II. Freihausgarten

Herbert Ramon nézte, ahogy távolodik a vonat: lassan, csigaként vánszorgott a rozsdamarta síneken, úgy szuszogva, akár egy öreg, kimerült állat. A mozdony ugyanolyan lepusztultnak tűnt, mint az a kis állomás, ahol a férfi leszállt a vonatról. A kerekek egy végső, szortyogó hanggal – akár egy beteges krákogás – eltűntek Herbert szeme elől… és ezzel eltűnt az utolsó dolog is, ami még valamennyire emlékeztetett a civilizációra, itt a Frankische Jura Hegység kellős közepén.

A férfi arra gondolt, mekkora pechje van, hogy a vonat nem megy el Freihausgartenig – ez a falu volt ugyanis Ramon úticélja. Csakhogy Freihausgarten egy kicsi völgy legmélyén feküdt, melyet minden irányban hegyek határoltak. Egyetlen helyen volt köztük rés – itt épült fel az állomás, mert a sínek lefektetésekor praktikusabbnak tűnt az a megoldás, hogy a vonat a völgy mellett haladjon el. Nem mintha a falu annyira elfeledett lett volna; a repülőgépek és a nemzetközi turizmus korában többé nem léteznek eldugott helyek. Freihausgarten rajta van a részletesebb németországi térképeken, de ennek ellenére elkerülte a civilizáció; talán azért, mert túl jelentéktelen ahhoz, hogy bajlódjanak vele, és mert túlságosan bajos ide eljutni ahhoz, hogy “felfedezetlen, napos, üdüléshez ideális hely”-ként szerepeljen az utazási irodák prospektusaiban.

Herbert egyedül állt a peronon. A Nap forrón, perzselőn tűzött le rá, s a férfit tetőtől talpig kosz és izzadtság borította. Lassan előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből és letörölte a verejtéket a szeméről és nyakáról. Körülnézett, hordár után kutatva (mindhiába), aztán káromkodva lehajolt és maga emelte fel a két nehéz bőröndöt. Kicipelte őket az állomás elé. A peron végén nem volt kapu, és a jegyét sem kérte senki. Csak egy öregember volt ott – alighanem az állomásfőnök –, aki egy jobb napokat látott hintaszékben üldögélt.

– Guten Tag! – mondta Herbert, de az öreg nem válaszolt. Csak ringott tovább, lassan, előre-hátra, akár egy örökké mozgó inga. Úgy tett, mintha észre sem venné Herbertet, bár a tekintete végig követte őt. Az állomás előtt nem állt taxi. Pontosabban volt ott egy, de Herbertnek komoly kétségei támadtak afelől, hogy ezt a valamit taxinak lehetne nevezni.

Az autó olyan volt, akár az állomás: ősöreg. Nem volt üveg a keretekben, így a por egyenesen Herbert képébe szállt a Freihausgartenig tartó – szerencsére nem túl hosszú – utazás alatt. Mintha mindene poros lett volna: a ruhája, az arca, a szeme, szája, orra. Az autó kényelmetlenül és rendszertelenül rángatózott, és Herbert már meg sem tudta állapítani, hogy ez az út vagy a jármű állapotának köszönhető-e. Talán mindkettőnek. Ami a motorból kiszűrődő hangokat illeti, annak leírására az emberiség még nem találta meg a ráillő kifejezést. Mindezek ellenére húsz perccel később Herbert még mindig egy darabban volt, és ott állt Frehausgarten minden valószínűség szerint egyetlen szállodájának küszöbén. A falu már első látásra sem tűnt vonzónak: ósdi házak látszólag tökéletesen irracionális együttese, melyeknek egyetlen hosszú, burkolat nélküli utca szabott határt.

Ha azt mondom, hogy Herbert a hotellel sem volt megelégedve, azzal még nem mondtam semmit. Vén, koszvadt épület volt, ami tökéletes összhangban állt a falu megjelenésével. A tető enyhén a bejárat felé dőlt, azt az érzést keltve, hogy rögtön leomlik és maga alá temeti a balszerencsés látogatót. Herbert felnézett és látta, hogy csak egyetlen emelet van, annak is be van törve két ablaka; régi, szétázott újságpapírral fedték be őket, melyeket mostanra alig tartott valami a helyükön.

Rövid, kellemetlen déja vu érzés fogta el, mintha már látta volna mindezt, vagy legalábbis előre tudta volna, hogy ilyen lesz. Sietve lerázta magáról az érzést.

A fából készült falak szárazak voltak és szétmállottak az érintése alatt, sötét foltot hagyva Herbert ujjain. Az egész épületről lerítt a kor és az elhanyagoltság, de nem volt más választása.

Hát ennyit Freihausgarten látványosságairól, gondolta Herbert. Bár az is igaz, hogy nem nyaralni jöttem.

Kifizette a taxist és becipelte a bőröndöket a hotelbe. A pult is ugyanolyan poros és lestrapált volt, mint a helyiség többi része. Nem állt ott senki. A pult mögött lógó kulcsokból Herbert azonnal megállapította, hogy ő lesz az egyetlen vendég. Csengő sem volt. Herbert lerakta a bőröndöket és az öklével dübögött a pulton.

– Bien, bien, jövök már, jövök! – csaholta egy hang a magasból. – Egy pillanat! – Nem sokkal később a szállodatulajdonos robogott le a lépcsőn. Nem volt túl nagy, de annál testesebb és hájasabb. Az arca vörös volt és redőzött; rövidre nyírt haja ritkulásnak indult. Undorodva elfintorodott, mikor meglátta Herbert “városias” megjelenését és jókora csomagját. – Az emeleten voltam. – morogta. – Nem kell rögtön akkora ricsajt csapni, ami még a holtakat is feltámasztja, nicht wahr? Miben segíthetek?

– Sajnálom, ha megzavartam a munkában. – mondta Herbert gondosan kiszámított szarkazmussal. – Szeretnék kivenni egy szobát.

– Nem zavart. – felelte a férfi, láthatóan észre sem véve a gúnyos célzást. – Csak egy kis rendet raktam. Van szoba bőven, pillanatnyilag nincs itt senki, és belátható időn belül nem is lesz. Meddig marad?

– Még nem tudom. – mondta Herbert. – Talán csak pár napot, de lehet, hogy több hetet. Attól függ.

– Hmm. Mit csinál ennyi ideig ebben a koszfészekben? Elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni. Nem tartozik rám, parbleu. Jöjjön csak, megmutatom a szobáját.

Lehajolt és felemelte Herbert bőröndjeit, úgy menve fel velük a lépcsőn, mintha teljesen súlytalanok lennének. Az emeleten négy szoba volt. A szállodás berúgta a legelsőnek az ajtaját és becipelte a csomagokat.

– Megfelel? – kérdezte. – Çá va?

Herbert körülnézett. A szobának egy ablaka volt, ami a hotel oldalából nyílt. A férfi odasétált és elhúzta a függönyt. A Nap pont betűzött a szobába; bántotta a szemét. A perzselő fény jól megvilágította a miriádnyi porszemet, melyek lustán szállingóztak az állott levegőben.

Egy ósdi asztal, egy meghatározhatatlan eredetű szekrény, pár szék és egy matrac és takaró nélküli ágy alkotta a szoba berendezését.

– Rögtön hozom az ágy többi részét. – mondta a szállodás. – Egy perc. – Elment anélkül, hogy megvárta volna a választ, de kisvártatva visszatért. Gyorsan megcsinálta az ágyat, s a munka végén egy tipikus német pehelypaplannal takarta le (amiről Herbert rögtön megállapította, hogy ebben a klímában aligha lesz rá szüksége). – Elnézést a rendetlenségért. – mentegetőzött a szállodás. – Csak nagyon ritkán vannak vendégeim.

– Úgy jó, ahogy van. – közölte Herbert. – Nem vagyok túl igényes. Úgysem leszek itt sokat. Csak egy hely kell, ahol alhatok és lerakhatom a holmimat.

Újra kinézett az ablakon, aztán rámutatott egy helyre.

– Az ott a Sötétdomb, ugye?

A szállodás felhorkant.

– Igen, az a Dunkelhügel… a Sötétdomb. Járt már itt?

– Soha. – felelte Herbert. Nem fáradozott azzal, hogy alaposabban is kifejtse a dolgot.

– Szereti az érintetlen természetet, ugye? – a szállodás tovább próbálkozott. – Igazi városi ember, nem igaz, oui?

Herbert mosolyra húzta a száját, de ebben a mosolyban nem volt vidámság.

– Bizonyos értelemben igen. – mondta. – Író vagyok. Rengeteg bajom van: gyomorpanaszok, idegi problémák, ilyesmi. Az orvos azt mondta, túlhajtottam magam, és levegőváltozást javasolt. Így aztán úgy döntöttem, visszavonulok egy időre valami eldugott kisvárosba, ahol élvezhetem a jól megérdemelt pihenést. Talán esténként – ha hűvösebb lesz – dolgozom majd valamicskét, de javarészt csak sétálni és csatangolni fogok. Elvégre én osztom be az időmet.

– Eldugott kisváros? Jó helyre jött. – felelte a szállodás. – Nyáron olyan hőség van itt, akár a pokolban, télen meg hideg, mint a Déli Sarkon. Freihausgartenben soha nem változik semmi; ez a legideálisabb hely a semmittevésre. Maga nem német, ugye?

– Nem. – mondta Herbert. – Már évek óta Németországban élek, de amerikai vagyok.

– Gondoltam. Nagyon folyékonyan beszéli a nyelvet, de azért észre lehet venni az akcentusát.

– Akkor már ketten vagyunk. Maga francia, ugye?

– Moi? Oui, és büszke vagyok rá. Hirtelen elhatározásból jöttem ide; megvettem ezt a hülye helyet, amit előtte csak fényképen láttam. Azt gondoltam, itt jól megélek majd… ehelyett itt ragadtam, és még hosszú évekbe telik, mire összekaparok annyit, hogy végre eladjam az egészet és elköltözzem innen. Keresek annyit, hogy ne haljak éhen – de ez minden.

– Hol vannak a falusiak? Nem láttam senkit.

– Vagy a földeken dolgoznak, vagy benn vannak a házakban. Most túl nagy a forróság; majd este fognak kijönni, ha hűvösebb lesz.

– És milyenek? Mármint a lakosok.

– Unalmasak. Nem sokat érintkezem velük, és cserébe ők is békén hagynak engem. Vacak parvenus… arrogáns népség. Azt hiszik, többet érnek mindenkinél, aki nem német. Annyit mondanak, hogy “hello” meg “jó éjszakát”, és ezzel nagyjából ki is merül a velük folytatott társalgásom. Az utca vége felé van egy kávézó; ha találkozni akar velük, sétáljon el oda estefelé. Szinte mind ott vannak, szopogatják a Bier und Schnaps adagjukat… huhh, sose tudtam megérteni, hogy lehet együtt inni a sört meg a brandyt. Maga író – bizonyára szeretne belekóstolni a falu hangulatába. Na, ott majd sikerülni fog. És ne is törődjön vele, ha úgy néznek magára, mintha valami apporté par le chat lenne… hogy is mondják? Mintha a seggükből húzták volna elő.

– Különös, hogy ennyire lepusztult ez a hely. Az ember azt hinné, hogy a romlatlan természet tömegével vonzza a turistákat meg az utazási ügynökségeket.

– Nincs errefele semmi értékes. Semmi ásvány, semmi, amit érdemes lenne exportálni. Még a föld is csak annyi termést hoz, amennyi éppcsakhogy elég a falunak. És ami a turistákat illeti… Csak elegyedjen szóba a falusiakkal. Itt nincsenek melegszívű, söröskorsót lengető, barátságos németek. Eleven jégtömb mindegyik; nincs bennük emberi melegség, emberi érzelmek. Nem akarnak semmilyen kapcsolatot a külvilággal. Így élnek talán már évszázadok óta, és ez nekik tökéletesen megfelel. Dolgoznak, esznek, isznak és feltehetően szeretkeznek időnként a feleségükkel is, mert azért vannak gyerekek, noha épp csak annyi, hogy fennmaradjon az egyensúly a holtak és az újszülöttek száma között. Nem lennék meglepve, ha még a tizenhatodik századi stílusban szeretkeznének – tetőtől talpig érő hálóingben, amin csak a szükséges helyen van kivágás. Undok, közönyös farmerek, nekem pedig még hosszú éveket kell eltöltenem köztük. Mon dieu! Legszívesebben üvöltenék, valahányszor csak eszembe jut.

A szállodás mély levegőt vett, mintha csak belefáradt volna a hosszú monológba. – De ez csak az én véleményem. Attól még Ön nagyon jól fogja magát érezni Freihausgartenben, ha csendre és magányra vágyik. Most már lemehetünk aláírni a vendégkönyvet?

– Persze. – Herbert követte a férfit és beírta a nevét a vendégkönyvbe. A szállodás a válla fölött kukucskált, miközben az oldalához dörgölte a kezeit. – Herbert Ramon. – olvasta. – Erről jut eszembe, még be sem mutatkoztam. A nevem Julien. Julien-Charles Pandira.

Kezet ráztak.

– Enchanté, Julien. – mondta Herbert. A szállodás szája széles vigyorra húzódott.

– Parbleu, maga az első, aki helyesen ejti ki a nevemet. Ezt meg kell ünnepelni.

Benyúlt a pult mögé és két konyakospoharat húzott elő, majd jött utánuk egy poros üveg is, melyből színültig töltötte mindkettőt. Az egyik poharat Herbert kezébe nyomta, a másikat magasra emelte.

– A votre santé; csirió! – mondta.

– Egészségére! – mondta Herbert és óvatosan belekortyolt az italba. Meg kellett állapítania, hogy elsőrangú minőség.

– Jónak kell lennie. – közölte Julien. – Ez valódi Napóleon, nem az a savas lötty, amit “brandynek” hívnak errefelé. Ez az egyetlen gyengém… a valódi francia konyak. Minden negyedik hónapban hazaautózok Franciaországba és felfrissítem a készleteimet. De megéri.

Herbert egyetértett vele. Lassan iszogatta a pohara tartalmát, élvezve a konyak lágy, mégis pezselő utóízét. – Nos, köszönöm, Julien, – mondta. – de azt hiszem, most már ideje mennem és kicsomagolnom a holmimat. Egyébként van itt olyan hely, ahol lehet étkezni?

– Sajnos itt nincs étterem. – felelte Julien. – Mint már mondtam, errefelé nem nagyon szívelik a turistákat. Én mondom, ez kész kísértetváros, tele a múlt mumifikálódott szellemeivel, akik csak hiszik magukról, hogy még élnek. Esetleg megveheti egy farmertől az alapanyagokat, és aztán elkészítheti az ebédjét saját magának. Vagy csatlakozhat hozzám, ha nem riad vissza a fokhagymától és a vöröshagymától meg az erős francia fűszerektől. Nem nagy fáradság kettőre főzni egy helyett, és én is örülni fogok, ha a változatosság kedvéért nem egyedül kell étkeznem. Nem kerülne sokba – az alapanyagok árán kívül nem számítok fel mást.

– Akkor megegyeztünk. Nem vagyok túl jó szakács, így ha nem leszek rosszul a legelső étkezéstől, örömmel tartanék Önnel. Most viszlát.