PROLÓGUS

 1.

 

27-ES RENDŐRŐRS. BOGOTA, KOLUMBIA.

Szeptember 3. vasárnap 16 óra 39 perc.

Délutánra egy kicsit lehűlt az idő. Legalábbis a kolumbiaiak így érezték. A hűvösebb égöv alól érkező turisták épp csak fellélegezhettek a fojtogató hőség alól, enyhet adó széllökések söpörtek végig az utcákon, langyos permetté hűtve a testüket borító verejtéket.

Fernando Sanchez rendőrőrmestert ezen a hűvös délutánon vajmi kevéssé foglalkoztatta az időjárás. Két ügy kötötte le a figyelmét, melyekről hirtelenjében el sem tudta dönteni, hogy melyik a fontosabb.

Néhány perccel déli tizenkét óra után Kolumbia egyik legismertebb férfiúja, a politikus-nagybirtokos Jüan Ortega Moniz egyik bizalmi embere megjelent a 27-es számú rendőrőrsön, és közölte a parancsnokkal, hogy Moniz úr délután öt órakor igen fontos beszédet kíván tartani az őrs udvarán. 15 óra 30 perckor, amikor a média is megkapta a hírt, a rendkívüli biztonsági óvintézkedések már folyamatban voltak. A beszéd tartalmáról mindössze annyit lehetett tudni, hogy egy része Amerikának szól. Külföldi újságírók és tévéstábok nem léphettek az őrs területére, a kínos kérdések és a még kínosabb incidensek elkerülése végett. Az a nagyon kevés számú külföldi stáb és újságíró, akik a térségben tartózkodtak és még időben odaérhettek a beszéd színhelyére, a kapun kívül kaptak helyet, ahol kitűnő felvételeket készíthettek az épületről, azaz arról a tényről, hogy a rendőrőrs a beszéd egész ideje alatt nyitva marad és az ügymenet nem áll le.

Erre azért volt szükség, hogy cáfolják azokat a nevetséges washingtoni vádaskodásokat, miszerint Jüan Ortega Moniz nyakig benne van az illegális fegyverkereskedelemben, és annyira fél, hogy sohasem meri elhagyni Tolima-hegyi birtokát, amely valóságos erődítmény volt. Öt hónappal ezelőtt a Washington Post vezető külpolitikai szakírója, Edward J. Connally kezdte a gúnyolódást Monizról, amiért politikus létére, soha nem ment sehová: ha interjút adott, a stábot, illetve az újságírót a birtokára hívta, a birtokáról üzent a népnek, és még a kormánymunkában is távolról, konferenciatelefonon keresztül vagy videó kapcsolat útján vett részt. Connally nevezte el Monizt "szoba-politikus"-nak, meg "tanya-elnök"-nek, ami már az első alkalommal is kisebb dührohamot váltott ki Monizból, ám az elmúlt hónapokban a gúnyolódás lassacskán nemzetközi méreteket öltött, és volt egy pont, amikor már Kolumbiában is elkezdtek kérdéseket feltenni, hogy ugyan már miért nem jelenik meg sehol? Muszáj volt tehát lépnie, és egy jó ötlete is támadt, hogyan szerezhetné vissza korábbi népszerűségét.

A másik fontos ügy pedig egy nő volt, méghozzá egy amerikai nő. Az őrmesternek nem kellett volna foglalkoznia vele, messzemenően rangon aluli volt egy őrmesternek kísérgetnie egy sértettet az épületben, de ez a nő valahogy olyan volt, akivel muszáj volt kivételt tennie. És nem csak ebben az egy dologban, hanem mindenben. Fernando Sanchez. őrmester úgy képzelte, ennek a nőnek az egész élete abból áll, hogy a férfiak kivételeznek vele. És ő ezt nagyon is meg tudta érteni. Csak meglátta a nőt, ahogyan jön be a kapun, és a nyüzsgés, amely körülvette, azonnal eltűnt – a világ megszűnt létezni. Oda kellett mennie hozzá, hogy megszólítsa és felajánlja szolgálatait, látnia kellett az arcát, a tekintetét, a testét, a gesztusait, hallania kellett a hangját. Egyszerűen muszáj volt.

A nőt Dottie Limbertnek hívták. Érvényes útlevele és érvényes vízuma szerint már hat napja tartózkodott az országban. Valakik rászálltak, kábítószer csempészésre akarták rávenni, s kétségbeesésében fordult a rendőrséghez. A nő áthaladt a legmodernebb fémdetektoron, majd kézi fémdetektorral vizsgálták át, majd levetették a cipőjét és megröntgenezték, majd elvették a táskáját, kiborították, kirázták, megröntgenezték, minden kis tárgyat tüzetesen átvizsgáltak, majd a táskát és annak tartalmát, beleértve az iratait is, elzárták egy őrzött raktárba. Ellenőrizték az útlevelét és a vízumát, a fontosabb oldalakat lefénymásolták, és a fénymásolatot kapta meg, meg egy bilétát, amivel igazolhatta, hogy jogosan tartózkodik az épületben. Senki sem mondta, de úgy tűnt, a külföldi tévésekkel és újságírókkal azt próbálják elhitetni, hogy ezek a biztonsági óvintézkedések bevett dolgok. Persze senki sem hitte el.

Hihetetlenül édes ez a nő, gondolta Fernando Sanchez rendőrőrmester. Nem volt az a kimondott gáláns férfi, sőt, a nőket meglehetősen félvállról vette, de most ő volt az udvariasság mintaképe. Mindig előreengedte a nőt, és igyekezett minden létező ürügyet kihasználni, hogy lemaradhasson egy kicsit és elnézhesse a nő csodálatos alakját, ahogyan megy fel a lépcsőn. A nőnek tökéletes feneke volt. Ezt Fernando Sanchez azonnal megállapította, volt szeme az ilyesmihez. Mindig a nők fenekét nézte meg először, és látott már néhány jó fenekű nőt, de egynek sem volt olyan káprázatos, felülmúlhatatlanul hibátlan, mint ennek a nőnek. Ahogyan rátapadt a ruhája, olyan formás, gömbölyded, feszes... vérlázító! Fernando Sanchez rendőrőrmester megindultan vallotta be magának, hogy ez a nő a legszebb, leggyönyörűbb dolog, amit valaha is látott a saját szemével. A nő teste bámulatra méltóan érzéki volt: kislányos, naiv arcocskájához, hegyes melleihez, keskeny derekához, érett asszonyivá ívelő csípő és fenék tartozott. Fernando Sanchez biztos volt benne, hogy az Úr, kinek áldott legyen a neve, ezt a csodát a férfi vágyainak páratlanul alapos kielégítésére rakta így össze. Dottie Limbertnek gyönyörű arca volt, nagy, tengerkék szeme, szép vonalú, duzzadt ajkai, melyek csókra csábítottak, és háta közepéig érő, aranyszőke haja, mely oly hullámzón omlott alá, ahogyan csak a hollywoodi mozisztároké.

Amikor felértek az emeletre, a nő hátrafordult és megkérdezte azzal a csengő-bongó kis hangocskájával, hogy merre tovább. Bizony, Fernando Sanchez rendőrőrmester most már értette, miért lesz valaki festő, mert ha ő tudna festeni, megfestené ezt a gyönyörűséges, csodálatos, álomszép angyali arcot! A nő tanácstalanul figyelte, összeráncolt homlokkal, tágra nyílt szemekkel, azzal az édes kis mosolyával. Tisztára olyan, mint egy kis manó! Az őrmester elképzelte ezt a gyönyörű, angyali kis arcocskát, amint a szájába veszi az ő szőrös, merev... No igen, amit vele tenne az ágyban! Beleborzongott a gondolatba. Úgy érezte, ha lefeküdhetne ezzel a nővel, egyszerűen nem tudna leállni, képtelen lenne abbahagyni, úgy kellene két vagy három nagyon erős embernek leszednie róla.

Dottie várta a választ és ahogy mosolygott, félrebillentette a fejét. Ez már túl sok volt az Őrmesternek. Szenvedett, kínzó vágyat érzett a nő iránt. Volt egy pillanat, amikor majdnem megszólalt: "Kérem, hölgyem, könyörgöm, kérhet cserébe bármit, csak feküdjön le velem, kérem!" De aztán nem mondta ki, csak mutatta, hogy merre tovább. Feljebb még egy emeletet.

Megint a fenekét nézte, és látta magát az ágyban, egy sötét, fülledt szobában, egy csendes éjjelen... Vele. Csak az ilyen aranyos nők tudják előhozni a férfiból az igazi szenvedélyt, az igazi bikát.

Az őrmester felsóhajtott. Nem, ez a nő sohasem lesz az övé, soha.

Megkérdezhetné, hogy meginna-e vele valamit, vagy hogy elkísérhetné-e valahová, és ha igent mond, még sok minden kialakulhat, de ha a hadnagy meglátja a nőt, egész biztosan lecsap rá. Nincs mit tenni. Csak ment, követte a nőt és itta magába a látványt. Igyekezett mindent elraktározni az emlékezetében, hogy később, majd éjjel, amikor egyedül lesz az ágyban, vagy egy másik nővel, akit megkaphat, fel tudjon idézni minden kis részletet. Megint felsóhajtott. Neki csak ennyi jut, csak a fantázia.

Rohadt az élet.

Felértek a legfelső emeletre. Itt kaptak helyet a kábítószer-elhárítás, a kiemelt gyilkosságok, és a kiemelt emberrablások irodái. Az őrmester a kábítószer-elhárítás helyettes vezetőjének irodájához kísérte Dottie-t.

Bekopogott, két erősét, egy gyengét.

– Jöjjön be! – kiabált ki az irodából Salvador Eduardo hadnagy.

Az őrmester benyitott. Tisztelgett, aztán bekísérte a nőt. Szomorúan látta, ahogy a hadnagy szeme felcsillan a nem mindennapi nő láttán.

– A hölgy Dottie Limbert, az Amerikai Egyesült Államokból. – jelentette Fernando Sanchez őrmester – Kitűnően beszél spanyolul. Egy bejelentést szeretne tenni.

A hadnagy kipattant az íróasztala mögül és a nő elé sietett. Kezet csókolt neki.

Az őrmester alig bírta elhinni, hogy ilyet tett.

– Salvador Eduardo hadnagy vagyok, a kábítószer-elhárító osztag helyettes vezetője. – mutatkozott be a hadnagy széles mosollyal tömött bajusza alatt, még ki is húzta magát, hogy Dottie lássa, milyen fess ember – Kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm szépen, hadnagy úr. – mosolyodott el a nő, és mosoly közben félrebillent a feje.

Eduardónak megdobbant a szíve. Ilyen nőt még sohasem látott. Udvariasan hátrahúzta a széket az asztala előtt, majd a nő ámulatba ejtő feneke alá tolta.

Látta magát, amint ezt a gyönyörű ülepet gyömöszöli az ágyban. Megrázta a fejét, hogy elterelje a gondolatait, mert mint egy varázsütésre, elkezdett merevedni. Átsétált az íróasztal másik oldalára, és leült.

Az őrmester ostobán álldogált az ajtóban. A hadnagy bosszúsan ráemelte a tekintetét. Mennie kellett.

– Bocsásson meg, kisasszony, de nekem most sürgős dolgom van. – búcsúzkodott Sanchez őrmester.

A nő felé fordult, és mosolygott.

– Igen, igen, természetesen, őrmester úr! – hadarta Dottie – Nagyon szépen köszönöm, amit értem tett, igazán hálás vagyok, ön nagyon kedves férfi.

– Oh, szóra sem érdemes! – mondta Sanchez őrmester boldogan

– Csak a kötelességemet teljesítettem, kisasszony.

Az őrmester vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. A hadnagy hanyagul tisztelgett vissza. Fernando Sanchez kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót. Nagyot sóhajtott. Elindult a lépcsőház felé. Tudta, hogy ez lesz, megtehette volna a bukmékernél: Eduardo hadnagy lecsapott a nőre.

A hadnagy megköszörülte a torkát, hogy még férfiasabb legyen a hangja.

– Elnézését kérem a felfordulásért, ami ma itt van nálunk, de tudja, ez egy nagyon fontos nap. Lesz mindjárt egy – a háta mögött az udvarra néző ablak felé bökött a hüvelykujjával – beszéd. Nagyon fontos beszéd, érdemes meghallgatnia innen az irodából.

A nő tanácstalanul nézte, úgy tűnt, semmit sem ért az egészből.

– Egy közismert személyiség fog beszélni. – folytatta a hadnagy

– Jüan Ortega Moniz úr, a Nép Barátja. – nem tette hozzá, hogy valamilyen rendkívüli bejelentést fog tenni az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatban, mert nem akarta megrémíteni a nőt.

Dottie arca felderült. Olyan volt a mosolya, hogy Salvador Eduardo hadnagy megborzongott. Látta magukat egy fülledt, sötét szobában a nyikorgó ágyon zihálva, hallotta a nő hangját, amint kéjesen nyöszörgő hangon kérleli: Salvador, Salvador, ne ilyen vadul! Ne ilyen vadul! Olyan vad vagy, Salvador!

– Láttam Moniz urat a tévében... – Dottie gondolkodott, hogy mikor, de nem jutott eszébe – Már régebben.

– Ö... értem. – a hadnagy rájött, hogy Moniz úr nem a legmegfelelőbb beszédtéma, ha el akarja csábítani a nőt. Úgy határozott, megpróbál segíteni neki, és majd a nő hálából az ágyába bújik. – Nos, térjünk a tárgyra. Az őrmester egy bejelentést említett.

Dottie elkomolyodott. Félelem ült ki bájos arcára. Nem is félelem, inkább rémület.

– Én Floridában lakom, Miamiban. – kezdte Dottie. A hadnagy hihetetlenül édesnek találta a hangocskáját, úgy csengett-bongott, mint egy kislányé. – Egy szalonban dolgozom, ahol divatos európai ruhákat lehet kapni. A szalon vezetője a vőlegényem volt, aztán... – legörbült a szája – megcsalt. – egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából és folyt végig az arcán. – Felbontottuk az eljegyzésünket, pedig már az esküvőnk is ki volt tűzve. Olyan borzasztóan megviselt. Teljesen kikészültem.

Újabb könnycseppek gördültek végigáz arcán. Önkéntelenül is az oldalához kapott, mint aki a táskáját keresi, elfelejtvén, hogy elvették tőle a kapuban.

– Oh, elnézést! – a hadnagy kinyitotta a fiókját, egy megkezdett csomag papírzsebkendőt vett elő és odanyújtotta Dottie-nak.

– Köszönöm, hadnagy úr. – Dottie kivett a csomagból egy zsebkendőt és törölgetni kezdte az arcát.

Salvador Eduardo hadnagy a machó-kultusz híve volt, azt vallotta, hogy a hűség összeegyeztethetetlen a férfiassággal, és ő maga is buzgón csalta a feleségét, valahányszor erre alkalma nyílt. De a felesége egyáltalán nem olyan volt, mint Dottie. Ha olyan lenne, más lenne a helyzet. Ez a nő szexre termett, a felesége meg... Másra. Összetörni egy ilyen nő szívét, ezt egy kicsit erősnek találta.

Nem érezte ugyan bűnnek, de vétség azért volt. És nem is jelentéktelen vétség.

– Mi történt? – kérdezte együttérző hangon. Arra számított, a nő a karjai közt keres majd vigaszt.

– Nem bírtam már tovább. Annyira fájt... Épp akkoriban hívott fel egy régi barátnőm, Luz Maria Alonso, aki a szomszédunk volt, amikor az Egyesült Államokban tanult. Ő botanikus, tudja? – nézett fel a hadnagyra olyan elveszetten, hogy a hadnagy majdnem felállt, hogy megkerülje az asztalát és magához ölelje. – Aztán amikor elvégezte az iskolát, hazament, ide Kolumbiába, Bogotába. Felhívott a múlt héten, szerdán, én meg elpanaszoltam neki, hogy mi történt. Felajánlotta, hogy utazzak ide és töltsek itt néhány hetet. Nagyon örültem, hogy eljöhettem Miamiból, mert ott csak minden arra a... George-ra emlékeztetett.

Eduardo hadnagy a fejét ingatta, és együttérzően felsóhajtott. Dottie folytatta.

– Luz Maria azt mondta, legalább megismerkedem egy érdekes országgal, új emberekkel, és talán még egy igazi férfival is, aki törődik velem, nem úgy, mint George.

Ez volt az a mondat, amit a hadnagy hallani akart. Magában hálát remegett az Úrnak. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő a kábítószer-elhárítás helyettes vezetője ebben a körzetben.

– Ez mind rettenetes, kisasszony. – mondta együttérző hangon – Majd erre is keresünk valami megoldást. Tudja, mifelénk egy rendőrnek ilyen kötelességei is vannak, nem hagyhatjuk magukra az embereket.

– Oh, bárcsak az Egyesült Államokban is ilyenek lennének a rend őrei!

– Majd talán egyszer maguknál is rájönnek ennek fontosságára. De most arra szeretném kérni, hogy mondja el, mi történt önnel, amitől ennyire megrémült.

Dottie letörölgette a könnyeit, arcára megint rémület ült ki. Felsóhajtott, megnyalta a szája szélét, és belekezdett.

– Luz Maria pénteken este bejött a szobámba, és azt kérdezte, szeretnék-e keresni egy kis pénzt, úgy tízezer dollárt. Ez rengeteg pénz nekem, persze, hogy akartam. Megkérdeztem, mit kéne tennem érte? Tudja, azt hittem, valami expedícióra akarnak menni, és hogy nekem is mennem kellene. Tudja, növényeket gyűjtenek, hogy lássák, milyen növények maradnak meg különféle éghajlati meg talaj... – Dottie megint összeráncolta a homlokát, mint akinek fogalma sincs a botanikáról – Szóval ilyenek. De nem erről volt szó. Egy bőröndöt kellett volna átvinnem a határon, amikor megyek haza. Nem akarta elmondani, de nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy a bőrönd duplafenekű, és kábítószer lesz a titkos rekeszben. Öt vagy hat kiló kokain. Természetesen elutasítottam, mert nem akarok börtönbe kerülni. Azt én nem bírnám ki, belehalnék! De tegnap újra jött, és újra megkért, hogy tegyem meg. Kapok húszezer dollárt, mondta. De én nem akartam. Én nem akarok ilyesmibe belekeveredni! Ma pedig... ma pedig megfenyegetett, hogy ha nem viszem el a kokaint, akkor esetleg valami történni fog velem, mert túl sokat tudok és veszélyt hozhatok a fejükre. Én... én nem is gondoltam, hogy Luz Maria ilyesmivel foglalkozik! Tudja, olyan jó embernek látszott! Eljött az Egyesült Államokba, hogy botanikus legyen és a tudásával segíthessen a hazáján.

Eduardo hadnagy mindentudóan bólogatott. Botanikus... Hát persze. Mák, indiai kender... Ez a kis szajha igazi hazafi. Jót fog tenni neki az életfogytiglan, vagy a golyó a tarkájában. Felírta egy papír szélére: Luz Maria Alonso.

– Sajnos előfordul az ilyesmi, kisasszony. – a hadnagy széttárta a karját. – Nagyon sajnálom. Az ilyenek miatt már az egész világ úgy tekint ránk, mint valami kábítószeres országra.

– Mit lehetne tenni, hadnagy úr? Borzasztóan félek, nem merek visszamenni Luz Mariához, és kábítószert sem akarok csempészni. Én nem vagyok bűnöző!

– Ön nagyszerű ember, kisasszony, és nagyon helyesen tette, hogy hozzánk fordult. Ne szenvedjen mások miatt. – a hadnagy papírt és tollat vett elő az egyik fiókból és az asztalra tette őket, Dottie elé – Kérem, írjon le mindent, amit tud az ügyről. És azt szeretném, ha angolul is leírná, hogy a fordítással se kelljen vesződni.

– Persze, persze, mindent leírok.

A hadnagy nem említette, hogy miért kellene egy bogotai rendőrségen angolra fordítani egy bejelentést, Dottie-nak pedig nem volt annyi esze, hogy felfigyeljen egy ilyen logikátlanságra.

Dottie a tollat nézegette. Egyszerű, olcsó golyóstoll volt, vacak tucatáru.

– Elnézést, kaphatnék egy kerámiahegyű tollat? – kérdezte összeráncolt homlokkal, tágranyílt szemekkel. A hadnagy megesküdött volna, hogy úgy néz ki, mint egy kis manócska, a hangja pedig úgy csengett-bongott, hogy meg kellett zabálni. Olyan édes volt ez a nő, hogy Eduardónak mosolyognia kellett.

– Egy kerámiahegyű tollat... – ismételte meg. Tudta, hogy van neki egy, ő is szeretett vele írni, mert olyan erőteljesek voltak tőle a betűk, de hirtelenjében nem is tudta, hogy hol van. Körülnézett az asztalon, de nem volt ott.

– Tudja, a kerámiahegyű toll sokkal elegánsabb, mint ezek a szokásos tollak. – mesélte Dottie – Egy kicsit olyan írni velük, mint a töltőtollal, vagy mint a tussal. Borzasztó elegáns. A régi időkben az emberek sokkal szebben írtak, mint mostanság.

– Igen, igaza van, a kerámiahegyű tollal sokkal elegánsabb az írás. – értett egyet a hadnagy. Felállt, a szekrényéhez ment, kinyitotta az ajtaját, benyúlt, kivette a táskáját. Itt kellett lennie a tollnak, más lehetőség már nem maradt.

Közben kint az udvaron felhangzott a zene, a tizenhat tagú zenekar pergő ritmusú indulót játszott.

A hadnagy felnézett a faliórára. Öt óra volt. Kezdődik. Sejtelme sem volt arról, hogy Jüan Ortega Moniz mit is akar bejelenteni, de hamarosan kiderül. Megtalálta a táskában a tollat, visszarakta a táskát a szekrénybe, aztán kilesett egy pillanatra az ablakon, majd leült a helyére, és a tollat átnyújtotta a nőnek.

– Parancsoljon, kisasszony. – mondta.

– Maga olyan kedves, hadnagy úr. – mosolygott Dottie. Ahogyan elvette a tollat, egy pillanatra összeért a kezük.

Az érintésre hideg futott végig a hadnagy hátán. Látta magukat egy fülledt, sötét szobában a nyikorgó...

– Nem akarja megnézni a beszédet? – kérdezte Eduardo, hogy elterelje a figyelmét a testében lejátszódó hormonális változásokról – Majd leírja később, amit erről a Luz Maria Alonso ügyről tud. Ne szalassza el, talán maga az egyetlen amerikai, aki élőben láthatja és hallhatja Moniz urat.

– Hát... nem is tudom. – bizonytalankodott Dottie. Levette a toll kupakját, és húzott egy kis vonalat a papír szélére, hogy lássa, ír-e. írt.

– Én azt javaslom, nézze meg.

Hát... jó. De... amíg nem kezdődik el a beszéd, addig is írok, hogy minél hamarabb meglegyen.

– Jó, rendben. Bekopogtak az ajtón.

– Jöjjön be! – kiabált ki a hadnagy. Kinyílt az ajtó. Egy egyenruhás férfi kukkantott be.

– Hadnagy úr, a beszéd máris kezdődik. – mondta.

– Mit gondol, én nem tudom? – nézett rá a hadnagy gúnyos mosollyal az arcán.

– Ö... de, persze, hogy tudja. Elnézést kérek.

– Most dolgom van. Ne zavarjanak. Egy fontos bejelentést veszek fel éppen. Majd innen az ablakból végignézzük.

-Ö... értettem. – a férfi vigyázzba vágta magát, tisztelgett és becsukta az ajtót.

– Nagyon sajnálom. – nézett a hadnagy Dottie-ra.

– Á, nem történt semmi! – legyintett Dottie. A tollat az ujjai közt forgatta és gondolkodott, hogyan is kezdjen hozzá. – Angolul írjam előbb, vagy spanyolul?

– Mindegy. Amelyiket jónak látja. De talán jobb lenne, ha spanyolul írná le először, hogy máris megtehessük a szükséges lépéseket.

– Jó, rendben, akkor először spanyolul írom le. A zenekar elhallgatott.

Felhangzott a taps.

– Na, ez ő lesz, Moniz úr! – lelkendezett Eduardo hadnagy.

– Még egy pillanat. Várjuk meg, amíg elkezd beszélni. – mondta Dottie a hadnagyra mosolyogva.

– Természetesen, ahogy óhajtja.

– Köszönöm szépen, hadnagy úr, maga olyan jó hozzám. Eduardo mosolygott. Már látta magát és Dottie-t egy fülledt, sötét szobában, ahogyan egy nyikorgó ágyon... A taps elült.

– Barátaim! – hallatszott a hangszórókból Jüan Ortega Moniz jellegzetes hangja.

Na, most kiderül, mi az a rendkívüli bejelentés Amerikáról – gondolta Eduardo hadnagy.

Aztán valami történt. Mintha Dottie csak legyintett volna.

Egy pillanattal később Salvador Eduardo hadnagy rájött, hogy képtelen lélegezni.

Furcsa, bugyborékoló, hörgő hangot hallott. Rádöbbent, hogy a hang a sajátja.

Teljesen összezavarodott. Bámulta a nő angyali arcát, de most már képtelen volt felizgulni. Hörgött, fuldoklott, fájdalom hasított a testébe. Nem értett semmit, nem tudta, mi történt hirtelen. A torkához kapott, de nem volt felvágva.

Vonaglani kezdett, dobálta magát, borzalmas, leírhatatlan félelem vett rajta erőt. Felugrott, aztán hátrazuhant, felborította a székét és átesett rajta. A földön hörgött és a nyakát tapogatta.

A kerámiahegyű toll teljes hosszában a testében volt. A nő a kulcscsont közti árokba döfte be nagy erővel, olyan mélyre, hogy orvosi eszközök nélkül kiszedni sem lehetett volna.

Salvador Eduardo hadnagy hirtelen megértette, hogy mi történik vele: haldoklik.

És nem tehet ellene semmit. Bevizelt, a széklete kifolyt a végbélnyílásán. Az ujjait megpróbálta a különös, vértelen sebbe nyomni, hogy megragadja a tollat és kihúzza a légcsövéből, de nem tudta megfogni.

Aztán leállt. Nem volt több mozdulat, nem volt több hörgés, nem volt több fájdalom. Repült, lebegett, egyre csak feljebb és feljebb. A mennyezet magasságából látta Dottie-t, a kis fehér ruhájában. Aztán átlebegett a mennyezeten, túl az épület tetején.

Dottie felállt, a széket a kilincs alá tette, hogy senki ne tudjon hirtelen rányitni. A hadnagy holttestéhez ment és elvette a revolverét, egy kitűnő minőségű, brazil gyártmányú Taurus Magnumot. Kibillentette oldalra a forgódobot, és ellenőrizte a fegyvert: szabadon fut-e a forgódob, tiszta-e a cső, rendben van-e a kakas, az elsütőbillentyű, az ütőszeg, majd mindegyik töltényt tüzetesen szemügyre vette. Kettő nem tetszett neki, azokat úgy helyezte el a tárban, hogy utoljára kerüljenek sorra. Az ablakhoz ment és kinézett az udvarra.

Kint nagy tömeg állt, és egy emelvény tetején, mikrofonállvány mögött, Jüan Ortega Moniz beszélt.

Dottie pontosan 9,5 méter magasan volt, jóval magasabban, mint bármi az udvaron.

Jó volt a rálátás, nem is véletlenül választotta ezt az irodát. A távolság az ablak és Jüan Ortega Moniz között nem haladta meg a húsz métert. A szemközti tetőn három mesterlövész hasalt és a hazai média képviselőit pásztázták.

Moniznak Kolumbiában is voltak ellenségei.

Dottie, akit valójában Doreen Jeffrey-nek hívtak, és az HAC, a Health Alteration Committee (Egészségmódosító Bizottság), a CIA orgyilkosságokkal foglalkozó részlegének mesterlövésze volt, egyelőre nem célozta be Monizt. A fal takarásában állt. Kiválasztotta a szöget, ahonnan lőni fog. Kiválasztotta a módot, ahogyan megtámasztja majd a revolvert az ablakrácson, hogy szilárdan álljon a lövés pillanatában.

Ha Fernando Sanchez őrmester, vagy a néhai Salvador Eduardo hadnagy most látták volna, hihetetlenül meglettek volna döbbenve. Arcán nyoma sem volt bájnak, a kedvesség és az elveszettség minden kis nyoma úgy illant el, mintha sohasem tartozott volna ehhez az archoz. Jéghideg, rezzenéstelen tekintettel követte az alant lejátszódó eseményeket. Egyetlen egyszer sem pislogott. Doreen Jeffrey higgadt profi volt, sokkal veszélyesebb ember, mint bárki, akit a hadnagy vagy az őrmester életében látott.

Doreennak csak egyetlen lövésre volt lehetősége. Ha azzal nem öli meg Monizt, vagy lő megint, és akkor el fogják kapni, vagy elmenekül az előre kidolgozott menekülési útvonalon, akkor viszont kudarcot vallott.

Moniz nagy hangon, teátrálisan hadonászva beszélt. Még nem mondta ki, amit akart, egyelőre a bevezetőnél tartott: éltette a népet, beszélt a nehézségekről és a fényes jövőről, mely eljöhet, ha össze fognak és együtt küzdenek érte vállt vállnak vetve. Doreen még kivárt. Figyelte Moniz mozgását. Figyelte a mesterlövészeket a tetőn. Figyelte a géppisztollyal felszerelt rohamosztagosokat lent az udvaron. Aztán hirtelen minden összeállt, a színtér elrendeződött, az út szabad volt.

Felemelte a revolvert, betámasztotta, hátrahúzta a kakast, kifújta a levegőt, egyvonalba hozta az irányzékot Moniz fejével, és két szívdobbanás között lőtt.

Jüan Ortega Moniz fejéből csontszilánkok és agydarabkák repültek szét. A test groteszk rongybabaként terült el az emelvényen, körülötte sötét vértócsa gyűlt, amely minden irányban egyre nőtt.

 2.

 

27-ES RENDŐRÖRS. BOGOTA, KOLUMBIA.

Szeptember 3. vasárnap 17 óra 05perc.

A 27-es számú rendőrőrs északnyugati oldalán apró postahivatal állt, egy lehervasztóan ronda kis zsákutca legvégén. Az őrsnek nem is nyílt ajtaja erre az utcára, így ebben a pillanatban csupán egyetlen újságíró tartózkodott a környéken. Josette Binoch, szabadúszó újságíró és fotóriporter a postától jó harminc méterre parkolt. Egy mocskos Land Rover kormánya mögött ült, lábait feltette a műszerfalra, hogy professzionális Nikon fényképezőgépét megtámaszthassa a térdén. Mivel nem engedték be az épületbe, semmi értelmét nem látta annak, hogy valahol a főbejárat előtt szobrozzon, ezért arra gondolt, ha netán valami történne, Monizt talán a postán keresztül próbálják majd kimenekíteni, és akkor ő lekapja. Már érezte a zsebében a csekket, látta maga előtt a sok-sok nullát az összeg-rubrikában. Mosolyognia kellett, ahogyan elképzelte.

A lövés fülsiketítő volt. A szomszédos házak tetejéről madárraj rebbent fel. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Lövés dördült a rendőrség épületében...!

Aztán kivágódtak a kapuk és az ajtók, és felfegyverzett rendőrök özönlöttek az utcára. Terepjárókat fordítottak keresztbe az utcákon, kordont vontak az őrs köré. Nem feledkeztek el a postáról sem. Az egész hihetetlenül gyorsan játszódott le, olyan gyorsan, hogy egyedül az operatőrök tudtak reagálni.

Bekapcsolták kameráikat és vették az eseményt.

Egy pillanattal később már mindenki tudta, mi történt: meggyilkolták Jüan Ortega Monizt, a Nép Barátját.

– A merénylő még az épületben van! – kiáltotta valaki.

Minden oldalról élesre töltött fegyverek, kamerák és fényképezőgépek szegeződtek a 27-es számú rendőrőrsre.

Csend lett, senki sem mozdult, a kutyák sem ugattak, a csecsemők sem sírtak fel, a szél sem görgetett szemetet. Csend és mozdulatlanság.

Bent, a kapukon, ajtókon és falakon túl azonban egészen más volt a helyzet. Zord tekintetű, fegyveres férfiak rohantak helyiségről helyiségre, folyosóról folyosóra, emeletről emeletre. Mindent átkutattak, minden szekrénybe benéztek, minden ismeretlent megbilincseltek és a földre fektettek.

Húsz géppisztolyos rendőr érkezett a legfelső emeletre. Az volt a feladatuk, hogy sorban átkutassanak minden helyiséget. A kábítószer-elhárítás helyettes vezetőjének irodájával akarták kezdeni. Egyikük berúgta az ajtót, hárman beugrottak, majd még öten özönlöttek az irodába. Egy halottat találtak az irodában: Salvador Eduardo hadnagyot. És Doreent. Ő akkor még élt. Átvágott torokkal hevert a fal mellett.

Josette Binoch ránézett a karórájára. Már elég idő telt el, biztosra vette, hogy hamarosan történni fog valami. Kiszállt a kocsiból és fényképezőgéppel a kezében elindult a rendőrőrs felé. Sajtóigazolványa a nyakában lógott, de útlevél is volt nála, érvényes vízummal, hátha elkérik tőle, és hátha ezen múlik, hogy bejusson valahová.

Nem érdekli semmi más. Nem hallgat másokra, nem függ másoktól, önállóan dolgozik, és eléri, amit akar, bármi is az ára. Szemmel láthatóan, azt vette a fejébe, hogy készít néhány fényképet az őrsről, ebben a feszült helyzetben.

A rendőr valamit kiáltott Josette-nek, persze spanyolul, amit Josette nem értett. Most rajta volt a sor, franciául kiabált vissza, ezt meg a rendőrök nem értették. Josette a sajtóigazolványát mutogatta, angolul is és franciául is azt próbálta elmagyarázni, hogy neki joga van itt lenni. A rendőrök meg kézzel-lábbal mutogatva azt próbálták neki elmondani, hogy tűnjön el, mert veszélyes itt tartózkodnia.

Mintha más bolygóról érkeztek volna ők hatan, képtelenek voltak egymással kommunikálni.

– Hagyjon már békén! – sziszegte Josette dühösen az őt ráncigáló rendőrnek – Jogom van itt lenni, értse már meg, fogja már fel! A férfi elhadart valamit, amiből Josette nemhogy egy szót, de még egy hangot sem tudott tisztán kivenni.

– Egyikük sem beszél valami emberi nyelvet? Mi az istent karattyolnak itt, mi? Hogy akarnak maguk idegenforgalmat, amikor nem képesek egyetlen épkézláb nyelvet sem megtanulni?

Josette dühösen nézett körbe, hátha meglát valakit, aki tudna tolmácsolni.

Néhány kolumbiai asszony nézett ki az ablakokon.

– Hé! Beszél valamelyikük angolul? – kiáltott fel nekik Josette. Válaszul becsukták az ablakokat.

– Hát ilyen nincs! – Josette kínjában felnevetett – Ez egy vicc, nem lehet másképp, ez csakis egy vicc lehet! Ez csak egy hülye álom, mindjárt felébredek. Jól van Josette, ébredj fel, na gyerünk, ébredj már fel!

Két rendőr hadarni kezdett. Josette a kocsija felé mutogatott, és hajtogatta:

– Sajtó! Sajtó! Sajtó! Értik? Sajtó! Nekem jogom van itt lenni, engedélyem van rá, hogy itt legyek! Figyeljenek, figyeljenek, figyeljenek már ide! Nem tudnák egy pillanatra abbahagyni ezt a kurva karattyolást? – magára mutatott – Én, újságíró vagyok, értik? Sajtó! Sajtó! Az ott a kocsim. – mutatott a kocsijára – Elálltak az utat, onnan nem tudok képeket készíteni, értik? Ide kell jönnöm. Nem lesz velem semmi baj, oké? Csak itt fogok állni és fényképezek, oké? – felemelte a fényképezőgépét és hogy mutassa is, mire gondol, készített egy képet az őrsről.

Az egyik rendőr azonnal odaugrott és megragadta a fényképezőgépet.

– Mi az istent csinál, maga barom?! – kiáltott fel Josette – Hagyjon már békén! Mit képzel, mi? Nem veheti el! Nincs joga elvenni!

Josette és a rendőr ide-oda rángatták a gépet. Egy másik rendőr megunta a cirkuszt, hogy nem tudnak figyelni, mert egy külföldi újságíró itt hisztériázik, hátára vette a géppisztolyt, és közbeavatkozott. Ő is megragadta a gépet, és megrántotta.

A fényképezőgép kicsúszott Josette kezéből. Mindenki csak húzni akarta a gépet, tartani senki. A gép leesett a földre, megrepedt az oldala, és felnyílt a filmház ajtaja. A nyers film fényt kapott, tönkrement.

Az ajtót sem lehetett visszacsukni, ezzel a géppel már nem lehetett fényképezni.

Josette tátott szájjal, döbbenten bámulta fényképezőgépét a földön. Képtelen volt elhinni. Teljesen biztos volt benne, ezer százalékig biztos volt benne, hogy egy másodperc múlva, vagy egy kicsivel később, de mindenképpen sokkal korábban, mint amíg ő visszaér a kocsijához és előhalássza a bőröndje aljáról a másik gépét, amiben nincs is film, és még az objektív is külön van a tokjában, valami történni fog.

Összeszorította a szemét, teljesen elvörösödött. Olyan dühös volt, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban.

Lefogok maradni! Elfogom szalasztani!

Az egyik rendőr ideges lett, és hadonászva magyarázta, hogy tűnjön el. A másik megpróbált bocsánatot kérni, mert ezt tényleg nem akarta.

Josette elvesztette a fejét. A dühtől dobogott az ér a halántékán.

– A kurva anyádat, te rohadt paraszt bunkó! – vicsorogta, aztán nekiugrott a hadonászó rendőrnek és az inggallérjánál fogva ráncigálta – Dögölj meg, te rohadt bunkó szemét!

A rendőr legszívesebben ököllel a nő arcába vágott volna, vagy megmarkolta volna Josette haját, hogy annál fogva lerántsa a földre, de nem tehette. Túl sok fotós és operatőr volt a közelben, ha csak egy erre jár, abból nagy botrányok lehetnek. Megpróbált kulturáltan viselkedni, és nem tett mást, mint hogy a nő arcába kiabált és a vállánál fogva ráncigálta.

– Te rohadék! Te rohadék! – üvöltözte Josette.

Néhány ember az ablakokból nézte, a legtöbben nevettek rajta. Nem értették, mit van úgy oda egy vacak fényképezőgép miatt.

Az egyik rendőr hátulról átfogta Josette derekát, hogy elhúzza a társától, akinek az ingét cibálta. Josette elengedte a férfit és dobálni kezdte magát.

– Engedj már el! Engedj már el, te bunkó állat! Nem érted?! – kiabálta Josette.

Égnek emelte a karjait, terpeszbe állt és megrogyasztotta a térdét, majd leült a földre. Szabad volt. Talpra ugrott, a derékszíjához nyúlt, és a cipzárat félrehúzva, az egyik tartalék objektív tárolására szolgáló tokból egy köteg amerikai dollárt húzott elő. Odanyújtotta a rendőrnek, aki el akarta vonszolni. A férfi zavarodottan vette el a pénzt.

Josette azonban a pénzzel együtt valami mást is elővett a tokból, de hogy mi volt az, azt egyik rendőr sem látta.

Egy Trident rejlett most Josette jobb kezében.

A Trident borzalmas fegyver. Jim Watson tervezte, aki annak idején fényes karriert futott be tengerészgyalogosként, majd megálmodott egy taktikai kést, melynek nagy hasznát vette volna éles bevetései során. A kés borotvánál is élesebb, különleges formájú, széles pengéjéhez molekulárisan átalakított acélt használnak. Automata és kézi nyitású változata is van. Josette automatát használt.

Egy kis gomb megnyomására a rövid, szúrásra és metszésre egyaránt alkalmas penge előugrott a markolatból.

Josette villámgyorsan lecsapott, és mélyen átvágta a pénzt kezében tartó rendőr torkát.

A rendőr egyetlen hang nélkül esett össze.

Amikor Josette a többiek felé fordult, már egészen más volt az arca, mint eddig. Nem látszott rajta düh, elkeseredés, vagy bármilyen más érzelem. Szándékosan kivárta, amíg minden összeáll, amíg az öt rendőr elég közel kerül egymáshoz, és közben játszotta a szerepét. Hidegfegyverspecialista volt, a kés volt a kedvenc fegyvere, ezen belül is a Trident. Lenyűgöző, tökéletes fegyvernek tartotta, amely egyike volt azon kevés dolgoknak a világon, ami már nem szorult további tökéletesítésre.

Alig több, mint két másodpercbe telt, hogy megölje a maradék négy rendőrt. Úgy vágta le őket, mintha nádszálak lennének. Művészi volt minden mozdulata, az egyensúlya hibátlan, a mozdulatai csak annyira hosszúak és erőteljesek, amennyire az a legszükségesebb volt. Semmi felesleges erőkifejtés, semmi felesleges mozdulat. A penge mindig tökéletes ívben csapott le, tökéletes szögben, a legmegfelelőbb testtájékra. A nőt valójában Nickie Norwoodnak hívták, és az HAC kötelékében szolgált.

Doreen ledobta a földre a szellőzőrácsot, kiült a szellőzőjárat szélére, majd habozás és mérlegelés nélkül leugrott a hat méteres mélységbe. Összezárt, behajlított lábakkal érkezett a talajra, majd a lendület irányát követve átfordult a karján, a vállán, és felállt. Futásnak eredt a rendőrségi terepjáró felé.

Mire Doreen odaért a dzsiphez, már egy géppisztoly várta a motorháztetőre készítve. Nickie ez idő alatt egy másik Ingrammal a kezében a környéket pásztázta. Doreen felkapta a géppisztolyt. Összenéztek Nickie-vel. Mindketten egyszerre bólintottak.

Odarohantak Nickie Land Roverjéhez, bevágták magukat, Nickie azonnal indított.

Egy perccel és hét kanyarral odébb kocsit cseréltek. Amikor kiszálltak, nem látszott náluk fegyver. Négy perccel és tizenkilenc kanyarral később megint kocsit cseréltek. Amikor a harmadik kocsiból is kiszálltak, már másképp néztek ki, más volt a frizurájuk, a sminkjük, az arckifejezésük, a ruhájuk és a személyazonosságuk.

Nem hagytak maguk után egyetlen nyomot sem, semmit, ami alapján a kolumbiai hatóságok azonosíthatták volna őket. Még azt sem tudták megállapítani, hogy egyáltalán hányan voltak a merénylők.

Doreen Jeffrey és Nickie Norwood három és fél órával később megérkeztek Floridába.

 

ELSŐ FEJEZET

 1.

 

TRÓPUSI CIA-KARANTÉN. TAMPA, FLORÍDA.

Szeptember 4. hétfő 03 óra 15 perc.

Minden CIA-ügynök, mielőtt útnak indulna, megkapja a szükséges védőoltásokat, melyek védelmet biztosítanak az adott térségben előforduló fertőző betegségekkel szemben. Ezek a védőoltások sok esetben jobbak, és néha egészen eltérőek attól, amit a turisták kaphatnak. Bevett eljárás a karantén olyan esetekben, amikor egy ügynök fokozottan fertőzésveszélyes térségből érkezik haza. A karantén lehet hat óra, tizenkettő, huszonnégy, negyvennyolc, de lehet akár egy teljes hét is. A bogotai akció után Doreent és Nickie-t a biztonság kedvéért negyvennyolc órás karanténba zárták. A karantént csak kedd este oldják fel, amennyiben addig nem jelenik meg semmilyen tünet.

A második kémcső is megtelt Nickie vérével. A gumikesztyűt, műtős ruhát és maszkot viselő nő kioldotta a Nickie felkarjára tekert gumikötelet és feltette az asztalra. Egy vattacsomót vett ki az odakészített tálkából és a tű bemeneti nyílására nyomta, ahonnan egy cseppnyi vér serkent ki. Nickie behajlította a karját, hogy ne kelljen tartania a vattát.

– Ezzel készen is vagyunk. – mondta az orvosnő, majd egy fokbeosztásos poharat nyújtott Nickie-nek. – Már csak a vizelet van hátra. Legalább eddig. – mutatott a nő az egy decit jelző csíkra a pohár oldalán.

Nickie elvette a poharat. Nem szólt semmit, csak bólintott, hogy rendben. Doreen éppen megkapta a vattacsomót, majd neki is a kezébe nyomtak egy poharat.

Felállt, Nickie már félúton járt az ajtó felé, elindult utána.

A női vécé alig néhány lépésre volt a laboratóriumtól, négy fülke volt benne egymás mellett. Mindegyik üres volt, és ennek így is kellett lennie. Egyszerre több ügynök is tartózkodott a karanténban, akik mind dél-amerikai akcióról tértek haza, más-más akcióról, és a CIA-n belül más-más osztályokon dolgoztak, ezért a karantén biztonsági személyzetének úgy kellett intéznie, hogy sohase találkozzanak egymással. Ez bevett biztonsági előírás volt a CIA-nál. Nickie és Doreen a szemetesbe dobták a vattát, majd a két középső fülkébe mentek be.

Nickie leült a vécére, azután előhalászta tréningnadrágja zsebéből elmaradhatatlan Trident kését és kipattintotta a pengét. Edzőcipőjének fűzője az egyik végén kezdett rojtosodni, levágta néhány milliméterrel a rojt alatt.

– Van nálad öngyújtó? – szólt át Doreennak. Egyikük sem dohányzott, de az öngyújtót másra is lehet használni, nem csak egy cigaretta vagy egy szivar meggyújtására.

– Egy levél, – mondta Doreen. Nadrágja zsebéből egy levélgyufát vett elő, még hét szál volt benne. A társalgóban találta és eltette, nehogy valaki rágyújtson, mert utálta, amikor hajat kellett mosnia és át kellett öltöznie, csak azért, mert valaki dohányzott a közelében és a füst beleette magát a hajába, a bőrébe és a ruhájába.

A vécéfülkék között nem volt rés, sem alul, sem fent a mennyezetnél. Doreen felállt, kinyitotta az ajtaját és kinyújtotta a kezét Nickie fülkéjének ajtaja elé. Nickie is felemelkedett a vécécsészéről és kinyitotta az ajtót. Elvette Doreen kezéből a gyufát. Mindketten visszacsukták az ajtót és visszaültek a vécédeszkára.

Nickie elolvasta a gyufa címkéjét: Club Tasser. A név semmit sem mondott neki, és nem is érdekelte, hogy milyen klubról lehet szó. Kinyitotta a levelet.

Eredetileg tíz szál gyufa volt a levélben, csupasz fa végüknél beleragasztva a levél aljába. Letört egy szálat, foszforos végét a dörzspapírra nyomta, és megrántotta. A gyufa sisteregve lángra lobbant. Meggyújtotta vele a cipőfűző frissen vágott végét. A gyufával a kezében ütött egyet a levegőbe, a láng elaludt. A gyufát letette a kőre. Kidugta a nyelvét és végighúzta rajta jobb hüvelyk- és mutatóujját, majd két ujjal összeszorította a fűző égő végét. Vékony füstcsík szállt fel. A Trident pengéjének lapjával megütögette egy kicsit a feketére pörkölődött műanyag szálakat, hogy jobban elrendeződjenek. Szemügyre vette az eredményt. Elégedett volt, a fűző nem fog tovább rojtosodni.

Összecsukta a kést és a nadrágja zsebébe süllyesztette. A levélgyufát félretette, tépett egy kicsit a vécépapírból, összegyűjtötte a nyálát és ráköpte, aztán a nedves papírt letette a kőre, arra a kőlapra, ami fölött megégette a fűzőt, és gyengén rányomta. Felállt, az elhasznált gyufaszálat ketté törte, és bedobta a vécébe. A cipőfűző levágott végét szálakra szétszedegette, és a gyufaszál után dobta. Ezután felvette a földről a benedvesített vécépapírt, aminek aljára rátapadt az a néhány koromszemcse, aminek többségét szabad szemmel látni sem lehetett, behajította a csészébe, és lehúzta a vécét. A gyufalevelet visszaadta Doreennak.

Nickie automatikusan tüntette el a nyomait. Bármit csinált is, utána eltüntette a nyomait. Számára a nyomok eltüntetése természetes részét képezte mindenféle hétköznapi és kevésbé hétköznapi tevékenységnek.

Két perccel később a mosdóknál találkoztak.

– Van valami jó könyved? – kérdezte Nickie, miközben a kezét szappanozta.

Szabadidejében vagy olvasott, vagy késsel gyakorolt. Ha nem volt fáradt és érdekelte a könyv, két-háromszáz oldallal végzett egy éjszaka alatt.

– Van néhány Lovecraft-történetem. De azok nagyon rövidek. – felelte Doreen.

Nickie megvonta a vállát.

– Nem baj, jobb, mint a semmi. Szeretem a horrort, de sohasem olvasom végig a történeteket. Nagyon sok klasszikus és modern horrornak olvastam egy részét.

Doreen leöblítette a szappant a kezéről. Nem értette Nickie módszerét, hogy sohasem olvas végig semmit.

– És mi abban a jó, hogy nem olvasod végig? – kérdezte.

– Semmi. – válaszolta Nickie. Elzárta a csapot, elindult a kézszárító felé.

Doreen lerázta a kezéről a vízcseppeket. Nickie elkezdte szárítani a kezét.

Doreen odament hozzá, megállt mellette, és megvárta, amíg a szárító kikapcsol.

– Miért csinálod? – kérdezte.

– Nem azért hagyom félbe a történeteket, mert az jó nekem, hanem mert nincs más választásom. – magyarázta Nickie. A fokbeosztásos poharáért ment, amit a mosdó szélén hagyott. – Amikor szembetalálkoznak a szereplők a Gonosszal, onnantól már nem érdekes. Amíg még sejtelmes minden, senki nem tud semmit, vagy legalábbis nem sokat, addig izgalmas tud lenni, de a találkozástól kezdve mindegyik történet ellaposodik. Jönnek a klisék. Mindenki sikoltozik és menekül, vagy keresztekkel hadonászik. Ezek a klisék minden filmet és regényt tönkretesznek. Jóformán minden horror történet minden egyes szereplője eleve meg akar halni, és még a legalapvetőbb, legelemibb védelmi szabályokat sem tartják be.

– Csak mennek hátrafelé a sötétben, és pont ott a szörny. – mondta Doreen.

– Ahogy mondod. Utálom. Kimentek a folyosóra.

– Mi ketten elintéznénk a horror-irodalom összes pszichopata gyilkosát, vámpírját, meg farkasemberét. – jegyezte meg Nickie.

– Csak a démonokat nem. – tette hozzá Doreen.

– Hát azokat nem. De azoknak varázshatalmuk van. Bementek az orvosiba, leadták a vizeletmintákat.

– Keresték magukat. – mondta az egyik orvosnő.

Nickie és Doreen a szobájukba siettek a jelentésükért, aztán futottak a látogatószobába. A látogatószoba körülbelül úgy nézett ki, mint a szigorúan őrzött börtönökben a beszélő. Vastag plexi, két oldalán székek, és a falon telefon, amin keresztül beszélni lehet.

Amikor Doreen és Nickie beléptek a beszélőszoba ajtaján, George Howard, az HAC embere már a plexifal másik oldalán ült az asztalnál. Hűvösen biccentett a két ügynöknő láttán. Howard levette a falra szerelt telefon kagylóját. Nickie leült a székbe és a füléhez emelte a kagylót az ő oldalán.

– Hello, George. – szólt bele.

– Hello. – mondta Howard – Minden oké?

– Persze. – bólintott Nickie.

– Helyes.

Nickie ledobta az asztalra a jelentéseiket tartalmazó mappát, Howard a másik oldalon feltette az aktatáskáját az asztalra, a zárat az ujjlenyomatával nyitotta ki. Nickie kivette az első oldalt a saját jelentéséből, és a lapot a plexire nyomta, az írással Howard felé. Howard aktatáskája egy DCF-12-es adatgyűjtő volt. A DCF-12-es egy számítógép, jókora memóriával, beépített szkennerrel, biztonsági táskában. Kizárólag szkennerrel lehet adatot felvinni a gép memóriájába; saját képernyővel rendelkezik, és van saját nyomtatója. A táska golyóálló, egy tojásgránát repeszei sem tudnák áttörni, a tömény kénsav nem tenne benne kárt, és évszázadokig pihenhetne a tenger fenekén, több száz méter mélyen, anélkül, hogy a memória vagy a számítógép szerkezete megsérülne. Howard bekapcsolta a számítógépet, kivette a szkennert és végighúzta a plexin, a jelentés első lapja felett. Az oldal máris megjelent a gép monitorán. Howard lenézett a monitorra, látta, hogy a másolás rendben megy.

– Oké, jöhet sorban. – mondta a kagylóba.

Nickie elkezdte az oldalakat egymás után rásimítani a plexire, Howard pedig sorban bemásolta mindegyiket a DCF-12-es memóriájába.

Howard az utolsó oldalt is bemásolta a gépbe. Kikapcsolta a számítógépet és lezárta a táska tetejét. Eközben Doreen apró darabokra tépte jelentésük oldalait, majd a darabokat egy acél tálba tette, kerozint öntött rá, és meggyújtotta. Az iratmegsemmisítéshez szükséges kellékek minden CIA-karantén szabvány felszereléséhez tartoztak. Voltak egészen modern berendezések is, amelyek nagyon alapos munkát végeztek az iratokkal, de Doreen szerette látni a folyamatot, és most volt ideje rá, hogy végignézze.

Howard felállt, visszadugta a széket az asztal alá.

– Jól van, én megyek.

– Oké. – mondta Nickie. Egyszerre tették vissza a kagylót a villára. George Howard megfordult és kisétált a látogatószobából. Nickie és Doreen még megvárták, amíg elalszik a tűz. A pernyét apróra törték, és savat locsoltak rá.

 2.

 

RICHARD B. WATSON

KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM

PHILADELPHIA, PENNSYLVANIA.

Szeptember 4. hétfő 08 óra 35 perc.

A Delaware folyó partján, évszázados tölgyektől övezve, szépen gondozott park közepén, angol mintára épített kastély állt. A kastély főkapuja előtt negyven méteres pózna tetején csillagos-sávos zászló lobogott a szélben, a kastély háta mögött, a hatalmas márványtömbből kifaragott nonfiguratív szökőkút széles karimáján szívesen időztek el órák közti szünetekben az egyetem diákjai. A fák közt padok álltak, ritkán egyesével, inkább kisebb csoportokban, négy-nyolc pad egy területen, hogy a diákokból szerveződő klikkek kényelmesen és nyugodtan tudjanak beszélgetni. A folyó partjára csónakház épült, kajakok, kenukés sorevezős versenycsónakok részére. Eltekintve a nemzeti zászlótól, és attól, hogy délután öt órakor nem szolgáltak fel teát, az ember el is felejtette, hogy az Amerikai Egyesült Államokban van. A parton elnézve az evezősök edzését, vagy az evezősversenyeket, bárki könnyen Angliában érezhette magát.

Az evezés volt a Watson Egyetem sportja, évtizedek óta majdnem minden bajnokságot az egyetem diákjai nyertek, és nem csak az amerikai versenyeket, hanem a nemzetközieket is, ideértve magát a világbajnokságot is. Az egyetem egyetlen hallgatójának sem volt kötelező, hogy evezzen – csupán ajánlatos volt.

Ami majdnem olyan, mintha kötelező lett volna. Ha valaki nem akart evezni, megtehette, csak aztán ne csodálkozzon azon, hogy a diploma után nem halmozzák el állásajánlatokkal, függetlenül az eredményeitől. Úgyhogy majdnem mindenki evezett, igaz, versenyszerűen csak a diákok mintegy huszonkét százaléka. Ez természetesen csak a fiúkra vonatkozott, az iskola lány tanulói – a hallgatók összlétszámának alig egyharmada – nem vehettek részt az edzéseken, mert a tanári kar úgy vélte, az evezés elcsúfítja a női testet. A sport azonban a lányoknak is kötelező volt – illetve ajánlott, ők tornáztak.

A Watson Egyetem a világ egyik leghíresebb közgazdaságtudományi iskolája volt, az itt szerzett diploma – evezés esetén – szabad utat biztosított a világ vezető pénzügyi vállalataihoz. A Watson Egyetemen nem nyámnyila hivatalnokok képződtek, hanem harcosok. Jelszavuk szerint, az "Üzlet háború", és egy háborúba harcosok kellenek, nem jajveszékelő, cselekvő- és döntésképtelen puhányok. Aki nem rendelkezett a szükséges agresszivitással, ami nem erőszakot, hanem kezdeményezőkészséget jelentett, azt elküldték. A diákok szüntelenül versenyhelyzetben voltak, a nyerteseket példaként állították mások elé. Mindig mindenben versenyeztek, és díj gyanánt kiváltságokat osztogattak. A győzteseknek melegben, az órán fagylaltot szolgáltak fel, a menza helyett a Kiváltságosok Étkezőjében ebédelhettek, ahol étlapról lehetett választani, élő zene szólt és francia pincér szolgálta fel az ételt, melyet mesterszakács készített, de olyan nyeremény is volt, hogy a győztesért negyed éven keresztül minden nap reggel limuzin ment a lakására, és az vitte be az egyetemre. így demonstrálták a hallgatóknak, hogy a kiválóságért az életben jutalom jár.

A Watsonon elitképzés folyt. Minden külsőség ezt harsogta. Igen limitált létszámú osztályok voltak, hogy a professzorok és a vendégelőadók mindenkire figyelmet fordíthassanak. Rendszeresen neves üzletembereket hívtak meg előadásokat tartani. Az órákon nagyon közvetlen volt a kapcsolat a diákok és a tanárok közt, így minden óra egy kitűnő alkalom volt kapcsolatok szerzésére az üzleti elit képviselőivel. A Watson Egyetemen nem tanítottak "szoba tudósok", akik csak megjegyeztek bizonyos szavakat, de a tárgyat érteni nem értették és alkalmazni sem tudták. Minden professzor a Watsonon végzett, fényes karriert futott be, maga volt az egyetem két lábon járó reklámja: agresszív, céltudatos, nagyon gazdag és nagyon sikeres ember.

A mai nap különleges nap volt: új tanév kezdődött. Kétezer hétszáz diák jelentkezett a Watson Egyetemre ebben a tanévben, kétszázzal több, mint tavaly.

És csak kétszázat vettek fel, ennyi új diákot tudtak fogadni. Sokakat az igen borsos tandíj riasztott el, ösztöndíjat pedig csak nagyon ritkán adott az egyetem. Ebben az évben például mindössze tizenhét diák kezdte tanulmányait ösztöndíjjal. A felvételire csak azok jelentkezését fogadták el, akik a listájukon szereplő gimnáziumok, főiskolák, illetve egyetemek valamelyikén végeztek kitűnő eredménnyel – és nagyon rövid volt a lista. A felvételi rendkívül nehéz volt, akik elérték az alappontszámot, azokat egymással versenyeztették, egészen addig, amíg elegen le nem morzsolódtak.

Christine Thompson azon kevesek közé tartozott, akik ösztöndíjjal kerültek be a Watson Egyetemre. Ebben az évben ő volt az egyetlen lány, aki ösztöndíjat kapott. Ehhez felsőfokú francia és japán nyelvvizsgára, kilenc év ritmikus sportgimnasztikára, közel maximális pontszámú felvételi tesztre, valamint arra a bravúrra volt szüksége, hogy egész életében minden évben évfolyamelsőként végzett iskoláiban. És, bár ezt óvakodtak kimondani, Christine lenyűgöző szépsége is közrejátszott az ösztöndíj elnyerésében.

Christine-nek volt egy citromsárga Volkswagen Bogár kabriólettje, amit egyenesen imádott. Sosem szólította "kocsi"-nak, vagy " Volkswagenének, vagy "Bogár"-nak, hanem mindig csak Susie-nak. A nevet egy nagyon kedves keresztelő ünnepség keretében adta a kocsinak. Amikor rákérdeztek, hogy miért ez a neve, csak annyi mondott, hogy amikor először meglátta, arra gondolt, hogy ez a kocsi Susie.

Christine nem volt Bogár-rajongó, csak Susie-ért rajongott, és nagyon elégedett volt vele. Amikor eldőlt, hogy felvételt nyert a Watson Egyetemre, és Los Angelesből átköltözött a kontinens másik oldalára, Philadelphiába, az egyetem kollégiumába, Susie-val tette meg a jó ötezer kilométeres utat. Közel két hétbe telt neki levezetni a hatalmas távolságot, de jól megvolt útközben, mert szabadnak érezte magát. Egyszer-egyszer eltévedt ugyan, de ezek az eltévedések sohasem voltak komolyak.

Christine a Watson Kollégium második emeletén, a 43-as számú szobában lakott egy másik elsős lánnyal, Cory Wilmarkkal, aki sajnos nem ugyanabba az osztályba került, amelyikbe ő. Mindketten már szeptember 2-án beköltöztek a kollégiumba, hogy legyen idejük ismerkedni a várossal, ahol korábban még egyikük sem járt.

Vásároltak egy nagyon részletes Philadelphia-térképet, és nekivágtak. Még azt is ki kellett tapasztalniuk, hogy hogyan lehet a kollégiumból eljutni az egyetemre.

Amennyire két nap alatt lehetséges, Christine és Cory barátnők lettek. Szükségük volt egymásra, hisz nem ismertek senkit, és nem hogy a Watsonon nem, de az egész államban sem. Szükségük volt valakire, akihez oda lehet menni, akivel lehet váltani pár szót, akivel egy asztalhoz lehet ülni ebédnél. Mindketten szinte görcsösen vágytak rá, hogy mihamarabb beilleszkedjenek, hogy maguk mögött hagyhassák az első napok szörnyűségeit, amikor még nem ismernek senkit.

Az edzések már reggel hétkor elkezdődtek, a tanítás csak kilenckor. Christine fél kilenc után öt perccel hajtott át az egyetemet övező birtok kapuján. A diákoknak fenntartott parkolóba ment és keresett egy helyet, közel a parkoló széléhez, hogy az arra járó őrök azonnal kiszúrják, ha valami esetleg nincs rendjén a kocsival.

– Az első nap. – sóhajtott fel Christine, elnézve a impozáns kastélyt, a háttérben a hömpölygő folyóval, és a diákokkal, amint a főbejárat felé igyekeznek.

– Csak az első hetet kell valahogyan kibírnunk, azután már minden rendben lesz. – mondta Cory hetykén. Belül persze ő is félt.

– Azt utálom a legjobban, hogy sose hagynak békén. Szüntelenül csak a nyakamban lihegnek, és mindenki azt hiszi valami feslett erkölcsű ringyó vagyok. Pedig egyáltalán nem vagyok az! Soha az életben... – Christine tehetetlen dühében nem tudta folytatni, lehajtotta a fejét, becsukta a szemét – Az előző sulikban is így volt. Tudod, milyen nehéz kitűnőnek maradni, ha utálsz bemenni a suliba? Pedig nincs rajtam semmi olyan, ami kihívó lenne, már lassan úgy öltözködöm, mint egy apáca, csak hogy nehogy valaki azt higgye, megkaphat, mert azt mondta, jól nézek ki, és meghív egy gin-tonicra.

Cory elábrándozott.

– Azért én kipróbálnám, milyen ilyen baromi szépnek lenni, mint amilyen te vagy. – mondta. Csúnyának tartotta magát, de a legjobb esetben is csak átlagosnak.

Christine felsóhajtott. Kinyitotta a szemét és odafordult Cory-hoz.

– Fogalmad sincs, Cory, hogy mire vágysz.

– Sajnos ez igaz.

Tegnap, késő délután egyszer csak füttykoncertre lettek figyelmesek: az utca túloldalán vagy húsz fiú egy közeli fittnes-teremből tartott hazafelé, és amikor kiszúrták Christine-t, füttykoncerttel üdvözölték, amitől Christine nagyon kiakadt, Cory pedig nem értette, hogy miért.

– Nagyon csinos lehetnél, ha nem félnél attól, hogy nő vagy, és nem hinnéd azt, hogy minden fiúnak ugyanaz a nőtípus tetszik, – mondta Christine – Én irigyellek a külsőd miatt. El tudsz rejtőzni, ha akarsz, de lehetsz csábító is, tetszésed szerint. De én csak a buta csinibaba maradok mindenkinek, akármilyen eredményeim legyenek is.

Cory-nak felcsillant a szeme.

– Szóval azt mondod, hogy lehetnék... szóval... szóval, hogy... vonzó? Egy kicsit? – kérdezte hitetlenkedve.

– Persze. Kéne egy új frizura, más stílusú ruhák, meg kellene egy kicsit tanulnod járni, mert úgy jársz, mint egy tengerész.

Cory elgondolkodott, látta maga előtt, amint megy az utcán, és megfordulnak utána a férfiak. Elmosolyodott. Visszaemlékezett arra a füttykoncertre, és úgy képzelte: neki szól. Elnevette magát. Az bizony klassz lehet.

– Segítesz? – kérdezte – Mármint... átvedleni.

– Persze. – Christine az órájára nézett – Na menjünk. Rossz ómen lenne az első napon elkésni.

Kiszálltak a kocsiból, Christine felhajtotta a tetőt és bezárta az ajtókat.

Elindultak a kastély felé. Amint kibukkantak a fák közül, azonnal fütyülgetések, sziszegések és elismerő beszólások hangzottak fel mindenhonnan.

– Te tényleg erre vágysz? – szólalt meg Christine.

– Igen. Te már unod, de én imádnám!

– Én nem unom, Cory. Én egyenesen gyűlölöm.

 3.

 

WATSON EGYETEM. PHILADELPHIA, PENNSYLVANIA.

Szeptember 4. hétfő. 09 óra 24 perc.

A Watson Egyetemen a hallgatók klikkekbe tömörültek, még akkor is, ha erről nem is tudtak. Némelyik klikknek volt neve, de a legtöbb csupán valamiben hasonló emberek társasága volt. Ezek a társaságok csak a legritkább esetben rendelkeztek valamiféle hierarchiával, és csak elvétve volt törzshelyük, vagy egy helyiség vagy ház, ahol összejártak. Volt egy klikk négy harmadéves lányból, akik azzal foglalkoztak, hogy megpróbálták kiismerni és lajstromba venni a Watson Egyetem diáktársaságait, de az erre a haszontalan munkára fordított másfél év se hozott eredményt, mert olyan sok volt, és mert minden évben egyre több lett az elsősök miatt. Négyszáztíz hallgató volt szétosztva átlagosan tíz fős osztályokba, hét szak, harmincöt osztály, több tucat klikk, a szerepjátékosoktól az amatőr csillagászokon át a birodalmiakig, akik arra esküdtek fel, hogy egymást támogatva jutnak fel saját pályájuk csúcsára, és ha odaérnek, titkos birodalmat alkotnak majd. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Watsonon nem lehetett szemesztert ismételni, vagy pótvizsgázni – aki a szemeszter-végi vizsgákon nem felelt meg, az repült.

A legmenőbb klikkek többnyire kizárólag ötödévesekből álltak, csak elvétve fordult elő, hogy egy adott évben a legmenőbb diáktársaságban egyetlen ötödéves sem kapott helyet, és csak egyetlenegyszer, hogy a legmenőbb klikk kizárólag elsősökből állt. Ez az eset 1996-ban történt, amikor is öt olyan elsős érkezett az egyetemre, akik hátterük, egyéniségük és adottságaik folytán azonnal elnyerték a tanári kar jóindulatát és tiszteletét. Év végére ők öten lettek az egyetem legnépszerűbb és legirigyeltebb klikkje, ahová bárki szívesen tartozott volna. Úgy nevezték őket: a Corleone-fivérek. Az eltelt négy évben mindvégig megtartották vezető helyüket.

Franky Hartman, Victor "Sweety" Jackson, Marky Robson, James Tildén és Terence Madison rendkívüli testi adottságokkal rendelkeztek, magasak, atletikus testalkatúak, és nagyon jóképűek voltak, elsőrendűen öltözködtek, a világ legjobb autóin jártak, és családjaik az Egyesült Államok gazdasági elitjéhez tartoztak. A Robson-család volt közöttük a "legszegényebb", a családi vagyon alig érte el a négyszáz millió dollárt, míg a skála másik végén a Hartman-család állt, közel négy milliárdot kitevő magánvagyonával. A Watson Egyetem hallgatóiról készített "Családi vagyon és befolyás"-lista első öt helyén is ők álltak.

Franky-ék számtalan versenyt nyertek meg, és számtalan kiváltság birtokosai voltak, akiknek tanulmányi előmenetele és személyisége folytán még a legszőrösszívűbb professzorok is szédületes karriert jósoltak. A Watson igazgatója, dr. Kenneth Folberg az "elit elitjének" nevezte őket.

Végzősként, az "elit elitje"-ként, tulajdonképpen bármit megtehettek: akkor jártak be, amikor akartak, akkor távoztak, amikor kedvük szottyant, limuzint rendelhettek a házukhoz, és beülhettek a rendészeti irodába "videózni" egy kicsit, ami azt jelentette, hogy a számtalan monitoron szemmel tarthatták az egyetem egész területét, beleértve valamennyi osztálytermet is, amelyekbe oktatási célzattal rejtett kamerákat helyeztek el, hogy azokon keresztül megfigyelhessék a hallgatók mentalitását.

A Watson Egyetemen bármelyik fiú szívesen tartozott volna a Corleone-fivérek közé, és bármelyik lány szívesen járt volna valamelyikük "fivérrel". Azok a lányok, akik megkapták a "kegyet", hogy bebújhattak valamelyikük ágyába, legendákat meséltek testméreteikről és szexuális teljesítőképességükről. Franky és társai úgy éltek a Watsonon, mint hal a vízben. Sweety nevéhez fűződik a megállapítás, amely nagy népszerűségre tett szert a Corleone-fivérek körében, és ami kitűnően jellemezte helyzetüket az egyetemen: "Mi állunk a táplálkozási lánc csúcsán."

A Corleone-fivérek nevet egy lány adta nekik, aki el volt tőlük alélva. Azt mondta, olyanok, mint a maffiózók, mármint azok a maffiózók, akik az ő képzeletében éltek: férfiasak, okosak, rámenősek, vadak, és nem félnek semmitől és senkitől. Franky-ék pedig nem kifogásolták a becenevet, sőt, még büszkék is voltak rá. Szórakozás közben nem egy alvilági alakkal futottak össze, és néhányukkal egyfajta baráti kapcsolatot is kialakítottak, bár bűncselekményeikben sohasem vettek részt. Bűnöző barátaiktól szerezték be a heroint és más kábítószereket, melyeket mára már rendszeresen használtak. A gondtalanság és sikeresség felszíne alatt valami egészen más rejlett. Erőszakos természetük néha túlment a Watson kezdeményezőkészség iránti elvárásain, és néhanapján valóságos brutális kitörésekké fajult. Ilyenkor rájuk sem lehetett ismerni, az arcuk eltorzult a dühtől és még néhány drogkereskedő is megirigyelhette volna eszelős tombolásukat.

Mint már három éve, az első tanítási nap délelőttjén Franky, Sweety, Marky, James és Terence az egyetem rendészeti irodájában ültek a monitorok előtt, és a "felhozatalt" nézték. Az osztálytermekben elhelyezett rejtett kamerák vezérlőpultját Franky kezelte. Éppen Cory osztályát pásztázták végig. Franky megállt egy fekete hajú, kreol bőrű lányon, és ráközelített.

– Még, még, még, még! Gyerünk, még közelebb! – kiáltotta Sweety – Oh, micsoda csöcsök!

– Kell? – kérdezte Franky, mintha a lány a tulajdona lenne.

– Persze, hogy kell! – bólintott rá Sweety.

Franky lenyomta a KERESÉS gombot, és a számítógép máris elővette a képen látható lány személyi aktáját.

– Carmen Arvarro. – olvasta fel Franky.

– Latin szuka, – jelentette be James vigyorogva.

– Imádom a latin szukákat! – mondta Sweety.

– Én nem javasolnám. – szólalt meg Marky. Egy tantokést egyensúlyozott a mutatóujján. A szamuráj kardkészlet késénél valamivel kisebb, kézzel kovácsolt, borotvaéles művészi alkotás késgyűjteményének kedvenc darabja volt. – A latin szukákkal állandóan csak baj van.

– Ugyan már! – legyintett Sweety – Eltúlzod a dolgot!

– Nem, nem túlzom el. – jelentette ki Marky olyan hangon, mint akinek a "latin szukák" a szakterülete – Egyszer még egy ilyen le fogja metélni a farkad. Ezek nem viccelnek! Én mondom, Sweety, egy napon az egyik ilyen forró vérű latin szuka le fogja kapni a dákódat. Hát kell az neked?

– Szerintem te hülye vagy. – állapította meg Sweety halál komoly arccal.

Marky tovább egyensúlyozta a kést, úgy mondta szokásos unott hanghordozásával:

– Zseni vagyok, kispofám.

Sweety felnevetett. Franky a joystickkal elfordította a kamerát, amiből az osztályteremben ülők természetesen semmit sem vettek észre.

– Jaj, te jó isten! – kiáltott fel Franky, és ráközelített egy nagyon csúnya lányra, aki éppen Cory mögött ült.

James és Sweety hátrahőköltek.

– Vidd odébb! Vidd odébb! – könyörgött James.

– Oké, odébb viszem. Végül is, én is szeretnék aludni az éjjel. – jegyezte meg Franky. Nyitotta a képet és tovább fordította a kamerát. Rövidesen készen volt, az egész teremben mindenkit megnézett. – Nagyon kevés a ribi. Beszélnünk kéne Kenneth-el, hogy vegyen fel többet.

– Harmincegy százalék. – mondta Terence komoly hangon. Ő mindig komoly hangon beszélt. – Ennyi a nő a Watsonban. Bizonyos szempontból érthető, hogy kevesled, de más szempontból meg talán éppen az lenne a jó, ha egyáltalán nem is lennének.

Franky egy másik elsős osztályterembe kapcsolt. t

– Igazad van. – mondta – Nem tesz jót az üzleti életnek, hogy annyi a nő a pénzügyi pályán. Miattuk lesz olyan zavaros minden.

James valamit hozzá akart fűzni az elhangzottakhoz, de hirtelen elfelejtette az egészet.

– Jézus... A kurva! – tört fel belőle.

Franky ráközelített a lányra, aki James döbbenetét kiváltotta.

– Uh, te jó Isten! – tátotta el a száját Sweety.

– Ritka szép példány. – tette hozzá Marky. Egy csuklómozdulattal az alkarjához simította a tantokés pengéjét.

A lány a monitoron elmélyülten figyelte a tanár szavait. Hosszú, hullámos, gesztenyebarna haja volt, páratlanul gyönyörű ajkai, és olyan zöld szeme, amilyet még sohasem láttak azelőtt, pedig belenéztek már néhány lány szemébe.

– Embertelenül jó ez a kis bula. – jelentette ki Franky. Lenyomta a KERESÉS gombot. A másik képernyőn megjelentek az adatok. – Christine Thompson. – olvasta fel – Tizennyolc éves. Ejha, felsőfokúja van japánból. 134-es az IQ-ja.

– Az nem valami sok. – jegyezte meg Terence.

– Hé, egy ribitől jó a 134! – mondta Sweety.

– Végül is... Ja. – adta be a derekát Terence.

– Egy csóró. – mondta Franky – Ösztöndíjas. Apja, anyja kretén, semmi jelentős családi vagyon. Középosztálybeli taplók. Van egy nővére, akit Karennek hívnak, és a Software Morsena Co. egyik alosztályának igazgatóhelyettese. Terence, mit tudsz erről a cégről?

– Nem sokat. – mondta Terence, aki szakértője volt a komputerpiacnak – Angol illetőségű cég, szoftverben utaznak, méghozzá ipari és oktató szoftverben. A termékeik magas minőségűek, az eladásnál véreznek el, a PR-juk gyatra, a marketingjük túlságosan szelíd. Nincs jelentős részesedésük a piacon. Évek óta küzdenek, hogy kiharapjanak egy szegmenst a palettából, de ez nem fog összejönni. Minden nagy siker mögött agresszív kampány húzódik, a Morsena azonban csak cincog.

– A történelem a hobbija, szeret világot látni. – olvasta tovább Franky – Oh, te jó ég, de unalmas egy ribi! Agyilag teljesen zokni a bige. Na, nézzük tovább. Távlati terve egy magánvállalat, egy pénzügyi tanácsadó cég. Szeretne mecénás lenni, szívesen támogatna tehetséges, kezdő művészeket és tudósokat.

– Na én mindjárt elhányom magam! – fordult el James, és úgy tett, mint aki öklendezik.

– Agyilag elég bamba. – jelentette ki Marky – De azt el kell ismerni, hogy baszott jól néz ki.

Egy darabig csak szótlanul nézték Christine-t. Nagyon tetszett nekik. Sőt, még a nagyonnál is jobban.

– Ez a lány nem kurva. – állapította meg Franky.

– Minden nőnemű lény kurva. – jelentette ki Sweety. Franky mosolyogva fordult hozzá.

– Úgy értettem: ő még nem tudja magáról, hogy az. Sweety és James vigyorogtak. – Egy rongyot teszek rá, hogy megfektetem még ezen a héten. – jelentette ki Franky– Méghozzá erő nélkül. Csak a személyes varázsommal.

– Most mondtad, hogy nem kurva. – vetette ellen Sweety – Az ilyeneknek virág kell, meg susmorgás egy gyertyafényes vacsora mellett, meg a többi faszság.

– Akkor is. Pénteken, a bulin megfektetem. – fogadkozott Franky.

– Én is megfektetem. – mondta James.

– Francokat! – fordult felé Sweety vigyorogva – Tudod, mikor fog ez a bige két csávóval lezavarni egy menetet?

– Na fogadjunk! – tartotta James a tenyerét Sweety elé. Franky is odatartotta.

Marky elrakta a kését.

– Pénteken megajándékozom a farkammal. – mondta és felemelte a kezét.

Sweety és Terence összenéztek.

– Soha! – csóválta a fejét Terence.

– Na fogadjunk! – mondta Franky, és nevetett.

– Oké! De veszíteni fogtok! – jelentette ki Sweety.

– Ha olyan biztos vagy benne, fogadjunk tíz rugóban, tíz ezer dolcsiban, hogy hárman meghágjuk, mint a lovat, és a kis bula rohadtul fogja élvezni!

Sweety és Terence összenéztek. Egyszerre bólintottak.

– Áll a fogadás. – mondta Terence, és ő meg Sweety sorban belecsaptak a felfelé fordított tenyerekbe.

MÁSODIK FEJEZET

 1.

 

OVÁLIS IRODA, FEHÉR HÁZ. WASHINGTON DC.

Szeptember 4. hétfő 11 óra 41 perc.

John Rickman, a CIA igazgatója, zakója zsebéből extra erős mentolos cukorkát vett elő, kibontotta a papírból és bekapta a cukrot. Az extra erős mentolíz az első pillanatban valóságos sokkot okozott nyelve ízlelőbimbóinak, de azután hirtelen nagyon kellemes lett: olyan érzés volt, mint egy megtisztulás. A gyártó a cukorkát Folyékony Hidrogénnek keresztelte el, ami igen találó elnevezés volt.

Rickman a cukorkapapírt gondosan összehajtogatta és zakója zsebébe tette. Helyet foglalt az egyik antik karszékben, keresztbe tette a lábát, és megnézte az óráját. Még néhány perc.

Irvine Macintosh, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója elfordult, hogy a többiek ne lássák, és nagyot ásított. Hétkor kelt, ami nem számított korai időpontnak, viszont háromnegyed hatkor került ágyba. Mostanra már felettébb álmos volt, pedig megivott öt erős kávét, és épp a hatodiknak szándékozott nekilátni. Elvett egy csészét a zsúrkocsiról, majd belepottyantott két kockacukrot. Aztán még négyet. így persze túl édes lesz, ezt jól tudta, de több cukor – több energia alapon, hajlandó volt feláldozni a kávé ízét egy kis éberségért.

Az elnök, Edwin Laké, kedvenc öblös karszékében üldögélt és mosolyogva kevergette a kávét. Élvezettel hallgatta Adam Grant, a védelmi miniszter beszámolóját a hétvégi kerti partiról az alelnök birtokán, amin egyébként ő maga is jelen volt.

– Hihetetlen egy dög ez a Tuffy! – jelentette ki Grant. Az elnökkel szemben foglalt helyet egy múlt századi karszékben, kezében kávéscsészét tartott. – Egy kis tömpszli cocker spániel, de olyan az a kutya, mint az elefánt a porcelánboltban! Mindennek nekimegy! Ez... ez hihetetlen! Kitették azokat a kovácsoltvas állványokat a kerti út két oldalára, ötméterenként egyet-egyet, és sötétedés után meggyújtották az olajat a tetejükön elhelyezett edényben. Le a kalappal, nagyon jól nézett ki! Főleg az erkélyről, ahonnét olyan volt az egész, mint egy kacskaringós kifutópálya.

A védelmi miniszter, aki a hadseregben a hírszerzésnél szolgált, fel sem figyelt arra a képtelenségre, amit mondott, de John Rickman, a CIA igazgatója, aki gyakorlott pilóta volt, felnevetett.

A védelmi miniszter odakapta a fejét, hirtelen nem tudta, min is nevet.

Aztán az elnök is kuncogni kezdett.

– Most mi van? Mi ennyire vicces? – nézett Grant hol az elnökre, hol meg Rickmanre.

– A kacskaringós kifutópályán nevetünk, Adam. – tájékoztatta az elnök – El tudod képzelni, mekkora gyakorlati értéke lehet egy ilyen kifutópályának?

Végre a védelmi miniszter is kapcsolt és hahotázni kezdett.

– A pilóta tekeri a botkormányt, mint egy őrült, hogy követni tudja a pálya szeszélyes görbületeit, és soha nem tud harminc fölé gyorsulni! – nevetett Rickman a combját csapkodva.

– És bevezetnék az újítást minden reptéren! – licitált rá az elnök, amitől csak még jobban nevetettek – Egy kurva nagy Jumbo Jetnek egy szlalompályán kellene akrobatikáznia!

A védelmi miniszter büszke volt magára, amiért így megnevettetett mindenkit.

Világ életében nagyon szellemes embernek tartotta magát. Amikor alábbhagyott a jókedv, folytatta a beszámolót a partiról.

– A világítóállványok az út két oldalán voltak felállítva, az út jó két méter széles. Namost, Tuffy egy ekkora kis dög – mutatta, hogy a kutya nagyjából akkora, mint egy közepes méretű, megtömött sporttáska, de amikor elment két állvány között, az egyik felborult. Isten tudja, hogyan, de felborult az állvány, kiömlött az olaj a fűre, és meggyulladt a fű egy olyan másfél-két négyzetméteres területen. Persze egy szemfüles pincér azonnal eloltotta, a pezsgős vödör alján álló olvadt jéggel.

– És a mi szemfüles pincérünk miatt kevesebb lett a világ Tuffy kutya legendájával. – mondta az elnök – Mert ahhoz minimum a háznak le kellett volna égnie. Érdekes hatással lett volna az alelnök elnökválasztási esélyeire. – Laké kárörvendően elmosolyodott – A választók biztosan azt kérdeznék: "Ha még egy kutyát sem tud megrendszabályozni, akkor mi lesz a bűnözőkkel meg az arabokkal?"

Thomas Ivory, az ötödik férfi, aki a szobában tartózkodott, még új fiú volt a csapatban. Ő volt a Fehér Ház Külügyi Elemző Osztályának Dél-Amerika-szakértője.

A politika, a gazdaság és a hadügy terén páratlan ismeretekkel bírt a dél-amerikai országok tekintetében. Az ő elemzései bizonyították be, hogy Jüan Ortega Moniz likvidálása nem vezetne polgárháborúhoz Kolumbiában, sem pedig terrorhullámhoz az Egyesült Államokban. Moniz milliárdos volt, kapcsolatai révén képes volt haditechnikai csúcstechnológiát beszerezni, és bálványozta Szaddam Husszeint. Kettő meg kettő az négy: az elemzőknek nem okozott gondot, hogy megállapítsák, hasznos lenne, ha Moniz eltűnne a képből. De hogy a likvidálása járna-e bármiféle negatív következménnyel, az már más lapra tartozott. Nem lenne-e jobb inkább elkapni és börtönbe zárni? Összességében nem lenne-e károsabb likvidálni, mint életben hagyni és megpróbálni elfogni a szállítmányait, melyeket Iraknak küld? Jó fél évig tartott az elemző munka, mire kétség nélkül el tudták dönteni, hogy Moniz halála összességében véve hasznot hozna a CIA és az Egyesült Államok számára.

Ivory nem volt egy kimondott társasági ember, a partikat ki nem állhatta, márpedig Washington DC-ben mindenkinek partikra kellett járnia, aki előre akart jutni. És Ivory akart. Ugyan nem görcsösen, de szándékában állt fényes karriert befutni. Kilenc hónapja helyezték át egy titkos perui támaszpontról Washingtonba. Azóta még csak tizenhat partin volt, ami pitiáner teljesítménynek számított, bár, mivel nem készült politikusi pályára, mint bocsánatos bűnt, a legtöbben elnézték neki.

Ivory idegesen fészkelődött karszékében. Még nem szokott hozzá, hogy nagyágyúkkal legyen egy szobában, kiváltképp, ha ez a szoba az Ovális Iroda, az Amerikai Egyesült Államok elnökének dolgozószobája. A kolumbiai lehallgatóállomás jelezte ugyan, hogy Jüan Ortega Monizt meggyilkolták, de részleteket nem tudtak közölni, mert a hírek meglehetősen szűkszavúak voltak, azután pedig valaki hírzárlatot rendelt el, és attól kezdve nem volt más, mint néhány használhatatlan telefonüzenet. Ivory megnézte az óráját.

Az elnök észrevette a mozdulatot.

– Még időben vagyunk, Tom. – nyugtatgatta – Mi jöttünk túl korán.

– Köszönöm, elnök úr. – mondta Ivory alázatosan – Mr... Mr... ö... mindig nagyon pontos?

– Nem Mr., hanem Miss. – helyesbítette az elnök – Miss Sonja Drake. És igen, mindig nagyon pontos.– Sonja Drake? – kérdezte csodálkozva Ivory. A legutolsó, amire gondolt volna, hogy az HAC vezetője nő. – Egy... egy nő?

– Az bizony. – bólogatott az elnök, és élvezte Ivory döbbenetét. – De még milyen! – tette hozzá a védelmi miniszter ábrándozva. Macintosh, a nemzetvédelmi tanácsadó ki nem állhatta Sonját.

Hogy a gyűlölt személy szóba került, felélénkült.

– Ne is álmodozzon róla. – mondta legyintve – Nem szereti a férfiakat.

– Lesz... leszbikus? – tátotta el a száját Ivory.

– Ahogy mondja. Sonja Drake, a Leszboszi Cápa! Édes kis becenév, nem gondolja? Leszboszi, mert leszbikus, és cápa, mert egy valóságos ragadozó, egy törtető, karrierista bestia, aki felfal mindenkit, aki az útjába merészel állni. Harminchárom évesen nevezték ki a CIA legtitkosabb részlegének élére. Ön szerint milyen étvágya lehet a kishalak elfogyasztásában, ha ezt a páratlan bravúrt végre tudta hajtani?

– Hadd említsem meg Sonja védelmében – szólalt meg John Rickman, a CIA igazgatója –, hogy kitűnő szakember. Ha nem az lenne, nem lehetne az, aki. Sejtheti, milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie annak, aki az HAC vezetői pozícióját kívánja betölteni, és én biztosíthatom önt, Mr. Ivory, hogy Sonja bír a szükséges adottságokkal és ismeretekkel. Sonja vér profi, lehet rá építeni, ha valamit megígér, mérget vehet rá, hogy teljesíti. Azon ritka emberek közé tartozik, akikkel nincs gond.

– És leszbikus. – tette hozzá Macintosh utálkozva.

– Annyi baj legyen. – vonta meg a vállát Mr. Rickman – Azért az mégsem bűncselekmény.

Macintosh valami csípős megjegyzést akart tenni, de felbúgott a kommunikátor az íróasztalon.

– Elnök úr – hangzott a titkárnő, Mrs. Peterson hangja a hangszóróból –, Miss Drake megérkezett.

– Kísérje be. – mondta az elnök.

– Értettem, elnök űr.

Hat másodperccel később kopogtak az ajtón.

– Jöjjenek csak! – szólt ki az elnök. Kinyílt az ajtó. Mrs. Peterson lépett be.

– Elnök úr, uraim: Miss Sonja Drake. – mondta, és félreállt. Sonja besétált a szobába. Elegáns kosztümöt viselt, nagyon rövid szoknyával. Ivory-t letaglózta a szépsége. A szája is tátva maradt, képtelen volt levenni róla a szemét.

Sonja egyenes szálú, vállig érő, szőkésbarna haj keretezte arca a Természet valóságos műremeke volt, arcvonásainak finomsága, érzéki ajkai, elbűvölő, azúrkék szeme, hipnotikus tekintete, hibátlan, selymes bőre, vékony, hajlékony, gyönyörű teste, olyan fokon volt esztétikus, hogy az a legtöbb ember számára már zavaró, kellemetlen, valósággal sokkoló volt. Sonja vérlázítóan érzéki gesztusai és járása csak tovább fokozták amúgy is igen hatásos megjelenését. Mindezeken túl még számtalan egyéb kvalitással is rendelkezett, mint ahogyan azt Mr. Rickman megjegyezte. Pályáját az alexandriai CIA-kórházban kezdte, mint szívsebész. IQ-tesztje igen magas pontszámot, 197-et mutatott. Öt éve ő volt az HAC mindenható ura. Egyedül hozott minden döntést és egyedül viselt minden felelősséget. Mindenki félt tőle, kivéve az elnököt és a CIA igazgatóját. Ók ketten ugyanis abban a tévhitben éltek, hogy képesek irányítani.

Mivel hölgy lépett a helyiségbe, a férfiak felálltak. Az elnök kezet nyújtott.

– Sonja, örülök, hogy látlak!

– Én is örülök, Eddie. – Sonja kezet fogott az elnökkel. Az elnököt csupán néhány ember szólíthatta Eddie-nek: legközvetlenebb barátai és családtagjai. Nagy kegynek számított Edwin Lake-től, ha így szólt valakihez: "Szólíts csak Eddie-nek."

– Sonja! – biccentett Rickman. – John! – biccentett vissza Sonja.

– Jó napot. – vetette oda Macintosh megvetően. Sonja köszönetképpen csak odabólintott.

– Hogy vagy, Sonja? – kérdezte a védelmi miniszter.

– Kitűnően, Adam. Köszönöm az érdeklődésed.

– Sonja – Rickman egy pillanatra megérintette Sonja vállát, hogy Ivory felé terelje, aki még mindig meredten bámulta –, hadd mutassam be a Fehér Ház Külügyi Elemző Osztályának Dél-Amerika szakértőjét, Mr. Thomas Ivory-t. Mr. Ivory, a hölgy Sonja Drake, az HAC igazgatója.

– Üdvözlöm, örülök, hogy megismerhetem. – Sonja a kezét nyújtotta – Az elemzéseihez már volt szerencsém. Profi munka.

Ivory, mint egy alvajáró, megfogta Sonja kezét. A háttérben az elnök és a védelmi miniszter összemosolyogtak Ivory Sonja szépségére mutatott reakcióján.

Valamikor ők is túlestek ezen. Nem hiába, Sonja ritka vonzó nő volt, bárki szívesen elvitte volna egy-két körre. De senki sem vitte el.

– Jó... jó napot, hölgyem. – nyögte ki Ivory – Ön is nagyon profi munkát végzett.

Sonja mosolyra húzta a száját, a szeme összeszűkült, és ahogy szétváltak az ajkai, mielőtt megszólalt, attól a hideg futkározott Ivory hátán. Úgy érezte, már attól orgazmusa lenne, ha ez a nő befeküdne mellé az ágyba.

– Köszönöm, Mr. Ivory.

Az elnök összeütötte a tenyerét, hogy magára vonja a figyelmet.

– Sonja, kérsz valamit? Kávét, teát, valami üdítőt, vagy egy pohárka konyakot?

– Semmit sem kérek, köszönöm.

– Rendben. – az elnök a titkárnőhöz fordult, aki csendben várakozott az ajtóban

– Köszönjük, Mrs. Peterson, elmehet.

– Az asztalomnál leszek, elnök úr, ha bármire szüksége van. – mondta a titkárnő, majd kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót.

Mindannyian helyet foglaltak.

– Mi a helyzet Mr. Ivory-val? – kérdezte Sonja.

– Felvettem az NSC-be, mint állandó Dél-Amerika-szakértőt. – tájékoztatta az elnök – Hallhatja a részleteket.

Sonja bólintott. Az eddig bal kezében tartott bordó bőr mappát a combjára fektette és szétnyitotta. Miközben beszélt, egyetlen egyszer sem nézett bele, csak mint kelléket használta.

– Az NSA kolumbiai lehallgatóállomása szombaton, szeptember 2-án, 22 óra 26 perckor egy kódolt üzenetet fogott el. Vasárnap hajnalban, 00:23-ra az üzenetet dekódolták. Innen tudtuk meg, hogy Moniz elhagyja a birtokát és beszédet fog tartani a 27-es rendőrőrsön Bogotában.

Azért ott, mert az egész őrs korrupt, mindenkit ő fizet, így ott biztonságban érezte magát. Az útvonalról nem tudtunk semmit, de volt anyagunk az őrsről, alaprajz, minden, ami kell. Volt egy szimulációnk, amelyben egy terroristát kellett likvidálnunk egy kormányépület átriumában. A szimulációt nagyon alaposan kidolgoztuk és begyakoroltuk, nem volt másra szükség, mint hogy egy kicsit változtassunk a terven, hozzáigazítsuk a rendőrőrshöz és az ottani körülményekhez.

– Kevesebb, mint huszonnégy óra alatt végrehajtani egy akciót... – csóválta a fejét Macintosh – Rengeteg probléma merülhet fel.

– Ezzel tisztában voltunk mi magunk is. – bólintott Sonja. Tudta, hogy Macintosh utálja, de egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni az ellenszenvéről. – Ám egyszeri alkalom volt. Tudtuk, hogy Moniz be akarja fogni az újságírók száját egy időre ezzel a nyilvános szerepléssel, és ez az "egy időre" akár hosszú hónapokat is jelenthet, ami alatt Moniz megszerezheti és átadhatja a fegyvereket Szaddam Husszeinnek. Tehát lépnünk kellett. Már múlt év decemberében megkaptuk Monizt, mint potenciális célpontot, és elkezdtünk, merényleteket kidolgozni ellene. Tehát egyrészről volt egy nagyon jól kidolgozott és begyakorolt akciótervünk egy jól őrzött épület belső udvarán végrehajtott merényletről, meg egy másik, ugyancsak jól kidolgozott és begyakorolt akciótervünk egy adott célszemély likvidálásáról. Összeraktuk a kettőt, és reális esélyt láttunk a sikerre. Két kiváló specialistát küldtem Bogotába.

– Sokat kellett rögtönöznötök? – kérdezte a védelmi miniszter.

– Itt-ott. De csak apróságokban. Egy akcióban mindig vannak bizonytalanságok, amelyeket a legmagasabb szintű felkészüléssel lehet uralni. Az épületbe való bejutás, a konkrét merénylet és az épület elhagyása az eredeti terv szerint zajlott. Rögtönzésre csak kisebb dolgokban került sor, mint amilyen például az irodában tartózkodó hadnagy kiiktatása volt.

– Ez egy kisebb dolog volt? – szólalt meg Ivory csodálkozva.

– Nem volt nehéz feladat. A hadnagyot nem vette körül védelmi gyűrű és nem volt szakirányú speciális kiképzése.

– És hogyan... Egy zsúfolt rendőrőrsön voltak... ő... nem vihettek be fegyvert... Hogyan tudták...?

Sonja felemelte a fejét és a jobb mutatóujját a nyakára helyezte, azon a ponton, ahol a két kulcscsont összetalálkozik.

– Az emberem kért egy kerámiahegyű tollat, és ezen a ponton belenyomta a testbe.

Ivory nagyot nyelt. Kavarogni kezdett a gyomra.

– Nyomok? – kérdezte az elnök.

– A szokásos: semmi. – felelte Sonja – A közvetlen végrehajtó emberem, miután likvidálta a célpontot, magához vette a hadnagy bicskáját, és a toll felett, ejtett egy mély bemetszést a nyakon, átvágva a légcsövet, és a légcső környéki ereket és izmokat. Az irodában volt egy mosdó, és rajta egy szivacs. A szivacsot kettétépte, a kisebbik részét arra használta, hogy felitassa vele a hadnagy vérét, majd csinált egy álsebet a saját nyakára, és a kezével a "sebhez" szorította a vérrel átitatott szivacsot. Ez, hozzáillő arcmimikával, gesztusokkal és viselkedéssel, meglehetősen hatásos látványt nyújt. Teljesen valóságos. A merénylet után a rendőrök átkutatták az épületet, és ráakadtak az irodában az átvágott torkú, halott hadnagyra, és egy átvágott torkú, haldokló sértettre, aki épp valamilyen bejelentést tett, és annyi volt a bűne, hogy rossz időben volt a rossz helyen. Folytatták a kutatást. Az emberem ekkor kiment az irodából, ki a folyosóra, és elindult a lépcsőház felé. Kint rengeteg fegyveres rendőr álldogált, és nagyon sajnálták szegényt. Senkiben fel sem merült, hogy ő volt a végrehajtó. A lépcső előtt még egy kis vizelést is produkált, ami a közelgő halál előjele egy elmetszett toroknál. Aztán legurult a lépcsőn.

Mindenki azt hitte, meghalt, és levitték az orvosiba, ahol magára hagyták. Az őrs mellett van egy postahivatal, a kettőt folyosó köti össze. Ez egy titkos folyosó, arra használják, hogy prominens személyiségeket csempésszenek ki rajta keresztül, ha a helyzet úgy kívánja.

– Bevizelt?! – kapta fel a fejét Macintosh. Belül szinte boldog volt, hogy hibán kapta Sonját. – A vizeletből DNS – mintát vehetnek!

– Bogotában? – a védelmi miniszter megcsóválta a fejét – Nem túl valószínű.

– De a lehetőség ott van! – erősködött Macintosh.

– Irvine-nek igaza van. – értett egyet Sonja, ami igencsak meglepte Macintosht –

Az emberem a kettétépett szivacs nagyobbik darabját a mosdóból vett vízzel itatta át, a szivacsot a bugyijába dugta, és amikor megállt a lépcső tetején, összeszorította a combját, így némi víz folyt ki a szivacsból.

Az elnök, a védelmi miniszter és a CIA igazgatója elismerően nevettek a frappáns megoldáson.

– A bugyijába? – kérdezte döbbenten Macintosh és Ivory egyszerre

– Igen. A végrehajtó nő volt, egy feltűnően szép, amerikai nő – magyarázta Sonja

– Ez volt a legbiztosabb módja a feltűnésmentes bejutásnak. Mellesleg pedig, amikor Langley lenyomoztatta Moniz kapcsolódási pontjait, vagyis mindenkit, akihez Moniznak valamilyen köze volt, a 27-es rendőrőrs is bekerült a képbe. A legjobb hely, ahonnan lőni lehetett, a kábítószer-elhárítás helyettes vezetőjének irodája volt, róla pedig tudtuk, hogy bukik a táncosnő alkatú amerikai nőkre, különösen a szőkékre.

Rickman mosolygott. Büszke volt magukra. Hibátlan akció Sonja elődjét az HAC élén Ábrahám Trodarksonnak hívták Akkoriban az HAC-t a megfontoltság és a lassúság jellemezte, ám az igazgatócsere az HAC stílusát is megváltoztatta. A Sonja Drake neve fémjelezte HAC-t a gyorsaság, a precizitás, az elképesztő leleményesség és a nyomtalanság jellemezték. A részleg új életre kelt, a hibák lassan eltünedeztek, azokkal együtt, akik rendre elkövették azokat.

– Valami, amiről tudnunk kéne? – kérdezte az elnök.

– A jelentéseink kimerítőek. Minden információt tartalmaznak. Problémák nem merültek fel az akció során. Minden emberem kézhártyát használt, ujjlenyomat sem maradt utánuk. – mondta Sonja

– Kézhártya? – szólalt meg Ivory, még mindig a gyomrával küszködve. Nem volt egy kém típus, fogalma sem volt a kézhártyáról.

– Kézvédőkrém. – válaszolta Sonja – Olyan tevékenységek végzésére fejlesztették ki, amiknél fontos az ujjak érzékenysége, ugyanakkor a bőr maró vagy mérgező anyagokkal kerülhet kapcsolatba. A kesztyű az érzékenység miatt nem jöhetett szóba, ezért kidolgoztak egy krémet, ami hártya vékonyságú bevonatot képez a bőrön. Nincs ujjlenyomat.

– Értem. – mondta Ivory elképedve. Erre élete végéig sem jött volna rá.

– Nos, rendben van, hölgyem, és uraim, fellélegezhetünk. – foglalta össze az elnök – Megmentettük a világot egy eszelőstől.

Sonja, gratulálok neked és a csapatodnak. Az akció végrehajtása első osztályú volt, a terv nemkülönben. Sonja elmosolyodott.

– Köszönöm, Eddie. Az embereim nevében is.

– Megérdemlitek a dicséretet. Egyelőre nincs új célpont, tehát maradnak a régiek. Gyakoroljatok, és egy nap majd megint szükségünk lesz rátok.

 2.

 

WATSON EGYETEM. PHILADELPHIA

Szeptember 4. hétfő 13 óra 49 perc.

Véget ért az első tanítási nap. Christine és Cory még tegnap este megbeszélték, hogy az utolsó előadás után a lépcső tetején találkoznak. Más-más osztályban ugyan, de mindketten az első emeleten tanultak. Nem akartak sokáig időzni, a lehető leggyorsabban kívül akartak lenni az iskolán, hogy nyugodtan megbeszélhessék a napot. Ám kijutni az épületből nem volt egyszerű feladat.

– Hé, hogy is hívnak téged? – kérdezte Christine egyik osztálytársa, egy magas, hosszú hajú fiú, a nyomában loholva.

– Christine. Én Ferno vagyok. Üdv. Van egy Harley-m, itt áll kint, príma bringa, azzal aztán lehet döngetni!

– Kösz, de dolgom van. – mondta Christine és közben egyre sietősebb léptekkel igyekezett a lépcső felé.

– Mi dolgod van? Valami manus? – érdeklődött Ferno.

– Most mennem kell.

Christine nagy nehezen eljutotta fordulóig. Amikor bekanyarodott, Cory már ott állt a lépcső tetején. Szomorúan nézett rá. Christine egy egész csapat fiúval a nyomában érkezett, és szemmel láthatóan nagyon zavarta, hogy nem hagyják békén.

Cory épp arról álmodozott, hogy ez vele történik. Neki csak álom volt, Christine-nek valóság.

– És este? – faggatózott Ferno – Hívlak nyolckor, oké? Mi is a számod?

– Most mennem kell. – mondta Christine, amikor odaért Cory-hoz – Gyere, siessünk.

– Igen, sok a dolgunk. – mondta Cory és Christine-nel elindultak lefelé a lépcsőn.

– Hé... hé... Christine... – furakodott előre egy másodikos, öltönyt viselő fickó, aki Isten tudja, honnan tudta meg Christine nevét – Van most egy jó film itt a moziban... az Excalibur Moziban. Nagyon jó, egy...

– Érted megyek nyolcra. Odadöngetek a Harley-val, meg fogod hallani. Olyan a hangja...

– A film egy akciófilm, de vicces, ami... szóval... Hé... várj... Fél kilenckor kezdődik, ott foglak várni a...

Egy harmadik fiú is bekapcsolódott.

– A nevem Cordwell. – harsogta túl a zsivajt – C. O. R. D. W... – betűzte, de nem tudta befejezni.

– Van itt a közelben egy jó kis csehó, odadöngetünk a Har... A főkapu mellett fél kilenckor...

-... két L van a végén, és...

Végre eljutottak a főkapuig. A kapuban jókora tumultus volt, Christine jó esélyt látott rá, hogy lerázza az üldözőit. Megragadta Cory csuklóját és maga után húzva átslisszoltak az emberek között. Túljutottak a kapun, a szemükbe sütött a nap.

– Na végre! – mosolyodott el Christine.

– Baromira irigyellek, Christine! Komolyan! Engem egész nap észre se vett senki, neked meg máris egy rakás rajongód van.

Leszaladtak a lépcsőn és a parkoló felé vették az irányt.

– Tizennyolc éves korodra már unod, hogy tetszel a fiúknak meg a férfiaknak... Ez valami egészen fantasztikus lehet! Én annyira irigyellek, Christine... én... Nem is tudom neked kifejteni, hogy mennyire. Nagyon, borzasztóan, rettenetesen vágyom rá, hogy tetszek az embereknek, de egyszerűen nem megy! – mondta Cory elkeseredve – Soha nem vesznek észre. Mindegy, mit csinálok, senki sem figyel fel rám!

– Nem tudom, hogyan mondjam meg neked, Cory, hogy milyen érzés, ha nem tudsz egy kicsit magad lenni, hogy nem tudsz gondolkodni, mert soha nem hagynak békén. Nincs az az Isten, hogy békén hagyjanak! Nem tehetek róla, hogy így nézek ki, fogalmam sincs, mitől lettem ilyen.

– Én tudom, milyen, amikor békén hagynak. Ne kívánd magadnak! Én tudom, milyen a magány. Tudom. Mást se ismerek, csak azt. Én meg azt gyűlölöm, és szívesen lennék a helyedben.

Kikanyarodtak a fák közül, innen már látszott a parkoló.

– Ha tényleg szeretnél kelteni némi feltűnést, én segítek neked benne. – mondta Christine – De aztán ne panaszkodj.

– Nem fogok panaszkodni! – Cory szinte felkiáltott, aztán megrémült a hangjától, és a szája elé kapta a kezét – Nem fogok panaszkodni. – mondta halkabban – Csak mondd, mit tegyek, és én megteszem!

A parkoló keleti végében egy hatalmas, súlyos monstrumban, a Lamborghini cég által nagyon kis szériában gyártott, Lamborghini LM 002 terepjáróban Franky, Sweety, Marky, Terence és James beszélgettek. Új professzor érkezett az egyetemre, ma tartotta meg első előadását. Az előadás nem nyerte el a Corleone-fivérek tetszését.

– Ez az új prof nem egy gyakorlati ember. – jelentette ki Sweety – Taníttatni akarja a munkásokat... – gúnyos fintort vágott – Túl régóta prof, nagyon sok időt töltött el egyetemeken és nem ismeri a kinti világot. A tanulás és a munkás két külön fogalom. Egy munkásnak nincs annyi esze, hogy rájöjjön, hogy valamit nem tud eléggé és tanulnia kéne. Ássa az árkot, vágja a fát, keveri a betont, rakodja a kamiont, meg ilyesmi. Nem is igazi emberek, pusztán csak robotok.

– Szerintem a prof csak teoretikusan boncolgatta a kérdést. – vélekedett Terence

– Gyakorlatilag nyilvánvalóan nem lehet így megoldani a problémát.

– Hát nem. – bólogatott Sweety.

– El tudjátok képzelni, amint egy olyan alak, mint Chikko, beül egy iskolapadba? – szólalt meg Franky. Mindannyian nevettek. – Ez nonszensz.

– Több évtizedes kőkemény munkával alakították át az amerikai társadalmat fogyasztói társadalommá. – mondta Terence – Volt egy rakás áru, amit el akartak adni nekünk, és hogy megvásároljuk, átalakították a felfogásunkat. Többet vásárolunk, mint amennyit termelünk. Eredmény: a GDP lezuhanta béka segge alá!

A japánok termelői társadalom, ők csinálják a pénzt, és nem költenek olyan sokat. Rengeteg a lakossági megtakarításuk, amit a bankok megforgatnak, beruházásokat finanszíroznak satöbbi. Itt nálunk nincs annyi megtakarítás, mert az emberek a pénzük jó részét elköltik. Eszméletlen mennyiségű árut adtunk el, ez igaz, de most megisszuk a levét. Uraim, eljött a rácseszés ideje! A japcsiknak nagyobb a GDP-jük, mint nekünk, és az arány az ő javukra egyre csak nő. Nincs esélyünk velük szemben hosszútávon. Húsz év múlva a kis Japán nagyobb gazdasági hatalom lesz, mint mi! Valahogyan vissza kell alakítani a társadalmat termelői társadalommá, különben nagyon rossz idők jönnek. Magasan képzett emberekre van szükségünk, de mi az isten legyen azokkal a milliókkal, akik nem hiszik el, hogy van még mit tanulniuk? A leghülyébb emberek hiszik magukat a legtökéletesebbnek! Mindenféle lerobbant, koszos nigger a nagy semmire a világ közepének képzeli magát, csak mert az utcán makog, amit ő nagyképűen művészetnek hív! Hogyan ültetsz ilyeneket iskolapadba? Hogyan fogod ilyeneknek megtanítani a komputer használatát vagy a tőzsde alapjait?

A parkolóban, Christine kocsija körül vagy két tucat fiú álldogált, első és másodévesek. Nem tudták, hogy a Volkswagen az ő kocsija. Porsche és Ford Mustang kabriókat álltak körbe. Christine elfintorodott, tudta, mi lesz. Előhalászta a kocsija kulcsait.

Azonnal észrevették. Mutogatni, fütyülgetni kezdtek. Néhányan elé szaladtak vigyorogva.

– Hé, baby, a mindenit, de jó bőr vagy! – jelentette ki az egyik széles vállú, kopasz fickó, aki rengeteg aranyékszert viselt.

– Beveszed a szádba, picim? – szólalt meg egy másik, a nadrágján keresztül a nemi szervét markolászva.

– A bányarémet küldd el, aztán gyere, tedd be a formás kis segged a verdám hátsó ülésére!

Christine és Cory úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. Cory összeszorította a száját, hogy ne bőgje el magát, amiért bányarémnek nevezték.

Christine megpróbált elmenni közöttük, hogy a kocsijához férjen. A kopasz fickó hátulról átkarolta és lefogta, az arcát a hajába dörzsölte és beszívta az illatát.

– Ne... – Christine próbálta lesöpörni a karjait magáról, de nem tudta – Ne csináld... Engedj el!

Cory félelmet érzett. Kezdte sejteni, hogy talán Christine élete mégsem fenékig tejfel. Próbált megszólalni, hogy valami olyasmit mondjon: "Engedd el!", de nem merte kinyitni a száját, mert félt, hogy megint gúnyolódni fognak rajta.

– Igen! – kiáltotta Franky.

– Igen! – ordította James.

– De úgy ám! – ez Sweety volt.

– Ez tény. – jegyezte meg Terence komoly hangon. Marky csak mindentudóan bólogatott.

– Uraim, mindenki legyen úriember. – szólt Franky, mire mindannyian igazgatni kezdték a ruhájukat, és fapofát vágtak.

Franky indított, aztán rátaposott a gázra. A hatalmas jármű fürgén meglódult előre. Franky becélozta a társaságot és felgyorsított.

Valaki kiszúrta a közeledő terepjárót.

– Hé, hé, hé! Ez meg mi? – mutogatott a dzsip irányába – Hé, hé! Nekünk akar jönni!

Franky csak akkor állt meg, amikor már az egész társaság odébb ugrott. Egyszerre nyílt ki mind a négy ajtó, kipattantak a kocsiból.

– A Corleone-fivérek... – szólalt meg valaki a csapatban. Franky egyenest odament a kopaszhoz és orrba vágta. A fickó azonnal elengedte Christine-t. Ekkor Franky tökön rúgta, aztán lefejelte. A fickó elterült a földön. Közben a többiek is nekiláttak, és kiosztottak néhány ütést, rúgást, meg fejelést. Franky igen nagyra nőtt, hatalmas vállakkal, vastag karral, széles háttal és vékony derékkal rendelkezett, izomzata még az elegáns, hosszú ujjú ingben és a bő vászonnadrágban is félelmetes látványt nyújtott. Sok minden más mellett, ő volt az evezős csapat kapitánya.

– Na gyerünk, tűnés innen! – üvöltött Franky a csapatra. Többen futásnak eredtek.

– Hé! Csak egy kicsit eljátszottunk a bigével. – tápászkodott fel a kopasz.

– Kit érdekel? – rántotta meg a vállát Franky.

– Csak egy kicsit dumáltunk, vagy már azt sem szabad? Franky megcsóválta a fejét.

– Nem. Ha a lányok nem akarnak dumálni, akkor nem. A bigék szeretik a vad csávókat!

– Tudod is te, mit szeretnek a nők. – mutatott Franky egy elegáns mozdulattal Christine-re és Cory-ra. A kopasz elnevette magát.

– Ezt a bányarémet inkább hagyjuk, – bökött Cory-ra, és megremegett, mint akit kirázott a hideg, meg a szemét forgatta. Azt hitte, most jó fej és ezzel bevágódik Franky-éknél.

Nem így történt. Franky lekent neki egy hatalmas pofont. Akkorát csattant az arcán, mint egy taps. A kopasz rettenetesen meglepődött. Aztán kapott a másik oldalra is egy hasonló méretűt. Vörösre váltott az egész arca. Ketten megint elszaladtak, hárman pedig lassan bandukolni kezdtek kifelé a parkolóból.

Franky egy harmadik iszonyú nagy pofont is lekent a fickónak, amitől az el is esett.

– Mifelénk itt a Watsonban ez a stílus nem divat, kisfiam. Megértetted?

Megértetted? – Franky úriemberhez méltóan, higgadtan beszélt.

A kopasz lassan talpra állt. Könny remegett a szemében.

– Kérj bocsánatot a két hölgytől. – utasította Franky.

A kopasz nagyot nyelt. Nem tudta, mit csináljon. Ha nem kér bocsánatot, kap egy újabb pofont, ha meg bocsánatot kér, az olyan, mintha nem is lenne kemény fickó, pedig még a haját is lenyíratta, hogy keménynek nézzen ki.

Túl sokáig vacillált.

Franky megint pofon vágta.

A kopasz nem akarta, egyáltalán nem akarta, de képtelen volt megállni: remegni kezdett a szája, és nem tudta abbahagyni. Aztán egy könnycsepp is kicsordult a szeméből.

Sweety és James már nem bírták tovább, és hangosan, görcsösen felnevettek.

– Na mi lesz? – kérdezte Franky keményen a kopaszt nézve – Megbántottad mind a két hölgyet, bocsánatot kell kérned. De azonnal.

– Oké, oké... Bocsánat. Bocsánat! – remegett a kopasz, folyamatosan a földet nézve.

Franky odafordult Cory-hoz.

– Hogy hívnak téged? – kérdezte.

– Corinna. Cory.

– Rendben van, Cory. Te megbocsátasz ennek a kugligolyófejű fazonnak?

Cory végignézett az imént még oly félelmetes, mostanra azonban igencsak megcsappant, megrémült és elcsendesedett társaságon.

– Neked kell tudnod, hisz téged sértett meg. Ha nem, akkor még kap egy párat.

– Ne haragudj! Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! – hadarta a kopasz kétségbeesetten, könnyes szemekkel nézve Cory-t.

Cory elnevette magát. A szája elé kapta a kezét.

– Na jó, rendben. – mondta – Megbocsátok.

– Köszönd meg. – parancsolt rá Franky a kopaszra.

– Köszönöm! Köszönöm!

Cory megint nevetett, nem bírta megállni. A kopasz megpróbált elmenni, de Franky tekintete megállította. Még nem végeztek.

– És téged hogy hívnak? – fordult Franky Christine-hez.

– Christine vagyok.

– Oké, Christine, és te hogy gondolod? Kapjon még párat?

A kopasz Christine-re nézett, aztán lesütötte a szemét és rimánkodva így szólt:

– Kérlek, ne haragudj. Helytelenül viselkedtem, nagyon sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni, megígérem! Bocsáss meg, kérlek!

Christine elmosolyodott. Megvonta a vállát.

– Rendben. Megbocsátok. – mondta.

– Köszönöm! Köszönöm szépen!

– Oké, ez rendben van. – mondta Franky. Közelebb lépett a kopaszhoz, aki védekezőn felemelte a kezét és hátrálni kezdett. – Megállsz! – parancsolt rá Franky, mire kénytelen-kelletlen megállt – Minden hölgy ezen az egyetemen, a Corleone-fivérek védelme alatt áll. Fel tudod ezt fogni?

– Igen! Igen! – hadarta gyorsan, nehogy kapjon még egy irtózatos pofont.

– Helyes. Most pedig mindenki tűnjön el innen.

A kopasz és két haverja, akik eddig még nem oldottak kereket, elszaladtak.

Franky a kastély felé fordult.

– Szegény Richárd B. Watson. Ha ezt látná, biztosan forogna a sírjában. – mondta elmélázva.

– Köszönjük. – szólalt meg Christine. Nagyon hálás volt.

– Köszönjük, nagyon kedvesek vagytok. – mondta Cory is.

Franky visszafordult.

– Nem nagy ügy. – legyintett – Tudjátok, ez egy nagyon jó egyetem, sőt, a legjobb a pénzügy területén. Tanuljatok sokat, itt olyan tudást szerezhettek, ami örökre megváltoztatja az életeteket. – Franky arra nézett, amerre a kopasz és társai menekültek – Csak sajnos vannak ilyen kis rohadékok, akik túl sokat képzelnek magukról. Ki kéne őket csapni. – Franky visszafordult és rámosolygott Christine-re, Christine pedig visszamosolygott rá – Na de mindegy, ilyenek sajnos mindenhol vannak. Nem kell velük törődni. – Franky a fejéhez kapott – Oh! Papolok itt a jó modorról, és még be sem mutatkoztam! Bocsássatok meg! Franky Hartman vagyok.

– Christine Thompson. – Christine és Franky kezet fogtak.

– Victor Jackson. – mondta Sweety és a kezét nyújtotta Cory-nak – De mindenki csak Sweety-nek szólít, szólítsatok ti is így, oké?

– Oké, Sweety. – mosolygott rá Cory – Corinna Wilmark, Cory.

– Örülök, hogy megismerhetlek.

Cory elpirult. Sweety nagyon jóképű volt.

– James Tildén. Szia. – nyújtotta a kezét James Christine-nek. – Szia. Christine-nek hívnak. – Christine nevetett. Majdnem még bukézott is, ahogy egy filmben látta. Végre igazi úriemberekkel volt módja találkozni.

– Mark Robson, Marky. – Marky Cory-val fogott kezet, aztán ment Christine-hez.

– Terence Madison. Hello, Cory. – Terence egy pillanatra felvillantotta tökéletes fogsorát. Cory szinte elalélt.

A jó hangulatú bemutatkozás végeztével Franky-ék beszálltak a Lamborghini dzsipbe. Franky kihajolt az ablakon.

– Ha valaki megint rátok szállna, csak szóljatok. – mondta.

– Oké, szólni fogunk. Köszi szépen. – mondta Christine. Cory is és ő is integettek, amikor elhajtottak. Beszálltak a Bogárba.

Aztán összehúzott szemekkel összenéztek.

– Fúúúúúü! – szakadt ki mindkettőjükből.

– Úristen! Úristen, Christine! Szerelmes vagyok! Tegyél velem valamit, hogy vonzó legyek, kérlek, könyörgöm! Megteszek bármit! Könyörgöm, csinálj valamit velem! Szerelmes vagyok, érted? Ilyen eszméletlen pasikat még az életben nem láttam!

Christine csendben mosolygott. Már nagyon régen nem mosolygott így. Ő is nagyon odavolt. Elfordította az indítókulcsot, a motor üdvözlőén felmordult.

– Hát ez tényleg nem volt semmi. – ismerte el, aztán odaköszönt a kocsinak – Szia, Susie.

Cory kissé kiakadt, amikor ezt Christine először csinálta, hogy köszönt a kocsijának, de most nem tudott figyelni. Christine hátratolatott, kiállt a parkolóhelyről, aztán a parkoló kijárata felé kormányozta a kocsit és gázt adott. A Lamborghini terepjáró már az egyetem birtokán kívül járt. A peremváros felé vették az irányt.

– Apám! Franky! Komolyan mondom, lenyűgözöl, haver! – jelentette ki James. Franky csak vigyorgott. – Oscar-díjas alakítás volt!

Sweety szipogni kezdett, mint aki sír, annyira meghatódott.

– Aztán tanuljatok sokat. Azt senki sem veheti el tőletek. Hüp-hüp. Aztat ám senki se nem. Hüp.

Mind az öten hangosan felnevettek.

HARMADIK FEJEZET

 1.

 

HAC FŐHADISZÁLLÁS. RICHMOND, VIRGINIA.

Szeptember 6. szerda 01 óra 14 perc .

A CIA mély érzelmeket táplál az Egyesült Államok Virginia államával szemben, melynek talán a főváros közelsége az oka, mindenesetre tény az, hogy az ügynökség belakja az egész államot, épületeinek legnagyobb része itt található.

A CIA főhadiszállása Langley-ben lelt otthonra. Camp Peary, melyet csak Farmként emlegetnek, farmnak álcázott, jól megfigyelhető és védhető, kiképző-és rejtekhelyként egyaránt funkcionáló telep, valahol Williamsburg és Yorktown között helyezkedik el. A CIA titkos nyomdája McLean városban kapott helyet. A "CIA-akadémia" Rosslynban van. A CIA titkos, ám annál jobban felszerelt kórháza Alexandriában. Ezeken felül még további, körülbelül két tucat épület áll Virginiában a CIA fennhatósága alatt, de a főhadiszállás az egyetlen, amelynek helyét tábla és nyíl jelzi az autópályán, és nyilvános központjának hívószáma megtalálható a telefonkönyvben. A CIA léte és főhadiszállásának elhelyezkedése ugyanis nem titok – csak az, ami a háttérben zajlik.

A Watergate-ügy egyik következménye az a hosszú éveken át tartó vizsgálatsorozat lett, amely a CIA-t vette górcső alá. Ezen idő alatt a CIA-nak három igazgatója is volt: Richárd Helms, akit Nixon a Watergate miatt menesztett Teherán nagyköveti posztjára; James Schlesinger, aki mindössze öt hónapig állt az ügynökség élén; és William Colby, aki 1973. szeptember 5-én foglalta el az igazgatói széket. William Colby hivatali ideje éppen a vizsgálat idejére esett, így minden létező ügyben őt idézték a bizottság elé. Ő volt az az ember, aki a bizottság előtt bemutatott egy akkoriban nagyon modemnek számító, elemmel működő tűvető pisztolyt, amely harminc méterről volt képes mérgezett acélszilánkot juttatni egy ember testébe.

Természetesen William Colby nem lett áruló, nem maga döntött arról, hogy mit árul el, mennyire avarja be a bizottságot a CIA titkaiba. Az HAC kiadása kompromisszum volt. Szemet szúrt, felháborodást keltett, és ezért is volt jelentősége az információnak: mint a mágnes, vonzotta magához a figyelmet és elterelte egy s másról, melyek konkrét ügyek voltak, és sokkal nagyobb botrányt váltottak volna ki, mint egy orgyilkosságokra specializált részlegről szóló teoretikus jellegű "vallomás". Az HAC tehát közismert lett – mármint a neve, ez a három betű, más semmi. A többi vagy nem volt igaz, vagy már régen idejét múlta, mint például az a bizonyos "nagyon modern" hangtalan pisztoly.

Azután az HAC-t megszüntették. A CIA kijelentette, bejelentette, megígérte, és eltörölte.

HAC tehát nem létezik.

Ezek ellenére Richmondban van egy négy emeletes épülete, melyet dögunalmas kormányépületnek álcáztak, a bürokratikus 1 gépezet egyik kimondhatatlan nevű és meghatározhatatlan funkciójú hivatalának, ahová azokat teszik, akikkel valamilyen szempontból túl sok a gond. Afféle büntetőtábor, élvetemető a karrier szélére sodródó  hivatalnokok számára. Amikor egy titkosszolgálatnak fel kell oszlatnia egy számára nagyon fontos részleget vagy osztályt, akkor két módszerhez szokott folyamodni: az egyik módszer, hogy kitalál egy új nevet és a névváltozáson kívül minden marad a régiben (ez történt az MK-Ultra elme-kontroli projekttel is, amit eltávolítottak az HAC-ből és más néven, önálló részlegként folytatta tovább emberkísérleteit és folytatja mind a mai napig), a másik pedig, hogy elrejti, amit fel kellene számolnia, azaz megemeli titkossági besorolását. Ez utóbbi történt az HAC-vel.

A fekete színű Grand Cherokee terepjáró lelassított az HAC szürke betonépületét körülvevő udvar kapuja előtt. Az őrbódéból egyenruhás, az átlagnál jóval magasabb, langaléta fiatalember lépett ki, és a kocsihoz sétált.

A sofőr, egy sötétkék halszálkás öltönyt viselő, hallgatag férfi felmutatta a belépőkártyáját. Az őr közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye, közben jó alaposan megnézte a kocsi utasait. Két nő ült hátul, mindkettő szőke volt, egyikük rövid, fiús frizurát hordott, a másik hosszú haját a feje tetejére tűzte; elegáns kosztümöt viseltek. Ismerte őket, de nem adta jelét; az egész színjáték az utca emberének szólt. Bólintott, hátraarcot csinált, az őrbódéhoz sétált és intett a kollégájának, egy alaposan elhízott, szakállas, a feje tetején kopaszodó férfinak, aki éppen hamburgert evett, hogy nyithatja a kaput.

A kövér lenyelte a falatot, a kapu piros nyitógombjához fordult, de eközben egy hagymakarika kiesett a zsemléből az asztalra. Gyorsan felcsippentette, és bekapta. Rágni kezdte, közben a gomb felé nyúlt. Ezúttal egy paradicsomkarika hullott ki a hamburgerből. A langaléta őr felsóhajtott, elfordult és a fejét ingatta. A kövér gyorsan a szájába dobta a paradicsomot, és tenyérrel ráütött a piros gombra.

A kapu félrehúzódott. A sofőr sebességbe rakta a kocsit, és gyengén megnyomta a gázt. Ahogy áthaladt a kapun, egy pillanatra a langalétára vetette a tekintetét, aki bocsánatkérő arccal nézett vissza rá. A kövér nagyot harapott a hamburgerbe, a szája bal oldalán sárga mustárcsík, a jobb oldalán vörös kechupcsík folyt le. Letette a hamburgert a papírjára, fogott egy szalvétát, és letörölte a száját. A langaléta némán káromkodott. Megkocogtatta a bódé ablakát, és mutatta, hogy ideje lenne bezárni a kaput. A kövér rácsapott a gombra, a kapu megmozdult, és öt másodperccel később teljesen elzárta a bejáratot. Szerette azt a mozdulatot, ahogyan tenyérrel a piros gombra csap, csak azt sajnálta, hogy ritkán nyílik rá alkalma.

Mindketten professzionális CIA-ügynökök voltak, akiket álcázott objektumvédelemre képeztek ki. Az ilyen munkakörökre előszeretettel választottak vicces, vagy szerencsétlen külsejű embereket, mert ez is növelte az álca hitelességét.

A kövért Richie Lomaxnek hívták, negyvenhat éves volt, százhatvanöt centi magas, százkét kiló. A langalétának Don Fines volt a neve, huszonnyolc éves, százkilencvenöt centi magas, hetvenhét kilogramm testsúlyú, kölyökképű csontkollekció. Mindketten vicces és szerencsétlen figurák, mint Stan és Pan. Ám ez csak a látszat volt. A valóságban minden mozdulatuk alaposan meg volt koreografálva, és semmi sem kerülte el a figyelmüket. Lomax, fiatalabb és jóval vékonyabb korában dzsungelharcosként tevékenykedett az Amazonas vidékén és erre-arra Dél-Afrikában. Mestere volt a pisztolynak, és a rövidbotnak, melynek rendőri változata állandóan ott fityegett az oldalán. Ju-jitsuban öt dánt szerzett, a technikákat precíz és hosszadalmas munkával átértelmezte a maga sajátságos testalkatára. Fines a thai-boxban tett három éves kirándulása után a wing-chun kung-fu-ban mélyedt el. A CIA városi gerillaharcra képezte ki, majd specializálták álcázott objektumvédelemre. Ők ketten elég veszélyesek voltak, és ugyanakkor elég veszélytelennek látszottak ahhoz, hogy feltartóztassanak bármilyen utcai bandát, vagy elintézzenek két tucat felfegyverzett FBI-ügynököt vagy rendőrt, ugyan nem mintha ez lett volna a céljuk. Az HAC épületét egy fél kilométeres védelmi gyűrű vette körül, minden odavezető utat figyeltek éjjel-nappal. Lomax és Fines csak a legutolsó védelmi vonal voltak a három méter magas kerítés előtt.

A Grand Cherokee behajtott az épület belső udvarára. Az őrök bezárták mögötte a kaput. A belső udvar úgy volt kialakítva, hogy más épületből vagy toronyból ne lehessen megfigyelni, ami ott zajlik, plusz volt még egy nyitható-zárható teteje is, látszólag az eső és a meleg miatt, valójában azonban a tető egészen más célt szolgált. Az HAC csak nagyon ritkán lépett akcióba, évente egy-öt alkalommal, a fennmaradó időben az ügynökök tanultak, gyakorlatoztak, és merényleteket szimuláltak. A belső udvar néha részét alkotta ezeknek (Doreen itt készült fel a Moniz elleni merényletre).

Az HAC szervezetileg nyolc külön részre oszlik, melyek szervesen összekapcsolódnak egymással. Hat szekció és az Igazgatósági Tanács felett egyetlen szerv áll, amely összegez minden információt és meghoz minden olyan döntést, amely az egész szervezetre hatással van: ez a szerv egy személyből áll, az HAC igazgatójából. Az Igazgatói Tanács a szekciók parancsnokaiból áll, feladata az igazgató segítése. Az Igazgatói Tanács soha semmiről nem szavaz. A szekciók a következők: Biztonsági, Háttér, Megfigyelés, Elemzés, Álcázás és Műveleti Szekció.

A Biztonsági Szekció feladata az HAC főhadiszállásának védelme. A szekció két részre oszlik: Belbiztonsági Irodára, és Külbiztonsági Irodára. A Belbiztonsági Iroda a negyedik emeleten található, az igazgató irodája előtt (titkárnő helyett). Az irodának öt munkatársa van, ebből kettő állandóan az egy atom-tengeralattjáró műveleti Ś központjához hasonló, több tucat monitorral, számítógéppel és egyéb berendezéssel telepakolt helyiségben tartózkodik. Az HAC főhadiszállásának három szintje van a felszín alatt, a legalsó szinten található többek között a Külbiztonsági Iroda. Míg a belbiztonságiak kizárólag az épület védelmével foglalkoznak, a külbiztonságiak dolga az épület köré vont fél kilométer sugarú védelmi gyűrű fenntartása. Ez a biztonsági gyűrű a főhadiszállás környezetét tartja szemmel, figyel minden utat, házat, járművet, embert, és a légteret, különleges érzékelőivel pedig képes kiszúrni a fényképezőgépeket és a kamerákat. A Külbiztonsági Irodának tíz munkatársa van (Richie Lomax és Don Fines is közéjük tartozik).

A Háttér Szekció feladata: lehetővé tenni a szervezet működését. Három részre oszlik: Karbantartó és Szerviz Irodára, Kommunikációs Irodára és Logisztikai Irodára. A földszinten elhelyezkedő Karbantartó és Szerviz Iroda tizenkét munkatársa tartja karban a főhadiszállás épületét, az HAC valamennyi járművét, berendezési tárgyait és mindennemű felszerelését, továbbá javítja és rendszeresen teszteli ezeket. A Kommunikációs Iroda négy ügynökének dolga biztosítani a zavartalan, és a legmagasabb biztonsági követelményeknek megfelelő kommunikációt. Az iroda a negyediken található, az emelet közepén, egy vastag falú, kör alakú, ablaktalan helyiségben. A Logisztikai Iroda a második felszín alatti emeleten van, hét embere raktározza a szervezet teljes felszerelését és elszállítja a kívánt helyre, bárhová a Földön.

A Megfigyelés Szekció feladata: előzetes hírszerzés és a célpont aktuális megfigyelése. A CIA Felderítő Főigazgatóságának vagy Műveleti Főigazgatóságának főigazgatója javaslatot tehetnek a CIA igazgatójának egy adott személy likvidálására, de dönteni, avagy halálra jelölni valakit, csak a CIA igazgatójának és az Amerikai Egyesült Államok elnökének van joga, az HAC-t kizárólag ők vethetik be (tehát még Sonja sem). Mielőtt e két prominens férfiú halálra jelöl valakit, az illetőről rengeteg információ gyűlik össze a Felderítés Főigazgatóságon, melyeket – egy részüket legalábbis – átadják az HAC-nek. Az HAC csak azért végez megfigyelést a célpontról, hogy megfelelő információkkal rendelkezzen a merénylet kidolgozásához, az aktuális megfigyelés pedig akkor történik, amikor elkezdik előkészíteni a merényletet: ilyenkor a célpont helyzetéről másodpercre kész információkat küld a Megfigyelés Szekció a merénylet végrehajtóinak. A Megfigyelés Szekció két részből áll: Előzetes Hírszerzés Irodából és Közvetlen Megfigyelés Irodából. A teljes Megfigyelés Szekció az első emeleten kapott helyet. Az Előzetes Hírszerzés Iroda kémtechnika telepítését (mikrofonok, rejtett kamerák, jeladók), számítógépes kémkedést, széfek feltörését, levelek elfogását stb. végzi, a Közvetlen Megfigyelés Iroda ügynökei folyamatosan megfigyelik, lehallgatják és követik a célpontot, egészen a merénylet sikeres végrehajtásáig. Mindkét irodának tíz munkatársa van.

Az Elemzés Szekció feladata a merénylet megtervezése. Nem bomlik további részekre, de tíz munkatársa több terület specialistája. Elemzi és kiértékeli a célpontról szerzett összes információt, hang- és képanyagot, és amennyiben kértek légi- és űrfelderítést, a kapott fotókat is. Fordít, vagy fordításokat kér bármilyen nyelvről, kódokat tör fel, kriptogrammokat fejt meg.

Tevékenységének célja, hogy válaszokat találjon a merénylet kidolgozásakor felmerülő összes kérdésre. Az iroda a második felszín alatti emeleten kapott helyet. Felszereléséhez tartozik egy kódtörő szuperszámítógép.

Az Álcázás Szekció feladata: biztosítani az HAC ügynökeinek inkognitóját. A szekció nem oszlik további részekre, hat munkatársa végzi az összes feladatot.

Ruhákat terveznek és készítenek el, szabnak, alakítanak át, elmaszkíroznak embereket, ha szükséges, iratokat állítanak elő, hamis személyazonosságot, pénzt, bankszámlát biztosítanak a küldetést teljesítő ügynököknek. A küldetésre induló ügynököket itt tanítják be a szerepre, amit játszani fognak, ezért is található a szekció munkatársai között egy egykori színházi rendező. Hat műtermük a másodikon helyezkedik el.

A hatodik szekció a Műveleti Szekció, melynek feladata a merénylet végrehajtása. Irodája a harmadik felszín alatti szinten van. Egy-egy merényletben több ügynök is részt vesz, de a közvetlen végrehajtás mindig a Műveleti Szekció ügynökeinek feladata. Szintúgy nem oszlik fel további részlegekre, nyolc ügynöke más-más terület specialistája. Doreen a mesterlövész, Nickie a hidegfegyver-specialista, a további szakemberek közt van egy tűzszerész, egy pirotechnikus, egy csapdaszakértő, egy méreg-specialista, egy harcművészet-specialista, és egy betegség-specialista. A szekció parancsnoka: Sonja.

A fekete Cherokee előtt felemelkedett a földalatti garázs ajtaja. A sofőr gázt adott. Alig ment át a kapu alatt, az már zárult is vissza.

A hallgatag férfi (a Biztonsági Szekció Külbiztonsági Irodájának személyvédelmi specialistája) egy pillanatra megállt a lift előtt, hogy Nickie és Doreen kiszállhassanak, aztán tovább hajtott, hogy beálljon a terepjárónak fenntartott parkolóhelyre. Doreen és Nickie beléptek a liftbe. Doreen a negyedik emeleti gombot nyomta meg. Az ajtó hangtalanul zárult be előttük, a lift megindult felfelé.

– Otthon, édes otthon. – szólalt meg Nickie felsóhajtva. A lift megállt a negyediken. Az ajtó besiklott a falba.

Sonja már várta őket, ott állt a folyosón, a lift előtt. Mosolygott. A miniszoknyánál rövidebb, úgynevezett mikrominit és selyemblúzt viselt.

– Nos, lányok? Minden oké? – kérdezte.

– Persze. – válaszolt Doreen, Nickie csak bólintott egyet.

– Örülök, hogy végre itt vagytok. – mondta Sonja – Tetszett a jelentés.

Dicséretet kaptatok az elnöktől és a DCI-tól, és én is gratulálok. Nickie, öltözz át, aztán csinálj, amit akarsz délig. Aludj, futkározz az akadálypályán, úszkálj egyet, nekem mindegy.

– Oké. – tisztelgett Nickie.

– Hess. – mutatta Sonja, hogy menjen.

Nickie visszaszállt a liftbe és megnyomta az SL3-as gombot. Az ajtó becsukódott.

– Te gyere velem. – intett Sonja Doreennak és elindultak az igazgatói iroda felé.

– Mi az új parancs? – kérdezte Doreen.

– Kaptok egy szimulációt. – felelte Sonja – De majd csak a hét vége felé. Addig rutin-gyakorlatokkal múlatjuk az időt.

A Belbiztonsági Irodából a főhadiszállás minden folyosóját szemmel tartották.

James, az egyik éjszakás, a műveleti pult mögött ülve figyelte Sonja és Doreen közeledését. Amikor egy méterre voltak az iroda ajtajától, a távkapcsolóval kinyitotta az ajtót.

Sonja és Doreen besétáltak a félhomályos, kékesen derengő, ablaktalan terembe.

James odaintett Doreennak, Doreen biccentett felé. Bementek az igazgatói irodába, Sonja becsukta az ajtót maga után.

– Csüccs. – mutatott a kanapéra, ami az íróasztallal szemközt, a falnál állt.

Doreen leült, Sonja jókora íróasztala mögött foglalt helyet, párnázott forgószékében.

– Ha épp tudni akarod, van néhány infó Monizról. Ez a fickó kitalált egy újfajta pénzügyi rendszert, amivel elvileg nagymértékben csökkenteni lehet a rendőrségi korrupciót Kolumbiában, olymódon, hogy fizetés kiegészítést nyújt a rendőröknek, ami az alapfizetésük 50-200 százaléka. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy így tulajdonképpen Moniz fizetett volna minden rendőrt Kolumbiában, vagyis a korrupció nem tűnt volna el, csak az ő kezében koncentrálódott volna. Doreen elhúzta a száját.

– Ügyes. És mit akart üzenni?

– Meg akarta fenyegetni az Egyesült Államokat, mondván, hogy nincs jogunk a világ rendőrségét játszani, és bármi történjék is a határainkon túl, ahhoz semmi közünk. Be akart inteni a kormánynak. Nem tudjuk biztosan, de úgy véljük, nyílt fenyegetésre készült: ha még egyszer beavatkozunk egy idegen ország belügyeibe, meg fogjuk bánni.

– Inkább azt, ha nem. – mondta Doreen – Jobb eloltani a kis tüzeket, mint várni, amíg lángba borul az egész világ.

– Erről van szó! Olyan háború nincs, ami váratlanul robbanna ki. Kezdetben mindig volt egy kis tűz, amit senki sem akart igazán eloltani. És miután kitört a háború, tovább várakoztak, a háború pedig kiterjedt és egyre hatalmasabb lett. Nézd meg, 1933-ban, amikor Hitler hatalomra került, áldásos ténykedését azzal kezdte, hogy bevezette a fajsterilizációs törvényt. Ilyet épeszű ember nem csinál! A világ értelmesebbik részének azonnal ki kellett volna nyíratnia ezt az idiótát. Ehelyett azonban mit csináltak?

Vártak. Az egész úgynevezett civilizált világ csak bámulta, hogy mit csinálnak a nácik Németországban, és szépen kivárták, amíg felállítottak egy páratlan szervezettségű, gigantikus hadi gépezetet. És amikor '39-ben megszállták Lengyelországot, még akkor sem tettek semmit! Ha Hitler nem megy tovább, hanem marad Lengyelországban, senki nem támadta volna meg, senki a világon! Jöttek volna a diplomaták, ezek a bohócruhás seggfejek, és fehér asztal mellett elcseverésztek volna, amíg egy idegen megszálló erő tömegével irtja ki a lengyeleket. Az Egyesült Államoknak legkésőbb a Lengyelország elfoglalását követő napon hadat kellett volna üzennie a németeknek. Nem lett volna szabad megvárni Pearl Harbort! Ha '39-ben beugrunk a háborúba, évekkel előbb véget ért volna, ebben biztos lehetsz.

– Valóban jó lett volna likvidálni Hitlert, még az elején, de nem volt szabad beavatkozni Németország belügyeibe. – mondta Doreen – Az hadüzenettel ért volna fel. Az országhatárok sérthetetlensége...Sonja legyintett, mire Doreen abbahagyta.

– Nincsenek országhatárok, Doreen! Az országhatár csupán  nacionalista fikció. A háborúkat nem állították meg a térképre rajzolt vonalak meg kerítések

– A határok még Csernobil radioaktív felhőit sem állították meg! Semmit sem állítanak meg, ezen a bolygón minden globális, és amíg ezt nem fogják fel, addig semmi sem lesz rendben. Tudod, miért vannak háborúk? Mert bizonyos árucikkeket csak háború, illetve háborús fenyegetettség esetén lehet eladni. Nem a hangoztatott eszmék miatt harcolnak, nem a túlélés miatt, hanem egy-két ember bevételéért. Egészen addig nem lesz nukleáris háború, vagy biológiai háború, amíg ki nem találják, hogy ez hogyan érné meg anyagilag. Ha felfedeznek valami kegyetlenül drága eljárást, amivel sugármentesíteni lehet területeket, és megtalálják a módját az atomháború korlátozásának, akkor lesz atomháború. Figyeld csak meg!

Sonjának két hobbija volt: a hadtörténelem volt az egyik. Még csak véletlenül sem értett egyet semmiben a hivatalos történelmi állásponttal. Doreen szerette hallgatni Sonja fejtegetéseit, mert sokat lehetett tanulni belőlük, és mert addig sem tértek rá Sonja másik hobbijára.

– Amikor a nácik lerohanták Lengyelországot, azért nem ugrott nekik az egész világ, mert akkor még nem volt elég nagy a konfliktus? – kérdezte Doreen – Úgy értem, akkor még nem érte volna meg anyagilag?

– Ezt teljesen jól látod! – helyeselt Sonja – Akkor még nem volt annyira nagy a probléma, hogy az egyes országokban át kelljen állítani az ipart haditermelésre. Ott voltak a hadseregek, amik el tudták volna intézni az ügyet, de azok, akik a háború mögött álltak, úgy gondolták, hogy még sokkal több fegyvert és gyógyászati felszerelést is el lehetne eladni, ezért csináltak egy világháborút, ami a történelem legnagyobb üzleti vállalkozása.

Doreen elgondolkodva bólintott.

– És mi volna a megoldás? – kérdezte kisvártatva.

– Állandó, szüntelen éber figyelem. Tudni mindenről. És ha adódik valami, azonnal odavágni. Nem megvárni, amíg olyan hatalmas lesz, hogy be kell sorozni a gyerekeket és át kell cipelni egy hadsereget az óceán túlpartjára. Van olyan háború és van olyan béke, ami közül a háború a jobb. Nem mindig kifizetődő békésnek lenni. Nem az emberek nyugalma a legértékesebb kincs.

Doreen elnyomott egy ásítást. Sonja elmosolyodott.

– Milyen volt Kolumbia? – kérdezte. A jelentések valójában sohasem tartalmaztak mindent.

– Jó volt. – felelte Doreen.

– Nem volt egy bonyolult feladat, mi? – nevetett Sonja.

– Senki sem volt felkészülve ránk.

– Nem szoktak. Nagyon álmosak vagytok? Doreen megcsóválta a fejét.

– Nem mondanám. Az ásítás a két napos tétlenségnek szól.

– Akkor lubickoljatok egy kicsit a hordóban. Mit szólsz?

– Az jó. – mondta Doreen. Szerette a hordót.

A hordó egy tíz méter átmérőjű, harminc méter mély, henger alakú, vízzel töltött gyakorlómedence volt, ahol szabadmerülést és többféle búvárfelszereléssel való merülést gyakoroltak.

Sonja felemelte a házi telefon kagylóját és beütötte a Háttér Szekció karbantartó irodájának számát. A második bugás után kapta fel valaki.

– Háttér Szekció. Itt Josh. – szólt bele egy mély hangú férfi.

– Sonja. Készítsétek elő a hordót. Fél óra múlva kell. Három órát fogják használni.

– Értettem. Legyen biztonsági személyzet? – érdeklődött Josh.

A hordó veszélyes üzem, ezért a szabályzat kimondta, hogy mindig lennie kell legalább egy tapasztalt búvárnak a vízben, hogy segítsen a többieknek, ha szükséges. Ezt a szabályt fel lehetett függeszteni, ha a gyakorlók maguk is profi búvárok voltak.

– Nem kell. – Sonja letette a kagylót, aztán felnézett Doreenra. – Mehettek.

– Köszi. – Doreen felállt és az ajtó felé indult. Remélte, hogy Sonja nem áll fel, de felállt ő is. Megtorpant, szembefordult Sonjával.

Az HAC igazgatónője felvette az asztalról a notebook számítógépet, meg az előjegyzési naptárat, és átvitte a fal mellett álló, kisebbik asztalra. Kedve szottyant hódolni másik hobbijának.

Az íróasztal teteje teljesen üres lett. A Leszboszi Cápa az ajtó felőli, rövidebbik oldalán, felült az asztal tetejére. Doreen odament hozzá, Sonja kihúzta a hajából a csatot és szétrázta az aranyszőke fürtöket. Átkarolta, markolászni kezdte a fenekét, amit Fernando Sanchez rendőrőrmester és a néhai Salvador Eduardo hadnagy is úgy szeretett volna. Érzéki csókot lehelt Doreen ajkaira, aztán hanyatt feküdt az asztalon és elégedett mosollyal nézett fel.

– Netán nyújtsak be kérvényt két példányban?

Doreen tudta, mit kell tennie. Már sokszor csinálta, több százszor az elmúlt évek során. Lehúzta Sonja fekete, csipkés szegélyű selyembugyiját és a forgószék karfájára terítette. Sonja térdben behajlítva szétrakta a lábait, Doreen bebújt a gyönyörű combok közé, kinyújtotta a nyelvét, amennyire csak tudta, és bedugta az igazgatónő forró, nedves hüvelyébe.

Sonja felnevetett. Különös kapcsolatuk elején mindig vezényelt, hogy most így, most úgy, most erre, most arra, kicsit feljebb, kicsit lejjebb, erősebben, gyengédebben, de mostanra Doreent már nem kellett irányítani. Pontosan úgy csinálta, ahogyan Sonjának jó volt. Sonja olyan gyorsan és könnyen élvezett el, mint egy férfi, de akárhányszor képes volt az orgazmusra egymás után. Doreen pedig nyalta, ameddig csak akarta. Nem szerette csinálni, nem is volt leszbikus.

De nem mondhatott nemet. Az nagyon nem lett volna ajánlatos.

 

BABY BABY BÁR. PHILADELPHIA.

Szeptember 6. szerda 03 ára 23 perc

A sötétüvegű, fekete Mercedes Brabus 560 SEL luxusautó a bár bejárata előtt állt meg. A két beengedő ember nem küldte el, noha minden más kocsit tovább irányított, hogy máshol keressenek maguknak parkolóhelyet. Ismerték a rendszámot: KING X. A halkan duruzsoló motor leállt. A két beengedő ember a kocsihoz ment, egyikük a járda felőli, a másik az úttest felőli ajtókhoz lépett, és egyszerre nyitották ki mind a négy ajtót.

James, Sweety, Marky és Franky egyszerre szálltak ki, aztán a hátsó ülésről előbújt Terence is. Bőrcipőben, selyemnadrágban és selyemingben voltak, s annyi arany, smaragd, rubin és gyémánt ékszer volt rajtuk, hogy az fejenként egy kisebb kollekciót kitett volna. Nagy hangon üdvözölték egymást a beengedő emberekkel, aztán egyenest a bár főbejáratához sétáltak. Mire odaértek, az egyik beengedő ember már ott volt és szélesre tárta előttük az ajtót. Meredek lépcső vezetett le a bárba. A lépcsőt szándékosan építették viszonylag szűkre és boltívesre, hogy aki lesétál a tizennégy méter hosszú lépcsőn, úgy érezze, egy másik világba csöppent. Franky ment legelöl, a többiek szorosan a nyomában.

A lépcső alján kis előtérbe jutottak, ahol négy beengedő ember fogadta a vendégeket, vagy küldte él őket. A szépen díszített, kétszárnyas ajtó kitárult Franky-ék előtt. A zene megütötte a fülüket. Nem bömbölt ugyan, hogy az asztaloknál lehessen beszélgetni, de a vendégek csak akkor értették egymás szavát, ha közel hajoltak egymáshoz, ami fokozta a hely intimitását. A bár olyan volt, mint egy labirintus, kisebb-nagyobb boxokkal, egy kisebb, és egy nagyobb táncparkettel, és eldugott szobákkal, ahol az idejárok szerint izgalmas dolgokat lehetett csinálni, a szextől kezdve, a szerencsejátékokon át a nem éppen legális üzletek megkötéséig.

Az első bárpult mögött három nő szolgálta ki a vendégeket, mindhárman szőkék voltak, és valóságos bombázók. Franky odament a pulthoz és odaintette a legközelebb álló pultoslányt. A nő elmosolyodott, ahogy meglátta és odalibbent hozzá. Franky áthajolt a pulton, megragadta a nőt a tarkójánál fogva, és lesmárolta.

Amikor elengedte, a másik pultoslány is oda akart menni hozzá, hogy smároljon vele, de Franky akkor úgy döntött, hogy ma azt játssza, hogy beképzelt, aki senkit sem ismer meg. Eltávolodott a pulttól, és arrogáns arckifejezést öltött magára.

– Hé, hé, Franky! – kiabált utána a pultoslány, aki nem kapott csókot.

Franky még egy legyintésre sem méltatta.

– Hé, csajok! – kiáltott Sweety – Na ki jön a papához?

– Sweety! – a hozzá közelebb álló pultoslány a nyakába borult és vadul csókolni kezdte.

Marky és Terence üdvözöltek néhány ismerőst az asztaloknál. Jamesnek egész úton vizelnie kellett, így első útja a férfivécébe vezetett. Fütyörészve lépett be. Egy húsz év körüli fickó volt bent, a falra szerelt csészék egyikénél állt.

James megállt mellette, és lehúzta a nadrágja cipzárát. Közben feltűnő pillantást vetett a mellette álló fickó nemi szervére.

Elnevette magát.

– Kisfiúkuki, he?

A fickó próbált úgy tenni, mintha James ott sem lenne.

– Voltál már nővel? – kérdezte James gúnyosan mosolyogva – És élvezte a bula?

– Igen? – megrázta a fejét – Hazudott. Nincs olyan bula a világon, ha már elmúlt tizenkét éves, aki el tudna élvezni húsz centi alatt.

Aztán elővette a péniszét és büszkén odamutatta a fickónak, hogy lássa, mekkora.

Franky csak ment előre táncolva az asztalok és boxok mellett. Énekelte is a számot, és közben igyekezett arrogáns képet vágni. Többen is odaszóltak neki, néhányan elé álltak, kezet nyújtottak, köszöntek neki, de ügyet sem vetett rájuk.

Átment a leghátsó termen is, és eltűnt a "Vendégeknek belépni tilos" feliratú ajtó mögött. Egy raktár volt itt, főként székeket és asztalokat tároltak.

Énekelgetve, táncolva keresztülment a raktáron.

Egy ajtóhoz ért, két nagydarab fickó állt előtte. UZI géppisztoly volt a vállukra vetve.

– Á, Franky, cimbora! – köszönt az egyik vigyorogva és a tenyerét tartotta, hogy Franky belecsapjon.

De Franky nem csapott.

– Hogy s mint, öreg haver! – tárta szét a karját a másik, hogy megölelje, de Franky nem volt ölelgetős hangulatában.

Franky elment közöttük, kinyitotta az ajtót és belépett a füstös kis szobába.

– Hát ez meg? – kérdezte az a fickó, aki a tenyerét tartotta. A másik nevetett.

– Totál állat ez a csávó! – mondta – Most azt játssza, hogy gizda!

– Neki azt nem kell játszani!

– A' már igaz! – vágta rá a másik – Már ilyennek született a fazon.

Bent a szobában kártyacsata folyt, öten pókereztek, mindegyikük ölében lenge öltözetű, nagyhajú, harisnyakötős cicababa ült, az asztalon minden férfi előtt jókora köteg bankjegy és hatalmas, krómozott Desert Eagle pisztoly hevert, jelezvén, hogy itt nagymenők játszanak.

– Na mi van, faszfej? – kérdezte az egyik, hátranyalt hajú, még Franky-nél is nagyobb darab fickó.

– Anyádat, Chikko! – vetette oda Franky köszönésképpen.

– Mi kéne, ha vóna? – kérdezte Chikko.

Az egyik cicababa megpróbált Franky lába közé nyúlni, de Franky hátra lépett. Ha mást játszik, nem lépett volna hátra.

– Hóra vágyom, ebben a kurva melegben. – mondta flegmán.

– Ja, hó az van. – Chikko rámutatott az egyik emberére és csettintett – Adj neki, amennyit kér.

A fickó, akinek Chikko a parancsot adta, összecsukta a kezében tartott lapokat, de nem az asztalra tette, hanem az ingzsebébe.

– Menj anyádba, Cobra! – csattant fel Chikko – Na nehogy má' megbízzál bennünk, haver!

– Jól van, na. – mondta Cobra. Letolta magáról a cicababát és felállt. – Na mennyi kéne? – nézett Franky-re.

– Egy egész hóvihar. – mondta Franky.

Cobra összeráncolta a homlokát és széttárta a karját, amin mind az öt cicababa vihogni kezdett.

– Beszélj érthetően, haver! Kissé konkrétabban, ha kérhetem. Na mennyi kell, baszd meg?

A cicababa, aki az előbb még Cobra ölében ült, odadörgölőzött Franky-hez.

– Oh, Franky, úgy vágyom a nagy dákódra!

– Kuss. – vetette oda Franky és odébb lökte a nőt.

– Hé! – a cicababa elfintorodott – Mit csinálsz, te?

Cobra vadul a cicababa szemébe nézett.

– Pofádat befogod! – mordult rá.

– Jó, jó! – mondta a cicababa – Oké! Nem kell rögtön idegeskedni! Kérsz valami fincsi italt?

– Jól van, egy tequila jöhet. Na szedd a virgácsaidat!

– Már megyek is, te vadember! – a nő az ajtó felé indult, amikor elment Cobra és Franky között, durván megragadta a nadrágon keresztül Cobra nemi szervét.

Cobra lekent neki egy pofont.

– Nem adtam rá engedélyt, hogy hozzám érjél, baszd meg! Adtam rá engedélyt? Adtam rá engedélyt, baszd meg? – üvöltötte.

– Jó, jó! Nem kell rögtön itten ilyen erősfiúnak lenni! – nyávogott a nő.

– Takarodj a picsába!

– Oké, oké! – a nő kiment a szobából.

– Na, most mondd, haver. – nézett Cobra megint Franky szemébe – Mennyi kell? De ne állj nekem elő ilyen faszságokkal, hogy "egész hóvihar"! A számot mondjad.

– Harminc adag. – mondta Franky. Az ingje felső zsebéből ropogós, vékony, kétrét hajtott bankjegyköteget szedett elő, amely arany csíptetővel volt összefogva.

Feldobta az asztalra.

Chikko a pénzért nyúlt. Nem számolta meg, és nem adta vissza az arany csíptetőt. Semmiség volt. A köteget odaadta az ölében ülő cicababának, aki felállt és a pénzt egy táskába dugta, majd visszaült Chikko ölébe.

Cobra egy nagy sporttáskából harminc kis zacskót számolt ki egy üres bonbonos dobozba. A zacskókban heroin volt. Cobra egy befőttes gumit húzott a dobozra, hogy ne nyíljon fel a teteje, mert a harminc kis zacskó majd szétfeszítette a dobozt.

– Hé! – szólt oda Chikko Franky-nek – Most pénteken lesz a buli, az a... elsős köszöntő babazsúr, vagy mi a faszom. Arra mennyi kell?

Franky megrántotta a vállát, miközben átvette a bonbonos dobozt Cobrától.

– Legyen száz adag. – mondta.

– Mikor jössz be érte?

– Csütörtökön. Beugrom valamikor.

– Oké, itt lesz az áru.

– Még szép.

– Száz adag hóból már hóembert is lehet építeni, – jegyezte meg Cobra, visszaülve a helyére. Úgy vigyorgott, mint aki biztos benne, hogy ez a világ egyik legjobb poénja.

Ehhez képest csak az egyik cicababa nevetett.

– Menjetek a kurva anyátokba! – csattant fel Cobra – Egy rakás, nulla humorérzékkel megbaszott faszkalap!

– Na jó – Franky megrántotta a vállát –, itt voltam. – kiment az ajtón.

– Ez a hülye, rohadt kis tetű nem ér... – hadarta Cobra, de Franky bevágta maga után az ajtót, így a folytatást már nem hallotta.

Elsétált a két őr között és fütyörészve, a bonbonos dobozt a hóna alá szorítva elindult a raktár kijárata felé, vissza a bárba.

3.BAUMANT STREET. PHILADELPHIA.

Szeptember 6. szerda 14 óra 03 perc

Christine és Cory az egyetemről tartottak a kollégium felé. Cory a hátsó ülésen terpeszkedett, a lábait feltette a volán melletti ülés támlájára. Éppen Franky-ékről folyt a szó.

– Mind az öten valami eszméletlenül jó pasik, – jelentette ki Cory.

– Ami igaz, az igaz. – mondta Christine mosolyogva – A bőség zavara.

Egész kedden nem történt semmi említésre méltó. Egyetlen egyszer futottak össze Franky-ékkel: az egyetem birtokának kapujában. Franky-ék épp akkor jöttek, amikor Christine és Cory mentek haza. Csak odaköszöntek egymásnak, mosolyogtak egy sort. Nem volt valami nagy ügy, mégis egész nap boldogok voltak tőle. A kopasz és társai bandának színét sem látták egész nap, a harmadik óra utáni szünetben találgatták is, hogy vajon járnak-e még a Watsonra, vagy kiiratkoztak.

Ez utóbbit nem bánták volna, de legnagyobb bánatukra ma megint feltűntek. Igaz, nagy ívben elkerülték mindkettőjüket.

– De mégis, ha választanod kéne, kit választanál? – kérdezte Cory ábrándozva.

– Nem tudom. – vágta rá Christine, de azért elgondolkodott rajta.

– Én azt hiszem, Sweety-t. – mondta Cory – Olyan édes! Imádom azt a szélfútta gesztenyebarna haját!

Cory hétfő óta egy kicsit megváltozott. Seszínű, hátközépig érő hullámos haja vállig érő szőke lett, eperszín rúzst használt, enyhe festéket a szeme körül, és világos, gyárilag fakó, bő farmerre cserélte barna kordbársony nadrágját, ami sehogy se illett hozzá. Színes sportcipőt vett, barna, belebújós cipője helyett, és ízléstelen, rózsaszín blúzát a ruhásszekrény aljára dugta, s helyette tarka pólóba bújt. Koravén huszonhatnak látszó csaj helyett, fiatal tizennyolc éves lett. Amikor kedd délután a fodrásznál kihidrogénezték a haját, és meglátta, milyen lett, borzasztóan megijedt. Úgy érezte, az a lány ott a tükörben már nem ő. Alig mert kimenni az utcára. Aztán másnap alig mert bemenni az egyetemre, azt hitte, minden ember őt nézi, és rosszalja, hogy ennyit változott. Még mindig elég bizonytalannak érezte magát a számára furcsa ruhák és a még furcsább szőke haj miatt.

– Nem túl izmosak? – szólt hátra Christine.

– Nem! – csóválta a fejét Cory határozottan – Egy férfinak ilyennek kell lennie. Egy férfinak legyen legalább másfélszer olyan széles a válla, mint a nőjének. Az úgy jó.

– Á! Engem nem érdekel annyira az izom. – mondta Christine – A legtöbb kigyúrt izompacsirta csak egy papírmasé figura. Hogy őszinte legyek, az összes izompacsirta, akit eddig volt szerencsétlenségem megismerni, az volt. Bár, úgy vélem, ez Franky-re és a barátaira nem áll.

– Szerintem se. De ha választanom kéne egy csodálatos egyéniségű fiú, és egy szupertestű férfi között, aki egy nulla minden egyéb tekintetben, akkor én őt választanám. Oké, oké, tudom, mit akarsz mondani, de nekem még sohasem volt olyan igazi... igazi szép fiúm, és... megőrülök, annyira vágyom rá, hogy legyen! Egy jó magas, izmos, szép arcú pasi, aki jól el van eresztve. – Cory előrenyúlt, és megpöckölte Christine egyik tincsét – Ugye tudod, mire gondolok, kedves barátnőm? – kérdezte sejtelmes mosollyal és ragyogó szemekkel.

Christine nem válaszolt, csak elmosolyodott.

– És a korkülönbség? – szólt hátra – Négy évvel felettünk járnak, nem zavar?

– A legkevésbé sem! – vágta rá Cory – Utálom a hülye kis taknyos kölyköket, és már megbocsáss, de egy tizennyolc éves fiú még az. De Sweety, meg Terence, meg Franky, meg Marky és James, ők egészen mások, mert csak rájuk nézel, és tudod, hogy érettek. És az érettség nagyon szexi.

Christine nevetett.

– Talán egyszer majd megértem a nagymamámat, aki még most is szerelmes Paul Newmanbe. – mondta.

Ezen Cory is nevetett.

– És mit szól ehhez a nagypapád? – kérdezte.

– Semmit. – vonta meg a vállát Christine – Ő meg Marilyn Monroe-ba szerelmes.

Cory a fejét ingatva nevetett.

– Furcsa egy család.

– Nem is hinnéd.

Cory inkább nem szeretett volna kitérni a saját családjára, mert nem akarta összehasonlítani Christine családjával. Úgy gondolta, ők biztosan nagyon sikeresek, mert mindannyian jól néznek ki.

– Nem értem, mit esznek annyira ezen a Marilyn Monroe-n. – szólalt meg – Szerintem nem volt olyan nagy szám. Elég idétlenül tudott kinézni.

– Ezt csak a korabeli öltözködési és frizuradivat miatt mondod. Akkoriban Marilyn volt a legdivatosabb nő az egész világon! Mint manapság Madonna, Janet vagy Naomi Campbell. Egyébként Marilynnek vannak olyan fotói, amiken olyan ruhákat visel és olyan a frizuja, hogy azok mai szemmel nézve is elmennének, és azokon a képeken jól látszik, hogy ha ma lenne huszonéves, ma is ugyanolyan hatással lenne a férfiakra, mint régen. Borzasztóan nőies volt és nagyon tudott viselkedni.

Cory arra gondolt, milyen lenne, ha nagy sztár lenne, mondjuk énekesnő, és mindenki csak őt imádná. Kislány korában énektanárhoz járt, és azt mondták, tehetséges. Talán újra kellene kezdeni az éneket. Azért hagyta abba, mert úgy gondolta, senki sem figyelne oda a hangjára, mert nem egy kimondott szépség.

Valaki rájuk dudált hátulról. ,

Cory levette a lábát az ülés támlájáról és hátrafordult. Christine a tükröt nézte. Cory gyorsan elkapta a fejét, és odahajolt Christine-hez. A kocsi mögöttük újra dudált.

– Jézusom, ezek ők! – hadarta Cory fojtott hangon. Christine a tükröt nézte.

Igen, ez a Lamborghini terepjáró volt. Szaporábban vert a szíve. Mosolyogva állapította meg, hogy ez az öt fiú neki sem közömbös. A dzsip begyorsított és melléjük húzott. Csak Franky ült benne.

– Húzódj le! – kiabált át Franky a kocsiból – Christine, állj félre! Légy szíves! Beszélnünk kell!

Christine bólintott, hogy oké. Lelassított, keresett egy helyet, ahol félre állhatna a járdára.

– Jézusom! Jézusom! – mondogatta Cory idegesen. Úgy érezte, ha Franky azt mondja most neki, hogy Sweety járni akar vele, itt helyben elájul.

A Lamborghini a Bogár előtt állt fel az útpadkára. Franky sportosan kiugrott. Mosolyogva indult feléjük. Christine borzasztóan vonzónak találta. Észrevette, hogy két nő alaposan megnézi magának, de Franky ügyet sem vetett rájuk.

– Sziasztok! – köszönt Franky három méterről.

– Hello! – köszöntek vissza egyszerre.

– Hol voltatok ma egész nap? – kérdezte Christine – Színeteket se láttuk. Csak nem lógtok? – Christine olyan arcot vágott, hogy Franky tudja, hogy csak ugratja.

Franky nevetett, kivillantva hibátlan fogsorát. Leguggolt a Bogár ajtaja előtt, és felkönyökölt rá.

– Nem, nem lógunk. – mondta – Hadd adjak egy nagyon jó tanácsot. Annyit kell tanulni, és olyan fokon kell tudni az anyagot, amit még a Harvardon és a Yale-en sem követelnek meg. A legtöbben lemorzsolódnak, a felvételt nyert diákoknak csak a fele jut el másodikig. Megbuknak a vizsgákon. És csak egy kis részük azért, mert túlságosan hülye. A legtöbben évközben belefulladnak a tanulásba, annyi házi feladatot kapnak, hogy ha hajnalig tanulnak, akkor sem tudják elkészíteni másnapra.

Christine kezdett megijedni.

– De miért adnak fel ennyi házit? Mi értelme van? – kérdezte.

– Tesztelik a diákok éberségét. Elsőben megtanítják a teljes tananyagot, az összes többi évben csak ismétlés és gyakorlás folyik, és a tanultak újabb és újabb aspektusból való megvizsgálása és alkalmazása. Ez nem olyan, mint a hosszútávfutás, hanem inkább a rövidtávfutásra hasonlít. Ha tartalékolsz az elején, veszítesz. – Franky elmosolyodott – Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nem lógtunk. Ha tanulsz az elején, minden év egyre könnyebb. Ha az elején nem tanulsz, akkor egyre nehezebb. Tudjátok, nagyon sok kötelességünk van, korrepetálunk néhány diákot, akik azt hitték, a Watson a maratonhoz hasonlít és tartalékoltak az elején, továbbá mind az öten versenyszerűen evezünk, én vagyok az evezősök csapatkapitánya, meg aztán itt van még az egyetem is. Úgyhogy az alvásra sosem marad elég időnk. De mivel ötödévesek vagyunk, és mert megnyertünk jó pár versenyt, jogunk van késni, vagy hiányozni. Ezért ma reggel, amikor olyan álmosak voltunk, hogy alig láttunk, úgy határoztunk, hogy inkább alszunk egyet.

Már muszáj volt.

– Ne hajtsátok magatokat ennyire. – mondta Christine – Veszélyes lehet.

– Már mi is ezen gondolkodunk.

– Egyébként miért állítottál le minket, mint valami rendőr?

Franky mosolyra húzta a száját. Tetszett neki ez a "mint valami rendőr"-dolog.

– Lesz egy elsős köszöntő buli pénteken este. Azt szeretném, ha eljönnétek.

– Oké. – vágta rá Cory.

– Hát... nem is tudom. – vacillált Christine – Nem nagyon szeretem a bulikat. Összejön egy rakásra való ribanc, meg kemény-fiú, az emberek öntik magukba az alkoholt, meg drogoznak.

– Nem, nem, nem, ez egy egészen másfajta buli. – tiltakozott Franky – Mi rendezzük, mi öten. Minden évben csinálunk egy ilyen bulit, ahol összejövünk az elsősökkel. Nincs drog, se alkohol, se ribancok. Csak ismerkedünk, dumálunk. Aki akar, az táncolhat is. A gazdasági életben a Watsonosok valami egészen különleges mentalitást képviselnek, és minél többen vagyunk, annál jobb lesz mindenkinek. Igazából ez egy baromi furcsa suli, elkel hozzá egy használati utasítás.

Christine elmosolyodott. Egyre jobban tetszett neki Franky.

– Oké. – mondta – így már egészen más.

– Ennek örülök. Köszönöm. – Franky felegyenesedett – Egyébként hol van Cory?

Cory és Christine megdermedtek. Aztán Cory lebukott az ülések közé. Nem tudta eldönteni, mi lenne a helyes, ha nevetne boldogan, vagy ha sírna szomorúan.

Franky nem ismerte fel!

Persze, Franky felismerte. De tudta, hogy mennyire igyekszik változni, és azért igyekezett jó lenni Cory-hoz, mert tudta, hogy rajta keresztül Christine-hez jut közelebb.

– De hát... Ő Cory. – mutatott hátra Christine. Franky megdöbbent.

– Tényleg? – nézett nagy szemekkel. Aztán hátra szólt – Hé, Cory, gyere csak fel, hadd nézzelek meg! Hallod? Hadd lássalak.

– Inkább ne. – dünnyögte Cory az ülések mögé rejtőzve.

– Na, Cory, ne csináld már! – Christine hátranyúlt és megmarkolta a haját, és gyengéden meghúzta, hogy felegyenesedjen.

– Cory, gyere, hadd lássalak. – kérlelte Franky – Nagyon jól áll neked a változás. – Franky nevetni kezdett – Olyan vagy, mint egy kaméleon. Veszélyes vagy, tudod?

Cory alig tudta elhinni, hogy Franky ezt mondta. Ez majdnem olyan, mintha nyíltan azt mondta volna, hogy jól néz ki és tetszik neki. Visszaült a hátsó ülésre.

– Nagyon jól áll a szőke. – mondta Franky – Megy az arcbőröd színéhez.

Cory és Christine összenéztek.

– Pontosan, hajszál pontosan ugyanezt mondtam neked, emlékszel? – szegezte Christine Cory-nak a kérdést.

Cory az ülés támlájára hajtotta a fejét, és nevetni kezdett. Úgy érezte, olyan ez, mint egy varázslat.

NEGYEDIK FEJEZET

 1.

 

HARTMAN-HÁZ, HILLY GROVE. PHILADELPHIA.

Szeptember 7. csütörtök 13 óra 25 perc

Hillary Charlestone, angol származású arisztokrata hölgy 1922-ben egy tölgyfaligetet hozott létre a Delaware-folyó partján, hogy az árva gyerekeknek legyen hol játszaniuk, innen a Hilly Grove (Hilly Liget) elnevezés. A liget túlságosan szép volt, így már az 1950-es évek elején, alig hat évvel Hillary Charlestone halála után, az örökösei eladták a földet, amit azonnal felparcelláztak és házakat építettek rajta. Hilly Grove csendes hely, tömegközlekedési járművek, teherautók és kamionok nem járhatnak erre, és padok sincsenek, ahol a sétálók megpihenhetnének.

Négy évvel ezelőtt, július végén, több, mint egy hónappal azt megelőzően, hogy Franky, Sweety, Marky, James és Terence elkezdték tanulmányaikat a Watson Egyetemen, Philadelphiába költöztek, és mindannyian házat vásároltak maguknak.

Franky vett egy három emeletes házat a Delaware-folyótól kétszáz méterre, a Hilly Grove keleti részén. A 9-es számú ház volt a legnagyobb a téren, a kétezer négyzetméteres telket, melyen a ház állt, két méter magas drótkerítés vette körül. A kerítésen belül az egész terület le volt betonozva, a kerítés mögött keskeny erdősáv húzódott, le egészen a folyóig. Az udvar kovácsoltvas kapuja mindig nyitva állt, mert Franky-ék mindenhová kocsival jártak, és nem akartak a kapu nyitásával és zárásával bajlódni. A Franky által vásárolt ház már az első év végére afféle közös lakhellyé vált, lassan az egész társaság odaszokott. Mind a mai napig megvolt a többi ház is, de már senki nem törődött velük.

Franky házában minden emeletnek más-más funkciót adtak: a földszint a semleges szint, itt található a konyha, az ebédlő, az italraktár, a moziszoba és a konditerem, az elsőn tartják a bulikat, a másodikat csak szexre használják, a harmadik pedig a személyes lakrészük, aminek vastag fém ajtaja mindig zárva van, még akkor is, ha nincs senki rajtuk kívül a házban. Fürdőszoba, vécé és effélék minden szinten volt néhány. A pincét majdnem teljes egészében a garázs foglalta el, ahol eklektikus elrendezésben sorakoztak a túra-és versenymotorok, a terepjárók, sportkocsik és luxus szedánok. A padlás túl kicsi volt ahhoz, hogy lakni lehessen benne, de limlomok tárolására éppen megfelelt.

James fütyörészve rántottát készített. Köntös volt rajta, ettől valahogy nagyon elegánsnak érezte magát. Mezítláb állt a kövön, élvezte a kő hűvösséget. Az odakészített tálkából egy marék gombát dobott a serpenyőbe. Tovább fütyörészett.

Rájött, hogy fogalma sincs, mi is ennek a számnak a szövege, vagy hogy ki adja elő, vagy hogy mi a címe. Fütyülte tovább, és az emlékezetében kutatott.

Terence még aludt. Fenn a harmadikon, a saját szobájában, a saját ágyában. És egyedül. A harmadikra sohasem engedtek fel senkit. Ritkán aludtak ott fent, mert rendkívül ritkán fordult elő, hogy nem volt nő a házban, de ha felmentek, oda nem mehetett velük senki. Ez szabály volt, szentírás. Az elmúlt években egyetlen egyszer sem szegték meg.

Marky a konditeremben edzett. Egy szál rövidnadrágban állt a tükörfal előtt, és nézte, mint ugrálnak vaskos izomkötegei. Kétkezes bicepsz-gyakorlatokat végzett franciarúddal, ötven kilóval. Úgy gondolta, fantasztikus izomzata van. Kicsit el is fordult, hogy más szögben is láthassa magát a tükörben. Végignézett izmos mellkasán, lapos hasán, vékony derekán, s fejlett hátizmain, melyek nagyon deltássá tették az alakját. Felsőteste csupasz volt, hogy jobban látszódjanak kidolgozott izmai, ezzel szemben vaskos combjait és erős vádliját sűrű szőrzet borította, hogy hangsúlyozza férfiasságát. Százkilencven centi magas, száztíz kiló csupa izom. Mindene nagyobb volt az átlagnál, a testméretein kívül az IQ-ja is és a bankbetétje is. Elragadtatottan nézett végig a testén. Ki ne akarna egy ilyen férfit?, kérdezte magában.

Franky és Sweety a másodikon három lánnyal közösültek. Nem volt igazi szeretkezés, inkább csak egyfajta maszturbáció, amihez azért használtak másokat, mert az önkielégítést rangon alulinak érezték. Az egyik lány, aki éppen Franky alatt sóhajtozott és vonaglott, elsős volt, Melindának hívták, és Christine-nel járt egy osztályba. Igazi szajha volt, már tizennégy éves kora óta szexszel egyengette az útját, lefeküdt bárkivel, akitől valami hasznot remélt cserébe. Négy évvel ezelőtt jött az ötlet: a történelem tanára év vége előtt azt mondta neki, hogy ha benyúlhat a bugyijába, átengedi. Melinda úgy gondolta, mi van abban, ha benyúl, úgyhogy megengedte. A tanár benyúlt, ő meg nem bukott meg.

És azóta nem volt megállás: lefeküdt tanárokkal, diákokkal, diákok szüleivel, vagy bátyjaival, szinte válogatás nélkül bárkivel, akitől számított valamire.

Franky-től például pénzt várt, drága ruhákat, esetleg egy kocsit. Franky-ben persze fel sem merült, hogy a lány – a "kis kurva", ahogyan nevezte a háta mögött – több legyen neki, mint szexuális segédeszköz.

James elkészült a rántottával. A serpenyőből egy tányérra csúsztatta, a tányért feltette a konyhaasztalra. Az asztallal szemben laptévé függött a falon, videó volt hozzá kapcsolva. Lent a földön, a videó körül néhány pornófilm hevert, kiválasztotta az egyiket, és bedugta a videóba. Leült az asztal mögé, fogta a távirányítót, és bekapcsolta a tévét meg a videót.

Egy nő alszik az ágyban, egyedül. Harisnyakötő és magas sarkú cipő van rajta, semmi más. Aztán felébred, kikászálódik az ágyból és átmegy a nappali szobába.

Próbálja bekapcsolni a tévét, de nem sikerül. Hívja a tévészerelőt. Snitt. A tévészerelő megérkezik, farmert és pólót visel, borostás, hosszú haját lófarokban hordja. A nő ugyanúgy van öltözve, mint korábban, de most már van rajta egy szoknya is, ami olyan kicsi, hogy a combja közepéig sem ér, és egy apró, szűk felső, amely épp csak a melleit takarja. A tévészerelő megkérdezi, mi a baj. A nő bekíséri a nappaliba, odamegy a tévéhez és megpróbálja bekapcsolni, de nem sikerül. Ahogyan előrehajol, látszik rajta, hogy nincs bugyija.

James elvigyorodott.

– Na, itt mindjárt lesz bang-bang! – jelentette ki, és teletömte a száját gombásrántottával.

A tévészerelő kibontja a haját, mert így jobban tud dolgozni. A nő erre odamegy hozzá, letérdel elé, lehúzza a cipzárját, kiveszi a péniszét és szopni kezdi. A tévészerelő csodálkozik ezen a "váratlan" fordulaton, de aztán elégedetten mosolyog.

James hangosan, tele szájjal nevetett.

Terence felébredt. Ébredés után mindig teljesen használhatatlan volt. Heroin nélkül aggastyánnak érezte magát. Utálta az ébredést, mert ilyenkor furcsa gondolatai támadtak. Furcsa gondolatok az unalomról és a hiábavalóságról. Úgy érezte, ha nem tudná valamivel elnyomni ezeket a gondolatokat, estére megbolondulna. Mindene megvolt, egész életében mindig mindent megkapott, méghozzá azonnal. Nem voltak náci elképzelései, sosem nevezte magát árjának, egyszerűen csak úgy érezte, felsőbbrendű az átlagemberhez képest.

Ennek jeleit szerencsés genetikai adottságaiban, személyiségében és abban a hatalmas vagyonban találta meg, amibe beleszületett.

Tulajdonképpen az egész élete arról szólt, hogy elűzze az unalmát. Mindent megpróbált, egyre-másra lépte át a határokat, hogy izgalomhoz jusson és ne érezze az unalmat. Tizenkét éves korában vesztette el a szüzességét, és azóta annyi szex volt az életében, hogy el sem tudta képzelni, hány orgazmusa volt már és hány lánnyal meg nővel volt együtt. Huszonkét éves volt, és mostanra több száz nővel létesített nemi kapcsolatot. Még maga előtt is félt bevallani, de kezdte határozottan unni a szexet. Mindig ugyanolyan volt. Csókolóztak, aztán levetkőztek, a lány tátott szájjal bámulta a méretét, aztán kezelésbe vette a melleit, aztán a csiklóját, a lány a péniszét, aztán belehatolt, előbb a hüvelyébe, aztán a végbelébe, és végül elélvezett, rá a lány arcára vagy mellére. Mindig ugyanolyan, a mozdulatai egyre gépiesebbeké váltak, ahogyan szétkapcsolta a melltartókat, ahogyan lehúzta a bugyikat, ahogyan rábukott a mellbimbókra, ahogyan rápillantott a csiklókra. Ha nem volt belőve, már fel sem tudott izgulni. Férfira nem vágyott, gyerekre sem, hullagyalázásra sem, a szado-mazohizmust kipróbálta, de röhejesnek találta. Aztán egy nap egy nő nem akart vele lefeküdni, ettől nagyon bevadult és megerőszakolta. Az feldobta. Már rég nem volt annyira felizgulva, mint akkor. Azóta több nőt is megerőszakolt, de már ez is kezdett unalmassá válni.

Egy időben rengeteget verekedett, ő is, meg Franky-ék is, akikkel gyerekkori barátok voltak. Sokáig paintballoztak, aztán ejtőernyőztek egy ideig, meg gumikötéllel a bokájukon ugrottak le hidak és daruk tetejéről. De már ez is unalmas volt. Búvárkodtak is, hegyet és sziklát másztak, még cápára is vadásztak. De minden csak egy darabig volt izgalmas. Kiégtek. Már csak a drog és az őrület hozta őket lázba.

Marky befejezte az edzést. Az izmai be voltak durranva. Ledobta a rövidnadrágját és beállt a zuhany alá, ami az edzőteremhez tartozó öltözőből nyílt. Azon törte a fejét, hogy ki most a legjobb nő az egyetemen. Az az új csaj. Christine-re gondolt, de nem jutott eszébe a neve Ritka szép példány. Látta maga előtt Christine tanácstalan arcát, ahogyan meglátja azt a hatalmas dolgot, ami a lába között fityeg, és azt kérdi: "Mit csináljak ezzel a szörnnyel? Hogy fog ez belém férni?"

A Watsonon volt egy-két nagyon jó nő, akik közül Christine volt a legizgalmasabb. Persze, csak akkor találta annak, ha beleszámította az újdonság varázsát is, mert ha nem, Christine is csak egy lett volna a sok "Watson-kurva" közül, ahogyan ő szokta mondogatni. Az elmúlt években lefeküdt minden valamire való lánnyal az egyetemen, még néhány tanárnővel is, meg vendégelőadó-nővel, akik elég jól néztek ki. De más nőkkel is volt kapcsolata: pincérnőkkel, prostituáltakkal, meg azokkal, akiket bárokban, diszkókban, üzletekben meg az utcán szedett fel. Az volt az elve, hogy egy férfi sem feküdhet le minden nővel, de törekednie kell rá. Nem szokott hozzá az elutasításhoz. Már régesrég nem is gondolt rá, hogy esetleg megtörténik.

Franky elélvezett. Elege volt, lelökte magáról Melindát és kibújt az ágyból. Christine járt az eszében, nem volt benne biztos, hogy sikerül megfűznie.

Tizenhárom éves korában le akart feküdni egy lánnyal, aki öt évvel idősebb volt nála, és aki az iskolához közeli fagylaltozóban dolgozott. Franky akkor még szűz volt, a lány pedig elutasította, sőt, ki is nevette a közeledését. Azóta is ette miatta a méreg. Még egyszer nem történhet meg! Nagyon magabiztos volt, de a lelke mélyén azért ott lappangott a félelem, hogy egyszer majd megint megtörténik. Rettenetes félelem vett rajta erőt, ha arra gondolt, hogy egy nap egy nő majd megint elutasítja. Abba beleőrülne. Volt, hogy arról álmodott, egy lány nevetve elküldi, és amikor felébredt, majd szétvetette a düh, úgy érezte, ölni tudná. Olyankor remegett az indulattól, nem volt nehéz elképzelnie, ahogyan felkap egy kést és belemártja a nőbe, aki megalázta az elutasításával. Ha egyedül lenne a nővel, nem is tudta, mit tenne, megerőszakolná, és még talán jól össze is verné, hogy tudja, hol a helye, de ha a többiek előtt történne, Marky, Terence, James és Sweety előtt, hát akkor... Franky megint remegett a dühtől. Kiment a szobából, fel sem öltözött, átment az egyik vécébe. Belenézett a tükörbe. Igen, ha a többiek előtt alázná meg, talán meg is ölné. Talán meg. Igen, valószínűleg megtenné. Egy nőtől sem tűrné el, hogy elutasítsa.

Sweety hanyatt feküdt, Sandra, aki szintén elsős volt, rajta lovagolt, Julié, az egyik pultoslány a Baby Baby Bárból, Sweety hasát simogatta, Melinda pedig Sweety arcára ült, hogy nyalhassa. Mind a négyen hangosan ziháltak. Aztán egyre szaggatottabbá vált Sweety légzése, majd lelökte magáról Melindát és Sandrát, és lehúzta a péniszéről az óvszert. A három lány rávetette magát a nemi szervére, és amikor Sweety-nek magömlése lett, mind akartak néhány cseppet.

– Húhúhúhúhúúúúú! – rikkantotta Sweety. Kipattant az ágyból és hastáncot járt a lányoknak.

– Hé, én még el sem élveztem! – szólalt meg Sandra idegesen, amiért Sweety nem törődött vele.

Sweety megrántotta a vállát.

– Ki nem szarja le? – vetette oda, aztán kiment a szobából.

– Nyaljuk ki egymást. – mondta Melinda. Nem tudta még, mit várhatna Sandrától, de Sandrának 911-es Porsche Carrerája volt, ami azt jelentette, hogy van pénzük rendesen.

Sandra döbbenten bámulta.

– Te egy buzi vagy? – kérdezte összeráncolt homlokkal, szinte rémülten.

– Á, nem. – rázta a fejét Melinda – De ha fel vagy hergelve, és a fiú nem elégít ki, mondd meg, mit tehetnél? Ha tizennyolc évesen saját magadat kellene kielégítened, az kurva nagy ciki lenne.

Sandra megrázta a fejét, és lemászott az ágyról.

– Kösz, de nem kérek belőle.

– Pedig jól tudok nyalni.

– Nem baj, akkor se. – Sandra öltözködni kezdett.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte Julié Melindát.

– Melindának. És téged?

– Én Julié vagyok, szia. Engem kinyalhatsz, Melinda, utána én is kinyallak téged.

Melinda egy kicsit vacillált. Nem sokat tudott Julie-ról, de nem tűnt túl pénzesnek. Miért tegye meg? Mi lehetne annak a haszna? Az egyetlen érv, ami amellett szólt, hogy kinyalja Julie-t, hogy tudta: gyakori vendég itt a házban, és ő is az akart lenni. Ki tudja, talán elkel pár jó tanács, meg adott esetben néhány jó szó az érdekében.

– Oké. – mondta.

– Na gyere! – Julié széttárta a combjait, Melinda bebújt közéjük. Sandra elfordult és igyekezett gyorsabban öltözködni, hogy ne kelljen még hallania sem, ami az ágyon folyik. Hogy fél órai ismeretség után lefeküdjön két férfival, az még belefért, de hogy egy másik nővel, az már túl perverz volt neki. A homoszexualitást súlyos mentális betegségnek tartotta.

Sweety meztelenül lement az elsőre. Holnap buli lesz. Az elsőt eleve buliteremnek rendezték be, alakították ki. A fő tehertartó pilléreken kívül minden falat eltávolítottak, áttörtek, az egész emelet egy nyolcszáz négyzetméteres terem volt. Akár diszkónak is elment volna. A hosszú asztalok már fel voltak állítva, hidegtálak lesznek rajtuk, italok, kistányérok meg evőeszközök. A terem díszítését még nem kezdték el, az holnapi program. Sweety fellépett az emelvényre és beállt a DJ-pult mögé. A világ leghíresebb diszkóiban, a világ leghíresebb DJ-inek sincs ennél jobb pultja. Két lemezjátszó a bakelit lemezeknek, két CD, két magnó, egy első osztályú keverő, vezérlő a fénytechnikához, a pult mögött lemez-, CD-, és kazettatár a falon: kétszáz-kétszáz mindegyikből, de ha kevés lenne, a földszinten a mozi szobában van még pár száz darab.

Sweety bekapcsolta a pultot, a keverőn kigyulladt egy piros lámpa. A CD-tár felé fordult. Keresnie sem kellett, elsőre azt a CD-t vette ki, amelyiket akarta.

Bedugta az egyik CD-lejátszóba.

Beállította a megfelelő számot, ráadott egy kis hangerőt. Kézbe vette a mikrofont és bekapcsolta. A pult alól egy sötét napszemüveget szedett elő, és feltette.

– Oké-zsoké! Jöjjön egy jó kis sötét szám: "In the Ghetto"! Előadója nem lehet más, és ki más lehetne, és más se lehetne, mint a Nagy és Isteni Eric B. & Rakim! – üvöltötte a mikrofonba.

Rakim rappelni kezdett, Sweety táncolt és play-back rappelte a számot.

Franky jött fel. Már fel volt öltözve. Egy nagy köteg pénz volt a kezében, azt számolta. Felnézett Sweety-re. Az ujját elhúzta a torka előtt, mutatva, hogy kapcsolja ki a CD-t.

Sweety teljesen levette a hangot.

– Na mi van? – szólt bele a mikrofonba.

– El kell ugornunk a Baby Baby-be. – mondta Franky – Öltözz fel.

– Megyünk a hóért?

– Ja.

– Megrendelte valaki a kaját holnapra?

– Marky intézkedett.

– Helyes. – Sweety kikapcsolta a pultot és odament Franky-hez – És hol tartasz a kis Christine-nel?

– Menni fog, nem lesz gond. – vigyorgott Franky, de valójában voltak kétségei – Holnap itt lesz. Elhívtam a barátnőjét is, azt a Cory nevű lányt.

Sweety elfintorodott.

– Ne!!! Hogy néz ki az a picsa, könyörgöm?! Nehogy már elhívd!

– Nélküle nem hiszem, hogy Christine eljönne. Egyébként kurva sokat változott a ribi. Komolyan. Christine kezelésbe vette, átszabta egy kicsit a csajt. Más a haja, ki lett szőkítve, teljesen másképp öltözködik. Egész tűrhető lett. Eperszín rúzst használ, egész jók az ajkai.

Sweety megvonta a vállát.

– Lehet. – mondta – Az ember néha megdöbben, egy szakértő tanácsadó mennyi mindent ki tud hozni valakiből, még egy ilyenből is, mint ez a Cory. Ha tényleg jó a szája, lehet, hogy megengedem neki, hogy leszopja a farkamat.

– Lefogadom, hogy tisztességes méret még sose volt a kezében.

– Hát az tuti. – bólogatott Sweety – Ha odavetném neki a farkamat, belehalna a gyönyörűségbe, le se lehetne állítani. Még az is lehet, hogy szűz, amilyen pocsékul nézett ki, és amilyen beszari kis picsa.

Elindultak a lépcső felé.

– Megkönyörüljünk rajta? – kérdezte Franky, amikor elérték a lépcsőt. Sweety vágott egy fintort.

– Előbb megnézem, milyen. – mondta – Ha tűrhető, akkor meg baszom.

Megérkeztek a lépcsőhöz, mentek felfelé. Sweety-nek még fel kellett öltöznie, és a ruhái a harmadikon voltak, a szobájában.

– Tulajdonképpen, már rohadt rég voltam olyan ribivel, aki nem volt kurva. –

szólalt meg Sweety, amikor felértek a másodikra – Mármint, aki nem tudta magáról, hogy az.

Franky bólogatott.

– Én már nem is emlékszem az érzésre. – mondta. Sweety döntött.

– Oké, jöjjön ez a Cory is. Kipróbálom, milyen.

 2.

 

KÖZELHARC EDZŐTEREM, HAC FŐHADISZÁLLÁS. RICHMOND, VIRGINIA.

Szeptember 7. csütörtök 16 óra 07 perc

A közelharci kiképzés edzőterme jól tükrözte az HAC speciális felfogását a harcról. A terem felszereléséhez tartozott tatami (gyékényszőnyeg), számtalan kisebb-nagyobb boxzsák eltérő felfüggesztéssel, eltérő súllyal, szivaccsal és gyékénnyel bevont, illetve bevonat nélküli ütő- és rúgófák, ring, melynek szabályozni lehetett az alapterületét, száztíz négyzetmétertől egészen egy négyzetméterig, a behatárolt térben való küzdés gyakorlására, és még számtalan kellék, ősi harcművészeti gyakorlóeszközök modern változatai. Mindezek az edzőteremnek mintegy felét tették ki, a másik fele leginkább egy anatómiai tanteremhez hasonlított: mérethű, és a valóságosnál tízszer nagyobb anatómiai makettek szervekről, csontokról, testrészekről, valamint teljes csontvázak, és voltak igazi szervek, igazi csontváz, és igazi, preparált emberi test. Adott gyakorlási fázisban friss holttestet hoztak be, hogy azon gyakorolják a végrehajtást, például a légcső eltörését, vagy a szem kinyomását, és más, rendkívül hatásos és brutális technikákat.

Sonja irtózott attól a lehetőségtől, hogy egy napon egyszerű aktatologató hivatalnok lesz, aki egy íróasztal mögött, papírok közt tölti szürke életét és laposra üli a fenekét. Ismert néhány embert, még operatív ügynök korából, akikkel megtörtént, hogy mozgalmas múltjuk ellenére egy íróasztal mögött kötöttek ki, és egykori önmaguk árnyékaivá lettek. Amikor Sonját kinevezték az HAC élére, hivatali idejének első öt hónapját az HAC teljes átszervezésével töltötte, a Műveleti Szekció parancsnokának pedig saját magát tette meg. Ez azzal járt, hogy neki magának kellett kiképeznie a Műveleti Szekció ügynökeit, valamint felkészíteni a kiválasztott ügynököt vagy ügynököket az adott merénylet végrehajtására. A napi rendszerességgel vezetett, és gyakran az ügynökökkel együtt végigcsinált kiképzés formában tartotta, és gondoskodott róla, hogy soha ne érezze magát íróasztalhuszárnak. Továbbá azzal az előnnyel is járt, hogy volt egy reális nézőpontja emberei lehetőségeit illetően, amivel az igazgatók többsége nem szokott rendelkezni.

Doris, Sonja édesanyja, 1961-ben, tizennyolc éves korában Hum City Szépe lett.

Hum City Oregon délnyugati részén található, a tóvidék környékén; igazi, csendes kisváros, alig kétezer lakossal, egyetlen gimnáziummal, egyetlen áruházzal, és fából épült városházával. A szépségkirálynői cím tehát nem számított túl sokat, de Doris tényleg nagyon szép nő volt, elég szép ahhoz, hogy jelentős karriert fusson be, mint modell, vagy mint B-kategóriás színésznő. Ezzel szemben Doris, egy héttel a szépségverseny megnyerése után, hozzáment egy Ray nevű ácshoz, '62 novemberében megszülte Sonját, soha nem tanult semmilyen szakmát, és egész életében a háztartást vezette. Sonja, amikor még gyerek volt, nap mint nap az iskolából hazamenet ott találta az anyját a konyhában, és amikor reggel felkelt, akkor is, és este is, és hétvégén is, és ünnepnapokon is. Doris a házukat csinosítgatta, és főzött, és sütött, és végezte a házi és ház körüli munkákat, amíg Ray munkában volt, Sonja pedig iskolában.

Sonja, 1974. november 4-én, tizenkettedik születésnapjának éjjelén azt álmodta, hogy kint mosogat a konyhában, majd megnézi a sütőben a süteményt, azután hátramegy a kamrába cukorért, elhalad egy falra akasztott tükör előtt, és vett egy pillantást a tükörbe: és ősz volt a haja.

Üvöltve ébredt. Amíg rettegve ki nem rohant a fürdőszobába, hogy belenézzen a tükörbe, nem tudta eldönteni biztosan, hogy melyik az álom. Amikor látta, hogy még gyerek, a haja szőkésbarna, a bőre sima, csak akkor nyugodott meg. A megkönnyebbüléstől, hogy csak álom volt, és a félelemtől, hogy az álom egyszer valóra válik, bőgni kezdett. Képtelen volt aludni azon az éjjelen. Attól a naptól kezdve nem tudott mosolyogni vagy nevetni az anyja jelenlétében, mert annyira sajnálta, amiért nem él igazi életet. A maga módján mindent megpróbált, hogy kirángassa Dorist a konyhából és elfeledtesse vele a házimunkát, de próbálkozásai szinte sohasem jártak sikerrel. Kerülni kezdte az anyját, idővel valósággal meggyűlölte, amiért megelégszik az élet szánalmas utánzatával. Sonja képeket gyűjtött a hőseiről, felfedezőkről, feltalálókról, tudósokról, művészekről, sportolókról, ők képviselték számára az emberben rejlő lehetőségeket, és valóságos bűncselekménynek tartotta, ha valaki megelégedett a legjobbnál kevesebbel. Annyira nem bírta elviselni, hogy anyja életének minden napjából hat-nyolc-tíz órát áldozott arra, hogy ebédet készítsen a családnak, ahelyett, hogy valami sokkal jelentősebb tevékenységre fordítaná az időt, hogy tizenöt évesen elszökött otthonról.

Sonja nem tudott ijesztőbb, elborzasztóbb, elkeserítőbb lehetőséget elképzelni, mint annak rémét, hogy nem viszi semmire az életben. Már tizenkét évesen hűvössé és számítóvá vált, akit az elsorvadástól való iszonyat hajtott előre, sarkalt egyre nagyobb és nagyobb teljesítményekre. Megvetette az érzelmeket, a gyengeséget, a beletörődést, és a céltudatosságot kiáltotta ki legnagyobb erénynek. Tizenkét éves fejjel lépett arra az útra, ami Leszboszi Cápává, és a CIA legnagyobb hatalmú ügynökévé tette.

Sonja biztos volt benne, hogy olyan külsővel, akkora IQ-val és olyan tanulási képességgel, mint amilyennel rendelkezik, ha elég tudatos, az lesz belőle, ami csak lenni akar. Amikor elhatározta, hogy el fog szökni otthonról, csinált egy listát, hogy mihez mennyire ért, hogy lássa, hogyan fog pénzt összegyűjteni az önálló élethez, és hogy tudja, miből fog majd élni. Matematikából, fizikából, kémiából és biológiából vállalt korrepetálást, mert ezekben nagyon jó volt.

Amikor összeszedett ezer dollárt, útnak indult Los Angelesbe. Amint megérkezett a városba, első dolga volt bejárni a gimnáziumokat, a főiskolákat és az egyetemeket, és kitenni a hirdetéseit, hogy miből mennyiért vállal korrepetálást. Mivel a hirdetésén a fényképe is szerepelt, mindig nagyon sokan jelentkeztek, főleg fiúk. Annyi tanítványa volt, hogy kedvére dönthette el, mikor tanít, és mikor nem, és ha úgy gondolta, kihagyott egy-két hetet.

Szabadidejében könyveket és újságokat olvasott, a városban és környékén sétálgatott, emberekkel beszélgetett, hogy megismerje a világot, és el tudja dönteni, mihez érdemes fognia. Megállapította, hogy a nyelvtudás nagyon fontos, kiválasztott magának öt nyelvet, amit anyanyelvi szinten el akart sajátítani, és azonnal hozzá is látott a francia, a német, az orosz, a japán és a latin nyelv tanulásához. Úgy döntött, hogy a Johns Hopkinsra fog járni és szívsebész lesz.

Két év kihagyás után, tizenhét évesen beiratkozott egy Los Angeles-i gimnáziumba, szintvizsgákat tett, és év végén leérettségizett. Ekkor már rendszeresen eljárt a Johns Hopkinsra, szétnézett, ismerkedett, készült a felvételire. Az érettségi után felvételizett az egyetemre, és elsőre felvették.

Teljesen el voltak ájulva a 197-es IQ-jától és maximális pontszámú felvételi tesztjétől.

Az egyetemen nemcsak a tananyagot tanulta meg, hanem még utána is olvasott mindennek az odavágó szakirodalomban, sebészekkel ismerkedett meg, kikérte a véleményüket a legkülönfélébb szakmai kérdésekben, kutatólaboratóriumokba látogatott el, és kutatókkal kötött ismeretséget, hogy belássa a szakma egészét.

Megismerkedett a sebészet, és ezen belül is a szívsebészet fő problémáival, a kutatás aktuális helyzetével, és két évet töltött annak kiderítésére, hogy mi legyen az ő kutatási témája. Azt tervezte, hogy harminc éves korára az Államok egyik vezető szívsebésze lesz, főorvos egy neves magánklinikán, saját laboratóriummal, harmincöt évesen pedig orvosi Nobel-díjat kap a "műszívek" új generációjának kifejlesztéséért, amely nem más, mint a beteg szívének genetikailag hibátlan klónja. Akkora energiát fektetett céljai elérésébe, és olyan könyörtelen tudatossággal szervezte meg az életét és rendelte céljai alá minden vonatkozásában, hogy úgy tűnt, merész álmai valóra is válnak. Minden jó jegy, amit szerzett, minden vizsga, amit letett, egy-egy tégla volt a falban, amit saját maga, és annak elborzasztó lehetősége közé emelt, hogy háztartási robotként, egy konyha foglyaként teljen el az élete, ahelyett, hogy élne egy valamirevaló életet.

Amikor Sonja harmadéves lett, érkezett az egyetemre egy Linda nevű lány, aki azonmód alapított egy alternatív rockzenekart négy szintén elsős lányból. Az együttesnek a Sappho nevet adta. Sappho az ókor legnagyobb költőnője volt, aki Görögországban, Leszbosz szigetén tanította a lányokat zenére, táncra és költészetre, és némelyik tanítványába beleszeretett, és szenvedélyes verseket írt hozzájuk. Sappho miatt nevezik a homoszexuális nőket leszbikusoknak, utalva Leszbosz sziget nevére.

Linda volt az együttes énekese, zene- és szövegírója. Linda nyíltan vállalta, hogy leszbikus, és csak azért nem rúgták ki az egyetemről, mert két leszbikus is volt a tanári karban, és mert nagyon jól tanult. A Sappho egyik száma, amelynek Angéla volt a címe, a Johns Hopkins házi slágerlistájának ötödik helyére került, és parázs vitákat váltott ki az egyetemi lapban és rádióban a leszbikussággal kapcsolatban. Ez volt az Angéla refrénje: "Nem szabad, hogy szeresselek Téged, mert nekem is az van, ami neked. Nem szabad, hogy meglássam benned a szépet, mert én is leülök, amikor pisilek." Sonjának annyira tetszett a dal szövege, hogy elhatározta, megismerkedik Lindával. Nem voltak olyan szándékai, hogy lefeküdjön vele, mivel soha nem érzett vágyat egy másik nő iránt, Linda csak mint egyéniség érdekelte. Összebarátkoztak, és egyre több és több időt töltöttek együtt. Hamarosan szárnyra kapott a hír, hogy Sonja mindenevő a szexben, pedig akkor még csak férfiakkal szeretkezett. A Sappho-nak basszusgitárt és dobfelszerelést kellett vennie, és Linda még a kocsiját is eladta, hogy meg tudják venni, így lakbérre már nem maradt pénze. Sonjához fordult, hogy kölcsönkérjen tőle, de Sonja inkább felajánlotta, hogy lakjon nála. Linda hozzá költözött, aminek híre futótűzként söpört végig a Johns Hopkinson. Sonját ez a legkevésbé sem zavarta, sőt, még rá is játszott, és volt, hogy amikor besétáltak az egyetem kapuján, és látta) hogy mennyien bámulják őket, gyorsan megragadta Linda kezét, mintha együtt járnának. Linda már egy hónapja lakott Sonjánál, amikor egy este felajánlotta neki, hogy bevezeti a leszbikus szex rejtelmeibe.

Sonja fintorgott, nem igazán vágyott a téma ilyen mélységű megismerésére, de két napra rá mégis igent mondott, mert rájött, hogy ha leszbikus lesz, az egy újabb tégla a falban: Hum City-ben feltehetőleg egyetlen leszbikus sincs. Sonja és Linda együtt jártak egészen addig, amíg Sonja meg nem kapta a diplomáját, és egy állás miatt el nem költözött egy másik államba.

A CIA rendszeresen végez megfigyeléseket egyetemeken és főiskolákon, hogy kiválasszák az utánpótlást. Sonjára már elsőéves korában felfigyeltek, testi és szellemi adottságai lenyűgözték őket.

Ha egy főiskolán vagy egyetemen a CIA-nak van néhány jelöltje, listára írják a nevüket, ami egy fontossági sorrend is egyben, hogy kit mennyire fontos beszervezni. A Johns Hopkinson Sonja neve szerepelt a lista első helyén. A CIA nem járt mindig sikerrel, voltak, akik elutasították az igen különleges állásajánlatot, de azért eléggé eredményesek voltak a beszervezés terén, tekintve, hogy mennyire meggyőzőek tudnak lenni. Sonját ötödik elején keresték meg, a legnagyobb titokban. A CIA Kórházban kínáltak neki állást. Sonja vacillált, nem tudta, hogyan döntsön, mert sohasem készült titkosszolgálati pályára. Hogy segítsék a döntésben, elvitték a Virginia államban található Alexandriába, a CIA szigorúan titkos kórházába, ami a legjobban felszerelt és legprofibb szakmai gárdával rendelkező kórház, amit Sonja valaha is látott.

Miután körbevezették, a kórház főigazgató-főorvosa, és két magas rangú CIA-tiszt beszélgettek vele a kórház tárgyalóteremében. Sonja érezte, hogy nagyon akarják őt, és amikor megtudta, hogy van egy projekt, amely a klónszívekkel foglalkozik, és tagja lehet a csoportnak, igent mondott.

Sonjának nem okozott gondot a diploma megszerzése. Pályafutása a CIA-ban egy hónap szabadsággal kezdődött, majd egy hónap alapkiképzés következett Camp Peary-n, és csak utána állt munkába az alexandriai kórházban. Kétszáz szívműtéten volt asszisztens, harmincötöt pedig ő maga végzett el. Egyszer sem hibázott.

'87-ben az HAC-nek szüksége volt egy felettébb hidegvérű, erősgyomrú és biztoskezű sebészre egy moszkvai akcióra, és Sonjára esett a választás. Két HAC-ügynök elbeszélgetett vele, nagyjából elmondták, mit kellene csinálnia, és hogy ez milyen sokat jelentene a karrierje szempontjából. Sonja elvállalta. Az HAC főhadiszállására vitték, ahol két héten át készítették fel az akcióra, majd néhány HAC-ügynökkel elrepültek Moszkvába. Sonja remekül helytállt, újabb téglát építhetett be a falba, és ráérzett valami különleges, félelmetes, és sötét dolog ízére. Eleinte meg is rémült magától, de ez nem tartott sokáig. Új célt tűzött maga elé: operatív ügynök akart lenni.

A szovjetek a nyolcvanas években körülbelül kétszáz hordozható nukleáris fegyvert készítettek, kommandós alakulataik számára. Az egy kilotonna robbanóerejű plutóniumbombát egy nagyméretű aktatáskába építették be, az időzítő szerkezettel együtt. A bomba összsúlya nem érte el a negyven kilót, ami táskának ugyan sok, de erejét tekintve semmiség. A fegyvert bőröndbombának nevezték el.

Ha felrobbantanának egyet például New Yorkban, a sugárszennyezés miatt evakuálni kellene az egész várost. Egy ügynök, aki a CIA beépített embere volt a GRU-ban, a szovjet katonai hírszerzésben, küldött egy jelentést Langley-be egy szupertitkos GRU-vörös maffia üzleti tranzakcióról, melyben a GRU egyik tábornoka öt darab bőröndbombát akart eladni a maffiának. A hír sokkolta Langley-t, az elnök, Ronald Reagan, és a CIA akkori igazgatója, William Casey, azonnal elrendelték: mindenkit ki kell nyírni, aki a tranzakcióban részt vesz.

Mivel nem egyszerű gyilkosságokról volt szó, hanem bonyolult merényletekről magas rangú GRU-tisztek és veszélyes, jól őrzött maffiózók ellen, az HAC-t bízták meg a feladattal.

Az HAC azonosította az ügyben résztvevő, összekötő szerepet játszó maffiózót, Iván Vitalijt, aki a moszkvai alvilág urának öccse volt. A fickót nagyon őrizték, az idő pedig szorított, lépni kellett. Vitalij egy hatalmas, négy emeletes házban lakott a feleségévei együtt, ami nem akadályozta meg abban, hogy nőket vigyen haza. A ház olyan nagy volt, hogy el lehetett tévedni benne, a felesége sosem jött rá, hogy mit csinál a férje az egyik rejtett szobában.

Sonjának az volt a dolga, hogy összeismerkedjen a maffiózóval egy bárban, és bejusson a házába, ahol végre kellett hajtania egy olyan borzalmas dolgot, ami még a tapasztalt horror rajongók gyomrát is mozgásba hozná. Sonja este tizenegykor érkezett Vitalijjal a házba, szeretkeztek, majd a férfi otthagyta Sonját a titkos szobában, és elment aludni a feleségéhez. Kora reggel arra ébredt, hogy csupa vér az ágy: meztelen testén egy szív, egy máj, egy vese, egy tüdő és belek hevertek. Azt hitte, valaki kibelezte, amíg aludt, de nem ez történt: azok a felesége belső szervei voltak. Egy kártyát talált az ágy mellett, melyen csak egy kérdő mondat állt: "Hol vannak a bőröndök, Iván?" Ekkor Vitalij elkövette azt a hibát, amire számítottak: felhívta a GRU-s kapcsolatát, és üvöltött bele a telefonba, hogy miért nem szállították le a bombákat. A tábornok megesküdött rá, hogy a bombák le lettek szállítva. Vitalij felhívta az ügyfelét, akinek a bombákat szerezte, a vörös maffia második emberét, és zokogva mondta, hogy ő nem ért semmit, a bombák elmentek. A hívott fél sem értett semmit, mert a bombák meg nála voltak. Az HAC lehallgatta a telefont, és mire felkelt a Nap, a tranzakció minden résztvevője halott volt. A bombákat is megtalálták. És elvitték őket Langley-be.

Sonjának egyetlen pillanatig sem voltak erkölcsi aggályai a maffiózó feleségének meggyilkolásával kapcsolatban. Úgy gondolta, senkinek sem kötelező egy bűnözővel élnie, és aki mégis megteszi, azt a cinkosának kell tekinteni mindenben.

A kiválóan végrehajtott akció után Sonja találkozott Reagannel és Casey-vel, akik gratuláltak neki. Most már ők is tudták, hogy kincs akadt a kezükbe.

Megkérdezték, van-e valami kívánsága. Volt. Operatív ügynök akart lenni, igazi ügynöki kiképzést kért, és meg is kapta. A CIA Kórház főigazgató-főorvosának vérzett a szíve, amikor Sonja elment tőlük. Nagyon sokra tartotta Sonját, és még lefeküdni sem tudott vele, pedig nagyon szeretett volna.

Sonját egy évre tisztképzőbe küldték, majd az HAC állományába került, ahol az Akciócsoport – a mai Műveleti Szekció elődje – specialistája lett. Sonja már azzal a céllal érkezett Richmondba, az HAC Főhadiszállására 1989. elején, hogy egy napon ő lesz az HAC igazgatója. '93-ban az Akciócsoport parancsnoka lett, három évre rá pedig elérte a célját: kinevezték a CIA legtitkosabb részlegének élére, és ezzel ő lett a CIA első számú ügynöke.

Sonja olyan vastag falat épített az álmai, és édesanyja, Doris sanyarú sorsa közé, ami áttörhetetlennek látszott. Csak amikor először szólították igazgatónőnek, csökkent egy leheletnyit a benne lévő iszonyú feszültség.

A Műveleti Szekció nyolc ügynöke a Közelharc Edzőterem tatamiján ültek egymás mellett, ki a sarkán, ki törökülésben, ki ahogy akart, Sonja pedig előttük állt.

A szekció minden tagja tréningruhát viselt, még Sonja is. Mindannyian tanultak harcművészetet, ki többet, ki kevesebbet, és Sonja elérkezettnek látta az időt, hogy tovább lépjenek.

– Bruce Lee kifejlesztett egy harci metodikát, melynek a Jeet Kuné Do nevet adta. – magyarázta Sonja – A Jeet Kuné Do, ellentétben azzal, ahogyan általában gondoljak, nem harcművészet. Lévén, hogy nem tartalmaz egyetlen technikát sem, nincsenek benne ütések, se rúgások, se fojtások, se dobások, se semmilyen más technika. Bruce Lee rájött, miért van az, hogy soha a történelemben nem fordult még elő, hogy egy stílus gyakorlója hatékonyságban utolérte volna a stílus alapítójának hatékonyságát. Azért nem, mert a stílusok alapító mesterei olyan harcművészeteket dolgoztak ki, amelyek tökéletesen illettek saját lelki és fizikai adottságaikhoz. Nézzétek meg, hogy Oyama, a kyokushin karate alapítója milyen ember volt: zömök, tömör, borzasztó erős és nagyon bátor. Bikákat tudott egyetlen ütéssel megölni. Ezzel szemben Choi Hong Hi, aki a tae kwon do alapítója, kicsi, vékony, hajlékony, rendkívül rugalmas és elképesztően gyors. Uyeshiba, az aikido kifejlesztője, megint egy más típus volt: erős, gyors, kecses, jellemzője a hihetetlen egyensúlyérzék, anatómiai tudás és filozofikus gondolkodás. Ezekkel a rövid jellemzésekkel természetesen közel sem mondtam el róluk mindent, de már így is jól láthatjátok, hogy Oyama sohasem lett volna annyira veszélyes harcos, ha a tae kwon do-t dolgozza ki, mint ahogyan Uyeshibához sem illett sem a kyokushin, sem pedig a tae kwon do, és Choi Hong Hi sem lett volna sohasem a kyokushin nagymestere. Egy ízig-vérig thai-boxoló típusból csapnivaló aikidós vagy tai chi chuan-os lenne, judósnak se nagyon válna be, és így tovább. Sammo Hung, aki számtalan filmben játszott együtt Jackie Channel, és akit mostanában a Matrial Law című sorozatban láthatunk, nem az az ember, akit első látásra veszélyesnek tarthatnánk: dagadt, óriási hasa van, és a legutolsó, amit az ember kinéz belőle, az az a gyorsaság és technikai tudás, amivel valójában rendelkezik. Bruce Lee arra biztatta a tanítványait, hogy dolgozzák ki a saját harcművészetüket. A Jeet Kuné Do nem harcművészet, amit gyakorolni kell, hanem egy módszer, amit ha valaki megért, ki tudja dolgozni a saját harcművészetét, azt a művészetet, amely tökéletesen illik hozzá, a saját fizikai és lelki tulajdonságaihoz.

Sonja végigmutatott magán.

– Látjátok, elég vékony vagyok, nem igazán tudnék agyonütni egy bikát egyetlen ütéssel, és bár a kyokushin gyakorlásával eltöltött évek és évtizedek veszélyes harcost faragnának belőlem, nekem ennél több kell. Ezért én magam is kidolgoztam a saját harcművészetemet és arra biztatlak titeket, hogy tegyétek meg ti is.

Adam Henderson emelte fel a kezét, ő volt a világ egyik legjobb bombaszakértője.

– Mi lenne az én Jeet Kuné Do-m? – tette fel a kérdést – Aprólékos vagyok, precíz, türelmes. Ezeket a tulajdonságokat hogyan értelmezzem át a harcművészetre?

– Láttam, ismertem embereket, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak edzőteremben, vagy versenyeken, és amatőr módjára viselkedtek egy éles helyzetben, úgymond kint az utcán. – mondta Sonja – Azt akarom ezzel mondani, hogy felejtsétek el a filmeket, és felejtsétek el a harcművészeti bemutatókat is. Az edzőteremben és a versenyeken ellenfeleitek vannak, de kint az utcán ellenségeitek. Ilyen vagy olyan módon a személyes Jeet Kuné Do-d alapja a gyorsaság kell, hogy legyen. Minden összecsapás alapvető célja, hogy véget érjen. Értitek ezt? Azért kezditek el, hogy befejeződjön. Az alapaxióma a valódi összecsapásokkal kapcsolatban ekképpen hangzik: "Minden másodperc, amit az ellenséged túlél, a te halálodat hozza közelebb." Gondolkodj el a testi adottságaidon, és a lelki adottságaidon, és érezz rá a saját mozdulataidra. Ne foglalkozz azzal, hogy amit csinálsz, hogy néz ki. Nem számít, milyennek látszik. Csak hatékony legyen.

– Mint aprólékos és precíz ember, törekedhetnék a nagyon magas fokú pontosságra, nagyon aprólékosan kidolgoznám személyes Jeet Kuné Do-m anatómiai alapjait. – mondta Adam – De ez a gyorsaság megzavar. Nem érzem magam egy hűde gyors embernek. Azt mondtad, Bruce Lee módszerével bárki kidolgozhatja a saját harcművészetét, és ha ezt megteszi, roppant hatékonnyá válik, ám az emberek többsége egyáltalán nem számít gyorsnak. Mi ennek az ellentmondásnak a feloldása?

– Nem a mozdulatok rendkívüli gyorsaságára gondoltam, hanem arra, hogy az összecsapások érjenek véget a lehető legrövidebb idő alatt. Ez néhány másodpercet jelent, tíz másodperc alatt. Jóval alatta.

– De ez a kettő összefügg, nem? – kérdezte Joely Jaston, a világ egyik vezető méreg-specialistája, aki szintén nem tartozott a rutinos és magasan képzett harcművészek közé, hiszen nem is volt rá szüksége, hogy az legyen. A Műveleti Szekció minden ügynöke részt vett rendszeres kézitusa-kiképzésen, de hatékonyságuk terén igen jelentős különbségek mutatkoztak. Stanley Hutchinson volt az HAC harcművészet-specialistája, a pusztakezes merénylő, aki arra specializálta magát, hogy egyetlen ütéssel vagy rúgással bárkit azonnal meg tudjon ölni, ő viszont egy mérget csak akkor ismert volna fel, ha az dobozban vagy üvegcsében volt, és rá volt írva az oldalára, hogy MÉREG.

– Adam, gyere ide. – mondta Sonja. Adam felállt és kiment Sonja mellé. – Egy mozdulat sebességét négy kategóriába sorolhatjuk. Az első kategória a reflexen felüli sebesség.

Sonja ütött. Az ökle fél centire állt meg Adam légcsöve előtt, aztán leeresztette a kezét. Adam reagálni sem tudott rá, olyan gyors volt.

– Erre csak kevés ember képes, és ráadásul fárasztó. A második kategória a reflexsebesség.

Sonja megindított egy ütést Adam orrára. Elég gyors ütés volt, de Adam reflexszerűen hátrahajolt.

– Hirtelen mozdulatokra az emberek reflexszerűen reagálnak és kimozdulnak. Adott sebességhatárokon belüli mozdulat, automatikus reakciót vált ki, mert bekapcsolja a vészreflexeket, kivéve, ha eltereled az ellenfeled figyelmét. A harmadik kategória a reflexen aluli sebesség.

Sonja ütött. Illetve nem is ütés volt ez, csak valami lassú, fáradt mozdulat.

Adam nem reagált azonnal, de tisztán látta, és tudta, hogy bármikor el bírja kerülni. Végül nem túl gyorsan hátrahúzta a fejét.

– Túlságosan lassú. – mondta Sonja – Nincs szükség reflexekre, mert annyira lassú. Csak nézed, és a mozdulatnak majdnem a teljes fázisában lehetőséged van rá, hogy reagálj, ha akarsz. Egyszer Kínában jártam, és megnézhettem egy kung-fu nagymestert, amint edzést tart mestereknek. A nagymester kilencvenegy éves volt, a mesterek többnyire negyven év körüliek. Képzeljetek el egy töpörödött, hajlott hátú aggastyánt, akinek májfoltos fején néhány meghatározhatatlan színű hajszál meredezik, és akit senki sem tud eltalálni, ő viszont bármikor bárkit. Odahívott magához egy nagyon jó kondícióban lévő mestert, aki valami rettenetesen gyors volt, de ezt most értsétek szó szerint. Legalább olyan gyors volt, mint Stanley. És a nagymester simán megütötte. Csak megmozdult a keze, és már talált is. Pedig nem volt gyors. Lehetett látni, amikor mozdul. És az a pokolian gyors kung-fu mester nem tudta kivédeni vagy elkerülni egyetlen egyszer sem. Mit gondoltok, miért?

Stanley Hutchinson, Nickie és Doreen tudták a választ, nekik viszont nem volt szabad felelniük. Az volt a szabály, hogy ha valaki tudta a választ, mert Sonja már mondta neki, nem jelentkezhetett, hagynia kellett a többieket gondolkodni.

– Elterelte a figyelmét. – próbálkozott Adam. Sonja megcsóválta a fejét.

– Nem akarta lecsapni az idős mestert, mert az ciki lett volna. – mondta Emma Sommers, a Föld egyik legnagyobb betegségszakértője.

Nevettek. Sonja a fejét rázta.

– Valahogyan uralni tudta a tudatát? – találgatott Joely.

– Nem egészen. A nagymesterek mozdulataikat a negyedik sebesség kategóriában hajtják végre, melynek létezéséről a legtöbb harcművész és a sportolók még csak nem is hallottak. Ez a kategória a reflexen kívüli sebesség. Tehát van reflexen felüli sebesség, reflexsebesség, reflexen aluli sebesség, és reflexen kívüli sebesség. Ez utóbbi a reflexsebesség és a reflexen aluli sebesség között található.

Sonja szembefordult Adammel.

– Adam, meg fogom ragadni a nyakad. Védd ki.

– Oké. – Adam bólintott, hogy készen áll. Aztán Sonja egyszerűen csak megfogta a nyakát. Nem volt gyors, azt igazán nem lehetett volna rá mondani, hogy gyors. És Adam mégsem tudott rá reagálni. Sonja leengedte a kezét.

– Adam, meg fogom ragadni a nyakad. Védd ki. Adam kirázta a karjait, csinált néhány fejkörzést, aztán Sonja szemébe nézett.

– Oké, készen állok. Sonja várt egy másodpercet, aztán egyszerűen megragadta Adam nyakát.

A mozdulat megint nem volt valami gyors, és Adam megint nem tudott rá reagálni.

Nem értette, kezdett összezavarodni.

– Adam, meg fogom ragadni a nyakad. Védd ki.

Adam nagy levegőt vett, és hangosan fújta ki.

– Rendben. Jöhet. – mondta. Aztán hátrakapta a fejét. De Sonja nem mozdult meg.

Adam várt. Aztán fellendültek a karjai, de Sonja megint csak nem mozdult meg.

– Ne találgass! Figyelj. – szólt rá Sonja. Eltelt két másodperc. Aztán Sonja keze egyszer csak ott volt Adam nyakán és ő ismételten nem tudott reagálni. Amit Sonja csinált, az olyan volt, mint egy varázslat.

– A reflexen kívüli mozdulat-sebesség elkerüli a reflexeket, és egy úgynevezett reflex-vakfoltot használ ki. – magyarázta Sonja – Nem reagálsz rá, mert nem elég gyors ahhoz, hogy veszélyesnek látszódjon és bekapcsolja a vészreflexeket, viszont ahhoz meg túlságosan gyors, hogy csak úgy ki lehessen védeni. Meglehetősen nehéz megtanulni, de a rászánt idő és energia felettébb hasznos befektetés.

– Na jó, de... – vetette ellen Emma– Így nem lehet igazán nagyot ütni.

– Nagyot csak akkor kell ütnöd, ha vaktában ütsz. Egy amatőr azért üt, vagy rúg, vagy hajt végre egy bármilyen technikát egy éles helyzetben, hogy kifejezze az érzelmeit: azt, hogy fél, hogy dühös, hogy kétségbeesett. Egy amatőrnek érzelmei vannak, a profinak célpontjai. Ha tudod, hová üss, akkor nem kell nagyot ütnöd, és a hatás mégis brutális lesz, vagy amilyet te akarsz. – Sonja Adam felé fordult. – Menj vissza a sorba. – mondta. Adam bólintott és elindult a többiek felé.

Sonja párba állította az ügynökeit. Az volt a feladat, hogy kitapasztalják a reflexen kívüli sebességet.

ÖTÖDIK FEJEZET

 1.

 

EFENDI, ORSZÁGÚTI ÉTKEZDE. PHILADELPHIA.

Szeptember 8. péntek 14 óra 28 perc.

Bár Christine már igent mondott a bulira, Franky tartott tőle, hogy meggondolja magát, és félelme nem is volt teljesen alaptalan: ha ugyanis valaki beszél neki arról, hogy milyenek is ezek az elsős köszöntő bulik, Christine talán el is hiszi, és akkor egész biztosan nem fog elmenni. Ezért Franky igen komoly erőfeszítések árán felkelt reggel és még idejében beért a Watsonra ahhoz, hogy az első és második óra szünetében felkereshesse Christine-t az osztálytermében.

Franky szmokingot vett, és egy fodrász barátnőjével, aki vele aludt, megcsináltatta a haját, végül úgy nézett ki, mint akit most húztak ki egy divatlapból, aminek az a címe, hogy "A világ legelegánsabb férfiúi". Franky nagyon jól tudott kinézni, és amikor az úriembert játszotta, annyira chármos volt, hogy bárkit le tudott venni a lábáról. Már a puszta fellépése elég lett volna ahhoz, hogy állást kapjon a Wall Streeten.

Két perccel azután, hogy véget ért az első óra, Franky belibbent Christine osztálytermébe. Azonnal látszott rajta, hogy nem akárki. A lányok legcsábosabb mosolyukat villantották rá, de ő ügyet sem vetett rájuk. Még Melindára sem.

Egyenesen Christine-hez sétált, aki a terem jobb sarkában ült, és éppen két fiú zaklatta. Franky egyszerűen fellökte őket, aztán szelíd hangon megkérte a két fickót, hogy hátralévő életükben ezt most már többé ne csinálják. Meg is ígérték neki, hogy többé nem fog előfordulni és szép csendben elsomfordáltak.

Christine-nek torkában dobogott a szíve, amikor meglátta Franky-t. Büszke volt rá, amiért Franky érdeklődik iránta, és már megint megvédte. Franky azt hazudta, azért van így kiöltözve, mert üzleti divat órájuk lesz és kimennek a városba tesztelni, hogy a különféle öltözékek hogyan hatnak az emberekre. Azt mondta Christine-nek, hogy szeretné, ha órák után nem ebédelne bent, hanem eljönne vele egy közeli étkezdébe, ahol nagyon finom pitét lehet kapni. Azt mondta, valami nagyon rossz történt vele, és nem ismer senkit, akivel ilyesmiről komolyan lehetne beszélni.

Christine megijedt, bár fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett. Próbálta vigasztalni Franky-t, és megígérte, hogy tanítás után vele ebédel. Franky megköszönte, aztán elment, Christine meg egész nap azon törte a fejét, hogy úristen, mi történhetett szegény fiúval.

Az Efendi étkezőnek, nevével ellentétben, ami törökül urat jelent, az égvilágon semmi köze nem volt törökökhöz, Törökországhoz, vagy a török konyhához. Franky és Christine leültek egy szabad asztalhoz. A pénteki ebéd-specialitás sült krumpli és rántott hal volt, Franky mindkettőjüknek ezt rendelt. Amíg ki nem hozták az ételt, Franky nem szólt semmit és nem is nézett Christine-re.

Christine csendben, türelmesen várt, hagyta, hogy Franky magától megnyíljon.

Elég sokat kellett várnia. Már javában ették az ebédet, amikor Franky végre beszélni kezdett.

– Félve mondom ezt el neked. – szólalt meg halkan, közben a villájával ide-oda tologatta a sült krumplit – Már rég nincsenek tartós kapcsolataim, mert a lányok nem szeretik az olyan fiúkat, akiknek valami problémájuk van. És nekem van. És ha egy lány hosszabb ideig velem marad, akkor úgy is megtudja, és akkor azonnal lelép.

– Ezek hülye lányok, Franky, nem szabad őket komolyan venni. – mondta Christine

– Az embereknek vannak problémáik. És aki azt hiszi, hogy neki nincs, az olyan buta, hogy jobb, ha az ilyenektől távol tartod magad.

Franky megint a krumplikat tologatta, Christine pedig várta, hogy elmondja, mi az ő nagy baja. Már attól félt, valami olyasmit fog mondani: "Sajnos... sajnos HIV-pozitív vagyok". Még csak pár napja ismerte, és alig beszélgettek, de aggódott érte. Christine már csak ilyen volt: nem fukarkodott az érzéseivel. Ha valakit egyszer a szívébe zárt, akkor törődött vele, igyekezett felvidítani, boldoggá tenni, és ott lenni mellette, ha valami rossz történt. A Watsonon már két embert a szívébe zárt: Cory-t és Franky-t.

– Hallottál már az apámról? – nézett fel rá Franky – Cameron Hartmanról?

Christine eltátotta a száját.

– Te jó Isten, ő az apád? Cameron Hartman, a milliárdos pénzügyi cápa? – köhintett – Bocsánat... így szokták mondani.

– Az is, nem kell mentegetőznöd.

– Jézusom... – Christine nagyon irigyelte Franky-t, amiért ennyire gazdagok és mindent megkaphat, amit csak akar. Ő soha nem tudott volna eljönni a Watsonra, ha nem kap ösztöndíjat. Kezdett zavarba jönni, kényelmetlenül érezte magát. Úgy érezte, nincsenek egy súlycsoportban. Megijedt Franky családjától, és már nem volt benne biztos, hogy lehetne közöttük valami.

– Nem kell ezt annyira komolyan venni. – mondta Franky – Egész életemben mindenki azt várta, hogy olyan legyek, mint az apám, hogy sikert sikerre halmozzak, hogy tönkretegyek embereket, ha az utamba merészelnek állni, hogy soha ne törődjek senki mással, csak magammal. Valahol az én helyzetem is olyan, mint a tiéd.

– Ezt hogy érted?

– Bizonyára mindenki azt hiszi, hogy csak egy szép baba vagy, és téged, Téged, a lényeget meg észre sem veszik. Hát velem is ezt csinálják. Egy Hartman vagyok. Az ajtók megnyílnak előttem, mert ez a nevem. A Watsonra felvételi nélkül vettek fel. Amerre csak megyek, borzasztóan irigyelnek. És eszükbe sem jut, hogy én szóhoz sem jutok. El se tudják képzelni, hogy nincs választásom, hogy kényszerből áll az egész életem, hogy én irtózom ettől az egésztől, úgy, ahogy van. Menekülnék, szöknék, szabadulnék, elfutnék a világ végére!

Christine egy kicsit megdöbbent Franky szenvedélyes kijelentésén. Sosem hitte volna, hogy a vagyon kínos is lehet. Aztán Cory jutott eszébe, aki nem olyan feltűnően szép, mint ő, és azt hiszi, ezen áll vagy bukik minden. Rá kellett jönnie, hogy ő is ilyen, csak ő a vagyonra hiszi ezt.

– És ha bármi lehetnél, mi lennél? – kérdezte. Franky nem is gondolkodott, azonnal rávágta a választ.

– Művész lennék, és tudós! Festőművész, és archeológus. Egyiptomban, meg Mexikóban végeznék ásatásokat a saját pénzemen, és lerajzolnám, meg lefényképezném, amit látok, majd otthon megfesteném. De nem ám ilyen... fényképszerű képeket készítenék! Annak mi értelme lenne? Arra ott a fényképezőgép. Elképzelném, milyen is lehetett annak idején, abban a rég letűnt, ősi korban, hogy mit csináltak az emberek, éltek, szerettek, féltek, küzdöttek, és haltak meg. Lefesteném, ahogyan a piramisokat emelték, a mumifikálást, szertartásokat, csatajeleneteket. – Franky szomorúan lesütötte a szemét – Ez az én világom, Christine, nem a tőzsde. Múzeumokat szeretnék építeni, mecénásként támogatni művészeket és tudósokat.

Christine csak nézte Franky-t, és alig hitte el, amit hall és lát. Ez a fiú volt az, akit egész életében keresett. Itt ült vele szemben a nagy Ő. A felismerés, hogy az út végére ért, megrázta. Legszívesebben megölelte, megcsókolta volna. Határtalan boldogságot érzett. Végre...

Félretolta a tálcáját, átnyúlt az asztal felett és bátorítóan megfogta Franky kezét.

Ám Franky kihúzta a kezét a kezéből, és hátradőlt, hogy nehogy megint elérhesse.

Christine nem értette, hogy mi a baj.

– Christine... még... még nem mondtam el mindent. – mondta Franky zavartan.

Christine-nek kiszáradt a szája az aggódástól. Rosszul volt tőle, hogy nehogy valami szörnyűség derüljön ki. Gondolkodott: Franky nem engedi, hogy hozzáérjen Y Franky-nek nincsenek tartós kapcsolatai , Franky HIV-pozitív. Jézusom, ne...

Végre megtalálta a nagy Ő-t, ha most elveszíti...

Franky próbált kipréselni egy-két könnycseppet, vagy legalább egy nem kibuggyanó, de a szemében csillogó könnycseppet, de ennyire azért nem volt jó színész.

– Alkoholista vagyok. – mondta. Szinte csak egy suttogás volt.

Christine eltátotta a száját. A legutolsó, amire gondolt volna Franky-vel kapcsolatban, hogy alkoholista. Ezt elég durvának találta, de azért megkönnyebbült egy kicsit. Az alkoholizmusból ki lehet gyógyulni, ha valaki igazán akar.

– Ég a képem, annyira szégyellem. – mondta még Franky, aztán felsóhajtott és felemelte a fejét, hogy lássa, hogyan reagál Christine a hírre – Egyszer elkezdtem, csak rendszeresen ittam, minden nap, azt hittem, csak szeretem, aztán... – megcsóválta a fejét.

– És voltál már elvonón? – kérdezte Christine.

– Nem. És nem is mehetek. Apám azonnal megtudná, és az borzalmas lenne. Te nem ismered őt, el sem tudod képzelni, mit tenne akkor.

– És a barátaid? Sweety, meg James, meg a többiek? Ők segítenek, nem?

– Sweety apja a Wall Street legismertebb brókercégének vezetője, gondolod, hogy Sweety hibázhat valamiben? – nemet intett a fejével – Kívülről mindenki csak azt látja, hogy valakinek ismert neve van, és hogy emiatt ajtók nyílnak meg előtte, pedig ha tudnák, micsoda gyilkos verseny folyik a háttérben! Hány olyan családot tudnál mondani, ahol a második generáció az előzőével összemérhető sikereket ér el ugyanazon a pályán? Kirk Douglas, Michael Douglas, és még? Se a művészetben, se a tudományban, se a gazdaságban, vagy bárhol máshol, sikeres ember gyerekei nem szoktak sikeresek lenni! Csak ritka kivétel létezik! Sweety-éknek is megvan a maguk baja. Igaz, az övéké szerencsére nem annyira komoly, mint az enyém.

– És nem szólhatsz nekik, hogy segítsenek? Vagy... Nem értelek, Franky.

– Nem terhelhetem őket még a saját bajaimmal is. Barátok vagyunk gyerekkorunk óta, inkább feldobni igyekszünk egymást, mint elrontani egymás hangulatát. Anyámnak nem szólhatok róla, mert ő azonnal elmondja apámnak. Egy professzornak sem szólhatok, ugyanezen ok miatt. Sweety-ék úgy tudják, hogy alkoholista voltam, de már rendbejöttem. Amikor másfél éve mélyponton voltam és elmondtam nekik, borzasztóan aggódtak, felfordították az életüket, hogy nekem segítsenek. Nem, ezt még egyszer nem akarom. Leromlottak a tanulmányi eredményeik, versenyeket veszítettek el miattam. Nem, ezt soha többé nem teszem meg velük.

Franky rájött, hogy logikátlanság, amit mondott, és nem bírta visszatartani.

Hirtelen nevetésben tört ki. Most valami jó ürüggyel meg kellett mentenie a helyzetet, amit olyan jól felépített.

– Ezt most ne úgy értsd, hogy azt találtam ki, inkább a te életedet forgatom fel, hogy megmentsem tőle a barátaimat!

Christine is nevetett. Franky felengedett egy kicsit: Ez sikerült.

– Ez igazán kedves tőled! – mondta Christine.

Franky elnézte, ahogyan jóízűen nevet. A rohadt életbe, de gyönyörű ez a picsa!, jegyezte meg magában elismerően. Aztán lassan elkomolyodtak.

– Te olyan érett vagy. – folytatta Franky – Nem csak vihogsz állandóan, hanem komoly dolgokról is lehet veled beszélgetni. Nem tudom, hogy miért, de valahogy bízni tudok benned.

– Én is bízom benned, Franky. És köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem.

Franky megint nevetett. Őszinte...

– Remélem, nem rémítettelek halálra! Christine is nevetett.

– Nem, szó sincs róla.

Franky elkomolyodott, erre Christine is.

– Szóval, nem akarok tőled semmi... különöset, csak hogy időnként rákérdezz, hogy... hogy ittam-e. Oké? Bármikor. Csak ennyi, ez erőt fog adni. Tudod, le tudom küzdeni, ha valaki még segít, de egyedül... – megcsóválta a fejét.

– Tudom, Franky, tudom. Egyedül nagyon nehéz tud lenni. – mondta Christine, mintha már számtalanszor segített volna alkoholistáknak leszokni.

– Köszönöm. – Franky igyekezett nagyon hálás arcot vágni, és Christine reakciójából úgy vélte, ez sikerült is.

– Igazán nincs mit. – mondta Christine. Tényleg komolyan gondolta, hogy segít Franky-nek.

– Cserébe pedig segítek tanulni, oké? Majdnem mindenből kitűnő vagyok és voltam is, nagyjából végig az egész suli alatt.

Christine elmosolyodott. Ez egy igazán jó üzlet.

– Köszi.

– Én köszönöm neked. – Franky két egyforma rádiótelefont vett elő a zsebéből, az egyik sötétkék volt, a másik piros. A pirosat Christine-nek adta. – Nyugodtan hívj fel, amikor csak gondolod, nem számít, hogy hány óra van. Sokszor nem tudok elaludni, tehát éjjel is hívhatsz. Ha alszom, vagy ha olyan óránk van, akkor úgy is ki lesz kapcsolva. A telefon az én nevemen van, tehát nyugodtan hívhatsz, nem számít a telefonszámla, apámnak úgyis annyi pénze van, hogy nem is tudja, mennyi.

– Oké, fel foglak hívni. – ígérte Christine – Vigyázni fogok rá. – eltette a telefont. Látta magát a kollégiumi ágyán, ahogyan alszik a telefont magához szorítva.

– Nagyon szépen köszönöm, Christine.

– Szívesen.

– Ma lesz az elsős köszöntő buli. – emlékeztette Franky.

– Igen, tudom.

– Mit szólnál hozzá, ha elugranék értetek a kollégiumba fél kilencre?

– Jó, rendben, az jó lesz.

Christine boldog volt. Ha Sweety is ilyen fantasztikus, mint Franky, akkor Cory is eljutott az út végére, gondolta. Nyugodtnak és könnyűnek érezte magát. Az élet csodálatos volt.

 2.

 

SONJA IRODÁJA, HAC FŐHADISZÁLLÁS.

RICHMOND, VIRGINIA.

Szeptember 8. péntek 15 óra 55 perc.

Sonja az íróasztala mögött ült, és azon gondolkodott, milyen merényletet szimuláljanak, ami alaposan megmozgatná emberei fantáziáját és igénybe venné képességeiket. Az íróasztal bal oldalán, kicsivel távolabb attól, hogy a keze ügyében legyen, elegáns, fekete dobozka állt, rajta az aranyszín felirat, mintha csak egy szignó lenne: Madame Jolié. Ez franciául annyit jelent: csinos hölgy. A dobozkában bonbon volt, három darab, precízen 35 milliméter átmérőjűre készített, hófehér gömböcske, melyet gyenge, édes gyümölcslikőrrel töltöttek meg. A Madame Jolie-t egy Párizs melletti kis faluban készíti egy család, majd három évszázada, titkos recept alapján, mely generációról generációra száll.

Kizárólag háromdarabos kiszerelésben kapható, az ára háromszáz dollár körül mozog. Sonja félévente utazott Franciaországba, hogy bonbont vásároljon. Olyan volt az íze, hogy bele lehetett szeretni. Kimondottan elegáns nők számára készítették, ezért ügyeltek rá, hogy könnyen fogyasztható legyen, ne kenje össze a hölgyek kezét, és ne ragadjanak csokidarabkák a fogakra. A bonbont két félgömbből rakták össze, az ember három ujja közé fogta a gömböcskét, úgy, hogy az illesztés halvány vonala, amely körben futott a bonbon oldalán, vízszintes helyzetben legyen, majd egy elegáns, tehát szolid, és némiképp érzéki mozdulattal leharapta a felső félgömböt, három-öt rágással felaprította a szájában, majd lenyelte, ezután a likőrt egy kecses mozdulattal a nyelvére csurrantotta, és végül megette a második félgömböt is, az elsőhöz hasonlóan, három-öt rágással felaprítva a szájában. Ez volt a Madame Jolié elfogyasztásának évszázados módja, melyet Sonja is követett. A Madame Jolié fogyasztása szertartás volt, egyesek szerint művészet. Nem arra szolgált, hogy valaki az éhségét csillapítsa.

Sonja a notebookjába írt egy listát a szimuláció iránti követelményekről. Kedve szottyant egy kis Madame Jolie-ízhez. Kihúzta az egyik fiókot és kivett belőle egy fél méter hosszú egyenes vonalzót. Azzal húzta magához a bonbonos dobozt.

Kivett egy bonbont, aztán a vonalzóval a dobozkát visszatolta a helyére. Elrakta a vonalzót, helyre lökte a fiókot, és elkezdődött a szertartás.

Minden egyes Madame Jolie-gömböcske fekete, aranyszegélyű, különleges papírba volt csomagolva, melyet magához a Madame Jolie-hez terveztek. A papír rendkívül bonyolult módon volt ráhajtogatva a gömböcskére, a legenda szerint huszonöt évig kísérleteztek a csomagolással, mire rájöttek, hogyan lehet a legelegánsabban és a legérzékibben papírba bugyolálni. Amikor Sonja először vásárolt Madame Jolie-t, az eladó hölgy megmutatta neki, hogyan kell kibontani.

Miután Sonja két ujjal, szertartásosan kibontotta a papírt és letette az asztalra, a gömböcskét három ujja közé fogta, aztán a felső félgömböt a szájába vette, hogy leharapja. Az ajkai körülölelték a csokoládé felső részét. Sonja nem volt mindig leszbikus, tudta jól, hogy ez a mozdulat a szemlélőben milyen szexuális képzeteket kelt a férfi nemi szervvel kapcsolatban, de a hasonlóság csak nagyon ritkán jutott eszébe.

Új kritériumot írt fel a listára: "A célszemélyt nem lehet arcról azonosítani."

Izgalmas játék lesz, gondolta.

Mint egy kis csészéből, a szájába öntötte az édes likőrt. Nem nyelte le azonnal, hagyta, hogy az íz átjárja nyelve ízlelőbimbóit. A Madame Jolié volt az egyetlen alkoholforrás az életében, soha, semmilyen más módon nem vett magához alkoholt, még pezsgőt sem ivott szilveszterkor. Nem mintha bármi baja lett volna az alkohollal, és fennállt volna a veszélye, hogy elveszíti a mértéket. Aktív operatív ügynökként számtalan esetben ivott alkoholtartalmú italokat, mert megkívánta a szerep, amit játszott, és sohasem okozott problémát. A Madame Jolié alkoholtartalma olyan csekély volt, hogy ha egyhuzamban elfogyasztott volna húsz bonbont, akkor sem csípett volna be tőle.

Sonja azonban egy doboznál többet sohasem engedélyezett magának naponta, és legtöbbször csupán egyetlen bonbont evett meg. Sonja egy istent tisztelt: a tudatosságot, és elutasított mindent, ami hatással volt a tudatára. Valóságos tudatosság-kultuszt dolgozott ki és vezetett be az HAC berkein belül.

A kultusz egy felismerésből született. Másodéves korában egy péntek este, a lakása konyhájában húst szeletelt (mindig ügyelt rá, hogy egy nap fél óránál többet sohase töltsön ott), és közben a tévében egy izgalmas politikai krimit nézett, a kés pedig egyszer csak megcsúszott, és elvágta az ujját. Hirtelen megértett valami fontosat, nevetésben tört ki, gyorsan elszaladt papírért, és a saját vérével felírta rá: "Minden büntetés figyelmetlenség következménye". Azóta sem tudott kivételt találni e szabály alól.

Sonja tudatosság-kultuszának tanítása mindössze négy szabály volt. Ezeket a szabályokat fémtáblákba vésték arany betűkkel, és a főhadiszállás több helyiségében is ki voltak téve a falra:

1. Mindig légy tudatában önmagadnak.

2. Mindig légy tudatában a környezetednek.

3. Minden fájdalom és veszteség figyelmetlenség következménye.

4. Minden, ami befolyásolja a tudatodat, nem egyszerűen csak rossz, hanem gonosz.

Az HAC-ben mindenki betartotta ezt a négy szabályt, és ez számtalan helyzetben mentette már meg az életüket.

Sonja bekapta a bonbon alsó félgömbjét is, és szétrágta a finom csokit.

Felbúgott a kommunikátor az asztalon. Sonja lenyomta a gombot és beleszólt.

– Igen?

– Megjött Nickie. – hallatszott a hangszóróból Clarisse hangja, aki a Belbiztonsági Irodában teljesített szolgálatot.

– Jöhet.

Kopogtak az iroda ajtaján. Az igazgatói irodában volt egy monitor, ami a Belbiztonsági Irodát mutatta. Sonja vetett egy pillantást a képernyőre, aztán az íróasztal lapjának aljára szerelt kapcsolóval kinyitotta az ajtót.

Nickie belépett az irodába. Tisztelgett. Nem kellett tisztelegnie, de ő néha csinálta. Csak úgy. Becsukta maga után az ajtót, automatikusan kattant a zár.

– Csüccs. – mutatott Sonja az íróasztala előtti egyik karszékre. Nickie leült.

Sonja felvette az íróasztal mellé a földre ledobott Timest, és átnyújtotta Nickie-nek az asztal felett. Nickie felállt, hogy el tudja venni, aztán visszaült a székbe.

– Olvastad? – kérdezte Sonja.

Nickie vetett egy pillantást az első oldalra. Megrázta a fejét.

– Nézd meg a filmeknél.

Nickie a filmes oldalra lapozott és úgy hajtogatta a lapot, hogy kényelmesen tudja olvasni.

– Melyik cikk? – kérdezte. Négy cikk is volt az oldalon.

– Az első.

"Allen Dulles, a mesterkém" volt a cikk címe. Nickie gyorsan átfutotta a cikket, majd felnézett Sonjára.

– Megfilmesítik egykori dicső igazgatónk, Allen Dulles életét. – jegyezte meg Sonja enyhe gúnnyal a hangjában – Épp valami nagydarab birkát keresnek a szerepre. Dulles... a mesterkém... blablablabla... a hidegháborús harcos... zseniális CIA-igazgató... blablablabla... erkölcsi tartás... lojalitás... meg más effélék. Lehet, hogy a film készítői kiássák a sírját és kinyalják a seggét.

– Sonja, aki nagyon vizuális típus volt, hirtelen nagy hangon felnevetett, ahogyan elképzelte a morbid jelenetet.

Nickie is nevetett. Mindig nevetett, amikor Sonja viccelt. Úgy érezte, ez a kötelessége.

– "Az Istenért, üljünk a földre s mondjunk / Bukott királyokról a borús meséket." Tudod, ki volt Allen Dulles, Nickie? Tegyük most félre a kötelező tiszteletet és nevezzük annak, ami: egy tetű volt, egy nagy, hatalmas, dagadt tetű. Olyan ember volt, amilyet te még nem láttál. Már úgy született, hogy nem volt lelke. Eladta. Elárult, eladott bárkit, ha épp olyanja volt. Eladta az elnököt, a hazáját, a munkatársait, a bajtársait, a barátait, a CIA-t, és még a saját elveit is. Teljesen őrült volt, ezért is bízták rá a CIA vezetését százöt hónapon keresztül, ami páratlanul hosszú idő az igazgatók történelmében.

Nickie-nek sem volt újdonság Sonja sajátságos világlátása. Ha volt elég ideje és valami kellőképpen felhúzta, Sonja képes volt órákon át mesélni, amit Nickie nagyon szeretett. Ezek a mesék mindig izgalmasak voltak és Nickie úgy érezte, általuk titkok tudója lesz, beavatott, aki különös tudása révén mások fölé emelkedik.

– Kennedy menesztette a Disznó-öböl miatt. – jegyezte meg Nickie, hogy a mesélés folytatására ösztökélje Sonját.

Sonja felnevetett.

– A Disznó-öböl nem számít! – mondta legyintve – Nem tudom, hogy Kennedy tényleg menesztette-e, és ha igen, akkor miért, de abban biztos vagyok, hogy Castrónak ehhez semmi köze nem volt. Dulles a második világháború előtt egy hatalmas, nemzetközi német bank, a Schröder igazgatótanácsának tagja volt, azzal a feladattal bízták meg, hogy dolgozza ki a háború alatti zavartalan pénz áramlást az Egyesült Államok és bizonyos német cégek között. Dulles, mivel alaposan megfizették, természetesen végrehajtotta a feladatot. El tudod ezt képzelni? Folyik a háború, milliók halnak meg, és közben, mintha mi sem történt volna, bizonyos német vállalatok tovább kereskednek az Egyesült Államokkal. Amikor '47-ben Truman feloszlatta az OSS-t, a mi Dulles barátunk azonnal átugrott az akkoriban megalakuló CIA-ba, hogy tovább folytathassa kisded játékait.

– És Kuba?