III. Von denen Verdammten

Herbert felment a szobájába és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Mindent por borított, de ez nem zavarta. A kutatásai alatt már hozzászokott az effajta körülményekhez. Ledobta a köpenyét az ágyra és beletúrt a hajába. A törött falitükör öt példányban tükrözte vissza Herbert képmását: harmincas évei végén járó, megfáradt külsejű férfi, éles vonású arccal és hideg, szürke szemekkel.

A kis szobában minden megvolt, ami csak kellett neki. A szekrény tetején pont elfértek a könyvei, az asztalon pedig elég hely volt ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Elkezdte kipakolni a két bőröndöt. A ruhákat, alsóneműket és a többi hasonló dolgot minden teketória nélkül ráhajította az egyik székre. A munkaeszközeivel már jóval gondosabban bánt. Egy hordozható írógép és más írószerszámok, papírkötegek, néhány geometriai segédeszköz, egy mikroszkóp, ásók, pár kisméretű véső, zseblámpák, elemek. Aztán jöttek a könyvek – nagy részük madzaggal átkötött fénymásolat, vagy Herbert apró, már-már olvashatatlan kézírásával lemásolt, saját készítésű példányok.

A másolt könyvek némelyike olyan dolgokról szólt, melyek egyidősek voltak az emberi tudással… és egyidősek az emberi félelemmel. Julien – vagy bárki más – igencsak furcsának találta volna a címüket, és még furcsábbnak a tartalmukat. Az eredeti könyvek némelyike igazi ritkaság volt (pár közülük már évszázadok óta). Másokhoz csak speciális könyvtárak vagy magángyűjtemények zárt részlegében lehetett hozzáférni, és Herbertnek minden befolyását latba kellett vetnie, hogy tanulmányozhassa őket, és akkor is csak úgy engedték, hogy szigorúan megtiltották neki a lemásolásukat. De egy nagyon drága és hatékony, tenyérbe rejthető, miniatűr fényképezőgép igazi csodákra képes. Herbert le tudta vele fotózni az őt érdeklő részeket, még úgy is, hogy közben az olvasóterem túlsó végében álló őr folyamatosan szemmel tartotta, nem jegyzetel-e vagy nem tép-e ki pár oldalt a becses kéziratból vagy pergamenből. Utána már gyerekjáték volt átírni a lényeges részeket a kinagyított fényképekről. És most itt voltak nála: töredékek a R’lyehi szöveg-ből és Ludvig Prinn eredeti jegyzetei a De Vermis Mysteriis-hez. Prinnt máglyán égették meg Brüsszelben, de először Brügében, majd Gentben élt, és ott fejezte be a könyvét. Pokoli mázli volt, hogy Herbert egy magángyűjtemény mélyén rábukkant a kézzel írt jegyzetekre, annál is inkább, mert a tulajdonosnak fogalma sem volt a valódi tartalmukról; pusztán azért őrizte meg őket, mert régiek – így értékesek – voltak. Ott volt a Liyuhh, a R’lyehi szöveg csaknem teljesen ismeretlen német fordítása (vagy inkább adaptációja és részletes elemzése); François-Honoré Balfour, le Comte d’Erlette Cultes des Goules című művének egy igencsak viharvert példánya, ami elég kiábrándító volt, mert a borzalmak, amikről írt, nagyrészt nem a valóságon, csupán a szerző fantáziáján alapultak. Voltak még egyéb, még elvontabb könyvek is, és Herbert gyakran káromkodott, amiért pont a legfontosabbhoz nem tudott hozzájutni. Mit meg nem adott volna a Necronomicon egy példányáért! Megpróbált hozzájutni, de kudarcot vallott; aztán megpróbált hozzájutni másvalakin keresztül, akinek még nála is több befolyása volt, de ő is kudarcot vallott; még azt sem engedték nekik, hogy egyáltalán megnézzék a könyvet.

Itt voltak a hatalom könyvei, könyvek a hatalomról, melyhez képest minden más eltörpül a Földön, és könyvek a tudásról. Tudásról, ami öregebb, mint az emberiség; könyvek, melyek szerzőit megkínozták és megölték az irományaik miatt. Könyvek, amik megpróbálták rá felhívni az emberiség figyelmét – mindhiába –, hogy egyáltalán nincs egyedül az univerzumban!

Herbert az ablakhoz lépett és a völgy felé pillantott. Még mindig izzasztó volt a hőség. Szerencséje van, hogy Julien az első szobát választotta. Herbert Ramon a völgy végén álló dombra nézett – úgy érezte, mintha láthatatlan szemek néznének vissza rá, és a tekintetük szentségtelen egységben találkozna össze. Itt vagyok, gondolta. Déja vu. Soha nem voltam még itt, mégis ismerős, és tudom, hogy éreztem már ugyanezt. Csak képzelődöm, vagy tényleg sötétebb a növényzet azon a dombon? Könnyen lehet!

A keze megmarkolta az ablakot. Itt vagyok, gondolta. Bármi is légy, én itt vagyok, és tudom, hogy te is ott vagy!

Elő se kellett vennie a Von denen Verdammten, oder: Eine Verhandlung über die unheimlichen Kulten der Alten (Az Elkárhozottakról, avagy: Értekezés a régi idők iszonyatos kultuszairól) nála lévő példányát. Még az ő fénymásolata sem a két évszázaddal korábbi eredetiről készült. Az eredeti könyv írója, Kazaj Heinz Vogel német emigráns volt, aki Amerikából visszatérve, a szülőhazájában írta meg förtelmes művét. Nem tudni, mi történt vele; talán egy állami börtön mélyén végezte, vagy egyszerűen csak megölették az egyház emberei. A Von denen Verdammten cím nélküli mű volt, amit a megjelenése után azon nyomban betiltottak. Néhány példány minden bizonnyal fennmaradt, de csak kettőnek a hollétéről lehetett tudni: német könyvtárak zárt részlegén voltak. Néha – ha valakinek befolyásos barátai voltak – megengedték egy-egy embernek, hogy tanulmányozza a könyvet. Ez történt 1907-ben egy fiatal német egyetemistával, Edith Brendallal is. A lánynak káprázatos emlékezőtehetsége volt, és a tanulmányozás után újraírta a könyvet. Balszerencséjére ezt követően közzé is tette (a saját költségére, mivel egyetlen kiadó sem volt hajlandó megjelentetni). Nem sokkal később valaki felvásárolta az összes példányt, majd fokozatosan eltünedeztek a közkönyvtárakban lévő példányok is. Edith Brendall a szülővárosából, Hamburg-Altonából átköltözött Berlinbe, aztán Bonnba. Ez sem segített rajta – 1910. március 27.-én nyoma veszett, és aztán nyolc nappal később, a Rajnában úszva találtak rá a holttestére.

Herbert Ramonnak nem kellett elővennie a könyvet – anélkül is tisztán emlékezett a versikére, amivel Brendall átdolgozása kezdődött. Akkor is tudta volna, ha álmából költik fel:

Irgendwo, auf einem einsamen Platz

Wo Sie niemals bleiben wollten

Irgendwann, in diesen leeren Raum

Werden Sie einen Weg finden

Das Pfad im Dunkeln

Und Dunkeln, ist mein Name.

(Valahol, egy kihalt hely mélyén

Hol magától senki nem kutat

Valamikor, síri űr éjén

Meg fogod találni az utat

A sötétbe vezető terem

És a Sötétség – ez a nevem.)

– Igen. – suttogta Herbert. – Meg fogom találni azt az utat. Mert tudom, hogy hol keressem. Talán a Von denen Verdammten önmagában nem lett volna elég, de a Liyuhh megadta a szükséges kiegészítést.

Elfordult az ablaktól és elővette a Liyuhh nála lévő példányát. Az ötödik oldalra egy alig kivehető térkép volt felvázolva. A vonalai szinte teljesen elhalványultak, de Herbert kénytelen volt beérni velük. A térkép egy völgyet ábrázolt, de már csak a vastagon megrajzolt részek voltak kivehetők. A völgy egyik felén volt egy nyílás; a többi részt hegyek vették körül. Néhány furcsa jelet írtak ahhoz a részhez, ahol a völgy beleolvadt a síkságba, de ezek már nem voltak kivehetők. A völgy másik végébe egy alakot rajzoltak; egy különös kreatúrát, ami egyaránt emlékeztetett keselyűre és denevérre is.

Herbert mellérakta a Von denen Verdammten másolatát. A könyvben csak két térkép volt, de az egyik – amit most épp összehasonlított a Liyuhh-ban lévővel – nagyon élesen és jól kivehetően volt megrajzolva. A völgy bejáratát őrző lény testének arányai itt kissé eltérőek voltak, de ezt leszámítva tökéletesen megegyezett a másik ábrával. Ez a térkép ráadásul sokkal részletesebb volt. A legnagyobb domb tetejére – amelyik a legmesszebbre esett a völgy bejáratától – furcsán aszimmetrikus, gigászi kőtömbökből készült épületek voltak felrajzolva. Állt még ott pár kisebb, kör alakban elrendezett építmény (már ha azok akartak lenni), melyek egy magasabb épületet vettek körül. Ez utóbbi úgy festett, mint egy piramis, melynek egyik oldala hihetetlenül széles volt. Hét darab, egy sorba rendezett obeliszk vezetett a piramis bejáratához, ami részben nyitva állt, így látni lehetett, mi van belül: a térkép rajzolója – hihetetlen precizitással – hosszú csarnokot vázolt fel, melynek végében kőoltár (?) állt.

Herbert gyakran eltűnődött rajta, ki lehetett az a rajzoló, és mi történhetett vele. A Von denen Verdammten ábráit minden bizonnyal nem Edith Brendall készítette, bár kétségtelenül ő adta meg az elkészítésükhöz szükséges adatokat, melyeket káprázatos vizuális memóriájával jegyzett meg. De ha ezt figyelembe vesszük, akkor annál megdöbbentőbb, hogy az oltár fölötti lény rajza ennyire hasonlít arra a kreatúrára, amelyik a Liyuhh szerint a völgy bejáratát őrzi. Az emberiségnek mindig is bizarr víziói voltak az általa kreált istenségekről, de ez a rajzoló felülmúlta mind magát, mind kortársait. Ez a rajz nem csupán egy keselyű– és denevérszerű kreatúrát ábrázolt; sokkal részletesebb volt ennél. A lény itt részben emberi volt, vagy legalábbis ránézésre úgy tűnt, de ez a benyomás rögtön elmúlt, ha valaki alaposabban megfigyelte a részleteket. A fej oldalsó részén lévő szemek – mind a négy – hidegek és halszerűek voltak. A testet pikkelyek borították; az öt hosszú, pókszerű kart szőr vagy tüskék fedték. A kezek erekkel borított húscsomók voltak, az ujjakon pedig – melyek száma mindegyik kézen különbözött – nem volt köröm, és így inkább pici, tekergőző csápokra emlékeztettek. A test alsó részén férfi és női nemiszervek is voltak, ráadásul obszcénul túlméretezett nagyságúak. A lény két lábon állt, melyek madárszerű karmokban végződtek. Két “karját” kinyújtva tartotta maga előtt. Az egyikben meztelen és látszólag eszméletlen női testet tartott, akinek a hátából fekete denevérszárnyak nyúltak elő. A másik csápszerű kar varangyszerű lényt fogott, hatalmas, kiguvadó szemekkel és két, villás nyelvvel.

Herbert becsukta a két könyvet. Tizenöt év, gondolta, tizenöt évi kutakodás a könyvtárak és a magángyűjtemények okkult és démonológiai könyvritkaságai között, hogy végül kimazsolázza azt a pár szűkös utalást és eljusson ebbe a völgybe, ehhez a dombhoz. De most végre megtalálta… ebben majdnem teljesen biztos volt. Ez a völgy lesz az, és ott, azon a dombon lesznek a templom maradványai.

Egy olyan isten temploma, aki annyira iszonyatos, hogy a könyvek még a nevét sem merték leírni. A Liyuhh úgy emlegette, mint “a dolog, ami a sötétben vár”, de ennél többet nem árult el. A Von denen Verdammten minden más szempontból részletesebb volt, ezt az egyet kivéve; csak annyit írt róla, hogy “das wartende Dunkel”: “a várakozó sötét”. Azért határozottan különös, hogy a jelek szerint senki nem tudott a templom létezéséről. Ha tényleg olyan nagy lenne, ahogy a rajzokon szerepel, akkor innen is látszódnia kellene. De a domb tetején nem volt semmi.

Tudás és hatalom, gondolta, még mindig ott kell, hogy legyenek, annak a dombnak a tetején… vagy talán a domb belsejében. Meg fogom találni őket. És a te emléked is ott van, te idegen isten, aki valaha emberek szolgáltak. Te már eltűntél, rég eltűntél, de az ősi kincsek, a kövek, talán még a kéziratok is ott vannak. És én meg fogom találni őket.

De először ki kell derítenie, hogy az itteniek tudnak-e valamit, és ha igen, mennyit. Lehet, hogy lassan, kövenként elhordták a templomot és megszerezték a domb valamennyi kincsét. Ha ez a helyzet, akkor meg kell tudnia, mit csináltak velük.

Bezárta a szobáját és lement a földszintre megnézni, csinált-e Julien valami ennivalót.