Eric Crowe

Ryeki tűz

A Halandó Hősök emlékére
Külön köszönet elévülhetetlen érdemeikért:

Horváth Róbert, Kocsis Zoltán, Kozma András,
Kőrös Péter, Laczi István, Zoltán Gábor

„Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton, bút konokon és fájón…”

Gyilkos

Kereskedőnegyed, Shíren kerület, Erion
Áradás Hava, a Pyarron szerinti 3697. esztendő…

A koponyacsontot átszakító nyílvessző bántóan hangos koppanással állapodott meg a kupleráj oldalában. A félszeművé lett, idegek játékától remegő húsdarab jatagánját a földre hullajtva támasztotta meg hátát a gyalult deszkákon. Az örömtanya földszinti tornácán álló testőrök fegyvert emelő társuk gyors halálától döbbenten egy pillanatra megdermedtek az esti homályban.

– Talán mégsem olyan bohóc a félelf, mint amilyennek tűnik! – jegyezte meg magában Vinidis, miközben ruhaujjba rejtett tőrét markolatig döfte a legközelebb posztoló őr torkába. Vér spriccelt az arcába a jázminnal illatosított torokból, és ő átkozódva gondolt a pillanatra, amikor alig pár nappal korábban, Rattikani fogadója mellett a keskeny keresztvas mellett döntött a fegyverkovács ajánlatára.

Fejét lehajtva átbújt a balról érkező szélmalomvágás alatt, miközben baljával kegyetlenül belemarkolt támadója selyembe bugyolált ágyékába. A fickó egy torokhangú hörrenéstől követve fájdalmas görcsbe merevedett, és a toroni a süvítést követő lucskos cuppanást hallva biztosra vette, hogy a fickóval többé már nem akad gondja.

 

A félhomályba borult utca túloldalán emelkedő karavánszeráj tetején rejtező lövész halálos biztonsággal szedte tovább áldozatait.

A pörgés lendületét meglovagolva kirántotta hosszabb pengéjét, és csípőtől kulcscsontig felnyitotta az ajtó felé útjába eső, túl lassan eszmélő fegyverest. Az elszabadultukban kiömlő belek szagára kelletlenül elfordította a fejét, ám előtte kénytele-kelletlen időt szakított rá, hogy keze ügyébe csalt tőrét a bejárat felé menekülő utolsó hadzsi hátába hajítsa. Az alak meglassúdott a dübbenő penge nyomán, majd mielőtt még kezeit a vasalt faajtó kilincseire helyezhette volna, további két fehértollú nyílvessző csapódott a torkába.

 

– Ennyit arról, hogy gyanútlanok! – fújt mérgesen a toroni, és az egyik holtestről felvett kendővel úgy-ahogy letörölte a vért az arcáról, majd határozott léptekkel a még mindig tétován tántorgó, halálos sebesült kardforgatóhoz lépett. Egy határozott mozdulattal kihúzta hátából a dobótőrét, majd átlendítette testét az alacsony fakorláton.

Az akaratát vesztett hadzsi egy félfordulatot követően, durván neki csapódott az utcaköveknek, és nyakát szegve többé nem mozdult.

 

Vinidis még egyszer körbekémlelt az olajmécsesek ingatag lángjától megvilágított kupleráj előtti apró téren, és tekintete a félelf lövészét kutatta. A bíborfényű szempár csak egy pillanatra tűnt fel, mielőtt eddigi helyét feladva újabb menedéket nem keresett a teret körbefogó tetők egyikén.

A toroni a házak közé sandított, de csak néhány tovasiető lépés zaja sejlett fel a godorai birodalom fénykorából itt maradt, a habarcs mellett mágiával is egybeillesztett köveken.

 

Erion Shíren kerülete a tőle megszokott közönnyel fogadta a szeme láttára kialakult közjátékot.

Az itt élők jó ideje tisztában voltak vele, hogy aki nem lát és nem hall, az hosszútávon jobban jár, mint a legszemfülesebb hercegi besúgó, hiszen ezen hatalmas szerencsével megáldott lények közül csak kevesen érték meg a harmincadik életévüket. Az árnyékokban létezők azonban minden körülmények közt élni akartak, s még csak gondolatban sem keverték ügyüket a mindenütt ott nyüzsgő kalandorokéval.

 

Márpedig a kupleráj olcsó fából kreált verandáján álló alak a legkevésbé sem hasonlított a kereskedőnegyed megszokott lakóira, s különösképpen nem illet a dzsadok örömtanyáját látogató környékbeliek közé. Ruhájában nyoma sem volt annak a finomságnak és erőltetett kellemnek, mely az Ibarából idáig jutott szerencsevadászok és kufárok sajátja volt. Helyette fejéről hátravetett durva vászon, fekete incognót viselt, amely alól kivillant barna byzonbőr nadrágja és fekete lovaglócsizmája.

Magas termete, erőt sugárzó vállai, hószín haja, viharszürke szemei mindenki előtt nyilvánvalóvá tették származását, míg a kezében tartott rúnáktól szennyezett pengéjű, véres hosszúkard szándéka felől nem hagyott kétséget. Minden mozdulatában, teste önkéntelen tartásában benne rejtezett az oroszlán hűvös nyugalma.

 

A fakóhajú férfi a halottak egyikétől elorzott kendővel még egyszer végigsimított hosszabbik pengéjén, akár a műkedvelő gyűjteményének kedvenc darabján, majd egy végtelentől fogva szokottá lett mozdulattal a hüvelyébe lökte, és belépett a rózsák legszebbikéről elnevezett bordély ajtaján.

Az illatosítok nehéz párájától csömör, ópiumszagú homályban kíváncsi tekintetek szegeződtek az újonnan belépőre. A kinti dobbanások, a holttesten keresztül is a falba csapódó nyílvessző hangja nem mindenki figyelmét kerülték el a lenti tágas teremben ülő vendégek közül, főként nem azokét, akiknek dolguk volt, hogy észrevegyék a síposok zenéjébe nem illő zajokat.

 

A toroni beléptére a zsivaj is kissé alábbhagyott. Az árnyékokban selyembe burkolt gyilkosok mozdultak, tekintetek villantak össze, és a laza csatárláncba tömörült sivatagi vadászok, összeszokott falkatársak módjára közeledtek kiszemelt prédájuk felé.

A madám – festett veres hajú, eleven kéjben és tűzben égő telt dzsad nő – mintha megérezte volna a közelgő vihart, egyenesen a jövevény szemébe nézett, és sietve indult felé, hogy ha lehet, még szép szavakkal vegye elejét a tombolásnak, ám léptei a harmadik szívdobbanás után lemondó sóhajba meredtek, amikor – vele ellentétben – az Ibarából ide érkező testőrök egyikének kezében felvillant az első dobótőr.

 

A fakósörényű toroni szemét hidegen a fegyvert emelő tekintetébe fúrta, s míg az saját elkalandozó gondolataival volt elfoglalva, tőrt vetett a balról érkező, jatagánját markoló hadzsi torkába. A szabadharcos kezeit széttárva, ajkán gurgulázó hörgésekkel tántorodott hátra, majd elsodort egy békésen üldögélő kereskedőt, egész kompániájával együtt.

Sikoly harsant, mire a zenészek játékukat feledve fordultak a felfordulás irányába, mintha csak ezzel is nyilvánvalóvá akarták volna tenni a fenyegetés jelenlétét mindenki számára.

 

Közel ötven tekintet fordult a toroni felé, aki arcán mélabús mosollyal fogadta a személye iránt támadt hirtelen érdeklődést, és az utolsó nyugodt pillanatot kihasználva elővonta a háromujjnyi széles pengét, majd játékosan a még mindig habozó tőrvető felé intett vele.

Akadtak persze olyanok a vendégek közt, kik ostobán fegyverük után kapadoztak, de a többség, tapasztalt kuplerájjáróként azonmód a helyiség hátsó kijárata felé vette az irányt. A homályban nyílpuska kattant, s mialatt a fehérsörényű oroszlán eltűnt az egyik felborított asztal lapja mögött, a tömeg immáron hangos kiabálás közepette törtetett az életben maradást jelentő ajtó felé.

 

A fakóhajú a zűrzavart kihasználva végzett két kardját villogtató kuplerájőrrel, majd a kifelé sodródó tömegbe vegyülve átvágott az emeleti karzat félhomályában lapuló lövész felé. Könyökkel és ököllel tört utat magának a felé kapó alakok során keresztül, ám még így is két újabb alaknak kellett lehanyatlania körülötte átlőtt torokkal mire elérte a lépcsőt. A háta mögött ekkorra valószínűtlenül megsűrűsödtek a fennhangon elkiáltott dzsad szitkok és átkok.

Újabb kattanás hallatszott fentről, s ezúttal a lövész acélfejű vesszője nem tévesztett célt. A kalandor vállát erős ütés érte, s csak a ruha alatt viselt sodronymellény szemei óvták meg tőle, hogy a fémről a nyakára freccsenő méreg ne tudja a vérébe jutva kifejteni a hatását. A toroni szemei sötétszürkébe csaptak át, ahogy megérezte bőrén a kesernyés szagot. A számszeríjásznak súlyos árat kellett fizetnie az utolsó sikeres lövésért. Áldozata egy gyors szökkenéssel túlságosan közel ért hozzá, s ha nem akart birka módjára elhullani a kard következő csapása alatt, kénytelen volt helyzetet és fegyvert váltani. A nyílpuska koppanva hullott a padlóra, s a kardja után kapadozó orvlövész vad hátrálásba kezdett, hogy kívül maradhasson az egypengényi távolságon.

 

A tőr kulcscsont alatt vágódott a dzsad mellkasába, és a szegycsonton megcsúszva átvágta a szívből kivezető fő artériák egyikét, majd lendületét veszítve a tüdőben állapodott meg. A hadzsi még előhúzta fegyverét, hogy felvegye a harcot a szélvészként rájuk rontó támadóval, tett előre néhány lépést, ám a sürgető érzés, hogy halnia kell, nem hagyta tovább nyugodni. Előbb a tüdejébe jutó vér szorította görcsös remegésbe testét, majd engedetlen izmai figyelmeztették az elkerülhetetlenre. Térdre rogyott, s torkából ellenállhatatlan erővel, mértéket nem ismerve zúdultak a padlóra iszamós nedvei. Utolsó tetteként, még a mellében ágaskodó tőr után nyúlt, de a feje elnehezült, és erejét vesztve dőlt saját vérébe.

Vinidis kardélre hányta a lépcsőn mögötte feltörekvő két alakot, s mielőtt még újak követhették volna azokat, berúgta a szint legdíszesebb kétszárnyú ajtaját.

 

– Tévedtem volna, s a fickó mégsem olyan ostoba, mint tartják felőle? – tette fel magának a kérdést, miközben tekintete végigfutott az üresen álló szobán.

A baldachinos ágy érintetlen volt, a Fatimida-kori imádkozó szőnyegek pontos rendben álltak a padlóra terítve, s a kufi jelekkel televésett szertartási táblácskák a bitrendnek megfelelően feküdtek az Ajjibidák korabeli, áttört, ezüsttel berakott, virágdísszel mintázott, feliratos rézasztalkán, nem sokkal az apró zománcozott köpetgyűjtő üvegedény mellett. Ám mindebből semmi más nem lett világos számára, minthogy a szobát, az utóbbi időben semmiképp sem használhatták. Elhagyatottsága ellenére azonban csömör illatorgia uralta a hálót, amely nyomokban az egész épületet belengte.

 

Dohogó léptek zaja hangzott fel mögötte a lépcsőn. Megfordult, az ajtót rávágta a diadalittas arccal érkező elsőre, majd a kinti zavarodottságot kihasználva kiszúrt kardjával a rések között. Fájdalmas kiáltás hangzott fel a túloldalról, és az így nyert néhány pillanatot arra használta fel, hogy félrepördült a szilánkokra tört reteszű nyílászáró útjából. A három hadzsi meglepően gyorsan reagált, s alig telt el egy lélegzetvételnyi idő, mire mindannyian tanácstalanul torpantak meg az üres szobában.

Vinidis egy szívdobbanásnyit sem habozott és kíméletlen módszerességgel döfte hátba a hozzá legközelebb állót. A fickó egy elfojtott hörgés kíséretében rogyott a virág és madármintákkal gazdagon díszített szőnyegre, miközben társai a behatoló felé fordultak.

 

Villámgyorsan kihúzta a kardot az eldőlő holttestből, és egy alulról felfelé irányzott csapással a hozzá közelebb eső szabadharcosra támadott. A hadzsi jatagánját maga elé kapva hárított, miközben a toroni második fegyvere az oldalába mart, és a láncing szemeit szétroppantva becsúszott a bordái közé.

A toroni a vállával a társa felé taszította a holtestet, s míg az élettelen terhével volt elfoglalva, átvágta bal lábán, térde tartó inait. Az utolsó őr támaszát veszítve, magatehetetlenül hullott a földre. Jatagánja, a toroni csapását követően, az ágy párnái közt lelt nyugvóhelyet.

 

– Hová lett? – sziszegte a fehérhajú a földön fekvő, magatehetetlen olajbarna arcba.

– Kicsoda? – súgta halottra váltan a fegyveres.

 

– Urad, az átokverte El Samid! – szűrte a szót a fogai közt Vinidis.

A hadzsi csak a szemével jelezte az irányt, mintha szavakkal elárulni urát nagyobb bűnnek tűnhetett volna Galradzsa szemében.

 

A fehérsörényű kalandor a földön fekvő arcába öklözött, majd magára hagyta az ernyedten megpihenő testet.

A falikárpitokhoz lépett.

 

A rejtekajtó csupán halvány karcolásnak tűnt a túldíszített domborművek eseményrengetegében. A toroni izgatott kopó módjára szaglászta körbe új felfedezését, majd kardja hegyével barbár módón szétfeszítve a műalkotást nyitott utat magának. Az embermagas faragvány könnyen engedett, s mögötte feltárult a dzsad besúgó minden kényelemmel felszerelt rejtekhelye.

– Már csak egy lépés! – villant fejében a gondolat. – Csak egy lépés, és százak sóhajtanak fel könnyebbülten, s ki tudja hányan csalódottan!

 

Lehajtott fejjel lépett át a szűk átjárón, ám annak ellenére, hogy előtte ott állt – ráncos szemekkel és kihúzott handzsárral – a kereskedő személyi testőre, s mögötte a néhány lépésnyire terpeszkedő asztal mögött a dzsad kígyó, tekintete mégis mögéjük nézett, és az árnyakban rejtező varázslót kutatta.

– Talán valamely ebadta dzsad holtidéző fattya – mondta nem is olyan rég Haonin Nar Somara, a fogadónegyed népszerű felhajtója, Rattikani állandó vendége a korcos lapú, gyertyaviasztól foltozott tölgyfaasztalra támaszkodva. – A dzsadok közt veszett híre járja, s sokan vannak akik úgy látják, Iszmail El Samid leginkább neki köszönheti hirtelen felemelkedését – vonta meg a vállát az erősen kopaszodó egykori dwoon, aki hazáját és vallását feladva majd egy emberöltővel korábban érkezett a városok városába.

– A bukása épp oly gyors lesz, mint a feltűnése! – ígérte a bíborszemű, s a félhomályban kéjesen futatta végig ujjait az asztal mellett pihenő íj fáján. – Nyugalom Suyenas, mindennek meg van a maga ideje! – emelte a félelfre fénylő, madárcsontozatú fejét a felhajtó, s kupáját, melyben Shadon nehézkes nedűje löttyent, az ajkához emelte.

– Nem szükséges türelemre intened, percéletű! – mosolyodott el fölényesen a szőke kölyök, s arcára a keveset látottak bölcsessége ült. – A halál mindenképp eléri a korcsfajzatot, vegye körül akár milliónyi szolgalélekkel is magát!

– Honnan szedted össze ezt a bohócot? – adott hangot kétségeinek Vinidis, miután a cicomás öltözetű elf távoztával ketten maradtak a tölgyfaasztalnál:

– Ne ítélj elhamarkodottan! – húzta nemszeretem mosolyra a száját a felhajtó. – Szemlátomást kölyök még, de az íjat épp oly mesterien használja, mint amilyen vadul vágyik a bosszúra. Ember apját, akinek neveltetését köszönheti, a dzsad kígyó küldte utolsó útjára, nem csoda hát, hogy mindent megtenne a haláláért cserébe.

– Elf asszony, aki összeállt egy sivatagi tolvajjal? – nézett hitetlenkedve a távozó után a toroni, mintha bárminemű esélye is lehetett volna átlátni a fa ajtókon.

– Nem egészen – sütötte le a szemeit Haonin. – Bár a félelf nem szívesen nyilatkozik a témáról, a dzsad tudtommal csak a nevelőapja volt. Az elfek délről jöttek, talán Yllinor ragadozói voltak valamikor, s elhulltak mind egy szálig, valamely ismeretlen betegségtől hajtva, mely előbb a lelküket, utóbb a testüket is elragadta. Beszélik, egyféle különös átok ült azon a társaságon. Míg erejük teljében voltak vadabbnál vadabb dolgokat vittek végbe a kalandozók városában, s még magának a hercegnek is felkeltették figyelmét. Ám egy magánbeszélgetést követően kegyvesztettek lettek az uralkodónál. Mondják, az átok, amit magukon hordoztak, még az ő kirurgusai számára is túl erősnek bizonyult.

A sivatagi sakálok azután csaptak le rájuk, hogy a különös kompánia tagjai többnyire már csak önkívületben élték álmatag napjaik. Veszett hírük így is hónapokon keresztül távol tartotta tőlük a fejükre leselkedőket. A haramiák aztán kit rabszolgaként, kit ágyasként értékesítettek, s volt köztük olyan is, akit megtartottak saját használatra. Suyenas anyja egy volt ez utóbbiak közül, a nem várt fattyút a latorok egyike vette gondjaiba, akiben több maradt még az emberi lélekből, mintsem azt cimborái sejthették volna.

– Nem mondhatnám, hogy megnyugtattál! – csóválta meg fejét a kalandor, s hogy elrejtse a tekintetében megsűrűsödött felhőket, a kupája után nyúlt. – Egy csiricsáré vásári mutatványos helyett, egy bosszúért lihegő suhancot varrsz a nyakamba! – folytatta, miután az üres fapohár hangosan koppant az asztalon.

– Az anyjától biztos szemet és kezet, az apjától szemérmetlen lelket és vad elszántságot örökölt – ágált tovább a szerzeménye mellett Haonin. – Mi másra lehetne még szükséged, ami ennél több?

– Mondjuk némi előrelátásra! – fújt bosszúsan Vinidis. – Mégis mihez kezdjek vele, ha akkor talál lőni, amikor épp lapulni lett volna szükséges? Legyen az a találat bármilyen pontos is?

– Hiába minden, északi! – mosolyodott el a felhajtó, amikor végre átlátott a zsoldos kőszívű álcáján. – Vagy a kölyköt viszed, vagy egyedül mégy! Nincs más íjász, akit ennyi idő alatt képes lennék előkeríteni neked!

– Legyen hát! – adta meg magát a fakósörényű, és beletörődő arc vonásai alatt homályosan felsejlettek a jóllakott ragadozó elégedett gesztusai. – Mesélj nekem erről az alakról, s főképp, hogy miért kell halnia!

A handzsár előbb felfelé lendült, majd egy alattomos, szemmel alig követhető, félköríves vágással Vinidis ágyéka felé csapódott. A toroni elpördült a nehéz penge útjából, és ellenfelét faképnél hagyva, időveszteség nélkül az asztal mögött ülő felé iramodott.

 

A levegő hirtelen olajosan nyúlóssá vált körülötte, miközben a színek eltompultak, a fények udvart növesztettek maguknak. A születendő mágia iszapos hullámai egyre erősödő lökésekkel közelítettek felé az elemi síkok irányából, s a meghatározhatatlan forrásból felhangzó mormolás betöltötte zsongó tudatát. Az érzékei hirtelen eltunyultak élességük csökkent, s ő egy mocsárba zuhant ember kétségbeesésével küzdött a szabadulást jelentő levegőért.

Ismerte a rothadó levelektől súlyos, füstös ízt a szájában, amelynek minden homokszeme ott ropogott a fogai alatt. Emberöltővel korábban megélt képek villantak szemei elé, amikor még tejfelesszájú kölyökkutyaként járta az élet bugyrait Shulurban, s amikor nap-nap után kellett szembenéznie az ilyesfajta kihívásokkal. A kitérés reflexé vált benne, s ha az émelyítő érzés a hatalmába kerítette, minden körülmények között a menekülés útját kereste.

 

Most azonban nem volt hová futnia.

A sokéves tapasztalat vezette kezét, ahogy útjára küldte tőrt. A szoba berendezései és a bent lévő látható alakok elrendezéséből következtetett rá, hol állhat az átokverte varázshasználó. A hüvelyknyi acél süvítve szelte át a levegőt, és ártalmatlanul csapódott a szoba szőnyegekkel borított falába.

 

– Kurafi! – tört fel benne az elkeseredettség, miközben újabb tőr után nyúlt.

A testőr a nyaka irányába sújtott, s ő csak egy hajszállal megkésve tudott kitérni az útjából. Csupán apró seb volt, vékonyka vágás; húsba hasító figyelmeztetés, mely eltörpült a születendő mágia nedvedző szorítása mellett.

 

– Átkozott legyen minden varázstudó! – tódult elméjébe a kardforgatók ősi átka, és ahelyett, hogy teste védelmére összpontosított volna, minden idegszálával az anyagi világon túli síkra koncentrált. Erőfeszítése eredménye: fájdalmas nyílt seb az alkarján, és egy mélyreható felismerés: mindaz amit látni vél, nem más, mint az érzékszerveire ható – rendkívül összetett, bár alapjaiban legalább ugyanennyire egyszerű – varázs.

A szoba, annak berendezése, az asztal mögött nyugodtan terpeszkedő dzsad besúgó csupán megcsalt szemének tévedése volt. Újabb pillantás küldött a feléje törtető testőr irányába, és a kontúrok mentén elmosódott részletek minden szónál ékesebben beszéltek.

 

A gyors riposztot, egy majdnem elkésett hárítás követő mesteri átbújás zárt le, s a dzsad fegyverforgató nyakán végigfutó új ajkak széles mosolyra nyíltak a hirtelen megbolyduló fények játéka közepette.

A toroni elégedetten lépett el a lerogyó alak mellett, s szeme helyett továbbra is kiélesedett egyéb érzékeire hagyatkozott, ahogy az asztal mögött nyugodtan várakozó fantom felé indult.

– Talán nem kellene ezt tenned! – rebbentek a fény játékaként keletkezett alak ajkai. – Esetleg megegyezhetnénk…

– Már eldöntetett. – rázta meg a fejét a harcos, és a hangok valódi forrása felé fordult, ám az üresen álló sarok továbbra is szenvtelenül nézett vissza rá.

 

– Van itt valami, ami mindent megváltoztat, kyrek ivadéka – mélyült el a tapétával borított fal hangja. – Fajodat pusztítod, ha engem megölsz, pietor!

– Még ha az is lennél, aminek vallod magad, akkor sem lenne kegyelem a számodra – lépett közelebb a harcos, miközben hallani vélte köpenye alatt a sodronymellény egymáson elmozduló acélszemeinek roppanását.

 

A lángok valószínűtlenül lassan gyúltak ki körülötte.

Előbb csak apró árnyjátékai voltak a gyertyák libbenő fényének, majd lassan udvart növesztettek maguknak, s babérkoszorúként ölelték körbe a testét. Fényük kékes, lángjuk húsba maró, szaguk kénkővel teli. A dobótőr ismét átsüvített a termen, és ezúttal az földön fekvő mestertestőr élettelen mellkasában állapodott meg.

 

A tompa puffanást egy erőtlen nyögés kísérte.

A termet borító álca a holttestből feltörő utolsó sóhajjal együtt enyészett semmivé. A fényből szőtt leplek alatt, a sarok homályában a mestertestőr és a dzsad kereskedő várt rá. A tőr nyomán elillanó élet a terem közepén fekvő dalnok testéből szökött tova.

 

A kurafit igen kemény fából faraghatták. Noha mellét mély vágás tépte fel, nem sokkal a nyaka alatt, s talán csontja is törött az egyenes penge csapása nyomán, egy pillanatra sem esett ki az illúzióhoz szükséges koncentrációból. Miközben támadója elé a testőr halotti maszkját varázsolta, a padlóra hullva folytatta tovább átkos praktikáit. Csak nehezen ziháló lélegzete árulta el Vinidis előtt, ahogy fogai közt az új varázs igéivel ismét elvonni készült a figyelmét.

Az utolsó tőrdobással azonban lehullt a függöny, s az egyszemélyes színielőadás örökre véget ért. A garabonciás kiterült tagokkal, szétnyílt köpenyben feküdt a rejtekszoba padlatán, s a szilánkossá tört fogai közül kiálló dobótőr nyele, mint megfeketedett nyelv meredt bántón az ég felé.

 

Erigowi vagy talán haonwelli lehetett a néhai. Igazi arcát, talán még gazdája sem láthatta soha, aki most remegő térdekkel húzódott ráncos képű hadzsija mögé.

A testőr tapasztalt, vén sivatagi rókának tűnt, aki összecsapások tucatjain és veszélyben eltöltött éveken keresztül tanulta ki az életben maradás művészetét. A handzsárt bahradaként markolta, testtartása mégis harcosra vallott. A toroni esküdni mert volna rá, hogy – társaitól eltérően – a selymekkel takart felsőtesten vértezet feszül.

 

A gladiátorba oltott hadzsi előre lépett, és elzárta az idegen útját ura felé. Támadója vállat vont, majd előreszúró kardja fedezékébe húzódva utat tört magának.

A testőrt meglepte a végletekig egyszerű, s legalább ennyire esztelennek tűnő támadás, de mert a szakmája volt, hogy minden helyzetben feltalálja magát, félrelépett, és teketóriázás nélkül lesújtott a felkínált nyakra.

 

A handzsár éle alig percentnyit csúszott csak el a védekezésre feltartott hárító fegyveren, ám ez az apró távolság elég volt hozzá, hogy a toroni fejét lerántva átcsússzon a neki szánt csapás alatt, s közelebb lopja magát céljához, a fakóvá sápadt arcú besúgóhoz.

Mindössze egy lépés volt a távolság. Pont ennyi kellett hozzá, hogy a megbízó akarata hibátlanul végrehajtást nyerjen.

– Azt akarják, hogy karddal végezz vele! – súgta Haonin búcsúzóul tegnap este. – Sem az elf íja, sem a tőröd nem elég jó nekik!

– Már a módszerem is bérbe adod, nem csak a tudásom? – rázta meg a fejét Vinidis, a sokadik kupányi bor után kissé álmatagon.

– Személyesen téged akartak, és a fizetség oly busás, hogy bizton kárpótolni fog az elszenvedett, vélt vagy valós lelki sérelmeidért – röhögött fel az emberkufár, aztán a shadoni nedűtől letaglózva az asztalon koppant a feje.

A hosszú, egyenes penge a pillanat leforgása alatt megemelkedett, s ugyanilyen minutumnyi idő alatt le is csapott.

 

Vér freccsent, csont reccsent a kard nyomására, s a mestertestőr elkerekedett szemekkel markolt rá a mellében meglassult fémre. Tekintetében az elkerülhetetlen vereség keserű fénye ült. Hiába tette dolgát legjobb tudása szerint, munkája eleve kudarcra volt ítélve ebben a küzdelemben.

A toroni a vágást eredetileg a vörös bársonyba öltözött, negyvenes évei végét taposó, kreolbőrű alaknak szánta, de az előtte felnyitott mellkassal fetrengő alak, – ha kardjával nem is – testével még képes volt megelőzni a gazdájára irányult csapást. Vinidis szánakozva nézett a ronccsá vált egykor emberre, és teketóriázás nélkül félpengéig döfte kardját a kereskedő elpuhult testébe.

 

– Várj…! – szakadt félbe a kiáltás a szúrás nyomán, ahogy a testet uraló lélek kötelékei elszakadtak a pillanat töredéke alatt.

A kereskedőnegyedben sokak által rettegett férfi arcán hitetlenkedő, bosszús kifejezéssel dőlt oldalra, s zuhantában – élete utolsó tetteként – magával rántotta az ablakot borító zöld bársonyfüggönyt. Kezében még holtában is ott szorongatta az utolsó pillanatban előrántott tőrt, s a mindent elborító kesernyés szag nem hagyott kétséget a toroniban a penge oldalán csillogó mélykék anyag mibenlét illetően. Mire a dzsad feje fékezetlenül koppant a hajópadlón, már szemernyi élet sem volt a testében.

 

A harcos fejét lesunyva nézett körbe a megürült termen. Az álcáját vesztett helyiség, most inkább tűnt dolgozószobának, mint a bordélyház, különleges vendégek számára fenntartott titkos budoárjának.

– Ennyi? – kérdezte hitetlenkedve önmagától, és tekintete az előtte fekvő alak arcára esett.

 

A függöny zöldjével keretezett barnaszín tekintet egy bosszús ember utolsó pillantásával bámult rá. Vinidis hosszúra nyúlt pályafutása során nem egyszer nézett már farkasszemet áldozatai vádló, halotti maszkjával, de a csodálkozás, düh, gyűlölet és megannyi megfagyott érzelem sorából különcségével messze kilógott ez a mostani utolsó.

Bosszúsnak eddig még egyetlen áldozatát sem látta. Mintha csak valami ostoba félreértés történt volna az imént, amely egy elkésett szó vagy egy el nem hangzott mondat eredménye volt.

 

A toroni közelebb hajolt a holttesthez, és döbbenten fedezte fel az arc bal oldalán, az állkapocs vonala mellett felfelé futó vékony, fehér csíkot. Mintha csak Iszmail El Samid – az átokverte fűkufár, aki éltében elég nagy hatalmú haragosokat gyűjtött maga ellen, hogy azok megunva ostobaságait, a megfelelő gyilkost béreljék fel ellene – a zuhantában magával rántott függönnyel sebezte volna fel puha bőrét.

A pietor leguggolt a halott mellé, és rövidebb pengéjével végigkarcolt a halott arcán. A széles tőr finom mozdulata azonban ezúttal nem vért serkentett, de újabb fehér utcát vágott a barnára suvickolt álcán.

 

– Egy maskara? – rezzent össze a kalandorban harcos túlélő énje, és a tarkóján már érezte is a tompán erősödő nyomást, ami az éppen lecsapó kardot jelezte.

A halálos vágás azonban ezúttal elmaradt, s a sors és az istenek kegye jelen esetben időt adott a kalandornak, hogy következmények nélkül felismerhesse hibáját. Vinidis felpattant a halott mellől, s ki tudja hányadszor, ismét megvizsgálta a termet. Az eredmény mit sem változott. A szoba padlóját még mindig három, egyre növekvő vértócsában fekvő alak borította, s az illúzió elmúltával láthatóvá lett falak már aligha rejthettek újabb rejtekajtót.

 

– Már tegnap tudtad, hogy ez a játszma nem a megszokott szabályok szerint megy majd! – figyelmeztette magát, miközben agya lázas sebességgel dolgozott.

Több tucat hihető és hihetetlen megoldás merült fel a fejében, ám az előtte fekvő áldozatok túlságosan is valósnak tűntek ahhoz, hogy bármelyiket is komolyan vehesse.

Gond nélkül feláldozható északi dalnok nem minden bokorban akad, még Erionban sem, s a kidülledt szemekkel heverő személyi testőr fegyverforgató tudása meggyőzte róla, hogy az ő esetében sem lehet szó egy semmiből hirtelen kiemelt átlagos hadzsiról. A díszes köntösbe öltözött barnaképű alak azonban semmi esetre sem Iszmail El Samid volt, és a toroni korábbi megérzése ellenére a valódi kufár nem jelentkezett, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelemért.

– Aljas gazember, aki néhány hónapja gyilkolta fel magát a Shíren kerület dzsad közösségének családi tanácsába – legyintett Haonin, azon a módon, ahogy a számára lényegtelen dolgokat kezelte. – Ostoba módon túl mohó, és ezzel sok haragost szerzett magának az elmúlt hónapokban, (mint amilyen az elf kölyök is) ám most veled, meredeken felfelé ívelő pályája kegyetlen törést szenved majd! – nevetett saját viccén a felhajtó.

– Sokkal okosabbnak tartottalak annál, hogy egy ilyen ostoba mesével próbálj meg falhoz állítani! – nézett meredten a hajdanvolt dwoonra a toroni. – S korábban azt sem hittem volna, hogy egyszer ilyesmin kell, hogy kapjalak. Nincs az a dzsadokból álló szövetség, ami ennyi pénzt fizetne egy külső fegyverforgatónak, hogy elvégezzen egy olyan munkát, amit saját berkeiken belül is elintézhetnének.

– Várj egy minutát, mielőtt pálcát törsz felettem! – élénkült meg azonnal a kopasz. – Egy szóval sem mondtam, hogy a füstös képűek fizetnek a munkádért, bár (kétségeid dacára) bizton mondhatom, akadna köztük nem kevés, aki hajlandó lenne némi anyagi áldozatra az ügy érdekében. A munkával ha hiszed, ha nem, Krad rendháza keresett meg.

– A nagytiszteletű Arthemis Vendorra? – nézett nagyot a szerencsevadász.

– No persze nem személyesen – göcögött elégedetten a felhajtó, látva szavainak hatását. – Egy küldöncén keresztül jutatta el hozzám az akaratát. Látnod kellett volna, ahogy a „kis lovag” betért Rattikani híres fogadójába, s megilletődötten kereste a kalandozók híres cimboráját – mutatott hüvelykével a mellkasára.

– Mi dolga a tiszteletben megőszült nagymesternek a dzsadok belháborújával? – hagyta figyelmen kívül a toroni Haonin öntömjénezését.

– Kérdezd tőle, ha olyan kíváncsi vagy! – háborodott fel látszólag a dwoon. – De annyit mondhatok, Arthemis Vendorra a levelében személyesen téged akart, s ha nem lennék olyan büszke elért hírnevemre, mint amennyire vagyok, talán még az is megfordul a fejemben, mindössze miattad kerestek fel engem.

– Add a levelet! – villantak a toroni fellegszürke szemei, s látszatra vihar készült odabent.

– Holnap reggelig, ha akarnám sem tehetném – húzódott hátra önkéntelenül a felhajtó. – Letétbe helyeztem a hercegi bankházban, miután egy adeptussal megvizsgáltattam.

– Valódi?

– Minden kétséget kizáróan.

– Sosem volt dolgom a pyarronitákkal, s különösképpen nem a könyvtárosokkal! – csóválta meg a fejét Vinidis, és a kupa után nyúlt.

– Pedig ők ismernek téged – biccentett megnyugodva Haonin és ismét közelebb húzódott az asztalhoz. – 200 arany hasú hercegi dukát üti a markod, ha végzel az önjelölt kiskirállyal.

– És mennyit szánsz az elf kölyöknek?

– Ha engem kérdezel, ingyen is elvállalná, de mert a színem a puhábbik fémek egyikéből készült, juttatok neki annyit, hogy néhány hónapig ne haljon éhen. Ha elégedett leszel vele, talán még fel is karolom – vonta meg csontos vállát a dwoon, és tekintete elkalandozott valahol a füstös homályban.

– Honnan kerítetted?

– A Fohászok Havában keresett meg, és ugyan erre a munkára keresett embereket. Kinevettem, de addig erősködött, hogy valamiként a fejembe maradt a Shíren kerületi fogadó neve, ahol megkereshetem – tért vissza a valóságba a fickó, s zavarában mintha éveket öregedett volna. Vinidis ismerte ezeket az úttalan utakat, s tudta milyen helyre visz ilyenkor az a semmibe révedő tekintet.

– Ha időm engedi, majd odafigyelek rá! – ígérte.

– A levél tanulsága szerint El Samid emberei gyanútlanok: alig egy hónapja végeztek az utolsó szóba jöhető ellenlábasukkal, s az idő rövidsége miatt még aligha gyűjtött elegendő erőt hozzá valamely alattuk álló testvériség, hogy ekkora fába vágja a dzsambiáját.

– Érdekel a dolog – biccentett a toroni. – A részedet, gondolom, már levontad. A levelet holnap juttasd el hozzám!

– Ahogy akarod – vont vállat a felhajtó. – Azért vigyázz a dzsadokkal! Veszett kutya módjára harcolták fel magukat a mostani posztjukig, s nem hiszem, hogy könnyen adnák, amit elértek!

– Majd ügyelek rájuk! – ígérte akkor Vinidis.

A pugoss gyorsan, alaposan dolgozott. Alig látható nyomokat ejtett, amiből gazdája mégis megtudhatott mindent, amit tudni vágyott. Az apró jelekből, alig néhány pillanattal később, máris összeálltak a kirakós játék darabjai.

 

– Toroni, ráadásul Shulurból való, hovatovább nemesen született! – szűrte a szót a fogai között, és a döbbenet néhány pillanatra ismét kiszolgáltatottá tette. Bár a tengermelléki ország évtizedekkel mélyebben pihent a múltjában, a kyr vér tisztaságának tisztelete mégiscsak születésétől kezdve ivódott belé.

Persze a maszk és a hozzá tartozó személyazonosság ezt követően más értelmet nyert. Az eredeti Iszmail El Samid ki tudja mikor tűnt el végérvényesen a helyi alvilági politika színpadáról, hogy szerepét átvéve az északi hatalmasok szorgos munkása használja pozíciója adta előnyeit.

 

Minden bizonnyal a „dzsad” hirtelen felemelkedése is ennek az eredménye volt.

– Mégis mi köze lehet ehhez Krad rendházának? – kérdezte értetlenül önmagától, és érezte, hogy az események hullámai kérlelhetetlenül összecsapnak felette. – És miért kellettem nekik mindehhez pont én? – mondta immáron fennhangon.

 

Kintről kiabálás, csörömpölés és megélénkülő lábdobogás tört utat magának. A hangokból ítélve üldözői már az emeleten jártak. Felhagyott a haszontalan álmélkodással, nekifeszült a súlyos íróasztalnak, és a rejtekajtó elé döntötte, ezzel is nyerve magának néhány pillanatot. Energikus léptekkel a szoba másik falához sétált, és ahol a legvékonyabbnak sejtette a falat, néhány kőkemény rúgással utat tört magának. A fa gyorsan engedett, s az egyre táguló rés a tetőtérbe engedett kijutást. Vinidis átpréselte magát a résen, miközben háta mögött, lassan üldözői is végére értek az ajtó felforgácsolásának. Nyílpuska vessző csapódott utána a sötétbe, s lyukat ütött magának a tető zsindelyei között. A toroni leküzdötte magában a késztetést, hogy helyzeti előnyét kihasználva levágjon néhányat a résen utána nyomuló hadzsik közül, és a lövedék példáját követve áttört a tetőt borító faszerkezeten.

A szerteszét szálló forgácsok között feltűnt alatta a bordély előtti tér, a bejárat előtt terpeszkedő tornáccal, s a kövezett téren új látogatóként üdvözölt zárt batárral. A kocsitól a bejáratig vezető utat, halott vagy sebesülten fetrengő, fehér tollú nyílvesszőktől átjárt dzsad fegyverforgatók szegélyezték.

 

Vinidis magában feljegyezte, hogy ezt mindenképp megemlíti Haoninnak, ha az a félelffel kapcsolatban megkérdezi majd.

A kocsis – kezében felajzott számszeríj – a lovak közé húzódva, sápadtan kémlelt körbe a közeli tetők irányába, mint aki még abban sem biztos, hogy honnan csapott le rájuk a csendesen suhanó halál. Vinidis a tető pereme felé osont, és az ereszbe kapaszkodva ereszkedett le a majd hat méteres magasságból.

 

Kis híján egyszerre ért az utcaköre a tetőn utána nyomakodó jatagános harcossal. A fickó melléből törött végű mogyorófa vessző állt ki, s különös szögben félrecsavarodó fejét látva, minden bizonnyal nyakát szegte érkeztében. A puffanás hangjára a kocsis észbekapott, és fél térdre ereszkedve a lovak takarásából célzott a földet érő alakra.

Az acélhegy a combján érte, és azonnal tudatosította benne, elég még egy ilyen ostoba, meggondolatlan mozdulat, hogy a következő vessző a kocsi elé fogott lovak valamelyikét találja el. Sérült lábbal pedig semmi esélye sem lesz túlélni a megvaduló állatok gyilkos vágtáját.

 

A toroni hálásan gondolt a magával hozott íjászra.

És arra a tényre, hogy a kocsisnak még csak elképzelése sem lehet róla, hogy az elf sosem lenne képes állatokra lövöldözni.

– Meglehetősen sokan vannak ahhoz képest, hogy nem számítanak támadásra – jegyezte meg néhány órával korábban a félelf miközben pillantását elvéve a durván összeillesztett deszkák közötti résről, nyílvesszőit rendezgette.

– És felettébb izgatottak – értett egyet Vinidis, miközben a velük szemben álló kupleráj bejáratánál ténykedő fegyvereseket figyelte.

A jatagánjaikat villogtató hadzsik épp abban a pillanatban állítottak meg egy általuk gyanúsnak ítélt vendéget a tornácon.

– Mintha csak sejtenék, hogy itt vagyunk! – köpött ki az elf a padlás porába.

– Meglátszik rajtad az erioni nevelés! – nevetett fel könnyedén a toroni a másik reakcióját figyelve.

– Anyám gyilkosai közt nőttem fel, ne várj tőlem túlzott kifinomultságot! – felelte az elf, ám a szemében nyoma sem volt önsajnálatnak.

– Itt az ideje, hogy induljak – rántott egyet a vállán átvetett övön, melybe újonnan beszerzett hajítótőreit tűzte. – Amint az első kormos képű fegyvert ránt a jöttömre, intézd úgy, hogy vele már ne legyen dolgom. Ha sikerrel jársz, biztos lehetsz a jövődben. Haonin gondoskodni fog rólad.

– Megvagyok magamtól is! De az elsőként mozduló sírjára már most gyűjtheted a virágot! – köpött ki ismét az elf, és szemeiben felgyúlt a bosszú fényétől izzó bíbor fény.

Vinidis félrehajtotta fejét egy felé repülő dobótőr elől, majd szabadkezével búcsút intett a körülötte elszálló lelkeknek, és a megmaradt, felé rohamozó kocsikísérők közé vetette magát, körülötte a félelf íja szedte elképesztő sebességgel a vámot.

 

Forgószélként söpört végig az előtte állókon, és néhány pillanattal később csak betört orrú, kicsavart karú, átlőtt lábú sebesültek maradtak utána. A kocsis, látva társai gyors elestét, az utolsó pillanatban engedte le a kezében tartott nyílpuskát, mielőtt még a tetőn lapuló, ismét időhöz jutott lövész végleg pontot tett volna kapkodó próbálkozása végére.

Vinidis szándékoltan nyugodt léptekkel a kocsihoz ment, felült a bakra, és intett a kiszolgáltatott helyzetben lévő dzsadnak, hogy álljon félre a lovak útjából. A hajtó gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és fegyverét a földre ejtve kimászott az állatok lábai közül.

 

A toroni – ajkán halvány mosollyal – búcsút intett a megrendült alaknak, megindította a batárt, és egy könnyed fordulattal legázolta a feléje tartó utolsó testőröket. A fejhangú sikolyoktól és reccsenő csontok zenéjétől kísért fordulót követően, tiszta galoppban tartotta az igavonókat, és csak a tér túlsó végén lassított némelyest, hogy bevárja, míg a félelf elhagyja rejtekhelyét.

Az íjász, mint valami sötét árnyék egy kétméteres ugrást követően légies könnyedséggel érkezett a batár tetejére, majd mászott le a bakra a hajtó mellé.

 

Mögöttük tucatnyi döbbent tekintet vásott el a kocsit lassan körbeölelő sötétségen, s míg a vasalt paták kopogását elnyelték a kanyargós utcák zegzugai, a földre hullt nyílpuskája után kotorászó, egyedül talpon maradt hadzsi torkából megkönnyebbült ima szállt Galradzsa felé.

A bölcs

A láztól égő szemű Cwirat an Shuwir csendesen mosolyogva tördelte tollforgatástól megbütykösödött kezeit az előtte fekvő levélre sandítva. A mellette sercegő ónedényben lassan már fertályórája fortyogott a gyertyával melegített viasz, az öreg tudós mégsem vette a fáradtságot, hogy elszakítsa tekintetét az irománytól. Ha ő egy életet tudott várni, az élettelen anyag is pihenhet égető katlanjában míg végére nem ér munkájának. Évtizedek munkássága volt a sorokban. Egy kutatással töltött élet, egy Kradnak ajánlott áldozat, egy vallási fanatizmusban megvalósult cél, amely eredményével kiemelkedetté tette létrehozóját.

Tinta nem volt méltó rá, hogy hírt vigyen felőle, papír, hogy magán hordozza a benne rejtett tudást, ám neki ismét meg kellett alkudnia a mindent körülölelő anyagi kötések béklyóival, s használnia azt, amit használnia rendeltetett.

 

Ösztönösen durva ruhája oldalába törölte volna foltos kezét, de szeretett incognója most messze tőle, az asztal másik oldalán álló egyik szék karfáján pihent. Szokásával ellentétben ő maga dobta oda, amikor hazatért, és hozzálátott a levélíráshoz, holott egy ideje már abban aludt, feledve általa a tisztálkodás időrabló nyűgjét.

– Majd ha már végeztem! – szokta volt mondani, a körülötte élők fintorait látva. – Nem mintha megérdemelnétek! – villantotta ki ilyenkor megsárgult fogait.

 

Az utóbbi öt év minden napját könyvtárak falai között töltötte, levéltárakat böngészett és csak kivételes esetekben mozdult ki Erionból, ha valamely különleges régészeti lelet lehetséges áttöréssel kecsegtetette.

Mind kevesebbet törődött önmagával, s egyre eldurvuló külseje eleinte tartózkodásra késztette a vele érintkezőket, később undort váltott ki belőlük, míg utóbb egyre elmérgesedő ellenérzést, amelyen cseppet sem enyhített mind elviselhetetlenebbé váló modora.

 

Megszállottnak tartották a városban, s egykoron a Hercegi Könyvtár egyébként békés természetű munkatartói még Krad rendházával is összetűzésbe kerültek miatta. Az egyház azonban kitartott hasznos szolgája mellett, s a herceg, aki jó diplomata révén nem késlekedett új jótéteménnyel gyarapítani szövetségesei listáját, megoldásként külön dolgozószobát adományozott neki az ódon építményben.

Az első nyomot majd negyven évvel korábban, még adeptus korában fedezte fel, amikor mesterével Erenben járva bebocsátást nyertek az akadémia székházába, majd később a Csonkatoronyba is. Hazatérte után aztán úgy fogalmazott kíváncsi, irigykedő társai kérdéseitől hajszolva, hogy életre szóló élményben volt része az ősi falak között, ám már akkor tudta, szavai nem fejezhetik ki igazán, hogy mit érzett akkor. Sorsa, ynevi pályája nyert megmásíthatatlan irányt abban a néhány órában. A múlt köddé lett, s a jövő átláthatatlan képei között új vezércsillaga támadt. Elhatározás ébredt benne, amely erősebb volt minden eddigi vágyánál, és amely kínzó keservvel töltötte ki minden egyes napját, amikor nem hódolhatott új szenvedélyének.

 

Különösképpen egy rúnákkal és éktelen ábrákkal átszőtt káoszvért tett rá nagy benyomást, melyet egykoron Ryek démoncsászárainak mágiája szült életre. Az ifjú Shuwir még a gátul emelt védőmágiák ellenére is – amelyek egyaránt szolgálták az itt őrzött tárgyak védelmét és a látogatók biztonságát – érezte, miként vonaglik a tehetetlenségre kárhoztatott fémdarabban a vadul száguldó akarat.

Mint utóbb megtudta, nem csak a káoszvért gyakorolt rá nagy hatást, de ő maga is megmozdított valamit az élettel teli páncélban. A felülvigyázók szerint, különösen hatalmas energiák indultak meg a vasban, amikor az ifjú Shuwir mágikus tömlöce előtt tartózkodott.

 

– Talán valamely korábbi élet szülte kapcsolat kötelékei kerültek felszínre benne – vélekedett mestere a fejlemények hallatán, ám az adeptus biztosan tudta, hogy bármi is légyen az, mi kialakult közöttük, az merőben új keletű dolog volt.

Még Erenben, az akadémia épületét járva megérezte magában a késztetést, s mestere, a nagytiszteletben álló Diwas Rendal segítségével bebocsátást nyerhetett a levéltárba. Az ősi iratok tanulmányozása közben, mintha maga Krad vezette volna kezét, amikor ráakadt arra a megsárgult tekercsre, az olvasóterem egyik elhagyatott polcán.

 

Az iromány tartalmát tekintve inkább illett volna a legendák tornyába, mint ide, a tudomány és a bölcsesség tényeket kutató intézményébe, Shuwir azonban rögtön megérezte, hogy ez az amit bensőjével keres, s a hirtelen feltámadó eszetlen kapzsiság egy pillanatra még a lopás gondolatát is lehetségesnek tüntette fel benne. Talán ha nem tudja milyen védművek őrzik az levéltár biztonságát, és az ajtóban nem állnak a nyájas tekintetű, ám annál jobban felfegyverzett őrök, megpróbálkozik a lehetetlennel, de így engedve görcsös ragaszkodásának, mormotaként görnyedt fölé, tekeredett rá megszerzett irományára.

A látogatási idő lejártával, amikor meg kellett válnia szerzeményétől, kis híján összetűzésbe keveredett az akadémia személyzetével, s csak a holnapi viszontlátás reménye tartotta vissza tőle, hogy a körülötte állókon vad őrjöngésben tombolja ki elvesztésén érzett rettenetes fájdalmát.

 

A másnapi találkából azonban nem lett semmi.

Mestere megérezvén az ifjú adeptus lelkében tomboló vihart, megszakította ereni tartózkodását, és már másnap visszatért a városok városába, hogy az iskola megszokott falait hívja gyógyírul a sérült lélekre.

 

Az északi városban tett látogatást követően Shuwir viselkedése, ha nem is gyökeresen, de megváltozott. Már korábban is befelé forduló, magányt kereső tanuló volt, zárkózottsága az idő múlásával tovább erősödött és érdeklődése mind inkább a múlt történései felé fordult. Képes volt napokat eltölteni az egyetem könyvtárában régi iratok tanulmányozásával, és olykor csak az éhség volt az, ami munkája befejezésére kényszeríthette. Ennek ellenére tanulmányait mind inkább elhanyagolta, és csak mestere közbenjárásának köszönhette, – aki felelősséget érzett megbolydult elméjű tanítványa iránt – hogy az iskola vezetése különleges engedéllyel lehetővé tette számára tanulmányai befejezését.

– Valami rettenetesen nagyot fordult benned Erenben, fiam – nézett rá komor tekintettel Diwas Rendal, munkásságban őszbecsavarodott mestere. – Krad a megmondhatója, hogy ha tehetném, milyen szívesen visszafordítanám az idő kerekét, és mennék elejébe a történteknek! Valami megérintette ott a lelkedet, s nyomot hagyott rajta, melyet még a legélesebb szemű mentalisták sem vehetnek észre. Az emberi lélek rendkívül bonyolult dolog, s mi halandók még a mai napig sem láthatjuk át a teremtés művének isteni tökéletességét. Bízz magadban fiam, és küzdj érte, hogy önmagad maradhass! Ne hagyd elveszni az életedet egy múltból érkező késztetés miatt.

Bár mestere iránt érzett tisztelete akkorra már megcsappanóban volt, a beszélgetés mégis nagy hatással volt rá, s mielőtt még pályája végképp keresztbe törhetett volna az év végi záróvizsgákon, feledte újonnan támadt hóbortját, és kemény akarattal vetette bele magát a tanulásba. Kifinomult, s a könyvtári munkától szokatlanul pallérozottá vált elméje könnyűszerrel vette volna az akadályokat még akkor is, ha ez esetben nem társul hozzá az a hihetetlen munkabírás és hajszálpontos érzék, a lényeges dolgok felismerésére, amely történelmi kutatásai során jellemezte.

 

Az Erenben felhorgadt vágy lecsillapult, s átadta helyét régen volt lényének, mely ismét a Hercegi Iskola kiemelkedő tanítványai közé emelte. Vizsgák és félévek röpültek tova, s ő mindenki megnyugvására egyre kevesebbet gondolt hajdani hóbortjával. Lelke békülést talált a kínzó álmoktól, és szemei ismét tágabb fókuszt vettek, hogy ráláthasson velük a teljes valóságra.

Ám az efféle békés időszakok igen rövidek a kiválasztottak életében, s kurtaságukban másra sem valók, minthogy siratnivaló múlttá halványuljanak az emlékek tengerében, amint a rajtuk hajózó egy-egy naplemente gyönyörűségébe belefeledkezve, elgörcsösödött ujjaival végigsimít rajtuk.

 

Az ő boldogsága négy évnyi hosszúságúra szabatott, s mikoron halovány éjszakákon felhorgadt benne az értük érzett fájdalom, szerencsésnek vallotta magát, hogy ilyen sok mérettetett számára.

A boldog napok elmúltát az adeptusi éveket követő kötelező gyakorlat hozta magával, amelyet a sorshúzást követően – Darton kegyetlen tréfájából – a Hercegi Gárdánál kellett töltenie. Egyike volt ez a leginkább rühellt helyeknek, s mikoron kezében tartotta a cetlit, önmagán túl, az égvilágon senkit sem vádolhatott. Annyi más hely volt amit bármikor szíves örömest felvállalt volna a hercegi udvarnál, vagy a mesterek személyes kísérőjeként, netalántán a könyvtárban dolgozó titoknokok segédjeként.

– Talán furán hangzik majd, amit mondani fogok, de örülök neki, hogy a fegyveres őrök mellé kerülsz! – fogadta mestere, szomorkás mosollyal az arcán. – Ha tanulmányaidnak nem is, de zárkózott énednek mindenképp jót tesz, ha nap mint nap kénytelen leszel kimozdulni a neked szabott zugból. Erion a világ legnagyobb városa. Ha szépsége nem is vetekedhet Erigow belsővárosának pompájával, ez a hely sokkal inkább él, mint előbbi társa. Használd hát ki a lehetőséget, ami számodra adatott!

Maga sem tudta abban a pillanatban, hogy a benne forrongó két érzelem közül, melyet Diwas Rendal iránt érzett, melyik volt az erősebb. A mindent felforgatni vágyó gyűlölet, vagy a gyomrát görcsberántó megvetés. Nyílt titoknak számított, hogy az idős tanár korábban kikapós életstílusáról volt hírhedt az iskola falai között, s csak miután az évek eljártak felette, tért rá a mesterektől megkövetelt ösvényre.

 

Azonban Cwirat an Shuwirt sosem vonzották a füstös, büdös ivók, az erjesztett árpalé szaga, az ölüket pénzért kínáló nők hazug ölelése. Sem pedig, hogy a már testében, elméjében lapuló mágikus erőt próbára tegye a külvilág élőlényein. Számára Erion – a palotanegyed kivételével – nem a csodák, és sosem látott látványosságok hazája volt, hanem szeméttelep, melyben mindaz, ami felesleges volt az anyagi sík ezen kivetülésén összegyűjtetett, és egy elkésett parancs miatt el nem égettetett. Sosem kívánta, hogy a legkevesebb köze is legyen hozzá, ám neki most mégis e tévedésből itt maradt, létezésében értelem nélkül való roncshalmaz őrzésére kellett szánnia gyorsan fogyó éveiből.

Azonban nem akarta maga alatt törni a felemelkedés létráját, s így szó nélkül hagyta mestere szavait. Ám akárcsak korábbi beszélgetésük, ez is mély nyomokat hagyott benne, és egyetlen alkalomtól eltekintve, igyekezett mindent kizárni magából, ami abban az elkövetkező rettenetes évben történt vele.

 

A kivétel pedig, – utóbb színtisztán kiviláglott előtte a felismerés – csakis kiválasztottságát bizonyíthatta.

A palotanegyed és a kereskedőnegyed határán haladt a járőr, azon az útvonalon, melyet a fal túloldalán élő nemesi családok beszerzői használtak. Folyékony aranynál értékesebb borok, falvakat érő csecsebecsék, világvégi szerzemények és szerzetek vonultak itt nap mint nap, s a mindenkori herceg figyelme folytonfolyvást kiterjedt az aranyfolyamot szállító utcák biztonságára. Az őrség sűrűbben jár itt, mint a gránitkővel határolt belsővárosban, s egymást érték a lila, címeres köpenyek, az árnyékokban megbúvó informátorok, és az egyszerű kofa álruhájában meglapuló mestergyilkosok. Godora uralkodója, ebben az esetben sem bízott semmit sem a véletlenre.

Az őrjárat vezetője egy magányosan álldogáló asziszra figyelt fel, aki az árnyékokba húzódva figyelte az előtte zajongó utca képét. A fickó az egymásnak is jelentő hadnagyok és mentalisták tanúsága szerint, már órák óta várakozott.

– Jelentsd Vitrias nagyúrnak, hogy az abasziszi még mindig nem mozdult! – fordult felé a parancsnok.

Shuwir elmélázón nézett az emberre, akinek mai szolgálata lejártáig feltétlen engedelmességgel tartozott, majd benső ellenkezését legyűrve késedelem nélkül elvégezte a szócső ráháruló szerepét. A parancsnok mentális ereje természetesen lehetővé tette volna, hogy maga küldje el üzenetét, de mivel a csapatban az adeptus szellemi energiáira volt a legkisebb szükség egy beavatkozás esetén, neki jutott a pazarlás megalázó kötelessége. Eleinte végtelenül idegesítette a rá osztott szerep, ám a múló hónapok lassan kiölték belőle az ellenkezés kényszerét.

– Vonják kérdőre! – érkezett a mentális válasz. Shuwir csak a fejével intett a falat támasztó alak felé, és a parancsnok kézjelére az őrjárat megállt.

A délvidéki erre felkapta a fejét, és annak ellenére, hogy ellökte testét a faltól, nem hagyta el az árnyékot adó menedékét. Az ifjú úgy látta, mintha keze az ingujja körül matatna, s valami fémeset látott az alak tenyerében csillanni.

A tiszt, két katonával együtt kivált az őrjáratból, maga mellé intette az adeptust, és elindult az abasziszi felé. Shuwir sosem értette meg, mi hasznát vehetnék neki baj esetén, de a szabályok egyértelműen rendelkeztek sorsa felől. Nyakát behúzva állt be a hármas mögé, ahol az idevonatkozó passzusok szerint a legnagyobb biztonságban volt.

Az aszisz tekintete idegesen körbejárt, mintha a kofák közt keresné az őrjárat várakozásának okát, majd miután a kapitány minden kétséget kizárólag felé vette az irányt, ostoba cselekedetre szánta el magát.

A hajító tőr még félúton sem járhatott a gárdisták felé, amikor az egyik – eddig áruját rendezgető – árus keze megemelkedett, és a varázslatos módon előkerült bikacsök lesújtott. A dobópenge elvásott a tiszt acél alkarvédőjén, s mire fémes csattanással a kövekre hullott, már északi gazdája is a földön hevert.

– Jelentsd Vitrias nagyúrnak, hogy az őrjárat egy része a fogollyal és veled együtt visszatér! – mondta a parancsnok, s mintha nem is egy pillanattal korábban törtek volna az életére jóízűt harapott a közbelépő kofa almájából.

Shuwir teljesítette a parancsot, majd unottan állt be a szétváló őrjárat neki fenntartott posztjára, s fásultan indult a palotanegyed felé. A visszaút azonban minden várakozásával ellentétben érdekesnek bizonyult. Előbb a tisztjük nélkül maradt katonák szóbeszédére lett figyelmes, s a szó, amely megütötte a fülét, talán még álmából is képes lett volna felébreszteni.

– Egy ryeki káoszpáncélt akartak elragadni a csonkatoronyból az ostobák – csóválta fejét a gárdisták egyike. – Miként is hihették, hogy sikerülhet nekik?

– A magiszterek egyike szerint, kis híján sikerült nekik, s maga a vért lett árulójuk felelte a másik, és taszított egyet az előtte haladó foglyon. – Ereniek szerint néhányuknak sikerült átjutniuk a kapun, és ide menekülniük.

– Ez akkor se lehetett közöttük – nevetett fel az elsőként szóló. – Amilyen ostoba, még az akadémiáig sem jutott volna el! Fényes nappal megtámadni a Hercegi Gárda tisztjét, alig néhány lépésnyire a faltól! – legyintett a katona.

Shuwirnak szöget ütött fejében a gondolat. A katonák között baktató fickó, egyáltalán nem tűnt ostobának, de semmiképp sem annyira bolondnak, mint amilyennek korábban mutatta magát. A kreolbőrű, fekete szemű alak helyzetével felettébb elégedetten masírozott előre a palotanegyed kapuja felé.

– Talán pont így tervezte – merült fel benne a lehetőség. – Elvégre egyszerű halandóknak nem könnyű bebocsátást nyerni az erioni belső városba, s szinte lehetetlen a Hercegi Palotába! – okoskodott tovább.

A csonkatoronyban őrzött káoszpáncél említése rég begyógyultnak hitt sebeket szakított fel benne. Eszébe jutott az ősi pergamen, amelytől olyan nehezére esett megválnia alig egy napos együttlétük után, s rádöbbent, hogy még mindig személyként gondol mind rá, mind pedig a vértezetre.

– Talán megkönnyíthetném a dolgodat – lépett a fogoly mellé. Az aszisz fekete szemei érdeklődve néztek rá. Shuwir sem félelmet, sem kétségbeesést nem tudott felfedezni bennük.

– Hogyan gondolod?

– Elintézhetem, hogy rögtön a herceg tanácsosainak egyike hallgasson ki – fúrta tekintetét az abasziszi szemébe, hogy lássa, megérzése helyesnek bizonyult-e.

A kalandor szemei egy pillanatra összeszűkültek, mint akiről lerántották álcáját, aztán vonásai ellazultak, és elvigyorodott.

– Nem is olyan rossz egy egyszerű adeptustól! – mondta egy pillanattal később. – A Hercegi Gárdában elég sokan vannak, akik csak teszik a dolgukat – mosolyodott el ismét. – Mit kérsz cserébe?

– Láttad a páncélt? – csapott le a lehetőségre Shuwir.

– Mint ahogy mindannyian – biccentett az aszisz.

– Ugye élt?

– Másként nem is tagadhatott volna meg minket! – köpött ki az északi, és arcára keserű vonások költöztek.

– Hogy jutott eszetekbe olyan botorság, hogy betörjetek a Csonkatoronyba, és megpróbáljátok elorozni?

– Ilyen ostoba kérdéseknél többre vagy hivatott! – mosolyodott el elnézően a fogoly. – Ha valóban botorság lett volna amit elterveztünk, aligha jutunk el a páncélig, s a lezáruló védművek ellenére én aligha lehetnék most itt.

Tehát egy nagyhatalom állt mögöttük – tartotta meg magának a gondolatot Shuwir.

– Beszélt hozzátok? – kérdezte immáron hangosan.

– Valami átokverte ősi nyelven diskurált, de még a velünk tartó toroni gazfickó sem értette mit mond – csóválta meg a fejét az aszisz.

– Ellenetek szegült?

– Riasztotta az egyik mágikus érzékelőt. A kyr származék szerint, nem voltunk elég jók neki. Valaki mást várt, akivel hajlandó lett volna eljönni.

– Intézkedem az ügyedben! – ígérte a fogolynak, és miközben visszatért a helyére a gondolataiba merült.

A tekercs, amelyet az ereni akadémia könyvtárában olvasott, egy hatodkor végén született legenda töredékét tartalmazta. Bár az írás nagyban hiányos volt, a részek mégis elégnek bizonyultak hozzá, hogy összeálljon benne egy kép, amely alapján vágyálmai életre kelhettek.

 

A legenda – hisz mi másnak is nevezhette volna az utalások és homályos kinyilatkoztatások halmazát – az egykor volt démoncsászárság pusztulásától, Ryek rombadőlésétől eredeztette magát, és jóslatait egy ékkő köré összpontosította, mely azokban a kaotikus időkben keletkezett. Az utalások archaikusak, a tézisfelvetések homályosak voltak ugyan, a drágakőben ő mégis egyfajta kulcsot vélt felfedezni, amely az egykor volt óriás birodalom összegyűjtött és elfeledett titkainak tárházát volt hivatott nyitni. Hogy e kincseskamra túloldalán pontosan mi is vár a bátor felfedezőre, a fóliáns nem tért ki, de Shuwirban ismét feltámadt a vágy, és tisztán érezte testében a késztetést, hogy egykoron maga tekintsen mögé annak a képzeletbeli ajtónak.

Ehhez persze előbb szüksége volt a kulcsra.

 

Az asziszt soha többé nem látta. Hiába is próbálta megkeresni a Hercegi Palota zegzugos börtönének valamely cellájában, az őrök még csak hírét sem hallották a fogolynak.

Gyakorlóéve lejártával szolgálatait Krad egyházának ajánlotta, s az ő pártfogásukat élvezve vetette bele magát a letűnt birodalom kultúrájának vizsgálatába. Szorgalmát és kitartását messzemenőkig elismerték, s bár eredményeket csak lassan mutathatott fel, idővel elnyerte az egyház bizalmát, s hozzáférhetett a rend által fellelt és összegyűjtött titkos tekercsek leveleihez is.

 

A munka csak lassan haladt előre, mivel a birodalom bukását követő ezredéves káoszkor elsöpört mindent, mit korábban fontosnak tartottak az elődök. E zavaros időkben az ékkő összevissza sodródott, s hol az újkor felemelkedettjei törtek elpusztítására, hol pedig a régi idők fanatistái igyekeztek elrejteni, és átörökíteni lényegét az elkövetkezendő korokra. Nyomát követni szinte lehetetlennek bizonyult, ám Shuwirnak apró utalások és sejtések segítségével, mindig volt hová fordulnia, mikor szagot tévesztett.

És most annyi év fáradtságos munkája után megtalálta azt, amit oly régóta keresett. A titkot, mely régóta foglalkoztatta, s amely korcsokhoz hasonlóvá tette egykor fiatal testét. A kulcsot amely elméjét elsorvasztotta, mely gondolatait megölte, mely örökös és önként vállalt ösztöke elé kényszerítette.

 

– A mesterek mestere vagy, Cwirat an Shuwir, tudásod felette áll a Hercegi Könyvtár titoknokaiénak! – hajolt meg előtte a védelmére és segítségére kirendelt fiatal Krad lovag.

– Ostoba fafejűekéhez méred a tudásom, balga! – legyintett lemondóan a görnyedt alak, és göcsörtös ujjaival a nyakában függő pecsétgyűrű után túrt. – Ezt most elviszed uradnak, s jelented neki, hogy Cwirat an Shuwir, a Lar-dori Belső Iskola mestere, a Sigranomói Egyetem tiszteletbeli tanára és a mocskos Hercegi Könyvtár minden tudásának hordozója készen áll fogadni őt patkány lakta, redves odújában! – nevetett fel kéjesen, és a gyűrűt a levelet lezáró forró viaszba nyomta.

 

A lágy, vörös anyag szétroncsolt szélű sebként terült szét a nedvszívó papíron, s gyorsan hűlő szélei rücskös vérrögökként zárták össze a szétnyitott irományt. A bölcs őrülten csillogó szemeit a papírra vetette, s elégedetten villantotta ki elsárgult, szuvas fogait.

– Íme a leveled! – nyújtotta a mellette várakozó fegyveres felé. – Több van benne foglalva, mint amit egész életed során megérthetsz! – nevetett fel boldogan.

 

Anis de Brog, a Krad rendház fiatal, felszentelt lovagja kétes érzelmeitől felbolydultan nézett az előtte ülő görnyedt alakra. Neveltetése másról sem szólt, mint hogy tisztelje a tudás minden megnyilvánulási formáját, ám most hiába nézett a lelke legmélyéig, s kutatott ott hosszasan, nem talált magában egyetlen cseppnyi elfogadást sem az idős magiszter irányába.

– Kérésed szerint járok el, Cwirat an Shuwir! – hajtott fejet, és vette el a felé nyújtott papirost. – Hittestvérem veled marad, s tovább őrzi biztonságod – mondta még, mielőtt kilépett volna a szobából.

 

A folyosón mélyet lélegzett a fáklyafüsttől terhes levegőből, egyrészt hogy megnyugtassa háborgó lelkét a benne tomboló indulatoktól, másrészt hogy megtisztítsa tüdejét a felügyeletére bízott magiszter dolgozószobájában felgyülemlett iszonyatos szagoktól. Bár abban hittársával együtt vita nélkül megegyeztek, hogy a szállásukul szolgáló torony minden szegmensét belengi a tudósból áradó elviselhetetlen bűz, idekint mégiscsak jobb volt a helyzet. Lánckesztyűs kezével egy pillanatra megtámaszkodott a karzat korlátjában, majd miután visszanyerte uralmát teste felett, a fal mellett körbefutó lépcsőn leviharzott az utcaszintre.

– Mit kívánt ismét a mi tiszteletreméltó bölcsünk? – nézett fel olvasmányából Troda de Cordoga, és igazított valamelyest az ágya mellett meglibbenő olajmécses kanócán.

 

– Úgy tűnik, megcsinálta! – felelte Anis, azzal a penészes fal mellett álló hatalmas ládához ment, és intett testvérének, hogy segítsen magára ölteni vértjének merev acéldarabjait.

– Félek, már nem tudok hinni neki! – csóválta meg fejét az ágyon heverő lovagtársa, de azért feltápászkodott fektéből, és Anis mellé lépett, hogy a keze alá dolgozzon.

 

– Hol van Bordenar?

– Hagytam, hagy menjen a dolgára – vonta meg a vállát de Cordoga, miközben meghúzta a mellvért szíjait. – Ünnepe van ma a csatlósoknak a rendházban. Miért épp neki kellett volna kimaradnia belőle? – tette hozzá magyarázatképpen.

 

– Ha már nekünk itt kell rostokolnunk – nevetett fel Anis, és hosszan elbíbelődött a váll vértekkel.

– Nem akarod, hogy elkísérjelek? Veszélyes lehet az út így éjszaka a palotanegyedig.

 

– Te is tudod, hogy nem hagyhatjuk magára. Amíg biztosan nem tudjuk, hogy végére ért a kutatásainak, az élete fontosabb a miénknél.

– Napok óta erről sutyorog. Lassan már megőrjít az állandó motyogásával. Legutóbb, amikor betértünk Ranthur üzletébe, le sem lehetett állítani, úgy dőlt belőle a szó. Krad látja lelkemet, mindent megadnék érte, hogy ha tényleg megcsinálta, és végre elhagyhatjuk ezt a szörnyű helyet.

 

– Talán csak nem hiányolod az örökfényű lámpásokat és a puha ágyadat? – mosolyodott el De Brog társa kifakadását hallva, és utolsóként felkötötte magára a csataszoknyát is.

– De igen, hiányolom – felelte elmélázva de Cordoga. – A lovadat már felnyergeltem. Légy óvatos, túl sötétek ilyenkor az utcák!

 

– Vigyázz mindkettőtökre! – felelte Anis, de társa ki nem mondott balsejtelmei nem maradtak hatás nélkül rá.

– Krad fénye világítsa meg utadat! – búcsúzott tőle a hittestvér.

 

Az ifjú lovag kilépett az utcára, s arcát egy pillanatra megfürdette az első hold kék fényében. Miközben átsétált az istállóhoz, gondolatai Cwirat an Shuwir körül jártak. Az idős férfi bírhatatlan modorával, ápolatlan külsejével gyakran ingatta meg abban, amit tudatra ébredése óta hitt, s talán pont önnön bizonytalansága volt az, ami miatt ki nem állhatta a vén és ronda magisztert. A lovához lépett, és egy baráti mozdulattal megpaskolta a nyakát. A hóka üdvözlésül meglóbálta felé a fejét, s orrát vért nélküli arcához dörzsölte.

– Gyere, pajtás! – simított végig a ló izmos szügyén, és levette róla a pokrócot. Felkapaszkodott a nyeregbe, s fejét lehajtva kilovagolt a kapuboltozat alatt a kereskedőnegyed, kihalt, ámde örökfényű lámpáktól kivilágított utcájára. A levegő a közeli tenger illatát hozta magával, s végleg kitisztította Anis torony bűzétől terhes tüdejét.

 

A meginduló harcimén patái hangosan koppantak az utca kövezetén, s a lovag, maga sem tudta miért, de most túl hangosnak érezte a máskor megszokott, monoton zenét. Az útszélen pihenő ládák és ponyvával letakart áruk rejtelmes árnyékoknak adtak tanyát, s az általában nyugalmat keltő üres utca képe, most különös borzongással terhelt hidegként kúszott végig a gerince mentén, mintha megannyi hűvös kezével simítana végig rajta a kihalt éjszaka.

Már a Hercegi Bankház utcájában járt, alig néhány lépésnyire a gránitból emelt mohazöld faltól, amikor maga sem értette miért, de rátört az összecsapások előtti eltéveszthetetlen rosszérzés. Noha az őrjáratok itt még estéként is sűrűn jártak, s aligha akadt rossz lélek, aki pont ezen a környéken akarta volna dolgát intézni vele, Krad felszentelt lovagjával, mégis biztosan tudta, hogy valaki les rá a sötétből.

 

– Cwirat an Shuwir, te vagy az oka ennek is! – dühöngött magában, s hagyta, hogy a harcimén az egész napos pihenés után gyorsabb lépésbe váltson.

Az öreg magiszter évekkel ezelőtt még a Krad Lovagrend Székházában volt elszállásolva, de egyre elviselhetetlenebbé váló szokásai miatt ügye a legfelső fórumok elé került, s utoljára – állítólag maga Arthemis Vendorra döntésére – költözni kényszerült a rend fő épületéből, megkeserítve ezzel az őrizetére kirendelt két lovag életét is. Anist csak az vigasztalta, hogy az állapottal maga az öreg sem volt elégedett, mert így azokon a napokon, amikor meg akarta látogatni a Hercegi Könyvtárat, hosszú és fáradságos útnak nézett elébe. A rendház ugyan apanázst és szállást biztosított a magiszter számára, de rigolyái miatt megvonta tőle az ezen túl szóba jöhető szolgáltatásokat, mint amilyen a kocsibérlés. A lovagok vezetéklovait ugyan használhatta volna, de az öreg irtózott minden szerinte megbízhatatlan és önálló akarattal rendelkező jószágtól.

 

Anis olykor gondolatban megfedte magát becsmérlő gondolatai miatt, s elég volt felettese szavaira gondolnia, hogy érzései sajnálatba forduljanak az öreget illetően.

– A démonok ideje lejárt, s ennek a világnak nincs szüksége újabb fertőre azért, hogy ismét leküzdhesse azt! Vigyázz Cwirat an Shuwirra, nehogy baj érje testi épségét, de sose feledd el, amit megtalálni szándékozik, csak romlást hozhat erre a világra! A mi feladatunk, hogy elsőként leljünk rá, s olyan helyre tegyük ahol nem férhetnek hozzá a másként gondolkodók!

– Pusztulnia kell a kőnek?

– Majd a tanács dönt a sorsa felől – felelte kemény arccal a belső kör beavatottja, de Anis biztosan tudta, a kő sosem érheti meg, hogy más kezébe kerüljön.

– Átokverte misszió! Orwella legyen kegyes a múlt tollnokaihoz! – csóválta meg a fejét Anis, s ha neveltetése nem tiltakozott volna olyan hevesen ellene, kiköp a zöldes-feketén csillogó utcakövekre.

 

Előtte új fények váltak el az örökfényű lámpások körétől, s a köveken koppanó vasalt csizmák zajától kísérten az őrjárat bontakozott ki a homályból. Anis karjával tisztelgett a hagyományosan pikkelyvértet és díszes sisakot viselő centuriónak, majd némán elhaladt az őrjárat mellett.

A fegyveresek látványa valamelyest megnyugtatta, s kezei maguktól visszafogták a lassan már ügetni készülő mént.

 

– Nyugalom cimbora, mindjárt ott leszünk, s ha Noir is úgy akarja csak holnap indulunk vissza! – dőlt előre és súgott a ló fülébe.

Az állat, mintha csak értette volna gazdája szavait bólintott, és nyugodtabb tempóra váltott.

A balsejtelmek újabb hulláma, alig néhány száz méternyire a Hercegi Bankháztól érte utol. Az érzés olyan erős volt, hogy kezét akaratlanul is kardja markolatára helyezte.

– Már majdnem ott vagy! – intette nyugalomra önmagát, ám szavai ezúttal üresen csengtek, s mintha még a harcimén is megérezte volna gazdája hangulatváltozását, szétfeszülő orrlyukakkal, idegesen szagolt bele az esti levegőbe.

 

Az árnyékokból kiváló gyalogos nyugodt léptekkel sétált az utca közepére, s állapodott meg ott, mintha egymaga kívánná elállni a több mint tíz láb széles kőutat. Magas, széles vállú alakját incogno fedte, s a fejére borított csuklya, a lámpák keltette árnyakkal összejátszva felismerhetetlenné mosta arcát.

– Félre Krad felszentelt lovagjának útjából! – törte meg a csendet Anis, s saját erőteljesen zendülő hangjából merített némi elszántságot, miközben kardját kivonva előrébb léptetett. A fegyver súlya, a fémen súrlódó fém hangja, a vércsatornán megcsillanó holdfény magabiztossággal töltötte el, s valamivel nyugodtabban tekintett az előtte várakozó, homályszülte sziluettre.

 

– A lelkedért jöttem, Anis De Brog! – súgta csendesen az árny, s miután köpenye redőiből rövidpengéjű kardot vont elő, elindul, hogy valóra váltsa fenyegetését.

– Krad nevében! – kiáltotta Anis, és sarkait lova oldalához nyomva megrúgatta az állatot, hogy letiporja az előtte álló vakmerőt.

 

A patacsattogással egy időben halk nesz sejlett fel mögötte, ám mire észbe kaphatott volna valami felszisszent, s egy ellenállhatatlan erő emelte meg a jobb bokáját. Bal lábával a kengyelre nehezedett s megpróbált egyensúlyban maradni, de csalódva kellett tapasztalnia, hogy a haslót elvágták, és a nyereg vele együtt fékezetlenül hullik a kövekre. Még a levegőben volt, amikor döbbent szemei előtt lett semmivé az útját álló árnykép, s adta át helyét az üres utcának.

„Nehézvértben a földre kerülni egyenlő a halállal!” – hangzottak fel fejében a rendház kardmesterének intő szavai.

 

Ha életben akart maradni, meg kellett próbálnia a lehetetlent. Miközben vállvasa hangosan csikordult az utca kövein, a páncél súlya ellenére minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető legtávolabb hengeredjen semmiből felbukkanó támadójától. Kardját szorosan markolva átfordult az oldalán, és a fémektől akadályozva, észveszejtő lassúsággal talpra kecmergett.

Bár oldalában már ott érezte a lesújtó kard húsba maró fájdalmát, sérülés nélkül jutott fél térdig, és félre sem tekintve, vakon hárította a feléje érkező vágást. A csapás azonban elmaradt, s ő megszégyenülve merevedett meg védekező pózában. Incognós támadója, tőle néhány lépésnyi távolságból, tétlenül szemlélte Anis öncélú árnyjátékát.

 

Az alak szakasztott mása volt a korábban elfoszlott árnyékfantomnak. Bal kezében a rövid, széles keresztvasú kard, míg jobbjában a frissen kivont hosszabbik penge. A csuklya árnyai közt rejtező arc mosolyogni látszott.

A Krad lovag döbbenten figyelte a mozdulatait leső alakot. Olybá tűnt számára, mintha a másik mérlegelné minden egyes lélegzetvételét, minden apró rezdülését, hogy hasznot faragjon majd belőle, amikor annak eljön az ideje.

 

– Ostoba vagy, ha azt hiszed, halálom bosszulatlanul maradhat! – emelkedett fel térdelő helyzetéből, és kardját előre lendítve lesújtott szótlan figyelőjére.

A tenyérnyi széles kard zúgva szelte át a levegőt, és ártalmatlanul zúgott át azon a helyen, ahol az előbb még az árnyalak állt.

 

Penge nem ért pengét, támadója mindössze testének elmozdulásával hárította a csapást. Szükségtelen zaj, mely árulója lehetett volna a különös párviadalnak, még csak véletlenül sem született.

Anis kis híján elesett a lendülettől hajtva, s csak jó szerencséjének köszönhette, hogy képes volt lábát megvetni az esti párától csúszós köveken. Még kétszer kellett hasztalanul lesújtania, mire rádöbbent, hogy a csuhás pusztán játszik vele, s a kezében tartott fegyverek mindössze arra szolgálnak, hogy támadásra ingereljék őt. – Önhittséged okozza majd a veszted! – nyugodott bele az elkerülhetetlenbe, és a vértjének védelmét kihasználva merész támadáskombinációt indított meg ellenfele nyaka felé.

 

Két egy pályán futó lendületes keresztvágás, majd egy erős csuklómozdulattal irányba kényszerített gyomornyitó keresztezés. Világ életében büszke volt erre a hármasra, s még az árnyalakot is kis híján meglepte vele. A két nyakra szánt ütést ugyan még a testével kerülte el, de a gyomrának irányzott vágás, már kénytelenkelletlen keresztezett pengéin akadt el.

A játék azonban itt véget ért.

 

Talán az utolsó vágás gyorsasága, talán a soros őrjárattól való félelem, vagy csak a Hercegi Bankház közelsége végett döntött így támadója, sosem tudta meg, ám a keresztezett pengék lefelé szorították a nehézkes lovagkardot, s a pillanat töredékére felszabadult pugoss egy őrülten esetlen mozdulattal megvillant Anis szemei előtt.

Csak a nyaksebből feltörő melegséget érezte, ahogy végigfolyik a mellkasán, majd ellenfele villámgyors mozdulatát, ahogy kesztyűs ujjait kíméletlenül a vágás nyomán nyílt résbe nyomja. A lendülettől hajtva a támadó csuklyája hátralibbent, s Anis utoljára még belenézhetett gyilkosa arcába.

 

Amit látott, már egy cseppet sem lepte meg.

Hófehér sörény és fellegszürke szemek néztek vissza rá.

A templom

Mintha még a környéken lakók is megváltoztak volna az állandó zsivajra. Az ütemes koppanások hangja, a csörlők nyikorgása, a munkások fel-felhangzó kiáltásai élettel töltötték meg az egyébként álmos, koradélutáni városrész zugait, s az építkezés körül tébláboló utcakölykök hada, sorsával megbékélve nyelte a Fogadónegyedben mindenfelé terjengő finom port.

A hónapok óta növekvő épület falai körül mostanára fából ácsolt állványzat emelkedett, s rajta festők, kőmívesek és ácsok egész kis serege sürgölődött, mintha csak embernyi méretű hangyák igyekeznének behálózni egy óriás guggoló nyulat, melynek fehér szőre itt-ott megkopott az ősz szülte, esőtől gazdag viharokban. A rágcsáló teste a középen futó gigászi főhajó, maga alá gyűrt lábai a két oldalt elhelyezkedő mellékhajók, míg lesunyt fülű feje a bejárat fölé magasodó kupolás boltozat.

 

Bár a tető zsindelyei még csak helyenként piszkolták be a frissen gyalult gerendák mindent körbeölelő hálóját a templom épülete lassan a befejezéséhez közeledett, s Kradnak, a pyarroni istencsalád fejének zászlóra festett jelét már most is büszkén lengette a szél az oromzatra rögzített karnyi vastag rúd végén.

Egyszínű fehér alapon hibátlan aranykör.

 

A tudás, a tisztesség és a becsület jelképe minden Sheralon innen és túl élő, mások létezését és akaratát tiszteletben tartó fajzat számára. Ám a városok városa a gigantikus hegység lábainál feküdt, s a zászló, mely fennen hirdette az elme szabadságát, az elmúlt hónapokban nem egyszer került a sárba, s tapostak rajta végig csizmás lábak.

– Igyekezzetek azzal a mésszel! Ha nem fejezitek be fertályórán belül a falakat, holnapra sem száradnak meg! – nógatta munkásait Thurias Negha, az építkezés vezetője, Krad rendházának fő kivitelezője. – A nap lassan lemegy, s ki tudja mit hoz az este – nézett az ég alján feltünedező felhőkre.

 

A festők ismét nekilendültek a dolognak, a csigák keservesen felsírtak a kötelekre rögzített súly alatt, s a falakat szorgos kezek mázolták újból és újból fehérre. Thurias Negha elégedett tekintettel nézett végig teremtése művén, s miközben letörölte homlokáról a fülledt délután keltette izzadságcseppeket, szemei a főbejárat boltíve mellett gyülekező csoporton akadtak meg. Az odalent várakozók korántsem tűntek munkásoknak, sőt még az erioni köznép soraiból is messze kilógtak ruházatukkal, oldalukon viselt fegyvereikkel.

– Kalandorok! – mondta megvetéssel a hangjában a soros munkafelügyelőnek, s hogy véleményét másként is kifejezésre juttassa, kezével rontásűző jelet rajzolt maga elé a levegőbe.

 

– Addig örüljünk, amíg a mi oldalunkon vannak! – vélekedett a munkás, és maga is a szóban forgó társaság felé nézett.

– Hát éppen ez az! – csattant fel az építésvezető. – Ezek mindig azt szolgálják, akitől a legtöbb pénzt remélik!

 

– Azért mégiscsak jobb, hogy esténként itt lesznek és őrzik majd a templomot! – vonta meg a vállát a munkavezető.

– Fityfenét! – hessentette el egy gyors intéssel beosztottja véleményét Thurias Negha. – Ha eddig elegek voltak a nagytiszteletű lovagurak, most, hogy már majd a befejezésnél járunk, nem értem miért kellett más őrzők után néznünk!

 

– Tán épp ezért határozott így a tanács – vélekedett a munkás. – Minél közelebb az utolsó szentelés időpontja, annál több vesztenivalónk van. Ne feledd jó uram, már eddig is kétszer támadták meg a templomot, s csak Krad kegyelméből sikerült megfékezni a latrokat.

– Lám pont ezért érthetetlen számomra, miért kell az ő védelme helyett a másokéhoz folyamodnunk! – vesztette el a türelmét az építész.

 

– Tudtad-e, nagyuram, hogy a környéken élők már fogadásokat kötnek, hogy mikor lesz az újabb támadás, és hogy ki fogja azt vezetni?

– Bitangok ezek itt mind! – mutatott körbe a Fogadónegyeden Thurias Negha. – Nézz csak rájuk, mind külhoni jöttment, aki a mi vérünkön gazdulva tengetné minél tovább léha életének mindennapait. Ide jönnek, s maguk sem tudva miért csak gyarapítják a káoszt, melyet a mi urunk, a hatalmas és mindent tudó Krad, visszaszorítani szándékozik.

 

– Hited szerint ezért épít hát a bölcs Arthemis Vendorra templomot pont ide a káosz szállásadóinak szívébe?

– Már megint olyasmire ragadtatod magad, amihez sosem lesz érkezésed felnőni, kézműves! – hagyta faképnél szolgáját az építésvezető, s mogorva képpel továbbsétált az állványzaton.

 

Persze tudta ő, hogy embere kérdésében több volt az igazság, mint amennyit szeretett volna benne tudni, ám úgy érezte, nem mondhatja el neki mindazt, amit a környék minden önálló gondolattal bíró lénye már régóta tudott. Krad rendházának szüksége van a világ minden irányából ide érkező szerencsevadászok áradatára.

Erion fül és száj volt egyaránt, ahová hírek és pletykák, legendák és csodás történetek jutnak el Ynev minden részéből. Aki pedig ujjait e különös folyam érverésén tartja, az többet okulhat belőle, mint tengernyi ősi fóliáns áttanulmányozásából.

 

Jó szóra, biztos menedékre; papi áldásra, ellátásra, kötszerre, vagy akár csodatévő gyógyulásra mindenkinek szüksége van, s a rászorulók között is elsősorban tolong a kalandozó népség. Mindezért cserébe pedig oly csekély ár friss, külvilági hírekkel áldozni az egyház oltárán.

Az ötlet persze már mások agyában is megfogant, ám a terv kivitelezéséhez szükséges kellő hatalommal és erővel hosszú idő óta elsőként az istencsalád gondterhelt urának rendháza rendelkezett. Többek között ezért foglalt el az építkezés frekventált helyet a köznép szóbeszédeiben, s ez volt oka, hogy szabotázs szabotázs után érte a munkálatokat. Pedig a város szívében már üres telket szerezni sem volt egyszerű…

A Vándorok terének oldalában álló taverna tulajdonosa eszementen hatalmas összegre alkudott rozoga faviskójáért, s csak a helytartó figyelmeztető szavára volt hajlandó alábbengedni az irdatlan számú aranyból. Ahogy Thurias hallotta, az üzlet megkötte után a fickó még így is azonnal elhagyta Eriont, s messzi vidékre menekült, hogy békében élvezhesse ki égből hullt vagyonát.

Nem mintha a mérföldek bármikor is számítottak volna, ha valaki nagyon akart valamit.

 

Az építésmester látatlanban is, holta napjáig való menekülést jósolt a szerencsés – vagy épp az égiek akaratából szerencsétlen – volt tulajdonosnak, mert ahogyan azt a régi mondás is tartotta: Erionban akkor tudhatod, hogy jó üzletet kötöttél, ha azt már a tolvajok is elfeledték. Márpedig túl nagy volt a hangzavar az épülő templom körül, és túl sok a mestertolvaj a városnak ezen a részén.

A munkát az alku lezajlása után két nappal kezdték, s nem volt ember a városban, – beleértve Thuriast is – aki ne kételkedett volna benne, hogy vajon képesek lesznek-e befejezni azt. A hatalmi egyensúly rendkívül kényes volt a falakon belül, s mint minden más zárt közösségnek, ennek is megvoltak a maga szabályai.

Ne lépj idegen területre!

Ha valamit elveszel, számíts rá, hogy meg kell védened!

Amint túl erősnek látnak mások, összefognak ellened!

A rendház pedig az építkezés elkezdésével dacolni készült mindezen intések tartalmával, s nem hihette senki, hogy az út zökkenőmentes lesz.

 

Heteket vesztettek, mikor a főhajó kupolájának felhelyezése után az egyik tartópillér megroppant a plusz súly alatt, s leomlással fenyegette az alig elkészült falak majd felét. Thurias szíve szerint a haját tépte volna, amikor – az első sor meszelést leverve – a pillért támasztó fal kövei közül homokként folyt ki a felkent habarcs. Jobbára elölről kellett volna kezdeni az építkezést, ha ismét stabil szerkezetet akarnak kialakítanak, ám Arthemis Vendorra nem engedhetett meg magának efféle késlekedést, ha a hideg évszak beállta előtt fel akarta szentelni istene új oltárát.

Mágusok és kahrei mérnökök hada lepte el egyetlen éjszaka leforgása alatt az építkezést, hogy másnapra olyat alkosson, aminek hírére, még a palotanegyed nemesei is kimozdultak otthonukból, hogy saját szemükkel lássák a csodát.

 

„A falnélküli templom” járt abban az időben szájról-szájra az elnevezés, és Thurias biztosan tudta, éveknek kell eltelnie, hogy munkája eredményét másként nevezze majd a köznép. A látvány tényleg megkapó volt, ám abban mindannyian egyetértettek, hogy valóságos meghasonlás volt a felépíteni azt, amit az anyag helyett akkoriban a mágia kötelékei tartottak egybe.