testéből, néhány halk cuppanáson és reccsenésen túl semmiféle más hang nem érkezett. Ellenben a túloldalon néhányan fájdalmasan felkiáltottak, s akadtak olyanok, akik friss sebeikhez kapva holtan dőltek a földre.

 

– Ezt aligha fogja kard! – kiáltotta felé Rolak, miután egy hatalmas csapás lendületétől egyensúlyát vesztve, kis híján beledőlt a fekete testbe.

– Pedig lenni kell odabent valami anyagból levőnek! – kiáltott vissza Vinidis, aztán helyből kétméternyit ugrott hátra, és hátával zuhant a földre, hogy elkerülje a sötétség felé villanó csápját. Combjába éles fájdalom hasított, ahogy az élő szövetek között megfeszült a letört nyílvessző mogyorófa nyele.

 

– Csukd be a szemed! – érkezett fejébe Tufir hangja. – Csukd be, és hagyd, hogy lássak helyetted is!

– Mióta szokás egy toronival ilyen bizalmas viszonyba kerülnie egy dorani csatamágusnak? – kérdezett vissza a fennhagyott csatornán keresztül Vinidis, ám eközben már meg is nyitotta védműveit a mágiahasználó előtt.

 

– Csak amióta egy csónakban evezünk ebben az őrült helyzetben – felelt a másik, és a boszorkányvadász máris érezte, miként feszül meg a kettejüket összekötő láthatatlan fonal, hogy a túloldalon lévő magiszter akaratának közvetítőjévé váljon.

Vinidis Shulurban tucatnyi alkalommal kapcsolódott össze hasonlóképpen boszorkánymesterekkel, és különleges iskoláinak köszönhetően, képes volt rá, hogy legrejtettebb gondolatait, még ilyenkor is agyának egy apró zugába tudja rejteni.

 

– Most már mehetünk – érkezett a nyugtázó üzenet, és a toroni talpra ügyeskedte magát a körülötte ugráló lábak sokasága között. Kitért egy nyugalmát vesztett, vadul hadonászó ork útjából, aztán bízva a varázshasználó által ráruházott képességekben, belépett az alaktalan massza testébe.

A levegő hirtelen hígabbá vált körülötte, ahogy áthaladt a semmi és a semmi határán. Bár továbbra is képes volt érzékelni a körülötte lévő tárgyakat és a felé vágó kardokat, a benti, szürke félhomály és lángoló gyűlölet asztrális hullámai megzavarták mindkét irányba figyelő érzékszerveit.

 

Elcsúszó kardcsapás érte a hátán, s csak kiváló minőségű sodronymellényének köszönhette, hogy nem szenvedett súlyosabb sérülést. Ám egyensúlyát így is elvesztette, s a lendülettől hajtva előre támolygott néhány lépést a massza közepe felé.

És akkor meglátta a mélybíbor vörösében izzó szemeket.

– Kyrek mocskos ivadéka, szerafisták fattya, – jött felé a döbbenet, a félelem és a vadul fellángoló gyűlölet mindent más érzést elsöprő hulláma – most végre megfizetsz árulásodért! – lihegte a lávavörösen felizzó szempár, és hihetetlen sebességgel lendült előre, hogy beváltsa fenyegetését.

 

Vinidis balra mozdult, és az ellenlendület energiáját kihasználva egyetlen kardcsapással fejét vette az irányába mozdulónak.

Éles fény hasított a szemébe, s a következményeként jelentkező fájdalom még akkor sem volt hajlandó megszűnni, mikor szemhéjai után karjait is írisze védelmére vonta.

 

– Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz! – talált utat hozzá Tufir hangja, alig néhány pillanattal azután, hogy a vakító fájdalom a fénnyel együtt elenyészett.

– Magam sem – hagyta rá Vinidis a doranira, s hogy ne lelje végzetét a felocsúdó orkok között, néhány kardcsapással utat vágott magának a közelben lángoló ház ép oldala felé.

 

Erőfeszítései azonban feleslegesnek tűntek, mert a vezetőiket vesztett szörnyetegek a sötétség eloszlása után fejvesztett menekülésbe kezdtek, s mire a toroni látása végérvényesen kitisztult, már csak a távolodó lovaik porát tudta felfedezni a közeli dombok takarása mögött.

– Visszajönnek – jegyezte meg mély meggyőződéssel a mellette álló Nemut Cwa Cwison, akit Vinidis csak ebben a pillanatban vett észre.

 

– De minket addigra már nem szabad itt találniuk – lépett hozzájuk közelebb Anis De Brog.

A toronitól jobbra és balra álló két íjász fegyverei akaratlanul is megemelkedtek a fiatal lovag közeledtére.

 

– Csak óvatosan, jó uram! – intett megálljt a többiek helyett a boszorkányvadász. – Ugye megérted, ha némi magyarázatra tartunk számot tőled az imént történtek után?

A lovag megdermedt, és szemében egy pillanatra a sértett dölyf lángja lobbant.

 

– Nem tartozom elszámolni valóval neked, Toron szülötte, – fordította fejét a felé meredő acélhegyekről a hó hajú harcosra – ám most mégis kivételt teszek veled társaink kedvéért. A rendem által rám ruházott segédeszközök egyikét használtam fel, hogy feladatunkat sikerre vihessem. Amit az imént láttatok nem volt más csupán egy ezek közül, s ha úgy hozza a szükség alkalmazni fogom őket a ti érdeketekben is.

– Ami Larabie Ves Regnecort illeti, csúnyán elkéstél lovagom – szólalt meg a pincemély hang a vértes alak háta mögül, és Rolak lépett a beszélgetők közé, kezében a shadleki bajvívólány élettelen testével. Még mindig úgy tartotta a karjai között a törékeny tetemet, mintha az érezni lenne képes.

– Sajnálom! – tört meg a vértes, és tartását elveszítve a szemük láttára hajlott meg. – Éreztem a halálát, de segíteni már nem tudtam rajta! – keresett támaszt a közeli kút káváján. – Elkéstem…

Néma csend lett, ahogy a korg lefektette közéjük a lány élettelen testét. A túlélők közül néhányan zavartan bámultak egymásra, míg mások megelégedtek azzal, hogy mereven nézzék maguk előtt a felszántott füvet.

 

– Vajon miért menekültek el ilyen hirtelen az orkok? – törte meg végül a csendet lar Nordana.

– Talán túl kemény volt nekik a látvány – mutatott Vinidis a sötétség eltűntével láthatóvá vált, földön heverő ork sámán holtteste felé.

 

A szőrös rongycsomóvá darált testből több ork nyílvessző és dárda állt ki, mint amennyi a természet törvényei alapján lehetségesnek tűnt.

– Azt hiszem, legalább annyira tisztelhették, mint amennyire félték, amíg élt! – jegyezte meg Nemut, és fejét csóválva végre leengedte íját a vöröslő szemekkel várakozó lovagról.

A démon

– Az egyik munkás beleesett a gödörbe! – tépte fel a falu egyetlen épen maradt házának ajtaját a sérüléseiből még épphogy csak felgyógyult lar Nordana.

– Ezért kár volt felébresztened – rázta meg álmosan a fejét Rolak, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodóba esett, vajon ildomos-e ilyen esetben rögtön hajítóbárdot vágnia az alkalmatlankodó képébe.

 

– A paraszt a lyuk alján dolgozott – próbálta tűzbe hozni az éjszakai őrség után még álmos korgot Thomas.

– Ha jól értem, azért ébresztettél fel, mert az egyik falusi fickó elesett a gödörben? – nézett egyre barátságosabban az ágya mellé fektetett hajítóbárdokra Rolak.

 

– Térj már észre! – elégelte meg a korg lassú gondolatmenetét a tőrvető, de azért úgy helyezkedett, hogy az egyik magasított támlájú széktől takarásban legyen. – Az a Grindo nevű paraszt a gödör alján dolgozott, amikor egyszerűen csak eltűnt a semmiben, úgy féltonnányi földdel egyetemben. Még szerencse, hogy Shuwir magiszter, tegnap óta már csak kőtéllel a derekukon engedte dolgozni őket. Szegény fickó alig töltött el néhány pillanatot a mélységben mire kihúztuk, mégis még mindig remeg a félelemtől.

– Ugye azért sikerült szóra bírnotok! – szólalt meg a szoba legsötétebb sarkából a toroni.

 

– Nehezen, de azért sikerült – fordult kelletlenül a homályban felemelkedő alak felé a tőrvető. – Miközben az isteneket kérlelte, hogy mentsék meg a lelkét, arról zagyvált, hogy maga a csillagtalan éjszaka érintette meg a testét odalent.

– Akkor nem csoda, hogy még mindig remeg a szerencsétlen – állt fel a fakóhajú, és magához vette az ágyhoz támasztott hosszabb pengéjét. – A többiek?

 

– Már mind ott vannak – biccentett Thomas. – Nem akartunk nélkületek hozzálátni a leereszkedéshez.

Vinidis kilépett az ajtón a hajnali hűvösbe, és körbenézett az alig két nappal korábban lerombolt falun. Bár a holtesteket eltakarították a településre lassan visszaszivárgó helybéliek segítségével, a frissen elkövetett gyilkosságok és a füst mindent belepő erőteljes szaga még mindig ott érződött a levegőben. Mindez az első itt töltött éjszakájukon látott álmát jutatta eszébe.

 

A halottak sikolya akkor még szinte hallhatóan rezgett a levegőben, s mikor nyugodni tért, a homályban mozduló szellő, mintha valódi árnyakat lebbentett volna a rommá vált házak frissen kifordult kövei között. Nyugtalan keresett magányos szállást éjszakára, s mikor holtfáradtan lecsukta szemeit, hogy álomtalan álommal pihenje ki az aznapra számára rendeltetett borzalmakat, már az első pillanatban tudta, hogy az őrséget kellett volna választania az elkövetkezendő lidércnyomás helyett.

A Torzvárosban járt megint. Az utcákat kihaltnak látta, mint korábban mindannyiszor, s nem tudta miért, de ez szomorúsággal töltötte el álombeli lénye lelkét. Szürke, betegsárga pára borított mindent, s a gennyszínben halódó napfelkelte fénye fikarcnyi életet sem csempészett az üres épületek közé.

 

Égre törő, kaotikusan kacskaringózó tornyok között sétált, miközben szörnyeteg szobrok, vízköpők és szökőkutak ismerősen idegen mintáin kalandozott el a tekintete. Minden egyszerre volt emberi és hihetetlenül távolálló tőle. A körülötte elhaltan burjánzó világ leginkább Tharr papjainak kaotikus orgiáira emlékeztette, ahol az élő testek egyetlen, hatalmas organizmusként párosodtak az állati ösztönöket ébresztő füstölők tejszerű ködében. Céltalan téblábolt ezúttal is a márványba faragott őrületben, s a kanyargós utcákat róva hol elgyönyörködött a légies könnyedséggel felfelé kapaszkodó, őrült szögekben meghajló, hidakkal összekötött tornyok lebegni látszó égi labirintusán, hol elszörnyülködött a díszítésükül rendelt faragványok embertelenül torz formáin.

Korábban látott már, sőt küzdött is emberből lett farkassal, amely állati alakja ellenére magán hordozta humanoid vonásainak egész tömkelegét, ám még ez a rettentő kettősség sem érhetett fel a kezük nyomát ehelyütt itt hagyó művészek, megbolydult elméjű fantáziájának szüleményeihez. A domborművek és faragványok idomtalan, arányaiban mégis tökéletesen teljes alakjai a felismerhetetlenség határáig idegenek voltak, mintha maga a káosz fertőzte volna meg testüket, és szőtte volna tele saját jegyeivel. Szárnyas alakok, karmokban végződő végtagok, csontsarjakkal ékes farkukkal csapdosó, valaha ember lények ékeskedtek mindenfelé, s ha Vinidis humanitást keresett ebben az összevisszaságban, legfeljebb magába tekinthetett.

 

Mint annyiszor már korábban, most is hirtelen érkezett meg, s céltalan kóborlása útját a hatalmas, faragványokkal ékes kapu zárta le. A vasalt fán őrült összevisszaságba dermedt asszonyi testek átláthatatlan káosza a felkelő nap fényének játékában mozdulni látszott, s Vinidis éber visszaemlékezéseiben olykor maga sem tudta, hogy valóban állókép volt-e az, amit álmában látni vélt. A kapu azonban, minden dinamizmusa és érthetetlensége ellenére, szilárd monumentalitással zárta el útját, s akárhányszor akart áttörni rajta masszív ellenállással válaszolt minden próbálkozására.

A kezdetek kezdetén persze mit sem törődött vele, – akárcsak az egész álommal – s eltette oda, ahová neveltetése folytán oly sok mindent kényszerült rejteni. Ám az álomképek makacsul és kitartóan kísértették. Egyszer az őrületbe kergették, hogy már aludni sem tudott tőlük, máskor hetekre, sőt hónapokra nyugton hagyták, hogy aztán visszatérve többszörös erővel törjenek rá egészen addig, míg végül fel nem támadt benne a vágy, hogy a kapu mögé tekintsen.

 

Azóta álomfejtők, boszorkánymesterek, bérvarázslók és sámánok egész tucatjai váltak átmeneti vendégé éjszakáiban, ám hatalmuk sosem bizonyult elegendőnek hozzá, hogy valóban a titok túlsó oldalára tekinthessenek.

Egyikük – egy vérben úszó tekintetű, lóganétól bűzlő, nomád démonimádó – álmában önkényesen megtestesült, és buzogányával sújtott az acéljószágra. A faragványok megrepedtek, a kínban úszó női sikolyok hangja végigzengett a városon, és az ajtó hosszanti irányban meghasadt. Az álom véget ért, és Vinidis vérző orral, hasogató fejjel ébredt a kiloccsant agyvelejű sámán sátrában. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szóba állt igéző tekintetű fanatikusokkal, akik néma dühvel a szemükben bizonygatták, ők képesek lesznek arra, ami előttük oly sokaknak nem sikerült.

 

Ám mire idáig jutott már elhagyta hazáját és hontalan földönfutóvá vált, hogy mind őrjítőbbé váló titkának végre a végére járhasson.

Családja eleinte famornak kijáró tisztelettel kezelte hóbortját, s némán tűrte kiadásait melyekkel különös álma megfejtése után kutatott. Ám idővel a családfő figyelmeztette rá, hogy másodszülöttként tartania kell magát az L'Hass-ok fennmaradását szavatoló törvényekhez, s nem költhet többet annál, mint amennyit testvérbátyja szán a maga szeszélyeire. Az ifjú nemes ettől fogva leszámolt életével, s hogy elterelje figyelmét a benne lakozó mind kínzóbb késztetéséről, őrjöngve vetette bele magát Shulur éjszakai életébe.

 

Rabja lett megannyi divatos ajzószernek, nőnek, kéjnek, szerencsejátéknak és mindenek felett a veszélynek. Egy ideig világfiként, később kertelés nélkül őrültként emlegették a nevét, s a vérig sértett nemesi családok által fejéért kínált vérdíj hétről-hétre szökött egyre magasabbra. Volt hónap, hogy egymaga több párbajt élt túl, mint amennyit más egy életen keresztül vívni kénytelen, s több alkalommal kis híján belenyomorodott sérüléseibe. Csak a család kitűnő kirurgusának köszönhette, hogy minden esetben megúszta maradandó sérülés nélkül.

Senki sem adott egy hónapnál hosszabb időt neki, hogy lemeztelenített meggyalázott holttestét végül valamely sikátorban találják meg, ám tombolása végét, s a változást a várttal ellentétben mégsem egy szerencsés orgyilkos tőre hozta el.

A kalandor rabszolgaként dolgozott az L'Hass-ok családi birtokán, és szabadulását keresve került a hirtelen természetű, kiszámíthatatlan ifjúúr útjába. Az életét tette kockára, ám ezúttal nem kellett csalódnia megérzéseiben. A fiatal famor, ahelyett, hogy helyben fejét vette volna arcátlanságáért, végighallgatta, s miután döntésre jutott, magával vitte az obsort a szabadságba. (A fickó szerencséje azonban nem tartott ki örökké, és alig néhány hónappal később Vinidis maga szedte ki rothadásnak indult holttestét Erion Tirzon kerületének határ menti szennyvízcsatornájából.)

Emlékezetes shuluri távozását követően a Lemonas nevű rabszolga tanácsát követve Erionba ment, s ott sorra végigpróbálta magát a világ minden égtájából ideérkező varázshasználókkal. Az eredmény nem maradt el, és alig két hónap múltán az otthonról hozott tehetős apanázs a múlté lett. Mivel büszkesége nem engedte, hogy ennyire rövid idő elmúltával újabb összegért kuncsorogjon családjához, ideiglenesen fegyverével együtt különleges képességeit bocsátotta áruba a városok városának húspiacán.

 

Szerencséje volt, és annyi nekropoliszban rothadó társával ellentétben, ő kapott még egy lehetőséget a sorstól. Az első balul kiütött munkáját követően seblázban égve, jobbára apróhússá szabdalva érkezett meg Haonin Nar Somarához, hogy elégtételt vegyen rajta aznapi kudarcáért. A dwoon könnyűszerrel lefegyverezte, s ahelyett hogy végzett volna vele, nem kirurgust, de papot hívatott hozzá, és széles lapú hercegi dukátokkal fizetett a szent ember fáradozásáért és hallgatásáért cserébe.

– Van még egy, s más ebben a városban, amit meg kell tanulnod, mielőtt rászánod magad, hogy önálló útra térj, és visszavonhatatlan döntéseket hozz! Itt mit sem ér már, hogy egykor famornak születtél! – figyelmeztette a felhajtó, amikor magához tért.

 

A dwoon ezt követően soha többé nem ejtett szót az incidensről, s talán ekkor indult meg a boszorkányvadászban a folyamat, melynek végén fel ismerte, hogy Toron, Shulur, az L'Hass család tengerre néző házának iszalagokkal futtatott belsőkertje mind egy olyan múlt részévé váltak, mely már csak névleg tartozik ahhoz a Vinidis-Re L'Hasshoz, akivé Erionban vált. Ám az életét felforgató látomás mit sem változott, s vele a kapu sem mely elállta az útját.

A kapu, amely most nyitva állt.

Álmában megszédült, és a szíve hevesebben kezdett dobogni. Az izgalom acélabroncsként szorította össze a mellkasát.

 

– Az nem lehet, hogy annyi év után, ilyen könnyedén adja meg magát – keringtek fejében a gondolatok, és gyanakodva vizslatta környezetét.

A Torzváros azonban némán és moccanatlanul bámult vissza rá fénytelen ablakszemeivel, pont olyan közönyösen, mint évtizedek óta minden egyes alkalommal, amikor álmában sikertelenül próbált átjutni a kapun, s dühében vad gyűlölettel rontott mindannak, amit képes volt elpusztítani.

 

A készség két arasz széles acélpántjai között kékes fény vibrált kifelé, és Vinidis ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy belépjen rajta. Tenyerét nekifeszítette egy ívesen meghajló, gerince mentén tüskéket sarjadzó, torzságában is gyönyörű női hátnak, és meglökte a hatalmas falapot. Az hangtalan könnyedséggel, és óriás kiterjedéséhez méltó lassúsággal engedett utat neki.

Amit mögötte talált, minden korábbi elképzelését felülmúlta.

A gigászi ajtó egy méreteihez méltó, beláthatatlan nagyságú fedett csarnokba nyílt, melynek a legfelső pontján állt.

 

Alatta őrült mélységként terült el a lenyűgöző építmény, mely leginkább hatalmas aréna benyomását keltette benne.

Beteges, kékes fény világított meg mindent, és árnyéktalan világosságba vonta a legapróbb részletet is odabent. Az őrült megmunkálású kapu két oldalán sziklába faragott széksorok vontak félkörbe egy öt szinten keresztül felvonuló, nem emberi méretű lépcsőkre emlékeztető, vadul díszített sziklaporondot. A legfelső szint tetején a monumentális csarnok méreteihez képest kicsiny épület állt, előterében három aprócska, szintén kékesen lüktető alakzattal, melyeket ebből a távolságból Vinidis képtelen volt beazonosítani. Mindössze hihetetlenül erőszakos és legalább ennyire kaotikus, emberi értelem számára értelmezhetetlen érzelemhullámokat kapott felőlük.

 

Lépett egyet az előtte végtelenül lefelé haladó lépcsősoron, és az asztrális káosz újabb rohama kis híján ledöntötte a lábáról. A terem minden pontja vad őrületet és erőszakos halálvágyat sugárzott, melynek forrása a lépcsősor aljától induló gigantikus sziklaszint volt.

Tovább sétált a márvánnyal borított, végtelennek tűnő lépcsősoron, égészen a karzat végéig, ahol egy majd húsz öl mély és ugyan ilyen hosszú mesterséges szakadék szélére érkezett, mely a lelátót választotta el az ötszintes porondtól.

 

Innen már eltéveszthetetlen volt, hogy az előtte álló szintek mindegyikét egy-egy gigantikus szobor uralja, mely a porondok bal oldalán áll a csarnok falához támaszkodva. A toroninak olyan érzése támadt, mintha valahol emberemlékezet előtti múltja mélyén már találkozott volna ehhez hasonló jelekkel.

A hozzá legközelebb álló mestermunka kiterjesztett szárnyaival együtt elérte a majd húsz méteres magasságot, és oly annyira élethű volt, hogy Vinidis minden pillanatban azt várta, mikor lép le az alapzatról. Karjait, pofáját égnek emelő, szarvakkal és óriás tépőfogakkal megvert, csupa izom lény volt, mely tüskesarjaktól túlzsúfolt testét két oszlopszerű lábán túl egy hatalmas farok segítségével egyensúlyozta. Szemei elképzelhetetlen nagyságú, mágia teremtette smaragdok voltak, karmai aranyból öntettek, bőrének karnyi vastag ráncai közt zafírfolyamok csörgedeztek díszítés gyanánt. Nem egyetlen országot érő vagyon testesült meg itt a szemei előtt.

 

Lenézett az előtte húzódó szakadékba, és a szikla mélyedés mindkét oldalán kőbe vájt bemélyedések alkotta létrafokokat fedezett fel. Átvetette lábát a peremen, és lemászott a csatorna aljára.

Itt találkozott az első tetemekkel.

Az idő rég kikezdte már húsukat, s jobbára nem voltak mások, mint törött csontok, elrozsdállt fegyverek és behorpadt vértek maradványai. Átgázolt közöttük, és igyekezett nem gondolni rá, hogy vajon mi ropoghat a lábai alatt, amikor kénytelen volt egy-egy nagyobb kupacon keresztültörni a túloldalba vésett kapaszkodók felé.

 

Az aréna első szintjén újabb holttestek vártak rá. Állaguk csak alig valamivel volt jobb, mint a lentebbieké. Felmerült benne a gondolat, hogy közelebbről is megnézi a balkeze mellett emelkedő óriási szobrot, ám végül elég volt egyetlen pillantást vetnie a monumentális műre, hogy lemondjon az elképzelésről. Ideátról még elrettentőbbnek érezte nagyságát, és még szánalmasabbnak önnön kicsinységét.

Nekivágott az újabb létrafokoknak, és körbe sem tekintve jutott el a legfelső padlatig, hogy ott pörölyütésként érje a káosz irdatlan erejével rásújtó lökéshullám. A nyomás olyan erős volt, hogy kénytelen volt megpihenni a szint szélén.

 

Lassan felemelte a fejét, és elindult, hogy szembenézzen a kaotikus energiák forrásával, ám még félútig sem jutott a színtér temploma felé vezető úton, amikor rádöbbent, csakis az épület előtt villódzó kék alakzatok lehetnek azok, amiket keres. Parányi pontok voltak csupán a gigantikus csarnokban, mégis valóságos óriások az emberi világban.

Innen már tisztán látta őket. Három kapu állt előtte. Csonttaraj faragványokkal borított, mágikus jelzőbóják a tér tengerében, segítségül az utazni kívánóknak.

 

Tovább ment, és bábként hintázva a körülötte kavargó energiák örvényében a térkapuk felé indult. Ki tudja hányadszor csont reccsent a lába alatt, és ez úttal erős vágyat érzett rá, hogy megnézze, min taposnak lábai.

Csizmája egy tőből leszakadt karon állt, melynek gazdája, még halálában is görcsösen markolta a tenyerébe zárt, rúnákkal áttört lagosst. A fegyver furcsamód ismerősnek tűnt. Keresztvasát, pengéjét, markolatát a mágiának köszönhetően nem fogta az idő, s még most is sértetlenül és portalanul feküdt a csontok között. A karhoz tartozó testre, csak méterekkel távolabb talált rá. A hasára fordult, fájdalmas görcsbe merevedett holttest láttán epekeserű gombóc keletkezett a torkában. Közelebb lépett, és a hátára döntötte a halottat. Valaki egy hatalmas erejű vágással, hosszanti irányban szinte teljes egészében keresztülmetszette a szerencsétlen harcos mellkasát, és a bárdcsapástól szétnyílt sodronymellény alól egy láncra fűzött családi jelkép medalionja villant elő. Szakasztott mása annak, amit ő hordott a nyakában. Az L'Hass família címerálla, a támadásra készen meglapuló mantikor.

 

Ekkor, azon a két nappal korábbi éjszakán felriadt a romok között, és maga sem tudta, káromolja-e, vagy hálát adjon Tharrnak, amiért fellibbentette a fátylat az ajtó mögött rá váró titok elől.

Bosszúsan fújt egyet, és hagyta, hogy a hajnal hűs levegője kitörölje belőle az emlékek okozta kesernyés ízt.

 

A terméketlen sávra még a támadás napján rátaláltak, és Cwirat an Shuwir kérésére a sebesültek ellátását követően azonnal hozzákezdtek a terep előkészítéséhez. Vinidisnek nem kellett felnyitnia harmadik szemét, hogy tisztán érezze a kör alakú kopár folt felől áradó rosszindulat leplezetlen kisugárzását.

– Nyakam rá, hogy a ma megjelent feketeségnek köze van ahhoz, amit odalent találunk majd! – lépett mellé Tufir Nar Haban, a pergamenarcú dorani.

 

– Kétségem sincs felőle – biccentett beleegyezően Vinidis. – Annak a szörnyetegnek egymagában aligha lehetett kellő ereje hozzá, hogy ilyen sokáig húzza. Egyébiránt még meg sem köszöntem, hogy a távolról mozgatott báboddá tettél! – fordult a varázsló felé.

– Ez tűnt a legjobb megoldásnak – vont vállat a mágiahasználó.

– És mi a helyzet a jó öreg tűzgolyóval? Talán az is lett volna olyan hatásos, mint ez ú kis mutatvány – kötötte az ebet a karóhoz Vinidis.

– Döntöttem, és mivel úgy látom mind a ketten életben maradtunk…

– És a lány? Talán megmenthetted volna! – vetette le az érzéketlenség álcáját a boszorkányvadász.

 

– A lány zsoldos volt. Tudta mit vállal. Senki sem ígérte neki, hogy vigyázni fog rá! – tért ki az egyenes válasz elől Tufir.

– Azt hittem, a fajtád jobban kedveli az egyszerű megoldásokat a körmönfontak helyett – tett egy utolsó kísérletet a toroni.

 

– Ez járt a lehető legkisebb feltűnéssel – vont vállat a pergamenképű. – Gondolom, egyikünk sem szeretné, ha maholnap újabb varázstudók tucatjai jelennének meg a falu mellett.

Vinidis vállat vont, és annyiban hagyta a dolgot.

A terméketlen terület megtisztítása gyorsan haladt, és a lassan visszaóvakodó falusiak segítségével sikerült még éjközép előtt elkezdeniük az ásást. A magiszter semmit sem akart a véletlenre bízni, és Tufir segítségével fényt idéztetett a kijelölt pont fölé, hogy az „önként” ajánlkozó parasztok éjt nappallá téve tudják mélyíteni a gödröt. Az eredmény persze nem maradt el, és idővel az erioni bölcsnek is be kellett látnia, hogy ha nem akarja, hogy minden egyes munkása eltűnjön a közeli erdőben, hagynia kell őket pihenni.

 

Ezt követően élelmet osztatott ki a parasztok között, és fizetségül egy-egy ezüstöt ígért minden ledolgozott nap után. Többé nem volt gondjuk a munkaerőre, és még a karonülő korból épphogy kinőtt gyerekek is náluk akartak dolgozni.

– Látod, ott van az a lyuk, ami a szerencsétlen parasztja után maradt? – mutatott a felnyitott föld körüli homokdombokon túlra lar Nordana. – Amikor a szélén álltam, úgy éreztem, sötétebb van odalent, mint az erioni várfalban. És ott van még az a hideg, ami kifelé jött, úgy éreztem, egészen a csontomig hatol – rezzent össze a tőrvető.

 

Vinidis lenézett a gödörbe, és tisztán látta a beomlott szélű mélyedés éjfekete kontúrjait. A lenti sötét, mintha dermesztő párát lehelve próbálta volna meg belopni magát a valós világ fénylő reggelébe, s a köddel együtt érkező ártó szándék szinte cseppekben csapódott ki sodronyinge fémszemeire.

– Naná, hogy látom – felelte morózusan a barbár, aki Larabie halála óta került velük minden kapcsolatot. – Azt mutasd meg inkább, hogy hol van a magiszter!

 

– A sátorban vár a többiekkel együtt – vont vállat lar Nordana. Megkerülték a hat méter átmérőjű, kör alakú gödröt, és átsétáltak az erioni bölcs számára felállított sátorhoz.

– Nincs mire várnunk! Eljött az idő, hogy lemenjünk, és elvégezzük a feladatot, amiért ideküldtek bennünket! – reccsent fel a görnyedt tartású bölcs, épp amikor beléptek. – Az orkok bármikor visszatérhetnek, és akkor már koránt sem biztos, hogy képesek leszünk visszatartani őket!

 

– Hiszen még azt sem tudjuk, mi várhat ránk odalent! – jegyezte meg csendesen Nemut cwa Cwison. – Talán nem ártana tájékozódnunk, mielőtt fejjel rontunk a falnak!

– Mindannyian tudták, hogy a feladat veszélyes! – mondta felpaprikázva a bölcs. – Senki sem áltatta önöket azzal, hogy ez az egész egy kis kirándulás lesz az Onpor lábainál! A megbízatást, és az ezzel együtt járó felelősséget elfogadták. Most itt az idő, hogy eleget tegyenek annak, amit vállaltak!

 

– A kardom a tiéd Shuwir mester! – hajtott fejet Anis De Brog. – Mindenben a segítségedre leszek a megbeszéltek szerint! – lépett előre a pergamenarcú is, majd sorban egymás után a többiek. Utoljára az ereni maradt, ám végül ő is megadta magát, és az orra alatt morogva nekilátott, hogy köteleket és fáklyákat szerezzen a leereszkedéshez. Nem egész fertályórával később a zsoldosok már a gödör szélénél gyülekeztek.

– Én megyek előre – osztogatta parancsait Anis De Brog. – Suyenas és Vinidis követnek, és ha biztonságosnak ítéljük meg, Tufir mester és Shuwir magiszter is utánunk jönnek. Utoljára Nemut, Thomas és Rolak érkezik.

 

– Miért én maradok a végére? – kérdezte a korg nemtetszéssel a hangjában.

– Mert te vagy közülünk a legerősebb, és ha valami balul ütne ki odalent, a falusiakkal együtt, te tudsz a leginkább segítségünkre lenni abban, hogy mihamarabb kijussunk – felelte a Krad lovag. Vinidis Suyenasra nézett, s miután a félelf felajzott íjával a kezében, a tőle megszokott nyugalommal tekintett vissza rá, nekifogott, hogy leereszkedjen a gödör aljának épen maradt részére.

 

– Remélem, tényleg látsz a sötétben, és a legendák nem hazudnak! – mondta, miután mindketten biztonságosan leértek.

– Nem kell mindent elhinni, amit egynél többen állítanak! – mosolyodott el halványan a félelf, aztán intett a kötelét tartó embereknek, hogy engedjék tovább.

Elsőként a lovag lába alatt szakadt be a talaj, és beomló irdatlan mennyiségű föld magával rántotta a többieket is. Vinidis mindössze annyit érzett, hogy a lába alól hirtelen eltűnik a támasz, s mielőtt még bármit tehetett volna néhány méternyi zuhanást követően, egy erős rándulás kíséretében megfeszült a derekára hurkolt kötél,

– Nem ártana tudni, hogy milyen mély! – kiáltotta felé a tőle alig néhány méternyire, jobbra-lefelé függő lovag.

 

– Legyen hát! – mormolta fogai közt a toroni, azzal elengedte a kezében tartott fáklyát, és hagyta hogy lezuhanjon az alattuk tátongó mélységbe.

A maroknyi láng fénye előbb gyorsan távolodott, majd alig tizenöt méter mélyen szikrákat vetve állapodott meg egy kövezett padlaton.

 

– A kötél bőven elég lesz – mondta szinte csak magának a lovag.

Vinidis jelzett a felette állóknak, és miközben lassan ereszkedni kezdett lefelé, a sötétséget fürkészve elővonta kardját. Mellette megindult Suyenas is, és nem sokkal később az utoljára maradt lovag. Az éjfekete csendben semmi mást nem lehetett hallani, csak az odafent súrlódó kötelek monoton zenéjét. A fáklyák fénye, mindössze alig néhány méter sugarú kört világított be, és ezen túl a mozdulatlan homály bámult vissza rájuk.

 

– Nem igazán kedvemre való ez a hely! – jegyezte meg csendesen Suyenas, miközben szeme idegesen villant körbe a semmiben. – Oly tisztán érzem a gyűlölet nyomását, hogy szinte az ujjaimmal képes lennék kitapintani.

Vinidis elsőként illette lábával a kőpadlót.

Az érzés csak egy pillanatra villant belé, ő mégis megszédült, és meg kellett kapaszkodnia a kötélben nehogy elessen. Az álombéli kép csapott le rá, saját halálának rémisztő mementója. Felette Suyenas egy szívdobbanásnyit sem késlekedve az íja után kapott, és szemét a sötétbe fúrva pásztázta a toroni környezetét.

 

– Mi történt? – szállt Vinidis felé a Krad lovag bizonytalan hangja, miután sikerült visszanyernie uralmát megrendült egyensúlya felett.

– Semmi – köpte ki a toroni a szájában felgyülemlett keserű nyálat, és baljával a lába mellett fekvő fáklya felé nyúlt. – Ideje körbenéznünk! – intett az időközben szintén földet ért félelfnek, és jó példával járva elől, elindult egy találomra választott irányba.

 

A felderítést idővel hárman folytatták, és végül egy közel húsz méter átmérőjű, kör alakú, szélén vésetekkel díszített, csupasz márványlapokból kirakott padlatot jártak be, melynek közepén durván megmunkált lépcsősor vezetett le a mélybe. A lovag idővel intett a többieknek, és alig fertályórán belül, mindannyian lent álltak, hogy fáklyák egész tömkelegével borítsák a padlót, különös tekintettel a szélekre, és a középen álló lejárati nyílásra.

– A jelek egészen régiek – dünnyögte Tufir a faragványokat látva. – Talán egész Kyria idejéből valók.

 

– Majdnem – lépett mellé az erioni magiszter, és karjával félretolva a varázslót csinált helyet magának. – Alig néhány évezredet vétettél csak, jó uram! – nevetett fel gúnyosan. – Ez itt Ryek, s minden, amit látsz, annak pusztulása után keletkezett! – rezzent össze patkány módjára, ahogy az ereni, szavait hallva, kardot rántott a háta mögött.

– Mi ez itt, valami szent hely, démonimádók fertőzött temploma? – nézett körbe undorodva Nemut.

 

– Ősi ellenségük leszármazottja vagy, s még ennyit sem tudsz saját múltadról – vette oda megvetőn az idős magiszter, és ijedtségét mintha egy pillanat alatt elfújták volna. – Mindez, – mutatott körbe nyomorékká görbült ujjaival – azt jelképezi, hogy amit egykor erejét megfeszítve felépít egy nemzet, miként teszi semmivé ugyanazon vér fia.

– Tharra, ez egy kút! – mondta Vinidis, és ösztönösen feljebb emelte a kezében tartott rúnakard pengéjét.

 

A zsoldosok közül néhányan követték a példáját, míg mások értetlenül szemlélték a többiek viselkedését. Végül lar Nordana tette fel a kérdést.

– Mi az a kút?

– Börtön, melyet nem emberi gonosztevőknek, de sokkal inkább e síkon elszabadult démoni erők rabhelyének szántak építőik – vette át a szót a tetovált arcú mágiahasználó.

 

– Mármint a kyrek? – kérdezte elfakuló arccal lar Nordana.

– Legalábbis amivé lettek a Démonikus Ó-birodalommal folytatott, évszázadok során elhúzódó háborúkban – biccentett Tufir, és kósza pillantást vetett a néma torokként ásító, fekete lejárat irányába.

 

Vinidis követte a tekintetét, és egy pillanatra megcsapta a kövekből áradó korok múltszagú lehelete. Maga előtt látta a magas, büszke vonású kyrt, ahogy egymaga száll szembe az e síkra szabadult démonnal, és ahelyett, hogy elpusztította volna, szolgái által épített kő és mágia alkotta börtönbe zárja. Szemei ismét végigsiklottak a földkeret mellett futó rúnasorokon, és ezúttal jóval nagyobb tisztelettel tekintett rájuk.

– Csodálatos! – jelentette ki a varázsló bejelentését követően támadt néma csendben az erioni magiszter. – A kút tökéletesen ép, az eltelt háromezer esztendő semmiféle nyomot sem hagyott rajta! Ma is épp olyan szilárd, mint amikor építői létrehozták.

 

– Akkor miért hagyták nyitva a kijáratát? – bökött lar Nordana a körgyűrű közepén álló fekete lyukra.

– Mert amit ide bezártak, azt ajtó semmi esetre sem tarthatja vissza attól, hogy kijusson innen – adta meg a triviális választ a tetovált arcú.

 

– Ezek szerint, bármit is zártak belé, az még mindig ott kell, hogy legyen! – szívta tele a mellkasát a korg, és felkapva az egyik földre dobott fáklyát a lejárathoz lépett.

A többiek egy pillanatig döbbenten nézték a hirtelen meginduló Rolakot, majd Anis De Brog nyerte vissza leghamarabb a lélekjelenlétét.

 

– Cwirat magiszter, kérem, menjen vissza! Lar Nordana majd elkíséri. Jelen esetben az ő tőreinek vehetjük a legkevesebb hasznát – vonta elő a kardját Krad harcosa, és intett a többieknek, hogy kövessék a korgot. – Ha nem jövünk vissza, eszedbe se jusson utánunk jönni! A legfontosabb, hogy a rend tudomást szerezzen a történtekről, és nálunk felkészültebb csapatot küldjön! Jutasd el a bölcset Erionba, és mondj el mindent a tanács előtt! – fejezte be a mondandóját, és óvatos léptekkel a többiek után indult.

A lefelé lépdelő alakot látva Thomasnak úgy tűnt, mintha maga a sötétség nyelte volna el a lovagot.

 

– Ideje mennünk! – mondta a mögötte álló tudósnak, majd jelzett a felettük álló parasztoknak, hogy húzzák ki őket a hasadékból.

Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a kötél végében kapaszkodva a lyuk szélén állt, és a tiszta napvilágtól bontottan nézett vissza az alatta tátongó sötétségbe.

 

– Ilho-mantari legyen kegyes hozzátok, és hozzád is, odalent rekedt nagyuram! – súgta, és szorosan megmarkolta az inge alatt rejtve hordott shuluri talizmánt.

*

A lépcső előbb rövid íveket követve kanyargott a mélység felé, majd egyre szélesebben kígyózott tovább, és néhány fordulót követően hozzátapadt a kút oldalát alkotó sziklákhoz. A társaság tagjai szó nélkül lépkedtek lefelé. Mindannyiuk tudatát megbénította a rájuk akaszkodó, mindent átható gyűlölet és őrület asztrális kisugárzása, mely szinte kézzelfoghatóan telepedett a falakra, és a úszott maszatos foltokban – olykor még a fáklyák fényét is elhomályosítva – a levegőben. Mindannyiuk közül leginkább talán a félelfet viselte meg leginkább a dolog. Az erdei nép gyermeke nehezen szedte a levegőt, és irtózott megérinteni bármit, ami a kúthoz tartozott.

Rolak pontosan az ellentéte volt. Természetéből fakadó tiltakozása minden ellen, ami démoni, valósággal taszította a falakból áradó érzéseket. Rettenthetetlenül haladt az élen, és ügyet sem vetett a mögötte lépdelők baljós némaságára. Csak majd ötpercnyi ereszkedést követően állt meg egy hatalmas karmolás nyomot vizsgálva a falban.

 

Vinidis közelebb lépett a repedezett szélű sebhez, és a kezében tartott fáklya fényénél tüzetesebben szemügyre vette. Három, egymástól alig arasznyi távolságban lévő, több ujjnyi széles és legalább tízhüvelyknyi mély karomnyomok voltak. Keletkezésének idejét meg sem próbálta megbecsülni, hiszen a mágiától átitatódott környezetben a percek múlásának törvényei teljesen felborultak.

– Ez rettenetesen fájhatott neki – emelt ki egy törött, elszarusodott körömdarabot a repedésből. – Leginkább eszét veszthette a fájdalomtól – tette hozzá, és idegesen nézett körbe a sötétben.

 

– Nem kizárt, hogy azt már korábban elvesztette! – csóválta meg a fejét Tufir, és egy gonosztól védő rúnát rótt a levegőbe. Vinidis hideglelősen lerázta kesztyűjéről a méretes szarudarabot.

– Közel vagyunk! – jegyezte meg csendesen Anis De Brog, és kardját elfehéredő ujjakkal markolva intett a korgnak, hogy folytassa tovább az útját. – Üdvös lenne, ha eztán minden lépésünkre vigyáznánk!

 

Rolak biccentett, majd baljában fáklyát szorongatva, jobbjában kardját egyensúlyozva folytatta útját lefelé. Alig néhány lépéssel később újabb sérüléseket találtak a falban, majd egyre több és több karmolás, harapás és ökölnyom csúfította a falakat. Valamivel később egy őrült erejű csapás következtében, a lépcső leomlott egy jókor darabon.

– Az már biztos, hogy mostanára nincs olyan gondolati séma, amely igaz lehetne rá – súgta a semminek a dorani leomlott kövek széleire száradt vért látva. – Talán mégsem ártana, ha némi időt szánnánk a további felkészülésre.

 

– Lemegyünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a lovag a háta mögül, és egy újabb lépést tett lefelé, hogy ezzel is hangsúlyozza elszántságát. – Magad mondtad, mostanára nincs senki, aki megmondhatná, mire számítsunk odalent.

A korg egy könnyed ugrással átszelte a majd kétméternyi leszakadt darabot, hogy aztán a túloldalon minden előzetes jel nélkül, fáklyájával együtt eltűnjön a semmiben.

 

A zsoldosok halálos nyugalommal néztek körül, s kezükben csak alig láthatóan remegtek meg a kivont pengék.

– Rolak, itt vagy még? – kérdezte csendesen Vinidis, és a leszakadt perem széléig merészkedett.

 

– Itt – jött a kurta válasz a túloldalról.

A toroni a korg után dobta a fáklyáját. A lángoló fadarab odaát esett le, gurult pár arasznyit, és a barbárhoz hasonlóan eltűnt a semmiben.

 

– Elemi sötét – mondta Tufir csendesen. – Természetes fény sosem lesz képes áttörni rajta.

– Akkor használd a mágiádat! – javasolta Anis De Brog a háta mögül.

 

– Ehelyütt aligha lennék képes rá! – csóválta meg a fejét a varázsló. – Ha megpróbálom is, csak végszükség esetén teszem majd. Egyelőre magam sem tudom, mi lesz az eredménye.

– Akkor hát az acélé marad a főszerep! – köpött ki lovaghoz legkevésbé sem méltón a vértes, aztán intett a toroninak, hogy induljon el, és lecsatolta hátáról aranykörrel díszített pajzsát.

 

Vinidis előhúzta rövidebb pengéjét, és a fáklyafényről végleg lemondva átszökkent a túloldalra, hogy ő is eltűnjön a hátramaradtak szeme elől.

– Látod? – kérdezte De Brog a félelfet, aki csak fejét némán csóválva meredt a sötétbe. – Akkor jobb, ha ideát maradsz a doranival együtt! – adta ki a parancsot De Brog, és Nemutot maga elé engedve elindult a leomlott lépcső széle felé. – Remélem, nem csak akkor jön majd el az utolsó pillanat, ha a saját életedet látod veszélyben forogni! – vetette oda a varázslónak, miközben elhaladt mellette.

 

– Ne félj lovagom, Krad tekintete mindenhová elkísér, és nem hagyja, hogy bajod essék! – mondta Tufir gúnnyal teli hangon.

A vértes erre felkapta fejét, egy pillanatig meredten bámult a pergamenarcúra, ám végül szó nélkül hagyta a kijelentést, és az Arel papot követve átugrott a rés másik oldalára.

 

Amikor elnyelte a sötétség, Vinidis ugyanazt a furcsa, könnyeden légies levegőt érezte maga körül, mint amikor a sámánnal küzdött két nappal korábban. Hagyta, hogy szemei engedelmeskedve az évtizedes megszokásnak maguktól lecsukódjanak, és átadta magát a hangok és külső benyomások szülte megérzéseknek.

A korgot két lépéssel maga előtt valamivel lejjebb érezte, s hallotta, ahogyan vakon tapogatózva halad lépésről lépésre. A barbár fáklyája valamivel odébb, majd öt méternyi mélységben sercegett a nehéz párától terhes levegőben. És volt ott még valami, nem is olyan nagyon messze a tehetetlenségre kárhoztatott tűztől.

 

A toroni tisztán érezte, hogy az a valami figyeli őket, s az irántuk érzett gyűlöletét a legkevésbé sem próbálja visszafogni, ennek ellenére levegővételt, vagy bármi más élőlényre utaló hangot képtelen volt felfedezni.

– Előtted van, alig néhány méternyire tőled vár rád – figyelmeztette a korgot, aki időközben elérte a lépcső végét.

 

Rolak megállt, és a toroni szavait követően moccanatlanul meredt a sötétségbe. Vinidis, amint lábai alatt egyenes talajt érzett, elkerülte a barbárt, hogy két oldalról foghassák közre az ismeretlen várakozót.

Ekkor érezte meg a háta mögött, valamivel felette Nemut lábainak csusszanó dobbanását.

 

Oldalt lépett, és a szíve hevesebben kezdett el lüktetni, amikor a lába alatt hangosan megroppant a talaj. A hang kísértetiesen emlékeztetett a két nappal korábbi álmában reccsenő csontok zajára. Szemei előtt felbukkant a felhasított mellkasú, nyakában L'Hass címert viselő csontember látványa.

– Ennyi lett volna? – tette fel a logikusnak tűnő kérdést, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy elég helyet adjon a néma küzdelembe harmadikként betársuló ereni nemesnek.

 

– Végre már! – kuncogott fel fejében az izzó szemű hang gazdája, ám ezúttal a rőtvörös pillantás helyett, csak egy alaktalan fekete forma jelent meg gondolatai között. – Végre már! – üzente ismét a jeltelen semmi, s az előttük idáig hangtalanul várakozó alak mozgásba lendült.

Valami rebbent előtte, s mielőtt még észbe kaphatott volna, a lény felé csapott. Oldalt vetette magát, vállán átfordulva nyert újabb távolságot, majd mielőtt még talpra állhatott volna, menthetetlenül belegabalyodott a földön fekvő, hangtalan holttestek egyikébe.

 

Fájdalmas kiáltást hallott a háta mögül, majd közvetlen utána a korg felbőszült bömbölését, és néhány újabb rebbenést a levegőből. Lerázta magáról a vértdarabok, és csontok laza halmazát, talpra ugrott, és igyekezett felmérni a többiek helyzetét.

– Vigyázzatok, a levegőből támad! – hallotta az ereni nemes figyelmeztető kiáltását, majd közvetlenül utána a behorpadó fém fájdalmas sikolyát, Anis De Brog dühödt morgását, és a falnak csapódó páncélos test csikorgással vegyes csattanását.

 

Villámgyorsan előre lendült, és mielőtt még a rebbenések újból megismétlődhettek volna, lecsapott oda ahol ellenfelét sejtette. A rúnakard lágyan elakadt valami laza anyagban, miközben robbanásszerű moraj zengett fel a teremben.

– Ez fájt! – hangzott fel fejében a diadalittas hang, s a toroninak az az érzése támadt, hogy kiáltás gazdája csodás kéjként élte meg a testébe csapódó penge vágását. – Ó igen, ez fájt! Gyönyörédes, megint! – erősítette meg gondolatát az arctalan őrület.

 

Valami jobbról felé vágott. Egész felsőtestével mélyen előre hajolva elkerülte a csapást, és a megnyíló résen át, egy merész mozdulattal előre szökkenve fejmagasságban a libbenő hangok irányába döfött. Csak mikor az éles karmok elakadtak a sodronymellény szemei között, és iszonytató erejüknél fogva elemelték a földről döbbent rá, hogy előre előkészített csapdába szaladt. A levegő egy szempillantás alatt kiszaladt a tüdejéből, valami hangosan reccsent a mellkasában, és száját egy pillanat alatt elárasztotta a vér.

Egy pillanatra sem vesztette el az eszméletét, és a csillagtalan éjben való repülés valószerűtlenül hosszú ideig tartott. Röpte aztán hirtelen véget ért. Hátával a kőkemény falnak ütközött, tarkóját a köveknek ütötte, s miután a földre zuhant, ismét lecsupaszodott csontokon tapodtak kezei.

 

– Tharra, micsoda könnyű jóslat! – rebbent fel benne a gondolat szorongatott helyzete ellenére, és miközben őrjöngő harci üvöltések egész sorozatát hallotta a távolban zajló csata irányából, kábultan próbált talpra kecmeregni.

Megbotlott egy elrozsdállt páncélban, nekiment a leszakadt lépcső darabjainak, kitért a vadul és legalább annyira vakon kaszáló Rolak csapásai elől, s végül, minden gondolkodás nélkül sújtott a feje felett libbenő szárnycsapások irányába.

 

– Ohó, hát úgy tűnt, ilyen könnyen adom magam? – kacagott fel fejében a gunyoros hang, és mielőtt még újból nekilendíthette volna a pengét, ellenfele kardtávolságon kívül libbent előle.

– Ide hozzám, átokverte, mocskos féreg! – bömbölt megvadulva a korg, és hangjából sütő fájdalom értette meg Vinidissel, mennyi kimondatlan feszültség maradt a férfiban Larabie halála óta. – Gyere hozzám! – üvöltötte megint, szinte már kétségbeesetten a barbár, ám mégis Nemut volt az, akinek irányából fájdalmas kiáltás harsant.

 

– Arctalan dög, hát ennyit sem érsz? – fröcsögte habzó szájjal a barbár, és kardját a feje felett forgatva rohant a hang irányába, kis híján agyonvágva az időközben útjába került lovagot. A pallos szerencsére a lovag pajzsán csattant, ám az ütés erejétől Krad harcosa, így is egészen a falig szorult. – Engedj utamra! – bömbölt fel bőszen Rolak, és a sötétben továbbra is vakon kaszálva rontott előre.

– Tényleg olyan rossz a helyzet, mint amilyennek innen hallik? – érezte Tufir hangját a fejében Vinidis.

 

– Ha továbbra is így folytatódik, pillanatokon belül beteljesül kellemetlen rémálmaim egyike! – válaszolt a toroni, és a Nemut felől érkező, vagy még inkább nem érkező zajokra koncentrált. – Mostanára mindössze hárman maradtunk idelent.

– Képesek lesztek elbánni vele?

– Ha némi csoda is a segítségünkre lesz, talán… – üzente Vinidis, aztán egy testcsellel elkerült egy háta mögül érkező támadást, és amikor vakon hátracsapott, hogy azzal hárítsa a következő döfést, kardja valami szilárd anyagot szelt ketté. – Ideje lenne tisztába tenni, hogy ki kivel van! – gondolta magában, és egy félfordulattal egybekötött nyújtott testű hátraszaltóval sikerült csak elég messze kerülnie támadójától. – Vigyázzatok, van itt még valaki! – kiáltotta, amikor közvetlenül maga előtt hallotta a rebbenő szárnyak suhogását.

 

A sötétség szülöttje felé sújtott, és Vinidis ezúttal is csak mélyen előrehajolva tudta elkerülni a támadást. Előrevetette magát, és a földön végiggurulva kibújt az első nyomában érkező második csapás útjából is, majd mielőtt még a lény megfordulhatott volna, markolatig döfte kardját a légiesen puha anyagba.

Ork harci dobok dübörgő hangjával vetekedő mélységű robbanásszerű dörej, és egy semmiből érkező farokcsapás volt az érkező válasz. Míg az előbbi semmiféle kárt nem tett Vinidisben, ez utóbbi bordarepesztő ütést mért az oldalára, és hihetetlen erővel csapta ismét a kút falához. Feje iszonyú keményen koppant a köveken, és a hányinger rátörő érzésén túl a szemébe folyó vér langymelege is figyelmeztette rá: több dobása ma már nem lesz. Kábultan zuhant a földre, és erejéből még arra sem futotta, hogy karjaival tompítsa az esés erejét.

 

– Ez már tényleg fájt! – nevetett fel ismét az eszelős hang a szellemvilágban, és Vinidis még a kábulat ködén keresztül is tisztán hallotta a feléje rebbenő szárnyak lágy suhogását. – Talán jobban is, mint szerettem volna!

– Miért én? – kérdezte kétségbeesetten, miközben hallani vélte a lecsapó karmos mancsok sivító zaját. Ám ekkor apró fénysugár szelte keresztül a sötétet, és egy kígyószerű, szárnyas lényt világított meg néhány lépésnyire előtte. A démon felnyögött, és egy követhetetlenül gyors mozdulattal elillant a csóva útjából.

 

– Ideje lenne végre a talpadra állnod, és befejezned, amiért jöttünk! – érkezett Tufir hangja, és a halálos veszély ellenére Vinidis barátságos kuncogást vélt kiérezni belőle.

– Épp az életemért küzdök, ha nem vennéd észre! – köpte ki a szájában felgyülemlett vért, és a földön vakon kutatva elejtett kardja után tapogatózott. – Ez itt egy valódi démon, és aligha hinném, hogy foglyokat akar ejteni!

 

– Akkor végezd a dolgod, és tedd azt, amihez a legjobban értesz! – villant halvány fénypont a sötétben, közvetlenül a földön fekvő rúnapenge mellett.

– Talán, ha végre hajlandó lennél némi hatékony segítséget eszközölni! – állt talpra kardjára támaszkodva a toroni.

 

– Meglesz az is – ígérte a varázsló. – Tartsd továbbra is csukva a szemed!

– Hát persze – legyintett, aztán tett két bizonytalan lépést előre, majd némi elbizonytalanodást követően ellenőrizte, hogy valóban csukva vannak-e a szemei.

 

A démon végül mégiscsak összecsapott a korggal, s a csontreccsenésekkel kísért zuhogó hangokból egyértelműen kitűnt, hogy nem a barbár kerekedett felül kettejük párharcában. Valami nagy és súlyos szelte át a levegőt, nem sokkal Vinidis mellett, ami Rolak hangján átkozódva csapódott a falnak, és némult el néhány pillanatra, mielőtt ismét felhördült volna.

– Akkor is kitépem azt az ocsmány, fekete fertelmet, amit szív helyett hordasz a mellkasodban! – zendült fel a szokásosnál valamivel erőtlenebbül a bariton, és Vinidis lelki szemei előtt látni vélte, hogy az emberfeletti akaraterő parancsára miként tápászkodik fel a hatalmas, összetört test a földről.

 

– Itt lenne az ideje, hogy végre mi is mutassunk valamit ennek a szörnyetegnek, mielőtt még szereplők hiányában véget ér az előadás! – koncentrált az üzenetre a boszorkányvadász, és elindult amerre a démont sejtette.

Lecsukott szemhéjai ellenére erős fény hasított a szemébe, és ezúttal fájdalmas dübbenés hallatszott fel tőle alig néhány lépésnyire.

 

– Gyerünk már, mire vársz azzal a kardal! – érkezett a sürgetés, s ő úgy látta jónak, ha nem kísérti tovább a sorsát.

Két lépéssel átszelte a maradék távolságot, és mielőtt még a dübbenések sora elcsendesedhetett volna, egy ismétlődő szélmalomvágással mindkét irányból mély sebeket ejtett az előtte hörgő testen. Az emberi léttől idegen hangok sora felerősödött, és Vinidis megérezte egy felé lendülő farok haldoklásában is villámgyors támadását. Előre szökkent, hogy elkerülje a kicsapódó csonttüske vágását, és amikor a kígyótest elérte, minden erejét összeszedve ellenállt. A démon ennek ellenére úgy sodorta el nyolcvan kilós testét, mintha ott sem lett volna. Az ütés a földre préselte, és vértje, kardja keserves csikorgásától kísérten métereket csúszott a közeli falig.

 

– Ennél némiképp több fegyveres támogatásra számítottam! – hallotta fejében Tufir elégedetten gunyoros hangját, miközben a valós világban Rolak vad harci üvöltést hallatva rontott a megzavarodott démonra, hogy egy iszonyatos erejű ütéstől találva, fél hátraszaltóval az arcára zuhanjon.

– Ha nem tévedek, most te jössz! – ugrott talpra Vinidis, és teljes erejéből a varázsló felé kezdett rohanni.

 

– Hátha van olyan ostoba, hogy előbb veletek akar végezni, mielőtt eljátszadozik velem – találgatta a dorani, miközben a boszorkányvadász vakon száguldott előre a sötétben. – Ezúttal biztosra megy… – érkezett néhány pillanattal később a lehangolt üzenet Vinidishez.

A háta mögött fájdalmas üvöltés harsant, és hang gazdájában a toroni Anis De Brogot ismerte fel. A lovag néhány pillanattal később hangos csattanással zuhant a földre.

 

– Kettővel kevesebb – konstatálta megilletődötten a boszorkányvadász, és tovább folytatta vágtáját a lépcső felé.

Két nyílvessző süvített el a füle mellett, hogy alig győzte elkapni fejét az útjukból, aztán egy harmadik csúszott el sodronymellénye oldalán, és ekkorra biztosra vette, hogy odafent valóban nagy a baj. Feldühödött dübbenések egész sorozata hallatszott, melynek kíséretéül Tufir fejhangú crescendója válaszolt. A mágikus energiák keltek életre, s vad rohamaik valósággal folyékonnyá olvasztották maguk körül a levegőt.

 

Vinidis kardja egyenesen belerobbant a fokozódó erővel dübörgő áriába. A penge a pillanat tört része alatt átmetszette a démon torkát, és szívdobbanásnyi idővel később keresztvasig fürdött meg a mellkasában.

Az azonnal beálló csend szinte letaglózta használattól igénybevett hallószervét. Kissé előre dőlt, ahogy a hangorkán megszűntével egyensúlyát vesztette, aztán máris megérezte a fény cirógatását az arcán. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét, és azonmód megkönnyebbült, amikor csak a fáklyák lobbanó játékát látta maga körül.

 

Előtte mindössze egy maréknyi finom, sötétszín homok kavargott a levegőben. Akaratlanul is hátrahőkölt, s mert jobbnak látta nem belélegezni belőle, lement a lépcső aljára.

Felvette a sercegő fáklyák egyikét, és megvizsgálta a sebeit. Bal kezén két ujja tört, fején és oldalán több helyen felrepedt vagy széthasadt a bőr. Nyelvét véres sebbé változtatták összeharapó fogai, nehezen lélegzett, és minden egyes levegővétel után szúró fájdalom jelentkezett az oldalában. Combján természetes magaérthetőséggel szakadt fel a két nappal korábbi lőtt seb.

 

Mindent összevéve meglepően könnyen megúszta a dolgot.

Elsőként Nemutra lelt rá. Az ereni nemes mozdulatlanul, átdöfött mellkassal feküdt a földön. A körülötte álló vértócsa szélei lassan már alvadásnak indultak. A görcsberándult test derékban megfeszülve hevert a szennyel gazdagon borított köveken. Ahogy Vinidis a fáklya természetellenes, sötéttől fátyolozott fényében ki tudta venni, egy hátulról érkezett lándzsadöfés okozta végzetét. Az őrült erővel mozgatott fegyver acélhegye átszakította az Arel pap vértjét mindkét oldalon, és valósággal felnyársalta, miközben anatómiai pontossággal áthaladt a szívén. Nemut cwa Cwison egyetlen rövid pillanat alatt halt meg.

 

A következő a betört képpel, ájultan heverő korg volt. A barbár testét rettenetes zúzódások és horzsolások egész sorozata borította. A mellkasán kétujjnyi mély, majd húsz centi hosszú vágás húzódott, mely alig hüvelykkel kerülte el a váll alatt futó nagy artériák egyikét. A fején a bőr két helyen is felrepedt, de a csont minden esetben kitartott, és megvédte a szerveket. Összességében Rolak rettenetesen nézett ki, ám Vinidis ismerve a korg emberfeletti testi adottságait, nem adott neki néhány percnél többet, hogy talpra álljon.

Még be sem fejezhette a vizsgálódást, amikor a lépcső felől Suyenas meggyötört alakja bontakozott ki a sötétből.

 

– A magiszter? – kérdezte Vinidis.

– Fentebb fekszik – bökött a háta mögé az íjász. – Él, de a nyakam teszem rá, hogy az utolsó pillanatok egyikében érkeztél. Úgy visított, hogy a csontjaim beleremegtek a koponyámtól egész a talpamig. Ha csak egy szívdobbanásnyit is késel, mind a ketten ott maradunk.

 

– Kevés olyan őrültet láttam eddig, aki ilyen felszabadultan tudott volna halálos életveszélyben nevetni! Mindenesetre át kell értékelnem a Doranról alkotott eddigi elképzeléseimet!

– Olyan volt, mintha a hús le akarna mállani a csontjaimról – erősítette meg a félelf. – Lehet, hogy bolond, mégis úgy éreztem, mintha erejét megosztva, engem is meg akart volna óvni a démon szavaitól.

 

– Látod valahol a lovagot? – váltott témát Vinidis. Suyenas némán bólintott.

– Él még?

– Sok vért vesztett, de a teste pont olyan forrón lüktet, mint korábban – mondta az elf.

 

– Láttad a második támadót?

– A démon sötétje engem is épp olyan vakká tett, mint titeket – rázta meg aranyszőke fejét.

 

– És a hangok?

– Túl sok minden történt egyszerre – intett ismét nemet Suyenas. – Nem tudnék biztosat mondani, találgatni pedig nem az én mesterségem. Megelégszem azzal, amire biztosan lőhetek.

 

– Akkor hát lássunk munkához! – vont vállat a toroni.

Mire a parasztok leérkeztek, a korg talpra állt, és a saját lábán hagyta el a vermet. A lovag ugyan alig pihegett, ám a sebéből ömlő vér elállt, s ha csak egy rövid pillanatra is, de visszanyerte az eszméletét. Az oldalán szúrt-hasított seb éktelenkedett, tisztán mutatva, hogy a sötétben bujkáló ismeretlen támadó senkinek sem kegyelmezett.

 

– Óriási szerencséje volt! – jegyezte meg lar Nordana, miközben a munkások a hordágyra helyezték a lovagot. – Talán az utolsó pillanatban megérzett valamit, és el tudta fordítani a testét. A többit már a vértje intézte helyette. Kár, hogy az ereninek nem volt ekkora szerencséje!

– Lényeg, hogy az út megtisztult! – közölte izzó tekintettel Cwirat an Shuwir. – Itt az ideje, hogy végre utána járjunk annak, amiért idejöttünk!

 

– Maradnia kell! – zárkózott el Vinidis a lehetőségtől. – Volt odalent még egy gyilkos. Addig nem engedhetjük le, míg biztosat nem tudunk a hollétéről!

– Márpedig én le fogok menni! – közölte a magiszter ellentmondást nem tűrően.

 

Vinidis csak a szemével intett lar Nordanának, mire az gáncsot vetett az öregnek, és mielőtt még egyet is mukkanhatott volna, máris szoros kötelek feszültek a testén.

– Amíg a lovag az eszméletére nem tér, így marad! – közölte lángoló tekintettel a toroni, és intett a munkásoknak, hogy vigyék fel a tudóst.

 

– Szerinted ez okos húzás volt? – szegezte neki a kérdést a tőrvető, amikor hármasban maradtak az elffel. – Ha a lovag az eszméletére tér, minden bizonnyal számon kéri rajtad.

– Jobban aggódom a jelen és a titokzatos gyilkos végett, mint De Brog haragja miatt – válaszolt a toroni egy vállrándítással.

 

– Legyen hát! – biccentett Thomas, és nekilátott, hogy fáklyával a kezében végigvizsgálja a kút oldalsó falát.

A másik kettő követte a példáját, noha mindannyian tisztában voltak vele, igazán csak az apró alaknak van esélye bármi igazán fontosat észrevenni.

 

– Ez a rengeteg karmolásnyom szinte lehetetlenné teszi a munkát! – köpött ki a tőrvető fél óra múltával, amikor eredmény nélkül körbeért a kút oldalfala mentén. Homlokáról kövér cseppekben hullott alá a verejték, miközben szemét gyűlölködve forgatta körbekörbe a fáklyákkal kivilágított lyukban. – Valósággal fojtogat ez a dögletes levegő, szinte érzem, ahogy a bőrömre rakódik valami gennyes és undorító!

– Menjünk! – nézett a toronira Suyenas is. – Úgy érzem, még néhány pillanat idelent, és saját körmeimmel tépem le a húst az arcomról!

 

Vinidis végignézett a félelfen, és olyan érzése támadt, mintha az ígéret máris beteljesült volna. A ráncok olyan mélyen vésődtek Suyenas arcába, mintha acéllal faragták volna őket oda. Intett a másik kettőnek, és azzal maga is a lépcső felé indult. Nem hagytak mást odalent, csak falakat, vért és némi fekete port a leszakadt lépcső peremén.

Gorvikiak

– Egyszerűen még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett! Hogy a fenébe volt képes az a félvak könyvmoly bármit is találni, azon a helyen, ahol én semmit sem vettem észre, pedig a szemem is kiesett úgy kerestem! – morgolódott lar Nordana a mellette álló korgnak.

– Azt hitted tán valami kincsre lelsz ott, mi? – mosolyodott el rettenetesen meglilult szájával a barbár. – Szeretted volna zsebre vágni a pénzt, mielőtt a többiek visszatérnek az eszméletlenségből! Hát cimbora, ez mára már csak széphistória!

 

– Ezt meg kitől hallottad? – kérdezte csodálkozva lar Nordana.

– Larabie szokta volt mondani, mielőtt meghalt – mondta a korg, és elfordult a másiktól.

 

A tőrvető jobbnak látta nem szólni egy ideig.

– De azt akkor sem értem, hogy a vénember, miként fedezhette fel azt a francos könyvet! – törte meg később a csendet az aprócska alak. – Különben is, a varázsló szerint az ilyen kutakat azért építették, hogy fogva tartsák bennük a démonokat, nem pedig azért, hogy könyveket rejtsenek el odalent! Ki az az agyalágyult, aki efféle őrzőre bízza a kincsét?

 

– Valaki, aki többé biztosan nem akarja visszaszerezni – vont vállat a barbár.

A válasz kellőképp letaglózta a tőrvetőt, hogy néhány percig ismét csönd uralkodjon el a két őr felett.

 

Két napja volt már, hogy elindultak az erdőben, és lovakkal haladtak az ifini kapu felé. Az út eleddig semmiféle szokatlant nem tartogatott a számukra, leszámítva, hogy az ork invázió ellenére szokatlanul nyugodt és csendes volt a táj.

Miután a lovag magához tért, és parancsát követve a magiszter visszatért a kútból kezében a könyvvel, mindössze egyetlen napot szántak rá, hogy ellássák a sebesülteket, és eltemessék a halottat. Cwirat an Shuwir szerint olyan értékes irat került a kezükbe, melyet nem késlekedhettek eljuttatni az erioni rendháznak. A következő nap reggele tehát már úton találta őket, és azóta is erőltetett menetben haladtak az Onpor hágója felé.

 

– Emlékszel milyen büszkén mutogatta a francos szerzeményét? – fortyant fel ismét Thomas. – Mintha a szememre akarta volna olvasni, hogy én nem tudtam megtalálni, amit ő igen! Eddig sem kedveltem, de ezzel nem is lopta be magát a szívembe!

– Felejtsd el! – vont vállat Rolak. – Gondolj arra, hogy amit a lovagok akartak tőlünk, azt megkapták! Most már nincs más hátra, mint visszajutni a városok városába, és felvenni a megérdemelt jutalmunkat! A nyakam rá, hogy ez már téged is lázba hoz valamelyest!

 

– Arra a tömött zacskónyi aranyra gondolsz? – csillant fel a tőrvető szeme.

– Valahogy úgy – felelte a korg.

– És azokra a gyönyörű nőkre, akiket cserébe megkaphatunk a világ legnagyobb városában? – folytatta egyre lelkesebben az aprócska férfi.

 

– Ahogy mondod – nézett érdeklődve a mellette állóra a korg.

– Szerinted baj nélkül visszajutunk? – kérdezte gyanakodva a tőrvető.

 

– Miért is ne, hiszen megtettünk mindent, amit ránk bíztak. Már csak annyi a dolgunk, hogy épségben hazajuttassuk, amit megszereztünk. És ugyan ki állhatna azoknak az útjába, akik nap nap után démonokon élezik a pengéiket? – nevetett fel magabiztosan a barbár.

– Mondjuk olyan alakok, akik éjnek évadján, egyedül sétálnak be a táborunk közepére, úgy hogy csak az utolsó pillanatban vesszük észre őket! – mutatott a tűz felé dermedten lar Nordana.

 

– A sámánok vérére! – hőkölt hátra a korg a fekete ruhás, sötétbőrű, vékony alakot meglátva. – Ez hogy a fenébe kerülhetett ide?

– Nem tudom, – felelte a tőrvető – de mindannyiunk érdekében jobb, ha egy ideig nem teszel hirtelen mozdulatot!

 

Az idegen feléjük fordította a fejét, ám ezentúl egyetlen mozdulatot sem tett. Csak állt a tábortűz fénykörének határán, és a villanó árnyékok között pont annyira tűnt valóságosnak, mint amennyire a képzelet játékának.

– Talán csak nem tartanom kellene tőle? – feszítette meg combvastagságú karizmait a barbár, miközben lekicsinylő pillantást vetett a sötéthajú, karvaj orrú alak felé. – Egyetlen ökölcsapásommal szétzúznám a fejét!

 

– Bízz bennem, sosem jutnál el odáig! – tette vékonyka kezét Rolak karjára Thomas, és lassú, megfontolt mozdulatokkal felállt, látványosan óvakodva tőle, hogy megérintse ruhája rejtett zsebeiben lapuló tőreit.

Lar Nordana óvatosan elindult a tűz mellett alvó társai felé, ám még félúton sem járt, amikor Vinidis felébredt, és ugyan olyan megfontolt mozdulatokkal, mint korábban ő, kihámozta magát a takaróiból. Eszébe sem jutott a fekhelye mellé támasztott csupasz penge után nyúlni.

 

Thomas megállt, és szemeit körbefuttatta a hold fényétől megvilágított fák, bokrok és dombok alkotta terepen. Két levélkupacot vett észre melyek táborveréskor még nem voltak mostani helyükön, és további három pontot fedezett fel, ahol könnyedén meghúzhatta magát egy rejtőzni szándékozó alak.

– Tehát minden a szokásos gorviki precizitás szerint zajlik! – dühöngött magában. – Hogy Ranagol rogyasztaná rájuk az eget! – folytatta a morgolódást, miközben tovább közeledett a tűz felé.

 

A toroni, időközben talpra állt, és a továbbra is nyugodtan várakozó idegen felé fordult. A gorviki hűvös magabiztossággal állta pillantását, s még csak véletlenül sem követte el a hibát, hogy elrejtőzött társaira pillantson.

– Mit tehetünk érted? – kérdezte csendesen a boszorkányvadász.

 

– Te semmit! – felelte a gon-corga hideg, acélkemény hangon, amely egyáltalán nem illett csendes megjelenéséhez. – Azzal van beszédem, aki itt a parancsokat osztja!

Thomas biztosra vette, hogy egy ideje figyelik már őket, ha a gorviki ilyen nyugodtan bemerészkedett közéjük. Minden bizonnyal az északi is így gondolkodhatott, ám lerítt róla, nem fűlik hozzá a foga, hogy ilyen könnyen engedjen. Ennek ellenére meg sem kísérelte félrevezetni a fejvadászt.

 

– Magadnak is tudnod kell, hogy az abradonhoz majd minden esetben a carridonon keresztül vezet az út! – feszítette a húrt a hó hajú.

– Uradnak ma nem lesz szüksége katonáira – vigyorodott el a mozdulatlanság maszkját levetve a gon-corga. – Ennek a találkozásnak a vége már előre megíratott a sors könyvében. Ne akarj változtatni azon, amin nem áll módodban!

 

– Legyen akaratod szerint! – lépett el az útból a toroni, hogy helyet adjon az időközben megébredt Krad lovagnak.

Anis De Brog táskás szemekkel, fájó sebeitől félig bénultan, de küzdelemre készen láncingben, kardjával a kezében lépett ki a sátrából. Tekintete idegesen járt körbe, miközben jobbjában megmegemelkedett a súlyos penge vége.

 

– Mit akarsz? – nézett az előtte álló fekete alakra, és úgy tűnt, ha fegyverével egyelőre nem is, de tekintetével máris nyársra húzza a fickót.

– Bocsáss meg, abradon, hogy zavarlak, de ügyem nem tűr halasztást! – váltott hangnemet és hangszínt a gorviki a felbőszült vértest látva, majd alig észrevehetően, ám eltéveszthetetlenül fejet hajtott előtte.

 

– Mond hát, hogy mit kívánsz! – enyhült meg Anis De Brog.

– A könyvért jöttem, amire a falu mellett találtatok, és a bölcsért, aki nélkül a benne lévő tudás jobbára hasztalan – mondta olyan magától értetődő természetességgel a gorviki, mintha csak egy korty vizet kért volna a lovag kulacsából.

 

Thomas megfeszült, szemei ösztönösen is fedezék után kutattak, aztán felhagyott a hasztalan kísérlettel, és kezei görcsösen szorultak össze, hogy kifehéredtek bele az ujjai. Azt sem tudta honnan érkezik majd a torkának szánt mérgezett tőr. Egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott, míg elszámolt magában az életével. Kezei közelebb húzódtak a tőreihez, és teste minden apró izma készen állt rá, hogy mozduljon, amint a végzetüket elindító szó elhangzik.

A toroni csak egy lassú, mély lélegzetet vett, néhány pillanat alatt felmérte a helyzetét, aztán ugyan olyan nyugodtan kiengedte tüdejéből a levegőt. Belátta, ebből a ketrecből nem adatott kiút. A végtelennek tűnő pillanat egyre csak nyúlt, és Thomas lassan azon kapta magát, hogy bár fülében érzi szíve dobogását, szemei vadul cikáznak ide-oda a gorviki és a Krad hívő párosán.

 

– Csak egy mozdulat lesz, egyetlen apró mozdulat! – peregtek benne a szavak, mint a homokóra szemei.

Aztán minden egészen másként történt, mint ahogyan számította.

 

Egyszer csak ott állt, és meredt szemekkel bámulta a kardját kezében egyensúlyozó Anis lovagot, amint int a sátorban maradt Cwirat an Shuwirnak. A görnyedt tartású tudós, szemében egy csapdába ejtett menyét esztelen rémületével, kilépett a ponyvák takarásából, mellkasa előtt keresztbefont karjai között a kútban talált könyvet szorongatva.

– Mágia! – reccsent bele a felismerés, és kevés hiányzott hozzá, hogy maga tegye meg azt a lépést, amiért épp az imént imádkozott, nehogy megtörténjen.

 

A lovag arcába nézett, de a tekintetében nyomát sem látta a zavarodottságnak, vagy megfeszített lelki tusának, amit a varázslat kényszerítette irányítás vált ki elszenvedőjéből.

Anis De Brog dühösen állt előtte, ám a jelek szerint tisztában volt cselekedetei súlyával. Thomas a toronira pillantott, és ugyanazt az értetlenséget olvasta ki a szemeiből, mint amit ő maga érzett.

 

– Az összes égiekre, ez meg mit csinál? – ijesztette halálra a tőrvetőt a nesztelenül háta mögé érkező korg.

– Amint látod, épp átadja a gorvikiaknak mindazt, amiért azokat a csodás nőket reméltük cserébe – felelte, miután sikerült valamelyest megfékeznie hevesen dobogó szívét.

 

Anis De Brog immáron másodszor intett a magát megmakacsoló magiszternek, ám az öreg tudós szuvas fogait a gon-corgára vicsorítva továbbra sem mozdult egy tapodtat sem.

– Ez így nem fog menni, az öreg sosem adja ki a kezéből a könyvet – csóválta meg a fejét a barbár. – Attól tartok mégiscsak kénytelenek leszünk összekaszabolni csontsovány barátunkat!

 

– Nincs egyedül – unta meg a korg nemtörődömségét lar Nordana. – Még legalább öten rejtőznek körülöttünk az erdőben. Rolak előbb elvörösödött, aztán mintha a keletről érkező, lágy szellő fújta volna el rosszkedvét, vonásai elernyedtek, és elmosolyodott.

– A kényelmes élet úgy sem lett volna nekem való! Két nap alatt beleuntam volna! – legyintett. – Azt hiszem itt az ideje meggyőzni az öreget az igazunkról – tette hozzá, és határozott léptekkel indult el a tűz felé.

 

A magiszter fejét ide-oda kapkodva, állati vicsorgással az arcán hagyta figyelmen kívül a lovag parancsait, és úgy tűnt képes bárkit megmarni, aki a közelébe kerül. A korg az öreg mellé lépett, hatalmas termetével valósággal betakarta a töpörödött magisztert, majd megfontoltan a könyv után nyúlt.

A mozdulat villámgyors volt, és szinte szemmel követhetetlen. Még a gorviki is elismerően biccentett, amikor Rolak vérző kezét elkapva hátrébb lépett a vöröslő fogait meregető bölcstől.

 

– Megharapott az átokfattya! – nézett hitetlenkedve a barbár hol felhasadt ujjára, hol pedig a magiszterre.

– Így nem megyünk semmire! – intett a lovag a korgnak, hogy menjen távolabb. – Senki sem fogja magától elvenni a könyvet! – fordult a bölcs felé. – Megtarthatja, csak ezek után valaki másnak fog dolgozni! – magyarázta elkeseredetten. – Ha most tovább makacskodik, mindannyiunkat megölnek, és akkor ezen a ponton valóban véget ér a munkája. Menjen velük! Idővel a rendház és Arthemis Vendorra mindent megtesz majd, hogy visszaszerezze önt! Az addig eltelő időt tekintse úgy, mint felkészülést a kutatásra.

 

– Nem veszik el tőlem a kódexet? – tért vissza lassan az értelem fénye az őrült szemekbe.

– Senki sem akarja a könyvet maga nélkül! – szólalt meg a gorviki a hátuk mögül. – Nekünk épp annyira szükségünk van a tudására, mint ami az írásban foglaltatott.

 

– Adja szavát, hogy később sem veszik el tőlem! – jelent meg a gyanakvás a vizenyős szemekben.

– A nevem Raquo Ab Sherda, hazámban siedonként tisztelnek, s békében ezrek lesik az óhajom, míg háborúban ezredek várják a parancsom. Nemesi szavamat adom neked, hogy a könyv mindvégig nálad marad, míg vendégszeretetünket élvezed, s utóbb, ha sikerül megegyezésre jutnunk Arthemis Vendorrával, az alku mindkettőtökre szól majd – mosolyodott el a hollófekete alak.

 

Cwirat an Shuwir némán figyelte az előtte álló gorvikit, s a koncentrálástól megsűrűsödtek a ráncok a szeme sarkában.

– Veled megyek, siedon – mondta végül. – Nem azért, mert hiszek fogadalmadnak, de sokkal inkább azért, mert látom, hogy hűséged megkérdőjelezhetetlen az arany iránt.

 

A gon-corga keze megrebbent ramierája felé, aztán mielőtt megérintette volna, a lendülő kéz erejét vesztette, és magától lelassulva ütődött a combjának.

– Éles a harmadik szemed, öreg! Talán élesebb is, mint amilyet egy te fajta könyvmolytól elvárna az ember – fintorodott el a siedon, és intett a magiszternek, hogy kövesse.

 

Cwirat an Shuwir minden további akadékoskodás nélkül indult utána, és még csak egy búcsúpillantást sem vetett a táborban maradókra. Holdfénytől megvilágított sziluettje, alig egy perc alatt nyomtalanul eltűnt a hegyvidék fái között.

További fertályórába tellett, mire az utolsó gon-corga is elhagyta a tábor környékét, és Thomas csak ekkor tette fel a régóta benne bujkáló kérdést.

 

– Mégis mi volt ez? Miért hagytuk, hogy küzdelem nélkül magával vigyen mindent, amiért küzdöttünk, amiért Nemut és Larabie az életüket áldozták?

– Nem láttam, ahogy tőrt rántottál, és nekirontottál a gorvikinak, hogy megvédelmezd a magisztert, az emlékükért érzett tisztelettől hajtva – jegyezte meg gúnyosan Anis De Brog, és tisztán látszott rajta, hogy szívesen kitöltené felgyülemlett dühét az apró termetű tőrvetőn.

 

– Miért küldted velük a tudóst? Mind itt voltunk, és hallottuk, amint utasítod rá, hogy menjen velük! – kapott lobbot az indulat szalmalángja lar Nordanában is.

– Talán nem hittem el, hogy képesek lennétek kiállni mellettem, ha egy szál karddal a kezemben rontok nekik! – emelte fel a hangját De Brog, és fegyverét támadótartásba emelve lépett előre a tőrvető irányába.

 

Thomas most először mérte fel az összecsapás esélyeit, és be kellett látnia, hogy aligha van esélye a láncruháját viselő, súlyos lovagkarddal felfegyverzett harcos ellen. A benne tomboló indulat mégsem engedte, hogy visszavonulót fújjon.

– Ha hited szerint cselekedtél volna, egy pillanatig sem habozol! – húzta elő megfontolt mozdulattal két tőrét.

 

– Nos, ami azt illeti, Anis De Brog pontosan hite szerint cselekedett, amikor akarata ellenére hagyta, hogy magukkal vigyék a könyvet, és Cwirat an Shuwirt! – lépett ki a sátorból a dorani.

Lar Nordana döbbenten hallgatott, és úgy érezte, az elkövetkezendőkben bőven lesz még oka a meglepetésre. Csak a szeme árulkodott a benne tomboló érzelmekről.

 

– Mégis mennyi időt adtál volna lerongyolódott kis csapatunknak a gorvikiak precízen megtervezett csapdájában, lar Nordana uram? – nézett rá a lángsárga tekintet.

– Talán, ha fél percet – adta meg lehangoltan a választ a „tőrös”. – Ám a démonnal szemben sem adtam volna sokkal többet – tette még hozzá.

– Az előre vállalt kockázat volt, ahol mi irányítottunk, ebbe a mostani helyzetbe belekényszeríttettek minket – vette át a szót Anis

De Brog, és Thomas érezte ugyan, hogy valahol logikai gubanc feszül az egyszerűnek tűnő magyarázatban, ám a két oldalról érkező nyomás alatt hajlamos lett volna beadni a derekát. Váratlanul a toroni érkezett a segítségre.

 

– Akkor arra felelj nekem, bölcs Tufir Nar Haban, hogy ezek után miért nem térünk vissza most azonnal Erionba, s hogy a gorvikiak miért és miként követhettek minket indulásunk óta!

A pergamenarcú meg sem fordult, ám tetovált ráncai élvezetteljes mosolyba rendeződtek egy pillanat alatt.

 

– Titkon azért reméltem, hogy nem sikerül benneteket elbolondítani! Gyűlöltem volna úgy vinni embereket a halálos veszélybe, hogy fogalmuk sincs róla, mit miért tesznek! – sétált egy közeli fatuskóhoz a varázsló, és kényelmesen elhelyezkedett rajta, mint aki hosszú beszélgetésre készül.

– Ki mondta, hogy nem megyünk vissza Erionba? – kérdezte a korg, de miután látta, hogy – Anis De Brogot kivéve – minden tekintet az öregre mered, úgy döntött később is ráér a válasz.

 

– A történet az ötöd korban kezdődött – látott hozzá mondandójához a tetovált arcú. – Nem sokkal a Ryek pusztulását követő évtizedekben kelt életre a legenda, mely a démonok emelte város titkairól regélt. Bizonysága szerint mindaz a tudás, mely egykoron oly hatalmassá tette az elkorcsosult népet, hogy még Dawa őrült máguskirályai sem állhattak ellent neki, nem tűnt el teljesen az óriási rombolásban. A mítosz egy hatalmas ékkőről szól, melyet annak idején a város tüzeként, olykor kulcsaként emlegettek, s mely a mítosz szerint, magában hordja az egykor volt kor lényegi eszenciáját.

Hogy pontosan mire jó, vagy hogy miként működik, arról homályos utalásokon túl semmiféle információnk sincsen, ám ahhoz hogy hatalma óriási, nem férhet kétség. A kő segítségével értő kezek kiszámíthatatlan pusztítást vihetnek végbe, ha úgy kívánják. Krad rendháza nem annyira vizsgálni, mint sokkal inkább megőrizni kívánta ezt a tudást, s az ötöd kori birodalom ellenlábasának letéteményeseként Doran engem és tudásom ajánlott fel Arthemis Vendorrának, hogy a titok lehetőleg mindörökké titok maradjon.

 

– A könyv ezek szerint egyfajta útmutatásul szolgált az ékkőhöz, vagy csak a helyét határozta meg? – világosodott meg valami Thomas előtt.

A pergamenarcú válasz helyett csak elmosolyodott, majd végül mégiscsak szóra nyitotta a száját.

 

– Legalábbis ugyanezt szerettük volna elhitetni mindazokkal, akik egészen eddig árgus szemekkel figyeltek minket – nézett a körülötte állókra Tufir Nar Haban – s ha számításunk beválik, most ugyanezek az érdekcsoportok egymás torkának esnek az elébük vetett koloncért harcolva.

– Mindaz, amit tettünk, csupán félrevezetés volt? – szólalt meg csendesen Suyenas. – A társaink halálára is csak azért volt szükség, hogy hihetőbbnek tűnjön mindaz, amit teszünk!

 

– Egyikük halálára sem volt szükség! – rázta meg a fejét a varázsló. – Szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy velünk tartanak, s a démoni kút megszüntetésével a Pyarroni Panteon szellemiségének megfelelően cselekedtünk. Nincs hívő, aki bármit is felróhatna nekünk; tettük a dolgunk, ami tennünk rendeltetett.

– És mit csinált ez idő alatt a másik csapat? – kérdezte a toroni.

– Csendben elhagyták Eriont, és északnak vonultak a Szindvil szigetcsoport Lillathira tagjára, hogy utánajárjanak mindannak, amit Cwirat an Shuwir az elmúlt évtizedek munkája alatt kiderített az ékkő hollétéről – válaszolt a varázsló helyett Anis De Brog.

 

– Ezek szerint a valódi magiszter továbbra is az erioni főrendház vendégszeretetét élvezi – találta ki Suyenas a homlokát ráncolva.

– A bölcs egészségügyi és elmeállapota rettenetesen megromlott az elmúlt évek alatt – biccentett a lovag egyetértőn. – Nem volt ember, aki ésszerűnek tartotta volna kiengedni őt.

 

– Mit keres a második csoport? – kérdezte ismét a toroni.

– A magiszter néhány hónappal ezelőtt forradalmi áttörést hajtott végre kutatásiban, és pontosan meghatározta a Ryek Tüze helyét – vette vissza a szót a varázsló. – Arthemis Vendorra tudta, hogy a tény nem kerülte el a régóta lesben álló északi hatalmak és helyi hatalmasságok figyelmét, tehát úgy döntött, meg sem próbálja titokban tartani, miféle nagy horderejű felfedezést tettek. Ám a látszat fenntartása végett módszeres alapossággal látott neki, hogy kirostálja szervezetéből az idegen kémeket. Néhányukkal minden bizonnyal magadnak is módodban állt találkozni, Vinidis uram – engedett meg egy fanyar mosolyt a dorani. – Persze mindezen előkészületekkel koránt sem az volt a szándéka, hogy megpróbálja elrejteni az induló expedíció előkészületeit, mint sokkal inkább az, hogy felhívja a lesben állók figyelmét erre a csapatra.

 

– Szóval ezért bízták ránk a paplovagok helyett a templom őrzését – nyögte ki Thomas. – Egész idő alatt, amíg ott voltunk, nem tudtam kiverni a fejemből a megmagyarázhatatlan érzést, hogy pusztán álca az egész.

– Tisztán látszott, hogy az összecsapás elkerülhetetlen, s bár voltak előre nem látható tényezők, melyeken akár az egész jól felépített terv elbukhatott volna, az eredmény utólag a rendház vezetését igazolta – magyarázott tovább Tufir Nar Haban. – A küzdelem pont megfelelő figyelmet terelt ránk, ugyanakkor a győzelem és Orna da Rotta lovag halála ésszerű magyarázatot szolgáltatott arra nézve is, hogy Krad egyháza miért bízik meg egy ilyen szedett-vedett társaságban. Innentől kezdve egyenes út vezetett a faluig, és a csali eredményességét mutatta, hogy még be sem fejeződhetett a küzdelmünk az orkokkal, amikor máris három térmágikus tevékenység zajlott le a környéken.

 

– Mi történt a másik csapattal? – kérdezte Vinidis.

– Valamivel több, mint egy napja nincs hírt felőlük. Az utolsó jelentés szerint elérték a szigetet, és megtalálták az apokrifek által jelzett áldozótemplom szellőzőrendszerének bejáratát. Mióta beléptek az épületbe semmit sem tudunk róluk.

 

– Lehet, hogy a templom mágiája árnyékolja le őket – vetette fel lar Nordana.

– Azóta már mindenképpen vissza kellett volna térniük – csóválta meg a fejét Tufir. – Minden valószínűség szerint halálukat lelték odabent.

 

– Kik voltak azok? – szólalt meg most először Rolak a beszélgetés kezdete óta.

– Krad kiváló képességekkel rendelkező paplovagjai – hajtott fejet az emlékük előtt Anis De Brog. – A belső kör beavatottjai mindahányan. Hősök, akik tucatnyi alkalommal bizonyították rátermettségüket Krad előtt.

 

– Ezért adtad, hát oda a könyvet és az áltudóst minden harc nélkül – mosolyodott el Vinidis, szavait Tufirnak intézve. – Tovább már nincs szükség az álcára, hiszen akiket rejtegetünk mind halottak. Ha nem tévedek, arra kértek minket, vegyük át a paplovagok helyét, kíséreljük meg a lehetetlent, és szerezzük meg a Ryek Tüzét a templomból.

– Nagy vonalakban erről van szó – biccentett a varázsló. – No persze Arthemis Vendorra nem hagyta figyelmen kívül ezt a lehetőséget sem, és ellátott minket néhány elengedhetetlen segédeszközzel, amelyeknek az ősi leíratok tanulsága szerint hasznát vesszük majd a szentélyben.

 

– Mégis mennyi esélyt adsz nekünk a sikerre ott, ahol jól képzett lovagjaitok kudarcot vallottak? – csattant fel a tőrvető. – Magad mondtad az imént, nem vagyunk mások, csak szedett-vedett zsoldosok gyülekezete. Miként lehetnénk képesek megállni a helyünket ott, ahol a józanésszel és mágiával támogatott kard is elbukott.

– Fogalmam sincs! – vonta fel flegmán a vállait a dorani. – Ha nem akarsz, persze nem kell velünk tartanod. Anis De Brog és én persze minden körülmények között megpróbáljuk!

 

Csend telepedett a társaságra, és az éjjeli erdő neszein túl nem volt semmi más, ami megzavarta volna álságos nyugalmukat.

– Bár nem tetszik a mód, ahogyan a dolgaitokat intézitek, én veletek tartok – biccentett Vinidis. – Nincs semmi, amiért dolgomvégezetlen akarnék visszatérni a városok városába, s úgy hiszem, találok majd valamit azon a helyen, ami személy szerint is érdekelni fog.

 

– Veletek megyek – mondta Suyenas.

– Az embernek olykor le kell számolnia a démonaival – biccentett a korg nem sokkal később. – Ha másért nem, hát Larabie és Nemut emlékéért is meg kell tennünk! Ha sikerrel járunk, haláluk nem volt értelmetlen!

 

Tufir lar Nordanára nézett. A tőrvető egy ideig állta a lángsárga szemek kereszttüzét, aztán nagy nehezen megszólalt.

– Rendben van, megyek én is – mondta, ám úgy tűnt, szíve szerint kiharapta volna ostoba nyelvét a szájából.

 

– Itt lenne az ideje, hogy valamivel többet mondj arról a templomról, ha már bemegyünk oda! – öntötte szavakba mindannyiuk akaratát a toroni.

– A kérdéseitekre időben választ kaptok, amint megérkezett az égi szekér – ígérte a varázsló, és felállt a fatönkről.

 

– Más megoldást nem kínálkozott? – kérdezte fanyalogva lar Nordana.

– A környék elhagyatott, így aztán nemigen akad térmágus, aki ismerős lenne errefelé, meg aztán kevesebb, mint fél tucat bűbájos tehette lábát arra a világvégi szigetre az elmúlt háromezer év alatt – citálta Tufir, mintha csak könyvből fújná. – Egyébiránt magam sem vagyok elragadtatva ezeknek a szilaj, kordában tarthatatlan lényeknek a közelségétől.

 

– Attól tartasz, hogy továbbra is figyelnek minket? – kérdezte a toroni.

– Botorság lenne azt hinnünk, hogy ezzel a trükkel végérvényesen félrevezettük őket, de abban bízom, hogy némi időt azért nyertünk. Ha elég gyorsak tudunk lenni, visszafordulhatunk Erionba, mielőtt ők is a szigetre érnének – felelt a varázsló. – Ráadásul Krad paplovagjai részben megtörték a templom mágikus védelmét, amikor behatoltak. A jelet valószínűleg észrevették Shulurban, s csak rajtuk múlik, hogy elég fontosnak ítélik-e meg ahhoz, hogy kivizsgálják az okát. Akkor pedig az idő válik legfőbb ellenségünké.

 

– Nem árt indulnunk – biccentett Vinidis, és hozzálátott, hogy összeszedje a cókmókját.

– Csak a legszükségesebb holmikat hozzátok magatokkal! Fegyvereken és vérteken túl másra aligha lesz szükségünk! – mosolyodott el kéjesen Anis De Brog.

Démonok

A szekér fertályóra múlva érkezett meg a maga orkánszerű módján, és valósággal újraformálta a táj arculatát. Falevelek repkedtek mindenfelé, karvastagságú ágak törtek le évszázados tölgyekről, miközben a hegy oldalában meglazult kövek indultak visszafordíthatatlan útjukra a völgy mélye felé.

– Vad és megzabolázhatatlan? – kérdezte a szellemnyelv lehetőségeit kihasználva Vinidis Tufirt.

 

– Szilaj és kordában tarthatatlan – felelt vissza a varázsló. – Akárcsak egynémely új keletű ismerősöm.

– Nem kedveled az irányíthatatlan dolgokat, igaz?

– Szeretem tudni, hogy a közkatonáktól kezdve a tisztekig mindenki teszi a dolgát.

 

– Tartasz valamitől, de nem mered a tudtunkra hozni.

– Azt hiszem, áruló van közöttünk, ám egyenlőre elképzelni sem tudom, hogy melyikünk álcáját viseli.

 

– A kút óta biztosan tudom.

– Akkor hát, ötünk között kell lennie.

– Kikérdeztem a falusi parasztokat. Lar Nordana eltűnt a szemük elől nem sokkal azután, hogy felhozta az áltudóst.

– Nem éreztem mágiát az irányából.

– Nem azt mondtam, hogy láthatatlanná vált, ám egyikük sem tudta megmondani, hogy hol volt, míg mi odalent küzdöttünk.

 

– Elképzelhetőnek találod, hogy utánunk jött?

– És te elképzelhetetlennek?

Tufir felvette a csomagjait, felszállt a várakozó égi szekérre, és a toroni követte a varázshasználó példáját. Utolsóként lépett a szekérre. A kocsi gyomorfordító sebességgel emelkedni kezdett az ég felé.

 

– Van itt még valami, amit nem mondtam el a templomról – vette fel ismét a kapcsolatot a csatamágus.

– Kíváncsian hallgatlak.

– Egykor Ryek alattvalóinak szórakozását szolgálta. Nem is annyira szentélyként funkcionált, mint afféle, nyilvános áldozati helyként, ahol Dawa alattvalóit tépették szét démonaikkal. A legendák szerint volt idő, hogy térkapu kötötte össze a fővárossal. Akkortájt az őrület templomaként is emlegették ezt a helyet. Az esztelenség uralta káosz valóságos melegágya volt. A kapuváros elpusztulásakor az ajtó nyitva állt, s a mágikus energiák eltűnte, majd őrült vihara kilométer ezrek távolságából is pusztítólag hatott az épületre. Aki bent volt, egy kivételével halálát lelte a démonok építette falak között, s maga az épület is eltűnt a semmiből támadt homokviharban. Talán épp ez volt az oka, hogy mindaz, ami a föld alatt túlélte a pusztulást, sértetlenül vészelte át a birodalom bukását követő, tisztítótűzzel eljövő évszázadokat.

 

– Ki volt a kivétel?

– A templom főpapja. Egy épphogy ember szerafista, aki, ha hinni lehet a legendáknak, óriási hatalomnak parancsolt az épületen belül, s aki még életében szentül megfogadta, hogy halála után tovább védelmezi mindazt, aminek létrehozására feltette életét.

 

– Egy ötödkori élőholt vár ránk odabent, akinek hatalma még a démoncsászárság idején is jelentős volt?

– Hosszú évek teltek el azóta. Mágiája akár semmivé is enyészhetett, sőt az sem kizárt, hogy az ősi apokrifek tévednek, s a templommal együtt ő is elpusztult.

 

– Krad lovagjainak halála aligha ezt támasztja alá.

– Mindazonáltal az ékkő csakis a város lerombolása után kerülhetett oda. Tehát valaki már járt ott előttünk, és elérte a célját.

 

– Mit akar ez jelenteni?

– Csak annyit, hogy nem lehetetlen, amire készülünk.

A toroni válasz nélkül hagyta a feltételezést, és ahogy mind magasabbra értek, fázósan húzta össze magán köpenye széleit.

 

– Elsőként adtad be a derekad, miért?

– Te magad mondtad, mindenki saját akaratából van itt. A zsoldosok, tudták, hogy amit vállalnak kockázattal jár, de a várható fizetség reményében hajlandóak vállalni az életveszélyt.

 

– És te miféle fizetségre számítasz Vinidis-Re L'Hass?

– Talán vár ott rám valami, ami fellebbentheti a fátylat létezésem titka előtt. Az érzéseim legalábbis ezt súgják.

 

– Remélem, egyikünk sem téved! – zárta le Tufir a csatornát.

Az utazás jóval rövidebb volt, mint korábbi útjuk, s a szekér észveszejtő sebességgel haladt észak felé. Bár csak egy kocsival utaztak, a hely csak eleinte bizonyult szűkösnek. Amint a szekér a felhők fölé emelkedett, és lecsapódó leheletük az arcukra fagyott, igyekeztek olyan közel húzódni egymáshoz, hogy testük melegével egymást is fűtsék. Lar Nordana eleinte még vetett néhány könyörgő pillantást az Aranykör lovagra, hátha lejjebb ereszkedhetnének, de Anis De Brog hajthatatlan maradt. A jeges száguldás így is közel fél napon át tartott, és amikor a szekér észveszejtő tempóban zuhanni kezdett a szédült magasságból, mindannyian úgy érezték, egy perccel sem bírták volna tovább.

 

A dermedt végtagok, a megmacskásodott nyakak még akkor is csak lassan engedtek fel fagyos merevségükből, amikor a kocsi már messze járt az égen, és ők egymás mellett fekve melegedtek a dúsnövényzetű mediterrán szigetecske vakító napfényénél.

– Azt hittem sohasem lesz vége! – nyögött fel a korg, akit mindannyiuk közül talán a leginkább megviselt az utazás. Az egyetlen magára terített lópokróc igencsak kevéske védelemnek bizonyult.

 

Tíz percnek kellett eltelnie, mire az átfagyott kis csapat kellőképpen felolvadt, s végezetül talpra tudott állni. A szederjes ajkakról azonban csak húszpercnyi keresgélést követően tűntek el végleg a lila foltocskák.

– A lovagok innen küldték az utolsó üzenetüket – mutatott körbe Tufir Nar Haban a tisztáson, ahová a séta végén érkeztek.

 

– Próbáljuk meg minél hamarabb megkeresni a lejáratot, ahol a lovagok lejutottak a templomba! – nyögte lar Nordana, és karjait, még mindig fázósan fonta össze a mellkasa előtt.

– Nem kellene előbb felderítenünk a szigetet? – vetette közbe Suyenas. – Ahogy a szekérrel errefelé közelítettünk, láttam egy települést a tenger parton. Alakok nyüzsögtek odalent. Talán ők tudnak valamit róla, hogy mi történt a harcosokkal.

 

– Nincs időnk rá, hogy kiderítsük – csóválta meg fejét a csatamágus. – Optimista jóslatok szerint jó, ha félnapnyi előnyre tettünk szert eddigi üldözőink elől. Ha pedig ők késlekednének, a szekér érkezésének mágikus jelére toron hatalmasai fogják ideküldeni felderítőiket. Ha rajtam múlik, én egyikükkel sem szeretnék találkozni. Használjuk ki az időt, és vigyük végbe mihamarabb, amit elterveztünk!

A lovagok nyomaira Rolak, a hátrahagyott felszerelésre Suyenas, míg a lejáratra lar Nordana lelt rá elsőként. A majd egy méter átmérőjű nyílás oldalán kaotikus kígyóminták kapaszkodtak a felszín szélei felé.

 

– Odaát rögzítették a köteleket, és itt vannak a nyomai, ahogy megtörték a mágikus védművek külső körét – mutatta a nyomolvasóvá előlépett tőrvető. – Igen erős mágia lehetett valaha, ha még mind a mai napig működésben maradt – tette hozzá csendesen.

– Nincs mire várnunk! – jegyezte meg Tufir. – Ha van némi esélyünk a sikerre, az az időnek ebben a szegmensében létezik! Lar Nordana biccentett az öreg felé, aztán megvizsgálta a lovagok hátrahagyott kötelét.

 

– Előre megyek – jelentette ki határozottan. – Csak akkor gyertek utánam, ha jelzek! Lehet, hogy a kürtő tele van csapdákkal, amiket a lovagok deaktiváltak, vagy időlegesen hatástalanítottak. Nem szeretném, ha valamelyikünk túlbuzgósága miatt mindannyiunkon csattanna az ostor! – mondta a tőrvető, és szemmel láthatólag élvezte, hogy övé a főszerep.

Zsákjába kotort, tolvajlámpást emelt ki belőle, meggyújtotta, aztán a vállára kötve leereszkedett a gödörbe. Homlokán, már az első néhány fogás után megjelentek a veríték első, csillogó cseppjei.

 

– Nem lesz könnyű – motyogta inkább csak magának, miközben lassú, óvatos mozdulatokkal haladt lefelé. – Még szerencse, hogy a lovagok előttünk jártak, tele a fal friss karcolásnyomokkal! – dünnyögte tovább.

Az első jelzést alig öt perc elteltével kapták. A tőrvető előbb megrántotta a hátra hagyott kötelet, aztán fel is kiabált nekik.

 

– A kürtő itt húsz métert ereszkedik függőlegesen, aztán átmegy egy enyhe lejtőbe – érkezett a visszhangos üzenet. – Gyertek le, innentől együtt megyünk tovább!

Furcsamód Tufir volt az, aki elsőként indult el a kötél felé.

– Vigyázzatok a falakkal! – érkezett lar Nordana hangja, amikor a varázsló átvetette lábát a kürtő szélén. – Olyan mintha mozogna!

 

– Ez igazán megnyugtató – mosolyodott el a pergamenarcú, és bátorítólag a többiekre kacsintott. – Ha netalán visszatérnénk Erionba, minden bizonnyal elegendő mesélnivalónk lesz az ott maradottak számára – mondta, aztán eltűnt a kürtőben.

Vinidis harmadikként ért le a szellőző aljára, és azonmód helyet cserélt az előtte haladó varázstudóval.

 

– Csak nem a féltés árad belőled toroni barátom? – kérdezte sanda mosollyal az arcán a dorani.

– Csupán az ésszerűség szabályait igyekszem betartani – préselte át magát a szűk résen a boszorkányvadász. – Ha a „tőrössel” történne valami ott elől, engem megvéd a vértem, míg téged legfeljebb titkos praktikáid óvhatnának, ha lenne elég időd segítségedül hívni őket.

 

– Szóval tekintsem mindezt az egyszerű fegyverforgató józan meglátásának?

– Vagy aminek akarod – vont vállat a toroni.

A kürtő még kétszer tört meg erős ívben, s ilyen alkalmakkor lar Nordana izgatott kutya módjára vizslatta végig a köveket, ám az eredmény mindezen alkalmakkor elmaradt.

 

– Maga az idő végzett a csapdák legtöbbjével – magyarázta a tőrvető, amikor a majd fél órás csúszást-mászást követően egy aprócska, folyosóra nyíló kijárathoz érkeztek, és leereszkedtek a templom belsejébe. – Akadt persze néhány, amit a lovagok aktiváltak, de az ősöreg mechanizmusok már túlságosan elvetemedtek ahhoz, hogy kárt okozhattak volna nekik. Persze a mágikus szerkezeteken már koránt sem fog így a kor.

Egy rácsos ajtókkal, és börtöncellákkal keretezett magas, vékony közlekedőben álltak.

 

– Lehet, hogy elbízták magukat, és ez okozta a végzetüket – találgatott a korg, miközben túlméretezett testét igyekezett átpréselni a szellőző nyílásán.

– Az lehetetlen! – csóválta meg a fejét Anis De Brog. – Mind, egytőlegyig tapasztalt, képzett tudósok voltak, akik pontos ismeretekkel rendelkeztek a templom felépítését illetően. Ilyen könnyen egyszerűen nem hibázhattak!

 

– Volt itt valami, ami nem úgy működött, mint egy hagyományos csapda! – szólalt meg a sarokból a toroni, kezében egy halott vértes felkarból csonkolt kezét tartva. A végtagot védő páncéllemezt egy friss vágás szakította ketté.

– Egész meleg fogadtatásban lehetett részük – bökött lar Nordana a kürtő betorkollása melletti falszakaszon éktelenkedő sérülésekre.

 

– Élőhalottak – köpte a szót Anis De Brog. – Szerencsére nincs egyetlen vérnyom sem a köveken. A holt dögök nem állhatták útját a bajnokoknak!

– Valami azért csak az útjukat állta, – jegyezte meg szarkasztikusan lar Nordana, ismét bebizonyítva, hogy vajmi kevés érzéke van a patetikus hangnemhez – és mi tagadás, én nem szívesen találkoznék azzal a dologgal!

 

– Akkor igyekezzünk csendben maradni! – intette lar Nordanát Tufir.

– Aligha a hallásuk alapján tájékozódtak – emelt fel egy teljesen lecsupaszított, vigyorgó koponyát a földről Rolak.

 

– A külső védelem megtörése keltette életre őket – vette át a fejet a korg kezéből a varázstudó. – Ha a lovagok elakadtak, a megmaradt élőholtak is elpihentek. Nem lenne okos dolog, ismét felébreszteni őket!

– Ezzel már elkéstünk! – mutatott lar Nordana a dorani kezében, harapásra nyíló szájjal tátogó koponyára. Az üres szemüregekben lassan felizzott a rőtes vörös fény.

 

– Ideje tovább indulnunk! – hajította a csontfejet a legtávolabbi sarokba a mágiahasználó. – Most minden bizonnyal a börtönszinten vagyunk. Lennie kell itt valamilyen lépcsőnek, ami felvezet a főkaput követő közlekedő folyosóra – fúrta szemét a fáklyák fénykörén túli sötétségbe.

– Jó lesz igyekezni, ha nem akarunk minden lépésért zombik tucatjaival megküzdeni! – roncsolt szét csizmás talpával egy magától útnak induló kezet a korg.

 

– Ne feledjétek, a tűz nagyszerű fegyver ellenük! – mondta Tufir, és elindult a folyosó végén ásítozó feljárat felé.

Továbbra is lar Nordana haladt az élen, noha maguk sem hitték, hogy a lépcsőkön lezajlott küzdelmet követően maradhattak aktiválatlan csapdák a sziklafolyosón. A falakat mindenütt tűz és vágásnyomok borították, lábuk alatt pedig valóságos élő folyamként mocorogtak a viszonylag épségben maradt csonkolt, összeégett testrészek.

 

– Csak az vigasztal, hogy a lovagoknak sem lehetett könnyebb útjuk felfelé! – hadakozott elöl veszettül Thomas, miközben tőrével lépésről-lépésre próbálta megtisztítani az utat maga előtt.

Kézfejek kapaszkodtak a nadrágjuk szárába, irányítás nélküli lábak próbáltak gáncsot vetni nekik, ahogy felfelé haladtak. A vesszőfutás alig néhány percig, ha tarthatott, mégis, mire felértek a lépcső tetejére, egytől egyig úgy érezték, mintha órákat töltöttek volna az alattomosan támadó, felszeletelt embermaradványoktól nyüzsgő zárt térben.

 

A lépcső tetején tágas tér fogadta őket, s fáklyák fénykörén túl csak a sötét állta pillantásuk útját.

– Még életemben nem éltem ilyen ocsmány dolgot! – fakadt ki Suyenas fakó arccal, amint kibukkant a piciny lyukból.

 

– Pedig elég csak arra gondolni, hogy mi lenne, ha nem lennének ennyire régiek a holttestek – jegyezte meg röhögve Rolak. – Egy kis finom dögszaggal bomló, rothadó hús, a maga gennyes fekélyeivel még meg tudná fűszerezni az élményt!

– Legyen elég! – fordult el a félelf elsárguló arccal.

– No, nem is azért mondtam – kacsintott a barbár lar Nordanára, ám a tőrvető ezúttal nem volt vevő a humorra.

– Előttünk vannak, és sokkal fürgébben mozognak, mint

feltrancsírozott társaik odalent! – közölte lar Nordana néhány pillanattal később.

 

A korábbi izgés-mozgás helyett, most jól kivehető léptek dobbantak előtte a sötétben, s olykor egymáson csikorduló fémlapok, köveken végig sivító pengeélek zenéje tette változatosabbá a monoton ütemet.

A korg elővonta hatalmas kardját, – aminek semmi hasznát sem vehette a szűk folyosón – előrelépett a többiek sorfalából, majd miután fáklyáját háromlépésnyivel maga elé dobta, mindkét kezével markolta meg a súlyos penge acélmarkolatát.

 

– Éppen ideje volt már egy kiadós verekedésnek! – feszítette meg izmait, hogy megroppantak a színhúsba ágyazott csontjai.

Valami keményen, szinte bántó reccsenéssel mozdult előtte, és egy teljes vértezetbe bújt páncélos lovag bontakozott ki a sötétből. Rolak még soha életében nem látott ilyen torz formára megmunkált páncélt. A fém felszíne egyfajta matt, egyenetlen zöldes fénnyel nyelte el a fáklya világát, s mintha a nagyobb felületek egyébként hibátlanul megmunkált felszínei is egymásba illeszkedő szétrepedt darabokra hajaztak volna. A leginkább szembetűnő persze a torzó hátáról kétoldalt lelógó szárnyak csontmaradványai voltak, melyeket még az alak halála óta eltelt néhány ezer év sem tudott semmivé foszlatni. Az apró lyukas csontokból összerótt, légies könnyedségű, mégis erős izületekkel kapcsolódó váz elemei között egykor bőrhártya feszülhetett, ám mostanára már csak a legfelső, tarajokban megvastagodott csontról lógott le néhány felismerhetetlen cafat.

 

Két ésszerűtlenül hatalmas, leginkább gigantikus szuronyra emlékeztető szarv állt ki a régen volt lény vállaiból, és két-két valamivel kisebb, ám annál félelmetesebb megjelenésű állkapocscsontja alsó részeiből, és combcsontjának térdhez közelebb eső végéből. Az egész alak olybá tűnt, mint egy megelevenedett démoni álom. Az összhatástól semmiben sem tért el az üres szemüregekben lobogó delejes, vörös tűz.

Rolak egyetlen pillanatig sem tétlenkedett, s míg a többiek a látvány hatása alatt álltak, ő máris előre lendült, és a két kézre fogott hatalmas pallossal iszonyatos erejű ütést mért a sisakos fejen kitüremkedő két szarv közé. A delejes zöld fénytől övezett alak meg sem próbálta hárítani a csapást, a remekbe szabott fém penge nagyot csattant az acélvérten. Csont reccsent, ahogy a nehéz kard a koponyának csapódott, és a szilánkosan törő nyakcsigolyák roppanásaitól kísérten a fej kis híján eltűnt a vállvasak alkotta gödörben. A rőtes fény azonban egy pillanatra sem hunyt ki a lecsukott sisakrostély mögött.

 

Az élőholt előre lendült, és az eddig a háta mögött vonszolt kétkezes csatabárdot hihetetlen fürgeséggel emelte a levegőbe. A súlyos fegyver a tornádó dühével száguldott a barbár felé, ám az utolsó pillanat eszmélése éppen elég időt hagyott Rolaknak, hogy egy vetődéssel elmozduljon az útjából.

A kétségbeesett védekezést egy csuklóból meglendített, bivalyerővel útjára engedett vízszintes csapás követte, amely térdből metszette le az élőholt lovag támasztó lábát. A fémbeöltözött test megingott, ám mielőtt még eldőlhetett volna, a korg saját tengelye körül megpördülve egy újabb vágással lemetszette jobboldali vállszarvát, és az annak árnyékában megbúvó fejét. A csontdarab és a sisakos koponya egymással versenyre kellve pörgött a homályban, majd koppant hangosan a márvánnyal kirakott köveken.

 

A rőtvörös izzás néhány pillanattal utóbb ellobbant a szemüregekben, s a koponyáját vesztett torzó, irányító akarat hiányában elzuhant.

– Egyfajta lélekcsírával megáldott kóbor dög – vonta le a következtetést Tufir, miközben a szétszabdalt csontváz felett álló barbár büszkén szemlélte pusztítása eredményét. – Ezért tud ilyen gyors, és kiszámíthatatlan lenni. Ugyanakkor nem érez fájdalmat, és csak megfelelően nagy roncsolás képes kiszakítani az irányítására bízott testből.

 

– Pedig darabolni való akad bőven! – húzta el a száját a korg, ahogy előredobott fáklyájának fénykörében újabb és újabb vértes alakok tűntek fel.

Egyikük, – egy meglepően jó állapotban lévő, ám rettenetesen megégett példány – társait megelőzve rontott a barbárnak. Rolak okulva a korábbi összecsapásból, meg sem kísérelt az útjába állni, helyette egy gyors kitérést követően megismételte korábbi vágását torok magasságban. Az eredmény egyértelműnek látszott, már csak azért is, mert a dög testét, a korábbival ellentétben nem ékítették csonttarajok és kinövések.

 

Az előre látható azonban, – mint oly sokszor a történelem során – ezúttal sem következett be.

– Dre Narda lovag! – kiáltott fel Anis De Brog, és kardját a korg pallosának útjába helyezte.

 

A széles penge ugyan elsodorta útjából a lovagi kardot, ám így is irányt változtatott, és nyaka helyett a sisakján találta el az élőholt szörnyeteget. A korg úgy döntött, később tisztázza a félreértést a kis híján feldőlt Krad lovaggal, és újabb kegyetlen erejű csapásra emelte a fegyverét.

– Megállj! – üvöltötte Anis, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, a barbár felé fordította fegyverét.

 

– Talán itt lenne az ideje, hogy eldöntsük végre, ki melyik oldalon áll! – dünnyögte a korg, és fegyverét leeresztve úgy helyezkedett, hogy védve legyen mind az élőholt, mind az élő lovag támadásai elől.

– Anis lovag, Arten con Datida pártfogoltja, – recsegte síron túli hangján a megégett alak – legalább is ami lett belőle – tette még hozzá kétes értékű sóhajjal.

 

– Hová lettek a többiek? – kérdezte kapkodva az aranykör harcosa, miközben a hátérben, ha lassan is, de egyre közelebb értek hozzájuk a démoni jegyekkel megátkozottak.

– Itt vannak mind, velem együtt – fordította világtalan tekintetét a hozzá szólóra a halott. – Azért jöttünk, hogy végezzünk veletek, s lám én mégsem azt teszem. – közölte, mintha csak most ébredt volna fel valamiféle különös álomból – A nagyúr elégedetlen lesz – rezzent meg kezében a lovagi kard, aztán kiesett a kezéből, és a mögötte közeledő élettelen figurák is megdermedtek a lehulló pengével együtt.

 

A szenessé vált koponyában kékbe váltott a vörös szín izzás.

– Lám az elhulltak helyére mindig újak érkeznek! – sikított mindannyiuk fejébe egy ősi lény, egy nem emberi gondolkodás, egy Ynev síkján túli fertőzés ideavilága. – S kik egykoron voltak, ide mindig visszatérnek, hogy ismét örömük leljék a halál csodájában. Ti lennétek tehát a frissen érkezettek nyomdokaiban járók – zengett az önelégültségtől terhes hang.

 

– Nincs dolgunk veled – próbált Tufir a kyrektől örökölt módszer segítségével kapcsolatot teremteni a halottal. – Ami nekünk kell, az jóval a templom betemetése után került ide. Tudunk az itt felhalmozott kincsekről, de egyikünknek sem kíván elvenni belőle.

– Mind a mohóságot vágyjuk csak igazán! Minek megszerezni a legkisebbet, amikor tied lehet a legértékesebb is, igaz?

 

Tufir egy alig észrevehető kézmozdulattal jelzett a korgnak, hogy fejezze be, amit az imént épp csak elkezdett. A kétkezes pallos meglebbent, és az ékesen szóló fej máris pörögve szállt a levegőben.

– Leuth wyn y 'chetah barraga. Amíg élek, emlékezem! – hallották még elméjükben az utolsó gondolatfoszlányt, miközben a lemetszett koponya magányos táncát járta az árnyak között. A friss holttest feje bántó cuppanással érkezett a kőre, hogy néhány pillanattal később némi hullai alvadékot loccsantva szerteszét a magára maradt test is mellé zuhanjon.

 

– Csak az időnket vesztegettük vele! – vont vállat a varázsló. – Nem akart mást, mint megfigyelni bennünket – tette még hozzá, aztán mutató ujjával gyors egymásutánban rúnákat dobott a levegőbe.

Úgy tizenöt méternyire előttük egy pillanat alatt felizzott a levegő, és hirtelen a forróság és a semmiből támadt fény orkánja csapott le rájuk. Egy szívdobbanással később körülöttük minden megtelt lángoló csontvázak tömkelegével, az égő hús és csont rettenetes bűzével, kisebb és nagyobb leszakadt testrészek repülő darabjaival. A szemük megtelt könnyel, fülükbe egy elfojtott robajlás zaja vágott, miközben fekete pernyével keveredett apró fémdarabkák hullottak a levegőből.

 

Rolak lefejezett egy esztelenül tekergőzve csapkodó, négy karral és egy oszlopszerű farokkal megátkozott, majd két és fél méter magas sisakos alakot, egy gyors mozdulattal eloltotta lángra kapott haját, aztán, mielőtt még a körülötte álló démoni származékok észbe kaphattak volna, kardjával iszonyatos rendet vágott közöttük.

– Ez egyszer kár lenne visszafogni magunk – vélekedett a mellé sodródott Suyenas, aki íját hasztalannak ítélve egy efféle küzdelemben, rövidkardjával tizedelte a körülötte lobogó ellenfeleit.

 

– Megváltás ez a számukra! – adta röhögve a másik alá a lovat a korg, és egy rövid íven meglendített csapással derékban kettévágott egy Krad paplovagot. – Nincs semmi, ami utam állhatná ezen a világon! – üvöltötte, és belevetette magát a magukat oltani próbáló élőholtak legsűrűbb kavarodásába.

Vállal fellökött kettőt, hogy helyet nyerjen a csapáshoz, kinyúló baljával elroppantott egy közelébe kerülő nyakat, majd végre két kézre kapva a pallost, az utolsó pillanatban leszelt egy felé villanó, pengét tartó kart. Valami a hátába mart, de már nem törődött vele, mert elkapta a fajára jellemző harci láz, és fáradságot nem ismerve, ajkán kegyetlen mosollyal, torkában vad harci üvöltéssel vágott rendet a körülötte állókban.

 

– Larabie! – vonyította, amerre az égboltot sejtette, és kezében újra meg újra megemelkedett a hatalmas penge.

Csont reccsent, vért engedett amerre járt, és sorra dőltek le körülötte a lángoló élőholtak. Jobbról, a semmiből kétkezes csatabárd csapott a feje felé, és ő kardját lapjánál megtámasztva hárította vágást, ám az így is csak hajszálnyival kerülte el. Egy medve dühével fordult újdonsült ellenfele felé, és amikor szemei a cirádás vért mellkasi részével néztek szemközt döbbent csak rá, hogy ezúttal démonára akadt a vele szembenállóban. Balra vetődött, hogy elkerülje a deréktájról – a mellvért acéllemezei alól kicsapó csápok – támadását, átgurult a vállán, aztán mielőtt még ellenfele kihasználhatta volna magasabb pozíciójából származó előnyeit, teljes erejével, mindkét vállával nekiugrott a cölöpszerű lábaknak.

 

Ha a falnak ugrik fejjel, talán jobban jár, hiszen a kő hagyta volna, hogy nyugodtan kiheverje az ütközéssel járó sokk hatásait. Ezzel szemben a démon minden figyelmével azon volt, hogy minél gyorsabban eltapossa a lábai alatt fetrengő emberférget.

Fehértollú nyílvessző vágódott a hájas torokba, majd a néhány pillanattal később érkező átszakította magát a sisakrostély rései között, és alig centiméterekkel kerülte el a lény zöldben pompázó szemét. A földöntúli harcos felhörrent, egy rövid mozdulattal kitépte a torkába ágyazódott lövedéket, ám a fejében lévőre már gondot sem fordítva a talpai közt fekvő alakra összpontosította figyelmét. Rolak azonban időközben talpra állt, s valamelyest összeszedve magát, egész barbárként várta a támadások özönét. A látszat szerint a lény nem akart csalódást okozni neki.

 

Két szédítő erejű keresztvágást követően olyan játszi könnyedséggel lendítette meg a kezében tartott, két méternél is hosszabb csatabárdot, mintha az nem is acélból, de pehelykönnyű mithrillből lett volna. A kéttenyérnyi mély, majd huszonöt hüvelyk hosszú hasíték azonban, amely Rolak után maradt a márványban, valami egészen másra engedett következtetni.

Újabb nyílvessző csapódott a sisakos fejbe, és ezúttal a változatosság kedvéért a sisakrostély oldalán tört utat magának, alig hibázva el a helyet, ahol egy emberi halánték lett volna. A démoni harcos nemes egyszerűséggel tudomást sem vett a koponyájába csapódó lövedékről, és a rá jellemző precizitással folytatta tovább a korg miszlikbe aprítását.

 

Rolak elhajolt egy fejét célzó csapás elől, majd előreszökkent, és a pallost markolatig döfte a mellvért alatt kitüremkedő gigantikus pocakba. Zöld vér spriccelt bőséggel az arcába, miközben a penge előbb megakadt valami kemény és törékeny dolgon, aztán akadálytalanul siklott befelé. A lény derekából kinövő csápok ernyedten hullottak le a cölöpszerű combok oldalához.

A korg nekifeszült, hogy a kardot kiszabadítsa a tonnányi testből, ám fájdalma ellenére a démon gyorsabbnak bizonyult nála, és fegyverét eldobva, derekánál ragadta meg a támadóját. Rolak halk roppanásokat érzett az oldalában, aztán lábai elemelkedtek a földtől. Nem sokkal később egy tekeredő kosszarvakkal felfegyverzett fej került a látóterébe, majd alig pár pillanattal utóbb két szárnyas halál csapódott az alatta terpeszkedő irdatlan torokba. A szorítás némiképp enyhült a barbár oldalán, ám ez közel sem volt elég a szabaduláshoz.

 

– Dögölj már meg, te idomtalan szörnyeteg! – hörögte Rolak, miközben a feje felé közelítő, tűhegyes tépőfogakkal cizellált szájból észvesztő bűz csapott felé. – Ha egészben nyelsz le, ne is számíts könyörületre! – röhögte vérgőzös mámorában a korg, és puszta öklével vadul csépelni kezdte a derekát körülfogó kezet, a fejéhez közelítő húsos ajkakkal felváltva.

A zöldes nyálka alig egy pillanat leforgása alatt beborította teste szabadon maradt részeit. Elárasztotta száját, orrlyukát, torkát, bepréselődött a nyelőcsövébe, a szemhéja alá, és tökéletesen eltömítette mindkét fülét. Vakon, süketen és teljesen kiszolgáltatottan feküdt a szörny markában.

 

Az első ütés a vállát érte, a következő maga alá csavarta a karját, míg végezetül a feje koppant neki valami kőkeménynek. Néhány pillanatig kábultan vergődött, mire megérezte, hogy a testét fogva tartó szorítás enyhül valamelyest. Szabadon maradt karjait a karmos ujjak alá szorította, és miközben elkeseredetten küzdött a tüdejét fojtogató léghiány ellen, maradék erejét összeszedve szétfeszítette az oldalát bilincsként körülölelő markot. Kigördült a fogásból, és továbbra már a legkevésbé sem fogva vissza magát, négykézlábra emelkedve vadul öklendezni kezdett.

Az első korty, rothadó hús szagára emlékeztető levegőt úgy nyelte, mintha a legtisztább, kristályos vizű hegyi forrás mellől szippantotta volna. A torkából kiömlő gennyes váladék mindennél ocsmányabb bűzét még az körülötte tobzódó égett emberi szövetek szaga sem tudta elnyomni.

 

– Az istenek hoztak a világban! – lépett hozzá lar Nordana, és borospalackját nyújtotta a még mindig kábultan hentergő korgnak. – Öblíts, és meglátod könnyebb lesz utána!

Rolak félig vakon nyúlt a felé kínált ital után, s csak amikor a vörös folyadék végig futott a torkán, csendesült benne valamelyest a gyomorforgató érzés.

 

– Mi történt? – kérdezte felnyögve, amikor elvette szájától a kulacs nyakát.

– Tufir megmentette az életed. Az a behemót már épp letépni készült a fejedet, amikor az agya önálló éltre kélt, és kidagadt a fejéből. Ahogy elnézlek téged, cimbora, meglehetős észlény volt a fickó! – mondta kendőzetlen jókedvvel a tőrvető.

 

– A többi szörnyeteg?

– A tűz jobbára végzett velük, amelyik mégis megmaradt, azzal Vinidis és Krad lovag végzett kart karba öltve – maradt készséges Thomas.

 

– Ezek szerint a tetováltnak köszönhetem az életem? – kérdezte hitetlenkedve a korg.

– Ha csak nem akarsz előtte még hálát rebegni Suyenasnak, aki kitüntetett figyelemmel kezelte a „lovagodat”! – vigyorodott el a füléig az aprócska alak, ám Rolak túlságosan is megviselt volt hozzá, hogy felvegye az efféle finoman kimunkált élcelődést. Helyette inkább, a térdeire támaszkodva felállt, és elindult, hogy előkeresse a kardját.

 

Hatalmas, böhöm test állta el az útját.

Az első pillanatban meg sem akarta megismerni korábbi ellenfelét, annyira tartását vesztette halálában. A feje egyszerűen semmivé lett, és a nyakcsonkjából még most is zöldessárga léként folyt ki a testét alkotó zselészerű massza.

 

– Szerencséd volt, hogy a szétrepedő sisak darabjai nem darabolták össze a testedet – mondta lar Nordana a háta mögül.

– Hol van a kardom? – állt értetlenül a leeresztett bőrtömlő mellett a korg.

 

– Valahol odabent – mutatott Thomas az idomtalan redők közé. – Senki sem akarta elvenni tőled a dicsőséget, hogy magad halászd ki onnan!

– Add a kardodat! – fordult vissza a barbár a háta mögött vigyorgó aprócska alakhoz.

 

A tőrvető szájáról abban a pillanatban lefagyott a gúnyos mosoly.

– Ezt nem gondolod komolyan! – mondta lar Nordana, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a korgra, hogy tudja a választ. – A fene essen beléd! – mondta, és fancsali képpel odaadta rövidkardját. – Még szerencse, hogy az őrzőnek vége – tette hozzá – és így legalább elmondhatom, hogy a kardom benne járt egy démon testében. Bár az sem kizárt, hogy nem fogok büszkélkedni a dologgal – tette hozzá, ahogy meglátta a belek tájékán elmerülő korg látványát.

 

– Ki mondta, hogy az őrző halott? – lépett melléjük Tufir Nar Haban.

Az aprócska alak dermedten nézett a hajlottabb hátú alakra.

– Elvégre ki más lehetett volna a behemót? – kérdezte kétségbeesve.

 

– Annyi biztos, hogy nem olyasvalaki, aki képes uralmat gyakorolni élőholtak egész serege felett – adta meg a választ a dorani. – Különben aligha tudtam volna szélnek ereszteni az agyát.

– Akkor hát mi volt ez a monstrum? – tört össze lar Nordana.

– Egyike a templom díszőrségének – vonta meg a vállát Vinidis-Re L'Hass.

 

– Ezek szerint több is lehet belőle?

– Hacsaknem egymaga adta azt a bizonyos díszőrséget! – nevetett fel Rolak, miközben a feje búbjától a csizmája talpáig zöldes takonyba burkoltan, de kardjával a kezében mászott ki a hájas bőrredők közül.

 

– Itt az ideje, hogy átfontoljuk a stratégiánkat, és a szakadatlan továbbnyomulás helyett elgondolkodjunk egy pillanatra! – javasolta azonnal a tőrvető.

– Nincs időnk megállni! – közölte a Krad lovag, és kardját az egyik halott köpenyébe törölte. – Üldözőink, akár már itt is lehetnek a szigeten!

 

– Annyit talán mégiscsak várhatunk, hogy körbenézzük hová is vetett minket Krad akarata – jegyezte meg alig hallhatóan Suyenas, és tekintetét végigfuttatta az időközben zöldes derengéstől kivilágosodott termen.

Egy gigantikus méretű csarnokban álltak, melyhez hasonlót közülük csak keveseknek adatott meg látni. A terem teteje a zöldes derengés homályába veszett, míg oldalai fényesen ragyogtak, bevilágítva az imént lezajlott csata szétszaggatott tetemektől feketéllő nyomait.

 

A falakat domborművek borították, melyek lélegzetelállító hűséggel adták vissza alkotóik márványba alkotott álmait. Kígyókarú, ördögfejű lények fonódtak össze acélos izmú emberekkel vad, szerelmi ölelésbe; rákozott páncélt viselő szárnyas teremtmények kóstoltak bele buja módon az áldozatukul kínált férfiak és nők testnedveibe, s mindenek közül talán leggyalázatosabb módon patás, oszlopszerű karmos karokkal megáldott démoni származékok járták pusztító táncukat kiskorú gyermekek és csecsemők egész halotti szőnyegén.

Thomas, olykor mozdulni látta a kőbe zárt alakok vadítóan kavargó gyűrűjét, pontosan úgy, mint ahogyan azt nem is olyan régen, még a szellőző kaotikus motívumainál vélte felfedezni. Bár konkrétan sosem volt képes tetten érni a változást, legbelül pontosan érezte, hogy a fal él.

 

– Az imént teret nyert manából táplálkozik – közölte néhány szívdobbanásnyi idővel később Tufir. – Mintha a nyers energia felszabadulás emlékeztetné a falakat egykorvolt dicsőségükre. Olyan ez az egész, mintha egy mozgatóerő nélküli hatalmas szerkezetben járnánk, ahová lassan visszaszivárog a mana, s vele együtt az irányító értelem.

– Nem kellene megvárnunk, míg teljesen feltöltődik! – borzongott bele a gondolatba a „tőrös”.

 

– Igaza van! – mondta mély beleérzéssel Anis De Brog. – Ha ez a valami teljes egészében életre kel, talán még a faragványok is leszállnak a falról!

– Merre? – kapott a szón lar Nordana.

Az irdatlan méretekkel rendelkező, nyújtott S alakban meghajló közlekedő folyosó mindkét oldalát hatalmas kapuk zárták le, melyek már méretüknél fogva is a mozdíthatatlanság benyomását keltették.

 

– Ha az apokrifok nem tévednek, a jobb oldali kapu nem más, mint a főbejárat, amely a robbanáskor betemetődött. Ellenben a baloldali az áldozó arénába vezet – adta meg a választ Tufir. – A bölcsek szerint nekünk odabent lesz dolgunk!

A csarnok ijesztő méreteiről csak a szokatlanul hosszúra nyúlt séta közben alkottak igazán fogalmat. Lar Nordana ismét az élre állt, és árgus szemekkel figyelte a folyton változó motívumokat a márványpadló domborművein. A díszítések hol halványabban, hol erőteljesebben jelentek meg a köveken, attól függően, hogy Thomas milyen sikerrel talált rá az ezredévvel korábban erre járt lábak simára csiszolt ösvényére. Az elnyújtott S száraiban számos kisebb-nagyobb ajtónyílás, olykor egy-egy kapu állt, ám a tőrvető mindezekre ügyet sem vetve folytatta útját a folyosó vége felé.

 

– Talán a különleges foglyokat, vagy démonikus szörnyeiket tarthatták ezeken a helyeken – találgatott a Krad lovag, amikor egy, a többinél is hatalmasabb bejárat mellett haladtak el.

– Aligha hinném! A folyosó méreteiből következtetve ez a rész a beözönlő vendégek gyors közlekedtetését szolgálta – állt meg egy pillanatra a tőrvető. – Kizárt, hogy azokat a démonokat, melyek éppen vérben izzadva arra készültek, hogy hadifoglyokat tépjenek szét, beengedték volna a közönség közé.

 

– Akkor mégis mire valók szerinted azok az ajtók? – fordult szembe vele a lovag.

– Arra, hogy az ostobák, akik évszázadok múltával erre járnak, elrejtett kincsek után kutatva, megpróbálják kinyitni őket! – felelte Tufir lar Nordana helyett, megelégelve a lovag okoskodását.

 

– Csak falba vésett keretek. Elég egynek a közelébe menned, és ehelyütt nyersz örök nyugodalmat – kapcsolódott az előtte szólóhoz Thomas.

– Menjünk! – közölte Anis morózusan, és intett a tőrvetőnek, hogy induljon előre.