Egy perccel később Nelson cappuccino-t szürcsölt, Gordon szamócadzsemes citromos jégkrémet kanalazott, Francis pedig kecsesen hajladozott a zenére.

Tizenkét perccel később távoztak. Ez a tizenkét perc Franky-éknek egy örökkévalóságnak tűnt.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

 1.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 19 óra 12 perc.

Doreen 18:50-kor jelentette Sonjának, hogy három harmincöt év körüli férfi jött ki a Hilly Grove 11-ből, és egy szürke Volvo 440 típusú autót hoztak elő a ház garázsából. Sonja szólt Nickie-nek, hogy a Yamahával eredjen a Volvo nyomába. A Volvo azonban csak megállt a járda szélén, és nem ment sehová. Szemmel láthatóan az volt a dolga, hogy kövesse Franciséket, amikor távoznak. Három perccel negyed nyolc előtt a Rover kihajtott Franky-ék udvaráról a Hilly Grove-ra. A Volvo a nyomába eredt. Nickie követte őket.

Sonja látni ugyan semmit sem látott a Franky-ék házában folyó eseményekből, de hallani mindent hallott, mivel Francisék fel voltak mikrofonozva és Francis el is helyezett egy mikrofont a hallban az egyik szekrény aljára. Minden szempontból az történt, amire számított. A bemért mobilokat figyelte, hogy kihez fordulnak segítségért. Remélte, hogy nem szaladnak haza, mert ha például Franky az apjától kér segítséget, és az apja segít is neki, akkor az azt jelenti, hogy rövidesen a legprofibb testőrök és más szakemberek tűnnek fel a városban. Ez alaposan megnehezítené a dolgukat.

Megszólalt a Yakmaa telefon az íróasztalon. Sonja felvette.

– Igen? – szólt bele.

– Szia, itt Kicsi!

– Hello, Kicsi. Hallgatlak.

– Nemrég beszéltünk róla, hogy nézzek utána, jártak-e hackerek Hartman, Tildén, meg a többiek gépein, és ha igen, mikor először.

– És találtál valamit? – kérdezte Sonja.

– Aha! Ez a James Tildén nevű fickó három napja elküldött egy e-mailt, egy nagyjából ugyanolyat, mint Hartman, de még nem kapott választ. Ő is azt firtatja, hogy miért nem állnak vele szóba a szülei. Arra egyelőre nem sikerült rájönnöm, hogy mi az oka ennek a nagy mosolyszünetnek. Megszereztem Hartman és Tildén szüleinek e-mail címét és amikor vételen volt a gépük, beslisszoltam. Ügyesek, biztosan van egy-két jó számtech-biztonsági tanácsadójuk, mert egyikük gépén sem volt semmi, azokat kizárólag Internetes kommunikációra használják. Szóval nem lettem sokkal okosabb, mindenesetre egyvalamit sikerült kiderítenem. Tildén anyjának Internetes gépén járt egy hacker szeptember 1-én, 13:44-től 13:57-ig. Van egy impulzusszámláló a gépen, és ha valaki beslisszol, még ha a képernyőn nem is látszik, jeleket küld a gépre, a számláló pedig számolja és rögzíti azokat. A hackerünk ezt vagy nem tudta, vagy nem volt ideje visszaállítani a számlálót, vagy nem tudta feltörni a kódját, és elfelejtett később visszatérni és eltüntetni a nyomokat. Szóval ott járt, és azt hiszem, ő sem talált semmit. Ugyanilyen jelszámláló van Frank Hartman, James Tildén, Victor Jackson, meg a másik két fickó gépén is. Ez most egy kis kulisszatitok, úgyhogy jól figyelj! Van ugyebár a jelszámláló, meg vannak a beérkező üzenetek, amik adott mennyiségű jelből állnak, az összes üzenet összes jelét össze kell adni és a kapott számot ki kell vonni a jelszámláló jelenlegi állásából, és így megkapjuk, hogy járt-e hacker a gépen, meg még azt is, hogy mikor és mennyi időt töltött ott el. Reméltem, hogy nincs számlálójuk, mert ha nincs, akkor egy kicsit nehéz lett volna megtalálnom a hackerek nyomait, kivéve, ha nagyon bénák, de sajnos van nekik, és sajnos a kódjuk meg eredeti gyári, amiből nincs sok, nekem meg teljes listám van ezekből a gyári számláló-kódokból, szóval elég gyenguci feladat volt.

– Legalábbis neked, Kicsi. Én az életben nem jöttem volna ezekre rá. – ismerte be Sonja.

– Na jó, de nekem ez az életem! Te is biztos nagyon profi vagy a saját szakterületeden. Fogalmam sincs, hogy ki vagy, de mert Yakmaa telefonod van, és mert akkor hívsz, amikor csak akarsz és mindig kapcsolják a hívásodat, egész biztosan valami nagyágyú vagy, szóval gondolom, te is ilyen vagy a saját szakterületeden.

– Remélem.

– Ne szerénykedj!

– Azt mondják, az vagyok.

– Na ugye! Elmondjam, hogy melyik célszemély gépén mikor és mennyi ideig császkált hacker?

– Ez nem érdekel. Csak azt szeretném tudni, hogy mikor járt a komputereiken az első.

– Nos, ez elég érdekes. Mind az ötük gépén ugyanakkor, ugyanazon a napon, és időben is alig van különbség, három órán belül valaki meglátogatta mindegyiküket. Ez 1996. augusztus 31-én történt. Öt nappal azt megelőzően, hogy elkezdték a tanulmányaikat a Watson Egyetemen, azon a napon, amikor megkapták az internet-hozzáférést, és ezt azzal ünnepelték, hogy barangoltak egy kicsit a neten.

– Ez tényleg érdekes. – mondta Sonja. Felírta a dátumot egy jegyzetfüzet legfelső lapjára.

– És van még valami. Mindegyikük gépén találtam pár érdekességet. Egy-egy vírust, melyet a negyedik felcsatlakozás idején telepítettek, 1996. Szeptember 3-án este. Ezt a vírust LHNX23-asnak nevezik.

– És mit tud? – kérdezte Sonja.

– E-mailt küldeni. Van egy címlistája, hat e-mail cím van benne, és a gép összes anyagát elküldi ezekre a címekre. Kétféleképpen lehet aktivizálni. Az egyik módszer, hogy küldeni kell neki egy e-mailt, melynek címe a jelszó. Ezen kívül ötnaponta elküldi az összegyűlt anyagot. Tök jó, nem? Fel sem kell másznod a gépre és mégis mindent megtudhatsz, amit akarsz.

– És akkor az a hacker, akit nemrég észrevettél... – kezdte Sonja, de még végig sem mondta, már rájött, hogy miért nem használták a vírust – Persze, gondolom, amit kitöröltek, azt nem küldi el. – így van. Annyira azért nem jó. Nekem olyan is van, ami azt is összeszedi, amit kidobtak a fájlnyilvántartásból.

– Veszélyes vagy, Kicsi, de ezt most komolyan mondom.

– Aha! Ne húzz ujjat Kicsivel, ha van Internet-hozzáférésed! De ha nincs, akkor se. Egy szeparált gép se teljes védelem Kicsitől! – nevetni kezdett – Furcsa, amikor első szám harmadik személyben beszélek magamról, nem? Na de menjünk tovább. Victor Jackson ma 14:15-kor megengedte Corinna Wilmarknak, hogy használja a gépét és küldjön egy e-mailt haza. Tizenkét percig beszélgettek az apjával. A hacker, aki a Hilly Grove 11-ben lakik, azonnal átslisszolt Wilmark apjának gépére, és mentem én is. Lemásoltam a teljes memóriát, azt is, amit letöröltek, de amit még el lehetett érni a lemezen. Át tudom neked küldeni az anyagot, ha gondolod, de semmi érdekes nincs rajta. Ez a Corinna régebben, még amikor otthon lakott, egy csomót levelezett és minden levelet, amit kapott, megőrzött. Kissé szerencsétlen egy lány, de egész jó fej. Na, akarsz valamit?

– Küldd el nekem, amit Wilmark írt, mindent. – mondta Sonja.

– Oké, mindjárt ott lesz. Akkor én figyelem a gépeket, és ha van valami, hívjuk egymást.

– Így van. Kösz Kicsi, és szia.

– Szia, Sonja.

Sonja épp befejezte a beszélgetést, amikor az IW-1000-es telefonon odaszólt Nelson a Roverből.

– Megérkeztünk az Armata parkhoz. – mondta – Sétálunk egyet.

– Oké. Menjetek elég messze ahhoz, hogy a követőiteknek is ki kelljen szállniuk a kocsiból. – mondta Sonja.

– Rendben. Mit csináljunk velük?

– Semmit. Csak csaljátok el őket a kocsijuktól.

– Meglesz. Majd beszélünk.

– Oké. – Sonja bontotta a vonalat és Nickie-t hívta a motoron – Nickie, rövidesen hozzáláthatsz.

– A biztonság kedvéért ellenőrizzem, hogy van-e jeladó a Volvón? – kérdezte Nickie.

– Persze. – mondta Sonja – A motorodon is van, hogy mindig tudjuk... – Sonja észrevette, hogy Franky telefonál a mobilján –, merre jársz. Ha van nekik, mérd be. Most mennem kell, szia!

Bontotta a vonalat és behozta a NAYMAN Központi Vételi Egység hangszóróira a mobilt.

– ...tek ide azonnal! Azonnal! Kurvára fontos! Azonnal!!! – hadarta Franky remegő hangon.

– Mi a fasz történt? – kérdezte egy fickó a vonal másik végén. Sonja felismerte: Chikko volt. Tehát hozzájuk fordulnak védelemért.

– Majd elmondunk mindent, most azonnal gyertek ide! Kurva fontos, értsd már meg!!! Baszd meg, gyertek ide, most azonnal! És kell egy csomó, kurva csomó fegyver!

– Valaki rátok szállt? – kérdezte Chikko.

– Baszd meg, gyere ide!!! Gyere ide, baszd meg! Valakik ki akartak minket nyírni! Kurva gyorsan gyertek ide, baszd meg, sokan, kurva sok fegyverrel!!!

– Jól van, jól van! Nyugi már! Odamegyünk, oké? Nyugi, haver, már megyünk is!

– De kurvára gyorsan! Kurva gyorsan! Bármikor visszajöhetnek!

– Jó, jó, indulunk! – mondta Chikko és letette a telefont. Sonja figyelte a többiek mobilját, de nem telefonált senki. Hívta Doreent.

– Mi a helyzet feléd? – kérdezte.

– A 11-es házból két férfi jött ki, elsétáltak Hartmanék házához és nézelődtek, majd elmentek, és azóta sem jöttek vissza. Lekaptam őket. Egy fiatal nő kinézett az emeleti ablakon, körülbelül tíz másodpercig nézelődött, majd eltűnt. Azóta sem láttam. A Hartman-házból senki sem jött ki. Corinna Wilmark többször is kilesett az ablakon. Nagyon ijedtnek tűnt. – sorolta Doreen.

– Oké. Majd beszélünk.

Sonja Franky-ék mobiljait nézte, de egyiken sem beszéltek. Hívta Nelsont.

– Jönnek utánunk. – mondta Nelson – De csak ketten, a sofőr a kocsiban maradt.

– Az baj. Váljatok háromfelé és távolodjatok el egymástól, menjetek külön úton és csináljatok gyanús dolgokat. – mondta Sonja.

– Rendben, meglesz. – ígérte Nelson, aztán bontotta a vonalat. Sonja Nickie-t hívta.

– Nickie, készülj, a sofőr valószínűleg rövidesen hívást fog kapni. – mondta.

– Én készen állok. – Nickie három másodperc múlva folytatta – Hívják. Megpróbálom bemérni.

Az egyetlen problémát az okozhatta, ha a sofőr nagyon gyorsan bontja a vonalat, és fut. Viszont, ha három embert követnek, mindenki egyet, akkor szükséges lehet, hogy kapcsolatban maradjanak.

Sonja figyelte az óráját. Három másodperc. Négy.

Halk zúgás hallatszott a NAYMAN Központi Vételi Egység hangszóróiból. Megvolt a sofőr telefonja, be volt mérve.

– Kész. – jelentette Nickie.

– Megvan. – mondta Sonja – Elment a fickó?

– Igen.

– Akkor láss hozzá a kocsihoz. Jelentsd, ha megvagy.

Sonja megnézte a mobilokat. Moore beszélt telefonon a kocsijából. Belehallgatott. Az anyjával beszélgetett, elég unalmas volt. Sonja végignézte a többi bemért mobilt, de egyiken sem folyt beszélgetés. Elnézett Moore lakásába.

Semmi. A Frederickson Intézet következett, előbb a panoráma-objektíves kamera, majd Walthaus irodája. Sehol senki. Walthaus Mercedesé az intézet garázsában állt, ő pedig a biztonsági irodában tartózkodott, a cipőjébe és a nadrágszíjába rejtett jeladók tanúsága szerint. Sonja kezébe vette a Yakmaa telefont, közben megnézte, hol van Folberg limuzinja: a házában volt.

Hívta Kicsit.

– Bocs, hogy már megint zavarlak, Kicsi.

– Mi van már megint? – kérdezte Kicsi unottan.

– Jól hallom, éppen eszel?

– Aha! Épp egy extrafűszeres mexikói ízesítésű hambucit majszolok. Mi a helyzet?

– Jó étvágyat. Van Philadelphiában egy biztonsági cég, a neve Goldman's Security, akik foglalkoznak személyvédelemmel és objektumvédelemmel is. Nézz utána, hogy kiket vett fel a Frederickson Pszichiátriai Intézet, vagy dr. Jim Walthaus. Valamelyik a kettő közül, de nem tudom, melyik. Tudj meg mindent a felvett testőrökről, képzettség, fegyverzet, minden érdekel. Ha megvan, jelentkezz.

– Nagyon finom ez az extrafűszeres mexikói ízesítésű hambuci! Nyam-nyam! És te nem kapsz!

– Oké. – mosolyodott el Sonja – Majd valahogyan meghálálom. Szia. Sonja még le sem tette a telefont az asztalra, amikor a másikon hívta Nickie.

– A kocsin van mikrofon és jeladó is. – mondta – Bemértem őket, küldöm az adatokat.

– Jöhet.

Nyolc másodperc múlva Sonja fél méterre pontosan tudta, hogy hol áll a figyelők Volvója, és hallotta, hogy a kocsiban csak lehalkították, de elfelejtették kikapcsolni az autórádiót.

 2.

HARTMAN-HÁZ, HILLY GROVE. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 20 óra 12 perc.

Egy terepszínű és egy piros Hummer terepjáró tűnt fel a Hilly Grove-n, és egyenest Franky-ék házához hajtottak. A házhoz tartozó telek kapuja nem volt bezárva, mert bentről a házból nem lehetett, a kapuig kimenni meg senki sem mert. Cory a második emeleten állt az egyik utcára néző ablak mögött, és rémült arccal figyelte a két dzsipet.

– Két kocsi jött! – kiabálta ijedten.

– Milyen kocsi? – kérdezte Franky, aki a szobában ült az egyik ágyon. Ott volt még Sweety és Marky is. Szerették volna belőni magukat, de elfogyott a heroin, ami csak nagyon ritkán fordult elő. Terence-nek persze volt egy adag, de arról mélyen hallgatott, és arra tartalékolta, amikor majd megint visszajönnek, és meg kell ölnie őket, vagy öngyilkosságot kell elkövetnie.

– Olyan... katonai. Az a H-betűs, ami nektek is van. – szólt hátra Cory.

– Hummer?

– Igen, az, két Hummer!

– Milyen színű?

– Az egyik piros, a másik meg olyan... terepszínű.

– Ezek Chikkóék! Cory, engedd be őket!

Cory eljött az ablaktól, kétségbeesett arccal fordult Franky-hez.

– De miért pont én?

– Mert azt mondtam! Takarodj az ajtóhoz! – üvöltött rá Franky.

Cory sírni kezdett. A félelemtől remegve elindult lefelé a lépcsőn. Nem mert ellenkezni, vagy megtagadni Franky parancsát, mert attól még jobban félt, hogy kegyvesztett lesz és kidobják innen, mint hogy Francisék visszajönnek és őt is fejbe rúgják.

Chikko az ajtón dörömbölt.

– Nyissátok már ki! – kiabált be.

Cory leért a földszintre, és kilesett az ajtó kémlelőnyílásán. Felismerte Chikkót. Kinyitotta az ajtót.

– A, a Corybaby! – rikkantotta Chikko. Belépett a házba és lesmárolta Cory-t – Hát a többiek, kicsim? – kérdezte.

Közben betódult a banda néhány tagja, tíz jó nagydarab, feltűnően öltözött, kigyúrt fickó. Cory megnyugodott. Na most jöjjenek vissza!, mondta magában.

– Mindenfelé a házban. – mondta mosolyogva. A könnyeit törölgette.

Chikko felüvöltött.

– Megjött Chikko!

James és Terence jelentek meg. Terence erősen sántított, James arcán lila foltok éktelenkedtek. A konyhában rejtőztek, késekkel voltak felszerelve.

– Na végre! – kiáltotta Terence – Csukjátok már be azt a kurva ajtót!

– Hé, nem kell ennyire fosni, haver! – vetette oda Chikko.

– Igen? – meredt rá Terence dühösen – Nem te voltál itt, baszd meg! Nem a te pofádat verték péppé, haver! Én tudom, kikkel álltunk szemben, neked meg fingod sincs róla! Úgyhogy csukd be azt a kurva ajtóóóóót!

– Jó' van, na! – Chikko hátra fordult – Ajtó! – szólt az ajtóhoz legközelebb álló emberének, aki bevágta az ajtót.

Megjelent Franky, Sweety és Marky a lépcsőn. Lassan a lányok is előjöttek. Sweety alig bírt járni, a homlokán hatalmas, véraláfutásos púp, amit Gordon ökle hagyott. Marky hasonlóképp nézett ki, mint James, Franky kissé furcsán járt és érdekesen tartotta a karját. Némileg megviselték a vitrines szekrényben való landolások.

– Csak ennyien? – torpant meg Franky a lépcső alján – Baszd meg, Chikko, mondtam, hogy kurva sokan gyertek!

– Mi a fasz történt itt? Ti nem szoktatok így fosni. Mi a fasz történt? – nézett körül Chikko – Ki a fasz gyakott le titeket ennyire?

– Fegyver? Hoztatok fegyvert? – kérdezte Sweety idegesen.

– Ja, naná, hogy hoztunk! – Chikko hátrafordult és bólintott négy emberének, akiknél hatalmas, zöld vászontáskák voltak, amit alig bírtak el.

Letették a táskákat a földre és szétcipzárazták őket. Franky, Sweety, Marky, James és Terence belestek a táskákba. Dugig voltak fegyverrel.

– Oké. – bólintott Franky – Kell hó.

– Mi van? Hó? Senki nem mondta, hogy kell hó!

– Baszd meg! – kiáltott Franky kétségbeesetten – Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem hogy hóra gondoljak, baszd meg! Csak van nálad egy kis hó, nem?

– Cobra. – csettintett Chikko – Adj nekik.

– Honnan a faszomból? – kérdezte Cobra.

– A saját készletünkből.

– Oh, hogy az a jó kurva... – Cobra kiment a terepszínű Hummer-hez és egy bőr táskával tért vissza. – Most csak egyet-egyet kaptok, majd hozunk. Hülye faszok, miért nem szóltatok? Ha kell, annyi hót hozunk, hogy belefulladtok. Faszé' nem szóltatok?

– Jól van, fogd már be! – ripakodott rá Franky.

Cobra pofákat vágott és mind az ötűknek dobott egy kis zacskót.

– Picsák? – nézett Cobra a lányokra.

– Nekem kell. – mondta Melinda és elindult Cobra felé.

– Nos? – fordult Cobra Franky-hez, hogy fizeti-e a lányokét.

– Jól van! – legyintett Franky. Most mindenkire szüksége volt, még a lányokra is, akik előtt Francisék megalázták őket.

Cobra minden lánynak adott egy adag heroint. Cory is kapott.

– Én... én nem tudom, hogyan kell. – mondta Cory. Nem akart rászokni a heroinra, de azt sem akarta, hogy kinevessék és kegyvesztett legyen.

– Majd én megmutatom. – vigyorgott rá Cobra, kivillantva öt aranyfogát.

– Köszi. – mosolyodott el Cory anélkül, hogy mosolyogni lett volna kedve.

Rajta kívül volt még néhány lány, akinek fogalma sem volt, hogyan kell a heroint használni, de nem szóltak.

– Na nyögjétek már ki, hogy mi történt! – csattant fel Chikko.

– Menjünk fel, mert lehet, hogy itt ólálkodnak még a ház körül. – mondta Franky.

Chikko rámutatott három emberére.

– Ti hárman! Menjetek ki, járjátok körbe a házat.

– Három ember nem lesz elég! – kiáltott James.

– Hányan voltak? – kérdezte Chikko.

– Hárman. – mondta James.

– Három csávó? Három csávótól vagytok ennyire begyulladva? – nézett Chikko Jamesre tágra nyílt szemekkel.

– De te nem voltál itt, baszd meg! – üvöltött James kikelve magából – Fogalmad sincs, milyen kibaszott, megveszekedett, elmebeteg nehézfiúkat küldtek a nyakunkra! Három ember kurva kevés lesz! Leverik őket, mint a szart!

– Na jó. – Chikko még három emberére rámutatott – Akkor menjetek még ti is. Nyomás!

A kiválasztott hat fickó csőre töltötte a pisztolyát és elindult a bejárati ajtó felé.

– Három jólöltözött ázsiai fickó. – szólt utánuk James – Legyetek óvatosak, ezek nem tréfálnak.

– De mi se. – vigyorogott Jamesre az egyik kiválasztott fickó, és kimentek a házból.

Chikko járkálni kezdett, odament az összetört vitrinhez.

– Jól összebarmolták. – jegyezte meg – Na mondjátok, mi az ábra.

– Menjünk fel. – mondta Franky – Semmi kedvem itt lent pofázni. Az emeleten azért mégiscsak jobb.

– Ebben tévedsz, öregem. – jelentette ki Chikko és leült az egyik fotelba, másfél méterre attól a szekrénytől, aminek aljára Francis egy mikrofont helyezett – Ha tényleg olyan jók, és le tudják gyakni hat emberemet, amit, hadd jegyezzek meg, nemigen hiszek, vagy el tudják őket kerülni, és bejutnak a házba, és mi nem vagyunk itt, akkor kispofám elrejtőzhetnek bárhol, és lesből támadnak. Vili? De ha itt vagyunk, kiszúrjuk őket, és akkor adunk az arcukra.

– És a hátsó ajtó? – mutatott hátra Marky.

Az egész társaság a jelzett irányba fordult, bár innen nem lehetett látni az ajtót.

Chikko rámutatott egyik emberére.

– Vigyél ágyút, és nézd meg. Ferdeszeműt látsz, nyírd ki.

– Oké, Chikko. – bólintott a fickó. Odament az egyik szétcipzárazott táskához és kivett belőle egy 18,5 milliméteres, tizenkét lövetű sörétes Striker vadászpuskát, meg egy doboz töltényt.

Chikko eközben előkapta a telefonját és beütött egy számot.

– Bullett, alaposan nézzétek meg a hátsó ajtót is. Hesszőljétek meg a zárat, hogy látszik-e rajta erőszakos behatolás nyoma. – Chikko összecsukta a telefont és a zsebébe dugta – Még mindig arra várok, hogy valaki elmondja, mi a fasz történt itt.

Chikko embere elkészült a puska töltésével, kibiztosította és elindult a ház hátuljába, hogy megnézze, hátha ott vannak Francisék a hátsó ajtónál.

Franky a táskák felé nézett.

– Kéne valami jó stukker. – mondta.

– Cobra, adj nekik Desert Eagle-t. – rendelkezett Chikko.

– Jól van. – bólintott Cobra. Odasétált az egyik táskához, leguggolt, és krómozott .44-es Desert Eagle pisztolyokat szedett elő. Először Franky-nek, aztán Marky-nak, majd Jamesnek, utána Terence-nek, és legvégül Sweety-nek dobott egyet.

Egy kicsivel jobban érezték magukat a súlyos fegyvertől.

– Na, megtudom végre, hogy mi a faszom volt itt, vagy előbb kell még egy atombomba is, haver? – kérdezte Chikko gúnyosan.

Franky-ék összenéztek, aztán odamentek Chikkóhoz, és leültek a fotelokba meg a kanapékra.

– Őrködjetek. – mondta Chikko az embereinek, aztán a lányokhoz fordult –

Húzzatok a konyhába, csináljatok szendvicseket mindenkinek!

– Mi legyen rajta? – kérdezte Cory.

– Rátok bízom. – legyintett Chikko – Na, kifelé, most a férfiak tárgyalnak!

A lányok kimentek a konyhába. Chikko Franky szemébe nézett, hogy kezdheti.

– Nem is tudom, hogy pontosan hánykor, de nem is számít, mindesetre valamikor hat és fél hét között történt, vagy valami ilyesmi. – mondta Franky – Egyszer csak csöngetnek. Megjelenik három ázsiai főszer, talán japánok, a fasz tudja. Beállítanak, kurva elegánsak, kifinomult modorú csávók, akiken látszik, hogy nagyban játszanak. Na, gondolom, ezek vagy állás ügyben jöttek, vagy apám üzlettársai, esetleg azok akarnak lenni, szóval, viselkedtem, érted, tudod, hogy van az, az ember igyekszik normális lenni, amikor az érdekei úgy kívánják. Erre megszólal az egyik, hogy a barátja valami faszságot hallott a rádióban, amitől felhúzta magát, és most kell neki egy cappuccino, mert csak attól tud megnyugodni. Oké, mondom, kap egy cappuccino-t, ez még belefér, miért is ne. Elindulok a konyha felé, és közben kérdezem, hogy honnan ismernek bennünket. Erre mondja a fószer, baszd meg, hogy sehonnan! Érted? Sehonnan! Egyszerűen csak erre jártak, szólt a rádió, volt valami hülye hír, és gondolták, bejönnek egy cappuccino-ra! Ennyi! Érted, kínomban már arra gondoltam, hogy ez a kandi kamera, mert mást nem tudtam elképzelni, mint hogy ez csak egy vicc. Hát komoly nem lehet, ilyen hülye ember nincsen, aki összetéveszt egy normál lakóházat egy étteremmel, ahol rendelhet egy cappuccino-t! Gondoltam, ezekkel elszórakozunk, ha már itt vannak. Kimentem a konyhába, csináltam egy szar cappuccino-t, aztán bejöttem, és leöntöttem vele az egyik faszfejet. így. – Franky mutatta, hogy milyen gyors volt a mozdulat – De a csávó, baszd meg, elhajolt, és az egész cappuccino összebaszta a falat. – mutatta, hogy hol van a folt, Chikko meg is nézte – Lehet festeni az egész szart, a picsába! Na mindegy. Erre a fazon, elkezd pattogni ide-oda, mint a gumilabda, és egyszer csak belém rúg, de valami eszméletlen nagy erővel, amitől beszálltam a vitrinbe. Ezen a ponton, baszd meg, kurvára bepöccentem. Elővettem a baseballütőt, hogy szarrá verem, de... egyszerűen nem tudtam eltalálni! Mind az ötünket, érted, mind az ötünket szarrá vertek, baszd meg! Emlékszel, hány faszfejet vertünk le együtt! Ha valakit megcsaptam, az padlót fogott, olyan nem volt, hogy állva maradt, vagy hogy el sem találtam! Ilyen soha nem történt meg! Tudok verekedni! Tudok verekedni, bárhová is mentem, levertem mindenkit! James is tud verekedni, meg Sweety is, meg Marky, meg Terence is, és ha mi öten valakit le akartunk nyomni, akkor lenyomtuk, és kurvára nem számított, hogy milyen karate-edzésekre járt, baszd meg! De ezek hárman... – Franky zihálni kezdett, kidagadt az ér a halántékán – baszd meg... Ezek hárman olyan karate mesterek voltak, baszd meg, hogy szart se tudtunk velük csinálni! – Franky teljesen belelovallta magát, már remegett a hangja az idegességtől, felpattant, aztán visszaült. Elővette a heroint.

– Tedd el, haver. – szólt Chikko – Most gondolkodnunk kell. Majd utána.

Franky belátta, hogy igaza van, és elrakta a zacskót a zsebébe.

– És hadd mondjak még valamit! – emelte fel a kezét Franky – Kurvára biztos, a nyakamat teszem rá, hogy ezek hárman nem véletlenül jöttek ide! Mérget vehetsz rá, hogy ez nem véletlen volt!

– Ez egyértelmű. – bólogatott Chikko.

Franky Terence-hez fordult.

– Milyen kocsijuk is volt?

– Angol kocsi. Egy Rover 75-ös, 1999-es modell. – felelte Terence – Nem nagy szám, de ismerek olyan csávót, nagy cégek közép- és felsővezetői közül, akiknek ilyen Roverjük van. Afféle elegáns hivatali kocsi, amit az ember maga vezet. Nem valami drága, de a saját kategóriájában minőségi áru.

– Szóval ideállítanak egy ilyen Roverrel – vette vissza a szót Franky –, három ilyen csávó, három ilyen kurva elbaszott karatemester-nehézfiú! Van arról fogalmad, baszd meg, hogy ez a néhány perces jelenés mekkora pénzben volt? Hétszentség, hogy összehozni három ilyen kaliberű verekedőt, az kurva nagy pénz!

Chikko bólintott.

– Hallottam olyan fazonról – mondta bizalmas hangon, mint aki nagy titkot árul el, és nem akarja, hogy más is hallja –, akinek tizenötezer dollár az órabére. Odamegy egy csávóhoz, vagy többhöz, és nem érdekli, hogy ki az, hogy mekkora neve van, meg mekkora az arca, egyszerűen leveri. És semmit se tudsz vele csinálni. Ha az a fazon le akar verni, akkor lever és kész. Mert egy állat. Egész életében ezt csinálta. Edzett, harcolt, járta a világot és mindenféle embereknél tanult harcművészetet. Kurva kemények. Ha idejönne három ilyen specialista, mi tízen nem tudnánk őket leverni. Fegyver nélkül nem.

– Azt mondod, az a pár perc, amíg itt voltak, valakinek negyvenöt rugóba került? – kérdezte Franky.

Neki nem volt nagy összeg, de nem tudta elképzelni, hogy létezzen olyan szolgáltatás, ami óránként tízezer dollárba kerüljön, hát még negyvenötezerbe.

– Vagy többe. – mondta Chikko – Ezek a fickók, hogy ne legyenek feltűnőek, gyakran egyedül dolgoznak. Három specialista nem nagyon szokott összeállni, legfeljebb egy specialista, akinek vannak emberei, akik alkalmasint a tanítványai, mert nagyritkán tanítanak is. De hogy három specialista összeálljon egy bunyóra? – Chikko a fejét rázta – Valakinek ez embertelenül sok pénzében van. És még az is kevés! Ehhez nem csak kegyetlen sok pénz, de eszméletlen összeköttetések is kellenek!

– De ki csinálja ezt? – szólalt meg Marky.

– Nem léptünk senkinek a tyúkszemére. – jelentette ki Sweety – Néha baromkodunk, de nem vagyunk őrültek, nem lépünk nagymenők tyúkszemére, ekkora hibát biztosan nem követnénk el!

– Így van, tényleg nem léptünk senkinek se a tyúkszemére. – bólogatott Franky – És nem is sértettük meg senkinek az érdekeltségeit.

– És apád? – kérdezte Chikko.

– Apám állandóan ezt csinálja, de ő túl nagy falat.

– És talán éppen ezért választottak téged. – Franky elgondolkodott. Felhúzta a vállát.

– Na és mit akarnak vele elérni? Ha szólok apámnak, ideküld egy hadsereget, felkutatja, aki ezt tette, és kicsinálja. Nem, ennek semmi értelme. Ráadásul... – Franky megrázta a fejét, felsóhajtott – apámat kurvára nem érdeklem, ha történne velem valami, le se szarná. Hát igen, most hogy belegondolok, talán nem is küldene ide senkit. Igen, valószínűleg így történne. Napok, hetek óta el sem tudom érni, még anyámat se.

– Oké, számomra az egész szitu teljesen vili. – mondta Chikko

– Amire nektek most szükségetek van, az a védelem. És én ebben tudok nektek segíteni. Cimborák vagyunk, és üzlettársak, de a védelem az védelem, ez is egyfajta üzlet, amivel azt akarom mondani, hogy nincs ingyen. Sőt, bele fog kerülni nem kevés lóvéba.

– Nem gond. – legyintett Franky.

– Nem lehet, hogy valaki azért szállt ránk, hogy elüldözzön minket ebből a házból? – szólalt meg Terence – Vagy valaki járja a pénzesebb környékeket és védelmi pénzt akar beszedni?

– És felbérel hozzá három specialistát? – nézett rá Chikko, aztán megrázta a fejét – Nem túl valószínű.

– De talán nem is specialisták voltak. – mondta Terence. Chikko elgondolkodott.

– Igaz, lehetséges. – mondta – Talán csak elég jól tudnak bunyózni és kész. Hát persze! – kapott a fejéhez Chikko – Ez a legvalószínűbb! Valaki kinyomozta, hogy hol laknak a környéken igazán gazdag csávók, és most végigjárják őket, rájuk ijesztenek, aztán védelmi pénzt kérnek.

– Szerintem is. – mondta Franky elgondolkodva – Említetted a védelmet.

– Ja. Itt hagyom öt emberemet, akik...

– Öt ember! – kiáltott fel James – Öten nincsenek elegen! Te nem voltál itt, baszd meg, te nem tu...

– Oké. – emelte fel Chikko a kezét, hogy lecsendesítse Jamest – Megmondom, mi lesz. Ideküldöm tíz emberemet, tíz tökös, bepipult fószert, állig felfegyverezve. Nem lesz gond. Minden oldalra ablakba állítok egy csávót, hogy figyeljen. Nem lesz gond. A kérdés az, hogy mit akartok. Tovább akartok lépni?

– Továbblépni? – kérdezett vissza Franky. Ezt nem értette.

– Felhajtani ezt a három ferdeszemű faszfejet. – mondta Chikko, és mielőtt folytatta, tartott egy kis hatásszünetet – És kinyírni.

Franky-ék összenéztek. A düh, amiért megalázták őket, ott munkált bennük, és vért akartak. Szinte egyszerre bólintottak rá.

– Hogyan? – kérdezte Franky – Ahhoz meg kéne találnunk őket. Ez egy kurva nagy város, itt úgy el lehet tűnni, hogy sose találnak meg, pláne, ha nem is tudod, kit keress.

– Fantomkép. – mondta Chikko és megint tartott egy kis hatásszünetet – Tudom, hogy elég nevetségesen hangzik, de a tetves zsaruknak néha beválik. Kétségtelen, hogy a rajzolóik sok esetben töketlen balfaszok, akik olyan képeket csinálnak niggerekről, ami minden második niggerre ráillik, olyan képeket sárgákról, ami minden második sárgára ráillik, de néha, hogy szakadna rájuk az ég, a rajzolójuk kurvára profi! Én láttam olyan fantomképet, ami úgy nézett ki, baszd meg, hogy a fazont ezer közül felismertem volna első ránézésre.

– Na és hogyan csinálunk fantomképet? Megkenünk egy zsernyák rajzolót? – kérdezte Sweety.

– Nem. Ismerek egy főszert. Tetkóművész. Olyan tehetség a csávó, hogy magad alá hugyozol, ha meglátod, amit csinál. Olvas a gondolataidban. A csávó nem dolgozik albumból, neki nincsenek figurái, amik közül lehet választani. Ő csak és kizárólag egyéni tetkókat készít. Leül a fazonnal, megbeszélik, és a csávó közben készít egy rajzot egy papírra, és amikor befejezi, az álmodat ott látod a papíron. Nekem is csinált már pár tetkót. Láttátok őket. Igazi művész a fazon. Csak beszélsz, beszélsz, nem is tudod, mit is kéne mondanod, hogyan írd le a képet, amit magadban látsz, de ez a csávó mégis le tudja rajzolni. Idehívom. Most. Ne basszuk az időt, mert ha elhúznak a városból, baszhatjuk a dolgot.

– Oké, hívd ide a csávót. – mondta Franky.

– Drága lesz. – mondta Chikko, miközben előszedte a telefonját. – Drága? Kinek? – kérdezte Franky, mondván, hogy nekik nem sok minden drága.

Chikko beütött egy számot. Becsöngött. A negyedik csöngésre vették fel.

– Hi, Bearboy! Itt Chikko. Egy címre kellene kijönnöd, méghozzá azonnal. Nagyon fontos ügy. Vastag ügyfél. Hogy mi? Alkotsz éppen? Ez most sürgősségi meló! Nem hívnálak, ha nem lenne kurva fontos és sürgős. Mi? Nem, nem tetkó. Csak egy rajz... illetve három. Csak rajz. De baszottul fontos.

Franky felmutatta három ujját, hogy jelezze: háromezret fizet a három rajzért, ha most jön.

– Figyelj, Bearboy, három rugó a tét. – mondta Chikko a telefonba – Nem érdekel, hogy alkotsz. Tedd félre száradni a csá... Akkor bulát. Kapd össze magad és gyere. Mondom a cí... Nagyon fontos, értsd-már meg! Oké, hogy téged nem lehet hajtani... Igen, mindig jó voltál velünk, de most... Megértem, oké, megértem. De te is érts meg engem. Élet-halál kérdése. Valakit meg kell találnunk, és le kéne rajzolnod, mert nincs róla kép. Hogy... Piti ügy? Lehet, hogy neked az, de nekünk a legjobb kell, és az te vagy, haver.

Franky öt ujját mutatta fel.

– Az új ajánlat öt rúgó. A büdös életben nem keresel öt rugót pár perc alatt. Na ne kéresd magad, haver, ne basztassam hiába a számat.

Franky kezdett nagyon ideges lenni. Egy hajszálon múlt, hogy nem tépte ki Chikko kezéből a telefont, hogy beleüvöltsön, hogy vagy idejön most azonnal, vagy kinyírja.

– Haver, figyelj, én utálom százszor elmondani ugyanazt. – magyarázta Chikko a tétováiénak – Azt akarom, hogy gyere ide, rajzolj le három képet, és kapsz érte öt rugót, öt ezer dolcsit. Amerikai dolcsi, igen, mi a faszra gondoltál? Jó... Jó, oké, tudom, hogy máshol is van dollár, oké, szarom le, hogy hol van még dollár, gyere ide. Mondom a címet. Mi... – Chikko kezdett ideges lenni, becsukta a szemét és hosszan fújta ki a levegőt. Franky már ismerte, tudta, hogy mindjárt beindul. – Na jól van, beszéljünk másképp, ha a szép szóból nem értesz. Idefigyelj, lehet, hogy kurva nagy művész vagy, baszd meg, de azért mégis csak egy tetű kis tetkógyártó faszkalap! Tudod te, hogy ki vagyok én?! Tudod te azt?! Én vagyok itt a király! Az van, amit én mondok! És ha egyet csettintek, te estére hulla vagy, baszd meg! Azt teszed, amit mondok, mert különben megdöglesz, FOGD MÁR FEL!!! – üvöltötte az utolsó három szót, ahogy a torkán kifért – Hilly Grove 9. – Chikko megnézte az óráját – Kurvára tudom neked javasolni, hogy kilencre legyél itt, baszd meg! Nem ajánlom neked, te kis senki, hogy felhúzzál!

Chikko vadul összecsukta a telefont, aztán bedugta a zsebébe. Odafordult Cobrához.

– A hülye kis tetű! Azt mondja, nem tud jönni! Baszd meg, komolyan mondom, ha nincs itt kilencre, kinyírom a kis gecit! Esküszöm, hogy kinyírom!

Cobra vigyorgott és a fejét ingatta.

– A világ tele van idiótákkal. – jegyezte meg.

– Ahogy mondod, haver! – Chikko visszafordult Franky-hez – Ha kész a rajz, összecsődítem a bandát és felforgatjuk a várost.

– Ár? – kérdezte Franky.

– Ha itt vannak Philly-ben, huszonöt rugó, ha elmentek, akkor faszom tudja. Huszonötért felhajtjuk, ha városon belül vannak. És kinyírjuk nektek őket, huszonötért koponyánként. Ez baráti ár.

– Oké, menni fog. – bólintott Franky.

Chikko is bólintott. Ez azt jelentette, hogy megkötötték az üzletet. Felsóhajtott, keresztbe tette a lábát. Kettőt tapsolt és felüvöltött.

– Hé, puncik, hol van már a kaja? Semmi válasz.

– Nem hallják innen. – mondta Marky.

– Cobra, szólj már nekik!

Cobra vigyorogva elindult a konyha felé. Chikko visszafordult Franky-ékhez.

– Ha minden jól megy – mondta –, holnap ilyen korra már hullák lesznek.

 3.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 22 óra 30 perc.

Francis, Nelson és Gordon újabb célpontjuk felé tartottak: megijeszteni Kenneth Folberget. Mivel Folberg házának elég jó biztonsági rendszere volt, és mert magas kerítés vette körül, a kaput pedig állandóan zárva tartották és őrizték, nem lehetett hozzá csak úgy bejutni. Az egyetemen elég egyszerű lett volna, de ott a Watsonon mindig nagyon sokan voltak, és ezen okból nem lett volna szerencsés. Egy ijesztésnél tilos volt ártatlanokat is halálra rémíteni. Folberg ijesztése a tervek szerint abból állt, hogy Francisék odamennek a kapuhoz, a kijövő biztonsági embert leütik, aztán többször rálőnek a házra, ügyelve, hogy senki ne sérüljön meg, majd elmennek. Nickie követte őket a motoron, hogy amikor Francisék távoznak, az őket követők nyomába eredhessen.

Sonja kényszeríttette magát, hogy ne kezdjen el gondolkodni a merényleten, azon, hogyan végezhetne egyik vagy másik célponttal, mert alapszabály volt, hogy amíg az aktuális fázist nem zárták le, nem kezdenek el foglalkozni egy másik fázis kérdéseivel. Sonjának be kellett ismernie, hogy tévedett az ügyet illetően, mert nem gondolt rá, hogy az mennyire bonyolult és szerteágazó lehet. Egyelőre nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a kilenc lehetséges célpont közül kit fog majd likvidálni, és kit nem, de ha mindegyikükkel végeznie kellene is, az nem okozna neki semmilyen problémát, sem fizikailag, sem szellemileg, sem érzelmileg. De hogy Franky-ék Chikkóhoz fordulnak segítségért, ha baj van, és Chikko segítséget is nyújt nekik, az egyértelműen azt jelentette, hogy Franky-éket csak úgy lehet likvidálni, ha Chikkót és bandáját is likvidálja, mert ha nem teszi meg, Franky, Sweety és a többiek halálának következményeként a környezet, amibe Christine-nek vissza kell térnie, veszélyesebbé válik, mint amilyen jelenleg. Ez pedig nem megoldaná a problémát, hanem súlyosbítaná. Egy rakás felfegyverzett, dühöngő őrült járná a várost bosszúra szomjazva, és akkor bármi megtörténhet, akkor bárki meghalhat, Christine is, vagy valaki más, akinek nem lenne szabad. Az eredeti terv egyszerűnek, kivitelezhetőnek és megfelelőnek látszott: Sonja azt mondja Doreennak és Nickie-nek, hogy ez csak egy gyakorlat, segítenek neki az Első és a Második Fázisban, azután hazaküldi őket, és ő egymaga végez azokkal, akiket a Második Fázisban halálra jelölnek. Chikko feltűnésével azonban ennek lehetősége egyre távolabb került. Viszont, ha egyedül nem képes a Harmadik Fázis végrehajtására, akkor hogyan rendezze el ezt a helyzetet? Az HAC sebészkés, amely csak azt távolítja el, aki a veszélyt okozza, és senki mást, ez az alapvető elv, ez adja az HAC létjogosultságát. Sonja likvidálhatná Chikkót és embereit, de csak bombákkal, ami sértené az elvet, mert egy bomba esetében, aminek ötven emberrel kell végeznie, a hatások meglehetősen kontrollálhatatlanok. Egy HAC-akciónál egy célpont halálra jelölésének megalapozottabbnak kell lennie, mint egy életmentő műtéti beavatkozás mellett szóló érveknek. Ha Franky halála megoldja a problémát, akkor Franky meg fog halni; ha a halála bevonja a szituációba Chikkót, akkor Chikkó-nak is meg kell halnia; ha Chikko halála egy még nagyobb erő feltűnését okozza, akkor azt az erőt is le kell állítani; ha Franky halálának következménye Cameron Hartman bosszúhadjárata, Cameron Hartmannak is meg kell halnia, és ha az ő halála egy újabb erő feltűnését idézi elő, akkor... Halálra jelölni és likvidálni valakit rendkívül kényes dolog. Az ügyből könnyen egy "Tehetséges Mr. Ripley" válhat, amiben Matt Dámon képtelen volt leállítani magát és csak ölt és ölt és ölt és egyszer már a végét sem látta többé. Ez pedig nem következhet be, mert Sonja célja az volt, hogy elhárítson minden veszélyt, ami Christine-re leselkedett.

Bárkit meg lehet ölni, bárkit a világon, minden emberrel lehet végezni, de kontroll alatt tartani egy merénylet következményeit – az az igazi művészet, az az igazi nehézség.

Sonja a NAYMAN előtt ült. Moore lakására kapcsolt, ami természetesen üres volt, majd megnézte, hogy hol van Moore Ford Mondeója, és hol van Moore maga. A kocsi a rendőrség parkolójában állt, Moore nyomozó pedig éppen az emeleti büfében tartózkodott. Sonja Walthaus házába kapcsolt. A dolgozószobájában elég nagy volt a tumultus, hat testőr volt vele.

– Mi hatan elegen leszünk, dr. Walthaus. – magyarázta az egyik testőr – Raymond és Harrison állandóan a házban marad, hogy biztosítsa azt, nehogy valami meglepetés várja, amikor hazajön. Mi négyen kísérjük, bárhová is megy. Robinson és Brown az ön Mercedesét vezeti majd, és ők mennek elöl, míg mi ketten, Bertson és jómagam ülünk önnel a páncélozott Lincolnban. Értjük a dolgunkat, dr. Walthaus, kérem, bízzon bennünk.

Walthaus gondolkodott.

– Most mit mondjak erre? – nézett végig a testőrein – Mondjam azt, hogy ha hibáznak, majd nem kapnak fizetést? Nekem akkor már mindegy lesz.

– Nézze, dr. Walthaus, ha meg akarták volna ölni, számtalanszor megtehették volna. Nem akarom megrémíteni, de ha az életére pályáznának, már nem élne. Bárkit könnyedén meg lehet gyilkolni, akit nem övez szakszerű biztonsági gyűrű. Önt már igen, ön tehát már egy nehéz célpont. De hadd emlékeztessem ismét: a támadók csak meg akarták ijeszteni, és nem törtek az életére. Ha hagynak golyót a revolverében, már nem élne. Aki simán le tud ütni egy két méter magas, százhetven kilós embert, az valószínűleg tudna akkorát is ütni, amivel önt megölhetné. De nem tette. Csak ijesztés volt, és mi azért vagyunk itt, hogy ez soha többé ne történhessen meg.

Walthaus a tenyerébe temette az arcát. A testőr folytatta.

– Robinson és Brown az intézeti irodája előtti folyosón posztolnak majd, és szemmel tartják azt, továbbá állandó rádiókapcsolatban vannak az intézet biztonsági személyzetével. Bertson és jómagam pedig mindig önnel leszünk az irodájában.

Walthaus felnézett.

– Szükségem lesz egy golyóálló mellényre. – mondta.

– Ha óhajtja, reggelre itt lesz.

– Igen, kell nekem. Nem akarok kockáztatni.

– Rendben. – a férfi kicsit odébb ment, elővette a mobilját, és beütött egy számot – Jó estét, John. Val Syrus vagyok. Egy A-78/ RG golyóálló mellényt kérek a Nightingale sétány 29-be, holnap reggel hétre. Köszönöm. – a testőr eltette a telefonját.

Ekkor megszólalt a Yakmaa telefon az asztalon. Sonja felkapta.

– Igen?

– Szia! – mondta Kicsi.

– Szia. Hogy s mint? – érdeklődött Sonja. Közben feljegyezte, hogy Walthaus egy A-78/RG mellényt fog hordani, ami egy ruha alatti golyóálló mellény, és képes egy méterről megfogni egy szabvány kilenc milliméteres pisztolygolyót.

– Megvagyok. Épp befaltam egy zacskó maciformájú gumicukit. – újságolta Kicsi – Fini volt. Ne ijedj meg, karcsú vagyok, mint egy nádszál, képtelen vagyok hízni. Egyébként Walthaus hat testőrt fogadott fel, az aktáikat máris küldöm.

Sonja beállította a Ravasz Connie számítógépet, hogy fogadja az anyagot.

– Jöhet.-mondta.

– Megy. – mondta Kicsi. A számítógép máris jelezte, hogy anyag érkezik. – A hat fazon képzett testőrök, öreg rókák, negyvennegyvenöt évesek, mindegyikük legalább tizenkét éve véd embereket. Profik. Az egyen felszerelésük golyóálló mellény, AMX-rádió, ami egy apró fülbe dugható hangszóróból és egy csuklóra erősíthető mikrofonból áll, van elemlámpájuk, zsebkésük, könnygázsprayük, mindegyiküknél van egy bilincs, egy Glock-17-es pisztoly, négy tárral, és úgynevezett háttérfelszerelésként, amit csak szükség esetén használnak, van egy-egy tizenöt kilós golyóálló mellényük és egy UZI géppisztolyuk négy tárral, és két Benelli M4-es sörétes. Röviden ennyi, bővebben az anyagban, amit küldtem neked.

– Köszi, Kicsi, nagyon meg vagyok veled elégedve. – mondta Sonja.

– Kicsivel mindenki meg van elégedve! Az a helyzet, Sonja, hogy bár nemrég ébredtem fel, már megint kezdek nagyon álmos lenni. Azt hiszem, éjfél felé elmegyek aludni, úgyhogy ha akarsz valamit, légyszi még éjfél előtt.

– Oké, Kicsi. Ha nem élet-halál kérdése, nem foglak zavarni holnap reggel nyolcig. Így jó?

– Megteszi. Most van még valami?

– Nem, most nincs. Köszi.

– Nincs mit. Most pihenni fogok. Megnézek valami jó filmet. Még nem tudom, hogy mit, leugrok a tékába és kiveszek valamit. Persze – Kicsi nevetni kezdett – biztosan nem valami IQ-csökkentő Jean-Claude Van Damme-filmet! Ismered ezeket a filmeket, ugye? Tudod, mindegyik ugyanarról szól, és ugyanolyan a reklámjuk. – Kicsi elváltoztatott hangon folytatta – Senki sem tudja, honnan jött. Senki sem tudja, hová tart. Senki sem tudja, miért csinálták ezt a filmet?

Sonja felnevetett, Kicsi is kacarászott a vonal túlsó végén.

– Nekem ugyanez jutott eszembe a Godzilla első tizenöt perce után. – mondta Sonja.

– Meg tudlak érteni.

A NAYMAN fő monitorán villogni kezdett a Volvo sofőrjének mobilja, jelezvén, hogy beszélgetés folyik rajta.

– Bocs, Kicsi, de most dolgom van. – mondta Sonja – Majd kereslek még éjfélig, vagy holnap reggel, és akkor folytatjuk.

– Oké! Szia, Sonja! És jó munkát! – búcsúzott Kicsi.

– Neked is. – Sonja bontotta a vonalat, és ráadta a hangot a NAYMAN-ra.

– ...tom. – mondta a férfi.

– De a képek megvannak? – kérdezte egy számítógéppel eltorzított hang.

– Igen. Már futtatjuk, de még semmi.

– Rendben van. És mit csinálnak?

Sonja a beszélgetést egyetlen gomb lenyomásával átirányította a 7000-20-20-asra és hangtisztítást kért. Egy mesterségesen eltorzított hang megtisztítása tulajdonképpen dekódolás.

– Odacsődítették ezt a Chikko nevű gengsztert, meg a bandáját. Megérkezett egy tetováló is, akit nagyon sokra értékelnek. Fantomképet fog rajzolni a három ázsiairól, hogy fel tudják kutatni őket.

– Mire készülnek? – kérdezte a torz hang.

– Meg akarják őket öletni.

– Helyes. Legyenek rajtuk.

– Értettem, uram. Értesítem, ha változás állt be.

– Rendben van.

A vonal megszakadt.

Sonja a műveleti számítógéphez fordult és várta az eredményt. A gép megállapította, hogy milyen jellemzőkkel bír a felvett hang, vagyis milyen séma alapján lett eltorzítva, majd a saját mintatárából kikereste, hogy melyik hangtorzító-szoftver alkalmazza ezt a módszert. Az ENEV-2-es szoftvert a japánok dobták piacra '98 közepén. Az ENEV semmi egyéb, mint kísérletezés az emberi hanggal, egyszerű játék, ám jó néhány titkos szervezet lecsapott rá. Az ENEV-2-esről részletekbe menő pontos információk álltak a 7000-20-20-as rendelkezésére, melyek alapján az eltorzított hangot "visszaalakította". Valójában nem visszaalakításról volt szó, hanem torzításról: egy torz hang tovább torzításáról, aminek végeredménye az eredeti hang.

Sonja elindította a felvételt.

Már az első szónál tudta, hogy kivel beszélt a Volvo sofőrje.

– Kenneth Folberg. Hát persze.

A limuzin jeladója csak helyzetjelző, a mikrofon pedig biztonsági okokból van fent, hogy elég legyen egy szó, és már megy is az erősítés.

Felkapta az asztalról az IW-1000-es telefont és összekapcsolta magát Nickie és Francisék telefonjával.

– Álljatok le! Akció lefújva! Kenneth Folberg végzi a megfigyelést! Ismétlem: akció lefújva! Nickie, térj vissza a Hilly Grove-ra, Francis, ti menjetek a garázsházba és várjatok a kocsiban további utasításig.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

 1.

HERBERT MOORE LAKÁSA. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 10 óra 33 perc.

Moore nem tudott aludni, ahhoz túlságosan ideges volt. Patrícia Tumer még mindig nem hívta fel, és az ígért levél sem érkezett meg. Nem értette, mi történt. Ő nem hívhatta a nőt, mert az tolakodás lett volna. Végül is ő csak egy szakértője a könyvnek, semmi komoly, a könyvet nem ő írja, és sohasem lenne annyi pénze, hogy megjelentesse. Nem tudta, mi történt. Talán a nő elfelejtette, talán valaki lebeszélte róla, talán valaki egy sokkal jobb, nevesebb szakértőt ajánlott neki, vagy talán csak nincs ideje felhívni. Vagy... Igen. Moore detektív ösztönei minden rejtély mögött bűnesetet súgtak: Patrícia Turnert talán megfenyegették, hogy adja fel szándékát a könyv megírásáról, vagy talán elrabolták, megverték, megerőszakolták, és most kórházban van, vagy... Vagy meghalt. Talán az a legvalószínűbb, hogy megerőszakolták. A nő keresett valakit, aki már csinált ilyet, hogy interjút készítsen vele, de nem volt felkészülve rá, nem tudta, hogyan is kell bánni az ilyenekkel, és... És megtörtént. Tapasztalatot szerzett arról, amiről írni kívánt, de nem olyan tapasztalatot, amilyet szeretett volna.

Moore kiment a konyhába és feltett három deci tejet forrni. Amikor gyerek volt, a nagymamája mindig meleg tejet adott neki, hogy elaludjon. Arra már nem emlékezett, hogy végül a tejtől aludt-e el, vagy egyszerűen mert már álmos volt, de az emlék keltette érzés megnyugtatta, így mindig meleg tejet ivott, ha nem tudott elaludni.

– Miért nem szólt nekem? – mondta maga elé egyszerre dühösen és aggódóan – Ha szól, én tudtam volna neki segíteni! Istenem... a fejét ingatta – Konok, akaratos nő, és most jól ráfizetett. – felsóhajtott, elővett egy bögrét – Az ember sohasem lehet elég óvatos. Őrült egy világban élünk.

A tej nagyon gyorsan felforrt, kiöntötte a bögrébe, aztán hagyta egy kicsit hűlni. Megfordult, és elindult az ablak felé.

Valami mozdult az ajtóban, látta a szeme sarkából.

Egyedül élt és egyedül volt a lakásban. Se kutyája, se macskája, még néhány hal sem egy akváriumban, pedig azt már régóta szeretett volna. Automatikusan a mozgás irányába fordult. Megremegett, még a szíve is kihagyott, annyira megijedt.

Egy férfi állt az ajtóban, és egy pisztolyt fogott rá, egyenesen a fejére. A férfi meghúzta a ravaszt. Hirtelen minden elsötétült.

Amikor Moore magához tért, a fürdőszobában találta magát, a csuklója és a bokája egy magas háttámlájú székhez volt bilincselve, és be volt ragasztva a szája.

Csupán alsónadrág volt rajta, semmi más. A fürdőkádba folyt a víz, három ázsiai férfi tett-vett körülötte. Az egyik férfi, aki egy kissé köpcös volt, orvosi táskát tett a földre, kinyitotta és szikéket, különféle méretű tűket, fogókat, orvosi csipeszeket, ollókat, fecskendőket és vegyszereket pakolt ki belőle.

Moore felnyögött a félelemtől, dobálni kezdte magát, olyan pánikba esett, hogy azon se lepődött volna meg, ha egyszer csak megáll a szíve. Rettenetesen félt a fájdalomtól, a legkisebb fájdalom is az őrületbe tudta kergetni, még egy közönséges migréntől is szinte a falra mászott. Most pedig úgy tűnt, meg akarják kínozni.

Nelson a felügyelőhöz fordult és a szemébe nézett. Halk, észrevétlen csettintéssel adta a többiek tudtára, hogy kezdhetik. Gordon és ő elindultak az ajtó felé, de mégsem mentek ki, hanem csak Moore széke mögé kerültek, majd két oldalról megragadták a széket, felemelték a levegőbe, és odavitték a kádhoz.

Amikor Moore rájött, hogy bele akarják nyomni a vízbe, rázni kezdte a fejét, amennyire a műanyag hurok, amivel a fejét a támlához rögzítették, ezt megengedte. Szája néma sikolyra nyílt.

A következő pillanatban fejjel előre, vállig belemerült a hideg vízbe.

Kapálózott, ahogy csak bírt, de még a lába is a székhez volt rögzítve. Nyögött, a fejét rázta, vonaglott, rémülten bámulta a vízsugarat, ami a csapból folyt, és a légbuborékokat, amik a vízsugárral együtt jöttek.

A levegő kezdett fogyni, Moore elkeseredetten küzdött, hogy ne nyeljen vizet.

Aztán hirtelen kihúzták. Letették a földre.

Francis szikét dobott Gordonnak, Gordon hátulról átfogta Moore nyakát és a szikét a torkának nyomta, Nelson lefogta a bal lábát, Francis pedig egy fogóval megfogta Moore lábhüvelykujjának körmét, mintha ki akarná tépni.

Moore bevizelt, a széklete a lába között folyt ki és iszonyatos bűzt árasztott.

Nyögött, próbálta elhúzni a lábát, de képtelen volt rá. Próbált beszélni, mondani, hogy ő rendőrtiszt, de a szája be volt ragasztva, csak hümmögni és nyögni tudott.

Aztán Gordon elengedte a nyakát és megkerülte a széket. Előrehajolt és a szemébe nézett.

– Ha kérdezzük, válaszol? – kérdezte, Moore pedig szaporán bólogatott, hogy elmond ő mindent, csak ne bántsák – És ha szabaddá teszem a száját, nem fog kiabálni?

Moore a fejét rázta.

Nelson elengedte a lábát, Francis hátralépett, elzárta a kád feletti csapot, és a fogót a többi kínzóeszköz közé tette. Gordon lerántotta a ragasztószalagot Moore szájáról.

Sonja a bázison tisztán látta a fürdőbe rejtett kamerán keresztül Moore halálra rémült tekintetét.

– Ren... ren.... rendőrtiszt vagyok... – dadogta Moore.

– Tudjuk, Mr. Moore. – mondta Gordon – Nézze, én személy szerint egyáltalán nem utálom vagy gyűlölöm önt, és megkockáztatom, hogy a társaim sem. A mi feladatunk mindössze annyi, hogy öntől bizonyos információkat szerezzünk meg. Érti, Mr. Moore, a feladatunk ennyi. Hogy ezt milyen módszerrel érjük el, nem számít.

Moore-nak meggyőződése volt, hogy ennek az egésznek köze van Patrícia Turnerhez. Azt gondolta, a nő valami nagyon durva dologra akadt rá, nem volt elég óvatos, és elkapták. És a noteszában megtalálták a nevét és címét, utánanéztek, és megtudták, hogy nemrég beszéltek telefonon.

– Ön dönt, Mr. Moore, hogy válaszol szépszerével, vagy játssza a keményfiút. Ha szépszerével, akkor nem bántjuk, ha keménykedni próbál, garantálom önnek, hogy egy olyan torzót csinálunk magából, hogy soha nem mer majd a tükörbe nézni. Megértette, amit mondtam?

– Igen... Igen! Bármire válaszolok! Az igazat mondom! Az igazat! Kérdezzen bármit, próbálja ki! Az igazat mondom mindenre! – hadarta Moore.

– Ez nagyon dicséretes. Látom, ön józan gondolkodású ember. – mondta Gordon.

Gordon letett egy széket Moore elé, és ráült. Nelson szétnyitott egy aktatáskát, és egy fekete dossziét dobott át Gordonnak. Gordon a térdére fektette a dossziét és kinyitotta. Moore látta, hogy róla készült fényképek vannak legfelül.

Gordon felnézett rá.

– Egy kis ellenőrzés, hogy lássuk, tényleg hajlandó-e együttműködni.

– Igen, igen, hajlandó vagyok! Mindenre hajlandó vagyok! – vágta rá Moore.

Gordon bólintott.

– Ön egyedül lakik? – kérdezte.

– Igen! A feleségem elvált tőlem, még... – Gordon felemelte a kezét, mire Moore elhallgatott.

– Megkérem önt, hogy csak nagyon röviden válaszoljon. Ha azt szeretném, hogy bővebben is kifejtse, meg fogom kérni rá.

– Igen, igen, természetesen! Kérem, bocsásson meg!

– Mi az ön jelenlegi beosztása a rendőrségnél?

– Éjszakai ügyeletes tiszt vagyok. – mondta Moore, majd hozzátette – Uram.

– Hol?

– A Franklin Rendőrkapitányságon, uram.

– Milyen a szexuális érdeklődése?

– Heteroszexuális, uram.

– Mikor volt utoljára nővel?

– Hát... körülbelül négy éve.

– Kivel?

– A feleségemmel.

– Ismeri-e személyesen James Tildent?

– Nem.

– Biztos? – nézett rá Gordon rezzenéstelen tekintettel.

– Igen! Igen! Igen! Akár poligráfra is rátehet, uram, sosem találkoztam vele!

– Ismeri-e személyesen Victor Jacksont?

– Nem, uram. Tényleg nem.

– Hát Frank Hartmant?

– Nem, uram.

– Mark Robsont?

– Őt sem, uram.

– Terence Madisont?

– Nem, uram, őt sem ismerem személyesen. Természetesen tudom, kikről van szó, de egyiküket sem ismerem.

– Corinna Wilmarkot?

– Nem, uram. Őróla nem is tudom, hogy kicsoda.

– Kenneth Folberget ismeri?

– Igen, uram, egyszer találkoztam az úrral, körülbelül három éve egy ügy kapcsán. Egy diákját vádolták, uram, körülbelül három percet beszélgettünk.

– Ismeri-e személyesen Jim Walthaust?

– Természetesen ismerem dr. Walthaust, uram, vele szoktam konzultálni szakmai ügyekben.

Gordon közelebb hajolt és nagyon keményen Moore szemébe nézett, amitől Moore halálra rémült.

– Mr. Moore, kérem nagyon figyeljen arra, amit mondok, kérem önt, figyeljen minden idegszálával. Most nagyon fontos kérdéseket fogok önnek feltenni. Ha hazudik, valami olyan történik magával, ami tönkreteszi az életét. Kérem önt, Mr. Moore, nagyon szépen kérem, ne próbáljon hazudni nekem. Engem nem érdekelnek a maga kapcsolatai, nem érdekel, hogy kihez milyen viszony fűzi, és kit mire tart, mint ahogyan az sem érdekel, hogy mit szeretne és mi az álma. Ha hazudni mer, egy szörny lesz magából, itt és most. Mr. Moore, biztos benne, hogy megértette a szavaimat?

– Igen, uram! – vágta rá Moore remegő hangon – Minden szavát tökéletesen értettem, uram! Minden egyes szavát! Bármit fog kérdezni, én megadom rá a választ! És igazat fogok mondani mindenre! Pusztuljak el, ha nem!

– Rendben van, Mr. Moore, hiszek magának.

– Nagyon szépen köszönöm, uram!

Gordon hátradőlt a széken és a dossziéba pillantott, majd ismét Moore szemébe nézett.

– Mr. Moore, figyeljen, kérem. Beszélt-e ön telefonon, szeptember 13-án, szerdán, hozzávetőlegesen 15 óra 00 perckor egy Patricia Turner nevű nővel, aki a Washington Post oknyomozó újságírója?

Moore egy pillanatra lesütötte a szemét. Tudta előre, hogy az újságíró miatt van az egész.

– Igen, igen, uram, beszéltem a hölggyel. Ő hívott fel a mobilomon. Egy csomagról beszéltünk, amit nem kaptam meg, sem akkor, sem pedig azóta. Egy könyvről esett szó. Uram, kutassák át az egész lakást, tegyen poligráfra, de én tényleg nem kaptam a hölgytől semmit! – mondta Moore kétségbeesetten, mert nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy a nő valami olyat küldött el neki, amit senkinek sem lenne szabad tudnia.

– Tudjuk, Mr. Moore. – mondta Gordon, mire Moore egy cseppet megkönnyebbült – Patricia Turner arra kérte önt, hogy legyen a szaktanácsadója egy sorozat-nemierőszakolókról írandó könyvének. A kérdés az, Mr. Moore, hogy ön elvállalta-e a felkérést?

Moore úgy érezte, ez valami rettenetesen nagy hiba volt, sőt, több is annál, valóságos bűn. Kibuggyant a könnye, attól félt, most valami nagyon rossz fog vele történni, valami olyan, amibe bele se mert gondolni.

– I... i... igen... – mondta ki nagyon nehezen – De... de ha az a helyes, akkor... akkor... akkor én...

– Figyeljen, Mr. Moore. Ön mekkora összeget kapott Tildenttől, Hartmantól, Robsontól, Jacksontól, vagy Madisontól, illetve bármelyiküktől? – kérdezte Gordon.

Moore egy pillanatra nem is fogta fel a kérdést, annyira benne volt a Patricia Turner-dologban, hogy időre volt szüksége, mire rájött, mit is kérdezett tőle Gordon. Megdöbbent.

– Pénzt? – kérdezte bambán – Nem... én sohasem kaptam tőlük pénzt. Uram, felforgathatja a la... – Gordon felemelt keze vetett véget a mondatnak.

– Mennyi volt? – kérdezte Gordon – Engem nem érdekel más, Mr. Moore, mint hogy mennyi pénzt kapott tőlük.

– Dehát... Uram, én... Semennyit! Esküszöm!

– És Walthaustól mennyit kapott?

– Dr. Walthaustól? – döbbent meg Moore – Semennyit!

– És Kenneth Folbergtől?

– Folberg igazgató úrtól? Dehát, uram, én... Miért kaptam volna tőlük pénzt? Soha nem kaptam tőlük pénzt!

Gordon belelapozott az irataiba és onnan olvasta.

– Tudjuk, hogy ez év július 14-én Jill McHurt, szeptember 9-én pedig Christine Thompson önnél tett feljelentést nemi erőszak ügyében. Mindkét eset Hartman és társai ellen szólt, ön pedig mindkét esetben értesítette Walthaust, aki elsimította az ügyet.

– Fennállt a gyanúja annak, hogy nem mondanak igazat. – mondta Moore – Ezért kértem ki dr. Walthaus véleményét.

– Mire alapozta a gyanút?

– Olyanokat vádoltak meg, akiknek nincs szükségük nemi erőszakra ahhoz, hogy egy nőt megkapjanak, uram.

– Nézze, Mr. Moore, én nem kívánok önnel filozófiai vitába bonyolódni azt illetően, hogy létezhet-e egyáltalán univerzális férfi vagy nőideál. És bevallom őszintén, egyáltalán nem érdekel, hogy maga mennyit szenved nem éppen daliás külseje és anyagi problémái miatt. Továbbá az sem érdekel, hogy komolyan azt hiszi-e, hogy a világon minden nő csak arra vár, hogy Hartman és társai ágyába bújhasson. De az már annál inkább érdekel, hogy vajon elgondolkodott-e valaha is azon, hogy azok a nők, akik az elmúlt négy évben önhöz fordultak segítségért, és akiket ön hazugnak vélt, esetleg valóban nemi erőszak áldozatai lettek? Moore már éppen rá akarta vágni, hogy nem, mert dr. Walthaus mindig megmondta, hogy mi igaz, és mi nem, de Gordon megelőzte.

– Mert az az igazság, Mr. Moore, hogy a nemi erőszak, amivel Hartmanékat vádolták, minden esetben megtörtént. Felvették videóra. Láttuk őket.

Moore megdöbbent, eltátotta a száját.

– De... az... – hebegte – Az nem lehet... Az nem lehet!

– Miért nem, Mr. Moore?

– Mert dr. Walthaus azt mondta, hogy nem történt meg! Biztosan félreértenek valamit, csak hülyéskedtek azokon a videofelvételeken, csak... csak úgy tettek, mintha erőszak lenne, de valójában... De valójában nem történt meg! És így akarták zsarolni őket!

Gordon megint közelebb hajolt Moore-hoz, amit Moore roppant kényelmetlennek talált, mert Gordonnak nagyon kemény tekintete volt.

– Mondja, Mr. Moore, maga nem mer gondolkodni?

– Hát... ezt... ezt hogy érti?

– A társam, aki maga mögött áll, ki fogja szabadítani mind a két kezét, hogy el tudjon olvasni valamit, amit magának adok. Ha valamivel megpróbálkozik, nagyon meg fogja bánni. Megértette, Mr. Moore?

– Igen, uram, megértettem. – mondta Moore odaadóan. Gordon felnézett Nelsonra, aki kiszabadította Moore kezeit.

Gordon egy paksamétát adott Moore-nak, amit a dossziéból húzott ki. Moore olvasni kezdte.

– Hát... ezek nem olyan bonyolult kórképek. – mondta Moore a harmadik búcsúlevél elolvasása után – A beteg az orvosát hibáztatja, nem képes felelősséget vállalni a saját éle...

Gordon közbeszólt.

– Mr. Moore, miért nem mer gondolkodni? Maga vagy teljesen hülye, és még a nevét is elfelejti a nagy tisztelettől, ha találkozik valakivel, akinek a neve előtt szerepel egy d és egy r betű, vagy részesedik abból a pénzből, amit Walthaus kap azoktól a bűnözőktől, akiket nemi erőszak után megment a börtöntől áldozataik elmebeteggé nyilvánítása által.

– De én tényleg nem kaptam pénzt semmiért! Én tényleg... Uram, kérje ki egy elmeszakértő véleményét, ő is azt fogja mondani, amit dr. Walthaus! Dr. Walthaus kiváló szakember, uram, talán mind közül a legjobb! Én még sosem láttam tévedni!

– Számolja meg. – mutatott Gordon a paksamétára.

– Nézze, uram, ezek... – kezdte Moore, de Gordon pofon vágta. Moore kiejtette a kezéből az összetűzött lapokat. Gordon elkapta még mielőtt leestek volna a földre.

– Mr. Moore – hajolt közelebb Gordon a rémült detektívhez –, ha azt mondom, számolja meg, megszámolja. Ha azt mondom, álljon fejre, fejre áll. – Moore-t a leginkább Gordon hátborzongatóan nyugodt hangja zavarta – Mr. Moore, számolja meg.

– Máris számolom, uram. – mondta Moore remegő hangon és megszámolta a Walthaus irodájában talált búcsúlevelekről készült fotókat – Huszonkilenc.

– Ebből a huszonkilencből huszonötén megölték magukat. És ez csak a jéghegy csúcsa.

– Uram, vannak olyan pszichiátriai... – kezdte Moore, de Gordon felemelte a kezét, mire összerándult és elhallgatott.

– Azt akarja mondani, hogy maga nem kap juttatást sem Hartmanéktól, sem pedig Walthaustól?

– Igen, uram, ezt állítom. Utánanézhet, uram, én szerényen élek, uram, nincs sok... – Gordon felemelte a kezét, Moore elhallgatott.

– Tudja, ez nagyon érdekes. – Gordon csettintett, mire Francis fecskendőt és egy kis üvegcsét vett elő, amitől elkerekedett Moore szeme – Ön száztizenkét alkalommal hívta Walthaust olyan lányokhoz, illetve nőkhöz, akik egyértelműen nemi erőszaknak estek áldozatul. Ön szexuális bűnesetekben nyomozott, tudja, milyen is az, és ez a száztizenkét ember mind úgy írta le, ami vele történt, ami az ön tapasztalata szerint megfelelt a valóságnak. Az orvosi jelentés mindent alátámasztott. Ekkor, maga furcsamód, minden látható ok nélkül bevonta Walthaust az ügybe, aki a száztizenkét áldozatból hetvenegyet elmebeteggé nyilvánított, ezek közül ötvenet a saját intézetében kezelt, illetve néhányukat "kezel" ma is. Azt akarja mondani, hogy egy fillért sem kapott abból a 783.750 dollárból, amit Walthaus a betegbiztosítótól kapott az után az ötven lány után, akiket maga juttatott az ő intézetébe? Továbbá maga még abból a kétmillió dollárból sem kapott egyetlen centet sem, amit Walthaus nyomon követhetően, részletekben kapott meg Hartmanéktól minden egyes kis akciója után? – Gordon blöffölt a kétmillióval kapcsolatban, mert a Walthaus Franky-ék közötti üzleti kapcsolatnak sehol sem volt nyoma.

Moore kétségbeesett arcot vágott.

– De... de... nem... de... – dadogta.

Francis teátrálisan, hogy Moore minden mozdulatát jól láthassa, felszívta a fecskendőbe az üvegcse tartalmát. Moore meredten bámulta.

– Mi... mi... mi az? Mi az? Én... én mindenben segítek maguknak, én... – hebegte Moore, és megint bevizelt.

– Kap egy kis igazságszérumot, Mr. Moore. – mondta Gordon – Ha kiderül, hogy hazudott, egy kórházban fog magához térni. És amikor rájön, mi lett magából, azon fog majd gondolkodni, hogyan legyen öngyilkos. És higgye el, abban az állapotban ez nem is lesz olyan könnyű.

– De... de én nem hazudok! Én mindenben igazat mondtam!

– Tehát nincs semmiféle anyagi jellegű kapcsolata Hartmanékkal, illetve Walthaus-al?

– Nincs! Nincs! Uram, kérem, higgyen nekem! – könyörgött Moore.

– Ezek szerint maga egyszerűen csak hülye?

– Hogy... hogy... De én... Uram, pszichiátriai szakvéle... Gordon megint leintette.

– Mr. Moore, miért nem mer gondolkodni?

– De... Uram, az agyban olyan folyamatok...

– Hadd kérjek magától valamit. Kérhetek magától valamit, Mr. Moore?

– Természetesen, uram, bármit!

– Akkor jól figyeljen arra, amit mondani fogok. Nagyon figyel?

– Nagyon figyelek, uram!

– Ha szépen megkérem, csak egy egészen kis időre el tudná felejteni egy gondolatjáték kedvéért dr. Jim Walthaus, a könyvei, a cikkei, az előadásai, a fényképei, és a vele valaha folytatott bárminemű beszélgetései létezését? Képes lenne rá, a kedvemért, hogy egy pillanatra elfelejti, hogy Walthaus létezik?

– Ö... hát... Igen. – mondta Moore.

– Akkor most arra kérem önt, Mr. Moore, hogy gondolja végig: ha úgy emlékszik vissza azokra a lányokra és nőkre, akik önhöz fordultak segítségért, mert megerőszakolták őket, ha úgy emlékszik vissza az orvosi jelentésekre, az áldozatok arcára, a hangjukra, a tekintetükre, hogy elfelejti Walthaus létezését, mondja meg nekem, Mr. Moore, ön, mint rendőrnyomozó, mit tenne?

– Hát... ö... – Moore krákogott – Lefolytatnám a nyomozást, de a bírósági tárgyaláson, amennyiben lenne, valószínűleg kérnének pszichiát...

Gordon megint lekent neki egy pofont, Moore ijedten elhallgatott és nagyot nyelt.

– Mr. Moore, arra kértem, emlékezzen. Maga nem tette meg. Nem emlékezett vissza rájuk, csak beszélni kezdett. Emlékezzen vissza minden áldozatra. Rajta.

Moore megpróbált mindenkit emlékezetébe idézni, kevés sikerrel.

– Mit tenne? – kérdezte Gordon.

– Elrendelném az alapos nyomozást. – mondta végül Moore.

– És miért nem tette meg?

– Mert dr. Walthaus felkészített, hogy lehetnek különleges esetek, amikor az "áldozat" hazudik, hogy ezáltal zsarolja a férfit. És sok esetben dr. Walthaus diagnosztizálta a hazugságot.

Gordon, Francis és Nelson nevetni kezdtek.

– Diagnosztizálta a hazugságot? – kérdezte Gordon és nagyot nevetett – Érdekes, nekünk ehhez igazságszérumra, poligráfra, órákig vagy napokig, vagy hetekig tartó kihallgatásra, és adott esetben kínzásra van szükségünk, pedig mi vagyunk a CIA! ,

Moore azóta, hogy magához tért, azon gondolkodott, hogy ki ez a három alak. Nem tudta eldönteni, jó-e neki, vagy kifejezetten rossz hír, hogy a CIA-tól vannak.

– Dr. Walthaus szakember. – mondta. Gordon, Francis és Nelson jót kacagtak rajta.

– Ne haragudjon, Mr. Moore, hogy kinevetjük, de egyszerűen döbbenetes ez a vakhit. – mondta Gordon nevetve – És mondja csak, látta a maga dr. Walthausát vízen járni?

Moore más helyzetben ideges lett volna, amiért a bálványát gúnyolják, de most nem mert.

– Nem? Pedig Jézus meg tudta csinálni! – nevetett Gordon – Pedig ő nem volt pszichiáter.

– Vagy tán éppen azért. – szólalt meg Francis. Nagyot nevettek a poénon.

– Na jó, elég a viccelődésből. – mondta Gordon, mire mindhárman elkomolyodtak – Azt hiszi, hogy nem értem meg magát, ugye? De ebben téved. Pontosan értem a maga mérlegeléseit. Tudom jól, miért kell ilyen vakon hinnie Walthausban.

Moore nem értette, miért, de hirtelen Trey és Marvin, a gyerekkori barátai jelentek meg emlékezetében, akik sokra vitték, és kinevették, amiért ő csak rendőr lett. Hirtelen megrémült, hogy az ázsiai férfi tud róla, de amit a férfi mondott végül, az nagyon meglepte.

– Azért kell ilyen elképesztő vaksággal hinnie Walthausban, mint valami Istenben, mert ha nem hinne benne, akkor valahogyan el kéne számolnia velük – Gordon kikapta Moore kezéből a búcsúleveleket, és az arcába vágta, aztán a dossziéból fényképeket vett ki áldozatokról, akikkel ő foglalkozott, és a képeket is az arcába vágta – , meg velük – Gordon hetvenegy oldalt húzott elő a dossziéból, mind egyetlen oldalas jegyzőkönyv nemi erőszak-esetekről, melyeket Moore gyorsan le is zárt, miután Walthaus azt mondta, hazudnak, és azt is Moore arcába vágta – meg velük. Sok-sok élet, Mr. Moore, sok sok múlt, remény, terv, álom, cél, erőfeszítés, sok sok név, sok-sok ember, akik szerették őket. – Gordon széttárta a karjait – És hová lettek?

Moore kezdett összezavarodni.

– De... de... ők... betegek, akik ellátásra... – hebegte. Gordon egész közel hajolt Moore-hoz.

– Ok mindannyian az életükkel fizettek. – mondta – Sokan meghaltak közülük, a többieket elmebeteggé nyilvánították. Nem tudom, van-e bármiféle fogalma arról, hogy ez mit jelent. A priusz ehhez képes semmi. Egy pszichiáter-isten egy nap azt mondja magára: ez az ember elmebeteg. És többé senki sem hisz magának. A panaszait, a vádjait többé már meg sem hallgatják. Tulajdonképpen maga többé már nem is ember. Szép, ugye? Hetvenegy ember élete szárad a lelkén, Mr. Moore, egy ostoba vakhit miatt, hogy... – Gordon megrántotta a vállát – a fene tudja, hogy okosnak higgyék a kollégái, nem tudom. De azt tudom, hogy egyikük sem érdemelte meg. És azt is tudom, hogy ezt a hetvenegy embert tényleg megerőszakolták. És azt is tudom, hogy a maga nagy Walthausa egy bűnöző. Méghozzá a legmocskosabb fajtából.

Moore bámulta a papírokat és a képeket, amik a földön hevertek. Lázasan gondolkodott, kiutat keresett, mentséget, de egyre jobban összezavarodott, hirtelen már semmi sem tűnt olyan egyértelműnek. Gordon észrevette a szemében a kétséget.

– Érzi ezt, Mr. Moore? Az egész egyetlen aprócska kis gondolaton áll, ez tartja magában a lelket, és ugye, ezt mindketten tudjuk: ez az egyetlen, ami megmenti az öngyilkosságtól. Csak egy icike-picike kis gondolat: Walthaus mindig igazat mond és mindig mindent helyesen lát. Ellentétben az emberekkel.

Moore látta magát, amint ott ül az asztalánál és vágja ki az újságból a cikket, melyet Walthaus írt, és ragasztja be egy füzetbe. És hirtelen rájött, hogy nem tudja, miért ilyen fontos ez neki.

Gordon folytatta.

– Hetvenegy élet, Mr. Moore. Hogyan számol el velük? Odavet egy szakkifejezést? Igen? Ez lesz a vigasz? Ez lesz az, amit kapnak magától segítség helyett? Megerőszakolták őket, Mr. Moore, mindegyiküket, és ők odafutottak magához, hogy segítséget kérjenek, és maga elvette az életüket. És miért? Hogy beszélgethessen Walthaus-al? Hogy okosnak higgyék? Hogy azt érezze, átlát valamin? Egy nyavalyás kis érzésért vette el az életüket, Mr. Moore? Egy nyavalyás kis érzésért? Akarja, hogy adjak magának egy nyavalyás kis érzést? Elvette hetvenegy ember életét, Mr. Moore, akiket bántottak, és akik magától kértek segítséget. Hetvenegy ember. Hetvenegy család, hetvenegy élet, hetvenegy álom, hetvenegy jövő, hetvenegy szerelem, hetvenegy barát. Miért? – Moore-nak megremegett a szája, Gordon folytatta – Ha majd kimegy a temetőbe a sírjukhoz, vagy elmegy a pszichiátriai intézetbe, ahol az "életben lévőket" tárolják, mit mond majd nekik, miért tette? Mr. Moore, mit mond majd nekik? Mit mond majd azoknak, akik szerették őket? Hogyan fogja visszaadni az életüket? Mit fog mondani, Mr. Moore? Mit fog mondani? – Gordon két újabb fényképet vett elő a dossziéból és Moore arcába nyomta őket – És nekik, Mr. Moore? Nekik mit fog mondani, mi történt magával? Nézze meg ezt a két embert. Nézze meg! – Gordon sohasem kiabált, mindig csak erősebben hangsúlyozta a szavakat – Nézze meg ezt a két embert, Mr. Moore! Ők igazi hősök voltak. Ők sohasem árulták el azokat, akik tőlük segítséget kértek.

Moore, mintha érezte volna, kik vannak a képen, próbálta kerülni, hogy odanézzen, de végül mégis megtette. A két texasi ranger volt az, akik annak idején elkapták Sikest, és akik miatt rendőr lett: Tom Clifford és Jack Black.

És az ostoba, nevetséges vágy, hogy a gyerekkori barátai okosnak higgyék, és ami hetvenegy ártatlan ember életét követelte, jelentéktelenné vált. Értelmetlen semmiség lett.

Moore zokogni kezdett, úgy érezte, megsemmisül a lelke.

– Tudja, Mr. Moore, lényegtelen, mennyire fáj magának. Ez nem teszi semmissé. – mondta Gordon – De nekem lenne egy javaslatom.

Moore lassan felemelte a fejét és Gordonra nézett. Alig látta a kínai férfit a könnyeitől.

– Bármit megteszek! – jelentette ki elszántan.

– Helyes. A maga dolga az lesz, hogy le kell lepleznie Walthaust, és magára kell vállalnia mindazt, ami a saját lelkén szárad.

– Megteszem! Meg fogom tenni! – fogadkozott Moore. Francis pakolni kezdett, Gordon felállt.

– Rövidesen meg fogja kapni a dokumentációt. És még valami, Mr. Moore: ezzel részévé vált egy titkos akciónak, ami nagyobb magánál, és nagyobb nálam is. Nem beszélhet róla senkinek. Még arról sem, hogy találkoztunk.

– Megteszem, amire kér... Minden megteszek! – fogadta Moore.

 2.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 11 óra 46 perc.

Sonja a kamerákon keresztül figyelte Moore-t. Semmi szokatlant vagy kivetnivalót nem talált abban, hogy egy középkorú férfi zokog. Látott már néhány embert sírni életében, és majdnem mindig tudta, hogy miért sírnak. Moore könnyei sem hatották meg. Sonja a hetvenegy emberen sem akadt volna fenn, ha a haláluknak, illetve az elmebeteggé nyilvánításuknak lett volna bármiféle értelme. Ellenére annak, hogy a Föld legprofesszionálisabb orgyilkos szervezetének volt a feje, hetvenegy ember életének értelmetlen tönkretevése akkor is megérintette volna, ha nem a húga a hetvenegyedik.

Moore, bár rendes körülmények között ilyenkor már rég aludni szokott, a legkevésbé sem volt álmos. Mintha már soha többé nem is akarna aludni. Zokogott, és közben a Walthaus gyűjteményét tépte darabokra, és csapkodta a földhöz.

Miután zihálva-nyögve mindent széttépett, amit Walthausról gyűjtött össze, egy kupacba hordta a nappali szobába a pszichiátriai és a pszichológiai könyveit, meg az újságait és a cikkgyűjteményeit. Az egész rakás úgy nézett ki, mint egy máglya. Sonja kezébe vette az IW-1000-es telefont, hogy felhívja Moore-t, ha netalán tényleg meg akarja gyújtani.

Moore csak állt a kupac mellett és zokogva nézte. Aztán rávetette magát és ütötte-verte a könyveket meg az újságokat. Amikor abbahagyta és felállt, a ruhája és a haja eszelősen zilált volt. Még mindig sírt. Az íróasztalához ment és kihúzta a középső fiókot. A szolgálati pisztolyát vette elő. Leült az íróasztal mögé és nézegette a pisztolyt.

Sonja nem akart tovább várni. Felhívta Moore-t.

Moore felnyögött ijedtében, amikor megszólalt a mobilja az íróasztal bal sarkában.

Első, második, harmadik bugás. Negyedik, ötödik, hatodik. Moore még mindig nem vette fel, csak nézte a telefont.

Sonja a 7000-20-20-as műveleti számítógéphez fordult és beütötte az utcát és a házszámot, ahol Moore lakott, és lekérte a lakók telefonszámait. Kikereste Moore szomszédaiét, és míg várt, hogy Moore felvegye a mobilt, beütötte a számokat a Hyllart-4 típusú, húsz vonalas műveleti telefonba, de a hívást még nem küldte el.

Moore a tizenkilencedik búgásnál úgy döntött, hogy mégis felveszi a telefont.

– Igen? – szólt bele gépies, színtelen hangon.

– Oh, Mr. Moore, ugye felébresztettem? Kérem, ne haragudjon, de élet-halál kérdése! – hadarta Sonja bocsánatkérő hangon – Oh, igen, Patrícia Turner vagyok! Kérem, ne haragudjon, amiért zavarom, de nagyon fontos. Úgy tudom, hogy ön ismeri Joe Bulltont.

Moore egy kicsivel élénkebb lett. Joe Bulltont ő kapta el öt éve. Kéjgyilkos volt a fickó, véleménye szerint egy pszichopata állat.

– Igen, ismerem. – mondta – A Lancaster Börtönben ül, 2020-ig nem szabadul. Miért kérdi?

– Bementem, és beszéltem vele. – mondta Sonja. Ismerte Moore ügyeit, hozzá tartozott a háttérnyomozáshoz, tudta, hogy Bullton volt Moore pályájának legnagyobb sikere.

– Megőrült?! – csattant fel Moore. Izgatottan felugrott a székből. – Nem lett volna szabad bemennie hozzá egyedül, Bullton egy pszichopata állat! Miért nem szólt? Szólnia kellett volna!

– Igen... igen... tudom. – mondta Sonja halkan, ijedt hangon.

– Mi történt? Csinált magával valamit?

– Meg... megfenyegetett. – nyögte ki Sonja – Azt... azt mondta, vannak kint barátai... akik... Fogalmam sincs, mit csináljak, nagyon félek! Nem merek kimozdulni itthonról... Mit csináljak? Segítsen, kérem! Könyörgöm!

A "segítsen" szóra Moore összeszorította a szemét, a fájdalomtól eltorzult az arca. Szabad kezével eltakarta a szemét és némán sírni kezdett.

Sonja várt néhány másodpercet, aztán ijedségtől remegő hangon beleszólt a kagylóba.

– Mr. Moore? Mr. Moore, ott van?

Moore csak nagy nehezen szólalt meg.

– Igen, itt vagyok. – mondta fájdalmas hangon. Sonja úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy mennyire más a hangja. – Majd én elintézem. Nyugodjon meg. És máskor ha valakivel találkozni akar, előbb szóljon! Maga nem tudja, hogyan kell bánni ezekkel!

– Igen... értettem. Köszönöm, Mr. Moore.

– Ö... igen. – mondta Moore tömören, és bontotta a vonalat. Átrohant a hálószobájába, és átöltözött. Eltette a pisztolyát és az igazolványát, az egyik szekrény aljáról előbányászta a gumibotját, aztán fogta a kocsi kulcsát és elhagyta a lakást.

Futott le a lépcsőn, ki a utcára. Olyan sebesen és dühödten ment, hogy majdnem felborított két embert. Beugrott a kocsijába, és mint egy őrült, megindult a Lancaster Börtön felé.

 3.

BABY BABY BÁR. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 12 óra 25 perc.

Chikko, Cobra, és még hatan a bandából, a hátsó helyiségben ültek a kártyaasztal körül, és tequilát ittak. A megbízatásról folyt a szó, amit Franky-éktől kaptak.

A szoba ajtaja előtt két nagydarab fickó állt őrt, baseballütővel és UZI géppisztollyal felszerelkezve.

– Ritka elfuserált három pofa! – jelentette ki Chikko az asztalon heverő rajzokról, melyek Francist, Nelsont és Gordont ábrázolták.

– Hát az biztos. – bólogatott Cobra – Gondolj bele: ilyen pofával kéne leélned az életedet.

– Rövid élet lenne. – mondta Chikko. Felnevettek. Egyszerre nyúltak a pohárért, kiitták, aztán lecsapták az asztalra. Jöhetett a következő pohár.

– Chikko! – szólalt meg az egyik bandatag, akit Orionnak hívtak – Mi lenne, ha elkapnánk ezt a három torzszülöttet, és rendeznénk egy ruppós bunyót? Összecsődítenénk pár csávót meg kurvát, és meg lehetne ezekkel verekedni. És persze mindenki fogadna, mint az állat.

Chikko elgondolkodott.

– Végül is, nem rossz ötlet. – mondta vállat vonva, mire Orion elvigyorodott.

– Ráfekszem az egyikre, meghal. – jelentette ki. Két méter kilenc centi magas volt, és majdnem két mázsa.

– Ráfekszel? – fordult felé Cobra döbbenten – Fúj, de undorító vagy, Orion! Annyi ember előtt?

Többen nevettek, de Orion ezt sértésnek vette. Felállt és kihúzta magát, hogy Cobra lássa, milyen nagydarab. Ökölbe szorított kézzel, résnyire húzott szemmel nézte.

– Jól van, nyugi! – vetette oda Cobra. Tudta, hogy ha verekednie kellene Orionnal, nem lenne sok esélye.

– Kérj bocsánatot. – dörmögte Orion.

– Oké, haver! Bocsi! Most örülsz, baszd meg? Ülj le a helyedre, most dolgunk van.

– Nem így! Normálisan! Kérj bocsánatot!

Chikkónak elege lett.

– Ülj a kibaszott helyedre, baszd meg! – csattant fel.

– De nem kért normálisan bocsánatot! – mondta Orion.

– Ki nem szarja le? Ne legyél már ilyen nebántsvirág! Ülj le, és kussolj! Vagy ha van ötleted, akkor mondd el.

– Még nincs vége. – mondta Orion Cobrának, aztán leült. Cobra pofákat vágott, aztán úgy tett, mint akit a dolog hidegen hagy.

– Franky-től meg a többi faszfejtől kapunk száz rugót, minimum százat. – mondta Chikko – Ha élve tudnánk elkapni ezt a három elfuserált ferdeszeműt, kihívásos versenyeket rendezhetnénk, özönlenének ide a bunyósok az egész államból. Ha életben tudnánk valahogyan tartani őket, mondjuk fejenként tíz bunyó időtartamára, akkor azzal kurva nagy dohányt szakíthatnánk. Akár egy milkót is, vagy sokkal többet, attól függően, hogy valójában mennyire jók.

– De utána kinyírjuk ezt a három faszfejet, nem? – kérdezte Cobra.

– Naná.

– Ki kéne belőlük szednünk, hogy ki a megbízójuk. – mondta Orion – Megdolgozzuk őket egy kicsit.

– Ja, de tényleg csak egy kicsit, hogy tudjanak küzdeni. – értette egyet Chikko

– De tíz meccs után komolyabban is megdolgozzuk majd ezeket az elfuserált geciket, ha korábban nem köptek.

A Baby Baby Bár ilyentájt, kora délután még zárva volt a vendégek elől. Ilyenkor folyt a takarítás, az edények és poharak elmosása, a készletek feltöltése. Az utcai ajtó zárva volt, de Francisnek a közönséges zár nem okozott gondot. Miután Nelson és Gordon is bementek utána, visszazárta az ajtót, hogy nehogy valaki ki tudjon menekülni.

Zakójuk alól Gerdwey-tűvetőt vettek elő. Mindhárman ismerték a bár alaprajzát, és azt is tudták, merrefelé dolgozhatnak ebben az időben.

Egyenest a hátsó helyiség felé indultak el. Egy konyhás bukkant fel, néhány poharat szedett össze a pult mögül. Francisék elbújtak, megvárták, míg elmegy.

Úgy jutottak el a hátsó raktárig, hogy senkit sem kellett lelőniük.

Tudni nem tudták, de számítottak rá, hogy lesz valaki a raktárban. A raktár ajtajában megálltak egy pillanatra, összenéztek, bólintottak, hogy készen állnak.

Nelson ment legelöl, utána Francis, és Gordon volt az utóvéd. Beszáguldottak a raktárba. A két fickónak, akik Chikko "irodáját" őrizték (merthogy valójában a bár Chikkóé volt), arra sem volt ideje, hogy felemelje a baseballütőt vagy az UZI-ért nyúljon. A tű mélyen a nyakukba hatolt, az idegméreg azonnal eszméletvesztést okozott. Nelson és Francis épphogy odaértek és el tudták kapni őket, mielőtt összeesnek. A két eszméletlen férfit elrejtették, az UZI-kat tönkretették. A tűket eltávolították a nyakukból, nehogy valaki gyanakodni kezdjen egy felettébb szokatlan fegyver használatára, amit még a feketepiacon se nagyon lehet beszerezni.

– Hány emberünk is van az utcákon? – szólalt meg Chikko, miután levágta az asztalra az üres tequilás poharat.

– Úgy kétszáz. – mondta Cobra.

Chikko mindenkit a bandájába sorolt, aki valamit dolgozott neki, még azokat is, akik a kocsiját szokták javítani. A tagság azzal az előnnyel járt, hogy az ember úgy érezhette, nincs egyedül és védelmet kapott, ha szüksége volt rá, és azzal a hátránnyal, hogy minden bevételéből harmincöt százalékot le kellett adnia Chikkónak. Franky-ék nem tartoztak a bandába, mert csak vásároltak, meg együtt lógtak, és néha közösködtek a nőkön, de soha semmit nem tettek meg Chikkónak, Chikko pedig, bár ezt sohasem vallotta volna be magának, nem mert velük ujjat húzni, mert bár Franky-ékkel elbánt volna könnyedén, a családjaikkal azonban már nem. Hozzájuk képest csak apró porszemnek képzelte magát, és mélyen meg volt győződve, hogy Franky-ék családjai komoly maffiakapcsolatokkal rendelkeznek.

– Kétszáz muksó? Hajlok rá, hogy állítsunk még több főszert az ügyre, mert ha elhagyják Philly-t, akkor baszhatjuk. – mondta Chikko – Nem reménytelen, de akkor aztán kínszenvedés lesz felhajtani ezt a három tetvet.

– Nekem van egy olyan rossz érzésem, hogy már elhúztak az államból. – jegyezte meg Cobra.

– Hát az nagy rábaszás lenne. – mondta Chikko. Kopogtak az ajtón.

– Gyere be, te faszfej! – kiáltott ki Chikko. Azt hitte, az egyik őr lesz az.

Kinyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésükre Francis, Nelson és Gordon sétáltak be. Elegánsak voltak, még rózsa is volt a gomblyukukban. Kedves mosoly ült az arcukon.

A nyolc fickó, akik a helyiségben tartózkodtak, olyat tett, amit egész hátralévő életében titkolni akart: megijedt. Az ijedtség volt az első reakciójuk. Azután a félelmüket haraggal palástolták.

– Ti hárman! – mutatott rájuk Chikko – Hullák vagy...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Francis, testalkatát meghazudtoló fürgeséggel ugrotta át az asztalt és érkezett páros lábbal a székben ülő Chikko gyomrába. A szék összetört Chikko és Francis alatt. Chikkónak elakadt a lélegzete, görcsösen összekuporodott a földön, és hányni kezdett.

Cobra fel akart állni, de Nelson orrba vágta, amitől néhány másodpercre elszenderült és felborult a székével együtt.

Orion felállt, hogy mutassa, milyen nagy darab. Gordon egy pillanatra sem vette figyelembe a testméreteit és a testsúlyát, hiszen mindezektől függetlenül, az anatómiai felépítése éppen olyan volt, mint bárki másé. Egy bandatagot felrúgott az asztalra, aztán odafordult Orionhoz.

Sípcsonttal irtózatos erővel combon rúgta. Orion arca eltorzult a fájdalomtól és térdre esett. Ekkor Gordon egyetlen ütéssel bezúzta az orrát. Orion hanyatt dőlt, és eszméletét vesztette.

Eközben Nelson és Francis elintézték a többieket. Mindenki ájultan hevert valahol a helyiségben, csak Chikko volt magánál. Francis átkutatta és mindent, amit talált nála, feldobott az asztalra: kést, pisztolyt, pénzt, mobiltelefont.

Aztán megragadta a hajánál fogva és felrántotta a földről. Térddel gyomorszájon rúgta, aztán beleverte a fejét az asztallapba, amitől eltörött az orra, majd kitépte a fülében és az orrában lévő karikákat. Nelson egy széket dobott Gordonnak, Gordon a falhoz állította, Francis pedig ráültette Chikkót.

Aztán Francis meggondolta magát és újra ütni kezdte bandavezért. Gordon és Nelson akcióba léptek. Nelson elhelyezett egy mikrofont a szekrény mögé, Gordon pedig egy másikat Chikko mobiljába, és egy jeladót Chikko gyémántokkal ékesített órájába. Mozdulataikat gondosan álcázták és kitakarták, mert úgy sejtették, Folberg emberei kamerákat helyeztek el a helyiségben.

Francis zsebkendőt adott Chikkónak, hogy letörölhesse az arcáról a vért. Amikor felemelte a fejét, elképzelhetetlen látvány tárult a szeme elé. Hét legveszélyesebb embere eszméletlenül hevert a földön. Még Orion is, aki olyan nagydarab volt, hogy a legtöbb ember csak ránézett és már futott is.

– Hallom, kerestél minket. – szólalt meg Nelson – Ki akarsz minket nyírni, te kis tetű?

– N... n... nem... Dehogy! Ez eszembe sem jutott! – mondta Chikko rémülten, és nevetni próbált, mutatván, hogy ilyet gondolni önmagában egy vicc, ő rendes ember.

Nelson előrelépett, és ököllel Chikko két lába közé ütött. A szék, amin ült, összetört, és Chikko a földre esett. Francis nekiugrott, a hajánál fogva felrántotta a földről, kiütötte, majd ismét felrántotta a földről. Gordon dobott egy újabb széket, Francis ráültette Chikkót.

– Ne hazudj, kisfiam. – mondta Nelson nyugodt hangon. Chikkónak remegni kezdett a szája.

– Csak... csak vicc volt... Csak vicc volt! Hehehe... Csak vicc volt... – hajtogatta.

Francis megütötte Chikkót a szeme alatt. Chikko majdnem leesett a székről.

Szipogni kezdett, aztán eleredtek a könnyei. Nelson legyintett.

– Ez csak egy bőgőmasina. – mondta – Idefigyelj, kisfiam, ha nem takarodsz el az utamból, azt nagyon megbánod. Nézz a szemembe. Nézz a szemembe!

Chikko sírva, remegő szájjal, lassan, erőlködve felnézett Nelsonra.

– Mi abból élünk, kisfiam, hogy gazdag tetveket sarcolunk meg. És ha te bekavarsz az érdekeltségeinkbe, akkor az a te bajod lesz. Megértetted?

– Igen, megértettem. – mondta Chikko szipogva.

Nelson, Francis és Gordon szó nélkül kisétáltak a szobából, fél perccel később már kint voltak az utcán, beültek a Roverbe és távoztak.

Sonja a bázison hallgatta, amint Chikko tombol, üvölt, szitkozódik, tör-zúz.

Felpofozta az embereit és rájuk parancsolt, hogy állják el az ajtót és mindenkit lőjenek le, akit meglátnak. Azonnal előkapta a mobilját és odahívott magához huszonöt embert fegyverrel. Utána hívta a bácsikáját.

– Hallgatom. – szólt a telefonba egy ötven év körüli, sima modorú férfi. Ő volt Gabe Rodderick, Pennsylvania állam alvilágának ura.

– Ö... Gabe bácsi... Ö... itt Chikko, izé... Tom. – mondta Chikko. A hangján hallatszott, hogy tart Gabe Roddericktől, és a kapcsolatukat nem mondhatni közelinek.

– Hogy ki? Tom? A fene egyen már meg, Tom, fiam, mi a francért zavarsz? Komoly beruházókkal tárgyalok nemsokára, éppen az arcpakolásomat teszik fel, hogy feszes legyen a bőröm. Megnyugtat, és ráadásul a puncik is szeretik, ha jó feszes a bőröm. Próbáld ki.

– Ö... ne haragudj, Gabe bácsi. Nagyon fontos.

– Na és mi lenne az a nagyon fontos? Tudod, hogy nem kivételezhetek veled, és őszintén szólva, elég töketlen csávó vagy, barátocskám, mert még mindig nem tudtad kivívni az első helyet abban a kis szar Philadelphiában.

– Gabe bácsi... megtámadtak. Valaki ki akar nyírni.

– Engem is. Na és? Kit érdekel? Tom, fiam, nőj már fel végre! Az élet nem játék, fogtad? Ha valaki ki akar nyírni, keresd meg, vágd le a farkát, és add a kezébe. De engem hagyjál békén ilyen csip-csup ügyekkel, oké?

– De... de Gabe bácsi... és ha kinyírnak? Segítened kell...

– Mi az, hogy kell? Ha kinyírnak, kinyírnak, kit érdekel? Ha nem tudod megállni a helyedet, akkor menj varrónőnek, oké? De ne engem hívogassál! Ha gondod van, oldd meg magad! Szarom le, ha valaki kifektet, oké? Én nem fogom a te kezedet fogni, mert azzal a saját pofámat égetném le a befektetőim előtt, ugye érted? És máskor ne hívj ilyen csip-csup ügyek miatt, oké, Tom, ne akard, hogy megorroljak rád, mert akkor az neked nagyon rossz lenne. Oldd meg magad, hiszen a te problémád. – Gabe Rodderick búcsú nélkül letette a telefont.

Sonja elmosolyodott: Chikko egyedül van.

HUSZONHATODIK FEJEZET

 1.

LANCASTER BÖRTÖN. LANCASTER, PENNSYLVANIA.

Szeptember 18. hétfő 15 óra 27 perc.

Joe Bullton három nőt erőszakolt és ölt meg, legalábbis a nyomozás ennyire derített fényt, de Moore sohasem volt benne biztos, hogy nem volt több. Moore attól a pillanattól kezdve gyűlölte Bulltont, amikor meglátta az első áldozatát, egy tizenhét éves lányt, akit brutálisan megerőszakolt, majd elvágta a torkát. A halottkém elmagyarázta Moore-nak, hogy Bullton nem egyszerűen csak elvágta áldozata nyakát, hanem húzogatta a kést előre-hátra, előre-hátra. Huszonhárom vágást lehetett elkülöníteni. Moore volt egyszer egy emberrablási-tanfolyamon, még az akadémián, amikor még nem tudta eldönteni, hogy mint nyomozó, milyen esetekkel foglalkozzon majd. A tanfolyamon hallotta, hogy egy emberrablás mindig egy kettős bűncselekmény: maga az emberrablás, és a valószínűsíthető gyilkosság, mert az emberrablási ügyek túl sokszor végződnek egy másik bűncselekmény elkövetésével, a gyilkossággal. Moore a Bullton-ügy óta így gondol a nemi erőszak-esetekre is, mint olyanra, ami könnyen végződhet gyilkossággal is.

Bullton elfogásával Moore előrébb jutott a ranglétrán. És akkor jött Walthaus, és kiokította.

Moore a börtönparancsnokságon kitöltötte a megfelelő papírokat, hogy beszélhessen Joe Bulltonnal, majd egy őr lekísérte az elsőre, a rendőrségi beszélő előtti folyosóra és leültette egy székre. Hat perccel később kinyílt a beszélő ajtaja, és egy őr lépett ki.

– Detektív, meghozták az elítéltet! – szólt oda Moore-nak. Moore felállt a székről és elindult az ajtó felé.

– Köszönöm. – mondta az őrnek. Belépett a helyiségbe.

A huszonöt négyzetméteres, fehérre festett helyiségben mindössze három bútor volt: egy nagy asztal a szoba közepén a földhöz rögzítve, egy fém szék az egyik végében, ugyancsak a földhöz rögzítve, és egy kárpitozott, támlás szék az asztal másik végében, amit Moore-nak tettek be. A helyiségnek volt egy másik ajtaja is, ami előtt egy egyenruhás őr állt.

Bullton a földhöz csavarozott széken ült, mindkét keze az asztalhoz volt bilincselve. Vigyorogva nézte Moore-t. Azonnal felismerte.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, nyomozó? – kérdezte kedélyesen, és a szemöldökét emelgette, mert azt hitte, hogy ettől mókás lesz az arca – Előre szólok, nyomozó, hogy csak akkor működöm együtt, ha hoz nekem egy nőt. Már évek óta egyet se láttam, nem éreztem a szagukat, nem láttam a remegésüket. Hozzon egy nőt, nyomozó, és akkor beszélhetünk.

– Fiúk, menjenek ki. – szólt oda Moore a két őrnek.

– Biztos benne, uram? – kérdezte az a férfi, aki az imént beengedte Moore-t a szobába.

– Igen, teljesen biztos vagyok benne. Menjenek ki. Nem lesz semmi baj.

– Így van, megígérjük, hogy nem fogunk rosszalkodni. – vigyorgott Bullton.

– Ha szüksége van valamire, csak szóljon, itt leszünk a folyosón. – mondta az őr

– És egy kamera is figyeli magukat, úgyhogy nem lesz gond. – majd odaszólt Bulltonnak – 4357-es, viselkedjen rendesen!

– Oh, hogyne! Oh, hogyne! – bohóckodott Bullton.

A két őr kiment a hátsó folyosóra, ahonnét az elítélteket szokták hozni.

Moore a neki betett szék felé indult el.

– Nyomozó, hozott egy bugyit? Egy jó pinaszagú bugyit! – Bullton mélyet szippantott a levegőből – Imádom a pinaszagú bugyikat! Egy jó, erős, csípős szagú pina, az a ked... – Bulltonnak elkerekedett a szeme – Neeee! – kiáltotta, és behúzta a fejét.

Moore rohant felé, kezében a székkel, amit neki állítottak be. Bullton sehogy sem tudott védekezni. Moore fejbe csapta a székkel. Bullton azt hitte, szétmegy a feje. Aztán Moore újra ütött, felülről lefelé, majd újra megcsapta Bulltont, és újra. Bulltonnak csupa vér lett a feje.

– ÁÁÁÁÁÁÜ! – üvöltötte – Segítség! Segítség! ÁÁÁÁÁÁÁÜ! – újra kapott egyet a székkel, ezúttal nem felülről a fejére, hanem oldalról az arcába – ÁÁÁÁÁÁÁÜ! – a kamera felé fordult – Segítség! Segítség!!!

– Fenyegetőzöl, te kis geci, fenyegetőzöl?! – vicsorogta Moore.

– Mi? Hogy mi? Én nem... – Bullton nem tudta folytatni, mert Moore megint fejbe verte a székkel.

Moore mindig is gyűlölte Bulltont, és ott munkált benne a düh, hogy szétverje, azóta, hogy látta az első áldozatát. És most végre kiélhette magát.

– Mit csinál? Megőrült? – üvöltötte Bullton – Segít... – megint kapott egyet a székkel – Segítség!!!

Moore ledobta a széket a földre. A pisztolyát le kellett adnia, de a rövid gumibotot, amit a zakója ujjába rejtett, megtartotta magának. Most előhúzta, eltorzult arccal meglendítette, és orrba vágta vele Bulltont. Érezte, hogy eltörött a férfi orrcsontja. Aztán a kezét és a karját kezdte csépelni. Bullton egyfolytában üvöltött, segítségért kiabált és könyörögve nézte a kamerát.

– Fenyegetőzöl, te kis geci? A kurva anyádat! Fenyegetőzni mersz?! – vicsorogta Moore és csépelte Bulltont, ahol csak érte.

Kint a folyosón három őr nézte a monitort, közülük kettő hozta Bulltont.

– Hé, nem kéne bemennünk? – kérdezte az egyikük.

– Majd egy kicsit később. – felelte a társa – Hadd kapja meg a magáét ez a rohadt, mocskos féreg! Tudod, hogy mit csinált? Gyönyörű fiatal lányokat erőszakolt és ölt meg ez a mocsok! Itt bent meg állandóan az eszét játssza, és vigyorog a szemétje, és nem lehet vele mit csinálni, mert a szabályzat így, a szabályzat úgy! A jó francba, most legalább valaki letörli a képéről azt az idióta vigyort!

– De azt mégsem hagyhatjuk, hogy megölje!

– Oké, majd egy kicsivel később bemegyünk.

Bulltonnak merő vér volt az arca, a kezei felduzzadva, az ujjai és a kézfeje több helyen is eltört, betört az orra, két helyen megrepedt az állkapcsa, hat foga hiányzott és alig látott a feldagadt szemhéjaitól.

Moore leállt, elővett egy olajos rongydarabot, amit a kocsijából hozott és nekiesett Bullton arcának. Letörölte a vért, hogy láthassa az arckifejezését.

Moore megragadta Bullton fejét, olyan durván, hogy Bulltonnak üvöltenie kellett.

– Idefigyelj, te kis geci! Ha még egyszer megfenyegetsz valakit, vagy ha bárkinek is baja esik, agyonverlek, megértetted?

– Sen... kit se... fe... fe... fenyeget... tem meg... – dadogta Bullton erőlködve. Már csak így tudott beszélni.

– Ha bármi baja esik Patrícia Turnernek, annak az újságírónőnek, aki meglátogatott, úgy szétverem a pofádat, hogy ahhoz képest ez a mostani még bemelegítés se volt!

– Fogal... mam si... si... sincs... ki ez... a nő...

– Játszod az eszedet, te kis geci?

Moore felkapta a gumibotot és eltorzult arccal a feje fölé emelte, mire Bullton összehúzta magát és felordított. De Moore most nem ütötte meg. Elrakta a botot és a rongyot, és visszatette a véres lábú széket az asztal másik végébe. A helyiség hátsó ajtajához ment, és kétszer rácsapott tenyérrel, jelezve, hogy végzett.

Szinte azonnal kinyílt az ajtó és bejött a két őr, akik felhozták Bulltont.

– Mennem kell. – mondta Moore. Nem érdekelte, mi lesz vele, hogy ezért felfüggesztik és eljárást indítanak ellene.

– Lát... látják, mit... tett? – fakadt ki Bullton – Teljesen meg... megőrült! Teljesen meg... őrült! Láttak min... dent! Fel... je... lentést te... szek!

Moore nem várt tovább, a másik ajtóhoz ment, kinyitotta és kiment a folyosóra.

Becsukta maga mögött az ajtót, vissza sem nézett.

– Tanús... kod... niuk kell!

Az egyik őr felállította Bulltont, és oldalra, a derekához kapcsolta a karbilincseket. Bullton nagyon szenvedett.

– Vigye... nek or... or... orvos...hoz!

Elindultak kifelé, a hátsó folyosó irányába. Bullton csak hajtogatta a magáét.

– Ez elképesztő. – szólalt meg az egyik őr.

– Hát... szerin... tem is az! Csak úgy... besé... tálhat ide egy... őrült... – nyögte Bullton.

– Elképesztő – folytatta az őr –, milyen csúszósak a lépcsők errefelé. Az ember nem vigyáz, és tessék – végigmutatott Bulltonon –, ez az eredménye.

– Mi... – döbbent meg Bullton – Mi... mi... mi...

Kint a folyosón a kamerák mögött ülő férfi a fejét ingatva nézte Bulltont.

– Nagyon csúszik a lépcső. – jegyezte meg.

Bullton döbbenten, majd kétségbeesetten bámulta az őröket.

– Ez... ez... ez összeeskü...vés! Ez össze... eskü...vés! Az ügyvé...de... met akarom! Az ügy... ügy... ügy...

Odaértek a lifthez, jobbra mellette lépcső vezetett felfelé.

– Most mi legyen? – szólalt meg az egyik őr elgondolkodva.

– Hát én nem tudom. – mondta a másik az állát simogatva – A lépcső kurvára csúszik, a lift meg bármikor beragadhat.

 2.

HAMPTON ROAD. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 16 óra 30 perc.

Folberg és testőrei hazafelé tartottak. Marlow elgondolkodva vezette a limuzint.

Nickie járt az eszében, állandóan csak rá gondolt, azóta, hogy a lány vitt neki egy kólát és beszélgettek egy kicsit. Néhány perccel ezelőtt Nickie felhívta.

Kész gyönyörűség volt hallani annak az édes, álomszép lánynak a hangját. Egészen beleborzongott. Felidézte az alakját, és azt a csodálatos arcocskáját. A lány azt kérdezte, ráérne-e pénteken, mert elmehetnének táncolni. Azt mondta neki, hogy mindent megpróbál, hogy elintézze, hogy péntek este szabad legyen.

Ugyanakkor Folberg teljesen kiszámíthatatlan volt, nem lehetett tudni nála, hogy mit talál ki péntek estére. Hazudni nem mert volna neki, mert ha valaki hazudott, és Folberg rajtakapta, annak nagyon rossz lett. A munkaszerződésük szerint a legkisebb hazugságért is ezer dollárt kellett fizetniük. Csakhogy Folberg és a nők az két külön dolog. Marlow nem tartotta valószínűnek, hogy meghatja egy randi egy gyönyörű lánnyal.

Klaus, Folberg egyik testőre töltött egy pohár száraz Martinit főnökének és odanyújtotta neki a poharat.

– Uram. – szólalt meg, hogy felhívja magára Folberg figyelmét.

Folberg az ablakon át nézte az elsuhanó tájat. Az új fejleményeken gondolkodott.

Valakik bejöttek az ő területére. Egyáltalán nem örült neki. Lassan odafordult a testőréhez. Elvette az italt és belekortyolt.

Williams Folberg mellett ült, testőr is volt, de egy kicsivel több is annál, inkább afféle tanácsadó. Ő egyetemet végzett és pszichológiát is tanult, így Folberg valamelyest komolyabban vette a többieknél. Ő volt az egyik bizalmi embere, és nem volt sok.

– Az még elfogadható, hogy meglátogatják Hartmanék házát, de miért mentek ehhez a Chikkóhoz? – szólalt meg Williams – Ez nem illik a képbe. Persze előfordulhat, hogy véletlenül tudomást szereztek arról, hogy keresik őket. De honnan tudták, hogy hol találják Chikkót?

– Talán nem csak hárman vannak, hanem egy egész szervezet. – szólalt meg a kocsiban ülő harmadik testőr, Jonston.

– Na de mekkora és milyen erős szervezetről van szó? – gondolkodott hangosan Williams – És mit akarnak valójában? Mi a céljuk?

Folberg kiitta a poharát, visszaadta Klausnak.

– Még egyet, uram? – kérdezte Klaus.

Folberg bólintott, Klaus töltött még egy italt, majd odanyújtotta Folbergnek a poharat.

– Parancsoljon, uram.

Folberg elvette az italt. Williamshoz fordult.

– Jutottak már valamire az FBI-nyilvántartásban? – kérdezte.

– Még nem, uram. Könnyen meglehet, uram, hogy nincs priuszuk. Legalábbis nálunk nincs. Talán Kínában lehet. Utánanézzünk, uram?

Folberg bólintott.

– Értettem, uram, utána fogunk nézni.

– Néhány ember nézzen körül a városban. – mondta Folberg – Esetleg feltűnnek valahol.

– Természetesen, uram.

Erdős részre érkeztek, Folberg szerette ezt a kacskaringós utat. Nem tudta, miért, csak azt, hogy megnyugtatja. Kortyolt az italból. Újra inni akart, de kirepült az ülésből.

Williams is repült. Beleszálltak a velük szemben ülő Klausba és Jonstonba. A limuzin kifarolt, veszélyes sebességgel közeledett a fák felé, Marlow mindent megpróbált, hogy ne ütközzön a vastag törzseknek. Két fa között húzott el, be az erdőbe, egyenest egy körülbelül két méter magas dombocskának. A limuzin orral a földbe fúródott.

Azonnal légzsákok fújódtak fel, elől a sofőrfülkében kettő a műszerfalon, kettő az ajtókon, hátul három-három mindkét oldalon, kettő lent, az ülések között, négy a tetőn. Senki sem sérült meg, a kocsi alig harminc kilométeres sebességgel csapódott a dombocskának, és bár nem voltak bekötve, a légzsákok mindent felfogtak.

– Baj van, erősítést! – kiáltott Williams. A kocsimikrofon a segélykérését Folberg villájába sugározta, ahol azonnal intézkedtek.

Klaus és Jonston leeresztették a légzsákokat és visszagyömöszölték őket a helyére. Marlow és a mellette ülő testőr, Hix, a fejüket tekergették, hátha észrevesznek valakit a fák között, aki ellenséges lehet. Leeresztették és visszanyomkodták a légzsákokat a helyükre, és fegyvert rántottak.

– Mi az isten történt? – szólt előre Folberg.

– Valami volt az úton! – mondta Marlow – Egy széles sáv, ami az út egyik szélétől a másikig ért. Már négyet láttam idefelé jövet, uram, azt hittem, valamilyen mérőműszer. De most, pár méterrel előttünk, hirtelen tüskék emelkedtek ki belőle, uram, végig az út teljes szélességében, és szétszabdalták a kerekeket, uram. Nagyon sajnálom, uram, nagyon sajnálom! Mit óhajt, mit tegyünk most?

– Több is volt? – fordult Williams Folberghez, hogy lássa, mit szól.

– Tehát csak arra vártak, hogy egyedül legyük az úton. – mondta Folberg – Ez egy merénylet, Mr. Williams!

Klaus és Jonston .45-ös kaliberű, hangtompítós Ingram géppisztolyt kaptak elő.

Williams vastag golyóálló kabátot és nehéz rohamsisakot adott fel Folbergre. A testőrök súlyos golyóálló mellényt és rohamsisakot öltöttek magukra. A limuzin páncélozott volt, de a plusz védelem nem árthatott. Folberg a hátsó ülés közepén foglalt helyet, balról Williams, jobbról Klaus ülték körbe.

– Uram? – szólt hátra Marlow – Mit óhajt, uram? Akarja, hogy kimenjünk körülnézni, uram?

– Szó sem lehet róla! – harsogta Folberg a kommunikátor mikrofonjába – Az erősítés mindjárt itt lesz, várják meg!

Csendben maradtak, hogy hallják, ha valaki vagy valami közeledik.

Elősétált Francis, Nelson és Gordon. Elegáns szmokingot viseltek, rózsa illatozott a gomblyukukban. Barátságosan mosolyogtak. Folberg és a testőrök meredten bámulták őket. Furcsa helyzet volt. Ha nem szállnak ki, nem lőhetnek rájuk, ha viszont kiszállnak, akkor Francisék is lőhetnek.

Francis előresétált, egészen a kocsiig, és belesett a hátsó ajtó ablakán. Egy nejlonszatyor volt nála. Belenyúlt és egy jókora plasztikbombát vett ki.

Feltapasztotta a hátsó ajtóra.

– Bomba! – üvöltötte Williams. Folberg még jobban összehúzta magát.

– Ne aggódjon, Mr. Folberg, az életünk árán is megvédjük! – kiáltotta Klaus.

Francis integetett, aztán megfordult és elindult, hogy fedezéket keressen.

– Támadás! – üvöltötte Klaus. Kinyitotta a másik oldalon az ajtót, és eleresztett egy hosszú sorozatot, aztán kiugrott Jonston is és ő is lőtt. Senkit sem láttak, de lőttek. Aztán Klaus kirántotta Folberget a kocsiból. Williams is kiugrott utána. Már jött Marlow és Hix is, szüntelenül tüzeltek minden irányban, pedig Franciséket sehol sem látták.

Rohantak el a kocsitól, attól tartva, hogy az pillanatokon belül felrobban.

Klaus, Williams és Jonston bevonszolták Folberget az első megfelelőnek látszó helyre, ott a földre rántották és betakarták a testükkel.

Várták a robbanást.

Néhány másodperc múlva a testőrök leszálltak Folbergről, és felsegítették a földről. A kocsi nem robbant fel. Folberg nem értette. Aztán meglátta a földön heverő Williamst. Csak feküdt ott mozdulatlanul, csukott szemekkel, szétvetett karokkal. Nem látszott rajta sérülés. Meg akarta kérdezni Klaust, vagy Jonstont, hogy mi lett vele. Balra fordult, ahhoz a testőrhöz, aki a bal karja alatt fogta, amikor felhúzták a földről.

De a férfi nem Klaus volt, és nem Jonston, és nem Hix, és nem Marlow.

Hanem Francis.

Folberg rémülten fordult a másik oldalra.

Ott meg Nelson állt.

Folberg ijedten kapkodta a fejét, hogy merre vannak a testőrei. Szanaszét hevertek a fűben.

Gordon Folberg elé lépett, kicsatolta a sisakját és levette a fejéről. Az orrába fejelt. Francis és Nelson hagyták, hogy összeessen. Nelson levette róla a golyóálló kabátot. Francis a hajánál fogva felrántotta, aztán orrba vágta.

Folberg megint a földre esett. Hasra fordult, és zihálva, vérző és törött orral kúszni kezdett az út felé.

Ám Nelson és Francis megragadták a lábát, és visszahúzták. Francis ütni kezdte, időnként leküldte a földre, időnként belerúgott. Persze vigyázott rá, nem akarta, hogy bárhol is komolyabban megsérüljön, és ezért nem is sérült meg. Csak meg akarta ijeszteni, és el akarta terelni a figyelmét arról, hogy Nelson elveszi az óráját és telepíti jeladóval, Gordon meg körbejár és eltávolítja a testőrök lábából az eszméletvesztést okozó idegméreggel preparált tűket.

Mire megérkezett az erősítés három fekete Cherokee terepjáróban, Francis, Nelson és Gordon már messze jártak, Folberg pedig a földön feküdt összekuporodva. Rázta a zokogás.

És az órája, melyet egykori, istenkét tisztelt mentorától kapott, ott volt a csuklóján, benne egy apró jeladóval. A nagy félelemben és a suhogó pofonok közepette észre sem vette, hogy az órája egy fél percig nem volt a csuklóján, és amikor visszakerült oda, egy kicsit megváltozott.

 3.

BABY BABY BÁR. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 17 óra 55 perc.

A bár ajtajára kikerült a FELÚJÍTÁS MIATT ZÁRVA-tábla. Minden ajtót és ablakot bezártak, a hátsó raktárt telepakolták fedezékként szolgáló ládákkal, bútorokkal és hordókkal. Chikko irodája valóságos fegyverraktárrá alakult át: géppisztolyok, gépkarabélyok, puskák, pisztolyok és revolverek tucatjaitól roskadoztak az asztalok. Chikko, Cobra, Orion és a többiek, akik a helyiségben tartózkodtak, amikor Francisék meglátogatták őket, kötésekkel és ragtapaszokkal voltak tele, amit nagyon szégyelltek. A cicababák ki voltak tiltva a bárból, a használhatatlan alkalmazottakat határozatlan időre szabadságra küldték. Egyre-másra jöttek a banda tagjai, a környéken már minden szabad parkolóhely foglalt volt.

Megszólalt Chikko mobilja. A második pittyegés előtt felkapta.

– Mi van? – üvöltött bele.

– Ezt én is kérdezhetném! Na mi van? – Franky volt az.

– Hogy mi van? Hogy mi van? – üvöltötte Chikko – Majd én megmondom, hogy mi van: háború van, kisapám, háború van! Francos, tetves, kurva, kibaszott háború!

– Mi van? Mi a francról pofázol? Miféle háború? – kiabálta Franky a telefonba –

Most ne a kurva üzleteddel foglalkozz, hanem a mi ügyünkkel! Mi vagyunk a leglóvésabb állandó vevőid, baszd meg! A te saját kibaszott üzleti érdeked, hogy megvédj minket!

– Itt voltak! Itt voltaaaaak! Besétáltak az ÉN BÁROMBA, és csinálták az agyukat! AZ ÉN KIBASZOTT BÁROMBAN!!! Ezek specialisták, baszd meg! De majd én megmutatom ezeknek a korcsoknak! Engem nem érdekel, hogy ezek milyen nagy karatemesterek, én olyan háborút indítok ellenük, hogy abba beledöglenek mind egy szálig!!! Felhajtom ezeket a torzszülötteket a föld alól is és kitaposom a belüket, kivágom a farkukat, kiverem egyesével az összes fogukat, kiszúrom a szemüket, forró ólmot öntök a végbelükbe, baszd meg! Baszd meg! Baszd meg! Baszd meg! – Chikko elkeseredetté rúgni kezdte az egyik széket, ami darabokra tört szét – Velem senki nem fog szarozni!

– Mutassuk meg nekik, hogy kik vagyunk! Statuáljunk példát ezen a három kibaszott ferdeszeműn! – üvöltötte Franky – Fogjunk össze, tegyük össze, amink van, és hajtsuk fel őket a föld alól is!

– Oké, haver, ezt fogjuk tenni! Olyan háborút indítok ellenük, amilyet még nem láttak a kurva életbe se!

– Chikko, kell még ember, még tíz ember egy rakás fegyverrel! De azonnal!

– Honnan a faszomból szerezzek neked még tíz embert, megmondanád? Alig van emberem!

– Nem érdekel! Vegyél fel új embereket! Fizesd meg őket! Pénz kell? Ha hozol nekem tíz embert, adok száz rugót itt helyben! És ez csak előleg!

– Jól van, baszd meg, kerítek neked valahonnan tíz főszert! Majd jelentkezem. –

Chikko bontotta a vonalat.

Kezébe vette az UZI-t és kiment a raktárba. Azon gondolkodott, békét kössön-e a rivális bandával, legalább ideiglenesen, hogy összefogjanak az ismeretlen ellenséggel szemben. Égett a képe miatta, de nagyon félt.

– Chikko! – rohant oda hozzá Cobra – Most jelentette egy csávó, hogy látta a három kínai tetvet a Watson környékén!

Chikko torka szakadtából ordította:

– Akkor gyerünk! Küldj oda tíz... harminc tökös gyereket! Gyerünk! A fejüket akarom! A fejüket akarom!

 4.

VILLANEGYED. PHILADELPHIA.

Szeptember 18. hétfő 22 óra 00 perc.

Folberg bezárkózott a villájába és teljes riadókészültséget rendelt el. Mindent bezártak, a kaput, az ajtókat, az ablakokat, minden kocsi és ember falakon belül volt, nem látszott egyetlen fény sem sehol – a villa sötétségbe borult és teljesen elcsendesedett. Elhagyatottnak látszott. Nickie a ház mögötti dombon rejtőzött, onnan figyelt, NSV-700-as csillagfény-erősítésű távcsővel. Folbergnek húsz csendes ölésre betanított dobermanja volt, a riadó elrendelésekor elengedték őket. Mind a húsz ott feküdt a ház mögött, mozdulatlanul, fülüket hegyezve. Kísérteties látvány volt. Háromnegyed kilenckor eleredt az eső, és úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A kutyák nem mozdultak, pedig az esőcseppek a fejükön kopogtak.

Pontosan huszonkét órakor a földalatti garázsból egy sötét üvegű, fekete Land Rover jött elő. A birtok kapuja automatikusan kinyílt a terepjáró előtt, majd be is záródott mögötte. Nickie a bokrok takarásából előhúzta a Yamahát és az ösvényen legurult az országútig. A dzsip nyomába eredt.

A Land Rover alig egy kilométert tett meg, felhajtott egy fűvel benőtt domb tetejére. Megállt. Nickie húsz méterre a dombtól, néhány nagyobb bokor közé rejtette a motort. Fekete ruhát és fekete, kötött sapkát viselt. A fűbe lapulva, lassan kúszni kezdett felfelé a dombon.

Két férfi szállt ki a kocsiból. Egyiküknél fekete, fém bőrönd volt, a másik férfi valamilyen furcsa formájú dobozt tett le a földre, majd NSV-700-as éjjellátó távcsövet emelt a szeme elé és körbepásztázott vele.

Nickie-n M-909-es éjjellátó szemüveg volt, jól látta, amikor a férfi felé közelít a távcsővel. Lehajtotta a fejét a földre, és lelapult, amennyire bírt. A férfi nem vette észre. A társa eközben kinyitotta a bőröndöt és egy PORTSAT típusú, hordozható műholdantennát vett ki belőle, szétnyitotta a tányért, és feltette a terepjáró tetejére. Vissza-szálltak a kocsiba. A műholdantenna erős mágneslapokkal rögzült a Land Rover tetejére. A zuhogó eső egyáltalán nem ártott neki, arra tervezték, hogy minden létező időjárási körülmények közt megállja a helyét és rejtjeles üzeneteket közvetítsen és fogjon.

A terepjáróban volt egy harmadik férfi is. Ő hátul ült, egy kinyitott bőrönd mellett. A bőrönd hasonlított a műholdantenna bőröndjére, és ugyanannak a kommunikációs berendezésnek volt a másik fő egysége. A bőrönd alsó részén kijelzők, nyomógombok, egy apró képernyő és egy telefonkagyló volt, a felső része csak a berendezés védelmét szolgálta.

A férfi végzett néhány ellenőrzést, hogy működik-e a rendszer, aztán beütött egy chicagói körzetszámot. A műholdantenna a Land Rover tetején megmozdult és automatikusan ráállt a megfelelő műholdra, hogy azon keresztül Chicagóba tudjon üzenetet küldeni.

Nickie hívta Sonját.

– Felmentek egy magaslatra, és műholdantennát tettek a kocsi tetejére. Az antenna egy fekete bőröndben volt. A parabolaantenna az előbb megmozdult, elfordult a tengelye körül, automatikusan behangolta magát. – mondta Nickie a gégemikrofonba nagyon halkan. Nem kellett suttognia, a zuhogó eső elég nagy zajt csapott.

– Értem. – mondta Sonja – Tehát elhagyták a házat, hogy még véletlenül se lehessen összekapcsolni Folberget ezzel a most zajló kommunikációval. Tudnunk kell, hogy miről beszélnek. Be tudod mérni?

– Az előbb két fickó szállt ki a kocsiból, az egyik feltette az antennát, a másik körbenézett NSV-700-as távcsővel. Amikor kiszállt, volt nála egy kis doboz, amit letett a földre, és amikor visszaszállt a kocsiba, nem volt nála. Innen nem látom, de abban biztos vagyok, hogy még mindig ott van, ahol hagyta.

– Akkor ne mozdulj. Feltehetően szeizmikus mozgásdetektor. – mondta Sonja.

– Én is arra tippeltem.

– Kockáztasd meg a letapogatót.

Nickie nagyon óvatosan előszedte a táskájából az LAS-D-552-es lézeres letapogatót. Nagyon ügyelt rá, hogy ne érintse a földhöz és hogy ne tegyen semmilyen gyorsabb mozdulatot. Nem mehetett sem lejjebb, sem feljebb, nem mehetett oldalra sem, mert azt kijelezte volna a szeizmométer, és mert a Land Roverből is kiszúrhatták volna az éjjellátó-távcsővel. Nickie beirányozta a terepjáró hátsó ablakát, aztán összekapcsolta a rádiótelefonját a letapogatóval, hogy Sonja is hallja a bázison, amit ő.

A lézeres letapogatás, mint a lehallgatás egyik legmodernebb változata, magában rejt némi kockázatot. A lézersugár, amit kibocsát, szabad szemmel láthatatlan, de számtalan módon fel lehet fedezni. Vannak szemüvegek, melyek napszemüvegnek látszanak, és különleges lencséjük láthatóvá teszi a letapogató vagy a lézeres riasztóberendezések lézersugarát.

Nickie bekapcsolta a letapogatót. A vékony lézersugár a Land Rover hátsó ablakára vetült.

– ...nal. – mondta valaki, aki a kocsiban ült. Hallgatott, körülbelül tizenöt másodpercig, majd folytatta. Kissé ingerült volt a hangja. – Ne merészeljen ellenállni Hartman! Ha én azt akarom, a koszos kis fiacskája mától kezdve tíz kemény évig nem jön ki a sittről! Mit gondol, mi történne magával, ha lejátszanának egy-két igen érdekes film- és hangfelvételt a tévében? Mit gondol, az üzletfeleinek tetszene? – a férfi megint hallgatott – Akkor mondom: kell pénz, holnap reggel, egymillió dollár. Továbbá elküldök három képet, nézzen utána a képeken látható ázsiai patkányoknak, vesse be a kapcsolatait. Úgy hallottam, maga olyan ember, akinek megvan Isten mobiljának a telefonszáma, úgyhogy vesse be magát, Hartman, ne okozzon csalódást!

A férfi letette a kagylót. Új számot ütött be. Minden gombnyomás más hangjelet adott. A férfi tíz másodpercet várt, hogy felvegyék a másik oldalon. Nickie nem hallotta, amit a hívott fél mond, csak a kocsiban ülő férfit.

– Én vagyok. Jól figyeljen, Mr. Tildén, elmondom, mit akarok. Remélem nem felejtette el, hogy mi történik magával és a hülye kölykével, ha nyomoztatni próbál utánam! Kisfiacskájából osztályon felüli köcsög lesz a St. Quentinben, minimum tíz évig. Remélem, Mr. Tildén, maga vizuális típus, és el tudja képzelni, mi lesz a kisfiacskájából, ha egyáltalán túléli, amire magam nem látok sok esélyt. Szóval, verje ki a fejéből azt az alaptalan rögeszmét, hogy valamit is tehet ellenem! A követelésem a következő: egymillió dollár holnap reggelre a szokott helyre. És kap három fotót három ázsiai patkányról, azt akarom, hogy vesse be a kapcsolatait, és huszonnégy órán belül derítse ki, kik vannak a képen. Különben nagyon rosszul fog járni, maga is, és a hülye kölyke is!

Az ismeretlen férfi tizenhét embert hívott fel, fenyegetett meg, és adta elő nekik követelését. Tizenhét családfőt, annak a tizenhét Watson-diáknak az apját, akik összegyűltek Folberg házában fekete ruhában és fekete autóval, szeptember 16-án, szombaton.

Nickie mozdulatlanul feküdt a fűben, a zuhogó esőben, és borzasztóan élvezte a helyzetet. Megvárta, amíg ismét kiszáll a Land Roverből két férfi, az egyik ismét körülnéz az NSV-700-as éjjellátótávcsővel, a másik pedig összepakolja a műholdantennát. Aztán a távcsöves férfi felszedte a kis dobozt a kocsi mellől, visszaültek, és azonnal elmentek.

– Elmentek. – jelentette Nickie.

– Oké. – mondta Sonja, aztán bekapcsolta Doreent is a beszélgetésbe – Nálad mi a helyzet?

– Chikko hozott még tíz embert a Hartman-házba. Bezárták a kaput. A figyelőik is bezárkóztak a Hilly Grove 11-ben. Semmi mozgás. – mondta Doreen.

– Rendben van. – mondta Sonja – Mindketten térjetek vissza a bázisra. Most.

Felhívta Francist.

– Tessék? – szólt bele Francis a második bugás felénél.

– Sonja. A feladatnak vége, térjetek vissza a főhadiszállásra.

– Oké, főnök, visszatérünk. További jó szórakozást!

– Köszönöm. Jó munka volt. Add át köszönetemet Gordonnak és Nelsonnak is.

– Természetesen. – mondta Francis – Nagyon élveztük. Szia!

– Látjuk egymást! – búcsúzott Sonja. Francis és Sonja egyszerre bontották a vonalat. Az Első Fázis véget ért.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

 1.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 01 óra 10 perc.

Miután Doreen és Nickie lezuhanyoztak és átöltöztek, beültek a dolgozószobába, az íróasztal mellé, szemben a táblával, ahol a lehetséges célpontok fotói voltak kitéve. Sonja a tábla előtt állt.

– Ezennel bejelentem, hogy az akció Első Fázisa véget ért. – mondta – A zsargonban ezt úgy nevezzük, hogy "bezártuk a kört". Azt jelenti, hogy feltártuk lehetséges célpontjaink kapcsolatrendszerének határait. A továbbiakban már nincs kihez menniük. Tudjuk, mi történne, ha meghalnának. Rengeteg információt szedtünk össze lehetséges célpontjainkról, kapcsolataikról, életmódjukról, lehetőségeikről, és az adott ügyben betöltött szerepükről. A Második Fázis az elemzés szakasza. Minden rendelkezésünkre álló információt ki kell értékelnünk, hogy eldöntsük, lehetséges célpontjaink dossziéit milyen kategóriába soroljuk be. Egy hivatalos akcióban mindenki, akinek a dossziéja a Harmadik Fázisba kerül, meghal. Ha valakinek nem szükségszerű a halála, de mondjuk hasznos lenne az illetőt eltávolítani egy területről, azzal mi nem foglalkozunk, mert nem a mi profilunk.

– Feltegyem a Második Fázis Szoftvercsomagot a komputereinkre? – kérdezte Doreen.

– Már feltettem. – mondta Sonja – Az Első Fázisról annyit, hogy bár új terület a számotokra, nagyon jól megálltátok a helyeteket. Gratulálok. Ezennel elrendelem a Második Fázis elkezdését. Amikor bent vagyunk a Főhadiszálláson és egy hivatalos akció keretében nekikezdünk a Második Fázisnak, az Első Fázis felelős parancsnoka összefoglalja a száraz tényeket mindegyik lehetséges célpontról.

Ezután kinevezzük a Második Fázis felelős parancsnokát, majd összeül két bizottság, az egyik a pro, a másik a kontra, az egyik a likvidálás melletti érveket képviseli, a másik a likvidálás elleni érveket. Olyan ez, mint egy tárgyalás, ahol a bíró a Második Fázis felelős parancsnoka. Nincsenek személyes érdekek, és nincsenek érzelmek sem. Érzelmek nem pótolhatják az információkat. Csak és kizárólag információk alapján hozunk meg egy döntést, akár arról van szó, hogy egy lehetséges célpontot halálra jelölünk, akár arról, hogy megszüntetjük célpont státuszát és visszaadjuk az aktát. Ha bármilyen szempontból kétségek maradnak, az aktát parkolópályára tesszük és visszatérünk az Első Fázishoz. – Sonja széles mozdulattal végigmutatott a táblára mágnesekkel felfogatott képeken – A Második Fázisban a lehetséges célpontjaink sorsáról döntünk. Ezért rúgok ki mindenkit, akiről kiderül, hogy élvezettel öl.

– Nekem semmi bajom nincs azzal, ha valakit likvidálnom kell, de nem gerjedek be tőle. – mondta Nickie.

– Ezzel én is így vagyok. – tette hozzá Doreen.

– Helyes. Elég nehéz lelkileg egészségesnek maradni, miközben valakinek az a hivatása, hogy életeket oltson ki. Az egyetlen megoldás, hogy hibátlanul kell dönteni, tökéletesen megalapozottan, és a végrehajtót mindenbe be kell avatni, pontosan tudnia kell, hogy mit miért tesz, és hogy miért lett valaki célpont. Nem hiszek az arctalan orgyilkosban, aki kap egy fotót meg egy összeget, aztán megy és öl, mint egy állat. Ezt csudára romantikusan lehet ábrázolni valami szokásos fasiszta filmben, aminek az az egyetlen mondanivalója, hogy attól vagy menő, hogy őrült vagy, de a valóságban ez nem válik be. Engem nem érdekel, hogy hány maffiatag-toborzó filmet fognak még csinálni, elhitetvén azzal a sok hülyével, hogy a halál világa romantikus, ott vannak az igazi férfiak, meg a bomba nők, meg a rengeteg pénz, és a sok próbatétel, melyek kalanddá teszik az életet. Én ha észreveszem valakinél, hogy valamiféle romantikát lát egy ember halálra jelölésébe, azt kirúgom. – Sonja a táblára aggatott fotókra bökött – Bevallom nektek, én egyiküket sem szeretem. De ezen az alapon még senkinek sem fogom a halálát kívánni. Kevés ember van ezen a Földön, akit annyira utálnék, mint Szaddam Husszeint, de mert tudom, hogy a halála többet ártana, mint használna, lévén, hogy az egyetlen elv, ami vezérli a tetteimet és a gondolkodásomat, az a célszerűség, bármily furcsa is ez, ha olyan helyzetbe kerülnék, tennék azért, hogy Szaddam Husszein ne haljon meg. A buddhizmus egyik legcsodálatosabb igazsága, hogy amit érzel, az nem része a tényeknek. Ők kilencen az én irántuk érzett gyűlöletemtől függetlenül léteznek. Amit érzek, nem számít. És amit ti éreztek, az sem. Ez nem szerelem. Ma éjfélig eldöntjük, hogy közülük – Sonja megint a táblára kirakott fényképekre mutatott – kinek mi legyen a sorsa, ki éljen, és hogyan, ki haljon meg, és hogyan, hol és mikor. Ha valakit közülük halálra jelölünk, az meghal. Ellenünk nincs esélyük. Ha mindent tudnának rólunk, akkor sem lenne, és még a létezésünkről sem tudnak. Ezért érzelmektől mentesnek, alaposnak, és roppant körültekintőnek kell lennünk. Van kérdésetek?

– Folberg egy emberén keresztül felhívatta Cameron Hartmant meg a többi nagykutyát, hogy kutassák fel Gordont, Nelsont és Francist. – mondta Nickie – Megtalálhatják őket? Rájöhetnek, hogy kik ők?

Sonja megrázta a fejét.

– Nem. Ők hárman hosszú évek óta csinálják ezt, nagyon sokan nyomoztak már utánuk, de senki nem derített ki semmit. Nem fognak rájuk akadni, ne aggódjatok.

Sonja elvette az étkezőasztal szélére készített dossziék közül a legfelsőt.

– Lássuk az összefoglalót. – mondta, és kinyitotta a dossziét – Ismertetem a végső megállapításokat, következtetéseket és a javaslatot az akta kategóriáját illetően. A végén meghallgatok minden ellenérvet. Vessetek fel bármit, amit csak akartok, egészen addig, amíg egyikünknek sem marad kétsége a végső ítélet helyességét, megalapozottságát illetően. Az első lehetséges célpont, akit megvitatunk: Corinna Wilmark. Ha meghalna, nem történne semmi. Lefolytatnának egy szokásos nyomozást és kész. Nem várható bosszúhadjárat sehonnan, és senki sem állna a helyére. Nem veszélyes. Az ügyben annyi a szerepe, hogy amikor ki kellett volna állnia Christine mellett, hazudott, csak hogy Hartmanék befogadják maguk közé. Wilmark egy nagyon magának való ember, korábbi iskoláiban sohasem fogadták be, sohasem volt központi figura, de úgy látszik, nagyon szeretett volna az lenni, mert amikor lehetősége nyílt rá, hogy beilleszkedjen egy társaságba, többé már semmi sem  számított: sem az, hogy ez milyen társaság, sem pedig az, hogy mi ennek az ára. Aktívan nem működött közre a nemi erőszakban, ám aktívan közreműködött annak elleplezésében. Mivel nem veszélyes, csak egy ostoba és némiképp rosszindulatú kiscsaj és semmi több, magam nem jelölném őt halálra. Azzal, hogy a legnagyobb bajban elárulta Christine-t, hozzájárult ahhoz, hogy a helyzet egészen a lány öngyilkossági kísérletéig fajuljon. Halála nem oldana meg semmilyen problémát, ezért vele mostantól nem foglalkozunk. Hozzászólás?

– Van valami nyoma annak, hogy kényszeríttették? – kérdezte Doreen.

– Nem, semmi. Sem vizuális, sem audió felvételeinken nincs nyoma olyasminek, hogy ő azt a helyzetet, amiben van, ne élvezné. Ez jó kérdés volt, Doreen, csak így tovább.

– Igyekszem. – mondta Doreen.

– Köszönöm.

Nickie is szeretett volna dicséretet, ezért beszélni kezdett.

– Nem lehetséges, hogy van még valami a háttérben? – kérdezte – Nekem elég szimplán hangzik, hogy egy nap valamelyik nagymenő pszichopata oda áll elé és így szól: "Te, Cory, ha azt hazudod, hogy Christine hazudik, beülhetsz a menő járgányokba és a napi betevőd is meglesz, ugye érted, mire gondolok?", és akkor ez a csaj hirtelen lehúzza a vécében a Christine-nel való barátságát, és hajlandó még akár hamis tanúskodásra is, azaz hajlandó lenne még arra is, hogy adott esetben vállalja a börtönt?

– Nem hiszem, hogy Corinna Wilmark ezt valaha is így átgondolta volna. – mondta Sonja.

– Mondjuk, hogy egy impulzus hatására döntött, csak úgy. Akkor viszont sokkal rosszindulatúbb, mint gondoljuk, és valószínűleg nem az az arca az igazi, amit Christine-nek mutatott. Talán csak egy szánalmas kis ringyó, aki egyetlen elv alapján mérlegel mindent: hogy meglesz-e a napi betevője. Persze számít az is, hogy mekkora, és hogy annak a betevőnek a tulajdonosa mennyire menő, de más tényezőknek nincs jelentőségük.

– Nincs nyoma annak, hogy Wilmark ilyen ember lenne. Én olvastam az otthoni komputerén írt naplóját, olvastam tanárai jellemzéseit, akik évekig tanították, és sosem merült fel ilyesmi. De még ha igazad is lenne, Nickie, és a ringyó lenne az igazi arca és gondolkodásának és tetteinek nincs más mozgatója, mint a napi betevő, ahogyan fogalmaztad, még akkor sem járna tényleges haszonnal a likvidálása. Minden információ és az információkból levont összes következtetés azt jelzi, hogy nincs másról szó, mint kétségbeesésről. Méghozzá iszonyatos kétségbeesésről. Biztosan hallottatok az úgynevezett "szereposztó dívány"-ról. Remélem, hogy egy napon mindenki, akinek szereposztó díványa van, vagy volt, oda kerül, ahová való: börtönbe, ám azt tudnotok kell, hogy senkinek sem kötelező arra a bizonyos díványra lefeküdnie. De sokan mégis lefekszenek. Kétségbeesés kérdése. Az örökösen mellőzött Cory Wilmarkhoz egy nap odamegy öt nagymenő és felajánlják neki élete legnagyobb álmát, cserébe egy semmiségért. És ő nem szalasztotta el a lehetőséget. Úgy képzelem, elég volt neki néhány cinkos kacsintás, egy meleg mosoly, ölelés, meg egy kis vágyakozó tekintet, és már be is volt szervezve az ügybe, és azt hazudta, amit csak akartak. Nickie és Doreen összenéztek.

– Szerintem hihetően hangzik. – mondta Doreen.

– És szerinted, Nickie? – kérdezte Sonja.

– Hihető. – bólintott Nickie. Sonja elmosolyodott.

– Te is nagyon jól csinálod, Nickie. – mondta – Oké. Javaslom Corinna Wilmark célpont státuszának feloldását. Aki elfogadja, emelje fel a kezét. – mindhárman felemelték – Rendben van. Ezennel Corinna Wilmark nem célpont többé.

Sonja a dossziét átvitte a szoba másik végébe és letette a földre.

– A Második Fázisban mindig kézfeltartással szavazunk. Nincs titkos szavazás, mivel nem politikusok vagyunk. A teremben, ahol a Második Fázis munkálatai folynak, ez néha hetekig is eltart, középen, a falnál van egy asztal, azon vannak a dossziék. Van egy asztal a szemközti fal bal és jobb sarkában. A bal sarokba kerülnek azok a dossziék, amik tovább mennek a Harmadik Fázisba, a jobb sarokba azok, amik nem. Mindenről jegyzőkönyv, magnófelvétel, és videofelvétel készül. Amikor befejeztük a Második Fázist, a Második Fázis felelős parancsnoka egy összefoglaló jegyzőkönyvet készít, melyet mindenki aláír, aki részt vett az elemzés és a tervezés szakaszában. Amikor az akciót befejeztük, és sikeres volt, az összefoglaló jegyzőkönyvön kívül minden feljegyzést megsemmisítünk.

Sonja visszament a táblához, és kezébe vette a legfelső dossziét az étkezőasztalról. Leolvasta a nevet a tetejéről.

– Herbert Moore. A Moore otthonában talált anyagok, főképp a gyerekkorát ábrázoló fényképek alapján megállapítható, hogy amióta az eszét tudja, rendőr akart lenni. A végső lökést egy bizonyos Sikes-ügy adta, ami a hatvanas években óriási port vert fel. Moore sohasem volt zseniális nyomozó, de mindig a legjobbak között tartották számon. Ügyeinek nyolcvan százalékát siker koronázta.

Fegyelmezett ember, aki mindig igyekszik kerülni az erőszakot. Gondolkodó, elemző típus, olyan valaki, akit elborzasztanak az ügyek, amikben nyomoz, ám ugyanakkor élvezi is a nyomozást. Elvált, egyedül él, négy éve senkivel nincs intim kapcsolata. Nem sokkal válása után éjszakai ügyeletesnek jelentkezett, indokként azt írta, hogy éjjeli bagoly, és nagyon nehezen viseli a magányt.

Áthelyezték. Nem sikerült kiderítenünk, hogy miért, de '93-ban elkezdett pszichiátriai és pszichológiai könyveket és folyóiratokat vásárolni, és cikkeket gyűjteni. Azóta ez lett a szenvedélye: eljár előadásokra, mindent elolvas, és annyi pszichiáterrel és pszichológussal beszél, amennyivel csak tud. Öt éve kitört rajta valamiféle Walthaus-mánia, azóta minden egyes ügyében, azaz száztizenkét esetben kikérte Walthaus tanácsát. Moore minden alap nélkül egyszerűen nem hitt Christine-nek, majd Walthaus kezei közé lökte. Az a tény, hogy nem hitt Christine-nek és átadta őt Walthausnak, rendkívüli mértékben hozzájárult a lány újbóli megerőszakolásához és öngyilkosságához. Moore nagyon veszélyes ember – és kizárólag vakhite miatt az. Valamilyen okból, amire sajnos nem jöttem rá, valami egészen elképesztő mértékben istenít minden pszichiátert és pszichológust, és legfőképpen Walthaust. Én úgy vélem, alapvetően nem rosszindulatú, csak éppen teljesen vak, és olyan mértékben az, hogy semmi sem érdekli saját vakságán kívül. Talán azon a módon akar okosnak látszani, hogy belebolondult a pszichiátriába és a pszichológiába, nem tudom, de nem is nagyon számít. Ami igazán lényeges, hogy Moore, mondhatjuk így: Walthaus beszállítója, aki vakságából kifolyólag rendkívüli módon hajlamos mások életét tönkretenni. Őt feltétlenül le kell állítani. Walthaust le kell leplezni, nehogy valaki a helyére álljon, Moore pedig benne volt a dologban, így ő lenne az, aki kiborítja a bilit. Ha Moore meghalna, semmi más nem történne, mint egy szokásos nyomozás, és kész. Nincs veszélyes ismeretsége. Amikor Francisék felébresztették, leállt. Börtönbe kerülésével veszélynek nem forrása többé. Halála nem járna plusz haszonnal, likvidálása értelmetlen erőfitogtatás lenne. Rávenni, hogy leleplezze saját istenét, nem a mi profilunk, így javaslom célpont státuszának megszüntetését.

– Nem lepne meg, ha öngyilkos lenne. – jegyezte meg Nickie.

– Végig fogja csinálni ezt a tortúrát, mert szenvedni akar. És amikor vége van, majd akkor hal meg, a saját keze által. Ez az egyik lehetőség. A másik, hogy beáll keresztes lovagnak, és megpróbál annyit jóvá tenni a bűneiből, amennyit csak lehetséges. Egyéb kérdés?

Nickie és Doreen összenéztek, aztán Sonjához fordultak.

– Nincs. – mondták egyszerre.

– Hátravigyem a dossziét? – kérdezte Nickie, és nyújtotta a kezét.

– Nem. Nem szabad. – mondta Sonja – A dossziékat a Második Fázisban csak egy ember veheti a kezébe, ő emeli fel, ő nyitja ki, ő olvas belőle, ő csukja be, és ő viszi ide vagy oda. És úgy csinálja, hogy mindig jól lehessen látni, hogy a dosszié a kezében van. Ha már egyszer kézbe vette, nem teheti vissza. Ezek biztonsági előírások, hogy nehogy keveredés legyen. Tehát nekem kell hátravinnem a jobb oldali asztalhoz, ami nekünk most nincs, ezért csak lerakom a földre. – Sonja hátravitte a dossziét és rátette Cory dossziéjára.

– Szeretem a biztonsági előírásokat. – mondta Nickie – Persze csak akkor, ha van értelmük. Mint ennek. Elég szörnyű lenne, ha a likvidálandók és a feloldandók összekeverednének vagy véletlenül helyet cserélnének.

Sonja visszament a táblához.

– Ha megtörténne, vizsgálat lenne belőle, hogy ki tette és miért. – mondta – A vizsgálatnak az lenne a célja, hogy feltárja, szándékosság történt-e, vagy van valami a rendszerben, ami nincs leszabályozva, és ami véletlenszerűségeket rejt magában. De az nem történhetne meg, hogy rossz célpontot likvidálunk, azért nem történhetne meg, mert rengeteg ellenőrzési ponton mennek át a dossziék, és ha valahol nincs egyezés, akkor vizsgálatot kell elrendelni.

Sonja kezébe vette a legfelső dossziét az étkezőasztalról és leolvasta a címoldalra írt nevet.

– Jim Walthaus. Van egy teóriája, mellyel igen kétes hírnevet szerzett: ez a Walthaus-szindróma. Arról szól, hogy a nemi erőszakkal, vagy bármilyen egyéb szexuális bűncselekménnyel vádaskodó lányok és nők mintegy hatvankét százaléka hazudik, vádaskodásával csak bosszút akar állni a férfin, vagyis vádjait használja fegyver gyanánt. Amióta kieszelte a Walthaus-szindrómát, azóta sok száz nemi erőszak és más szexuális bűncselekmény elkövetőjét mentették fel. Rengeteg nőt nyilvánítottak elmebeteggé, miután megerőszakolták, hivatkozva a Walthaus-szindrómára. Csak maga Walthaus 122 lányt és nőt záratott be az elmúlt négy év során. Az általa kitalált, mondvacsinált "betegséggel" milliókat keresett, válogatás nélkül tönkretéve emberi életeket.

Walthaus volt az, aki voltaképpen elindította ezt az egész lavinát azzal, hogy Christine-t hazugnak bélyegezte. Walthaus halála nem járna semmilyen különösebb következménnyel, kivéve akkor, ha nem leplezzük le. Ha a leleplezés elmarad, félő, hogy mártírnak nyilvánítják, és megalapozatlan hazugságai még nagyobb népszerűségre tesznek szert. Javaslom dossziéját áttenni a Harmadik Fázisba.

Halálra jelölöm Jim Walthaust. Javaslom, hogy leleplezése és likvidálása egyszerre történjék. Walthaus egy elképesztően veszedelmes pszichopata, akinek hihetetlen hatalma van. Úgy gondolom, neki mindenképpen meg kell halnia, mert véleményem szerint nem szabad megkockáztatni, hogy valamilyen módon megússza.

– Ez is teljesen egyértelmű, nincs ellenvetésem. – mondta Nickie.

– Nekem sincs ellenvetésem, de lenne egy kérdésem. – mondta Doreen – Lehet tudni, hogy Walthaus mitől lett ilyen? Vagy egyszerűen csak így született? Talán egészen az őrület szintjéig gyűlöli a nőket?

– Hogy mi van a háttérben, azt nem tudom biztosan, csak sejtem. – felelte Sonja – Walthaus a témáról írt első könyvében említést tesz a tizenkettedik születésnapjáról, amikor egy Monica nevű lány, aki szerelmes volt belé, megfenyegette, hogy ha nem lesz a szerelme, azt hazudja, hogy fogdosta őt. A kis Walthaus nem hitte, hogy megteszi, és elutasította a lányt. A lány azonban beváltotta a fenyegetését, és azt hazudta egy csomó embernek, hogy Walthaus egy félreeső szobában, a bicskájával megfenyegette, hogy hadd nyúljon a szoknyája és a bugyija alá. Walthaust az apja nagyon felpofozta, és elvette tőle az összes ajándékát, szobafogságra ítélte, és pszichológust hívott hozzá. Walthaus írja a könyvében, hogy a lány, akit "kis szajha"-ként aposztrofál a maga nagyvonalú stílusában, tönkretette az egész gyerekkorát. A hacker barátom talált egy rövid cikket hét évvel ezelőttről a Jeffersonville Chronicle-ben. Walthausnak akkoriban jelent meg az első könyve, és a cikk írója utánajárt annak a bizonyos Monicának, akit meg is talált. A nőt Monica Branskytnek hívják, és elmondta, hogy amivel vádolta Walthaust, az az első szótól az utolsóig igaz: Walthaus egy félreeső szobába hívta, ott kinyitotta a bicskáját és arra kényszeríttette, hogy tolja le a szoknyáját és a bugyiját. Monica sírt és könyörgött neki, de ő hajthatatlan maradt, és Monica végül megtette, a kis Walthaus pedig megfogdosta. Én el tudom képzelni, hogy mindaz az őrület, amit Walthaus csinál, tulajdonképpen semmi egyéb, mint annak bizonygatása, hogy ő akkor nem tett semmi rosszat.

– Íme a Walthaus-szindróma tudományos alapjai! – jegyezte meg Doreen gúnyosan.

– Ha valamennyi tudományosnak tartott felfedezésről tudnánk, hogy min alapszik valójában, a hajunk is égnek állna. – tette hozzá Sonja.

– Más újságíró nem járt utána Walthaus sztorijának? – kérdezte Doreen.

– Nem tudok róla. – mondta Sonja.

– És a Jeffersonville Chronicle újságírója miért nézett utána?

– Hogy miért? – Sonja elmosolyodott – Mert az újságíró egy nő volt.

– Kár, hogy nem tudta elterjeszteni. – mondta Nickie.

– Valóban. – értett egyet Sonja.

– Mi van a búcsúlevelekkel? – kérdezte Doreen – Miért őrizte meg őket? És miért volt hat a széfben, a többi pedig könyvek oldalai közé rejtve?

– Hát ez jó kérdés. – ismerte el Sonja – Egy szimpla betörő valószínűleg nem lapozná át a legporosabb és legunalmasabb könyveket, ez tehát elég jó rejtekhely. Hogy miért volt hat a széfben? Volt még a széfben egy kézirat is, és abban idézett egy-egy sort, ezért voltak elől, és nem a könyvek közé rejtve. Annak a hat búcsúlevélnek az írói közül négy meghalt, és Walthaus rengeteg semmitmondó szakkifejezést használva jó alaposan lehúzta róluk a keresztvizet. A többit valószínűleg azért őrizte, hogy időnként szemezgessen belőlük a könyveiben, vagy attól állt fel neki, hogy olyan nők búcsúleveleit olvasgatta, akiknek ő maga, saját kezűleg tette tönkre az életét. De lépjünk tovább, a dossziét a Harmadik Fázisba teszem. – Sonja a bal sarokba vitte a dossziét, és letette a földre. Visszament a táblához.

– Folberg? – kérdezte Nickie.

Sonja kézbe vette a negyedik dossziét.

– Igen. Dr. Kenneth Folberg, a Watson Egyetem igazgatója, pszichiáter. Folberg professzorként kezdte a Watsonon, majd igazgatóhelyettes és végül igazgató lett. Korábban cégeknél tevékenykedett. Folbergnek van egy másik élete is. Hogy mikor alakult ez ki, vagy hogy az volt-e előbb, nem tudom. Folberg kiépített egy nagyon profi zsarolóhálózatot. Nagyon profi felszerelésük van, és az emberei is elég jól képzettek, ex-zsoldosoknak, ex-ügynököknek nézem őket. Folberg kiválasztotta az egyetemre járó diákok közül azokat, akiknek a családja a legnagyobb vagyonnal rendelkezik, és elkezdte zsarolni őket. Folberg tizenhét diákot tart állandó megfigyelés alatt: autóikban jeladó és mikrofon van, komputereikben rendszeresen hacker jár, lakhelyeiket felmikrofonozták és bekamerázták, telefonjaikat lehallgatják, és ugyanezt csinálják célpontjaik kapcsolataival is. Dokumentálják az életüket, majd megzsarolják a családjukat, hogy amennyiben nem fizetnek ennyit és ennyit, gyermekeiket elrabolják, vagy nyilvánosságra hozzák megbotránkoztató tetteiket és bűncselekményeiket. Kezdetben azt gondoltam, hogy Folberg egyszerűen csak szemmel tartat tizenhét diákot és kapcsolataikat, mindent dokumentálnak, és ha valamelyik diák bűncselekményt követ el, annak csak örülnek, mert így növekszik a tét. Csakhogy, amikor tegnap este Folberg egyik embere kiment a villanegyed egyik kis dombjára, ahol jók a vételi lehetőségek, és egy nagyon fejlett, többszörösen kódoló és a hívást több tucat alállomáson keresztülküldő műhold telefonnal kapcsolatba lépett a zsarolt családokkal, mindegyiküket megfenyegette, hogy nyilvánosságra hozza gyermekeik bűncselekményeit. Tizenhét kiválasztott diák. A Watson leggazdagabbjai. Némelyikük családja vitán felül tisztességes. És mindegyik diák bűncselekményeket követ el. Látjátok ezt az egyenletet? Ez egy kicsit túl sok a véletlenhez.

– Elvileg lehetséges. – szólt közbe Doreen – Bár tényleg elég gyanús.

– Akkor figyelj jól, elmondom, mire bukkantam. – mondta Sonja – Időről időre fellángol a bűnözés ellenesség, ami a büntetések szigorításában próbál megnyilvánulni. Csakhogy ezek a büntetésszigorítás mellett voksoló emberek figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a történelemben a büntetés mindig igazodni próbált a bűnhöz, és sohasem létezett olyan brutális büntetés, ami jelentős mértékben visszaszorította volna a bűnözést. Egy ember ugyanis nem azért lop, mert van keze. – Nickie és Doreen elmosolyodtak ezen a furcsa, de kétségtelenül igaz kijelentésen – És nem is azért, mert az agyában molekulák vannak. És még csak nem is azért, mert él. Egy ember azért lop, mert az életfilozófiája szerint ez rendben van. Nézzétek meg, miket mondanak a bűnözők a riportokban, meg a bíróságon! "Megöltem, mert bámult." "Bevertem a képét, mert beszólt." "Megerőszakoltam a kurvát, mert nagy volt az arca, és azt mondta, hogy én nem vagyok elég jó neki." Figyelitek? Mi épeszűek vagyunk, ezért látjuk, hogy ez az egész teljesen őrült. Ám mégis, ami a lényeg, hogy ez egy filozófia. Egy életfilozófia, életszemlélet, értékrend, vagy nevezzük bárhogy. Minden bűnözőnek, minden háborúskodó eszelősnek, megvan a maga filozófiája, amely normálisnak tünteti fel mindazt, amit tesz. Filozófia nélkül nem megy. Persze a filozófia szót most köznapi értelemben használom, és nem magasztos értelemben. Tulajdonképpen egy ideológiáról van szó, és ez az, amit a bűnüldözés az egész történelem során figyelmen kívül hagyott. És mivel ezeket az ideológiákat sohasem támadták meg, a bűnözés egyre csak nőtt. A börtönök léte nem oldja meg a bűnözést, a tömeges kivégzések sem oldják meg. Csak az ideológiák lerombolása oldaná meg. Ebben a mai világban az erőszaknak hihetetlen kultusza van. Filmek és könyvek százai és ezrei sulykolják bele az emberekbe, hogy egy bűnöző az egy valaki lehet. Ami engem illet, én minden létező pozitív jelzőt megtartok azoknak, akik nem bűnözők. Sohasem mondanám egy bűnözőre, hogy vonzó, vagy ügyes, vagy okos, mert egy bűnöző nem része a világnak, hanem kívülálló. Szóval arról van szó, és csakis arról, hogy a bűnözésnek megvan a maga filozófiája, és amíg erről a filozófiáról az emberek nem tudják, hogy hazug, addig lesz bűnözés.

– Sonja Nickie szemébe nézett – Nickie, emlékszel arra a beszélgetésre, amit Cormorant Valley-n vettél fel?

– Persze. – mondta Nickie.

– Szeptember 16-án, szombaton a Folberg által zsarolt tizenhét diák hivatalos volt Kenneth Folberg házába. – mondta Sonja Doreennak – Tíz óra után minden vendég távozott. Hartman, Jackson, Tildén, Robson és Madison kimentek Cormorant Valley-hez beszélgetni. Nickie ott volt, és az egészet felvette. Roppant érdekes beszélgetés volt. Figyeljetek csak. – Sonja az ASTROW-L 168 órás adatrögzítőhöz ment és elindította a lejátszást. Kissé megvágta a felvételt, kiszedte a hosszú csendeket, de a teljes beszélgetést lejátszotta.

– Ezek őrültek. – jelentette ki Doreen.

– Figyeljétek csak – emelte fel az ujját Sonja – "szintek", "soha többé nem lesz még egy lehetőség", "csak ez az egy alkalom van", "semmi sem foghat vissza", "az egyetlen korlát a halál", "nincs másod, csak az élmény", "minél többet tapasztalsz, annál több vagy", "a tapasztalat emel fel", "a merészség az egyetlen, ami megmondja, mit tapasztalhatsz", "csak állatok vagyunk", "emberiség nem létezik". Nos, mi ez?

– Egy filozófia. – mondta Doreen és Nickie egyszerre.

– Teljesen őrült, de egy filozófia. – bólintott Sonja – Trükkös, nem igaz? Ha az ember nem eléggé éber, el is tudná hinni. És ha ezt elhinné, akkor garantáltan megőrülne tőle. Ez az egész egy koncepció, egymással számtalan módon és számtalan síkon összefüggő gondolatok rendszere. Elég csupán elhinni, és máris kifejti a hatását. Tudjuk, hogy Hartmanék hogyan élnek, milyen a stílusuk, aztán múlt hét szombaton kicsípik magukat, beülnek egy elegáns kocsiba, és elmennek Folberg házába, ahol találkozik a zsaroló és mindenki, akit zsarol, majd Hartmanék a parti végeztével kimennek Cormorant Valley-re és furcsa dolgokról kezdenek beszélgetni. Elmondom, hogy milyennek tűnik nekem ez az egész. Folberg, sok évvel ezelőtt, egy nap rájön, hogy van valami közös az őrültekben: ugyanazokban, vagy nagyon hasonló eszmékben hisznek. Kitalált hát egy filozófiát, egy eszmerendszert, ami hihető, és ami képes arra, hogy bűnözővé tegye azokat, akik elhiszik. Nem Folberg találta fel a spanyolviaszt, évezredek óta csinálják már ezt, de ő is hozzátette a magáét. Na, mit szóltok?

– Elég hihető. – mondta Doreen.

– Számomra is. – bólogatott Nickie.

– Ha Folberg meghalna, az emberei bosszút állnának. Mindent bevetnének, hogy felkutassák a tettest, és megöljék. Folberg összekötője, aki az ő képviseletében zsarolja a kiválasztott családokat, minden bizonnyal átvenné a helyét, folytatná a zsarolást, és minden megzsarolt családot arra kényszerítene, hogy vessék be hatalmukat a tettes kézre kerítése érdekében. Folberg halálával nagyobb veszélyt szabadítanánk a városra, mint ami jelenleg fennáll. Kenneth Folberget mégis halálra jelölöm. Rendkívül veszélyes ember, el kell tűnnie a színről. Helyzete miatt azonban ez csak úgy lehetséges, ha az egész csoportját felszámoljuk vele együtt. Folberg kiiktatása azzal járna, hogy új igazgató kerülne a Watson élére. Utódként egyedül Albert Manowsky jöhet szóba. Utánanéztem. Manowsky jó választás. Aki egyetért Folberg és embereinek likvidálásával, az emelje fel a kezét, akinek kérdése van, tegye fel.

Doreen és Nickie gondolkodás nélkül feltették a kezüket. Sonja Folberg dossziéját a szoba végébe vitte, és Walthaus dossziéja tetejére tette.

– Van még öt lehetséges célpontunk. – mondta Sonja, majd a táblához sétált, felvette a dossziékat, mindet egyszerre – Mark Robson, James Tildén, Frank Hartman, Terence Madison és Victor Jackson. Családjaik a világ leggazdagabb családjai közé tartoznak, születésük, vagyonuk, társadalmi helyzetük, ismeretségük, genetikai adottságaik, és emiatt az elmebajos életfilozófiájuk következtében azt hiszik, hogy nekik áll a világ. Nem egyebek, mint rendkívül veszélyes pszichopata bűnözők. Nincs mit mondanom róluk azon túl, amit már úgy is tudtok. Megerőszakolták és terrorizálták Christine-t, és mindenki másnál több közük volt ahhoz, hogy Christine az öngyilkosságba meneküljön. – Sonja hangja és arckifejezése semmit sem változott, az érzelmeit továbbra sem keverte bele az ügybe – Még közelítő számot sem sikerült megállapítanom arról, hogy hány lányt erőszakoltak meg, és hányat hajszoltak öngyilkosságba. – megvonta a vállát – Nem tudom. Kevés nyom került elő ilyen rövid idő alatt, de már most úgy néz ki, hogy az áldozatok száma eléri a százat. Döbbenetes, hogy mindezt megúszták. Ha meghalnának, vagy veszélybe kerülnének, egy Chikko nevű kábítószer kereskedő sietne a segítségükre. Chikkónak van egy több száz tagú bandája, melyből azonban csupán körülbelül ötven ember számít ténylegesen, tehát nem csak névleg a banda tagjának. Chikko rokona Gabe Roddericknek, aki Pennsylvania alvilágának ura. Őt azonban nem érdekli, hogy mi lesz Chikkóval. Halálra jelölöm Frank Hartmant, James Tildent, Mark Robsont, Victor Jacksont és Terence Madisont. Rendkívül közveszélyes voltuk miatt javaslom likvidálásukat. Elővigyázatosságból halálra jelölöm Chikkót és bandáját is. Cameron Hartmant és a többi családfőt egy minden szempontból valóságosnak tűnő mese tartja majd vissza a bosszútól: azt fogják hinni, hogy fiaikkal a maffia végzett. Minden jel erre utal majd. És tudván, hogy porontyaik milyen elmebajos életmódot folytatnak, ezen a fordulaton egyáltalán nem fognak meglepődni. Talán még meg is könnyebbülnek. Aki elfogadja, emelje fel a kezét, akinek kérdése, vagy ellenérve van, az szóljon.

– Nincs ellenérvem, és nincs kérdésem. – mondta Nickie és felnyújtotta a kezét.

– Csatlakozom. – emelte fel a kezét Doreen is.

Sonja bólintott, az öt aktát a szoba sarkába vitte és a többi tetejére tette.

Visszament a táblához.

– Ezennel a Második Fázist befejezettnek nyilvánítom. – mondta. Doreen kinyújtózkodott, mély levegőt vett, csinált egy fejkörzést.

– Köszi, Sonja. Tanulságos volt részt venni az Első és a Második Fázisban. Sosem féltem, hogy olyan valakit iktatok ki, akit nem lenne szabad, mert bíztam a tisztánlátásodban és a rendszerben, de most, hogy részese voltam mindennek, az első pillanattól kezdve, ha volt is valaha egy szemernyi félelmem, most elszállt. Nagyon tetszett, hogy nem voltak érzelmek, hogy mennyi kérdésre kellett megtalálni a választ, mielőtt a döntés megszületett volna. És tetszett, hogy a likvidálás nem merült fel mindenkivel kapcsolatban. A magánvéleményem Cory-ról, hogy egy aljas kis szemét, de ezért még nem volna értelme likvidálni. A világ tele van olyanokkal, mint ő, és a haláluk nem oldana meg semmit. Amikor volt időm, sokat gondolkodtam Christine-en. Azt hiszem, hogy kiképzés nélkül, úgy értem, pszichikai kiképzés nélkül, anélkül a sok száz óra nélkül, amikor azt gyakoroltuk, hogy erős stresszhatás alatt is tisztán tudjunk gondolkodni, azt hiszem, én is ott kötöttem volna ki, ahol ő. – Doreen szomorú szemekkel nézett Sonjára, és Sonja tudta, kire gondol: a férjére, akinek halála kettőjük titka volt – Nagyon sajnálom ezt a lányt. Kegyetlenül kicsinálták. Rászálltak, és bárkihez fordult is, az csak ütötte-rúgta. Nem akármilyen lelki ereje lehet, hogy ennyit kibírt.

– Nekem volna egy kérdésem, Sonja. – szólalt meg Nickie. A Trident már a kezében volt, kipattintotta a pengéjét és két ujja közé fogta, hogy érezze hűvösséget.

– Hallgatlak. – mondta Sonja.

– Mi lesz mindazzal az információmennyiséggel, amit összegyűjtöttünk? Név nélkül elküldjük a rendőrségnek, az FBI-nak meg a szerkesztőségeknek? Mit fogunk tenni? Vagy most haza kell mennünk?

Sonja lehajtotta a fejét és a földet nézte. Bánatos volt az arca. Nickie és Doreen még sohasem látták ilyennek. Sonja vagy két percig csak a parkettát nézte, azután felsóhajtott, és lassan felemelte a fejét.

– Lányok, amit most mondani fogok, az nem fog nektek tetszeni. Nem tudom, hogy számít-e valamit, de bocsánatot kérek érte.

Doreen és Nickie lopva összenéztek. Sonja soha nem kért még bocsánatot.

– Kihasználtalak benneteket. – folytatta Sonja – Nagyon sajnálom. Ne haragudjatok, nem lett volna szabad, de úgy éreztem, hogy nincs választásom. Az volt a tervem, hogy idehívlak titeket Philadelphiába, azt mondom, van itt egy akció, csak gyakorlat, Első és Második Fázis, cél a tanulás, aztán irány haza. Ez mind... hazugság. Kihasználtalak titeket, mert egyedül képtelen lettem volna mindazt végigcsinálni, amit hárman tettünk az elmúlt napokban. Volt kilenc célpont, arra számítottam, megszerezzük a szükséges információkat, elkészítjük a tervet, aztán hazaküldelek titeket, és én egyedül folytatom tovább, kidolgozom a Harmadik Fázist, és likvidálom, akit kell. Ez az akció nem gyakorlat volt. Szükségem volt a munkátokra, a szakértelmetekre. Arra számítottam, hogy ez az egész ügy pofonegyszerű. Aztán belépett a képbe Chikko és Folberg hadserege. A tervem csődöt mondott. Tévedtem, egyedül nem vagyok képes végrehajtani a Harmadik Fázist.

– Akkor ez egy szokványos akció. – jelentette ki Doreen – És gyakorlat is, hiszen megtanítottad nekünk az Első és a Második Fázist. Oké, akkor folytassuk. – felmutatott a táblára kiaggatott fotókra – A döntések helyesek, dolgozzuk ki a Harmadik Fázist és hajtsuk végre. Nincs itt semmi probléma.

– Nem értem, miért akartál te is részt venni az akció utolsó szakaszában? – ingatta a fejét Nickie – Ez túl kockázatos! Te a főnök vagy, miért jönnél terepre? A közvetlen végrehajtás a mi dolgunk. Tehát folytatjuk? Jó. Örülök neki.

Sonja fáradtan megdörzsölte a szemét és felsóhajtott.

– Ez nem ilyen egyszerű. – mondta – Engem hadbíróság elé állíthatnak azért, amit tettem.

Doreen és Nickie értetlenül néztek össze.

– Ezt... ezt nem értem, Sonja. Miért? – kérdezte Doreen.

– Mert erre az akcióra nem kaptam megbízást. Ez egy nem hivatalos akció. Senki sem tud róla.

– Hát akkor? Miért vagyunk itt? Miért fontos ez az akció neked?

– Christine Thompson a valóságban nem a lánya Karén Thompsonnak, hanem a húga.

– Sonja mély lélegzetet vett, már nem volt miért tovább titkolózni, kimondta – Én vagyok Karén Thompson. Christine a húgom.

Nagyon sokáig egyikük sem szólalt meg. Nem néztek egymás szemébe. A bejelentés megrázta Nickie-t és Doreent. Személyes indíték... Az ilyesmi nem fordulhatott elő az HAC-ben.

Nickie egyfolytában csak azt érezte, amióta az HAC-ben dolgozott, hogy tartozik Sonjának, és minden létező módon igyekezett magát nélkülözhetetlenné tenni, hogy nehogy egy nap visszaküldjék titkárnőnek. Úgy érezte, ez most egy nagy lehetőség.

– Számíthatsz rám, Sonja. – mondta – Én segítek neked, csak mondd, mit csináljak.

– Kedves vagy, Nickie. – fájdalmas mosoly jelent meg Sonja arcán – De tudnod kell, hogy veszélyben lehet az életed, és amiért kockáztatsz, az egy semmiség.

– Nem semmiség.

– De igen. Hány embernek fontos? Alig néhánynak. Ez nem nemzetbiztonsági ügy. Kockáztatod az életed, és még ha túl is éled, hadbíróság elé kerülhetsz. Valószínűleg meg tudlak menteni a törvényszéktől, hiszen sohasem tudod, hogy egy akció hivatalos-e vagy sem. Azt csak én tudom egyedül. De nem tudom neked száz százalékra ígérni, hogy nem kerülsz hadbíróság elé. Nyugodtan mondj nemet, Nickie, menj haza, és nem lesz semmi baj. Jogodban áll, és én nem fogok rád haragudni miatta.

– Nem lépek le, nem hagylak magadra. Nagyon sokkal tartozom neked. Maradok. – mondta Nickie határozottan.

– Semmivel sem tartozol többel, mint én neked. Itt nincsenek parancsok, Nickie. Most nem köt semmi.

– De igen. Nem a szolgálati szabályzat, hanem valami más, ami még annál is fontosabb. Úgyhogy maradok.

Sonja közelebb ment, megszorította Nickie kezét.

– Köszönöm.

Nickie egy pillanatra egyenrangúnak érezte magát Sonjával. Ez nagyon jó érzés volt.

– Kik jönnek még rajtunk kívül? – kérdezte Doreen.

– Senki. – felelte Sonja.

– Hárman megyünk Chikkóék ellen... meg Folberg profi hadserege ellen...?

– Tudnotok kell, hogy ha nem lennék ennyire kényszerhelyzetben, soha... soha nem tenném ezt veletek. – mondta Sonja.

– Tudom, Sonja, nem kell mentegetőznöd. Szóval? Csak mi hárman ennyi ellen?

Sonja bólintott.

– Igen. Ez a terv.

– Ez... ez... – Doreen a megfelelő szót kereste – annyira... annyira intellektuális!

Ennél meglepőbb kijelentést elképzelni sem lehetett. Mindhárman elnevették magukat.

– Hát de nem? – nézett Doreen hol Sonjára, hol Nickie-re – Itt erővel már nem lehet győzni, csak ésszel, nagyon sok ésszel és nagyon sok tudással.

– Igazad van, kedves. – bólintott Sonja – Akkor folytassuk. Ezennel elrendelem a Harmadik Fázis elkezdését.

 2.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 03 óra 15 perc.

Az HAC a merénylet szót ritkán használja, mert aligha lehetne neki pozitív jelentést tulajdonítani, és senki sem szereti azt érezni, hogy a rossz oldalra állt. A merénylet helyett inkább a likvidálás szó van forgalomban, ami nem is kizárólag emberek kivégzését jelenti, hanem például vállalatok felszámolását, vagy akár egy csoport feloszlatását is.

Egy merénylet kidolgozásánál nagyon körültekintően kell eljárni. A terrorszervezetek úgynevezett "merényletszervező"-ket alkalmaznak, aki néha a saját emberük, néha egy szabadúszó, aki szabott áron merényleteket tervez és szervez meg. A merényletszervezők egy formula szerint dolgoznak, amely öt pontból áll:

1. A célpont.

2. Elemzés.

3. Megfigyelés.

4. A végrehajtók kiválasztása.

5. Menekülési mód.

Az első pont taglalja, hogy ki is valójában a célpont, milyen ember, mik a szokásai, hol van, kik védik és hogy mit jelent a halála. Az elemzés arra keresi a választ, hogy a célpont meggyilkolása vagy elrablása, vagy csak megijesztése lenne a hasznosabb. A megfigyelés a célpont aktuális állapotára vonatkozik: jelenleg hol van, mit csinál ott, merre jár, kik és hányan vigyáznak rá, mennyire veszélyesek; ennél a pontnál kell térképeket és alaprajzokat szerezni, továbbá itt kerül sor a tervezésre is, hogy milyen módon lehet meggyilkolni a célpontot, és mivel lenne érdemes, illetve hogyan, mi módon lehetne elrabolni, vagy megijeszteni. A végrehajtók kiválasztásánál mindig igyekeznek specialistákat választani, de egy-két specialista majdnem minden akcióban részt vesz, ha a közvetlen végrehajtásban nem is, az irányításban vagy az előkészületi munkálatokban feltétlenül. Leszámítva az öngyilkos akciókat, a menekülés, az elkövetők akció utáni távozása is gondos tervezést igényel.

Egy terrorszervezet esetében azonban nincs senki és semmi, akinek, illetve ami felé felelősséggel tartoznának, lévén, hogy a terrorszervezetek társadalmon kívüli szervezetek.

Az HAC esetében egészen más a helyzet. Ha egy HAC-akció kitudódik, az valószínűleg elpusztítaná a CIA-t, derékba törné az elnök és számtalan vezető, tanácsadó és magas beosztású tiszt karrierjét, és olyan nemzeti és nemzetközi botrányt robbantana ki, amihez képest a Watergate és a Kennedy-gyilkosság csupán gyerekcsínynek látszik. A terrorszervezetek, elképesztő módon nem veszik észre, hogy merényleteikkel semmi egyebet nem érnek el, mint gyűlöletet saját maguk iránt, mint totális elutasítást, és ügyeikben talán soha az emberiség történelmében nem tudtak terrorakcióval pozitív változást kicsikarni. Egy szabadságáért küzdő nép vagy csoport bizton számíthatna a világ jóindulatára és segítségére, amely diplomáciai, anyagi, erkölcsi vagy katonai lehet. De amint elkövették az első merényletet ártatlanok ellen, mindettől, megfosztották magukat. Az emberekben él egyfajta értékrend, hogy ki mennyire fontos, értékes, hasznos, hogy ki mennyi tiszteletet érdemel, vagy mennyi megvetést. Az emberek általában a legmegvetendőbb lényeknek az ártatlan, fegyvertelen embereket lemészároló terroristákat tartják, akik az értékrend legalján állnak, a politikusok és a bűnözők alatt. Ha Londonban meggyilkolnak egy gyereket, harcolván egy egyébként, valahol talán tényleg nemes ügyért, a világot többé már nem érdekli az ügy, mert képviselői lerúgták magukat az értékrend legaljára, és az emberek szemében egyszerű, semmit sem képviselő elmebeteg mészárosok lettek.

Ha a miniszterelnököt vagy a királynőt gyilkolnák meg, azzal nem keltenének akkora közfelháborodást, mint az ártatlan gyerek esetében, mert a miniszterelnök és a királynő része a játszmának, míg a gyerek nem.

Ezt a jelenséget természetesen mesterségesen is elő lehet idézni, egy tisztességes eszközökkel és nagyon pozitív célért harcoló szervezet lejáratása érdekében, álterrorakciók végrehajtásával. Például, ha egy mániákus hazudozó, aki hazugságok özönét zúdítja a társadalomra, hogy ezzel tönkretegye egy ténylegesen nagyon pozitív célokért tisztességes módszerekkel küzdő szervezet hírnevét, felgyújtatja a felesége kocsiját, majd a médiának azt hazudja, hogy az általa támadott szervezet rendszeresen megfenyegeti telefonon, és "lám, ez is az ő művük", az ebbe a kategóriába tartozik.

Amikor az HAC merényletet dolgoz ki egy célpont ellen, egy tízpontos formulát használ.

1. Hogyan kell kinéznie a tetemnek?

Ez alapvető fontosságú kérdés, mert ezen múlik, hogy felmerül-e bárkiben is a gyanú, hogy gyilkosság történt. El kell dönteni, minek látsszon a holttest: gyilkosságnak, profi művének, amatőr művének, pszichopata művének, vagy tűnjön betegségnek, balesetnek, öngyilkosságnak, vagy természetes halálnak? Vagy ne is legyen holttest? Találják meg később? Vagy soha? Mindegyik változatnak megvannak a megfelelő, magasan képzett specialistái az HAC-ben.

2. Hogyan lehet eljutni a célponthoz?

Mennyire lehet megközelíteni a célpontot? Milyen módon? Milyen úton? Áll-e valaki vagy valami a célpont megközelítésének útjában? Ha igen, hogyan lehetne elkerülni vagy kiiktatni? Az ezekre a kérdésekre adott objektív válasz lefekteti a merénylet vázát és behatárolja a lehetséges eszközöket.

3. Hogyan legyen végrehajtva a likvidálás?

Milyen lehetőségek maradtak az 1. és a 2. kérdés megválaszolása után? Mik a szóba jöhető módok, és melyik lenne a legjobb?

4. Hol legyen a végrehajtás?

Ki kell választani a lehető legjobb helyszínt, amely megfelel az ezt a pontot megelőző összes pontra adott válasznak. Miután mind a tíz kérdésre megtalálták a választ, újra vissza kell térni ehhez a ponthoz. Nagyon alaposan meg kell indokolni, hogy miért a kiválasztott helyszín a legalkalmasabb.

5. Mi legyen a végrehajtás eszköze?

Ennél a pontnál ki kell választani az eszközt, ami lehet méreg, kés, lövészfegyver, robbanóanyag, autó, vagy bármi, akár még egy kerámiahegyű toll is.

6. Milyen funkciókra van szükség?

Ez munkaköröket, hatásköröket jelent. Például ha a célpont helikopterről lesz megközelítve, szükség lesz helikopter-pilótára, ha a végrehajtás eszköze robbanóanyag, szükség lesz tűzszerészre, és így tovább.

7. Hány ember kell a végrehajtáshoz?

Egy ember több feladatkört is elláthat, de ennél a pontnál azt kell pontosan megválaszolni, hogy maximum és minimum hány emberre lenne szükség.

8. Kik lesznek a végrehajtók?

Minden elvárást számba kell venni, és meg kell nevezni a végrehajtókat. Nagyon alaposan és körültekintően meg kell indokolni, hogy miért éppen rájuk esett a választás.

9. Mikor legyen az akció végrehajtva?

Először csak közelítő időpontot adnak, egy napot, vagy napszakot, de nagyon bizonytalan esetben, amikor egyetlen lehetőség felbukkanásán múlik az akció sikere, ez lehet akár csupán egy megjelölt hónap. Minden akciónak van egy helyszíni parancsnoka, aki egyre pontosabb és pontosabb időpontot ad meg, míg végül percre, sőt, esetenként másodpercre pontosan megjelöli a végrehajtás kezdési és befejezési időpontját.

10. Utómunkálatok.

Teljes egészében a nyomok eltüntetéséről szól. Minden, amit egy nyomozásban értékelni lehet, nyomnak számít, tehát el kell tüntetni. Először is a végrehajtót, illetve a végrehajtó stábot. Az HAC soha nem hagyja magára az emberét, mert nagyon sok pénzbe és törődésbe kerül kiképezni valakit, és szerves részévé tenni egy csapatnak, és a végrehajtók túl sok titkot tudnak. A stáb hogyan hagyja el a helyszínt? Mivel? Hogyan? Hol öltözik át, hol veszi magához a papírokat, milyen papírok, milyen ruha, milyen frizura, milyen jelzés, milyen beszédmodor stb. a legjobb? Hogyan lehet az aktuális megfigyelés eszközeit, például a telepített kémeszközöket begyűjteni?

Miután mind a tíz fő kérdésre megadták választ megvan a közelítő végrehajtási idő, amennyiben többet is likvidálni kell, meghatározzák a sorrendet. A sorrenden is múlik. Kihez hogyan lehet hozzáférni, ki mikor ? Azt is meg kell indokolni két likvidálás között mennyi idő teljen el: a 2-et tudomást az egyes célpont haláláról, és hogy pontosan hogyan fog reagálni?

Sonja a tábla előtt állt, Nickie és Doreen ültek. Sonja vékony dossziét tartott a kezében és felolvasta a célpontok ellen tervezett merényletek mibenlétét, végrehajtási időpontját, a fegyvert, és hogy kinek mi a feladata, valamint azt is, hogy mit tesznek Cory-val és Moore-ral.

A támadás Chikkóék, a Hartman-ház és Folberg villája ellen, totális támadás, amiben csak arra ügyelnek, hogy kívülállók ne sérüljenek meg. Sonja ugyanúgy tekintette a Chikkóékkal és Franky-ékkel lógó cicababákat, mint annak idején annak a moszkvai maffiózónak a feleségét: a banda teljes jogú tagjának. Mint nő, sosem nevezte a nőket a gyengébbik nemnek, egy nő is lehet veszélyes harcos, és még ha nem is az, bárki képes rá, hogy felemeljen és elsüssön egy fegyvert.

Tehát mindenki, aki a bandához tartozik, ellenségnek tekintendő. Ha akarta volna, ki tudott volna találni valamit, ami rengeteg nehézség és kockázat árán, megkímélte volna a bandák nőnemű tagjait, de egyrészt kétely nélkül hitt az egyenjogúságban, másrészt pedig volt egy nyomósabb érve is.

Amikor a terrorizmus felütötte fejét az Egyesült Államokban és mindenfelé bombák robbantak, többé már senki sem érezhette magát biztonságban. Ronald Reagan utasította William Casey CIA-igazgatót, hogy a CIA dolgozza ki a terroristákkal szembeni hatékonyabb fellépés lehetőségeit. Casey, barátjával, Duane "Dewey" Clarridge-zsel, aki a gerillaharc és a terrorizmus szakértője volt, tanulmányozták a "hatékonyabb fellépés" kérdését, és arra az egyöntetű megállapításra jutottak, hogy a terrorista csoportok ellen egyetlen harcmodor válik be: fel kell kutatni és ki kell irtani az egész csoportot. Soha más titkosszolgálati vagy katonai vagy rendőri taktika nem vezetett jobb eredményre, mint a "keresd meg és nyírd ki".

Sonja, még a nyolcvanas évek végén, az HAC újonc ügynökeként, részt vett egy terrorcsoport felkutatásában és kiirtásában. A terrortámadások sokkal gyakoribbak, mint azt általában az emberek gondolják. A média nem tud mindenről és nem is tájékoztat mindenről. 1989. május 7-én két terrorista felrobbantott egy buszt Miamiban. A buszon egy sofőr, két óvónő és harminc óvodás gyerek utazott, akik a robbanásban életüket vesztették. Meglehetős gyorsasággal sikerült beazonosítani az elkövetőket, akik akkorra már elhagyták az országot.

Az HAC a nyomukba eredt és az otthonukban csapott le rájuk. Sonja, sem az akció előtt, sem pedig utána nem találkozott semmivel életében, ami kiborította volna, de amit ott látott, attól hetekig rosszul volt. A két férfit, akik meggyilkoltak harminc négy éves kisgyereket, két óvónőt és egy buszsofőrt, apákat, anyákat, testvéreket, barátokat, rokonokat kergettek az őrületbe, terveket, célokat, álmokat tettek örökre elérhetetlenné, mély emberi kapcsolatokat téptek szét, összességében száz és száz ember jövőjét borították sötétbe – otthon hősként ünnepelték. A két pszichopata tömeggyilkost anyák és apák fogadták szeretettel, barátok éltették, megvendégelték őket, és a környék legszebb lányai bújtak az ágyukba. Azért, mert meggyilkoltak harminchárom ártatlan embert. És amikor hajnalban Sonja belépett abba a szobába, amelyikben az egyik terrorista aludt két nővel az ágyában, a két nő szívét is átdöfte. Az a két szellemi fogyatékos ringyó, ahogyan Sonja nevezte őket, voltak a bűn jutalma – a jutalom jutalma meg a kés volt, amit a szívükbe kaptak.

Sonja találkozott már az őrület, az értelmetlen kegyetlenkedés minden elképzelhető formájával, látott olyan holttesteket, amik láttán a rendőrség legedzettebb helyszínelői is elhánynák magukat, találkozott olyan mértékben őrült emberekkel, amit már nem lehetett szavakkal leírni. És mindezek után nap mint nap azzal kell szembesülnie, hogy milliók hallgatnak olyan zenéket és néznek olyan filmeket, amelyek azt állítják, hogy a gonoszság és az őrület menő dolgok. Egyik nap elkap egy fickót, aki nőket csonkított meg, evett belőlük, majd megerőszakolta őket, és csak ezt követően végzett velük – másnap pedig olyan emberekkel találkozik az utcán, akik rajonganak az ilyenekért. Ezért Sonja azt tanítja a Műveleti Szekciónak, hogy a bűnözők rajongói tagjai a bandának, és ugyanaz vonatkozik rájuk is, mint a többiekre. Sonjának csupán néhány embere van, mindegyiküket évek óta ismeri, elfogadja és kedveli őket, ellenben nem is dolgozna velük. Ezért forró terepen, egy totális támadás helyszínén kizárólag azokat kímélik meg, akik nem jelentenek veszélyt: a foglyokat és a gyerekeket.

Mindenki más célpont, kivétel nélkül mindenki, függetlenül attól, hogy nő-e vagy férfi, és hogy a rajtaütés pillanatában van-e nála fegyver vagy nincs. Az HAC nem rendőri alakulat, nem ejt foglyokat. Sonja egy emberét sem küldi a halálba, addig dolgozik a terveken, amíg nem sikerül a kockázatot a végsőkig minimalizálni. Bár ez nagyon kegyetlennek tűnik, egyetlen embere életét sem fogja kockára tenni csak azért, hogy megkíméljen szajhákat, akik pszichopata bűnözőket istenítenek. Egy normális ember, aki teszi a dolgát és törődik másokkal, csak leköpne egy drogkereskedőt, egy gyilkost, egy bankrablót, egy autótolvajt, vagy egy pedofilt, így tehát azok, akik csodálják őket, azt, amit tettek, önszántukból az ágyukba bújnak, tagjai a bandának. Senki a világon nem tesz semmi olyat, amit valahol, valakik ne csodálnának.

A terv ismertetése után, Sonja aludni küldte Nickie-t és Doreent, hogy pihenhessenek az akció előtt, ő maga pedig beült az íróasztal mögé, és a Yakmaa telefonon felhívta az HAC Főhadiszállást.

– Igen? – vette fel az éjszakai telefonközpontos.

– Sonja. Kapcsold nekem Cathrine-t.

– Máris kapcsolom.

Cathrine a második bugásra vette fel, ami azt jelentette, hogy ébren volt.

– Sonja.

– Szia. Mi az utasítás?

– Kérek reggel 07:00-ra egy mobil logisztikai raktárt Harmadik Fázis felszereléssel, Philadelphiába, a Headcode Reptérre. Marsha McCarthy vagyok.

– Marsha McCarthy. 07:00. Philadelphia, Headcode Reptér. Mob.Logiszt.Rakt.Három. Oké, ott lesz. – mondta Cathrine.

– Köszönöm.

Sonja visszatette a telefont az íróasztalra. Végignézett a biztonsági berendezéseken: minden a legnagyobb rendben volt a bázison. Az asztal egyik fiókjából egy Madame Jolie-bonbont vett elő, hátradőlt a karosszékben és semmi jót nem ígérő Leszboszi Cápamosollyal az arcán, szertartásosan bontogatni kezdte.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

 1.

HEADCODE REPÜLŐTÉR. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 07 óra 00 perc.

Sonja és Nickie a reptér előtt a Cl A garázsába mentek és lecserélték a Ford Transitot és a Fiestát egy fekete, sötét üvegű Jeep Grand Cherokee terepjáróra, és egy fekete, sötét üvegű kombi Hummer terepjáróra. A reptérre Nickie a Hummerrel ment, Sonja a Cherokee-val.

Max pilóta egyenruhában feszített a beszállólépcső tetején. A teherszállító repülőgép ajtajában állt, öt méterrel a betonpálya felett, napszemüveget viselt, így nem látszott, hogy merre néz. Elmosolyodott és intett Sonjának, ahogyan jött fel a lépcsőn, és Sonja vissza is intett neki, de Max valójában egy pillanatra sem nézett Sonjára. Az egyik hangár előtt sötét üvegű limuzin parkolt, azt tartotta szemmel.

Nickie a gép oldalához tolatott a Hummerrel. Doreen a bázison tartózkodott, de pontosan tudta, hogy a két új kocsijuk hol van, mert mindkettőn volt jeladó és mikrofon.

– Üdvözlöm, Miss McCarthy! – köszönt Max, amikor Sonja a lépcső tetejére ért.

– Jó reggelt, Harry. Hogy van?

– Köszönöm kérdését. És ön, ha szabad kérdeznem?

– Ahhoz képest, hogy mennyire korán van még, megvagyok. Újabb szállítmány?

– Igen, hölgyem.

Sonja és Max bementek a repülőgép raktárrészébe.

– Sziasztok. – köszönt Sonja az embereinek.

– Hello főnök! – intett neki Kate, a raktáros. Miké, a nyilvántartás vezetője odabiccentett.

– Max – fordult Sonja a pilótaruhás férfihoz –, kérlek, várj az ajtó előtt. Majd szólok.

– Rendben. – mondta Max. Kiment a raktérből és az ajtót bezárta maga után.

– Miké? Kezdhetjük? – fordult Sonja a lehajtható asztallap mögött ülő férfihez.

A férfi beütött valamit az asztallapon lévő laptopba, aztán bólintott.

– Mehet. – mondta.

– Én is készen vagyok. – mondta Kate. Odahúzta magához a bevásárlókocsik közül az egyiket és betolta az egyik sorba. A Harmadik Fázis mobil logisztikai raktára ugyanolyan elrendezésű volt, mint az Első-Második Fázisé, tartórekeszek és polcok, állványok voltak a gép két falára szerelve, és középen is volt egy állvány, kettéosztva ily módon a rakteret. A raktár most fegyverekkel volt tele.

– A következőkre lesz szükségem: Smith & Wesson Special Ops taktikai kés, két darab. – kezdte Sonja, Kate pedig mindent bepakolt a kocsiba, amit mondott – Három Razorback kés. Három 9 milliméteres SIG Sauer sig pro 2009 pisztoly, kilenc tárral, 135 tölténnyel, bal oldali hónaljtokkal, hangtompítóval. Három .45-ös USP Tactical pisztoly, tizenöt tárral, 180 tölténnyel, övtokkal, hangtompítóval. Három Heckler & Koch MP5 SD3 géppisztoly, tizenkét harmincas tárral, 360 tölténnyel. Három Enfield XL73E2 könnyű géppuska, tizenkét harmincas tárral, 360 páncéltörő lőszerrel, lángrejtővel, éjszakai távcsővel, hordtáskával. Egy Dragunov lövészpuska, két tárral, húsz darab páncéltörő lőszerrel, lángrejtővel, éjszakai távcsővel, hordtáskával. Három ARMSCOR 6RD gránátvető, tizennyolc X-100 gyújtógránáttal, tizennyolc LK-70 repeszgránáttal, hordtáskával. Kilenc ARMBB-99 repeszgránát. Harminc TRAX gyújtógránát. Öt darab XF-1, öt darab XF-2 és három darab XF-3 kopogtató. Egy High-WS univerzális fegyverkarbantartó készlet. Három Norman-3-as tűzoltó készülék. És szükségem lesz még három fekete NN2-es akcióöltözetre is, az én méretemben. Ennyi lesz, köszönöm.

Mire Kate mindent összepakolt, két bevásárlókocsi lett teli. Sonja kivette a készletből az egyik szuperminőségű Smith & Wesson Special Ops taktikai zsebkést, és az egyik USP Tactical pisztolyt, hangtompítóval. Tíz másodperc alatt szétszedte a pisztolyt, ellenőrizte, majd összerakta. .45-ös kaliberű töltényeket nyomkodott a tárba, tizenkettő fért bele. A tárat belökte a markolatba. A súlyos fegyvert táskájába süllyesztette. Míg Miké és Kate a felszerelést gondosan konténerbe pakolták, Sonja aláírta az átvételi elismervényt. Miké ezután hivatalos szállítólevelet állított ki Marsha McCarthy nevére, nagyjából ugyanolyan szöveggel, mint az Első-Második Fázis felszerelésénél. A konténert egy görgős palló segítségével leeresztették a kombi Hummer hatalmas rakterébe. Sonja Nickie-t a bázisra küldte, ő a Cherokee-val a Watson Egyetem felé vette az irányt, hogy elkapja Cory-t.

 2.

WATSON EGYETEM. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 08 óra 42 perc.

Sonja a Cherokee-val a Watson Egyetem kapuja előtt parkolt, és szemmel tartotta az érkezőket. A Watsonon nagyon komolyan veszik a hiányzást, kiváltképp az elsősöknél, így valószínűsíthető volt, hogy Cory menni fog ma is az egyetemre, akárcsak tegnap. És akárcsak tegnap, ma sem viszi be senki. Kocsija nincs, és kölcsön sem kap senkitől. így aztán a buszt kell választania, amely alig száz méterre áll meg az egyetem kapujától.

Doreen a bázisról figyelte a Hilly Grove-t, és odaszólt Sonjának, amikor Cory elindult táskával a hátán, 08:05-kor. A reptér után Sonja első útja egy non-stop nyitvatartó szex-shopba vezetett, ahol vásárolt egy huszonhárom centis realisztikus műpéniszt. A Watsonra menet még beugrott egy patikába.

Nickie a bázisra vitte a konténert. A dolgozószobában helyet csináltak, a konténer tartalmát kipakolták a földre. Nickie a muníció, Doreen a fegyverek ellenőrzéséhez látott hozzá. Az HAC sohasem használt új fegyvert. Mindig vadonatúj fegyvert kaptak, amit aztán addig nyúztak, míg használt nem lett. A használtsághoz, ami egy minőségi jelző az HAC-nél, minimum ezer lövést kell leadni sokféle helyzetben, és minimum ötvenszer kell darabokra szedni és megtisztítani a fegyvert. Az HAC fegyverraktáraiban kizárólag precízen belőtt, lezsírozott és becsomagolt fegyvert tartanak. Egy küldetésnél indulás előtt a fegyvermester rendkívüli alapossággal átvizsgálja valamennyi kiválasztott fegyvert és lőszert, majd a helyszínen ismét bevizsgálják őket. Minden raktározott, használaton kívüli fegyvert, a szabályzat szerint havonta át kell vizsgálni, és ki kell próbálni.

Feltűnt az alacsony építésű, széles 202-es busz, Sonja távcsővel figyelte az ablakokat. Cory a hátsó ajtónál állt. Sonja kiszállt és megállt a kocsi motorházára támaszkodva. Néhány fickó azonnal fütyörészni és sziszegni kezdett neki, de nem törődött velük.

Cory leszállt a buszról és futásnak eredt, hogy még elérje a zöld lámpát és átjusson a másik oldalra. Hosszú léptekkel indult az egyetem felé. Biztos volt benne, hogy el fog késni. Negyed óra alatt nem túl valószínű, hogy eljut az osztályteremig: száz méter innen a kapu, a kaputól újabb száz méter a kastélyig, aztán onnan még át kell verekednie magát az első előadás terméig. Nem hitte, hogy sikerülni fog, vagy ha mégis, másodpercekkel a prof előtt tud majd csak beslisszolni a terembe.

Amikor Cory észrevette Sonját, amint a fekete, elegáns Jeep Grand Cherokee mellett áll, alig huszonöt méterre járt a Watson kapujától. Azonnal látta, hogy a nő nagymenő. Nem viselt mást, csak egy nagyon rövid szoknyát és egy selyemblúzt, mégis, óriási feltűnést keltett, a férfiaknak és a fiúknak; akik látták, leesett az álluk. Cory, amikor közelebb ért, észrevette, hogy a nő nem visel semmilyen cipőt. Hú, de belevaló egy csaj, gondolta magában.

Aztán rádöbbent, hogy a nő éppen őt nézi.

Amikor három méterre járt a nőtől, a nő rámosolygott, kinyitotta a kocsi ajtaját, és tett egy lépést felé.

– Szia, Cory. – mondta Sonja.

– Ö... hello. – köszönt Cory. Fogalma sem volt, mit akarhat a nő, és honnan ismeri. Megállt előtte és kérdőn nézett rá.

– Én Alyssa Ries vagyok, vendégprofesszor. Elkértelek a mai napra Folberg igazgatótól. Gyere, ugorj be, máris indulunk! – Sonja félreállt, hogy Cory beszállhasson.

Cory belesett a kocsiba. Igazi luxus terepjáró volt, belül csupa bőr és csúcstechnika. Sonja gyengéden megérintette a vállát és egy kicsit előretolta. Cory önkéntelenül beült a kocsiba. Feltűnt neki, hogy az ő ülése vastag nejlonnal van letakarva, míg a vezető ülése és a hátsó ülések nem. Nem tulajdonított neki jelentőséget.

Sonja megkerülte a Cherokee-t és a kormány mögé ült.

– Na menjünk. – mondta. Becsukták az ajtókat, Sonja beindította a motort.

– Ö... tulajdonképpen, honnan ismersz... ismer? – kérdezte Cory.

– Tegezz nyugodtan. Most nem vagyunk bent az egyetemen, és nem olyan nagy a korkülönbség közöttünk. – mondta Sonja.

– Köszönöm. – mosolygott Cory. Úgy gondolta, nagy előrelépés, hogy tegezhet egy professzort. – És honnan ismersz? Miért éppen engem kértél el?

– Nos, ez nem olyan egyszerű. – nevetett Sonja – Tudod, Sweety meg én... hogy is mondjam csak... – Sonja elhúzta a száját, Cory értette. Együtt nevettek. – Persze nem most, és nem itt, de volt köztünk valami. Jó pasi, nem?

– Oltári jó! – jelentette ki Cory odaadóan.

– Pár napja beszéltem vele telefonon, és ajánlott téged, mint megbízható csajt. Tudod, időnkét elmegyek pár cuccért, dokumentumokért, ilyesmikért, amiket nem lehet a postára bízni, mert túlságosan bizalmasak. És utálok egyedül menni. A pasik többnyire fárasztanak, mert állandóan csak próbálkoznak, és én néha nagyon vágyom egy kis nyugalomra.

Cory mindentudóan bólogatott.

Harmincegy perccel később Sonja a villanegyed erdei főútjáról a fák közé kanyarodott. Ötszáz méterrel beljebb hat vastagtörzsű fa közé állt be és leállította a motort. Sonja feltűnés nélkül körülnézett. Senki nem volt a közelben. Cory meg csak mondta és mondta a Sweety-s történeteket, teljesen belelovallta magát.

– És akkor Sweety megállt, és keményen ránézett a fickóra, aki... – mesélte Cory, de Sonja közbeszólt.

– Emlékszel még Christine-re?

Cory megakadt. Úgy tűnt, volt egy másodperc, amikor nem ugrott be neki, de aztán szemmel láthatóan rájött. Elkomolyodott.

– Igen, emlékszem. – mondta.

– Úgy tudom, már nincs itt. Napok óta nem láttam. A első nap vettem észre, mert annyira bámulták, hogy majd kiesett a szemük, de aztán egyszer csak eltűnt. Nem tudod véletlenül, hogy mi lett vele? Te is elsős vagy, talán ismerted.

– A szobatársam volt a kollégiumban. – mondta Cory.

– A mindenit! Ezt nem gondoltam volna! És mit tudsz róla? Beteg lett talán?

– Úgy valahogy. – bólintott rá Cory és a hangulata egész komor lett – Elmebeteg.

– Micsoda? – játszotta a döbbenetet Sonja – Jézus! És hogy történt? Cory megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Eleinte teljesen normálisnak tűnt, de aztán beőrült. Valamilyen lappangó pszichiátriai betegsége volt. De hogy mi? – Cory megvonta a vállát – Inkább beszélgessünk Sweety-ről. Képzeld, egyik nap...

– De engem ez érdekel, Cory. Hát nem félelmetes, hogy az ember egyik napról a másikra teljesen megváltozhat? Szerintem ez ijesztő.

– Hát... szerintem is.

– De... – úgy tűnt, Sonja a szavakat keresi – szóval... mit csinált? Úgy értem, hogyan jött ki rajta? Ez elképesztő! Csak úgy, egyik pillanatról a másikra?

– Igen. Elmentünk Sweety-ékhez az elsős köszöntő bulira, ahol teljesen megváltozott, és rájuk akaszkodott, Sweety-re, Franky-re, meg a többiekre, biztos ismered a Corleone-fivéreket.

– Persze, hogy ismerem! – mondta Sonja, és úgy mosolygott, mint aki elég közeli ismeretségben volt velük, és nagyon jól érezte magát. Cory elmosolyodott.

– Na, ha ismered őket, akkor tudod, micsoda álompasik, és hogy bárkit megkaphatnak, akit csak akarnak. Christine meg kitalálta, hogy ő többüket is megszerzi magának, és hogy szert tesz némi pénzre. Képzeld, kitalálta, hogy az ócska szar Bogárját ki akarja cserélni egy Porsche-ra. Durva, nem? Meg lakást is akart, természetesen egy luxuslakást, vagy már mindjárt egy házat. – Cory nevetett – Azt hitte, csapdába csalhatja Sweety-éket! Amikor átláttak rajta, elküldték az anyjába, mire ez a kis kurva kitalálta, hogy rájuk húzza a vizes lepedőt, és elszaladt a rendőrségre, ahol azt hazudta a rendőröknek, hogy megerőszakolták. Csakhogy, a zsaruk rájöttek, hogy hazudik, hívtak egy pszichiátert, és a fazon megállapította, hogy a kis kurva... – Cory felemelte az egyik ujját – Ezt kapd ki! Elmebeteg! – Cory gúnyosan röhögni kezdett – Úgy rábaszott, ahogy az annak a rendje! Jól megkapta a rohadt kis hazug, elmebeteg kurva!

Sonja is nevetett, csak ő nem azon, amin Cory.

– Tudod, mi lenne az igazi ciki? – kérdezte Sonja egy kicsivel később, amikor már csillapodott a jókedvük – Ha kiderülne, hogy a kiscsajt tényleg megerőszakolták.

– Á, nem! – rázta a fejét Cory – Az ki van zárva.

– Figyelj, Cory, hadd mondjak neked valamit Sweety-ről, Franky-ről, Marky-ról, Jamesről és Terence-ről. – Sonja megcsóválta a fejét – Nem szentek.

– Az biztos! – nevetett Cory – De azért van különbség! Sweety-ék nem hazudnak! És különben is, ennyi ember nem tévedhet! Sweety-ék, a zsaruk, a pszichiáterek! Lehetetlen! Christine egy hazug kis kurva, aki ráadásul elmebeteg is, és senki sem bántotta.

– Sweety-ék nem tévednek. A zsaruk nem tévednek. A pszichiáterek nem tévednek. De akkor vajon mitől ilyen a világ? – Sonja tanácstalan arckifejezést öltött. Cory nem vette észre a gúnyt.

– Sweety-ék maximum odacsapnak valakinek, de csak olyannak, aki megérdemli. – mondta Cory – Úgy találkoztunk velük, hogy ránk szállt néhány bunkó, aztán jöttek Sweety-ék, és jól lerendezték őket. Ha látnád, hogy Franky, ez a fantasztikus, érett, baromi okos és gyönyörűséges férfi, milyen rendes és kedves volt Christine-nel! Látszott rajta, hogy tetszik neki Christine, hajtott rá, úgy nézett ki, mintha szövődne köztük valami. És akkor ez a hülye kis kurva elbassza az egészet a kapzsiságával! Hogy lehet valaki ennyire hülye? Franky a mennyekbe vitte volna, de Christine-t csak a szex érdekelte! Franky egy igazi, komoly kapcsolatra vágyott, és azt hitte, Christine-ben megtalálta a társát. Aztán a bulin kiderült, ki is valójában Christine. – Cory a fejét ingatta – Döbbenetes, hogy emberek mennyit változhatnak röpke néhány perc alatt!

– Nekem mondod? – mutatott magára Sonja – Hallom egyébként, hogy milyen jól sikerült a hippi szerelésetek! Nagy sikert arattatok vele.

Cory elmosolyodott.

– Hát igen. – bólogatott – Azt mondják, elég szexi volt.

– És milyen most az életed Sweety-ékkel?

– Olyan, amilyenre mindig is vágytam! Csodálatos, fantasztikus! Nem is tudom, milyen szavakat használjak, hogy érzékeltetni tudjam! Egész életemben erre vágytam, és most megkaptam. Semmiért se cserélném el, semmiért a világon!

– Még az igazságért sem? – kérdezte Sonja. Cory felhúzta a szemöldökét. Nem értette.

– Az igazságért? – meredt Sonjára.

– Aha. – bólintott Sonja.

– De... mivel kapcsolatban?

– A kérdés így hangzik: eladnád-e a lelkedet, mindent az életedben, ami igazán jó, vagy az lehet, a barátságot, a tiszteletet, a jövőt, a nyugalmat, a boldogságot, a sikert, az egészséget, a családot, és a szerelmet, a szexért?

– Nem, dehogy adnám el! – vágta rá Cory.

– Hát akkor? Akkor miért tetted?

Cory megdöbbent a kérdésen. Az egyetlen, ami visszatartotta attól, hogy felháborodottan valami csúnyát mondjon, hogy abban a hitben volt, hogy Sonja egy professzor a Watsonról.

– Ezt... ezt... ezt nem értem... – nyögte ki.

– Nem számít. – Sonja hátrafordult és egy mappát vett fel a hátsó ülésről.

Odaadta Cory-nak. – Olvasd el.

Cory kinyitotta a mappát. Kézírással írt lapok fénymásolatainak látszottak. Levelek voltak. Elolvasta a legfelső első sorát. Nem értette, miért kell ezt neki elolvasnia.

– Mik ezek? – kérdezte.

– Búcsúlevelek. – mondta Sonja – Olyan lányok írták, akik megölték magukat. Olvasd el őket, nagyon tanulságos.

– De... miért? Oké, én tudom, hogy van ilyen, hogy valaki olyan hülye, hogy megöli magát, de az ilyenek elmebetegek. Ezek a hülye picsák... – hirtelen beugrott egy ötlet, lehajtotta a fejét, felsóhajtott, aztán kinézett az ablakon, de még mindig nem döbbent meg azon, hogy mi a francért álltak meg egy erdőben, távol minden úttól. Visszafordult Sonjához. – Nézd, azt hiszem, te összevesztél Sweety-vel és most haragszol rá, és fájdalmat akarsz neki okozni. Szerintem arra akarsz engem rávenni, hogy hazudjam azt, hogy megerőszakolták Christine-t, de én ezt soha nem tenném meg. Én senki kedvéért nem hazudok, és pláne olyanokról nem, akiket szeretek, és akik szeretnek engem.

– Olvasd el őket, Cory. – mutatott Sonja a mappára.

Cory ránézett a levelekre, aztán becsukta a mappát és ledobta a földre.

– Nem. – jelentette ki határozottan. Úgy gondolta, ha valami baja lesz abból, hogy nem teszi, amit egy vendégprofesszor mond, Sweety-ék úgyis megvédik.

Sonja felvette a mappát és Cory ölébe tette.

– Olvasd el őket, Cory. Tanulságos.

– De mi a francért! – emelte fel a hangját Cory, és megint ledobta a mappát – Nem akarom őket elolvasni! Nem veszek részt a te szánalmas bosszúhadjáratodban!

Sonja megint felvette a mappát és megint Cory ölébe tette.

– Olvasd el, Cory, mert nagyon tanulságos. És mert közöd van hozzájuk.

Cory-t elöntötte a düh, felkapta a mappát és teljes erejéből a műszerfalhoz vágta.

– Mi a fasz közöm van hozzá, mi? Én ezt nem tűröm el tovább, kiszállok! – lenyomta a kilincset, hogy kiszálljon, de az ajtó zárva volt. Próbálta kinyitni, de nem ment. – Engedjél már ki! Engedjél már ki! – dühtől eltorzult arccal fordult Sonjához – Feljelentelek emberrablásért, ha nem engedsz ki! Szólok Sweety-éknek, hogy bánjanak el veled! Úristen, te is elmebeteg vagy?!

Sonja példás türelemmel ismételten lehajolt a mappáért és felvette. Cory ölébe tette, aki nem hitte el, hogy a mappa már megint az ölében volt.

– Ezek búcsúlevelek, Cory. – mondta Sonja hátborzongatóan nyugodt hangon – És közöd van hozzájuk. Ugyanis azok a lányok, akik ezeket a leveleket írták, a Watsonra jártak. Mindegyikük nemi erőszakkal vádolta Sweety-éket. És mindegyiküket elmebeteggé nyilvánították. Lenyűgöző, nem? Ez az elmebetegség legkülönösebb fajtája! Kizárólag a Richárd B. Watson Közgazdaságtudományi Egyetemre járó szép lányokat támadja meg, és egyetlen tünete, hogy a beteg igaztalanul nemi erőszakkal vádolja Sweety-éket. Ez egyszerűen fantasztikus!

– Hamisítvány! – jelentette ki Cory, és megpróbált megvetően nézni Sonjára.

Sonja megint hátra fordult és egy másik, vastagabb mappát vett elő. Azt is Cory ölébe tette.

– Olvasd el. Rendőrségi jegyzőkönyvek. Van bennük néhány közös. Mind lány. Mind nemi erőszak. Mind a Watsonra járt. És mind elmebeteggé lett nyilvánítva. És hadd mondjak még valamit: a statisztikák szerint a nemi erőszakon átesett nőknek csupán öt-húsz százaléka tesz feljelentést. Ez tehát, csak egy töredék.

Cory nem volt hajlandó belenézni egyik mappába sem, de nem szólalt meg, és már gúnyosan sem próbált nézni. Sonja elvette az öléből a rendőrségi jelentések mappáját, kinyitotta, és átlapozta, hogy Cory jól lássa, milyen sok. Aztán a búcsúlevelek mappáját nyitotta ki, és azt is átlapozta, hogy Cory lássa, mennyi van.

– Nos? – kérdezte végül Sonja – Még mindig azt hiszed, hogy hamisítvány, és hogy Sweety meg a többiek nem erőszakoltak meg senkit?

Cory gondolkodott néhány másodpercig, aztán erőltetett gúnyos mosolyra húzta a száját. Megvetően Sonja szemébe nézett.

– Rohadt, kibaszott hamisítvány mind! – jelentette ki.

Sonja felnevetett.

– Ne haragudj, amiért itt kacarászom, de az utóbbi napokban az alaptalan vakhit legelképesztőbb megnyilvánulási formáival találkoztam, és már egy kicsit kivagyok.

– Azt hiszed, félek tőled? Egy nagy lófaszt! Nem félek én senkitől! – mondta Cory gúnyosan.

– Tudod, Cory, amikor valaki azt mondja, hogy ő nem fél senkitől, akkor két eset lehetséges. Vagy szimplán hazudik, vagy nagyon szegényes a fantáziája.

Cory olyan gúnyos képet vágott, hogy az már szinte olyan volt, mint egy karikatúra.

– Nem tudsz megijeszteni semmivel! – jelentette ki Cory határozottan – Most pedig azonnal vigyél vissza a Watsonra, baszd meg!

– Hűha! – nevetett Sonja – Észrevetted, hogy a szókincsed milyen Sweety-s lett? Biztosan nagyon büszke vagy magadra. Szeretnél megőrülni? Mert ha igen, én tudok egy tuti tippet. Bár szerintem te már megőrültél, de azért elmondom. Ha csak egyfajta embertípussal találkozol egész életedben, akkor meg fogsz őrülni, ezt garantálom neked. Nem az a lényeg, hogy kevés emberrel találkozz, hanem az, hogy csak egyetlen embertípussal. És ha ezt megteszed, azt fogod hinni, hogy mindenkinek ugyanolyan az értékrendje, mint neked, hogy mindenki mindent ugyanúgy lát, mint te, hogy mindenki ugyanarra vágyik, amire te vágysz, és ugyanannyira, mint te. És akkor majd azt hiszed, hogy minden nő a világon azt gondolja, hogy Sweety, Franky, James, Marky és Terence álompasik. Ha soha nem találkozol másfajta emberekkel, észre sem veszed, hogy az emberek mennyire különbözőek lehetnek, és nem feltétlenül azért, mert betegek. Vannak olyan nők, akik ha ránéznek a te istenített Sweety-dre, azt mondják: "Egy papírmasé-férfi, bőőőő!", meg hogy: "Pszichopata bűnöző, csak egy söpredék!" És némelyik nő ezek közül sokkal okosabb, sokkal értékesebb, és sokkal szebb, mint te. – Sonja magára mutatott – Például én.

– Igen, és akkor miért keféltél velük, ha? – támadt neki Cory.

– Hazudtam neked, Cory. Sosem keféltem Sweety-vel. És a többiekkel sem. És soha nem is akarnék. És nem kértelek el Folbergtől. És nem vagyok a Watson vendégprofesszora. És nem szállítok titkos Watson leveleket. És nem vagyok Alyssa Ries.

Cory megdöbbent. Kezdett komolyan megijedni, bár eddig sem volt olyan nyugodt, mint azt mutatni próbálta.

– Akkor... akkor ki vagy? Talán valami zsaru?

– Nem. – mosolyodott el Sonja. Hátrafordult és a hátsó ülésről egy stopperórát, egy hosszúkás dobozt és egy fém hengert vett előre. Felrakta őket a műszerfal tetejére. Cory meredten figyelte, mit csinál. Sonja, kissé előrehajolva, benyúlt az ülése alá. Matatni kezdett, mintha nem találná, amit keres, pedig azonnal ráfogott. Cory egyre idegesebb lett, már ott tartott, hogy ráüvölt Sonjára, hogy mi a fenét csinál, amikor Sonja kivette az ülés alól a kezét és hátradőlt.

Cory-nak elkerekedett a szeme. Annyira megijedt, hogy remegni kezdett és a szíve is kihagyott egy ütemet.

Sonja elvette a hengert a műszerfal tetejéről és komótosan elkezdte felcsavarni a kezében tartott .45-ös USP Tactical csövére.

Cory csak most jött rá a henger rendeltetésére.

Sonja felcsavarta a hangtompítót, bal kézbe vette a pisztolyt, majd a stopperért nyúlt és a nyakába akasztotta. Ezután a hosszú csomagot vette el a műszerfal tetejéről. A fogával tépte le róla a csomagolópapírt. A doboz, amit a papír rejtett, három oldalán papírból egyik oldalán celofánból. Sonja, miközben a fogával letépte a tetejét, úgy tartotta, hogy Cory lássa a realisztikus dolgot a dobozban.

Cory képtelen volt ésszel felérni, hogy a nő mit akar, csak azt tudta, hogy bármit megtenne, hogy elmehessen.

Sonja a dobozból az ölébe ejtette a műpéniszt, a dobozát pedig hátradobta. Most egyenesen Cory szemébe nézett. Az arca komoly volt, a tekintete metsző. Cory elsírta magát, nagyon nem akart itt lenni.

– Figyelj rám, Cory. – szólalt meg Sonja. A hangja csendes, és nyugodt volt. – Itt ülünk egy terepjáróban, távol a város zajától, távol az emberektől, egy erdő sűrűjében, zárt ajtókkal körülvéve, erős üvegekkel, melyeket nem tudnál kitörni, és ne feledjük el, hogy ezek az üvegek füstüvegek, vagyis kintről nem lehet átlátni rajtuk. Egy .45-ös pisztoly van a kezemben, rajta egy hangtompító, a tárban tizenkét darab acélköpenyes golyóval. Egy stopperóra van a nyakamban, és egy műpénisz az egyik kezemben. – Sonja felmutatta a műpéniszt – Szép, ugye? Többet ér, mint bárkinek a lelke, jól mondom?

Sonja odanyújtotta a műpéniszt Cory-nak, aki gépiesen elvette. Ekkor Sonja hátrahúzta a szánt a pisztoly tetején. Cory, mint azok az emberek, akik még alapfokon sem értenek a fegyverekhez, azt hitte, a szán hátrahúzása lőkész állapotba helyezi a pisztolyt, pedig csak csőre töltötte. És a kettő nem ugyanaz. Cory felnyögött félelmében, megszédült, egyre kevésbé hitte, hogy ezt túlélheti. Bepisilt. Hirtelen rájött, miért van nejlon az ülésén.

– El fogom indítani ezt a stoppert. – folytatta Sonja hátborzongatóan nyugodt hangon, és megérintette a nyakában lógó órát – Amikor a másodperceket jelző számok elérik a tizenötöt, meghúzom a ravaszt, és keresztül lövöm a bal térdedet. A térdlövésnél jobban csak a tűz fáj. Ha túléled, egész életedben sántítani fogsz. Ezt fogom tenni, hacsak nem teszed meg, amire kérlek.

Cory rá akarta vágni, hogy megtesz bármit, amit akar, csak ne lője meg, de képtelen volt értelmes hangokat kipréselni a száján.

– Én most elindítom ezt a stoppert – folytatta Sonja –, és mire a másodpercek elérik a tizenötöt, te a kezedben tartott műpéniszt tövig felnyomod magadnak. Ha megteszed, nem bántalak. Ha nem, átlövöm a térded.

Sonja megnyomta a stopper indítógombját. A .45-öst Cory térdére irányította.

Cory fogta a műpéniszt és képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténik. A pisztolyra nézett, aztán Sonja kifejezéstelen arcára, majd a stopperra, ami már négy másodpercen állt. Elkeseredetten bőgött, de meg kellett tennie. Felrántotta a szoknyáját, félrehajtotta a bugyiját és két kézzel fogva elkezdte beleerőltetni a hüvelyébe a realisztikus, huszonhárom centis műpéniszt. Hiába próbált mindenféléről fantáziálni, egy cseppet sem bírt felizgulni tőle. De akkor is muszáj volt. És bár úgy érezte, szétszakad, és soha többé nem lesz képes rá, hogy szeretkezzen egy férfival, két kézzel a hüvelyébe passzírozta a műanyag péniszt. Eltorzult arccal, görcsösen zokogott. Iszonyúan fájt, és iszonyúan megalázó volt.

Aztán Sonja megragadta az állát, és maga felé fordította a fejét.

– Amit érzel, az semmi ahhoz képest, amilyen átélni egy nemi erőszakot.

– Nem bírom ki, annyira fáj... – bőgte Cory. Sonja egészen az arcához hajolt.

– Akkor most tanultál valami fontosat. – mondta – Ha nem olyanok a körülmények, ha nem olyan a hangulat, a szex nem élvezet többé. Csak erőszak. Na hogy tetszik?

– Megőrülök, annyira fáj, hadd vegyem ki... – könyörgött Cory.

– Azzal, hogy a legnagyobb bajban elárultad a barátnődet, aki szeretett téged, csak azért, hogy egy ilyen vacakot kapj a seggedbe, nagymértékben hozzájárultál ahhoz, hogy Christine összeomoljon és megpróbálja eldobni magától az életet. És tudod, ezek után valahogy már nem vagyok túl fogékony a te szenvedésed iránt. Neked fogalmad sincs, hogy mit veszítettél, amikor elcserélted a húgom barátságát egy darab húsra.

Cory annyira megdöbbent a bejelentésre, hogy Christine ennek a nőnek a testvére, hogy egy pillanatra még zokogni is elfelejtett. Aztán tovább sírt.

– Sajnálom... sajnálom a húgodat... De én nem tehetek arról, hogy öngyilkos akart lenni...

Sonja a hátsó ülésről egy törülközőt dobott Cory-nak.

– Kiveheted. Tedd a lábad közé, hogy csillapodjon a vérzés. – mondta közömbös hangon.

Cory nagyon óvatosan, nyögve kihúzta a hüvelyéből a véres műpéniszt, és a lába közé nyomta a törülközőt. Hangosan nyögött, úgy égette a fájdalom.

– Vigyél kórházba! Meghalok... Vigyél orvoshoz... – könyörgött. Sonja két összetűzött oldalt vett magához, aztán visszafordult Cory-hoz, és elé dugta az iratot.

– Olvasd el figyelmesen. – mondta – Ez a Christine-ről készült orvosi jelentés, amikor a nemi erőszak után bement a rendőrségre. Amíg ki nem mondta, hogy kik tették, mindenki hitt neki. Olvasd el.

Cory megtörölgette a szemét, hogy lásson és kényszeríttette magát, hogy olvassa.

– Bevérzések, repedések, sebek. Pont, amit te érzel most. – mondta Sonja.

Cory elolvasta, amit értett a jelentésből, aztán Sonjára nézett.

– De ezt nem csinálhatták ők! Ez nem lehetett Franky, meg James, meg Marky! Miért tették volna?

– A kétszínűség szó új értelmet nyer, ha rájössz, kik is ők valójában. Christine akart komoly kapcsolatot és nem Franky. És Christine hallani sem akart arról, hogy több fiúval feküdjön le. Ilyen gyorsan még Franky-vel sem akart. De van itt még valami. – Sonja bekapcsolta az autómagnót, amibe bekészítette a Cormorant Valley-ben felvett anyag megvágott változatát.

És Cory végighallgatta, hogyan poénkodnak Christine megerőszakolásán, majd hogyan tervezgetik a megölését – és nem csak Christine megölését, hanem az övét is. Amikor rájött, hogy Christine-t tényleg megerőszakolták és ő nem állt ki mellette, még csak nem is hitt neki, az jobban fájt, mint amit az altestében érzett. A bánat fájdalmától és a sírástól rosszul lett, egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse az eszméletét. A menő kocsik, amikbe beülhetett, meg a fényűző ház, ahol lakhatott, és az "álompasik", akikkel együtt mutatkozhatott és akikkel lefeküdhetett... Egyik pillanatról a másikra már csak annyit értek, amennyit valójában, és nem többet. A káprázat eltűnt – Cory felébredt.

– Ezt nem úszhatják meg! – kiáltotta kétségbeesetten – Azonnal menjünk a rendőrségre, vallomást teszek!

– Már késő. – mondta Sonja.

– Bármit megteszek, hogy elkapják őket, és hogy Christine-t kiengedjék az intézetből! Ha akarod azt mondom, hogy ott voltam a szobában, amikor megerőszakolták Christine-t, és hogy megfenyegettek, hogy megölnek, ha elmondom!

– Felesleges. Tudod, Cory, én megértelek, értem a kétségbeesésedet, amiért sohasem tudtál igazi társat találni magadnak, még tán valahol sajnállak is, és úgy érzem, amit veled tettek a régi iskoláidban, azt nem érdemelted meg. De tudod, ha a mérleg másik serpenyőjében az van, ami a húgommal történt, nem tudsz érdekelni.

– Igazad van. – mondta Cory lehajtott fejjel.

– Én most visszaviszlek téged a Watsonra, te bemész, és kiiratkozol. Egyelőre csak ideiglenesen. Azt mondod, évet kell halász-tanod. Még nem tudom, visszajöhetsz-e ide, vagy sem, ez még a jövő titka. De most azonnal el kell innen tűnnöd. Miután kiiratkoztál, kiviszlek a reptérre, ahol félre van téve egy jegy a nevedre Detroitba, és hazarepülsz szépen. Engem pedig elfelejtesz, és elfelejted ezt az egészet. A hüvelyed miatt pedig ne aggódj, ez nem volt olyan durva, mint egy igazi nemi erőszak. – Sonja a hátsó ülésről papírzacskót vett elő, melyen egy patika emblémája volt rányomtatva – Kenőcs és gyógybetét van benne, mire elhasználod őket, rendbejössz.

Cory elvette a zacskót.

– Köszönöm. – mondta szipogva – Nagyon rendes vagy. – ezt komolyan gondolta – És mi lesz Christine-nel?

– Christine jól van. Biztonságban van, és rendbe fog jönni teljesen.

– Hála Istennek. – sóhajtott fel Cory, aztán megint rázni kezdte a sírás, ahogy arra gondolt, hogy mit tett.

Sonja eltette a pisztolyt. Beindította a motort.

– Christine Bogárjáról pedig annyit, hogy imádja azt a kocsit, és ha választhatna a világ legmenőbb Porsche-ja és a Bogárja között, gondolkodás nélkül az utóbbit választaná.

– Sajnálom. – mondta Cory halkan – Szánalmasan vak voltam. Sonja elindult, ment vissza az erdei útra.

– És Sweety-ék? – fordult Cory Sonjához – Mi lesz velük? Nem úszhatják meg!

Sonja lassan nemet intett a fejével.

– Nem fogják. – mondta – Majd nézd otthon a tévét. Nemsokára rájuk szakad az ég.

 3.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 13 óra 25 perc.

Miután Cory gépe a levegőbe emelkedett, Sonja visszatért a bázisra. Időközben Nickie és Doreen ellenőrizték a Harmadik Fázis-felszerelést, és eltüntették a nyomaikat a ház dolgozószobán és garázson kívüli helyiségeiből. Nickie visszavitte a CIA-garázsba a Bugattit, majd a Hummerrel a motorokat is. A célpont dossziék lapjait a COX-2-es iratmegsemmisítőbe dobálták, az összes fényképpel, rajzzal és vázlattal együtt, amire már nem volt szükségük. Sonja felhívta Kicsit, hogy nézzen utána, tényleg kiiratkozott-e Cory a Watsonról.

Kicsi belépett az egyetem diák-nyilvántartásába és leolvasta a kért adatokat: Cory valóban kiiratkozott, tanulmányait magánjellegű problémák miatt megszakította, majd nem sokkal utána megszüntette kollégiumi foglalását is.

Christine hivatalosan még mindig a Watson hallgatója volt.

Sonja már az éjjel elkészítette a dokumentumcsomagot Walthaus leleplezéséhez. Felhasználta a felvett hang- és videoanyagot, a fényképeiket, dokumentumaikat, a Walthaus számítógépein talált fájlokat. Az egész anyagot takaros aktákba és dossziékba rendezte. Az egyik akta legfelső oldalain Walthaus titkos bankszámlájának adatai szerepeltek, ahol Walthaus vagyonának nagyobbik részét rejtette. Kicsi kora hajnalban lelte meg a titkos számlát.

Az Első-Második Fázis konténere bent állt a dolgozószobában. Egyelőre még üres volt, Nickie és Doreen Sonját várták, hogy megmondja, mi kerüljön bele, és mi maradjon elöl.

Sonja kihúzta az AXA-XX hacker-komputer kábelét a konnektorból.

– Egyszer sem használtuk. – jegyezte meg Nickie.

– Nem is bántam. – mondta Sonja. Kicsi fényévekre volt tőle, jobb volt mindent rábízni. Sonja a Hyllart-4 húszvonalas telefonközponthoz ment és azt is kihúzta.

– Egy villámakciónál sok mindent nem használunk a felszerelésből, de azért megnyugtató a jelenlétük.

Nickie fogta a hacker-komputert, Doreen meg a telefont, és a nyitott konténerhez vitték őket. Gondosan elhelyezték az alján. Sonja kikapcsolta a 7000-20-20-as műveleti számítógépet.

– Tegyétek be a konténerbe. – mondta.

Nickie és Doreen berakták a konténer aljára, a telefon és a hackergép mellé.

Sonja kikapcsolta a 168 órás vizuális és audió adatrögzítőt és kihúzta őket a konnektorból.

– A fotólabor is mehet. – mutatott a H3-as hordozható laborra. Sonja kihúzta a Ravasz Connie számítógépet is, Doreen pedig levette az íróasztalról.

– Mehet a két iratmegsemmisítő? – kérdezte Nickie.

– Persze.

Az íróasztal bal oldalán, a hátsó fal elé a földre voltak lepakolva az Első-Második Fázis felszerelésének hordozható darabjai: notebookok, kamerák, mikrofonok, távcsövek, letapogató, a MacNamara, a tűvetők és a többi. Sonja leguggolt az íróasztal mellé, hogy kiválogassa, amire még szükségük lesz.

Feltett az íróasztalra három felderítő távcsövet, három csillagfény-erősítésű távcsövet, három éjjellátó-szemüveget, egy puskamikrofont, három notebookot, tíz darab SID-11-es szeizmikus mozgásdetektort, három letapogatót, két Edgley Full-X behatolókészletet, három tubus T-798-as kézkrémet és a tűvetőket egy-egy tár preparált tűvel.

– Minden más mehet a konténerbe. – mondta, majd felállt.

Nickie és Doreen összepakolták, amit Sonja nem tett az íróasztalra, és lezárták a konténert. A konténert levitték a pincébe. A NAYMAN Központi Vételi Egységet betették a Hummer rakterébe. Sonja az íróasztalra pakolt felszerelést szétosztotta hármuk közt. Sonja és Doreen felkötötték a hajukat, konzervatív, hivatali kosztümöt vettek fel, Nickie sportos öltözetet. Kitakarították a dolgozószobát, amikor távoztak, úgy nézett ki, mintha ott sem jártak volna.

Végül összeszedték a minden szintre kihelyezett SID-11-es szeizmográfokat is.

A szinteket őrző SID-11-esek a Hummerbe kerültek. A konténereket elrejtették a pince titkos szobájában. Rendbe hozták a garázst, visszatették a műhelyasztalt, a szerszámokat és a kerti gépeket.

Sonja kiosztotta a fegyvereket, mindenki megkapta, amire szüksége volt. Sonja és Doreen a Cherokee-ba, Nickie a Hummerbe ült. Elhagyták a házat.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

 1.

HERBERT MOORE LAKÁSA. PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 14 óra 30 perc.

Moore őrjöngésének Joe Bulltonnal semmilyen következménye nem lett, ami egy kicsit magát Moore-t is meglepte. Nem volt könnyű, de bent a börtönben az őrök, és Bullton blokkjának parancsnoka elsimították az ügyet és abban állapodtak meg, hogy ha bárki is érdeklődik, azt mondják neki: Bullton összeverekedett néhány rabbal. Az őrök annyira gyűlölték Bulltont, amiért állandóan gúnyolódott velük és az eszét játszotta, hogy a blokk minden őre egy emberként fogadta meg, hogy nem árulja el Herbert Moore-t, mert az az ember jó fej, és csak azt adta Bulltonnak, amit megérdemelt.

Moore tegnap úgy ment dolgozni, hogy egész nap semmit sem aludt. Az idegesség és a bűntudat tartotta ébren. Hajnali egy órakor bejelentést kaptak nemi erőszakról. Ő maga ment ki a helyszínre és vette fel a jegyzőkönyvet, majd részt vett a tettes elfogásában is, aki bent a kapitányságon megcsúszott a lépcsőn...

Mindent bevallott, Moore pedig nem hívta Walthaust. Végre megint igazi nyomozónak érezte magát.

Amint Moore reggel leadta a szolgálatot, kocsiba szállt és hazasietett, bár szíve szerint inkább sétálgatott volna. Haza kellett mennie, hogy a CIA emberei otthon találják, amikor jönnek. Negyed egykor aludt el, ült a szobában a fotelben és gondolkodott, miközben egyszer csak lekonyult a feje.

Csöngetésre ébredt. Az órára pillantott: fél három volt éppen. Bármiben lefogadta volna, hogy a CIA emberei állnak az ajtó előtt. Felállt, elindult a bejárati ajtó felé, hogy beengedje őket. Nem félt, nem volt ideges. Elszánta magát, hogy végigcsinálja. Még a kínzás réme sem ijesztette meg, úgy gondolta, megérdemelné, amiért vak volt annyi éven át. Mielőtt az ajtóhoz ért, arra gondolt, a törvénynek büntetnie kellene a vakságot, mert rettenetes, önáltató, és ocsmány dolog. Moore kinyitotta az ajtót. A három ázsiai férfira számított, ehelyett két konzervatív, elegáns kosztümöt viselő nő állt a lépcsőházban.

– Herbert Moore hadnagy? – kérdezte Sonja hivatalos hangon.

– Igen. – felelte Moore – Én vagyok.

Nem kérdezte meg, hogy a CIA-től vannak-e, mert nem voltak kétségei. Félreállt, beengedte őket, majd bezárta utánuk az ajtót. Bementek a nappali szobába. Doreen az ajtóban maradt, ahonnan rálátott a bejárati ajtóra, Sonja a nappali kerek asztalához sétált, ahol Moore és kollégái kártyázni szoktak. Egy vaskos aktatáskát tett fel az asztal tetejére.

– A feladata: leleplezni dr. Jim Walthaust. – mondta Sonja kemény, éles, hivatalos hangnemben. Kinyitotta az aktatáskát és tartalmát kipakolta az asztalra. Moore mellette állt és nézte, mit csinál. – Iratok, levelek, számítógép CD-k, fényképek, kazetták, tanulmányok, következtetések. Elegendő anyag ahhoz, hogy Walthaus ellen vádat emeljenek és börtönbe zárják. Az első és legfontosabb, amit tennie kell, hogy házkutatási engedélyt szerez az ügyésztől Walthaus Frederickson Intézeti irodájára és a házára. Nagyon kell sietnie, mert ha Walthaus valamit megneszel, mindent megsemmisít. – Sonja felnyitott egy dossziét – Itt talál egy listát arról, hogy mit kell keresnie és hol. A listát tanulja meg, majd égesse el.

– Értem. – bólintott Moore. Beleolvasott a listába: "Búcsúlevelek az irodában: 6 db a Freud-portré mögötti széfben, 23 db könyvek lapjai közt a könyvespolc legfelső sorában."

Sonja egy vastag aktát vett ki az anyagból, kinyitotta és letette Moore elé.

– Walthaus áldozatai időrendben. Vizsgáltassa felül mindegyiket, kérjen alapos orvosi kivizsgálást, és érje el, hogy mindegyikük esetében töröljék az elmebeteg-státuszt. Jelenleg is sokan közülük pszichiátriai intézetekben fekszenek szerte az Államokban. Az is a maga feladata, hogy kihozza őket.

– Meg fogom tenni. – fogadta meg Moore.

Sonja csak mutatóba kitett elé néhány fotót, meg néhány CD-lemezt, aztán az egészet összerakta.

– A maga feladata, Moore, hogy leleplezze Walthaust. Ezzel önmagát is leleplezi, de ezzel tartozik.

– Igen, tudom. – mondta Moore, lehajtotta a fejét és felsóhajtott – Nem akarom megúszni. Nem azért lettem nyomozó, mint ami végül kisült belőle.

– Walthaus leleplezése egy titkos és nagyszabású akció része. Éppen ezért sehol, senkinek nem tehet említést a CIA-ról. Ez azt jelenti, hogy nem lesz összekötője és nem kap segítséget. A mese a következő: ma délután, fél három körül csengetésre ébredt, ajtót nyitott, de nem volt ott senki, és ezt az aktatáskát találta a lábtörlőjén. Amikor megvizsgálják az anyagot a felettesei, sejteni fogják, hogy a CIA vagy az NSA van az ügy hátterében. Nem probléma. Ha megerősítést kérnek, nem fognak kapni. Ez sem gond, sejteni fogják, hogy nem kapnak megerősítést, mert ha kaphatnának, az anyag nem ezen a módon került volna eljuttatásra magához. Nekünk most arra van szükségünk, hogy kivonja Walthaust a forgalomból, és leleplezze. Mindkettőre szükségünk van, nem elég csak az egyik. Azért választottuk magát, mert nyakig benne van.

– Értettem. Megteszem, amit kell. – mondta Moore – Megteszek bármit.

Sonja megfordult és az ajtó felé indult, Doreen lassan előrement a bejárati ajtóhoz. Moore ment utánuk.

– Ne feledje, a listát meg kell semmisítenie. – szólt hátra Sonja.

– Értettem, meg fogom semmisíteni. – mondta Moore.

Doreen kinyitotta a bejárati ajtót és kiment a lépcsőházba. Sonja is kiment és egyszerűen becsukta maga mögött az ajtót. Moore értette a célzást: ne menjen utánuk, nem kell kikísérnie őket. Ráfordította a kulcsot és visszament a nappali szobába. Nem nézett ki az ablakon, úgy érezte, nem szabad. Vetett egy-egy pillantást az asztalon heverő anyagokra, belelapozott az iratokba, végiglapozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, melyek többségén az ő aláírása szerepelt.

Elszorult a torka, összeszorította a szemét.

– Jóváteszem, amit lehet. – mondta ki hangosan. A fájdalomtól eltorzult az arca, könny gyűlt a szemébe. – Megteszek mindent. Nem érdekel, mi lesz velem, nem érdekel, nem érdekel!

Kinyitotta a szemét és körbenézett a szobában, hol van a mobilja. A fotel mellett hevert a földön, ott, ahol elaludt. Odament, felkapta és hívta a kapitányt.

Doreen és Sonja befordultak a sarkon. Nickie a másik oldalon várakozott a Hummerrel, onnan tartotta szemmel a másik kocsijukat. Sonja és Doreen beszálltak a Cherokee-ba. Doreen ült a kormány mögé, azonnal indított, kikanyarodott a parkolóhelyről és besorolt a forgalomba. Nickie három perccel később követte őket.

Mentek Walthausért.

 2.

FREDERICKSON PSZICHIÁTRIAI INTÉZET.

PHILADELPHIA.

Szeptember 19. kedd 16 óra 12 perc,,

A Hummer két utcával az intézet mögött parkolt, a Cherokee az intézet bal oldalán. Doreen a Hummerben foglalt helyet, hátul a raktérben, szemben a NAYMAN Központi Vételi Egységgel. Nickie világos farmernadrágot, sportcipőt, színes pólót és napszemüveget viselt, hátán színes hátitáska. Az intézet felé sétált, útközben betért egy boltba, bonbont és narancslét vásárolt, kicsit odébb egy csokor virágot. A bonbon és a narancslé átlátszó nejlonszatyorban volt, a virág csak a szára körül volt becsomagolva. Már messziről érezhető volt, hogy jóval több a biztonsági őr a Frederickson Intézet területén, mint korábban. Két egyenruhás őr állt a kapu előtt, kettő az őrbódéban ült, egy őr a sorompó mögött posztolt, pórázon tartott dobermannal. Nickie könnyed léptekkel a kapuhoz sétált. Látogatási idő volt.

– Jó napot! – köszöntötte az őröket és rájuk villantotta legkedvesebb mosolyát.

– Jó napot kívánok. – köszönt vissza az egyik őr, aki a kapu előtt állt – Mi járatban, kisasszony?

– Látogatóba jöttem a barátnőmhöz. – mondta Nickie. Ennél többet nem volt joguk megkérdezni, még azt se kellett volna mondania, hogy a barátnőjéhez jött. Magánügy volt.

Az őr végignézett Nickie-n, megnézte a virágcsokrot, a szatyorban a bonbont és a narancslét. Úgy gondolta, a lány nem veszélyes.

– Parancsoljon. – mutatott a gyalogosok számára nyitva tartott ajtóra a kapu mellett.

– Köszönöm. – mondta Nickie és átsétált az ajtón.

A kutyás őr úgy helyezkedett, hogy a doberman alig egy méterre legyen Nickie-től. A kutya nyugodt maradt, és az őrök a továbbiakban már nem foglalkoztak Nickie-vel.

Nickie bement a főépületbe, eligazítást kért a portán, hogy merre találja a H-es osztályt, ahol leginkább menedzsereket, reklámszakembereket és brókereket "kezeltek" idegkimerültséggel és egyszerű fáradtsággal. A portás eligazította Nickie-t, Nickie pedig megkereste a II-es osztály vécéjét, és bezárkózott az egyik fülkébe.

Hátitáskájából elővette az IW-1000-es telefont.

– Oké. – súgta nagyon halkan.

– Készülj. – mondta Doreen a Hummerben.

Sonja maga elé készítette a Yakmaa és az IW-1000-es telefonját. Az IW-1000-esen beütötte Walthaus mobiljának a számát. Walthaus a harmadik bugásra vette fel.

– Dr. Walthaus. – szólt bele.

– Jimmy-ke, az irodádban vagy? – kérdezte Sonja enyhén eszelős hangon. Tudta, hogy Walthaus ott van.

– Hogy mi? – kérdezte Walthaus. Senki sem szólította így, és hirtelen nem is ugrott be neki, hogy ki lehet.

– Van ott egy idióta portré Freudról és mögötte egy széf, jól tudom? Találós kérdés: ki a gyorsabb, Jimmy-ke, vagy a bomba? – Sonja megeresztett egy eszelős nevetést, aztán bontotta a vonalat. Ránézett az órájára, aztán a Yakmaa telefonon hívta Kicsit, bediktálta a hívás pontos idejét, hogy mettől meddig tartott, meg azt, hogy a hívást melyik telefonközpont bonyolította, és arra kérte Kicsit, törjön be a telefonközpontba és törölje ki a nyilvántartásból a hívást, hogy ne legyen nyoma. Kicsi munkához látott.

Walthaus eközben pánikba esett és a testőreivel rohant ki az irodájából. Nem tudták, mekkora a bomba, de jobbnak látták, ha kellő távolságba kerülnek tőle.

Walthaust a testőrei a II-es osztályra menekítették, ahol mindig elég nagy volt a forgalom, és ahol – elméletük szerint –, nem mernek majd támadni.

Doreen a Walthaus nadrágszíjába, cipősarkába és órájába rejtett jeladón keresztül követte figyelemmel a mozgását.

– Megérkezett. – szólt az IW-1000-es telefonba – Vedd át.

– Oké. – súgta Nickie a mikrofonba. Itt volt az idő. Eltette a telefont a hátizsákba. A csokor virággal és a nejlonszatyorral a kezében kiment a vécéből a folyosóra és figyelte, hol van Walthaus és négy testőre.

Gyorsan kiszúrta őket. Walthaus úgy tett, mintha csak erre járt volna, mosolygott a látogatókra és az ápoltakra, néhányukkal kezet is fogott. Úgy tettek, mintha a testőrök vállalkozók lennének, akiknek megmutatja az intézetet, hogy mit és hol kellene még csinálni, javítani, szerelni, felújítani, vagy hozzáépíteni. A védelmi stratégiát Walthaus és a testőrei Walthaus otthoni dolgozószobájában beszélték meg, így Sonjáék tudtak róla, az új, rejtett kamerák helyét pedig Walthaus irodájában az íróasztalra terített alaprajzon jelölték be, ezért Sonjáék az új kamerák pontos helyét is ismerték.

Nickie Walthaus felé indult el. Amikor már alig öt méterre volt tőle, úgy tett, mintha valamit nagyon figyelne a folyosó végéből, ahonnan Walthaus jött. Még magára is mutatott, mintha jelbeszéddel kommunikálna valakivel. Az egyik testőr észrevette, de nem tulajdonított neki jelentőséget.

Aztán Nickie Walthausra nézett.

– Elnézést – mondta és elmutatott Walthaus mellett –, de az a három kínai férfi nem önnek integet?

Walthaus rémülten kapta hátra a fejét. Nem látott egy kínai férfit se. Testőrei sem.

– Mi történt? – kérdezte az egyik testőr Nickie-t.