– Akkor szia. – intett Laurának, és kisétált a kórteremből. Laura egykedvűen nézte a plafont. Az Ugráson járt az esze. Becsukta a szemét. Elképzelte, ahogyan beszáll a liftbe, felmegy a legfelső emeletre, aztán felbiceg a tetőre, kimegy a szélére, és ugrik. És akkor vége minden bajnak. Akkor aztán vége.

Kinyitotta a szemét és megint a plafont nézte. Az éjjeliszekrényhez fordult, elvette a könyvet. Belelapozott, elolvasott néhány sort. Aztán a könyvet a mellére tette és mindkét kezével átölelte. Megint becsukta a szemét. Látta magát, ahogyan beszáll a liftbe és megnyomja a legfelső gombot, a lift megindul, felmegy a felhőkarcoló utolsó emeletére, onnan felbiceg a tető...

Kézbe kapta a könyvet, sebesen lapozni kezdte, hátha Christine beleírta valahová a címét vagy a telefonszámát. Háromszor is átlapozta az egész könyvet, de nem talált semmit.

Kétségbeesetten nyúlt a kapcsolóért, hogy hívja a nővért, de a keze megállt a levegőben. Már késő.

A lábait nézte. Vastag gipsz volt rajtuk. Mozdulni sem tud. Képtelen felpattanni és Christine után rohanni.

Lesütötte a szemét, felsóhajtott. Látta, amint beszáll a liftbe, és... Felmenni egy ház tetejére, és leugrani... Mi lehetne ennél szánalmasabb?

Összeszorította a szemét, eltorzult az arca. A rohadt életbe... Az egyetlen lehetőség volt ebben a rohadt életben! Christine-t látta maga előtt, amint az ágya szélén ül, látta az arcát, a mosolyát, a csalódottságát. És hirtelen megértette, miért is jött be meglátogatni őt: a barátságát ajánlotta fel. És ő elküldte.

Egyszerre keservesen bőgni kezdett. Elszalasztotta.

– Miért csináltam ezt, miért? – kérdezte magától. Úgy érezte, az egyetlen ember, aki a halálát kívánja, az ő maga. Senki más nem olyan ellenséges vele, mint ő saját magával. A kezével eltakarta az arcát.

Hogy a fenében találjam meg? Hol keressem? Hol kezdjek hozzá? Hogyan mondjam meg, hogy nem mondtam igazat?

Christine nem tudott elmenni. Csak kiment a folyosóra és megállt az ajtó mellett. Nem volt semmilyen terve, egyszerűen csak nem bírt elmenni, nem tudott úgy kisétálni innen, hogy tudja: Laura nemsokára meghal. Ezért megállt csak az ajtó mellett és várt. Hallgatózott. Most bement. Látta Laurát az ágyban, a takarón a könyvvel, a kezei az arcán, ahogy rázza a sírás.

Odament hozzá, leült az ágya szélére. Lehúzta a kezét a szeméről.

Laura hitetlenkedve nézte.

Egy esély az utolsó esély után. A legutolsó. Soha többé nem lesz még egy.

– Élni akarok... – mondta ki halkan, először életében. Christine megszorította a kezét.

– Tudom.

 3.

IGAZGATÓI BESZÉLGETŐFÜLKE, CIA FŐHADISZÁLLÁS. LANGLEY, VIRGINIA.

Október 1. vasárnap 21 óra 00 perc.

Az egyetlen dolog, ami nem hagyta nyugodni Sonját, az az HAC apparátusának jogtalan bevetése volt. Nem az egészet vetette be, csak egy kicsiny részét, de ami a lényeg volt, hogy mégis csak bevetette. Jogtalanul. Az, hogy Christine telefonja után azonnal elment, emberileg érthető. A szabályzat szerint járt el: átadta a parancsnokságot, ahogyan kell és vitte a Yakmaa telefont, hogy bármikor, bárhol el lehessen érni. Hogy a Gulfstreamet vette igénybe, az HAC saját repülőgépét, amit egyébként kizárólag ő használt, nem szabályos, de még belefér. De aztán jött a mobil logisztikai raktár, a felszerelés, a bázis, a járművek, aztán Francis, Gordon és Nelson, a Kicsinek adott megbízások, és ami legfőképpen zavarta: Doreen és Nickie.

Az HAC főnöke magánügyben bevetette az HAC apparátusát. Ez egyértelmű: haditörvényszék. Felmentik tisztségéből, megfosztják rangjától, az akció összes költségének megtérítésére kötelezik és börtönbe zárják. Ez a második legrosszabb, ami történhet. A legrosszabb, hogy ugyanezt teszik Nickie-vel és Doreennal is. Ha netalán mégsem lenne hadbíróság az ügyből, akkor az azért van, mert az HAC egy olyan szupertitkos egység, ami nincs is. Bizonyos körökben nyílt titok, hogy a CIA-nak van egy likvidálásokkal foglalkozó részlege, de biztosat csak néhány beavatott tud. Ha tehát nem lenne tárgyalás, az az HAC titok-státuszának megőrzése érdekében történne így, ami azt jelenti, hogy a beavatottak egy nagyon szűk köre fog dönteni. Ami vagy jobb, mint a hadbíróság, vagy sokkal rosszabb.

Sonja, amint megérkezett az HAC Főhadiszállására, felhívta Mr. Rickmant, a CIA igazgatóját, és magánbeszélgetést kért mára, sürgős ügyben. Mr. Rickman egy kicsivel megtoldotta egyébként is nagyon hosszú munkaidejét, hogy találkozhasson Sonjával, mert Sonja a CIA legfontosabb ügynöke volt. Hivatalból nem értesült a Philadelphiában történő dolgokról, csupán a tévében látott ezt-azt és olvasott róla az újságban.

A "magánbeszélgetés az igazgatóval" kiváltságos dolog, alig két tucat ember van a világon, aki ilyesmit kérhet, és csak kettő, aki bármilyen helyzetben haladéktalanul meg is kapja: az egyik az elnök, a másik Sonja. A magánbeszélgetés mindig négyszemközt folyik, egy lehallgatástól védett fülkében.

Sonja nem teketóriázott, rögtön a lényegre tért, amint a fülke ajtaja bezárult mögöttük. Részletekbe nem ment bele, nem említette, hogy például hogyan halt meg Sweety, csak azt mondta el, hogy mit csinált és miért. Azt mondta, Doreen és Nickie mindvégig úgy hitték, csak gyakorlat.

Mr. Rickman sokáig hallgatott, legalább tíz percig csendben gondolkodott, Sonja pedig türelmesen várt.

Mr. Rickman előtt nem volt titok, hogy Sonja gyengéd érzelmeket táplál Nickie és Doreen iránt, és teljesen biztos volt benne, hogy a két lány pontosan tudta, mit csinál, mit vállal, és Sonja most csak őket akarja megvédeni azzal, hogy mindent magára vállal.

– Mit vársz tőlem, Sonja? – kérdezte végül Mr. Rickman – Hadbíróságról az HAC esetében szó sem lehet! Mit kéne most tennem? Ha összeállítok egy bizottságot, hogy vizsgálja ki az ügyet, akkor valamilyen eredményre jutnunk kell, de milyenre? Ha holnap reggel azt kérdezik, ki az, akiért a tűzbe merném tenni a kezem, hogy nem korrupt, mindössze öt ilyen embert tudnék mondani és te vagy az egyik. Ha azt kérdeznék, kit tartok a legprofibb ügynöknek a Cégnél, azt mondanám: téged. Amióta átalakítottad az HAC-t, jobban alszom. Vége az amatőr hibák és a gyűlölet korának. Ha lekerülnél a posztodról, kit teszek a helyedre? És mi lesz annak az eredménye? Senkit sem tudok odatenni! – Mr. Rickman tanácstalanul széttárta a karját – Nincs rá ember. Mondjuk összecsődítek egy bizottságot, átnézzük az anyagokat, megállapítjuk a teljesen nyilvánvalót: szabálytalanul, de emberileg érthetően jártál el, végeredményben hasznára voltál a világnak, és mérlegelve azt a tényt, hogy senki sehol a világon nem tudna a helyedre állni, végül azt mondanánk: ejnye-bejnye, Sonja, ilyet többé ne csinálj! Pedig tudjuk, hogy felesleges mondani, mert értelmes, felnőtt ember vagy, aki soha ez előtt nem tett ilyet, és ez után sem fog. Hívjak össze egy bizottságot, hogy azt mondjuk neked: ejnye-bejnye? Mondjuk azt: Sonja, fizesd meg a felszerelés használatát? De hogyan? Küldjünk neked számlát? Csak egy egész kicsit lenne furcsa! Mekkora összeg lehet? Pár ezres. Piti összeg az HAC költségvetése számára, és piti összeg neked is. Hitelkártya? Fogadjunk el csekket? Egyszer csak befizetnél az HAC számlájára néhány ezer dollárt. Következmény? Hogyan jelenne meg, mint micsoda? Az HAC-nek megvan a maga költségvetése, ha valami tönkremegy, kap helyette újat, ha valamit elhasznált, kap másikat, de az HAC nem keres pénzt. Nem pénzkereső részleg! Érted, amit mondok? Persze, hogy érted. Semmit sem tudok csinálni. Ha összehívnék egy bizottságot, megállapíthatná, amit mindketten tudunk, és nem tehetne veled semmit, nem állíthat hadbíróság elé, nem függeszthet fel, nem helyezhet más pozícióba, nem rúghat ki, és nem mondhatja, hogy fizesd meg, amit használtál. Az egyetlen, amit tehet, hogy azt mondja: ejnye-bejnye. Úgyhogy én most azt mondom neked: Sonja, ejnye-bejnye, rossz kislány! Kész. Nincs szükség bizottságra.

– Akkor miben maradjunk? – kérdezte Sonja.

– Mindig is bíztam az ítélőképességedben, és sohasem bántam meg. Maradjunk abban, hogy ami Philadelphiába történt, egyszerű gyakorlat volt. Ne legyen nyoma sehol az akciónak. Piti ügy, felejtsük el.

– Értettem. – mondta Sonja – És köszönöm.

A magánbeszélgetés után Sonja az HAC Főhadiszállására indult, Mr. Rickman pedig az irodájába ment, lenyitotta a bárszekrényt és töltött magának egy pohárka brandy-t. Megállt az ablak előtt és kortyolgatás közben elmerengett azon, amit Sonjától hallott.

Egyszerre félmosoly jelent meg az arcán.

– Nem mondom, ezek aztán piszkosul rácsesztek!

 4.

SONJA LAKOSZTÁLYA, HAC FŐHADISZÁLLÁS. RICHMOND, VIRGINIA.

Október 1. vasárnap 23 óra 37 perc.

Doreen és Nickie a hálószobában öltözködtek, lenge, szexi ruhába bújtak, amilyet Sonja szeretett: alig combközépig érő, áttetsző hálóing, alatta hófehér bugyi.

Ilyenkor sosem beszélgettek, és egymásra sem néztek. Csak tették a dolguk.

Amikor elkészültek, mentek, hogy megkeressék Sonját. Elsőként a fürdőszobába néztek be, de nem volt ott. Utána a nappali következett, de Sonja ott sem volt.

A lakosztály nem állt sok helyiségből, nem nagyon lehetett elrejtőzni. Nickie és Doreen bekukkantottak a konyhába, majd bekopogtak a vécéajtón, de nem jött válasz. Sonja már csak egy helyen lehetett, ha ott sincs, akkor elhagyta a lakosztályt, amit szó nélkül még sohasem hagyott el.

A lakosztály legvégében volt egy szoba, nagyobb, mint a háló, kisebb, mint a nappali. Semmire sem használták, egy majdnem teljesen üres szekrény állt benne, egy majdnem teljesen üres könyvespolc, egy kis asztal, két szék és egy ágy a falnál.

Doreen bekopogott. Nem jött válasz. Benyitott. Amint résnyire nyílt az ajtó, látta, hogy ég bent a villany. Hamarosan Sonját is észrevette: az asztalnak támaszkodva őt nézte. Amikor Doreen és utána Nickie is beléptek, Sonja elfordult. Nem szólt semmit, és nem is mosolygott, mint szokott, amikor lenge ruhában látja a szeretőit.

Az első, amit Nickie Sonja komolysága után észrevett, az ágy volt: meg volt vetve. Nickie arra gondolt, Sonja azt találta ki, hogy ezen a kis ágyon szeretkezzenek.

Doreen Sonja elé állt, de Sonja nem fordult hozzá. Doreen sem értette Sonja sosem látott hangulatát, azt hitte, még mindig Christine miatt szomorú.

Megérintette az arcát. Sonja megmozdult, megfogta a kezét, megpuszilta, az arcához szorította. Becsukta a szemét.

Amikor felnézett, könny remegett a szemében. Elengedte Doreen kezét, és Nickie-ét fogta meg. Az arcához szorította, megpuszilta. Azután elengedte.

– Elképzelek egy embert... – szólalt meg elcsukló hangon és egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából – aki hirtelen felindulásból megöl valakit, felugrik az asztal mellől, felkap egy kést, és belevágja a másik tüdejébe. Egy pillanatig mámoros érzés. Egy pillanatig, mintha mindenható volna. Egy pillanatig, amíg az indulat kitart, azt hiszi, minden rendben van. Azután az indulat elszáll, és már nem hiszi egyiket sem. Csak áll ott... döbbenten...és néz le a földre... ahol meghalt egy ember, és vele az ő élete... az egész jövője, az álmai... minden. Úgy... másfél hete... – Sonjának patakokban folytak a könnyei – a saját szememmel láttam... kilenc embert, amint felébredtek. És csak álltak ott döbbenten... ámulva azon, hogy hol vannak, hová süllyedtek. És most... ezt érzem én is. Felébredtem, és hirtelen... nem tudom, mit keresek én itt, hogyan jutottam el idáig. – átölelte Doreent és Nickie-t, mint szokta, de ebben a mostani ölelésben nem volt erotika – Vak voltam, és a vakság nem mentség. Annyira... annyira... annyira magával ragadott, amit éreztem, hogy fel sem merült bennem, hogy ti... hogy ti nem...nem azt... – Sonja bőgni kezdett, a fájdalomtól remegett – Hogy ti nem azt érzitek, amit én. Nem tudom, hogyan lehet ezt... egy ilyet jóvá tenni? Megöltem azokat, akik ezt tették a húgommal. Én nem tudom... hogy... hogy mit csináljak. El sem tudom képzelni, hogyan hozom majd ezt helyre, de mindent... mindent meg fogok próbálni! Nickie, Doreen, én... esküszöm, hogy valahogyan helyrehozom, amennyire lehet. Esküszöm. Esküszöm!

Sonja nem egyszer mondta már, hogy semmi sem dühíti fel annyira, mint amikor valaki játszik mások életével. Doreen és Nickie azt hitték, hogy Sonja azért van így kiborulva, mert elcsalta őket Philadelphiába, hogy vegyenek részt egy magánakcióban. Sonja még nem számolt be a Langley-ben tett látogatása eredményéről, ezért azt hitték, hadbíróság lesz az ügyből. Aggódtak Sonjáért.

És akkor Sonja kimondta.

– Soha többé... soha többé, értitek, lányok... Doreen, Nickie, soha többé...soha többé nem kell... azt tennetek. Soha többé! Nem kell, hogy még egyszer, valaha is... – Sonja képtelen volt kimondani azt a szót, hogy "kinyalni" – hogy valaha is... azt tegyétek. Soha többé nem kell bebújnotok az ágyamba. – Doreen és Nickie megdermedtek, hirtelen megértették, miről beszél Sonja, és miért van kiborulva – Mostantól nem kell többé, hogy... úgy érintsetek. Szeretlek titeket, azt hittem, a szex csak közelebb hoz, azt hittem... hogy ezzel... megjutalmazlak titeket. – Sonja hitetlenkedve megrázta a fejét. Képtelen volt elhinni, hogy ezt valamikor tényleg így gondolta.

Elengedte Doreent és Nickie-t, szétváltak. Kisírt szemekkel nézett rájuk.

– Istenem... lányok... – Sonja széttárta a karját – Miért... miért nem szóltatok érte? Négy éven át... Miért nem? – leeresztette a kezét, a fejét ingatta. Nem volt rájuk dühös, csak tanácstalan. – Én nem vagyok ilyen. Tudunk beszélgetni... lányok, mi bármiről tudunk beszélgetni, bármiről. Csak annyit kellett volna mondanotok: "Sonja, én ezt nem akarom", és kész. Én jó ember vagyok. És egy jó ember, nem bánt jókat. Azt nem szabad.

Sonja lehajtotta a fejét. A szemét törölgette. Hirtelen tudta a választ, hogy miért nem szóltak. Olyan világos volt. Felnézett Doreen és Nickie könnyes arcára.

– Nem. – mondta – Nem tartoztok semmivel. Inkább én. Felsóhajtott, ellépett kettőjük között, és az ajtóhoz ment. Megfogta a kilincset, visszafordult. Most már nem voltak könnyek.

– Ha akartok egy lenti szobát, a szekció többi tagjának szobái mellett, válasszátok ki. – mondta – De maradhattok is. Nyugodtan. Ti mindketten gyönyörű szépek vagytok, és még soha, senki mással nem élveztem annyira a szexet, mint veletek, de amikor rájöttem, hogy mit tettem, egyszerre elveszítettem a szexuális érdeklődésemet. Megszűnt létezni. Mintha elfújták volna. Itt áll ez a szoba üresen, mostantól ez az én hálóm, a tiétek a másik. Lehet így is. Tudjátok... nekem Leszboszi Cápának kell lennem, mert ez az egyetlen módja a túlélésnek a CIA-ban. Ha másmilyen vagyok, többé nem leszek képes megtartani az HAC szuverenitását. És az beláthatatlan következményekkel járna. De hiba volt a magánéletben is Leszboszi Cápának lennem. Bocsánatot kérek érte. Soha többé nem fordul elő.

Sonja lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Eszébe jutott valami. Megint visszafordult.

– Beszéltem Johnnal, elmondtam neki, hogy mi történt Philadelphiában. Azt mondta, felejtsük el. Nincs hadbíróság. Semmi sem fog történni. – Sonja kilépett az ajtón – Lent leszek. – mondta, aztán becsukta az ajtót, hogy Doreen és Nickie megbeszéljék, amit meg akarnak.

A fürdőszobába ment, gyorsan rendbe hozta az arcát, aztán elhagyta a lakosztályt és átment a harmadik emeleti tévészobába, ahol annyira szeretett pihenni.

Bekapcsolta a tévét, de nem érdekelte, hogy mi megy, levette a hangot, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és becsukta a szemét.

Miután lerendezték Folberg villáját és embereit, Sonja úgy döntött, hogy szabadságot vesz ki, és elutazik tíz napra. Elmondhatta volna Nickie-nek, ott a kocsiban, a reptérre menet, hogy vége van, hogy nem kell többé a kedvére tenniük, de akkor és ott nem volt igazi alkalom. Nem mondhatta el. Egy kocsiban, kutyafuttában nem. Nem tudta, mi lesz, miután beszél a lányokkal, ezért még előtte látni akarta Christine-t. Szüksége volt arra a tíz együtt töltött napra, majdnem akkora szüksége volt rá, mint Christine-nek.

Sonja azon merengett, hogy miként tegye jóvá, amit tett, közben egyre álmosabb lett és kis híján el is aludt. Kinyílt az ajtó, ketten jöttek be. A második becsukta maga után az ajtót. Sonja nem nézett rájuk, de a mozgásuk alapján felismerte őket.

Mindketten tornacipőt és farmert viseltek, Doreen pólót, Nickie vékony pulóvert.

Doreen leült Sonja mellé, Nickie a kanapé ajtó felőli karfáján foglalt helyet.

– Sonja, átgondoltuk ezeket a... dolgokat. – szólalt meg Doreen – Én leköltözöm a többiek mellé, választok egy üres szobát. Nickie fent marad veled. Én... én azért megyek le, mert van valaki, akit... kiszemeltem magamnak és szeretném, ha kialakulna köztünk valami.

Sonja tudomásul vette. Fájdalmat érzett, amiért Doreen elmegy, hirtelen olyan üres lesz nélküle a lakosztály. Hálás volt, amiért Nickie marad, mert ha ő is elmegy, akkor az otthona teljesen kihal.

– Sonja... – szólalt meg Nickie – Nagyon jó, hogy így alakultak a dolgok, de abban tévedsz, hogy ez is olyan volt, mint amit Hartmanék tettek Christine-nel. Nem olyan volt, egyáltalán nem. Jó volt, csak... csak... Érted.

Sonja értette. Szeretkezés közben valaki mást képzeltek oda helyette. Semmiség. Igazán semmiség. Drága vagy, Nickie. Csendben maradtak. A tévé olyan halk volt, hogy csupán háttérzajként szolgált. Nem bánták, hogy be van kapcsolva.

Nickie kipattintotta a Trident pengéjét. A pengénél fogta meg a kést, hogy érezze az acél megnyugtató hűvösséget. A tévét figyelte, bár nem érdekelte. Csak maradni akart, itt, Sonja mellett. Hogy éreztesse vele, hogy ami történt, az nem baj. Még mindig úgy érezte, hogy iszonyú sokkal tartozik neki.

Doreen is a tévét nézte. Valamilyen természetfilm ment valamilyen madárról.

Fogalma sem volt, milyen madár ez, de nem is érdekelte. Sonjához fordult. Elnézte őt. Bárcsak úgy tudná szeretni... Az az egyetlen egy dolog, ami a problémát okozta, eltűnt. Rosszul érezte magát, amiért leköltözik, de muszáj volt mennie. Már bedilizett az állandó Stenley Hutchinsonról való fantáziálgatástól. Őrülten hiányzott neki egy férfitest. Amikor arra gondolt az elmúlt években, hogy egyszer véget ér a szex Sonjával, mindig úgy képzelte, hogy egyszerűen csak nem lesz többé. Sosem gondolta, hogy fájdalmas lesz, amikor abbahagyják.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy hirtelen milyen elkeserítően komolytalannak, sőt, egyenesen nevetségesnek tűnt a félelme, hogy ha kitálal Sonjának, Sonja bántani fogja. Teljes képtelenség. Most már tudta. Nem csak Sonja volt vak.

Doreen Sonjához hajolt, átfogta a vállát, és maga felé húzta. Sonja már félig aludt, de azonnal értette, mit akar Doreen. Melegség öntötte el. Kilépett a papucsából, a lábát felhúzta a kanapéra, a fejét Doreen ölébe hajtotta.

Nickie végignézett Sonján, aztán Doreenra tévedt a tekintete. Doreen elmegy. Ez jó. Örült, hogy egyedül marad Sonjával. Ő volt az első szerető, és fájt neki, amikor Doreen is beköltözött a lakosztályba. Amikor Sonja először rántotta be az ágyába, halálra rémült, de aztán rájött, hogy Sonja a szex révén kiemelte őt a többiek közül. Nem volt leszbikus, de elviselte, örült volna, ha szex nélkül is több tudna lenni Sonjának, mint a többiek, de olyan sok rangfokozat volt közöttük, hogy nem tartotta lehetségesnek. Semmi baja nem volt Doreennal, szerette, mint barátot, csodálta, mint bajtársat, de állandóan ott volt, mint egy legyőzhetetlen vetélytárs.

Ugyanolyan rangban voltak, ugyanannyi fizetést kaptak, Sonja ugyanannyit foglalkozott velük, és mégis egy senkinek érezte magát Doreen mellett. Mert az ő múltja nem fénylett aranyérmektől, ő sosem állt dobogók tetején, neki soha nem játszották a himnuszt. Doreen tizenévesen egy vagyont keresett, ő meg egy fillért sem. Doreen azonnal a csúcsra jutott a CIA-ban, ő meg hosszú-hosszú-hosszú éveken át csak főzte a rohadt kávékat és csinálta a rohadt szendvicseket.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. Most, hogy Doreen elmegy, most igazán nélkülözhetetlenné teszi magát Sonjánál, és akkor Sonja sohasem küldi el.

Doreen félresöpört egy tincset Sonja arcából. Valami nedveshez ért az ujja.

Előrehajolt, lenézett Sonja arcára: könnyes volt. Doreen a kezével letörölte a könnyeket.

– Nincs baj, Sonja. – mondta vigasztaló hangon.

Sonja görcsösen zokogni kezdett.

Ő jó ember. És egy jó ember nem bánt jókat. Azt nem szabad.

EPILÓGUS

 1.

DRÁGASÁGOK UTCÁJA. HUELGOAT, FRANCIAORSZÁG.

Október 11. szerda Zónaidő: 12 óra 07 perc.

Huelgoat csendes, kedves kis városka, amely erdeivel, folyóival és tavaival odavonzza a felüdülni vágyó turistákat. A Drágaságok Utcája valójában egyáltalán nem volt drága, az elnevezés inkább csak olyan, többségében egyéni tárgyakat árusító pavilonokra és üzletekre vonatkozott, ahol a szívnek, és nem a pénztárcának drága holmikat lehetett vásárolni. Legalábbis ez volt a reklámszlogen.

A Drágaságok Utcája elejétől, a bal oldalon a hetedik üzlet a Jean-Jacques bácsi boltja. Az üzlet afféle vegyesbolt volt, ahol mindent lehetett kapni, a radírgumitól kezdve a benzineskannán át a repülőmodellig és a svájci tiszti bicskáig bezárólag. Jean-Jacques bácsi öreg kereskedő volt, aki Korzikáról költözött át, mert az ottani viszonyok már nem feleltek meg neki. Nagyon viccesen nézett ki, egy kicsit úgy, mint ahogyan a turisták elképzelik a századelő vidéki francia kereskedőjét, aki a tisztesség és a vásárlói iránti alázat mintaképe. Jean-Jacques bácsit valójában Philip Fremont-nak hívták. Még valójában pedig Kenneth Folbergnek.

Folberg mély meggyőződéssel hitte magáról, hogy zseni. Kitűnően beszélt franciául, gyerekkora óta tanulta a nyelvet, rengetegszer járt titokban az országban, és mindig úgy intézte, hogy legyen a közvetlen emberei közül legalább egy, akinek a francia az anyanyelve. Még mielőtt elkezdte a zsarolást, kitalált két áléletet, arra az esetre, ha nagyon nagy bajba kerülne. Az egyik egy kicsit bolondos, idős francia kereskedő, a másik egy dúsgazdag üzletember, aki Hamburgban él. Azért választotta a francia kereskedőt, mert a német üzletember esetében alig változott volna a külseje és az életmódja, így pedig túlságosan könnyen meg lehetett volna találni. Semmit sem tudott azokról, akik üldözték, csak azt, hogy profik. És ennyi neki elég is volt. Mindent bevetett, amit csak tudott, olyan mértékben álcázta saját személyazonosságát, testőreiét, és tényleges vagyonát, hogy azt hitte, senki sem akadhatna rá. Úgy tervezte, Jean-Jacques bácsi lesz, amíg elül a vihar, és még egy évig a biztonság kedvéért. Azután keres egy iskolát, ahová nagyon gazdag családok gyermekei járnak és újra kezdi a zsarolást. De addig, ezt szigorúan megfogadta, távol tartja magát a zsarolástól.

Jean-Jacques bácsi délelőtt tízkor nyitott (merthogy a "turisták lusta népek"), és délután hatkor zárt be. A forgalom változó volt, volt, hogy lépni nem lehetett a tömegtől, és olyan is volt, hogy a bolt egy teljes órán át üresen pangott.

Ezen a napon reggel óta esett. Az elmúlt két órában mindössze három ember tért be az üzletbe: egy helybéli vécépapírért, és két japán turista, akik Fuji filmet és térképet vettek, de fél óráig nézték a árukínálatot. Folberg nem bánta, ha nincs vevő, mert ezzel az üzlettel úgy sem lehetett elég pénzt keresni. Amikor üres volt a bolt, elüldögélt magában, nézte a tévét, olvasgatott, vagy arról az időről ábrándozott, amikor majd újrakezdi a zsaroló szakmát. Ha pedig voltak vevők, alakított, játszotta a szerepét, és pazarnak érezte magát benne.

Folberg huszonegy napja lépett le Philadelphiából. Ebben a huszonegy napban sok minden történt. Szeptember 20-án, azon a napon, amelyiken megtámadták a villáját, a vagyona meghaladta a harminc millió dollárt. Zsarolásokból életében százmillió dollárnál is többet tudott összeszedni, viszont rengeteget költött, információkra, szervezetére és fényűző életvitelére. Három számlája volt: egy Los Angelesben, ezen három millió dollárt tartott, egy a Kanári-szigeteken, tizenkét millió dollárral, és egy Sydney- ben, ahol öt millió dollárja volt. Ezen kívül festményben öt millió, ékszerben három millió és készpénzben, széfben elrejtve, két millió néhányszázezer. Szeptember 21-én, késő délután, amikor megpróbált Los Angelesből pénzt átutaltatni egy londoni számlára, a legnagyobb döbbenettel hallgatta, miszerint nincs is számlája. A gutaütés kerülgette. Három éve nem nyúlt a Los Angeles-i bankbetétjéhez, járni pedig csak egyetlen egyszer járt ott: hét éve, amikor megnyitotta, így senki nem is emlékezett rá. A Kanári szigeteki bankjában, ahová legutóbb két hónapja utalt át pénzt, emlékeztek rá, viszont arra is, hogy szeptember 22-én az összes pénzét kivette és a számláját megszüntette. Ekkor Folberg körülbelül egy órára elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, Sydney- ben található bankját hívta. Az igazgató beszélni akart vele, és azzal kezdte, hogy gratulált, amiért ilyen nagylelkű. Folberg ismételten elveszítette az eszméletét. Az agyvérzés határán állt, egyetlen nap alatt elveszített húsz millió dollárt. (A pénzt Kicsi szedte le a számláiról, majd szétosztotta jótékonysági célokra.) Öt millió dollár értékű festménygyűjteményéből közel négy millió dollár értékű kép a villájával együtt hamvadt el. A többi festménye afrikai házában volt, ahová nem mehetett, mert köztudott volt, hogy van egy háza Afrikában. Két millió dollárnyi ékszert őrzött egy Fidzsi-szigeteki bank széfjében, amiről semmit sem tudott és aminek utána sem mert nézni, ötszázezer dollár értékben tartott arany ékszert a francia kereskedő áléletének házában elrejtve, ötszázezer dollárnyi ékszert pedig a német kereskedő házában, de arról sem tudott semmit. Összesen mintegy fél millió dollárja volt készpénzben, és ugyanennyi ékszerben, plusz egy vegyeskereskedés feltöltött raktárkészlettel. A többihez vagy nem fért hozzá, vagy nem mert hozzáférni, vagy elvesztette. Így az emberei szép lassan leléptek tőle, mert úgy érezték, túlságosan meggyengült. Két embere maradt meg, akik hittek benne, hogy egyszer megint minden a régi lesz. Ők viszont nem kísérhették éjjel-nappal, mert nem illettek az öreg kereskedőhöz.

Egyikük a házban tartózkodott, nehogy betörjenek, a másik pedig egész nap a környéken csatangolt és sohasem távolodott olyan messze az üzlettől, hogy riasztás esetén ne érjen oda fél percen belül.

Doreen egész idő alatt Folberg nyomában volt, az órájába rejtett jeladó által sugárzott jelek segítségével követte. Folberg négy napig ide-oda utazgatott, aztán letelepedett Franciaországban és felöltötte Jean-Jacques bácsi személyazonosságát. Ekkor letette az órát, és nem vette fel többé. Doreen elhelyezett egy jeladót a Jean-Jacques bácsi órában is, ami az órának kitalált történet szerint Folberg új személyazonosságának apjáé volt, aki már meghalt, ezért ez a legfontosabb emléke tőle.

Folberg úgy vélte, annak oka, hogy még él, némi szerencse és egy jó adag zsenialitás. Azt hitte, hogy a lövész, aki a villája udvarán rálőtt, elhibázta.

Azt hitte, hogy ellenségei követték egy darabig, de aztán nyomát vesztették.

Mindkét elképzelés súlyos tévedés volt.

Sonja azért hagyta életben, azért hagyta elmenekülni, hogy az esetleges titkos széfjeinek és raktárainak a nyomára bukkanjon. A villában tárolt, zsarolásra használt anyagokat, videokazettákat, hangfelvételeket, floppy-kat, CD-ket és dokumentumokat Folberg megsemmisítette, amikor az ostrom elkezdődött, arra számítva, hogy nemsokára hemzsegni fognak a házban a rendőrök és nehogy megtalálják. Sonja attól tartott, hogy Folbergnek valahol vannak másolatai, és amikor megszorul anyagilag, elad ezt-azt szennylapoknak vagy szenzációhajhász tévécsatornáknak, vagy van néhány ügyvédnél letétbe helyezve néhány doboz, tele borzalmakkal, azzal az utasítással, hogy halála esetén a dobozok tartalmát nyilvánosságra kell hozni. És Sonja nagyon nem szeretette volna viszont látni Christine szenvedő arcát egy újság címlapján. Az túl sok jó embert tenne tönkre.

Ezért Sonja hagyta Folberget elszökni, megfigyelés alatt tartotta, és szép lassan kivárta, amíg elvezeti a titkos rejtekhelyeire.

Folberg őrzött kompromittáló anyagokat egy londoni bank egyik széfjében, az afrikai házában, és a Jean-Jacques bácsi házában. Sonja az egészet megsemmisítette.

Folberg a pult mögött ült és egy helyi újságot olvasgatott, amiben egyetlen szó sem esett a philadelphiai eseményekről. Négy turista lépett az üzletbe. Már első pillantásra felismerte a turistákat. Amerikai turisták, már ezt is felismerte.

Egy ötven körüli és két huszonéves nő, és egy hatvan felé járó férfi. Egy család. Letette az újságot és köszöntötte őket, megkérdezte, miben segíthet.

Az egyik fiatal nő hátrament, a fésűk és hajszárítók polcához, a többiek térképet, Fuji-filmet, kulcstartót, képeslapokat, és egy rendkívül idétlen "helyi szellem"-ről készült harminc centi magas fa szobrot vásároltak, majd mindannyian távoztak.

Nyolc perccel később rákezdett az eső, mintha dézsából öntenek. Az utca teljesen elnéptelenedett. Folberg úgy vélte, most egy jó ideig csend lesz. Voltak dolgok, amiket a Watson igazgatójaként sohasem engedhetett meg magának, mert nem volt rá ideje. Például sohasem tudott végignézni egy egész baseball vagy amerikai futball bajnokságot. Elhatározta, hogy amíg rejtőzködő életmódot folytat, rengeteg meccset néz majd meg, és a módszerét is átgondolja, mert még nem tökéletes. Ha az lenne, senki nem akadt volna rá.

Nyílt az ajtó. Az ajtó fölé akasztott csengettyűk megkondultak. Folberg felnézett. Egy viharkabátba burkolózó, gumicsizmás nő lépett be. Becsukta maga után az ajtót.

– Jó napot! – köszönt a nő franciául.

Tipikus párizsi kiejtés, állapította meg magában Folberg.

– Jó napot kívánok, hölgyem! Miben lehetek a segítségére? – érdeklődött Jean-Jacques bácsi szolgálatkészen.

A nő elindult a pult felé.

– Huh! Ez az idő! Huh! Szörnyű! Reggel óta szakad! Jean-Jacques bácsi a tévéjére bökött.

– Azt mondják, egész nap esni fog. – mondta.

– Átkozott időjárás!

– Az égiek megharagudtak ránk. – bökött Jean-Jacques bácsi a ceruzájával az ég felé – Bár bizonyos veteményeknek jót tesz a sok eső.

A nő a kezével az arcát törülgette. Nagy levegőket vett, mint aki messziről futott.

– Fújja csak ki magát, hölgyem, nyugodtan.

– Köszönöm.

– Mondja, nem kér egy teát? Mezei virág tea, a hét elején magam szedtem a hozzávalókat. Mintha csak éreztem volna, hogy ilyen csúfra fordul ez a fránya időjárás. – Folberg csodálta magát az álcázási zsenijéért. Mezei virág tea...fránya időjárás...

– Oh, nagyon szépen köszönöm! Köszönöm szépen! – hálálkodott a nő – Egy jó forró tea jól fog esni. Ön igazán kedves!

– Ugyan! Semmiség. – Jean-Jacques bácsi vizet töltött a teáskannába és felrakta a kis tűzhelyre forrni – Ismerős errefelé?

– Azt nem mondhatnám. Párizsi vagyok, tudja?

– A fény városa! A nő nevetett.

– És Huelgoat-t minek nevezik? – kérdezte. Jean-Jacques bácsi szárított szirmokat vett ki egy dobozkából.

– Maga szerint? – kacsintott a nőre. A nő jóízűen nevetett.

Jean-Jacques bácsi három perc alatt elkészült a teával. Kitöltötte két bögrébe, az egyiket a nőnek adta, a másikat kortyolgatni kezdte.

– Egyébként mi szél hozta? – kérdezte két korty között.

– Keresek valakit. – a nő mélyen beszívta a tea illatát, de még nem ivott belőle.

– Én még csak nemrég költöztem ide, de azért megpróbálok segíteni. – ajánlkozott Jean-Jacques bácsi – Mit tud az illetőről? Tudja a nevét?

– Igen. – bólintott a nő – Úgy hívják: Kenneth Folberg. Jean-Jacques bácsi eltűnt a semmiben, csak Folberg maradt.

Rémületében összerogyott. A pult szélébe kapaszkodva tornászta fel magát.

Halottsápadt arccal nézett a nőre.

A nő úgy állt ott, jobb kezében gőzölgő teásbögrét tartva, mint egy kimerevített kép. Az arca, akár egy kőmaszk, a szeme, mint a lézer. Amikor megszólalt, a hangja metsző volt, akár egy Tokugawa-kori acélpenge.

– Micsoda maskara, Folberg! – mondta Sonja megvetően – Biztosan azt hiszed, hogy okos vagy, ugye? Hadd világosítsalak fel. Az elmúlt huszonegy napban mindig tudtam, hogy hol vagy. Én voltam a macska, Folberg, és te az egér.

Folberg görcsösen zihált, alig bírt állni. Bevizelt a nadrágjába, de észre sem vette.

– Zsarolók Királya. Modern Frankenstein. Lángelméjű Pszichiáter. – Sonja nemet intett a fejével – Nekem te csak egy őrült vagy, Folberg. Nézd, milyen halált találtam ki neked.

Sonja a pult széléhez csapta a bögrét, a kerámia darabokra tört, a tea kifolyt a földre. Csak a fül maradt a kezében. Elkapta Folberg ruháját a mellkasán, megrántotta, a férfi felsőteste a kettőjük között húzódó pultra került. Egyetlen gyors, szakszerű mozdulattal, a kezében tartott egy centi széles, ívelt bögrefület Folberg bal szemgödrén keresztül felnyomta a homloklebenyébe. Ezután megragadta a férfi haját és állát, és hátralökte. Folberg felborította a tévéjét, a székét és elsodort egy kis asztalt a pult mögött, majd elterült a földön. Úgy rángatózott, dobálta magát, mint akit az áram ráz.

Sonja elindult az ajtó felé. Tudta, hogy Folberg menthetetlen, és hogy kínhalál vár rá. Kilépett az ajtón a szakadó esőbe. Senki nem járt a közelben. Az országút felé vette az irányt. Néhány perccel később Doreen és Nickie is elhagyták a helyszínt.

Sonja többé már nem gondolt Folbergre.

2.

SUMASHITEMPURA ÉTTEREM. TOKIÓ, JAPÁN.

Október 12. csütörtök Zónaidő: 13 óra 28 perc.

Masutatsu Sumashi szakácsmester fából, üvegből és papírból, tradicionális stílusban épült, csendes és igen előkelő tempura-vendéglője egy kis domb tetején állt. Nagyon drága helynek számított, de voltak, akik minden nap több órát utaztak, hogy itt költhessék el reggelijüket, ebédjüket vagy vacsorájukat.

Sumashi mester garnélából, tintahalból, angolnából és kagylóból készült tempurája minden ínyenc szerint megérte a fáradságos utazást. Az étteremben hagyományos hangszereken játszó művészek szolgáltatták a zenét, akik egész nap váltották egymást. Éppen egy ősz hajú, kimonós nő énekelt a bejárati ajtóval szemközti falnál elhelyezett kis színpadon, dalát ősi, egyhúrú pengetős hangszeren kísérte. A szomorú dal a 47 roninról szólt, akik évszázadokkal ezelőtt bosszút álltak uruk, Asano Naganori "gyilkosán", majd rituális öngyilkosságot, seppukut követtek el. A Sengakuji templomban álló síremlékük zarándokhely. A Sumashi Tempura Étterem elülső és bal oldalának ablakaiból szép kilátás nyílt a templomra.

A Walthaus-botrány még mindig napirenden volt, bár már egy kicsivel kevesebb időt szenteltek neki a hírműsorokban. Moore ellen vádat emeltek többrendbeli hivatali veszélyeztetés miatt. Moore nem ellenkezett. Nagyon sok év börtön várt rá. Négyszázezer dollárt ajánlottak fel, ha megírja a sztorit. Moore elvállalta.

Alapítványt hozott létre Walthaus áldozatainak megsegítésére.

Patrícia Turner nem jelentkezett, Moore meg tudta érteni. Éjszakánként a jövőjén elmélkedett, azon, hogy mi lenne a leghasznosabb a világ számára. Ha megöli magát, abban csak egy jó van: hogy megszűnik a fájdalma. Az pedig önzés. Azok fájdalma, akiket Walthaus kezére adott, a halála által nem szűnik meg. Tudta, hogy a dolgok menthetetlenül, végérvényesen tönkrementek, már soha nem lehet olyan, mint Tom Clifford és Jack Black. A gyerekkori álom most már örökre elérhetetlen. Ennek felismerésébe a szíve szakadt bele. A halál és a fájdalom élete részévé vált, nem akarta elkerülni többé egyiket sem. Nem volt más vágya, mint segíteni azokon a nőkön, akiket bántottak.

Cory otthon, Detroitban, új szenvedélynek hódolt: minden hírműsort megnézett a tévében. Ahogy Christine nővére mondta: a Corleone-fivérekre rászakadt az ég.

Sokáig aludni is alig mert, mert félt, hogy Karén Thompson elmegy érte. A hírműsorok egyöntetűen arról számoltak be, hogy a kínai maffia, a Triád irtotta ki a Watson nagymenőit. A vér megfagyott az ereiben, ha azt találgatta, hogy vajon ki a fene lehet valójában Karén. A közelében sem járt az igazságnak. Azt hitte, egy kínai keresztapa szeretője.

Gabe Rodderick, ígéretéhez híven, nem foglalkozott Chikko halálával. Egyetlen vállrándítással elintézte. Chikkóval egyébként is voltak bajok, mivel túlságosan feltűnően élt és ezt a vezetőségben senki sem díjazta igazán.

Laura járógipszet kapott, de a kórházat még nem hagyhatta el. Christine minden nap meglátogatta és nagyon jó barátnők lettek. Laura egyszer és mindenkorra letett öngyilkossági szándékáról. Abban állapodtak meg, hogy ha eljöhet a kórházból, Christine-nél fog lakni és régi hobbijából, karikatúrák és képregények rajzolásából fog élni. Megígérte, hogy az első karikatúrát Walthausról készíti majd. Christine megkereste Diane és Marsha Coolidge-t és megköszönte nekik, hogy kihívták a mentőket, amikor rátaláltak öngyilkossági kísérlete után. A négy hetes kihagyása ellenére, Christine az elsős évfolyam legeredményesebb hallgatója lett. A Corleone-fivérek eltűntével a Watsonon alaposan megváltoztak az erőviszonyok. A kopasz és bandája, akik az első tanítási napon a parkolóban letámadták Christine-t, és akiket Franky-ék elzavartak, a Corleone-fivérek utódjai kívántak lenni. Október 2-án ismét letámadták Christine-t a parkolóban. Azon az éjjelen a kopasz arra ébredt, hogy egy Trident hűvös pengéje van a torkán. Másnap az egész banda kiiratkozott az egyetemről.

Sweety, Terence, Marky és James családjai közösen búcsúztak gyermekeiktől, egy csendes, washingtoni temetőben. Nem készültek bosszúra, mert nem szívesen húztak volna ujjat a Triád-dal. Egy nyilatkozatban elítélték az erőszakot, de fiaik tetteiről nem ejtettek szót.

Cameron Hartman, miután Franky annyi problémát okozott neki, megfogadta, ha Franky feltűnik a színen, szétveri a fejét. De amikor tényleg előkerült, megelégedett néhány óriási pofonnal és negyven percig tartó üvöltözéssel. Franky ekkor tudta meg, hogy mindenhol mikrofonok és kamerák voltak a házukban, és hogy valaki négy éve zsarolta az apját, közel húszmillió dollárt kihúzva a zsebéből. Annak oka pedig, hogy nem voltak hajlandók szóba állni vele telefonon, illetve válaszolni az e-mailjeire, az volt, hogy Folberg egyszer csak bejelentette, hogy évi ötmillióról tízre emeli az "életjáradékát", ami Cameron Hartmannak ugyan nem volt nagy összeg, de elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy valaki csak úgy elveszi a pénzét.

Doreen majdnem minden szabadidejét Stanley Hutchinsonnal töltötte kettesben. Még nem jártak, de már nem sok kellett hozzá. Nickie annyira elveszettnek érezte magát az új kapcsolatukban Sonjával, hogy egyik éjjel még ki is kezdett vele, hogy a szex ismét életük részévé váljon, de Sonja elutasította. Nickie csak akkor kezdett megnyugodni, amikor egy héttel később Sonja még mindig ugyanolyan kedves volt és még mindig órákon át mesélt neki a történelemről.

Sonja, Nickie és Doreen a Sumashi Étterem elülső bal sarokasztalánál ültek, tintahalas tempurát ettek, és közben a Sengakuji templomban gyönyörködtek. Friss barátságukat jöttek megünnepelni egy olyan országba, ahová mind a hárman régóta vágytak már.

– Reggeli után átugrunk megnézni a roninok sírjait. – jelentette be Sonja.

Pálcikájával elvett egy tempurát a tálból, belemártotta a szószba, és a szájához emelte. Nem fejezte be a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy megfogadta: a magánéletben soha többé nem lesz Leszboszi Cápa. Bocsánatkérő mosollyal nézett Doreenra és Nickie-re.

– Ha van kedvetek, megnézhetnénk.

Doreen elmosolyodott. Furcsa volt még ez az új Sonja.

– Én nagyon szeretném megnézni. – mondta. Sonja a mellette ülő Nickie-hez fordult.

– És te, Nickie? – kérdezte.

– Persze, menjünk. – felelte Nickie – Szép hely.

Sonja szájába tette a falatot. A tintahalas tempura ("rántott tintahal falatok") egyik kedvenc étele volt. A tempura elfogyasztása után kiselőadást rögtönzött a negyvenhét ronin legendájáról.

– Igen, valóban nagyon szép hely. – mondta – 1703. február 4-e óta ott fekszik negyvenhét ronin a templom sírkertjében, uruk, Nagonori sírja mellett. Nagonorit tulajdonképpen nem ölték meg, önkezével vetett véget az életének. Az történt, hogy a shogun palotájában Kira Yoshinaka megsértette, mire Nagonori kardot rántott. Ez hiba volt, ugyanis a shogun parancsára a palotában tilos volt kardot rántani, aki megtette, annak meg kellett halnia. Negyvenhét szamurája gazda nélkül maradt, azaz ronin lett.

Bosszút esküdtek, és 1702. decemberében megölték Yoshinakát. Utána mindannyian seppukut követtek el. Ők negyvenheten a becsület szimbólumai lettek és azok még ma is.

– Mi köze ennek a becsülethez? – kérdezte Nickie.

– A régi Japánban egy úr nem tűrhette, ha megsértik, mert a sértés foltot ejtett a becsületén, ha pedig annyiban hagyta, akkor még a gyávaság vádja is sújtotta. Viszont az önuralom, mint a legfőbb erény, azt követelte, hogy Nagonori ne veszítse el a fejét. Kihívhatta volna párbajra Yoshinakát. Vagy szópárbajt vívhatott volna vele ott a shogun palotájában, amíg Yoshinaga kardot nem ránt.

Akkor a törvény őt kényszerítette volna öngyilkosságra. Nagonori megszegte a shogun törvényét, amivel a shogun becsületébe gázolt, ami főbenjáró bűn volt, hiszen a shogun rangban magasan felette állt. Ezzel a tettével megszegte a shogunnak tett esküjét, mellyel elveszítette a becsületét.

Nickie kuncogni kezdett.

– A régi Japán nem volt egy egyszerű hely! – jelentette ki.

– Ami igaz, az igaz. – nevetett Sonja – A japán történelem olyan, mint egy szamuráj szappanopera: állandóan sértegették egymást, párbajoztak, meg seppukut követtek el. De tudjátok, egy valami miatt csodálom a feudális Japán kultúráját. Az adott szó súlya miatt. Mert az adott szó, az a becsület. Megtartani az esküt, bármi áron, minden körülmények között, függetlenül a fájdalomtól és a nehézségektől, az az igazi nagyság. A régi Japánban az adott szó fontosabb volt az életnél és a halálnál. És ez csodálatra méltó.

Sonja épp ki akart választani egy újabb tempurát, amikor a táskájában megszólalt a Yakmaa telefon.

– Úgy látszik, mennünk kell. – jegyezte meg Nickie. Sonja ölébe vette a táskáját.

– Nekem is az az érzésem. – mondta.

Ha a Yakmaa felbúgott, akkor valami nagyon fontos dolog történt. Kivette a táskából a telefont, vételre kapcsolta és a füléhez tartotta.

– Sonja. – szólt bele.

– Szia! Itt Lloyd. Helyzet van. Azonnal repülj Washington DC-be. Ha leszálltál, hívd a nagyfőnököt. – tájékoztatta Lloyd.

– Értettem. Azonnal megyek. Köszönöm.

– Nincs mit. Utasítás?

– Rendelj el készültséget. Indulok. Szia.

– Neked is.

Sonja bontotta a vonalat, a telefont visszadugta a táskájába.

– Irány Washington. Jelenésem van egy fehér színű házban. Doreen a templom felé fordult.

– Majd legközelebb. – mondta.

– Sajnálom. – Sonja felállt.

Egy öltönyös férfi azonnal elindult az asztalukhoz, hogy késedelem nélkül fizethessenek. Doreen kiment az asztaluk elé és a főpincér mellett állt meg, Nickie az ajtó felé indult. Sonja arany hitelkártyát nyújtott át a férfinak.

Ezen a helyen senki sem fizetett készpénzzel. Az nem lett volna elég elegáns. A főpincér meghajolva elvette a kártyát, beledugta a kezében tartott, számológéphez hasonló szerkezetbe, ami rádiókapcsolatban állt az étterem pénztárkomputerével.

Két perccel később Sonja kilépett az étteremből. Ekkor Nickie már az ajtó előtt állt és az utcát nézte. Doreen tíz másodperccel később követte, addig bent az étteremben, két lépésre az ajtótól úgy tett, mintha valamit keresne a zsebeiben.

Az étterem háta mögött keskeny út vezetett le a parkolóig. Egy aranyszínű Jaguar várta Sonjáékat. Doreen hátra ült, Nickie a kormány mögé, Sonja mellé. Nickie azonnal indított.

Sonja elővette a Yakmaa telefont, hogy felhívja a CIA Japán Utazási Irodáját és szerezzen egy repülőgépet, ami átviszi őket az Államokba.

Mielőtt Nickie lefordult a sugárút felé, Sonja felnézett a fél kilométerre lévő White Horse Casino magas, henger alakú épületére, melynek csak az utolsó hat emeletét látta, a többit egy domb és néhány ház takarta el.

Leszboszi Cápa-mosoly jelent meg az arcán.

Beütött egy számot. Míg a kapcsolásra várt, odaintett a White Horse Casino-nak, és így szólt: :

– Viszlát, Franky.

 3.

WHITE HORSE CASINO TOKIÓ, JAPÁN.

Október 12. csütörtök. Zónaidő: 14 óra 42 perc.

Cameron Hartman néhány embere heteken át, szinte naponta tovább költöztették Franky-t, és eközben bejárták majdnem az egész világot. Tokióba érve találták úgy, hogy Franky végre biztonságban van. A White Horse nevű exkluzív kaszinó egy hetvenkét kaszinóból álló lánc egyik gyöngyszeme volt. Cameron Hartman-nak komoly érdekeltségei voltak a hazárdjátékok területén, a White Horse egyik névtelen csendestársaként húzódott meg a háttérben. Az egykori, ötvenmillió dolláros befektetése ma már igen szépen hozott a konyhára.

Franky öt napja lakott a White Horse legfelső emeletének négyszáz négyzetméteres, fényűzően berendezett lakosztályában, ahol a kaszinó igazgatója a különösen fontos vendégeit szokta elszállásolni. Franky és apja abban állapodtak meg, hogy a biztonság kedvéért Franky egy hónapig nem teszi ki a lábát az ajtón. Nem volt kifogása. Semmire sem volt gondja: ha valamit enni vagy inni akart, csak leszólt a bárba, és felhozták neki, ha kellett valami, CD, számítógépes játék, valamilyen könyv, magazin, vagy akár illatszer, ruha, drog, vagy egy prostituált, csak leszólt a bárba és felvitték neki. Jól elvolt, nagyokat aludt, mindennap felkéretett néhány prostit és ha nem akadt más dolga, elmerült a heroin mámorban és egy kis időre megfeledkezett mindenről.

Ezen a napon Franky korán ébredt. Nyitva volt az ablak, kintről behallatszott az utca zaja, az ébresztette fel.

Kinyitotta a szemét és álmosan pislogva az ablakra nézett. Lila selyemfüggöny lebegett előtte, ahogy kintről befújt a szél. Becsukta a szemét, megpróbált aludni.

Lent az utcán három szirénázó kocsi húzott el. Franky ideges lett.

– Baszd meg!

Nagyon koránnak érezte az időt. Felemelte a fejét és vetett egy pillantást az órára, ami az éjjeliszekrényen állt.

– Baszd meg! – mondta elkeseredetten.

Még nagyon korán volt. Nem volt mit csinálnia és utált korán kelni. Az ablak előtt egy madár kezdett rikácsolni.

– Hülye kurva! – csattant fel Franky.

A lakosztályban volt légkondicionáló, teljesen felesleges volt kinyitni az ablakot. Az éjjel egy magas nigériai prostival volt, aki kora reggel távozott.

Franky megfogadta, hogy az ablak miatt soha többé nem hívja fel.

Még nagyon álmos volt, de a zajban nem tudott visszaaludni. Kénytelen-kelletlen kikászálódott az ágyból és az ablakhoz vánszorgott. Színes rövidnadrág és atléta volt rajta, mindig így várta a prostikat, mert azt gondolta, rövidnadrágban és atlétában olyan férfias, hogy bármelyik nő húsz évet adna az életéből, ha vele tölthetne egy éjszakát.

Indulatosan bevágta az ablakot. Magában morogva visszament az ágyhoz, de nem feküdt le, megállt előtte.

Rájött, hogy vizelnie kell.

– Baszd meg! – csattant fel dühösen. Még ez is! Nem engedik aludni!

Kiment a vécébe. Megállt csukott szemmel a vécé előtt és benyúlt a nadrágjába. Nem kellett nyitva tartania a szemét, hiszen nem kellett látnia a pisiléshez. Ha mellémegy, majd a takarító elintézi, ha felhívja.

Az afrikai prostira gondolt, aki az ablakkal eljátszotta, hogy még egyszer felkéresse magához és megadja neki, amire annyira vá...

Franky-nek kinyílt a szeme.

Ilyen nincs...

Jobb keze a nadrágjában volt, hogy elővegye a péniszét a pisiléshez, de...

A szemei elkerekedtek. Levegőt venni is elfelejtett. Tapogatózott, össze-vissza kutatott a színes rövidnadrágban. Iszonyat jelent meg az arcán.

Mindkét kezével a nadrágjába nyúlt és a lába között tapogatózott. Összeszorította a szemét. Ez csak álom. Nem lehet... nem lehet más...

Kihúzta az egyik kezét a nadrágjából és pofon vágta magát. Érezte. Újra ütött.

Megint érezte.

– Ez nem lehet...

Rémülten rángatta le a nadrágját a térdére és lenézett.

Felhördült, remegni kezdett. Odanyúlt, tapogatta.

Nem érzett fájdalmat, se zsibbadást, nem volt egy csepp vér sem.

– Ez nem lehet... – hangosan zihált, megszédült – Ez nem lehet... Kivágta a vécé ajtaját és a térdére eresztett nadrággal betotyogott a szobába, ahol aludt. Őrült módon felemelte a takarót, hogy alatta van-e a pénisze, mintha az valami olyan dolog lenne, ami időnként csak úgy leesik.

A pénisze nem volt a takaró alatt.

Benézett az ágy alá.

Ott sem.

Annyira remegett, hogy alig bírt állni.

Lerángatta a nadrágot és megrázta, hátha benne van.

De nem volt.

– Ilyen nincs... Ilyen nincs...

Kirohant a fürdőszobába, mert volt ott egy egész alakos tükör.

Megállt a tükör előtt.

Az idő mozdulatlanná dermedt.

A látvány annyira irracionális volt, hogy már azt hitte, csak hallucináció.

De nem az volt.

Ez volt a valóság, a szomorú valóság: míg aludt, valaki eltávolította a péniszét és a herezacskóját.

Úgy érezte, úgy néz ki, mint egy nő. Ez a gondolat iszonyattal töltötte el.

– Ilyen... ilyen... ilyen nincs... Ilyen nincs... Úristen! – a fejéhez kapott, az ájulás környékezte.

És akkor észrevette a mosdót.

Nem kellett közelebb mennie, tudta.

Tudta, mi az a dolog, ami ott úszik a mosdó vizében.

– Úristen... Ez képtelenség... Ez képtelenség...!

Aztán észrevette a borotválkozó tükröt. Egy írás volt rajta. Vörös betűkkel. Vérrel. Az ő vérével.

– Úristen...

Megszédült, hátratántorodott, nekizuhant a falnak, beütötte a fejét. Lecsúszott a fal mentén, mint egy rongybaba. Remegett egész testében, csillapíthatatlanul, elállíthatatlanul. Már értette. Minden, minden világos volt. Már tudta a választ a nagy kérdésre, hogy miért történt minden. Már tudta. Tudta. Tudta.

Egy nap rájuk szakadt az ég és egyikük sem értette, hogy miért. De ő most már tudta. Remegve bámulta az írást a tükrön, melyet a saját vérével írtak oda és tébolyultan felüvöltött. Nem úszta meg, nem menekült meg, nem volt egyedüli túlélő!

Rátaláltak! Nincs menekvés! Nincs kiút!

Akik rá vadásztak, nagyobbak, hatalmasabbak voltak még az apjánál is, és mindvégig a kezükben tartották, csak ő nem tudta.

Még egy pillantást vetett a feliratra, amely mindenre magyarázatot adott és eszelős hangon üvöltve verni kezdte a fejét a falba.

A péniszét és a herezacskóját nem egyszerűen csak levágták. Leoperálták műtéttel távolították el. Biztos, gyakorlott kezek. A sebet szakszerűen varrták össze, a fertőzés veszélye nulla.

A műtétet egy igazi, professzionális sebész végezte. Olyan valaki, aki hozzászokott a rendkívül precíz műtéti eljárásokhoz.

Mint például egy szívsebész.

És a tükrön virító felírat egyetlen mondat volt, egyetlen kérdő mondat, melyet Franky maga tett fel egy lánynak egy elsős köszöntő bulin és egy kollégium vécéjében, csak más nevet használt akkor. És ez a mondat rádöbbentette, hogy azért szakadt rájuk az ég, mert megerőszakolták Christine Thompsont.

Csak verte, verte a fejét a falba. Elvesztette minden önuralmát, nem volt már több, csak egy remegő őrült. A falon vérfolt jelent meg, a haja csomókban ragadt össze, a koponyacsont megrepedt és ő csak verte, verte a fejét falba egyfolytában üvöltve és a tükrön álló írást bámulva.

A tükrön egyetlen mondat állt, amely megvilágított mindent:

 NA MI VAN, FRANKY, ELTÖRÖTT A MÉCSES?

 Igen. Eltörött. Örökre.