Epilógus: Őrző

Tudja, annak az isten háta mögötti völgynek a szélén van egy picike állomás. Vonat is jár arra, de a völgybe már nem megy be – oda csak autóval tud eljutni. Ha megtalálja azt a völgyet és eltölt ott némi időt, ha megismerkedik azokkal a kedves, de visszahúzódó falusiakkal, ha beszélget velük egy kicsit esténként a kávézóban – akkor talán el fognak Önnek mondani egy furcsa történetet. A kocsma egy Julien-Charles nevű franciáé, de mivel olyan régóta él már ott, ezért a helyiek már csak Johannak hívják. Ő Freihausgarten egyetlen szállodájának tulajdonosa is; ha franciául szólna hozzá, talán már meg se értené. Van egy furcsa sebhely a nyakán, és ha megkérdezné tőle, honnan szerezte, csak elmosolyodna és a távolba révedne a pillantása – mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amiről tudja, hogy nem felejthette el, mégsem képes felidézni. Aztán tréfásan megjegyzi majd, hogy egyszer valaki megpróbálta elvágni a torkát, de kudarcot vallott; ezen aztán mindenki nevetni fog, és a téma le lesz zárva. Sem ő, sem más nem fogja elárulni, hogy valójában egyikük sem tudja, honnan van az a sebhely. Arra sem fognak válaszolni, ha olyan dolgokról kérdezgeti majd őket, amik valójában meg sem történtek. Amire senki nem emlékszik, az meg sem történt, nem igaz? Freihausgarten házai tökéletesen épek, mint ahogy a Sötétdomb, Dunkelhügel is. Erről Ön is meggyőződhet, ha felkeresi a völgyet és áthatol a körötte lévő korláton – ami végül is csupán egy pszichikai korlát.

Ó, igen. Ha arról a napról kérdezi őket, amikor az idegen megérkezett, szívesen válaszolnak majd – arra ugyanis mindannyian jól emlékeznek. Füllesztő, nyári délután volt, mikor a férfi leszállt a peronra. Csak állt és nézte, ahogy távolodik a vonat. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte az arcát, aztán pedig lehajolt, hogy felvegye a bőröndjeit. Talán, ha sikerül eléggé lerészegítenie az egyik falusit, akkor el fogja mondani magának azt, amit mindannyian tudnak, de egyikük sem képes szavakba önteni: azt a szédítő, hátborzongató érzést, melyhez foghatót még sohasem éreztek, és ami mindannyiukon egyszerre lett úrrá (mint azt később, óráikat összevetve megállapították); egy pillanatra mintha minden megállt, minden megdermedt volna… mintha az idő kihagyott volna egy másodpercet. Némelyikükön furcsa rosszullét vett erőt rögtön ezután – azt viszont senki nem fogja elmondani, milyen iszonyatos érzés volt… milyen iszonyatos az érzés, mikor hirtelen idegennek érzed magad a saját testedben, a saját elmédben.

De ez az érzés csak egy másodpercig – vagy még addig sem – tartott, és utóbb mindannyian egyetértettek abban, hogy csak a hőség okozta. Ami viszont az idegent illeti… Ő nem emelte fel a bőröndjeit. Mintha megdermedt volna: csak állt, állt lehajolva, mozdulatlanul, ugyanabban a testhelyzetben, több mint fél órán keresztül. A hordár ekkor odament hozzá és – mint azt utóbb elmondta – észrevett rajta valami különöset: az idegen ruhái nem illettek rá; túl nagyok voltak neki. Aztán meglátta az idegen arcát és felsikoltott – az idegen pedig a földre zuhant. A hordár soha senkinek nem árulta el, milyen volt az idegen arca; rögtön elrohant az orvoshoz, akivel együtt elcipelték az idegen testét a lelkészhez. Ott – a jelek szerint – az idegen visszanyerte az eszméletét, de senki nem tudja, mi játszódott le azok mögött a zárt ajtók mögött. Csak annyit tudni, hogy az idegen (akit Herbert Ramonnak hívtak) még ugyanazon az éjjelen meghalt, és a testét – a pap kérésére – a Sötétdombon temették el. Az idegen többi holmija rejtélyes módon eltűnt, bár két nappal később furcsa tűz égett a pap kertjében, és a füst különös szagokat sodort a falu felé. De senki nem kérdezett semmit. A pap két héttel később felakasztotta magát.

Talán összefut majd a helyi hentessel is – kövér, jól megtermett férfi, akit most a falusiak jótékonysága tart el. A kezeit sohasem lehet látni, mert állandóan kesztyűt visel. Csak a legegyszerűbb, legelemibb hangokat képes kiadni. És ha esetleg elejt pár megjegyzést egy lányról, egy idős farmer lányáról, aki valaha a falu szépe volt… hát nem fog rá választ kapni. A lányt most zárt ajtók mögött tartják, mert teljesen megbénult – és gyógyíthatatlan elmebeteg. Vannak emlékek, melyeket nem lehet kitörölni, még az idő visszafordítása után sem.

Persze vannak dolgok, melyeket nem fognak elmondani. Nem fognak beszélni a Sötétdomb tetején tartott évenkénti ünnepségről sem, melyet azóta nem tartanak meg többé, mióta az idegen megérkezett. Még ha megkérdezi tőlük, akkor sem fogják bevallani, hogy egyszer kinyitották az idegen sírját, de rögtön vissza is temették és soha többé nem mentek oda. De ha a gyerekeket kérdezi, ők talán mesélnek majd magának a Vaeyenek Őréről: a furcsa öregemberről, akivel még sohasem találkoztak, de tudják, hogy ott van; a Halott Férfiről, aki a Sötétdombon lakik, s akinek a haja hosszú és szürke, akár a köd. De ha nem elég gyors és nem a megfelelő kérdéseket teszi fel, akkor az anyák ki fognak jönni és be fogják vinni a házba a gyerekeiket, és akkor többé nem tud meg tőlük semmit.

Ha összeszedi a bátorságát és felmegy a Sötétdombra, talán megpillantja őt: dermedt, fehér arcát, ami sötét, mégis átlátszó, és oly feneketlen, akár az univerzum tengerének csillagtalan mélye. És ha belenéz a szemébe, meg fogja látni, hogy azok valójában nem szemek, hanem mérhetetlen, fekete vermek, sötétbe vezető alagutak… és ha van olyan merész, hogy közelről is megnézi őket, hát meg fogja pillantani bennük saját magát – valahol, nagyon-nagyon pici figuraként, a sötét örökkévalóság foglyaként…

Azt hiszem, nem kell többet mondanom. Ne kérdezze tőlem, honnan tudom mindezt, hisz most már maga is jól tudja. Van köztünk egy kapocs, amit azonnal felismertem – máskülönben sohasem szólítottam volna meg Önt. Cyäegha magvai ott vannak mindenütt. Herbert Ramon nem volt ostoba, de túl keveset tudott; sőt, valójában nem is tudott semmit. Mire rájött, mi is ő, már túl késő volt. De Te tudod, és én is tudom. Herbert Ramon magányos volt, tanácstalan, és megrémítette az, amire rábukkant – vagy csak hitte, hogy rábukkant. De mi nem vagyunk azok. Többé már nem. Ne próbálj védekezni; engedd, hogy úrrá legyen rajtad a felismerés, hogy áthassa az egész lényedet… bukj le a sötétségbe, ami mindig is ott volt benned. Vissza fogsz emlékezni, sőt, már kezdesz is – érzem –, de időt kell hagynod, hogy az egész valód, az egész agyad megértse és elfogadja… nehogy mi is kudarcot valljunk, akárcsak Herbert Ramon. De ne feledd, ő egyedül volt – mi viszont nem.

Igen, tudom, merre van Dunkelhügel.

Bolch fordítása