VII. Nagaäe

Nem tudott rá jobb kifejezést a “támadás” szónál, mivel egyébként szinte sohasem álmodott, de ha igen – és vissza tudott emlékezni rá –, akkor is csak racionális dolgokról.

Napközben újabb hosszú, sikertelen túrát tett a Sötéthegyen, este pedig sokáig tanulmányozta a Vaeyent. Készített néhány vázlatot a szobrocskáról, és mikor elaludt, a képmása még ott égett az agyában. Talán ez volt az, ami elindította az álmot. Ha ugyan tényleg álom volt…

Herbert úgy érezte, mintha felébredt volna, és egy hosszú völgy bejáratánál találta volna magát. A völgyet fekete, fűrészes peremű hegyek szegélyezték… már-már olyan érzés volt, mintha egy holdkráter belsejében állna. A talaj lilásfekete volt – sötéten, visszataszítóan lila –, tele hasadékokkal, melyek mintha egész a Föld mélyéig nyúltak voltak… mintha a Föld valami szőrnyű kórtól szenvedne, és ezeken a pórusokon keresztül próbálná kiüríteni magából a belső romlást és gonoszságot.

Herbert lassan elszakította tekintetét a meggyötört földtől és végignézett a völgyön. Annak túlsó végében – nagyon messze, de mégis mintha karnyújtásnyira lett volna – egy épület állt. Gigászi, egyenetlen kőtömbökből épült, és durván piramis alakú volt. Egyik oldalán egy sor karcsú obeliszk állt, melyekbe idegen jeleket és szimbólumokat véstek. Bár nagyon messze voltak, Herbert mégis tisztán látta az összes ábrát. A piramis lelapított tetején áldozati tűz égett… furcsa, fehér tűz, ami valahogy mégis sötétebb volt, mint a környező éjszaka. Jóval az épület és a tűz fölött gigászi, halványzöld hold bámult alá a csillagtalan, fekete égből.

Ebben az álomban semmi nem tűnt abszurdnak vagy illogikusnak. Herbert mélázó, de valahogy mégis éber agya mindent teljesen helyénvalónak látott. Tudta: arra vár, hogy megérkezzen valami, hogy történjen valami – de hogy mi lenne az, arról sejtelme sem volt. Nem érzett sem kíváncsiságot, sem félelmet; mintha egy láthatatlan parazita kiszívta volna az összes érzelmet az agyából, és egy sötét tömböt rakott volna a helyükre. Megfigyelő volt, őrszem, dróton lógó marionettbábu, aki csak a bábmester kezének mozdulatára vár.

Aztán valami megmozdult az árnyak között és kúszni kezdett felé. Herbert szenvtelenül nézte. Átlátszó, varangyszerű teste volt; a lüktető belső szerveket csak egy vékony bőrréteg fedte. A hátsó lábai békára, a mellsők emberre emlékeztettek. Úgy haladt, akár egy rák: puffadt pocakját a földön vonszolta és a hátsó lábaival lökdöste magát, miközben a hasával kormányzott. A mellső lábakat imádkozó sáska módjára a magasba emelte – mind a négyet. Az arca (már ha lehet így hívni) főleg kiguvadó szemekből és egy túlméretezett szájból állt, amiből két villás nyelv bukott elő. A lény mély árkot szántott maga után a talajban.

Herbert képtelen volt félelmet vagy undort érezni. Tudatában volt a lény jelenlétének, de azt is tudta, hogy nem ez az, amire vár.

Nem kellett sokáig várnia.

A hold szétnyílt. Herbert csak most döbbent rá, hogy az ég nem az ég, és a fényes zöld valami sem a hold, hanem egy gigászi, sötét árny szeme, ami koromfekete pacaként terpeszkedett a Föld és a valódi égbolt között. A szem szörnyű megvetéssel nézett le rá, és Herbert egy pillanatra felfogta, milyen tébolyítóan, elképzelhetetlenül iszonyatos az a valami, ami a magasból lesi őt.

Felnézett a lényre és aztán kiejtette azokat a szavakat, melyeket mindig is ismert, noha sejtelme sem volt róla. Minden figyelmeztetés nélkül hagyták el az ajkát, mintha csak a kollektív tudat sötét óceánjából úsztak volna elő… szavak azokból az időkből, mikor az emberiség szája még nem volt elég fejlett a mai szavak kiejtéséhez. Kimondta őket, mert tudta, hogy a holdszemű árny ezt akarja, és mert tudta, hogy ki kell mondania őket.

Az árny az égen megváltozott… és aztán ott volt valami más, valami, ami feketébb a feketénél, sötétebb a sötétségnél, valami, ami gigászi karmával Herbert felé nyúlt.

Herbert felüvöltött. És elesett.

A talaj durva és szemcsés volt a kezei alatt. Támolyogva talpra állt és felnézett. A holdból nem látszott több, csak egy árnyék, melyet fekete felhők takartak. A férfi a Sötétdomb tetején állt, és kezében ott szorongatta a Vaeyent.

Ez már nem álom!

Teljesen fel volt öltözve. Az éjszakai szél kellemetlenül hideg volt kipirult arcának. Érzett valamit… valamit, ami olyan hideg, olyan sötét, hogy éber agya nem képes megérteni, nem képes belőle többet felfogni, csak a Lénye leghalványabb érintését. Valamit, amit figyel és várakozik.

Újra felnézett a holdra. Zöld volt és hatalmas.

Herbert felsikoltott és futásnak eredt. Jókora ugrásokkal rohant le a dombról, nem törődve a ruhái épségével. Futás közben mély árkokat pillantott meg a talajban. Mintha csak valami nagy lény kúszott volna erre, akinek több lába volt a kelleténél…

A Nagaäe, üvöltötte az agya, a Nagaäe!

Mintha valaki nevetett volna a háta mögött, de Herbert nem fordult meg, hogy megnézze. Kétszer is megbotlott és elesett, és alaposan megütötte magát, de aztán talpra állt és rohant tovább, amíg el nem érte a hotelt.

Egy papírdarabot szögeztek az ajtóra; a férfi letépte. Furcsa jelek voltak rajta. Herbert azonnal tudta, hol látta már őket: a Von denen Verdammten-ben.

Rekedten zihálva belépett a hotelbe.

A recepcióspult fölött egyetlen csupasz villanykörte égett. Julien még fenn volt. Ami azt illeti, olyannyira fenn volt, hogy nem is érintette a talajt. Lábbal fölfelé odaszögezték a falhoz. Nem lenne pontos azt mondani, hogy “fejjel lefelé”, mert feje már nem volt.

A vér legnagyobb része már eltűnt a padló réseiben..

Herbert hátrazuhant, neki a bejárati ajtónak, ami becsukódott a súlya alatt. Iszonyatos rosszullét vett rajta erőt. Mikor valamennyire magához tért, négykézláb találta magát; a gyomra még mindig háborgott. Az ajkához emelte a kezét, hogy letörölje a hányadék maradékát és annak keserű utóízét – és ekkor észrevette a száraz, sötétvörös foltokat a kezén. Felállt és a nadrágjába törölte. Látta, hogy még mindig legalább két méterre van attól a helytől, ahol a vér a padlóra csöpögött. Jókora, sötétvörös pengéjű konyhakés hevert a kiszögezett hulla mellett. Julient úgy tűzték a falhoz, akár valami szörnyű, dagadt pókot, és Herbertnek nem nagyon kellett törnie a fejét ahhoz, hogy rájöjjön, kinek az ujjlenyomatát fogják majd megtalálni a konyhakésen. Túlságosan is egybevágott minden.

Az agya tiltakozott. Ez őrület, gondolta. Ez nem történhet meg Juliennel… sem velem. Csakhogy megtörtént. Juliennel. És vele.

Julientől természetesen nem kaphatott választ. A fejét elég kegyetlenül szedték le: előbb elfűrészelték a késsel, aztán – a gerinc átvágása után – egyszerűen letépték a leffegő maradványt. A torkából hús– és izomcafatok lógtak ki.

Ezek őrültek. gondolta Herbert. Totális, közveszélyes őrültek! Csakhogy most mindannyian alszanak, az egész falu, egyedül én, én vagyok ébren. Ha ébren vagyok egyáltalán…

Lassan erőt vett rajta a felismerés. Hol volt az utóbbi pár órában? Aludt? És hogy került fel a Sötétdombra? Most nem volt ideje, hogy ezen rágódjon. Pillanatnyilag nem számít, ki művelte ezt az iszonyatot; a kezein lévő vérre inkább nem is gondolt. Biztos, hogy a falusiak műve – azt akarják, hogy elveszítse a fejét (akárcsak Julien). Le akarják állítani a kutatásait; ezt akár le is szögezhetjük (mint ahogy Julient felszögezték). Ki kell jutnia innen – most csak ez számít. Felment az emeletre (közben gondosan kerülte a falon lógó, csöpögő hulla látványát) és elkezdte az egyik bőröndbe hajigálni a legszükségesebb dolgait. Most nincs ideje magával vinni a könyveit és a szerszámait. Voltak itt más dolgok, amikre most nagyobb szüksége volt… mert holnap éjjel telihold lesz. Eddig azt hitte, rengeteg ideje lesz még a kutatásra – de tévedett. Nincs több ideje.

Csöndben, a hátsó ajtón keresztül hagyta el a hotelt; még a lámpát sem kapcsolta le. Visszament a dombhoz.

A hold most már teljesen hétköznapi volt – hideg és érzelemmentes.

Herbert agyát viszont furcsa köd borította. Tudta, hogy nem gondolkodik ésszerűen, hogy nem így kellene reagálnia, de muszáj volt engedelmeskednie a teste parancsának… a primitív késztetésnek, hogy meneküljön.

Csak a domb lábánál torpant meg; próbálta összeszedni a gondolatait. Elmehetne a paphoz. Ő talán hinne neki. Talán igen, talán nem. Nem merte megkockáztatni. Most már nem, most, hogy látta: készek gyilkolni is, csak hogy megállítsák. Most már nem… most, hogy idáig fajultak a dolgok.

Az lenne a legjobb, ha keresne egy jó búvóhelyet és itt töltené az éjszakát. Holnap majd meglátja, mit tegyen.

Kényelembe helyezte magát, amennyire csak tudta, és megpróbált elaludni, kiszorítani a fejéből a racionális gondolatokat. Főleg azokat a gondolatokat, amik Julienre vonatkoztak… és arra, hogy mit tettek vele.

Végül sikerült elaludnia, de az álom nem hozott felfrissülést, mert amint Herbert elhagyta az éber gondolatok világát, rögtön azon a furcsa, idegen tájon találta magát, a zöld hold alatt. A varangyszerű lény – most már tudta, hogy Nagaäe a neve – megint elkúszott mellette, és a férfi most már érezte éles, gyíkszerű szagát is… undorító bűz, olyasmi, amit utoljára az állatkertben, a hüllők ketrece előtt érzett. A lény olyan közel volt hozzá, hogy megérinthette volna – de úgy kúszott el mellette, mintha észre sem venné, noha a férfi tudta, hogy a lény figyeli őt, szünet nélkül figyeli.

Álmában újra belépett a templomba. Úgy érezte, mintha nem lenne fölötte tető, csak a puszta égbolt. Az ég lassan szétnyílt, és aláereszkedett belőle valami, ami sötétebb volt a sötétségnél; úgy áramlott le a templom falain, mint valami amőba, hosszú, tapogatózó nyúlványokkal, mielőtt még a központi test leérkezett volna, hogy magába fojtsa a férfit, szörnyű anyagával töltve meg a templomot és Herbert testét és elméjét…

A férfi próbált megfordulni, de képtelen volt rá. Sikoltani akart, de nem volt már hangja. A sötétség elnyelte, magába szippantotta, a saját részévé tette: céltudatos, gondolkodó, gonosz, fekete masszává.

Felriadt – a benn szorult sikoly még mindig a torkában rezgett. Eltartott egy darabig, amíg összeszedte a gondolatait. Reflexszerűen nyúlt a takaró és az ágy meleg, ismerős puhasága után, de csak a száraz, kemény földet és a testére hullott faágakat találta. Bénító hirtelenséggel döbbent rá, hogy a Sötétdombon van – és eljött a reggel.