– Tényleg? És hogyan oldottad meg?

A parkolóőr mesélni kezdte a sztorit, Nickie pedig csillogó szemekkel hallgatta. Doreen halkan kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem volt könnyű a feladata, a parkoló ki volt világítva, és bár az időpont éppen kedvezett, mert ilyenkor már nem jött senki és még nem is távozott senki, tehát nagy volt a nyugalom, de két-három kutyás parkolóőr mindig benézett, és a diszkó hatalmas üvegablakai mögül is sokan figyelhettek. Doreen fekete piperetáskájában nem a megszokott holmi rejlett: jeladók, mikrofonok, a telepítéshez szükséges eszközök, elektronikus felderítő, és egy zacskó hasábburgonya. Kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót. Guggolt, hogy a parkolóőrök ne vegyék észre. A kocsik alatt nem mászhatott vagy gurulhatott át Franky dzsipjéig, mert a legtöbb kocsinak olyan mélyen voltak az oldalszpojlerei, hogy az ökölbeszorított keze talán, ha befért volna a szpojler és a föld közé. Ha mászik, hogy biztosan ne vegye észre egy parkolóőr se, a diszkóból kiszúrhatják és érdekesnek találhatják, hogy miért mozog ilyen furcsán.

A legtöbb kocsi orral előre állt be a kijelölt helyre, olyan közel a kerítéshez, hogy nem volt elég hely, hogy elférjen közöttük. Ezért ki kellett mennie a kocsisor elé. így viszont észrevehették. Hétfőn, sokkal kisebb kockázattal a Watson parkolójában is telepíthették volna a kocsikat, de nem volt annyi idejük, és még csak biztos sem volt, hogy Franky-ék hétfőn be fognak menni. A házukat pedig egyelőre tilos volt megközelíteni. Ez volt a szabály. Csak szép fokozatosan. Először csak megfigyelni, aztán követni a kocsikat, és csak miután jobban kiismerték a kapcsolatrendszerüket, csak azután közelíthetik meg a házat. Így biztonságosabb, mint azonnal rárontani egy házra, és nem tudni, mit találnak ott.

Doreen görnyedten, úgy téve, mint aki rosszul van, és mindjárt hány, eljutott a Lamborghini terepjáróig, anélkül, hogy bármelyik parkolóőr kiszúrta volna. Hogy a diszkóból észrevették-e, azt nem lehetett tudni. Bement a dzsip és egy Testarossa közé, lehajolt a kocsik alá és szétnézett. Sehol senki. Kinyitotta a piperetáskát és kivette az elektronikus felderítőt. Bekapcsolta, kihúzta az detektorantennát és bedugta a dzsip alá.

A szerkezet apró képernyőjén azonnal megjelent a felirat: JELFORRÁS.

Doreen egy pillanatra megdermedt.

A felirat azt jelezte, hogy Franky terepjáróján jeladó vagy mikrofon van, vagy mindkettő.

Szabad kezével hátranyúlt az övére akasztott IW-1000-es telefonhoz, és lenyomta az l-est háromszor, majd a fülébe dugta a fülhallgatót és a nyakára tette a gégemikrofont.

Sonja a bázison az első bugás után bejelentkezett.

– Igen?

– Van. – mondta Doreen szűkszavúan – Mi legyen?

– Meg tudod közelíteni biztonságosan?

– Úgy látom, hogy igen.

– Rendben, akkor hangolj össze a jelforrással.

– Oké.

Doreen az elektronikus felderítővel pontosan bemérte a jelforrás helyét. Két ilyet talált, mindkettő az alvázon volt. Doreen a hátára feküdt és bemászott a kocsi alá. A telepítőkészletből egy műszerészlámpát tett a fejére és felkapcsolta. Éles, de rövid hatósugarú fehér fény vetült az alvázra. Hamar meglátta az egyik jelforrást.

– Megvan. – mondta egész halkan.

– Ismered? – kérdezte Sonja.

– Nem.

– Van rajta írás? Hogy néz ki?

– Csak egy szám van rajta: 2344. Ezüst színű korong, kábé négy centiméter az átmérője, a magassága úgy egy centiméter. Csavarozva van, három apró csavarral rögzítették fel.

– Ez egy jeladó. – mondta Sonja – Az antennát közelítsd a jeladóhoz, amíg a detektor képernyőjén meg nem jelenik egy piros csík. Ha ez megvan, nyomd meg az automata hangolás szenzort.

Doreen végrehajtotta az utasítást. A kis képernyőn három hosszú szám jelent meg.

Bediktálta Sonjának.

– Oké. Akkor most várj egy kicsit.

Sonja a Bugattiban elhelyezett jeladó adatai alapján pontosan lokalizálta a Lamborghini jeladójának helyzetét. Most már megvolt az adó-frekvencia, a pontos elhelyezkedés, és az összes speciális paraméter. A Központi Vételi Egység mostantól tudta követni Franky dzsipjét.

– Jól van. A másik jelforrás valószínűleg mikrofon lesz és be van fúrva az alvázba. Ne szemre menj, hanem jelre, mert nem fogod észrevenni. Hacsak nem vagy egy Lamborghini-szakszervíz szerelője.

Doreen megtalálta a mikrofont: úgy nézett ki, mint egy teljesen ártatlan furat az alvázon. Miért gyanakodna rá bárki? Bemérte, Sonja pedig ráhangolta a Központi Vételi Egységet. Mostantól ő is hallotta, amit a kocsiban mondanak.

– Oké, ez rendben van. – mondta – Menj tovább. Nem kell befeküdnöd az alváz alá, csak tedd alá az antennát. Most már egyszerű lesz.

Doreen hét perc alatt mérte be Franky Lamborghini terepjáróját, Marky F40-es Ferrariját, Sweety VV12 Roadsterét (a Volkswagen 420 lóerős kétüléses sportkocsija, amelyből mindössze száz darab készült, és ára meghaladja a negyed millió dollárt), Terence Bertone Picksterjét (a Bertone cég extravagáns kísérlete a pickup – a szabad rakterű kisteherautók – és a roadster – a sportkocsik könnyű karosszériájú és bivalyerős motorú alfajának – ötvözésére, melynek eredménye egy 321 lóerős csúcstech-szörnyeteg), és James Lotus Elise 340R utcai versenyautóját (egy ötszáz kilós, állítható kerekű, kézzel készített abroncsú erőgép, amely tíz másodperc alatt gyorsul fel álló helyzetből 160-ra).

Amikor Doreen a Lotusnál tartott és épp a mikrofont mérte be, az egyik őr bement a parkolóba, hogy körbejárjon.

Doreen nem félt, sem az őrtől, sem a dobermanjától, sem attól, hogy észreveszik.

Az akciók nem ijesztették meg, csupán kellemes izgalmat okoztak neki. Amikor kiszúrta, hogy valaki jár a parkolóban, bal kézzel az elektronikus felderítőt tartotta, melynek antennája a Lotus alváza alá lógott be, jobb kézzel kinyitotta a piperetáskát és kivette belőle a hasábburgonyát. Lehajolt a kocsik alá, hogy szemmel tartsa az őrt és a kutyáját. Csak a lábukat látta. A kutya mozgásából tudta, hogy a doberman észrevette. De ez természetes is volt. Kezében tartotta a zacskó hasábburgonyát és felváltva hol a kocsik alá nézett, hol a mérőműszer kijelzőjére.

Körülbelül tizenöt méterre jártak tőle, amikor megjöttek az adatok. Doreen suttogva beolvasta őket Sonjának, aztán a műszert betette a piperetáskába, lezárta a tetejét, bal kézzel lekapta a nyakáról a gégemikrofont, és a füléből kirántotta a füldugót, jobbjával pedig a szájába öntötte a sült krumplit és amilyen gyorsan csak tudta, rágni kezdte, és a nyelvével erősen a szájpadlásához nyomta, hogy pépes legyen.

A parkolóőr ismerte a kutyáját, tisztában volt vele, hogy valaki van a parkolóban. Látnia kellett, hogy ki az, nem engedhette el a kutyát, nem kezdhetett el kiabálni, hogy "Ki az! Jöjjön elő!", mert ebbe a diszkóba nagyon gazdag emberek jártak, és némelyikük nem csak gazdag volt, de pszichopata is, és nem szívesen kockáztatta volna meg, hogy magára haragítsa egyiküket. Ezért előbb látnia kellett, hogy ki az, aki a parkolóban van, cselekedni csak azután cselekedhetett.

Amikor már csak három méterre járt Doreentól, nyögést hallott. Nem tudta megállapítani, hogy milyen nyögés ez, kéjes vagy fájdalmas. Begyorsította a lépteit, engedte, hogy a kutya vezesse a Bertone Pickster és a Lotus közé.

Odavilágított az elemlámpájával.

Egy fekete, elegáns, de sportos ruhát viselő, feketére festett hajú lányt látott, aki a kerítésbe kapaszkodva hányt. Egy fekete piperetáska volt a földön, a lába mellett.

– Hé, jól vagy? – kérdezte az őr.

Doreen úgy tett, mintha görcsbe rándulna a teste, és a krumplipépet a kisebb-nagyobb krumplidarabokkal kipréselte a két fogsora közt. Réges-régi trükk, még egész közelről is annyira valódi hányásnak látszik, hogy a legtöbb embernek felfordul a gyomra és nézni sem bírja.

Doreen köpködött. Nem nézett a fénybe.

– Menj már innen! – mondta indulatosan – Nem akarok közönséget, jó?!

A parkolóőr levitte a lámpája fényét. Doreen megint "hányt".

– Jane?

Nickie mindvégig Johnsonnal beszélgetett a kapuban, és fél szemmel a dobermant figyelte. Amikor észrevette, hogy a kutya viselkedése megváltozik, mert közeledik valakihez, szólt Johnsonnak, hogy nézzék meg Jane-t, jól van-e.

– Hagyjál. – mondta Doreen elkínzott hangon.

Három másodperccel később már Nickie és Johnson is ott álltak a kutyás őr mellett és nézték Doreent, amint "hány". Nickie odament hozzá, megsimogatta a hátát.

– Gyere, haza viszlek. – mondta. A tenyerét Doreen homlokára tette, mint aki azt nézi, lázas-e. – Gyere, Jane, menjünk.

Nickie kitámogatta Doreent a kocsik közül és elindultak a Bugatti felé. A kutya be akart menni a kerítéshez, hogy megszagolja a hányást, de a parkolóőr visszahúzta.

Doreen és Nickie beültek a Bugattiba, Nickie adott egy zsebkendőt Doreennak, hogy megtörülhesse a száját, a piperetáskát elhelyezte Doreen lábainál és rátett egy csomag papírzsebkendőt. Nem várt tovább, már nem volt értelme, el kellett innen tűnni. Indított, kitolatott a sorból. Intett a két parkolóőrnek, gázt adott, tíz másodperccel később már a diszkó területén kívül voltak.

Doreen visszavedlett, eltűnt arcáról a fájdalmas grimasz, a hangja is kitisztult. A telefonjáért nyúlt, háromszor lenyomta az l-est.

– Igen? – jelentkezett be Sonja az első bugás után.

– Nem tudtam megvárni az okádékot, mert jött valaki. – mondta – Itt minden rendben. És nálad?

– Itt is. Térjetek vissza.

 3.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 04 óra 47 perc.

Sonja a NAYMAN Központi Vételi Egység monitorán látta, hogy Sweety a W12-essel kiáll a Dasmond Disco parkolójából. Egy Hulett nevű lány volt vele, aki a kiejtéséből ítélve részeg volt.

– Nahh mosth jól esne ehh... egy joint. – hebegte a lány akadozó nyelvvel, aztán valahol mintha kutatott volna a drog után – Hholh a faszhomban van? Kúrás előtt minhig jól jöhn egyh joint.

– Nézd meg a kesztyűtartóban, baby! – mondta Sweety – Ezek meg hol a picsában vannak? Én nem várok rájuk! Na húzzunk! – a motor felmordult, ahogyan gázt adott.

Ebben a pillanatban kinyitották a Bertone Pickster ajtaját.

– Na gyerünk, beszállás! Tegyétek be a seggeteket! – mondta Terence. Lányok vihogtak, aztán a hangokból ítélve beszálltak a kocsiba.

Négyen, talán öten lehettek.

A NAYMAN Központi Vételi Egység fő monitora kilenc részre volt osztva, mindegyik kis képernyőn egy-egy lehetséges célpont fényképe volt látható. A képek alsó részén egymás alatt feliratok: mobiltelefon, kamera, autó. Franky fotóján a mobil, a kamera és az autó után piros betűkkel a SEMMI szó állt, ami azt jelentette, hogy Franky nem beszél a mobilon; a Hilly Grove-n, a Watsonon, és a többi lehetséges helyen, például az intézetnél felállított panoráma-objektíves kamerák nem ismerték fel sem az arcát, sem pedig terepjárójának vagy Kawasaki Zephyr motorjának rendszámát, a kocsija egyhelyben állt és az ajtaját sem nyitották ki, aminek hangja bekapcsolta volna az autóba rejtett mikrofont. Aztán az autó után álló piros SEMMI felirat hirtelen zöld AKTÍV-ra váltott. Sonja rákattintott az egérrel az "autó"-ra. A hangszórókból beszélgetés hallatszott.

– .. .haver. – mondta Franky, a mondat eleje lemaradt, mert akkor még nem nyitotta ki a dzsip ajtaját – Tizenegykor, ma, és este. Nem délelőtt, hanem este.

– Jobb is, legalább alszom egyet. – mondta egy ismeretlen férfi.

– Na gyertek, beszállás. – szólt Franky.

Lányok szálltak be. Egyikük két puszit adott valakinek és így szólt:

– Szia, Chikko. Aztán vigyázz magadra. – Sonja felírta a nevet: Chikko. Ezt a nevet már többször is hallotta. – Jól van, vigyázni fogok. – válaszolta az a fickó, akivel Franky beszállt. Sonja felírta, hogy hol található Chikko hangmintája. Felbúgott az IW-1000-es.

– Igen? – szólt Sonja a fejmikrofonba.

– Megjöttünk. – mondta Nickie.

– Gyertek fel.

Sonja a biztonsági kamerán látta, amint a kék Bugatti a kertkapuhoz kanyarodik, aztán a kapu félrehúzódott és a kocsi begördült. A kapu rögtön bezárult utána. A Bugatti lement a garázsba.

Marky fotóján az autó után a piros SEMMI felirat zöld AKTÍV-ra váltott. Sonja rákattintott.

– Ez tök jó buli volt! Eszméletlen jó buli! – lelkendezett Cory.

– Akkor majd megismételjük. – mondta Marky – Igen, ott, húzd meg. Jó.

A Ferrari ajtajai bezárultak. Marky indított, a 478 lóerős motor felmordult.

– Kösd be magad, baby.

– Oké! – hallani lehetett, ahogy Cory becsatolja magát – Most hová megyünk?

– Nem tudom. Azt hiszem, haza.

– És otthon mit csinálunk?

– Nem tudom. Valószínűleg megkeféllek.

– Az tök jó lesz!

Marky nevetett. Gázt adott, elindult a parkoló kapuja felé. Aztán Cory nyögése hallatszott. Aztán megint.

– Imádom a kezedet, Marky! – sóhajtotta kéjesen.

– Te aztán nem húzod az időt, Corybaby! Ha csak hozzád érek, szinte elfolysz.

– Ez azért van, mert megőrülök érted! Marky nevetett.

Sonja átváltott James Lotusára. Nem kellett mindent figyelnie, hisz az egész az ASTROW-L 168 órás adatrögzítőre került.

– Haggyá má'! Te hülye fasz! Olyan bunkó vagy! – mondta egy lány felháborodottan. Sonja lenézett a SID-rendszer monitorára. Nickie és Doreen már a földszinten jártak, épp felléptek a lépcsőre.

Egy pofon csattant. Jókora pofon volt, akkorát csattant, hogy a decibelmérők mutatója hosszan kilendült.

Csend. Aztán a lány sírni kezdett.

Újabb irtózatos pofon.

Aztán még egy.

A lány zokogott. James beindította a motort, majd felbőgette, aztán csikorgó kerekekkel kilőtt.

– Te szemét... – mondta a lány bőgve – Nézd mit csináltál! Felrepedt a szám, te szemét rohadék!

Nickie és Doreen betoppantak. Megálltak az íróasztal előtt és hallgatták.

– Fogd már be, te hülye picsa! – csattant fel James – Kibaszottul elegem van belőle, hogy egész álló nap a szádat basztatod! Fogd már be, te hülye picsa! Fogd már be a pofádat, mert esküszöm, kinyírlak, baszd meg!

– Szemét... – szipogta a lány.

Újabb pofont kapott, még hangosabban sírt.

– Fogd be a kibaszott szádat, te rohadt kurva! Még egy szót szólsz, és kinyírlak, fogd már fel!

James, hogy nyomatékosítsa a szavait, megint odavágott.

Aztán már többet nem szólaltak meg.

Sonja levette a hangot, felnézett Doreenra és Nickie-re.

– Érdekes fejlemény, hogy valakik állandó megfigyelés alatt tartják őket. – mondta – Az OSO-nak tudnia kell a kormány összes titkos akciójáról, ha többről nem is, annyiról feltétlenül, hogy itt és itt akció folyik. De erről nem tud semmit.

– Gazdagék gyerekei, akiknek minden csak uncsi. – szólalt meg Nickie – Talán az FBI, vagy a DEA.

Sonja a fejét rázta.

– Nem. Kyrkby-9-es jeladót és RR-02-es járműmikrofont használnak. Tipikus titkosszolgálati felszerelés. Új konstrukciók, alig két éve jelentek meg a piacon. Nagyon jók, csúcstechnológia. A feketepiacon biztosan hozzá lehet jutni, de az is biztos, hogy nagyon nehezen. Az FBI és a DEA csak olyan felszerelést használ, amilyet kap, és egyikből sem kaptak. A Kyrkby-9-es jeladónál csak az IKE-1-es jobb, ami nekünk van, az RR-02-es mikrofonnál is csak a miénk a jobb, ami azt jelenti, hogy bárkik tartsák is szemmel őket, nagyon jól felszereltek és nagyon fontos nekik az eredmény.

– Kik lehetnek? – kérdezte Doreen – Valami magáncég? Vagy egy külföldi kémszervezet?

– Ez az, amit meg kell tudnunk, méghozzá nagyon gyorsan.

– Be tudjuk mérni a jelek fogadópontját?

– Igen, de ahhoz minimum egy bemérő-kocsi kéne szakszemélyzettel. Ekkora apparátust pedig nem vethetünk be. Valami mást kell kitalálnunk.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 1.

HERBERT MOORE LAKÁSÁNAK KÖZELÉBEN. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 10 óra 23 perc.

Dr. Donald Sheldon múlt hónap 19-én töltötte negyvenkettedik életévét, belgyógyász volt, és mostanában kezdett jó nevű orvossá válni. Tizenkét éve fogott magánpraxisba, az utóbbi időben annyira megszaladt neki, hogy végre valóra válthatta régi-régi álmát, és vásárolhatott egy elegáns és vadonatúj német autót. A kiválasztott négyajtós, fekete BMW 83.000 dollárba került.

Annyira azért még nem volt jó nevű, hogy könnyedén kifizethessen egy ekkora összeget, igen alaposan meg kellett húznia a nadrágszíjat és őrült ütemben kellett dolgoznia, minden napon túlórázva, hogy a hatalmas kiadás ne döntse romba anyagilag. A BMW-t tegnap, 15:33-kor fizette ki a John F. Kennedy Boulevardon található pompázatos BMW Autószalonban. Amikor már kint az utcán, az összes formaság elintézése után elhelyezkedett a sofőrülésen, becsukta az ajtót, beindította a motort, a szerelvényfal közepén elhelyezett CD-lemezjátszóba bedugta a 4 Non Blondes "Bigger, Better, Faster, More!" című lemezét és a What's up című dalra állította (amikor ez a lemez még új volt, vagyis nyolc éve, elhatározta, hogy ha egyszer megengedhet magának egy vadonatúj BMW-t, ezt a számot fogja az első úton meghallgatni), és Linda Perry hangja töltötte be álmai autóját – ez volt az a szent pillanat, amitől kezdődően sikeres embernek tekintette magát. Az érzés felért a diploma megszerzésének érzésével.

Jill Bennant és Dennis Raymond alig húsz évesek voltak, munkanélküliek és drogfüggők. Egy reggelig tartó buliból igyekeztek haza ütött-kopott Honda Civic-jükön. Épp azon elmélkedtek, hogy miként költözhetnének át Európába, Hollandiába, ahol sokkal egyszerűbb volt drogosnak lenni, mint az Államokban.

Túlságosan álmosak, fáradtak és elszálltak voltak ahhoz, hogy olyan semmiségekkel foglalkozzanak, mint a kötelező elsőbbségadás, így történt, hogy mintegy harminc méterre Moore hadnagy lakásától, a kereszteződésben negyvenöt kilométeres sebességgel belerohantak dr. Sheldon vadonatúj BMW-jébe és az óriási minőségbeli különbség ellenére ripityára törték a kocsi jobb oldalát, az elülső ajtó és a lökhárító közötti részen.

A két kocsi három utasa kisebb karcolásokkal és horzsolásokkal megúszták a karambolt, legalábbis testileg csak csekély mértékben sérültek. Dr. Sheldon magához vette a BMW-ben található egyetlen hosszúkás és szilárdabb tárgyat, egy esernyőt, kikászálódott a kocsiból és vörös képpel vicsorogva rátámadt a Hondára, és ütötte, ahol érte. Bennant és Raymond azt hitték, egy egész banda támadt rájuk minden ok nélkül, gyorsan bezárták az ajtókat és lehajtották a fejüket. Eszük ágában sem volt kiszállni. A környékbeliek közül heten is felhívták a rendőrséget, többek elmondása szerint tömegverekedés alakult ki, így a rendőrség három közelben tartózkodó járőrkocsit is a helyszínre küldött.

Mindennek már jó másfél órája volt. Már mindkét kocsit elszállították, a helyszínelés is befejeződött, a rendőrök elmentek. Már csak néhány bámészkodó maradt, akik kisebb csoportokba verődve álldogáltak a járdán és egymásnak magyarázták, hogy a karambolban ki volt a hibás.

Nickie és Doreen a Fiestában ültek, száz méterre az eseménytől, és a jelenetet figyelték. Az volt a feladatuk, hogy telepítsék Moore Ford Mondeóját, de még várniuk kellett, mert a kocsi környéke egyelőre túlságosan sok tekintetet vonzott magához, és ekkora nyilvánosság mellett nem lehetett elvégezni a feladatot.

Moore alig tudott elaludni az izgatottságtól, hogy részese lesz egy könyvnek, ami minden bizonnyal nagy port ver majd fel és amiért írója – és félve tette hozzá: talán az írótárs is – akár még Pulitzer-díjat is kaphat. Amióta beszélt Patrícia Turner újságírónővel, azóta nem volt nyugta, az izgatottság állandó mozgásra késztette, fel-alá járkált, a kezét tördelte, dobolt a ceruzájával és döntötte magába a Sprite-ot. Úgy gondolta, biztosan lesz majd egy fotó a könyv hátulján róla, és fél éjjel azon törte a fejét, hogy melyik lenne a jobb: civil-vagy egyenruhás kép? Az egyenruhás kép hivatalos és erőteljes, a civilruhásban viszont beállhat úgy is, mint Tom Clifford azokon a régi képeken. Egy civilruhás rendőr, fegyverrel a kezében olyan benyomást kelt, mintha az illető valamiféle titkos bevetésen lenne, egy igazi kőkemény, dörzsölt, legyőzhetetlen hős, akinek ha kell, gyorsan eljár a keze. Moore hajlott arra, hogy inkább egy civilruhás képet válasszon, oldalán .45-ös Colt Remingtonnal, mint amilyen Tom Cliffordnak volt, és alsóágytáras Winchester puskával a kezében, mint Jack Black. Vigyorgott, amikor ezt kitalálta, ott ült bent az irodájában, hajnali fél négykor és fülig érő szájjal vigyorgott.

A nyílt utcán, fényes nappal betelepíteni egy kocsit jeladóval és mikrofonnal, meglehetősen kockázatos vállalkozás. Moore kocsija vagy a ház: előtt állt az utcán, vagy a rendőrség parkolójában. Szerencsére Moore-nak Ford Mondeo kombija volt, nem pedig egy felszpojlerezett tuning-sportkocsi, a talaj és a kocsiszekrény közötti szabad magasság elég nagy volt ahhoz, hogy ne kelljen aláfeküdni vagy megemelni a telepítéshez.

A jeladó vagy a mikrofon rögzítéséhez három módszert lehet használni: mágnes, furat és csavarozás. A mágnes a legegyszerűbb, a leggyakrabban használt, a leggyorsabb, a legkevésbé tartós és a legkevésbé alkalmas hosszú időn át történő megfigyelés esetén, de egy gyors és ideiglenes követésre a legjobb megoldás. A felcsavarozáshoz mindenképp a kocsi alá kell feküdni, vagy akna fölé kell vele állni, vagy meg kell emelni. Elég sokáig tart, de a legbiztosabb rögzítési mód mind közül. A jeladó vagy a mikrofon furatba történő elhelyezése kitűnő hosszú távú megfigyeléskor, biztonságos, nem fog leesni, és a kocsi átvizsgáltakor ezt a legnehezebb észrevenni, mert teljesen úgy néz ki, mintha része lenne a kocsinak. Még ha fel is tűnik vagy csupán ösztönösen bevilágítanak a furatba, a jeladó vagy a mikrofon teljesen úgy néz ki alulról, mint egy csavar. A felfúráshoz kisebb műhely szükséges, a kocsit meg kell emelni, vagy szerelőakna fölé kell állítani, és a jeladó vagy a mikrofon eltávolításához pedig komoly gépek kellenek – vagy egy olyan telepítő-készlet, amiben van külön erre a célra tervezett fúrógép, amivel néhány másodperc alatt fel lehet tenni, illetve el lehet távolítani. A furatmódszer alkalmazásához azonban alapos gépjárműismeretek szükségeltetnek, nehogy az ember rossz helyre fúrjon, például a benzintankba, vagy más, hasonlóan drámai következményekkel járó területre.

Nyílt utcán azonban a jeladó és a mikrofon felhelyezését, még EXE-7-es telepítőkészlet használata esetén is – amiben volt telepítő-fúró álcázni kellett. Egyszerűen csak odamenni egy autóhoz, leguggolni mellé, a kocsiszekrény alá tenni valamilyen gépet, aztán felállni és egyszerűen továbbmenni, túl feltűnő. Ha van hely közvetlenül a kiszemelt gépkocsi mellett, el lehet játszani egy kerékcserét, de ha csak egy kocsi áll közöttük, az álca hasznavehetetlen.

Gyakorlati tesztek bizonyítják, hogy a szokásos autóriasztók, amik mozgásra bekapcsolnak és éktelen zajt csapnak, haszontalan szerkezetek. Elvileg két okból kezdenek el vijjogni: 1) hogy felhívják a járókelők figyelmét, hogy X.Y. nevű ismeretlen tulajdona veszélyben van, védjék meg! és 2) a nagy hang olyan stresszt váltson ki az autótolvajban, hogy elszaladjon. Egyik sem szokott megtörténni. Rejtett kamerás tesztek bizonyítékai szerint, nagyjából senki sem vállalkozik arra, hogy megakadályozza egy autó ellopását, kivéve, ha a kocsi az övé, vagy ismeri a tulajdonosát, de sokszor még ebben az esetben sem. A hang pedig nem az autótolvajokat idegesíti, hanem mindenki mást, és a teljesen amatőr tolvajokat leszámítva minden autótolvaj képes kikapcsolni a riasztót, vagy elkerülni, hogy megszólaljon. Tehát elméletileg az emberek nagy többsége ügyet sem vetne arra, ha valakik egy autó körül matatnának, de néhányan igen, néhányan legalábbis odafordulnának a kocsihoz, hogy lássák, mit csinálnak ott, és az is lehet, hogy egyikük-másikuk ismeri Moore-t. Nyílt utcán, fényes nappal betelepíteni egy kocsit, csak kitűnő álca fedezete alatt szabad.

Nickie egy jókora sporttáskát tartott az ölében, és a Trident borotvánál élesebb pengéjével kibontotta a varrást a táska alján, az egyik sarka közelében.

Doreennál egy ugyanolyan táska volt, fürdőruhát, könyveket és egy turmixgépet gyömöszölt bele. A hátsó ülésen kartondobozban harminc felbontatlan doboz Fuji film, egy könyv, két pulóver, és egy elektronikus telepítőkészlet volt, ezek kerülnek majd abba a táskába, amit Nickie éppen előkészített. A táska Doreennál lesz – ami Doreennál van, az meg Nickie-nél –, Moore kocsija felé sétálnak majd, ahol véletlenül kiszakad a táska alja és egy rakás Fuji film esik a földre és gurul majd szét, nem egy egyenesen Moore Mondeója alá.

Nickie egy darabka cérnát húzott ki a varrásból, alig három centiméter hosszú volt. Gondosan összemorzsolta kis gombolyaggá és beletette a felső zsebébe. Most egy nagyobb darab cérnát kezdett kihúzni. Doreen elkészült a pakolással. Körbenézett, talált néhány apró papírszeletet meg egy hajszálat az ölében. Összecsipegette őket és a dzsekije belső zsebébe rakta. Elnézte Nickie-t, ahogyan elmélyülten preparálja a táskát az akcióhoz. Jól ismerte már, tudta, hogy csak ilyenkor van elemében, akció alatt, amikor az izgalom hatására kijön állandó szomorúságából. Sokszor olyan volt neki Nickie, mintha a húga lenne, akire gondot kell viselnie. Számtalanszor megpróbálta valahogyan kirángatni borongós hangulatából, de soha nem ért el nagyobb sikert egy halvány mosolynál. Nem értette, hogy Nickie miért rejtőzik el állandóan az emberek elől és tölti szinte minden szabadidejét Sonja lakosztályában vagy az egyik kis raktárban a mínusz harmadik emeleten, ahol háromezer darabos késmagazin-gyűjteményét, több mint ötszáz darabos szakkönyvgyűjteményét, kétszáz kését és terjedelmes horror-kollekcióját tartja. Amikor Sonja ott volt, Nickie törte magát, szerepelt, de amint elment, elhallgatott és jó esély volt rá, hogy többé meg se szólaljon.

– Hol tartasz a kutatásban? – szólalt meg Doreen.

Nickie szentül hitte, hogy semmihez sincs igazán tehetsége, semmiben sem veheti fel a versenyt másokkal, csak szorgalomban és kitartásban, ezért mindent erre a kettőre épített fel. Még kislányként kiválasztotta a kést, mert szerette, és elhatározta, hogy egyszer a kés nagymestere lesz, hogy szükség legyen rá a világban. Mindent olyan rövid idő alatt végzett el, amilyen rövid idő alatt csak lehetséges volt, hogy minél több szabadideje legyen, és minden szabadidejében késsel gyakorolt. Szúrásokat, vágásokat, hárításokat csinált milliószám, megismerkedett a kés minden apró kis részével, minden milliméternyi anyagának funkciójával, az acélfajtákkal, az edzési eljárásokkal, az élezési eljárásokkal, anyagszerkezeteket tanulmányozott, terhelési adatokat elemzett, és olyan elmélyülten tanulta az emberek és az állatok anatómiáját, hogy – akárcsak Sonja – ha legmélyebb álmából verték volna fel, akkor is lediplomázott volna anatómiából a Johns Hopkinson. Képes volt rá, hogy megöljön egy embert, vagy egy bármilyen harci kutyát, kevesebb mint egyetlen másodperc alatt egy szál késsel.

Nickie rendkívül gyors volt és nagyon pontos, de legkiemelkedőbb fizikai tulajdonsága a robbanékonyság volt, az a képessége, hogy nyugalmi állapotból célirányos mozgásba menjen át. Túl jutott az embereken és a kutyákon, ezért a regények és filmek rémei felé fordult és azt tanulmányozta, hogy mit lehetne ellenük tenni egyetlen késsel felfegyverkezve. Ebben az ügyben komoly kutatásokat folytatott. Nickie kihúzott a táska aljából egy közel fél méter hosszú cérnát, gombolyaggá morzsolta és a felső zsebébe tette, hogy ne hagyjon maga után nyomot a kocsiban.

– A vámpírok és a farkasemberek már nem érdekelnek. – felelte – Túl vagyok rajtuk.

– Ezüst golyó és karó nélkül? – kérdezte Doreen.

Nickie bólintott. Elkezdte vékonyan felhasítani a táska alját az egyik sarkánál, hogy kellő méretű lyuk nyíljon az alján, amikor majd Doreen belenyúl és rányomja a filmtekercseket, hogy a filmek mind kiessenek és szétguruljanak. A vágás nem volt folyamatos, hogy néhány szövetfoszlány összetartsa az anyagot.

– Hogyan sikerült? – faggatózott tovább Doreen.

Az HAC hullaházában mindig volt néhány tucat holttest. Az HAC-nek egyfolytában szüksége volt tetemekre a begyakorlás végső szintjéhez. Sonja megtanította Nickie-t boncolni, nem mindenre, csak azokra a fogásokra, amikre szüksége volt a kutatásához. Sonja sokszor engedélyezte Nickie-nek, hogy a hullaházban töltse az éjszakákat és felboncoljon egy-egy testet, mert Nickie tudásának tökéletesítése az HAC érdeke volt. Nickie egyre különösebben fogta fel a testet és a halált.

Különböző korszakai voltak, amikor hosszabb ideig ugyanazt a területet tanulmányozta. Egy nap rájött, hogy az emberi és az állati test különböző pontjain, különösebben nagy erő bevetése nélkül, bizonyos formájú és méretű dolgokat lehet beletenni a testbe, ami halált okoz. Például ő találta ki a kerámiahegyű tollal való likvidálást és ő képezte ki Doreent, hogy végre tudja hajtani. Nickie képes volt rá, hogy egy fogkefével öljön, vagy egy olyan nem éppen kézenfekvő tárggyal, mint egy fürdőszivacs. Ezek persze számára csak érdekességek voltak, mert ő mindig kést használt.

– Egy farkasembert vagy egy vámpírt könnyen meg lehet futamítani egy fogpiszkálóval. – mondta Nickie – Fogod a fogpiszkálót és a tenyeredre teszed az egyik végét, a tenyér tövéhez, ami elég kemény, és két ujjal ott tartod, kábé úgy, mintha ökölbe lenne szorítva a kezed és két ujjad közül áll ki a fogpiszkáló.

Amikor ütőtávba ér, belevágsz a szemébe, úgy, hogy mielőtt elérnéd, az utolsó pillanatban kinyitod az öklöd, így a fogpiszkáló könnyen belefut a szemgolyóba, teljes hosszában, átdöfi a szemet és felsérti valamelyik egyenes vagy ferde szemizmot, vagy belefúródik a látóidegbe, ami igen jelentős sokkot okoz. Mivel emberfeletti módon szívósak, ebbe még nem halnának bele, de egyetlen fogpiszkálóval harcképtelenné lehet tenni őket.

Doreent teljesen elképesztette Nickie leleményessége és az a színtiszta intellektuális érdeklődés, amivel a test megölésének lehetőségeit tanulmányozta, a legkisebb rosszindulat és szadizmus nélkül. Nickie a tudást akarta, hogy szeressék érte, hogy akarják őt, hogy szükség legyen rá, fontos legyen, de soha semmilyen körülmények közt sem bántott volna senkit, csak ha az illető halálra volt jelölve vagy ha meg kellett védenie egy társát. Akkor viszont elszabadult a pokol. Távol-Kelet legnagyobb késmestereinek is igen hosszasan kellett volna tanulmányozniuk a dolgot, hogy egyáltalán sejteni kezdjék, hogy mit is tett abban a negyed vagy fél másodpercben ez a lány, aki egyfolytában azért aggódott, hogy kirúgják az HAC-ből, mert nem elég jó, és lecserélik valakire, aki sokkal jobb nála. Pedig ha késről volt szó, ilyen ember aligha létezett ezen a világon.

– Most milyen lényeket tanulmányozol? – kérdezte Doreen. Komolyan kérdezte, valóban érdekelte, nemcsak úgy tett, mintha felcsigázta volna az érdeklődését.

Sohasem volt lesajnáló Nickie-vel, soha nem gondolta azt, hogy valami baj van Nickie fejével. Elfogadta olyannak, amilyen. Nagyon szerette, ő volt a legjobb barátnője. Nickie-nek volt egy beceneve a Műveleti Szekcióban: „Minden-mindegy-Nickie”. Doreen találta ki, kedvességből, szeretetből, mert Nickie állandóan azt mondta mindenre, hogy felőlem. Semmit sem tudott Nickie gyerekkoráról és az iskolaéveiről, de biztosra vette, hogy rengeteget bántották, és azért lett ilyen emberkerülő.

– Az a célom, hogy mindegyiket el tudjam intézni a Tridenttel egyetlen másodperc alatt, egy, de maximálisan két mozdulattal. Csináltam egy veszélyességi listát, amiben az első helyen áll az a lény, a Ragadozóból, abból az Arnold Schwarzenegger-filmből, mert ő a legveszélyesebb, a második Ripley szörnye a Nyolcadik utas a halálból, a harmadik pedig azt hiszem egy múmia és alatta más élőholtak. Az élőholtakkal az a baj, hogy nincs fájdalomérzetük és nem egyértelmű, hogy mi irányítja a testüket. Ripley szörnyei meg azért olyan veszélyesek, mert erős sav a vérük, de egyébként lassúak és körülményesen támadnak.

Doreen a hátsó ülésre tette a táskát, amit megtömött. Elnézett Moore háza felé. Már csak két ember álldogált a kereszteződésben és gesztikulálva beszélgettek, többször is az úttestre mutatva. Aztán elköszöntek egymástól és távoztak, egyikük egy élelmiszerbolt felé vette az irányt, a másik beszállt a kocsijába, és a kereszteződés túloldalán eltűnt Doreen szeme elől.

– Oké, várjunk még pár percet, aztán menjünk. – mondta Doreen.

Nickie bólintott. Bepakolta a Fuji filmeket, rájuk egy pulóvert, arra egy könyvet. A telepítőkészletet is berakta, ügyelve, hogy a táska épp részére kerüljön, és a másik pulóverrel takarta le. Odaadta a táskát Doreennak.

– Ha vállból rányomsz egy kicsit a könyvre, kiszakad az alja és a filmek kiesnek. – tájékoztatta.

– Értem. Kösz, Nickie.

Nickie úgy tett, mintha nem hallotta volna. Sohasem tudta, mit kezdjen azzal, ha megdicsérik vagy megköszönik, amit tett. Összecsukta a Tridentet és elrakta az egyik zsebébe. Két apró szövetszálat talált, az egyik a combján volt, a másik a lábai között az ülésen. Összeszedte őket és bedugta a felső zsebébe.

Doreen szétnézett, végül Nickie-hez fordult.

– Induljunk, Nickie.

Nickie a hátsó ülésről magához vette a táskát. Doreen kinyitotta az ajtót, Nickie a másikat, egyszerre szálltak ki a kocsiból. Mint két nem túl eszes, bohókás lány, elindultak Moore Ford Mondeója felé.

FREDERICKSON PSZICHIÁTRIAI INTÉZET. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 12 óra 29 perc.

Nickie úgy parkolta le a Fiestát, hogy jól belássák az intézet kapuját, és hogy gyorsan be tudjanak sorolni a forgalomba, ha szükségessé válik. Doreen átöltözött, sportos szerelését konzervatív kosztümre cserélte. Kezébe vette az IW-1000-est és beütötte Walthaus mobiljának a számát. A pszichiáter a negyedik bugásra vette fel.

– Dr. Walthaus. – szólt bele.

– Jó napot kívánok. Én Jane Jasbeck vagyok. Úgy értesültem róla, hogy ön információt akar dr. Karén Thompsonról.

Néhány másodperces csend volt az első reakció.

– Ön kicsoda? – kérdezte Walthaus, hogy elterelje a szót, amíg kigondolja, mit csináljon.

– Nézze, dr. Walthaus, a kérdés az, hogy ön információt akar-e dr. Karén Thompsonról, vagy egy magándetektívet, aki nyomoz az ön megbízásából?

Doreen látta maga előtt, amint Walthaus összeráncolja a homlokát, hogy ez meg mi a fenét jelentsen?

– Ezt hogy érti? – kérdezte Walthaus.

– Információim vannak Karén Thompsonról, és hajlandó vagyok eladni önnek őket.

– És leakasztana érte egy kalap pénzt, ha jól sejtem. – mondta Walthaus cinikusan.

– Nézze, én ismertem Karén Thompsont, és tudom, hogy az ön magánnyomozói soha nem fogják megtudni, hogy ki is ő valójában, mert nincsenek olyan jogosítványaik, amik alapján betekintést nyerhetnének azokba a dokumentumokba, amelyekből bármi is kiderülhetne. Többet mondok: még csak arra sem jönnének rá, hogy hol keressék ezeket a dokumentumokat!

Walthaus hallgatott. Tulajdonképpen a legteljesebb zűrzavarban volt azt illetően, hogy kicsoda valójában Karén, és hogy hol van most. A magánnyomozó iroda, amit megbízott Karén felkutatásával, ez idáig semmi újat nem tudott meg.

– Mondjuk, hogy érdekel.

– Én most itt vagyok Philadelphiában, de Londonban élek, és rövidesen megy a gépem. Feltétlenül találkoznunk kell még három előtt. Ha most nem találkozunk, nem tudom, mikor tudnánk legközelebb.

Walthaus megint hallgatott. Átgondolta a lehetőségeket, aztán döntött.

– Rendben, de én választom ki a helyet.

– Nekem jó, de elhagyatott hely szóba sem jöhet, oda nem megyek!

– Én is így gondoltam. Tudja, hol van a Victory Kávéház a John F. Kennedy Boulevardon?

– Nem. De meg fogom találni.

– Majdnem a 22. utcánál van, a sarokhoz közel, ki van írva egy kék táblára, hogy Victory Kávéház. Találkozzunk ott... úgy egy óra múlva.

– Tehát fél keltőkor. Jó, rendben. Ott leszek. – mondta Doreen, aztán bontotta a vonalat.

Hét perc múlva tűnt fel Walthaus ezüst Mercedesé. A pszichiáter nem volt egyedül, két igencsak megtermett ápoló kísérte. Nickie és Doreen tisztes távolból követték a kocsit.

 3.

VICTORY KÁVÉHÁZ. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 13 óra 25 perc.

Walthaus már egykor a helyszínen volt. Keresett egy parkolóhelyet, és ott ültek a kocsiban tíz percet, majd az egyik megtermett ápoló kiszállt. Nickie lefényképezte. A férfi körbesétálta a háztömböt, meg benézett a kávéházba.

Azután intett a kocsiban ülő Walthausnak és a másik nagydarab férfinak.

Mindketten kiszálltak, és Nickie mindkettőjüket lekapta. Besétáltak a kávéházba.

Látszott rajtuk, hogy amatőrök, Doreen és Nickie a két férfit ápolónak tippelte, akiket Walthaus ijesztésül hívott. Amit csináltak, azt valószínűleg filmekben látták, és elkövették az összes hibát, amit csak amatőrök szoktak: rosszul helyezkedtek, mindketten előre bementek a kávéházba és feltűnően nézelődtek, és addig Walthaus kint állt az utcán egyedül, és más efféle alapvető hibák, melyeket mindenki elkövet, aki utánozni próbálja, amit innen-onnan látott, ahelyett, hogy megértené, hogy mit és miért tesz egy testőr.

Doreen 13:25-kor szállt ki a kocsiból, tett egy kört, hogy nehogy valaki összekapcsolja őt és a Fiestát, aztán besétált a kávéházba. Walthaus és a két nagydarab férfi az egyik sarokboxban foglaltak helyet. Walthaus ült legbelül, a két férfi meg közrefogta, és mindenkire szúrósan néztek. Amikor Doreen belépett egy aktatáskával a kezében, Walthaus érezte, hogy ő lesz az, akivel telefonon beszélt. Elfelejtette megkérdezni, hogy miről ismeri fel a nőt, illetve, hogy a nő felismeri-e, de elég fotó jelent meg róla az újságokban és több alkalommal adott interjút a tévében is, úgyhogy feltételezte, hogy a nő fel fogja ismerni.

Doreen körülnézett, elég feltűnően csinálta, de nem volt miért lepleznie.

Azonnal kiszúrta Walthaust meg a két ajtósszekrény méretű ápolót. Látta, hogy már rendeltek. Ránézett a karórájára, aztán odalépett a pulthoz, rendelt egy kávét és Walthausék asztalára mutatott, hogy oda kéri. Odament az asztalhoz.

Walthaus előtt egy keményfedelű könyv feküdt, rajta az egyik keze. Doreen arra tippelt, a könyvben van a pénz.

– Jó napot kívánok. – mondta feszült hangon – Jane Jasbeck vagyok.

Csak Walthaus köszönt vissza.

– Jó napot. – megérintette a jobbján ülő férfit – Engedje be a hölgyet.

A férfi kikászálódott az asztal mögül és felállt. Több, mint egy fejjel magasabb volt Doreennál, pedig Doreen magas sarkú cipőt viselt. Beült Walthaus mellé, a hústorony pedig helyet foglalt mellette.

– Ha megengedi, térjünk a tárgyra. – javasolta Doreen.

– Jó. – bólintott Walthaus. Ahogyan egymás felé fordultak, alig fél méterről néztek egymással farkasszemet. Doreennak nem okozott volna gondot, hogy állja a pszichiáter tekintetét, de Jane Jasbeck más típus volt.

– Dr. Karén Thompson egy szívsebész. – mondta Doreen.

– Olyat mondjon, amit még nem tudok! – mordult fel Walthaus.

– Karén Thompson nem csak egy szívsebész, hanem még valami... valami más is.

Doreen nem folytatta, mert megjelent a pincérnő a kávéjával. Letette elé az asztalra.

– Köszönöm szépen. – mondta Doreen. A nő rámosolygott.

– Nincs mit. – mondta, majd Walthausra és a másik két férfira nézett – Önöknek hozhatok még valamit?

– Nem, köszönjük. Majd szólunk. – mondta Walthaus.

A pincérnő elment. A Doreen mellett ülő hústorony egy kicsit közelebb ült, hogy Doreen kényelmetlenül érezze magát, és Doreen kényelmetlenül is érezte magát, de nem azért, amiért a férfi gondolta, nem a nagy teste, hanem a bűze miatt. A férfi fenyegető próbált lenni, azt hitte, össze tudná törni Doreent, mint egy vékony, korhadt ágacskát. Csakhogy előttük az asztalon volt két kávéscsésze, két három decis pohár, két kiskanál, csészealj, hamutartó, egy keményfedelű könyv, és rajta egy elegáns, kerámiahegyű toll.

– Hozott magával pénzt? – kérdezte Doreen halkan.

– Ne aggódjon, van nálam készpénz, de csak értékes információért fizetek.

Doreen beleöntötte a tejszínt a kávéba és kevergetni kezdte a kanállal.

– Tizenötezer. – mondta.

Walthaus nem szólalt meg azonnal. Hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon a kijelentésre. Ő is ivott a kávéjából néhány kortyot.

– Ötezer. – mondta.

– Neeeem! – rázta a fejét Doreen – Ötezerért nem fogom kockára tenni az életemet! Ki van zárva!

Walthaus gondolkodott. Igazából megadta volna a tizenöt ezret az információért, ha az tényleg ér annyit, ha abból megtudja, hogy hová lett Christine és ki valójában Karén Thompson.

– Nyolcezer. – mondta Walthaus.

– Nem! – Doreen hevesen megrázta a fejét – Mit képzel? Hogy megveszi az életemet pár rongyos dollárért?

– Magának most kell a pénz, ugye? Most nem tudok előkeríteni tizenöt ezret. Miért kéne ennyi készpénzt az irodámban tartanom?

Doreenon volt a sor, hogy elgondolkodjon. Ha azt kérdezi: "Mennyit tud fizetni?", azzal besétál a csapdába.

– Nyolcezer akkor is kevés.

– Idefigyeljen, mondja el, amit tud, és ha tényleg elég jó az információ, akkor fizetek magának tízezret. Tízet, és nem többet. Összesen ennyi van nálam.

Doreen vagy fél percig úgy tett, mint aki azon gondolkodik, mit tegyen.

– Rendben. – egyezett bele végül.

– Akkor halljuk.

Doreen nagyot sóhajtott, aztán belekezdett.

– Karén Thompson kettős életet él. A Software Morsena cég egyik aligazgatója, végzett szívsebész, kitűnő szakember. De ez csak a felszín. Ez csak máz. Eltakarja a lényeget, az igazi életét, amelynek nincs sok köze Londonhoz. Nem is ott él. – Doreen elhallgatott, figyelte a hatást Walthaus arcán; nem látott rajta semmit, de tudta, hogy a pszichiáter most feszülten figyel, mert amit mond, az teljesen új neki – Karén Thompson valójában... egy gyilkos. Sok embert ölt már meg. Ez az igazi szakterülete, nem a gyógyítás. Képzett, professzionális gyilkos.

Walthausnak erőlködnie kellett, hogy megőrizhesse pókerarcát. Egyetlen porcikája sem kívánt szembekerülni egy profi gyilkossal, nem érzett magában erőt egy macska-egér játékhoz, amelyben minden percben azon kell izgulnia, hogy vajon golyót kap-e a szívébe vagy felrobban-e a kocsija, amikor beindítja a motort.

Nagyot nyelt. Ezt azzal leplezte, hogy lehajtotta a fejét, mintha csak a cipőjére vetne egy pillantást. Dobogott az ér a halántékán. Nem adhatta át Christine-t a nővérének, ez elvi kérdés volt. De talán hiba is egyben.

Doreen folytatta.

– Karén Thompson megöli a betegeit. A műtőasztalon. Még azok se nagyon veszik észre a szándékosságot, akik segédkeznek a műtéten. Csak egy aprócska vágás a szikével egy kicsivel odébb, egy kicsivel mélyebben, és a beteg meghal. Az én tudtommal eddig már öt embert ölt így meg. De ne kérdezze honnan tudom. Hogy mi a motivációja? Semmi. Ő egy őrült. Minden betegének tanulmányozza a hátterét, és ha a háttér olyan, hogy nem lesz probléma, ha meggyilkolja az illetőt, akkor a műtét közben végez vele. Csak. Nincs semmi indoka, egyszerűen csak megteheti, és ezért meg is teszi. Ő egy pszichopata. De ez még nem minden. Van egy féltestvére, aki törvénytelen gyerek. Azonos anyától, de más apától származik.

Az anyja félrelépett, egyébként elég gyakran. A féltestvére is eszelős. Mike-nak hívják. Négy évvel fiatalabb Karennél, és együtt töltötték a gyerekkorukat, miután a szülők elváltak. És... szóval szeretők voltak, már egész kiskorukban.

Mindig egy ágyban aludtak és... El tudják képzelni. Miké már gyerekkorában bűnöző volt, mindig valamelyik helyi banda verőlegénye volt, tizenegy évet ült börtönben, mindig súlyos testi sértésért. Teljesen őrült, ideges, képtelen az önfegyelemre. Én... a szeretője... voltam. Ki akartam lépni a kapcsolatból, amikor rájöttem, kicsoda, de ő nem engedte, mert félt, hogy feladom. Többször is megfenyegetett, hogy agyonver, ha valakinek eljár a szám. Már két éve nem vagyunk együtt, de rendszeresen felhív, és zaklat. Tudja, halálra vagyok rémülve, hogy egyszer tényleg elkap. Szükségem van pénzre, hogy el tudjak költözni.

Walthaus emésztette a hallottakat. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a veszély sokkal kisebb, mint gondolta. Csak egy izgága erőszakos bűnöző, egy idióta, akit simán el lehet intézni, már ha egyáltalán az Egyesült Államokban van. Walthaus elhatározta magában, hogy megbízza az őröket az intézetben, hogy figyeljék a Frederickson környékén lófráló alakokat.

– És Christine? – kérdezte Walthaus.

– Ki? – nézett rá Doreen, mint aki kiesett a szerepéből – Ja igen, a húga. Nem tudom, mi van vele, csak azt, hogy Karén rettenetesen mérges volt, amiért a maga intézetébe került. Felhívta Mike-ot, és tombolt, üvöltött. Na nem mintha annyira oda lenne Christine-ért, egyszerűen csak a hatalom miatt, hogy valaki nem tette, amit mondott, és ettől a plafonon volt. "Kis jószág"-nak szokta nevezni a húgát, és időnként elképesztően bánik vele. Azt tudom, hogy összeszedett egy csomó ügyvédet, hogy valamit kifundáljanak és kihozzák Christine-t. De lehet, hogy Miké próbál valamit működni, úgyhogy jobb, ha vigyáz.

Doreen abbahagyta, részéről vége, már csak a pénzt várta. Kezébe vette a kávéscsészét, és belekortyolt a kávéba.

Walthaus megnyugodott, nagy kő esett le a szívéről. Kicsit eltúlozta a dolgot, pedig csak egy eszelős fickó meg egy pszichopata nő csinálta az egészet. Vége a nagy zűrzavarnak, az ismeretlentől való félelemnek, mert az ismeretlen többé már nem ismeretlen, és a zűrzavar sem zűrzavar.

– Igen? – mondta Walthaus, hogy folytatásra biztassa Doreent, pedig tudta, hogy már befejezte.

Doreen ránézett.

– Ennyi. – mondta drámai hangon. Walthaus megköszörülte a torkát.

– Nézze, én ezeket már mind tudom. – hazudta – Nekem olyan információkra van szükségem, amik számomra újdonságok. Nem fizethetek valamiért, amit már tudok.

Doreen tágra nyílt szemekkel tátogott, mintha képtelen lenne megszólalni.

– De... de ez nem igaz! Nem tudja! Nem tudhatja!

– Jane, nagyon sajnálom, hogy azt hitte, hogy valami újat tud nekem mondani. Sajnálom, de nem. – Walthaus felnyitotta a könyv fedelét, hogy Doreen láthassa, mi van alatta. Pénz volt, sok-sok pénz, talán tízezer dollár is megvolt. Doreen csak nézte meredten. Bizonytalanul érte nyúlt, de Walthaus visszacsukta, a férfi Doreen mellett pedig megfogta a karját. – Én fizettem volna, de nem lettem okosabb. Most pedig, engedelmével, nekünk mennünk kell. Tudja, még számtalan betegemet kell ma meglátogatnom.

Walthaus fogta a könyvet, és felállt, mire a két férfi is felállt. Doreen megragadta Walthaus csuklóját.

– De.... de... kérem, ne tegye ezt... Nekem... nekem szükségem van a pénzre, értse meg! Nekem... Kérem, nagyon kérem!

Walthaus lenézett rá. A nő rémült szemeiben könny csillogott.

– Igazán sajnálom. – mondta doktor bácsisan, és megsimogatta Doreen fejét.

Lefejtette csuklójáról az ujjait, és hátralépett. Távoztak.

Walthaus odament a pincérnőhöz, aki kiszolgálta őket.

– Elnézést, hölgyem, megkérhetném valamire? – kérdezte megnyerő mosollyal az arcán.

– Oh, hogyne! – mosolygott rá a pincérnő.

– Pszichiáter vagyok, kérem, a hölgy a páciensem, kissé zavart személyiség. Legyenek vele elnézőek.

– Természetesen, doktor úr. – komolyodott el a pincérnő.

– Kérem a számlát. A hölgyét is, természetesen.

A pincérnő odaadta a számlát, Walthaus kifizette, és busás borravalót is adott mellé. Azután elővett egy gyógyszeres tégelyt, melynek Haloperidol volt az oldalára írva. Kinyitotta, kivett belőle egy tablettát és odaadta a pincérnőnek.

– Adja ezt oda neki, kérem, egy pohár vízzel. Be kell vennie, de én most nem adhatom neki oda, mert haragszik rám. – Walthaus szélesen mosolygott – A saját maga ellen érzett dühét a kezelőorvosára vetíti ki. Oh, egy pillanat! – Walthaus ismét elővette a pénztárcáját és kivett belőle harminc dollárt, és a pincérnőnek adta – Előfordulhat, hogy rendel még valamit, és nincs nála pénz. – mondta.

– Pedig nem tűnik szegénynek. Szépen fel van öltözve. – mondta a pincérnő csodálkozva.

– A férjének van pénze, de néha az is kimegy a fejéből, hogy van férje. – Walthaus átnyújtott egy díszes névjegyet is a pincérnőnek – Ha baj van, csak hívjon.

– Persze, természetesen, doktor úr! – ígérte a pincérnő.

– Nagyon szépen köszönöm.

Walthausék elmentek. A pincérnő kivitte az erős nyugtatót egy pohár vízzel Doreennak, aki még mindig a szerepét játszotta.

– Legyen olyan szíves, és vegye ezt be. – mondta a pincérnő és Doreen elé tette a pohár vizet és a tenyerére fektetett Haloperidolt.

Doreen nem mozdult azonnal, aztán elvette a tablettát, úgy tett, mintha a szájába tenné, és ivott rá két korty vizet.

– Rendben. Kér még valamit?

– Nem, köszönöm. Csak még elüldögélnék itt egy kicsit. Egy telefont várok. – mondta Doreen.

– Természetesen. – mosolygott rá a pincérnő – Addig marad, ameddig csak akar.

A pincérnő elment. Milyen normálisnak tűnt! Pedig nagyon beteg lehet., jegyezte meg magában.

Doreen a kosztüm kabátjának zsebébe dugta a Haloperidolt, és ivott egy korty kávét. Felbúgott a táskájában a telefon, aztán elhallgatott, és nem szólalt meg többet. Ez volt a jel, Walthausék távoztak.

Doreen felállt és elhagyta a kávéházat. Az első sarkon jobbra fordult, Nickie már ott várt rá, kitárta jöttére az ajtót. Doreen beszállt, mentek tovább.

– Oké? – kérdezte Doreen.

– Aha. – felelte Nickie.

A válasz azt jelentette, hogy Walthaus Mercedese be van telepítve.

– Tiszta volt?

Nickie bólogatott. Walthaus kocsiján nem talált sem jeladót, sem pedig mikrofont. Bárkik figyelték is Franky-éket, úgy tűnt, Walthaus nem érdekli őket.

 4.

WATSON EGYETEM. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 15 óra 26 perc.

Dr. Kenneth Folberg, a Watson Egyetem igazgatója, valamint nem gyakorló pszichiáter, nem maga vezette az autóját. Fekete, sötét üvegű Mercedes limuzinnal közlekedett, melyet egy negyven év körüli, kisportolt, marcona férfi vezetett. A Watson Egyetem kastélyához 1954-ben hozzáépítettek egy udvarházat, ami az eredeti elképzeléseknek megfelelően gazdasági épületként működött. A Watson Egyetem tíz hektáros birtokát és az egyetemi épületet, magát a kastélyt, negyven ember tartotta rendben. Az udvarház belső udvarán a parkban használt nagyobb, önjáró gépek álltak, és Folberg igazgató limuzinja. A sofőr, akit mindenki csak Mr. Marlow-nak szólított, naphosszat a limuzin körül foglalatoskodott: lemosta, kipucolta a belsejét, ellenőrizte az olajat, a benzint, a műszereket, a fékeket, megvizsgálta a motort, nehogy menet közben derüljön ki, hogy valami baj van.

Kiszámíthatatlan volt, hogy Folberg mikorra megy be a egyetemre, de tízig mindig beért, és az sem volt előre megszabott, hogy mikor indul haza, de fél öt előtt csak nagyon ritkán tette.

Folberg házát magas kerítés ölelte körbe, mindenfelé biztonsági kamerák, és más, igen komoly biztonsági berendezések vigyázták. A limuzin – amely minden jel szerint az egyetlen autó volt, amibe Folberg beült –, amikor nem használták, egy mély földalatti garázsba került. Ezen okból kifolyólag a legkevesebb kockázattal az egyetemen lehetett telepíteni a limuzint jeladóval és mikrofonnal. Volt tehát egy udvarház, aminek udvarán rendszeresen fel-alá járkáltak az emberek, az udvarra nyíló ablakok a szeptember közepi melegben tárva-nyitva álltak, és volt még egy sofőr is, aki minden egyes napon órákon át sürgölődött a limuzin körül.

Kétfajta akció van: az agresszív és az álcázott. Az agresszív akció behatolás egy területre, zárnyitással, riasztók kikapcsolásával és így tovább, az álcázott pedig olyan, aminél maga az akció műveleti része le van fedve egy álcacselekvéssel. Például a filmtekercses-trükk iskolapéldája az álcázott akciónak. Ha a limuzint elhagyatott garázsban tartanák, és oda betörnének, akkor az egy agresszív akció lenne. Ami most nem működne. Most is csak álcázott akcióról lehetett szó. Doreen és Nickie pontosan ismerték a limuzin modell alvázát, tudták, hová érdemes felhelyezni a jeladót vagy a mikrofont, és tudták Mr. Marlow-ról is azt a keveset, amit elő lehetett róla keríteni. Mindössze annyit lehetett róla tudni, hogy hivatásos limuzin-sofőr, ez a szakmája, a katonaidejét a Haditengerészetnél töltötte, nem kapott katonai kiképzést, csak vezetett, vezette a tisztek terepjáróit, majd szedánjait, majd limuzinjait.

Tudták, hogy kitűnően beszél németül, az érettségi után bevonult, majd hét év múlva szerelt le és hivatásos sofőr lett. Nőtlen, gyerekei nincsenek, sport múltjáról csak annyi állt a harmadéves gimnáziumi évkönyvben, hogy atletizál, hobbijairól pedig egyáltalán semmi sem derült ki.

Doreen és Nickie, miután telepítették Walthaus kocsiját, elugrattak a bázisra lecserélni a kocsit a Bugattira. Átöltöztek, átsminkeltek és új frizurát csináltak. Sonja a bázisról nyomon követte Franky-ék kocsijainak mozgását, a mobilok és az autóik lehallgatásával pedig azt is meg tudta mondani, hogy egyikük sem tartózkodik az egyetemen, beleértve Cory-t is. Sonja elkapott egy beszélgetést, amiben Folberg megígérte egy Edward Anton nevű embernek, hogy hatig az irodájában lesz. Sonja feljegyezte a nevet, majd közölte Nickie-vel és Doreennal, hogy a terep készen áll.

Ezúttal Doreen vezetett, a Bugattival az udvarház mellett állt meg. Mindketten kiszálltak és elindultak a ház kapuja felé. Nickie nagyon kicsinosította magát, Doreen kevésbé, hogy szembetűnő legyen, hogy Nickie mennyire kicsípte magát.

Doreen hátán színes hátitáskát viselt, ami jól ment nemrég vásárolt, méregdrága sportos, nyárias ruhájához. A telepítőkészlet, az elektronikus felderítő, a jeladó és a mikrofon a táskában volt, az IW-1000-es biztonsági telefonnal együtt.

Amikor beléptek a kapun, meglátták Mr. Marlow-t, amint az udvar közepén álló limuzint mossa. Slag volt a kezében, erős vízsugárral tisztította a kerekeket és a lökhárítót. Rövid ujjú ing és kilazított nyakkendő volt rajta, az inge már csurom izzadt volt. Amikor meglátták Marlow-t, azonnal visszafordultak, Nickie el akart menni, de Doreen nem engedte.

– Na, gyere, próbáld meg! Biztosan sikerülni fog, száz százalék! Én tudom! Na gyere, próbáld meg! – győzködte Doreen.

Nickie nagy levegőt vett, és összeszedte magát. Eddigre már Marlow is észrevette őket.

Elindultak felé. Nickie végig Marlow-t nézte, a férfi meg őt. Doreen az udvart és az udvarra nyíló ablakokat mérte fel. Az ablakokban senki, az udvaron egy ősz hajú férfi a fűnyíróval vacakolt, más senki.

Marlow elzárta a vizet.

– Hello. – köszönt Nickie, félénk mosollyal az arcán.

Doreen csak intett egyet.

– Hello. Kit kerestek? – kérdezte Marlow.

Nickie egy pillanatra tétovázott. Doreen megbökte a könyökével.

– Téged. – mondta Nickie.

– Engem? – csodálkozott el Marlow, a mobiljához nyúlt, hogy megnézze, mi a baja

– Dr. Folberg hivatott?

– Hát... – kezdte Nickie, de félbehagyta, közben Marlow elővette a telefont és megnézte: működött. Nem értette. – Nem az igazgató úr, csak mi. – Doreen megint megbökte a könyökével – Csak én. – mondta Nickie és lesütötte a szemét. Aztán kinyújtotta a jobb karját a sofőr felé. Egy Coca-Cola volt benne. Látszott rajta, hogy jéghideg. – Biztosan nagyon szomjas vagy ebben a melegben.

Marlow gépiesen elvette a kólát. Nem értette. Ilyesmi még sohasem történt vele.

Majdnem négy éve ő hozza és viszi Folberget minden nap, és még egy diák sem vette észre, soha egy se. Nem ahhoz volt szokva, hogy ajándékot kapjon, hanem ahhoz, hogy figyeljen az utakon, és vigyázzon a limuzinra. Zavarba jött, nem értette, mi történik itt.

– Ö... ö... miért? – kérdezte és meredten bámulta a kezében tartott, kellemesen hűvös fémflakont.

– Mert... Csak úgy. – mondta Nickie. Az akciók során Nickie-nek néha a külsejével kellett elterelnie a célpont vagy valaki más figyelmét. Megtette, amire Sonja betanította, de sohasem értette, hogy az miért működik mindig, mivel egyáltalán nem tetszett neki, amit a tükörben látott.

Doreen félreállt, nem akarta feszélyezni őket, odébb sétált egy kicsit, és közben feltűnés nélkül alaposan körülnézett. Volt egy kis kerek asztal az udvaron, napernyővel, három székkel, úgy gondolta, Marlow itt szokott enni, hogy még evés közben se tévessze szem elől a kocsit. Doreen úgy vélte, benne van Marlow egyetemmel kötött szerződésében, hogy amennyiben valamilyen kár éri a limuzint, amikor a gondjaira van bízva, meg kell térítenie a kárt. Egy ilyen limuzin ára pedig egy igen erőteljes hat számjegyű összeg, méghozzá amerikai dollárban, ami azt jelenti, hogy sofőrök maximum álmukban vehetnek belőle maguknak, vagyis Marlow úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Doreen közelebb ment az asztalhoz. Az egyik székre volt terítve Marlow zakója, az asztalon a sofőrsapkája, mellette egy üres pohár, és egy hordozható CD-lejátszó. Három CD volt egymásra rakva, mindhárom Janet Jackson. Doreen lassan visszaballagott Nickie-hez és Marlow-hoz. Éppen az időjárásról és a kóláról beszélgettek.

Doreen felsóhajtott.

– Janet! – szólt rá Nickie-re olyan hangon, mintha azt mondaná: "Hé, nem erről volt szó!" Nickie ebből tudta, hogy ez a neve.

Nickie zavartan eltakarta az arcát és úgy nevetett. Marlow egyre kevésbé értette, mire megy ki ez az egész, de a lány és a neve nagyon tetszett neki.

Nickie abbahagyta a vihogást, vett egy mély levegőt, Marlow szemébe nézett, és így szólt:

– Észrevettelek. – mondta. Csak ennyit, csak ezt az egy szót. És a tekintetük úgy kapcsolódott össze, mintha nem volna a világon másik férfi és másik nő.

Marlow nem tudta, mit is kéne mondania, vagy tennie. Bontsa fel a Coca-Colát és igya meg, vagy osszák meg, vagy mosolyogjon, vagy hívja el a lányt moziba?

Marlow sohasem volt valami nagy szám, sohasem tapadtak rá a nők. Bár nem volt csúnya, de különösebben vonzó sem. Egyedül a kidolgozott karizmára volt büszke, amit sűrű, sötét szőr borított, és amiről úgy gondolta, elég férfias.

– Te viszont nem vetted észre! – szólalt meg Doreen vádlón és keményen belenézett Marlow szemébe.

– Hogy... hogy mi? – dadogta a sofőr.

– Te nem vetted észre Jennie-t! Hiába törte magát, rá se bagóztál! Mi vagy te, valami homokos?

– Nem, dehogy! – rázta a fejét Marlow – Nem! Csak... csak... nem folytatta a mondatot, gondolkodott. Nem vette észre ezt a lányt? Ezt a gyönyörűséget, ezt a földre szállt angyalt, akinél bajosabb arca nincs is senkinek?

– Van feleséged? – kérdezte Nickie.

– Nincs. – mondta Marlow.

– És barátnőd?

Az volt neki, de ebben a pillanatban szakítottak.

– Az sincs. – mondta.

– Szeretnélek... – Nickie nagyot nyelt, mint aki a zavarával küszködik –

Szeretnélek randira hívni.

Marlow körül forogni kezdett a világ. Ez volt a legdöbbenetesebb dolog egész életében. Soha nem számított rá, hogy ilyesmi megtörténhet, soha. Néha ábrándozott róla, fiatalabb korában, főleg kamaszkorában, de hogy egyszer valóság lesz, hogy csak úgy odasétál hozzá egy gyönyörű szép lány, és randizni akar vele, ebben még reménykedni sem mert. És most megtörtént.

– Na, menjetek, beszélgessetek egy kicsit. Üljetek le az asztalhoz. – mutatott Doreen az asztalra és kivette a slagot Marlow kezéből.

Marlow feleszmélt.

– Ö... Ezt ne... Be kell fejeznem, dr. Folberg bármikor hívhat, hogy indulni akar.

A sofőr a slagért nyúlt, de Doreen elhúzta, hogy ne érje el.

– Több, mint két hétig győzködtem ezt a lányt, hogy meg merjen szólítani téged! Fogalmam sincs, mit eszik rajtad, úgy éljek, de tetszel neki, ez van. És Janet nagyon sok fiúnak tetszik. Nagyon sok fiúnak! És ha már egy ilyen lány odamegy hozzád, ő kezdeményez, azzal az érzéssel küszködve, hogy azt fogod hinni, hogy valami rosszlány, akkor neked igenis kutya kötelességed leülni vele beszélgetni egy pár percet! – Doreen a limuzinra nézett – Ezt pedig majd én befejezem.

Gyerekkoromban imádtam lemosni apám limóját.

Doreen megnyitotta a csapot, a slagból vízsugár csapott ki. Doreen beállította a sugarat, hogy elég erős legyen, és ráirányította a kerékre, hogy minden kosz, ami a gumi redőibe ragadt, kijöjjön onnan. Marlow nézte egy darabig, és meg kellett állapítani, hogy a lány tényleg gyakorlottan csinálja. Odafordult Nickie-hez.

– Menjünk... menjünk az asztalhoz. – mondta.

Nickie rámosolygott, és elindultak. Marlow próbált férfias lenni, és árasztani magából a keménységet, hisz végül is nem volt egy gyáva gyerek, nem ijedt meg a saját árnyékától, és fiatalabb korában kiütött pár embert, de ez most egészen más helyzet volt. Elmúlt negyvenegy évében, ahogyan vissza tudott emlékezni, mindig arra dresszírozták, először az apja, aztán a tanárai, aztán az edzői, és végül ő maga is, hogy kemény legyen, ne rettenjen meg a veszélytől, legyen bátorsága harcolni. De itt most nem volt harc. Nem erő volt az, ami felé irányult. Hanem gyengédség, lágyság, kedvesség. És semmi erő. És ez zavarba hozta, mert fogalma sem volt, mit csináljon, hogyan viselkedjen.

Négy perccel később Doreen befejezte a kerekek slagozását, elzárta a vizet, és tiszta rongyokat keresett a gumi megszárítására, mielőtt egy kicsit odébb gurul a limuzinnal, hogy a kerék többi részét is leslagozhassa. Ez igen alapos munka volt, mivel a vízből sok ment a keréktárcsára is, azt se hagyhatta ki, ki kellett fényesíteni, hogy csillogjon, mint a tükör. Átment a kocsi másik oldalára. Égnek emelte a fejét, letörülte a homlokáról a verítéket, és közben megnézte, van-e valaki az ablakokban.

Nem volt.

Fáradtan ledobta a földre a hátitáskáját, a hátsó kerék mellé, aztán leguggolt, és törülgetni kezdte a kereket. Most nem látta sem az öreg, aki a fűnyíróval babrált, sem Marlow.

Amikor hat perccel később már olyan fényesek voltak a keréktárcsák, hogy sminkelni lehetett volna bennük, énekelgetni kezdte a No Doubt-tól a Don't speak-et, jelezve Nickie-nek, hogy minden oké. Egy percen belül Nickie rájött, hogy mennie kell. Marlow megadta neki a mobilja számát, Nickie azt mondta, hogy neki most nincs száma, mert elvesztette a telefonját valahol, és most szinte bénának érzi magát nélküle, de amint lesz új telefonja, megadja a számát.

Nickie azzal búcsúzott Marlow-tól, hogy hívja, ha már tudja, mikor fog ráérni, és akkor elmennek együtt valahová. Marlow kemény arca felengedett, sután mosolyogni próbált.

Nickie és Doreen visszaültek a Bugattiba, Nickie vezetett.

– Bemértem Folberg limuzinját. – tájékoztatta Doreen.

Nickie bólintott, értette. Doreen nem azt a szót használta, hogy "telepítettem", hanem hogy "bemértem". Folberg limuzinja is telepítve volt, valakik őt is szemmel tartották.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

1

DR. JIM WALTHAUS HÁZA. PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 17 óra 28 perc.

Walthaus a Jane Jasbeckkel folytatott beszélgetés után megkönnyebbülten készült a délutáni előadására, melyet az intézetében tartott 17:00-tól 18:30-ig, a "Szex, mint a gyengébb nem fegyvere" címmel, amely zsúfolásig megtöltötte az intézet előadótermét. Doreen és Nickie ezen idő alatt az akció első fázisának következő lépését kezdte el: a lehetséges célszemélyek által rendszeresen látogatott épületek, helyszínek betelepítését.

Walthaus a zöldövezetben lakott, a Schuylkill folyótól másfél kilométerre, egy két emeletes, vöröstéglás házban. A ház inkább magas volt, mint széles, csendes, nyugodt környéken épült, mégis három méter magas kovácsoltvas kerítés és első osztályú biztonsági berendezések védték. Walthaus személyzete három emberből állt. Mrs. Hustow vezette a háztartást, takarított, főzött, mosott. Férje, Mr. Hustow jó nagydarab ember volt, egykor amerikai futballt játszott, de eltörött a kulcscsontja és abba kellett hagynia. Kitűnő egészségnek és kondíciónak örvendett, az volt a dolga, hogy fogadja a vendégeket és távol tartsa a kellemetlenkedőket. Mr. Morris szintén megtermett férfi volt, a ház körüli kis kertet tartotta rendben. Veszély esetén Mr. Hustow segítségére kellett sietnie.

Ez idáig még egyetlen egyszer sem állt elő veszélyes helyzet.

Nickie és Doreen a Ford Transittal mentek, amit három utcával odébb parkoltak le, a környék bevásárlóközpontjának parkolójában. A Ford Fiesta túlságosan szegényes lett volna ezen a környéken, a Bugatti túl rikító, a Ford Transit se illett Walthaus házának közvetlen környezetébe, ezért kellett letenni a bevásárlóközpont parkolójában. Innen gyalog mentek tovább Walthaus házához. Már ismerték ezt a környéket, több száz képet készítettek itt és volt egy panoráma-objektíves kamera egy fára rögzítve, és álcázva, ami szemmel tartotta Walthaus házát. Ismerték a személyzetet, lefényképezték őket, utánuk néztek, és puskamikrofonos lehallgatást is végeztek. Tudták, hogy minden pénteken 14 órakor Mr. Morris elutazik Chicagóba, meglátogatni súlyos beteg édesapját, és tudták azt is, hogy Walthaus előadásának ideje alatt Mrs. Hustow átugrik a szomszédba a barátnőjéhez trécselni. Mr. Hustow egyedül van a házban, és feltehetőleg hobbijának hódol, a hajómodellek építésének.

A házba két oldalról lehetett bejutni. A főkapu egy széles, hihetetlenül tisztán tartott utcára nyílt, amit gyakran söpörhettek és fellocsolhattak ugyan, de hogy mikor csinálták, azt a környéken lakók közül senki sem tudta. A másik bejárat hátul volt, inkább csak ajtó, mint kapu, egyszárnyú, fém, felfeszítésbiztos, ugyanolyan magas, mint a téglafal, ami a hátsó udvart övezte. A hátsó udvar hasonlított a ház mögött futó keskeny kis utcácskára: kicsit sötét volt, és még a környék többi részénél is csendesebb. A hátsó udvart két doberman őrizte. Nem voltak megkötve, csak akkor, ha kinyitották a hátsó ajtót. Csendes házőrzésre és ölésre voltak idomítva, és feltétlen engedelmességre. Walthaus csak szerteágazó összeköttetéseinek köszönhetően kapott engedélyt a két életveszélyes kutya beszerzésére. Walthaus és személyzetének háttérvizsgálatakor bukkantak adatokra a kutyákról. A rutinmunka kiterjedt a bemért telefonok összes telefonszámláinak előkeresésére és a számok lenyomozására is. Másfél éve Walthaus kétszer is telefonált az egyik állatorvosnak. Kicsi behatolt az állatorvos komputerébe és megszerzett minden adatot két speciálisan kiképzett házőrző kutyáról, melyek Walthaus tulajdonát képezték.

Walthaus házának átkutatása agresszív akció kellett legyen, Nem történhetett meg még egyszer, hogy feltűnik Walthaus környezetében egy idegen nő, aki előad egy furcsa történetet. Az gyanús lett volna. Walthaus most nyugodt, ellazult, azt hiszi, nincs veszélyben. Azt hiszi, egy ostoba verőlegény képes volt kihozni Christine-t az intézetből, nyomok nélkül. Elfelejtett utánajárni, hogy mi is történt egész konkrétan azon az estén a biztonsági kamerákkal.

Nickie és Doreen olyan ruhát viseltek, ami ezen a környéken, ebben az évszakban, az ő korosztályuk számára nem volt feltűnő: könnyed, sportos, világos színű ruhákat. Mindkettőjük hátán hátitáska, Doreennál egy sporttáska is volt, valamivel kisebb, mint a filmtekercses-trükknél használt sporttáska.

Több ház állt egymás mellett, a telkeket kerítéssel vagy fallal választották el egymástól. Némelyik háznak csak oldalt volt kerítése, elől csak egy nagy füves terület, ahol a gyerekek játszhattak, vagy ahová a kocsival fel lehetett állni.

Hátul viszont a legtöbb teleknek téglából raktak falat, hogy eltakarják az idegenek elől a mindig kevésbé rendben tartott, és éppen ezért személyesebb hátsó udvart. Walthaus háza mellett jobbra hét másik ház állt a keresztutcáig, balra öt. A hátsó udvarok mögött futó utca túloldalán három és fél méteres fal magasodott jó száz méter hosszan, mögötte a Wilkinson & Anderson Kertészet földje, ahol virágok, főleg rózsát ezreit nevelték. Sokáig csak kerítés védte a birtokot, de a környékbeli gyerekek olyan sok virágot tépkedtek le, hogy a legjobb megoldásnak az tűnt, ha kerítés helyett falat emelnek. A dolog bevált, azóta csak egy-két lopás történt.

Doreen és Nickie egy-egy gyufásdoboz méretű kamerát helyeztek el mindkét sarkon, a kamerák közvetítette képet a csuklójukra felrögzített apró monitoron lehetett figyelemmel kísérni. A terep tiszta volt, senki sem járt arra. Nickie a behatolókészlet periszkópjával lesett be a hátsó ajtó felett a kertbe.

Az ajtó másik oldalán ott állt a két kutya. Csak álltak ott csendben, mozdulatlanul, mint két szobor.

Doreen rápillantott a csuklópántjára, hogy lássa, közeledik-e valaki valamelyik utcán. Nem jött senki. Körbenézett: sehol senki. Letette a földre a sporttáskát és széthúzta a cipzárt. Kivette a MacNamara-R-14-es ultrahang-generátort, és bekapcsolta. Az ultrahangsokk előtt be kellett szűkíteni a hangnyalábot, különben a környék összes kutyája vonyítani kezdett volna. Az ajtó és a fal nem okozott problémát. Nickie mutatta, hogy hol állnak a kutyák. Doreen a két kutya közé célzott. Meghúzta a ravaszt.

A két különlegesen idomított doberman egyetlen hang nélkül eldőlt.

Doreen ismét megnézte, mit mutatnak a kamerák. Minden rendben volt. Elrakta az ultrahang-fegyvert és a behatolókészletből a riasztódetektort vette elő. Az elektronikus riasztók energiát kapnak vagy tárolnak, és jeleket bocsátanak ki, ezek alapján lehet kimutatni a jelenlétüket. Doreen végignézte az ajtót a detektorral. Semmi. Tudták, hogy van egy riasztó, de azt nem, hogy be van-e kapcsolva. Szerencsére nem volt. Ha be lett volna, hosszú másodpercek mentek volna el a hatástalanításával. Doreen a táskájába süllyesztette a riasztódetektort, és a komputerkulcsot szedte elő, ami az álkulcs csúcstech-változata. Nickie a periszkóppal szétnézett a hátsó udvarban, megnézte a házból ide vezető ajtót, és a négy ablakot, amelyek az udvarra nyíltak. Senkit sem látott. Intett Doreennak, hogy rendben.

Doreen a komputerkulcs végét, egy vékony kis fém lapot bedugta a zárba. A komputer két másodperc alatt felmérte a zár szerkezetét és a fém lapból kibocsátotta a megfelelő hornyokat, hogy el lehessen vele fordítani a zárnyelvet.

Nickie egyetlen mozdulattal összecsukta a periszkópot, lekapta hátitáskáját, szétnyitotta, beledobta a periszkópot, és ráfogott a Gerdwey tűvető markolatára.

Doreen kinyitotta az ajtót. Az ajtó megakadt a kutyákban, ezért erősen meg kellett tolni. Mindketten bementek, Doreen becsukta az ajtót és bezárta. Ekkorra Nickie elővette a másik Gerdwey-t is, és átdobta Doreennak. Félrehúzták a kutyákat, hogy úgy nézzen ki, mintha csak aludnának. A sokktól negyven-ötven perc múlva kezdenek majd magukhoz térni, de még fél napig rosszul lesznek.

Nickie és Doreen fekete símaszkot húztak. Doreen a riasztódetektorral ellenőrizte a ház hátsó bejáratát. A riasztó nem volt bekapcsolva. Bementek a házba. Sehol senki. Elindultak a főbejárat felé. A személyzetnek külön lakrésze volt, ahová Walthaus nem sűrűn tette be a lábát. Volt egy nagyobb szoba a Hustow házaspárnak, és egy kisebb Mr. Morrisnak. A nagyobbik személyzeti szoba sem volt túl nagy, Walthaus nem vitte túlzásba annak a területnek a nagyságát, amiről lemondott azok javára, akik rendben tartották a házát.

Egy rövid, szűk folyosó vezetett a személyzeti szobákhoz. Doreen a folyosó elején maradt, hátha van még valaki a házban, Nickie a folyosó végébe ment, és egyszerűen csak kinyitotta a nagyobbik szoba ajtaját. Mr. Hustow egy nagy asztalnál ült, az ablak előtt, háttal az ajtónak, és egy jó félméteres hajótestet festett szürkére.

Nickie az ajtóból tarkón lőtte. Beszaladt a szobába, hogy elkapja, még mielőtt lefordul a székről. Felfektette az ágyra, majd kihúzta a tarkójából a tűt.

Elrendezte az asztalt, mintha Mr. Hustow hirtelen elálmosodott volna, és ledőlt egyet szundítani. Amikor majd magához tér, ő sem fog másra gondolni.

Felmentek a második emeletre, itt volt Walthaus dolgozószobája. Tudták, hogy az ajtón nincs riasztó, csak az ablakon. Doreen kinyitotta az ajtót a komputerkulccsal és bementek. Nickie az elektronikus felderítővel körbejárta a szobát. A detektor nem jelezte sem mikrofon, sem rejtett kamera jelenlétét. A dolgozószoba a legfontosabb, de az egész házat be kellett telepíteni. Doreen kiment, hogy a ház többi részével foglalkozzon. Mindketten fülhallgatót és gégemikrofont viseltek, hogy tartani tudják a kapcsolatot.

Nickie-nek, mielőtt hozzálátott volna a szoba betelepítéséhez, előbb át kellett kutatnia azt. A szakszerű házkutatásnak megvannak a maga szabályai. Alapvetően két módszere van a profi házkutatásnak: a régészmódszer, és a réteges módszer. A régészmódszer az átkutatandó terület kisebb területekre való felosztását jelenti. Az ember kiválaszt mondjuk egy szekrényt, és azt tökéletesen átkutatja, felnéz a tetejére, benéz alá, mögé, elmozdítja a lábait, megnézi, van-e titkos rekesz valahol, és csak miután mindent megnézett, megy tovább. A réteges módszer egy szoba rétegenkénti átkutatására szolgál: először csak mindent megnéznek, de semmit sem érintenek meg, utána végigkutatják a szobát, de csak azt nézik meg, ami elől van, majd kihúzzák a fiókokat, kinyitják a szekrényeket és mindent átkutatnak, amihez hozzá tudnak férni, majd jön a mélyebb réteg: elmozdítják a bútorokat, felveszik a szőnyeget; az utolsó szint az, amikor átkopogtatják a falat, a mennyezetet és a padlót, és leverik, felszedik, átfúrják, amit kell.

Nickie a réteges módszert választotta, mert ez gyorsabb volt, de arra nem volt lehetősége, hogy elhúzza a szekrényeket, felvegye a szőnyeget, meg leverje a falat, hátha titkos kazettát vagy egyebet falaztak be.

Nickie kézikamerával nézett szét, felvett mindent, a könyveket a polcon, az újságokat, hogy mi van az íróasztal tetején, hogy milyen típusú Walthaus számítógépe, milyen bútorai vannak. Kihúzkodta a fiókokat, kinyitotta a szekrényajtót. Végigpörgette a könyveket és az újságokat, és közben a kamera mindent vett. Az íróasztal egyik fiókjában hét floppy volt elzárva. A hátitáska, sok minden más mellett egy EW-98-20-as notebookot is rejtett. Nickie előhalászta a gépet, bekapcsolta, és sorban felvette rá a floppy-k tartalmát. Nickie tudta, hogy van egy széf a Sigmund Freudot ábrázoló festmény mögött.

Levette a képet. Klasszikus tárcsás széf volt. Nickie pontosan ismerte Walthaus széfét, mert két évvel ezelőtt telefonált egy szaküzletbe, a szaküzlet nyilvántartásában pedig az szerepelt, hogy Walthaus vásárolt egy SD75TG típusú széfet, amit az üzlet szakemberei be is építettek a falba.

Megnézni egy széf tartalmát, úgy, hogy azt később senki se vegye észre, nagyon nehéz feladat. Alaposan behatárolja a lehetőségeket. Nem lehet fúrni, robbantani, vágni, olvasztani. Nem lehet mást tenni, mint tekergetni a tárcsát, hátha sikerül eltalálni a kombinációt. Ez annyira kilátástalan feladat, hogy megpróbálni sem érdemes, hacsak valakinek nincsen legalább egy napja. És Nickie-nek még fél órája sem volt. Az ilyen helyzetekre fejlesztett ki a CIA egy szerkezetet, ami alaptartozéka lett a legfejlettebb behatolókészleteknek. A szerkezet az ARM-099 nevet kapta. A fekete, 25x25x12 centiméteres, műanyag borítású dobozt mágnessel lehet felrögzíteni a széf ajtajára, a tárcsákhoz hat karocskát kapcsolnak, majd elindítják a programot. A gépnek része egy komputer, amibe előzetesen be kell táplálni a széf gazdájának összes előkeríthető számát: saját maga és családjának, rokonainak, barátainak, munkatársainak és példaképeinek születési dátumát, házasságok, válások, iskolakezdések és végzések, munkaviszonyok, találkozások, betegségek, balesetek, évfordulók, és más jelentős események dátumait, telefonszámokat, számlaszámokat és egyebeket. A gép végigpróbál minden számot, és ha egyik sem nyitja, akkor végigpróbálja az összes számot visszafelé, és ha ez sem működik, akkor jönnek a kombinációk. Nickie elindította az ARM-099-est. Hozzálátott a telepítéshez. Az UX-18-as rejtett kamera három részből áll: egy objektívből, egy rendkívül leegyszerűsített kameraszerkezetből és egy antennából, ami a képet egy vevőkészülék antennájára sugározza, aminek harminc méteres körzetben kell lennie, hogy tiszta képet sugározhasson tovább, egy távolabbi jelerősítőbe. Maga a kamera hat milliméter átmérőjű és az antennával együtt is mindössze öt centiméter hosszú. A helyszíni vevőkészülék 5x5x3 centiméteres kis doboz, amiből öt centi hosszú antenna áll ki. A vevőkészülék tíz kamera jeleit tudja fogadni és továbbküldeni egy Vételi Egységnek vagy jelerősítőnek, aminek kétszáz méteren belül kell lennie. A jelerősítő műholdon keresztül a Föld bármely pontjára továbbküldhette a felvételeket. Nickie feltett egy kamerát a villanyra, egyet pedig az íróasztal aljára, felfelé irányítva, hogy vehesse azokat, akik belépnek a szobába. Egy mikrofon került a szekrény mögé, ez épp elég volt a szobában elhangzó minden beszélgetés rögzítésére. A vevőkészüléket Nickie a szekrény aljára erősítette, eléggé hátulra ahhoz, hogy ne lehessen látni. A rejtett kamerák és mikrofonok, a vevőkészülékek és a jelerősítők egy feltöltött teleppel mintegy huszonnégy órán át tudtak működni. A telepek töltése nem okozott gondot: távolról is el lehetett végezni a műveletet, elég volt hozzá elmenni mellettük kocsival és egy megfelelő töltő készülékkel elektromágneses úton átküldeni nekik a szükséges energiamennyiséget, egyetlen másodperc alatt.

Doreen kamerát helyezett el Walthaus háló- és nappali szobájába, aztán a ruháit telepítette jeladóval. Sorban minden cipőjének leszedte a sarkát egy erre a célra tervezett szerszámmal, elhelyezte az apró jeladót, és visszatette a sarkat. A cipőn nem látszott, hogy bárki is hozzányúlt volna. A cipők után a nadrágszíjak következtek, majd az órák. Mindhez megfelelő szerszám állt Doreen rendelkezésére.

Az ARM-099 jelezte, hogy a széf nyitva. Nickie épp végzett a telepítéssel és a filmezéssel. Kinyitotta a széfet és tartalmát kirakta a földre. Az egészet felvette kamerával. Iratok, készpénz, húsz CD számítógéphez. Nickie megszámolta a kézpénzt és felvette a bankjegyek sorszámát. Harmincezer dollár volt. Az iratokat nem olvasta el, csak lefilmezett minden oldalt. Az EW-98-20-as notebook memóriája nem bírt volna el húsz CD-t, ezért az anyagot a MILNET-en keresztül átküldte Sonja Ravasz Connie számítógépére. Öt perccel később Nickie és Doreen elhagyták a házat. Az utcában kerestek egy jó helyet a jelerősítőnek, ahol békén hagyják az esetleg errefelé játszó gyerekek és kutyák. Doreen felhívta a bázist, hogy megkérdezze, rendben van-e minden. Rendben volt. Összeszedték a megfigyelő kamerákat, majd egy bonyolult útvonalon visszasétáltak a bevásárlóközpont parkolójában hagyott Ford lakóbuszhoz. A Frederickson Pszichiátriai Intézethez hajtottak, és miközben Walthaus távozására vártak, bent a buszban megebédeltek.

2.

FREDERICKSON PSZICHIÁTRIAI INTÉZET.

PHILADELPHIA.

Szeptember 15. péntek 19 óra 38 perc.

Doreen és Nickie ugyanúgy jutottak be, mint Sonja, amikor Christine-t mentette ki az intézetből: a csatornából az intézet udvarára, onnan pedig a hátsó lépcsőházba. Tudták, hogy Walthaus már elment innen, Sonja látta a bázisról az intézet kapuját figyelő kamerán keresztül, amikor elhajt, másfél órával előtte pedig látta Mrs. Conred, a titkárnője Citroen AX típusú személyautóját kijönni a kapun. Néhány perccel fél nyolc után kiváló időpont volt egy behatolásos akcióhoz, mert már csak az ügyeletes pszichiáterek, pszichológusok és ápolók voltak bent, az éjszakai őrszemélyzet még nem vette át a nappali helyét, de a nappalosok már nagyon várták a pillanatot; az ápoltak nemrég vacsoráztak, és aki képes volt rá a sok drogtól és egyéb nem éppen emberbaráti "kezeléstől", az beszélgetett, vagy a tévét nézte. Ilyenkor már nem volt szabad kimenni a parkba, ezért az őrök is jóval kevésbé voltak éberek, mint napközben.

A csendes és sötét hátsó lépcsőházban Nickie és Doreen felmentek a legfelső emeletre, majd onnan a padlásra. A padláson senkit sem találtak. A Frederickson Intézetben három lift volt: egy teherlift, az épület nyugati szárnyában, a hátsó lépcsőház mellett, közel ahhoz a kórteremhez, ahol Christine-t tartották, és két személylift, egy a látogatók számára, a főkapu közelében, és egy a személyzet számára, a keleti szárnyban, öt méterre Walthaus irodájától.

Volt egy kezelőtábla minden lift gépházának oldalán, hogy meghibásodás esetén a liftszerelők innen is tudják irányítani és ellenőrizni a lifteket. A kezelőtábla üzembe helyezéséhez egy kulcsra volt szükség. Doreen a személyzeti lift gépházához ment és a komputerkulccsal beüzemelte a kezelőtáblát. A táblán felgyulladt néhány lámpa. A lift az elsőn állt, üresen.

Nickie kötelet vett elő a hátitáskájából, az egyik végét ráhurkolta a kezelőtábla oszlopára. Kinyitotta a személyzeti lift aknájának ajtaját, és zseblámpájával levilágított. Ledobta a kötélköteget.

– Kész. – mondta Nickie nagyon halkan a mikrofonba. Amit mondott, azt hallotta Doreen és Sonja is a bázison. Sonja rádiókapcsolatban állt Kicsivel, hogy szükség esetén ismét bedobják a kábelhiba-trükköt, vagy hogy kikapcsolják az áramot az intézetben egy pillanatra.

– Kezdjük. – adta ki az utasítást Sonja.

Nickie megfogta a kötelet és elrugaszkodott. Öt másodpercig tartott leereszkednie a lift tetejére. Doreen elindította a liftet lefelé, és levitte a pincébe. Nickie, a lift tetején állva, a behatoló készlet egyik elemét használva, résnyire húzta szét a liftakna földszinti ajtaját, épp csak annyira, hogy szétnézhessen a folyosón egy vékony, hajlékonytestű kamerával. A folyosón senki sem tartózkodott. Nickie szétnyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. A liftakna ajtaja összezárult mögötte. Nickie hangtalan, gyors léptekkel indult Walthaus irodája felé, amely a folyosó legvégén volt, öt méterre a lifttől.

Kezében lövésre kész Gerdwey tűvető.

Az igazgatói irodának két zára volt, melyeket Nickie a komputerkulccsal nyitott ki. Tudta, hogy az irodának nincs külön riasztója. Belépett Mrs. Conred irodájába. Senki sem volt bent. Bezárta maga után az ajtót. Walthaus irodájához ment, azt is a komputerkulccsal nyitotta ki.

Nickie elővette az elektronikus felderítőt és előbb Mrs. Conred irodájában nézett körbe, majd Walthauséban. Mindkettő tiszta volt. Walthaus irodai széfje egy Freud-portré mögött volt. Nickie rátette a széf ajtajára az ARM-099-es széfnyitó gépet és elindította. Kézikamerával átment a titkárnő irodájába filmezni. Csak a felszínt filmezte, kihúzta a nyitott fiókokat, és mindent lefilmezett, ami bennük volt, még a papírkosár tartalmát is felvette, de nem kezdett különösebb kutatásba. Walthaus irodájában azonban komolyabb kutatásra volt szükség.

Nickie kinyitogatott minden fiókot, végigtapogatta az íróasztal minden hozzáférhető részét titkos rekesz, vagy felragasztott CD, floppy, kazetta, levél, vagy bármi egyéb iránt, de semmit sem talált. A számítógép mellett egy tartóban huszonkét floppy sorakozott, mind megcímezve. Elővette a táskájából a notebookot, a MILNET-en keresztül kapcsolatba lépett a bázis Ravasz Connie számítógépével, és nekiállt elküldeni a floppy-k tartalmát.

Közben elkezdte átlapozni a könyveket. Már tíz floppy anyagát átküldte a bázisra, és hatvannál több könyvet pörgetett át, amikor egy vastag, poros könyvhöz jutott, melynek Genetikai pszichiátria volt a címe. Elkezdte átlapozni, majd úgy a negyedénél egy papírlap esett ki a könyvből. Felvette a szőnyegről és gyorsan átfutotta. Egy Liz nevű lány írta, nagyon ideges kézírása volt.

Búcsúlevél. Mindkét oldalán írás volt, meglehetősen szenvedélyes szavak. A lány öngyilkos akart lenni, a levél szerint amint befejezi, végez magával.

Megerőszakolták, Walthaus elmebeteggé nyilvánította, és bezárta hat hónapra.

Végül a lány elszökött, hogy meghalhasson. Az egész levél arról szólt, hogy Walthaus elvette a jövőjét. Nickie lefilmezte a levelet, visszadugta a könyvbe, oda, ahol volt, és tovább lapozott. Még két levelet talált a könyvben.

Mindkettőt fiatal lányok írták, akiket megerőszakoltak, és akikről Walthaus kijelentette, hogy hazudnak. Mindkettő búcsúlevél volt.

Nickie elküldte az összes floppy anyagát a bázisra. Mire végzett, az ARM-099 kinyitotta a széfet. A széfben talált ötvenezer dollárt készpénzben, hat búcsúlevelet, előadás-jegyzeteket, egy kéziratot, melyet Walthaus írt, öt CD-t számítógéphez, és egy dossziéban lefűzve hivatalos iratokat vásárlásokról, Walthaus és az intézet tulajdonát képező dolgokról. Nickie mindent lefilmezett, majd elindította az első CD-t a bázisra. Folytatta a mennyezetig érő könyvespolc legfelső során található, vastagon poros, átlagosan nyolcszáz oldalas, súlyos és rettentően unalmas szakkönyvek átlapozását. Volt egy könyvtárakban használatos létra a polcok mellett, aminek legfelső három fokán vastagon állt a por.

Nickie-nek vigyáznia kellett a legfelső sor könyveivel. Vigyáznia kellett, mert csak úgy hullottak belőlük a búcsúlevelek.

 3.

PHILADELPHIA UTCÁIN.

Szeptember 15. péntek 22 óra 27 perc.

Nickie és Doreen Walthaus irodája után, kilencre Moore lakására mentek, átkutatták és telepítették mikrofonokkal és kamerákkal, és jeladókat helyeztek el a nadrágszíjaiba, és a lábbelik sarkaiba. Moore lakásának megszállása minden szempontból sima ügy volt.

Szeptember 12-én, kedden késő este Terence beszélt valakivel telefonon egy pénteki átütemezett találkozóról, majd a mai napon kora hajnalban a Dasmond Disco parkolójában Franky beszélt egy Chikko nevű fickóval ugyanarról az este tizenegy órás találkozóról, így Doreen és Nickie már fél tízkor a Hilly Grove-n várakoztak a Bugattiban.

Fél tizenegy előtt néhány perccel Franky-ék házának garázsából előjött egy fekete Mercedes, KING X rendszámmal. Ezt a kocsijukat még nem mérték be, bár tudomásuk volt róla. A kocsi a Brighton Streetre fordult rá. A Brighton Street a Dragoon Streetbe torkollott. A Dragoon Streetről egy szűk kis utcán egy félreeső területre érkeztek. A Mercedes lassított, és félreállt. Doreen leparkolt, jó húsz méterre a Mercedestől. Egy bár volt itt, ki volt írva egy kivilágított táblára: Baby Baby Bár.

Két beengedő ember szaladt a kocsihoz, és mindkét oldalon egyszerre nyitották ki az ajtókat. Sweety, Marky, Terence, James és Franky szálltak ki, selyemruhát és krokodilbőr cipőt viseltek, és annyi ékszer volt rajtuk, hogy az már bántotta a szemet.

– Bementek egy bárba. – jelentett Doreen Sonjának telefonon – A bár neve: Baby Baby Bár. A fogadtatásból ítélve törzsvendégek lehetnek.

– Utánanézek a bárnak. – mondta Sonja. Doreen hallotta, ahogyan sebesen ír a számítógép klaviatúráján.

– Hogy tetszik a bár neve? – szólalt meg Nickie. Doreen elfintorodott.

– Fantasztikus. – mondta – Akárcsak a rendszámuk.

– Találtam valamit. – mondta Sonja – A bár egy Clark Edwards nevű fickó tulajdona. 1995. május 3-án nyitottak. A bárnak vannak hátsó helyiségei, amik az alaprajzon raktárként szerepelnek. Van két táncparkett. Színpaduk nincs. Egyelőre ennyi.

– Oké. Utasítás?

– Mérjétek be a kocsit. Feltehetőleg már telepítve van, de ha nem, telepítsétek. Azután menjetek be a bárba és kapjatok le mindenkit, akivel csak találkoznak.

– Oké. – bólintott Doreen.

Félretette a telefont és Nickie-hez fordult.

– Úgyis te vagy azon az oldalon, én a Mercedes mellé hajtok, te pedig beméred.

– Rendben. És te? Lehet, hogy ideszalad majd az a két fickó, hogy kinyissa az ajtókat.

– Nem fogja. Én kiszállok, és érdeklődöm a bárról, addig te elintézheted a dolgot.

– Jó. Akkor menjünk.

Doreen kiállt a parkolóhelyről és megindult a bár felé. Közvetlenül a Mercedes mellett állt meg. Doreen azonnal kiszállt, nehogy a beengedő emberek megrohanják a kocsit. De a beengedő emberek csak álltak a bejárat két oldalán és eszükben sem volt, hogy odamenjenek. Úgy látszott, a kocsiajtók kinyitása csak Franky-éknek dukált.

– Hello! – köszönt oda Doreen a beengedő embereknek, akik visszaköszöntek.

Mivel Doreen szexi ruhát viselt, kifogástalan volt az alakja és az arca, azonnal a rendelkezésére álltak.

– Szeretnél bemenni a bárba? – kérdezte az egyikük.

– Hát... – Doreen vágott egy aranyos fintort – Nem is tudom. Még sosem jártam itt. Érdemes beugrani?

– Ha igazán jól és nyugisan akarsz szórakozni, akkor igen.

– Ez nekem egy kicsit kevés. – mondta Doreen, majd elnevette magát – Bocs, hogy ilyen gyanakodó vagyok, de voltam már néhány olyan helyen, hogy jobb, ha nem is ejtek róluk szót.

– Ez nem egy olyan hely. – szólalt meg a másik beengedő ember.

– Van műsor?

– Az nincs. Csak első osztályú zene, tánc, ital, nők és férfiak. Minden, ami a jó élethez kell.

– Valamikor volt műsor. – mondta a másik beengedő ember – De nem vált be. A főnök hozatott mindenféle egzotikus számot, hastáncosokat, fakírt, ilyesmiket, de az emberek inkább dumcsizni meg táncolni akartak. Túl sok bár ad műsort, mi nem. Nyugalmat találsz bent, de nem unalmat. Nyugis hely, de ezt ne úgy értsd, hogy nem zajlik bent az élet.

Nickie eközben a Bugattiban ülve ellenőrizte, hogy a Mercedes be van-e telepítve. Be volt. Bemérte a jeladót és a mikrofont. Sonja visszajelezte a telefonon, hogy rendben, fogja a jeleket.

Nickie elrakta a felszerelést, és odakiabált Doreennak.

– Na mi lesz? Bemegyünk? Vagy húzunk tovább?

– Bemegyünk! – kiabált vissza Doreen – Állj félre!

Nickie átült a kormányhoz, előregurult néhány métert és beállt egy parkolóhelyre. Amikor kiszállt, két elegáns kis retikül volt nála, alig nagyobb, mint egy pénztárca, de ezt vállra lehetett akasztani. Más nagyjából nem is fért bele, csak egy rúzs, egy kis pénz, meg egy Olive-Bedforth kémfényképezőgép.

Nickie bezárta a Chiron ajtajait, aztán odalibbent Doreenhoz és átadta neki az egyik retikült. Bementek a bárba. Egy-egy tonikot rendeltek, majd a pohárral a kezükben elindultak körbejárni a bárt, mintha csak ismerkednének a hellyel, de valójában Franky-éket keresték, meg Chikkót, akit le akartak fényképezni.

Franky-éknek nyomuk sem volt. A bár hátsó terméből két ajtó vezetett hátrébb, a közelükben álltak meg kortyolgatni a tonikot, meg beszélgetni. Hogy elriasszák a férfiakat, azt játszották, hogy leszbikusok.

Majdnem éjfélig vártak, hogy Franky-ék előkerüljenek: a bal oldali ajtón jöttek ki. Három férfi követte őket, akik Franky-ékhez hasonlóan nagyon sok ékszert viseltek. Egyiküknek fel volt tűrve az ingujja, így láthatóvá vált az alkarján egy kimeresztett karmú oroszlán-tetoválás. Öt rövidszoknyás, harisnyakötős cicababa loholt utánuk. Doreen és Nickie többször is lefotózta az egész bandát, a tenyerükbe rejtett mini-fényképezőgéppel.

Franky-ék távoztak, kikísérték őket az utcára, aztán a három fickó és a cicababák visszatértek, leadták a rendeléseiket és ismét eltűntek a bal oldali ajtó mögött.

Doreen és Nickie megvárták az éjfélt, csak akkor indultak el. Mire kiértek az utcára, a Mercedes már nem volt ott.

HUSZADIK FEJEZET

 1.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 10 óra 09 perc.

Kiadós alvás és kiadós reggeli után Sonja rendszerezte az utolsó beérkező anyagokat is, majd összegyűltek a dolgozószobában, hogy megismerkedhessenek a legújabb információkkal.

– Herbert Moore. – mutatott Sonja Moore táblára kirakott fotójára – A pszichiátria és a pszichológia a szenvedélye, istenít mindenkit, aki pszichiáter vagy pszichológus. Lakásában 268 szakkönyvet, 251 szaklapot, és további, mintegy 400 különféle újságot őriz, melyekben pszichiáterek, illetve pszichológusok nyilatkoznak. Rendelkezik egy 1227 cikket tartalmazó cikkgyűjteménnyel, továbbá 306 eredeti fényképpel és újságból kivágott képpel híres pszichiáterekről és pszichológusokról. Mániákusan imádja Walthaust. Hálószobájában egy régi, megvasalt hajóládában őrzi Walthaus-ereklyéit: 202 képet, köztük 24 dedikáltat, a négy Walthaus által írt könyv egy-egy dedikált példányát, 339 cikket, melyek többségének Walthaus a szerzője, a többiben őt éltetik, továbbá 87 Walthaus által tartott előadás felvételét. Körülbelül három havonta együtt ebédel Walthaus-al, a számlát mindig ő fizeti. Általában hetente egyszer felhívja, beszélgetései átlagosan hét percig tartanak. Ez idáig 112 ügyben kérte Walthaus segítségét, mind nemi erőszak volt. Walthaus a 112 esetből 71 esetben mentális zavart, illetve elmebetegséget állapított meg. A 71 esetből 50-et az ő intézetében "kezeltek". Az ötven páciens után Walthaus 783.750 dollárt igényelt a betegbiztosítótól, és az igénylését meg is kapta. Egyelőre még nem tudjuk, fizet-e jutalékot Moore-nak, de a kutatás folyik. Ez idáig nincs nyoma annak, hogy Moore-nak valahol jelentősebb vagyona volna.

Sonja a Moore-ról szóló anyagot félretette.

– Jim Walthaus pszichiáter. Rejtett kapcsolatot idáig nem fedeztünk fel ő és Moore, illetve bármelyik másik célszemély között. Kutatunk tovább. Walthaus intézetében 404 embert kezelnek jelenleg. Egy-egy ápolt után átlagosan napi 374 dollárt számláznak le. Átlagot számolva évente minden egyes napon 399 ápolt fekszik bent a Frederickson Pszichiátriai Intézetben, ami megszorozva a 374 dollárral és a napok számával, évi 54.467.490 dollár bruttó bevételt jelent. Nem néztem utána, hogy ebből mennyi a tiszta profit, de annyi bizonyos, hogy az az intézet egy aranybánya. Walthausnak az intézetén kívül még egyéb bevételei is vannak: az elmúlt pénzügyi évben az előadásokból 387.560 dollár folyt be, a könyveiből 3.632.300 dollár, konzultációkból pedig, ami jogi ügyekben és rendőrségi ügyekben fordul elő, kereken 600.000 dollár. Walthaus tehát nagyon gazdag, szép helyen lakik, egy nagyon szép házban, és közel két millió dollárja van értékpapírokban lekötve. A háza kétmillió dollárba került, a belső felújításokkal és a biztonsági berendezésekkel együtt. Nagyon jó kocsija van, a házat öt éve vásárolta, van egy bankbetétje, és semmi más, vagyis valahol lennie kell pár millió dollárnak, hacsak nem él annyira nagy lábon, hogy az összes többi pénz elússzon, aminek egyelőre nem leltük nyomát. Walthaus, valószínűsíthetően átlagosan évi mintegy ötmillió dollárt keres. – Sonja széttárta a karjait – Hová lett egy rakás pénz? Szinte semmire sem költ, nem vesz semmi drága dolgot, alkalmazottait nem fizeti meg túlságosan, kivéve a közeli munkatársakat, személyzete mindössze három emberből áll, nincs költséges hobbija, nincsenek komoly tartozásai, legalábbis hivatalosak nincsenek. Felmerült bennem, hogy esetleg máshol költ, Fidzsin, Hawaiin például, hogy ne legyen szem előtt, de szinte soha nem utazik el hosszabb időre, és minden utazása üzleti ügy: előadás, tanúskodás, ilyesmi. Tehát hacsak nincs valahol egy titkos számlája, ahová jókora összeget menekített ki, arra az esetre, ha kiborulna a bili és el kellene tűnnie, én csak arra tudok gondolni, hogy van valahol egy igen veszélyes zsarolója, aki valamilyen titokkal szorosan a markában tartja.

– Jótékonykodás? – kérdezte Nickie.

– Nem jellemző. Vannak bizonyos vagyonosabb pszichiáterek számára kötelező jótékonysági rendezvények az ilyen meg olyan depresszió kutatási alapítvány, meg hasonlók javára, de ez nem tesz ki 150.000 dollárnál többet évente.

– Esetleg egy titkos széf valahol egy rakás ékszerrel?

– Ez is elképzelhető. – helyeselt Sonja – De ha csak ennyi az egész, akkor ez nem biztos, hogy érdekel minket. Menjünk tovább. Van huszonkilenc búcsúlevelünk. Utánanéztem a neveknek. Egy kivételével mindannyian megkíséreltek öngyilkosságot a levél megírásának napján. Tizenhét lánynak sikerült, a többi tizenegy lánynak nem. Közülük azóta többen is megpróbálták újra, és mára a tizenegyből nyolc meghalt. A maradék háromból egy nem tudom, hol van, talán idővel meggondolta magát, kettő pedig intézetben van, megfigyelés alatt. Mindketten Walthaus intézetében.

– Milyen állapotban vannak? – kérdezte Nickie.

– Magatehetetlenek. Nagyon sok erős pszichiátriai drogot kaptak, Thorazint, Haloperidolt, és rengeteg elektrosokkot.

– Nem semmi ez a fickó! – jegyezte meg Nickie a fejét csóválva.

– Valóban nem. – értett egyet Sonja – De menjünk tovább. Jelenleg tíz lány fekszik Walthaus intézetében, akik nemi erőszakért tettek feljelentést a rendőrségen, és akiket Walthaus elmebeteggé nyilvánított. A tízből hét valamikor a Watson Egyetemre járt, és a hétből hat Frank Hartmant és társait jelölte meg, mint elkövetőket.

– Akkor valószínűleg szép summát kap tőlük. – mondta Doreen.

– Ez elég valószínű. De még nincs vége. Moore a Franklin Rendőrkapitányságon dolgozik, de nem csak ő szokta hívni Walthaust, hanem más kollégái is, továbbá más kapitányságokról és őrsökről is előszeretettel fordulnak hozzá. Az elmúlt négy évben, tehát azóta, hogy Hartman és társai a Watsonra járnak, Walthaus 122 lányt záratott az intézetébe különféle indokokkal, és ezek a lányok egytől egyig úgy kerültek vele kapcsolatba, hogy nemi erőszakért tettek feljelentést. A 122 lány közül negyvenketten a Watsonon tanultak, és a negyvenkettőből harmincegy ugyancsak Frank Hartmant és társait jelölte meg, mint elkövetőt. Továbbá kilenc nem watsonos lány azok közül, akik az intézetbe kerültek, korábban feljelentést tett ellenük nemi erőszak elkövetéséért. És a statisztika szerint, a nőknek csak nagyon kis hányada tesz feljelentést, ha megerőszakolják őket, az én olvasmányaim 5-20 százalékot említenek. El tudjátok képzelni, hogy Hartman, Jackson, Tildén, Robson és Madison mit engedhetnek meg maguknak? Egyetlen egyszer sem volt tárgyalás. Kétszer a rendőrség eljárást indított ellenük nemi erőszak vádjával, mire megeresztettek egy telefont apucinak, hogy valaki ki akarja őket készíteni, egy szempillantás alatt ott termett két tucat nagymenő ügyvéd, és félszáz profi magándetektív eredt a feljelentést tett lányok nyomába, hogy minden létező piszkot előássanak a múltjukból, még azt is, ami nem is létezett. Volt egy eset, amikor még csak vádat sem emeltek, csupán lefolytattak egy előzetes meghallgatást, és az egyik ügyvédnek elég volt csupán megemlítenie, hogy a szakértőjük Jim Walthaus lesz, és a lány azonnal visszavonta a feljelentést. Amikor Doreen találkozott Walthaus-al, Walthaus hazudott, mint a vízfolyás és azon nyomban kihasználta pszichiáteri hatalmát és pár szavával szerencsétlen mentális beteget csinált Jane Jasbeckből a pincérnő szemében, aki, mint valami botcsinálta pszichiáter vagy nővérke, még arra is vállalkozott, hogy beadjon egy Haloperidol nevű rendkívül erős pszichiátriai drogot egy ismeretlen embernek, mindössze azért, mert Walthaus azt mondta neki, hogy ezt kell tennie.

Sonja félretette Walthaus anyagát.

– Kenneth Folberg, a Watson Egyetem igazgatója. Pszichiáter, akárcsak Walthaus. Egyetlen közös pontot sem találtam kettőjük múltjában, más egyetem, más környék, más intézetek, más baráti kör. Semmi olyanra nem akadtunk, ami bármiféle kapcsolatot jelzett volna Folberg és Walthaus vagy Moore között, illetve bármiféle különleges kapcsolatot Hartmannal és társaival. Folberg tizenhat évvel ezelőtt jött az egyetemre, miután valaki kitalálta, hogy kell egy pszichiáter, aki egy bizonyos "gondolkodási stratégia" órát tart a diákoknak. Folbergre esett a választás, mert ő már azelőtt is pénzügyi területen tevékenykedett, mint vállalati pszichiáter. Órái nagyon népszerűek voltak, nem mindenki szerette, de a többségnek nagyon tetszett. Kilenc éve igazgatóhelyettesnek választották, majd hét évvel ezelőtt ő lett az igazgató. Nincsenek ügyei, sohasem volt botránya, vagy rendőrségi ügye. Volt egy felesége, aki tizenegy éve halt meg: öngyilkos lett. Nem nősült meg újra. A nőügyeiről, vagy ki tudja: a fiúügyeiről, semmit sem sikerült találnunk. Egyetlen hobbija van: a vadászat. Jó egy évtizede kezdte, azóta minden évben Afrikában tölt a nyárból három hetet. Ezek legális vadásztúrák, borsos árat fizet a kilőtt zsiráfokért, bivalyokért, elefántokért és oroszlánokért. Különféle megfontolásokból rendszeresen ritkítják a vadállományt, és azt találták ki, hogy a kilövés jogát eladják gazdag külföldi vadászoknak, vagyis ez teljesen legális. És egy különlegesség: Folberget is megfigyelés alatt tartják. A limuzinján jeladót és mikrofont találtunk. Tehát tudjuk, hogy lehetséges célpontjaink közül valakik valamiért megfigyelnek hatot.

– Mikor kerül sorra Folberg háza, vagy az irodája? – kérdezte Doreen.

– Egyelőre hagyjuk őket, ugyanúgy, ahogyan Hartmanék házát sem szálljuk meg.

Egyelőre nem. Túl kockázatos, nem szeretném, ha valaki felfigyelne ránk.

Sonja Folberg anyagát is az étkezőasztalra tette.

– Corinna Wilmark. – olvasta a következő dosszié tetején szereplő nevet – A kollégiumból mindenét átvitte Hartmanék házába, teljesen odaköltözött, bár a kollégiumból nem jelentkezett ki. Nincs saját számítógépe, vagy nem használja, vagy egyszerűen csak távol tartja magát a hálózatoktól, így pedig nem tudjuk megnézni a fájljait. Legalábbis távolról nem. Kizárólag Hartmanékat hívja telefonon, a telefonjai lelkendezésből és egyéb közhelyekből állnak. Utánanéztem a korábbi iskoláinak. Sehol sem illeszkedett be, mindig csak egy-két barátnője volt, másokkal szinte semmilyen kapcsolatot nem tartott. Nem sportolt, nem volt tagja semmilyen klubnak vagy szakkörnek, és nem volt dolga a rendőrséggel. A felvételi lapján azt írta, hogy szeret olvasni, gazdasági cikkeket elemezni, szereti az etikettet és a protokollt. A felvételi teszten mindent pontoznak, a hobbira a maximális pontszám a száz, és ő nyolcvanat kapott rá, ami elég soknak számít. Több etikett- és protokoll-tesztet kellett kitölteni a felvételin, és Corinna Wilmark valamennyi tesztje maximális pontszámú volt. Úgy tűnik, Wilmark egy rendkívül begubózott, magának való ember, aki valahogyan a nagymenők közé csöppent, és most teljesen odavan és elfelejtett mindent.

Sonja várt egy kicsit, hátha van kérdés, de nem volt. Félretette Cory anyagát.

– Hartmanékról négy újat tudtunk meg. Az egyik, hogy szexuális bűnözők. A másik, hogy ha bajba kerülnek, legalábbis, ha jogi ügybe, ami árthatna családjaik jó hírének, akkor igen jelentős segítséget kapnak. A harmadik, hogy valakik állandó megfigyelés alatt tartják őket. Hogy kik, arról egyelőre elképzelésem sincs. Gondoltam arra, hogy a családjuk, vagy valamelyikük családja, de nem tudom, hogy ennek mi lenne az értelme. És a negyedik, hogy szoros kapcsolatban állnak egy Chikko nevű emberrel. Ő az a fickó, akit lekaptatok tegnap a Baby Baby Bárban, neki van az az oroszlán tetoválás az alkarján. Chikko eredeti neve Thomas Murphy. Huszonhat éves, pszichopata bűnöző, hat évet töltött börtönben halált okozó testi sértésért. Vádolták már lopással, rablással, orgazdasággal, sikkasztással, autótolvajlással, kábítószer-kereskedelemmel, és gyilkossággal, de mindegyiket megúszta. Az FBI szerint van egy körülbelül ötven emberből álló bandája, csupa pszichopata bűnöző, mindegyikük ült már börtönben. Philadelphia kábítószer kereskedelmét három banda uralja, Chikko bandája az egyik. Chikkónak van egy nagybácsikája, Gabe Rodderick, aki Pennsylvania alvilágának legfőbb ura. Kérdés: Chikko segítene-e Hartman-éknak a bajban és meddig lenne hajlandó elmenni? És vajon Gabe Rodderick mit tenne, ha Chikkónak baja esne?

 2.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 11 óra 30 perc.

Sonja Doreent és Nickie-t a Hilly Grove-ra küldte a Ford Transit-tal, hogy álljanak készenlétben, hátha Franky vagy valaki elmegy találkozni Chikkoval.

Az anyag, amit a lehetséges célpontokról összegyűjtöttek az elmúlt napokban, elég tekintélyes mennyiség volt, túl sok ahhoz, hogy néhány óra alatt teljesen át lehessen tanulmányozni. Sonja a Moore lakásán talált cikkgyűjteményről készült felvételeket vette szemügyre, amikor felbúgott az íróasztalra kitett Yakmaa telefon. Sonja felvette.

– Tessék? – szólt bele.

– Szia, Kicsi vagyok! Találtam valamit.

Az amatőr kódtörők ülnek a komputer előtt és úgy próbálják feltörni a kódot, hogy szavakat próbálgatnak, hátha valamelyiket elfogadja a gép. Átgondoltabb amatőrök mielőtt nekilátnának, mindent összegyűjtenek a számítógép vagy a fájl tulajdonosáról: szülők, házastárs, gyerekek, rokonok, barátok nevei, kedvenc csapat, iskola stb., így próbálják behatárolni a lehetséges jelszavakat.

Aggódó komputerszakemberek időről időre felhívják a számítógép tulajdonosok figyelmét arra, hogy a szokványos jelszavak használata mennyire veszélyes, mert a hackerek ismerik őket. Ezek a szakemberek időnként könyvecskéket írnak az adott földrajzi területek, társadalmi osztályok, iskolai végzettségű emberek, foglalkozási ágazatok, és munkakörök elterjedt jelszavairól. Sajnos ezeket a könyvecskéket az érintettek nem ismerik – csak a hackerek. A profik beszerzik a megfelelő jelszó-könyvecskéket, figyelemfelhívó cikkeket, az egész anyagot gépre viszik, a jelszóállományukat saját tapasztalataik alapján fejlesztik, továbbá kutatómunkát végeznek a kiszemelt gép gazdájáról, majd a próbálgatást átadják saját számítógépüknek. Egy kódtörő komputer másodpercenként több tíz vagy több száz potenciális jelszót próbálhat meg, vagy még többet, esetleg sokkal többet.

Hogy mennyit, az csak a kódtörő gép sebességén, és a feltörni kívánt gép sebességén múlik, amivel egy beírt szóra reagálni képes. A terület legnagyobbjai, a cyber-ninják azonban nem próbálgatnak jelszavakat. Ők már túlléptek a kódtörésen. Egy cyber-ninja felülír. Egyszerűen felülírja a számítógép kódprogramját, vagy a végrehajtó szoftvert, ami feloldja a zárlatot.

Kicsinek egy kódvédett CD kódszoftverjének felülírása körülbelül tíz másodpercébe került, így annak a huszonöt CD-nek az anyagát, amit Nickie Walthaus házában és irodájában talált, majdhogynem már postafordultával küldte vissza, amikor az éjjel Sonja megkérte rá, hogy tegye olvashatóvá az anyagot.

– Hello, Kicsi. – üdvözölte Sonja – Na mondd, mit találtál.

– Mint tudod, minden célszemély gépére ráállítottam egy Figyelőt, ami egy program, és ami azonnal jelez, ha valamelyik gépet használni kezdik. Négy perc harmincegy másodperccel ezelőtt, csak a történelmi hűség kedvéért mondom ilyen pontosan, Frank Hartman e-mailt küldött az anyjának. Nem beszélgettek, mert az anyja nem volt a gépnél, csak ő küldött egy üzenetet, aztán várt. Most is vár, a gépét nem kapcsolta ki, csak fogadó üzemmódba állította. A levelet elküldhetem, ha akarod, lehet, hogy érdekelni fog. Az áll benne, hogy Hartman nem érti, hogy mi történt, mert az apja és az anyja hirtelen nagyon ellenségesek lettek vele, pedig ő nem tett semmi rosszat, továbbra is ő az egyetem legjobbja, és más effélék, blablablablabla. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amint felment az Internetre, valaki becsusszant.

– Becsusszant? Ez mit jelent?

– Egy hacker. Már várta. Nem tudom, mióta, de várt rá. Akarod, hogy elkapjam? Amikor egy olyan szintű hacker, mint Kicsi, szét akar nézni egy számítógép memóriájában, akkor ahhoz elég egy bármilyen természetű kapcsolat a kiszemelt számítógéppel. Ha két gép kommunikál egymással, ő rá tud csatlakozni a levelezésre, élőben figyelemmel tudja azt kísérni, bele tud szólni, vagy bármelyik számítógépet meg tudja szállni és azok memóriáját, illetve, ha van bent megnyitott floppy vagy CD, akkor azok memóriáját is át tudja kutatni, változásokat vihet be, hozzáírhat, törölhet, elhelyezhet egy vírust, vagy szabotálhatja magát a számítógépet, oly módon, hogy a gép legalapvetőbb működtető-programjain változtathat, azokat letörölheti, és akár más programokat is felvehet. Átcserélheti a billentyűk funkcióit, vagy olyan funkciókat adhat nekik, amik a legmélyebb döbbenettel töltik el a gép használóját. Egy cyber-ninjának nincs szüksége még arra sem, hogy e-mailt küldjön a kiszemelt komputernek, ha a gép e-mailek fogadására van állítva, az már elég is. És ha egy cyber-ninja feljutott egy számítógépre, akkor ott bármit megtehet, bármit, korlátok nélkül, egészen addig, amíg a kiszemelt gép nyitva van, vagyis készen áll bejövő jelek fogadására.

– Mik a lehetőségek? – kérdezte Sonja.

– Amikor egy hacker kapcsolatba lép egy géppel, akkor a gép is kapcsolatba lép vele. Egy nyitott kapun nem csak ki lehet menni, hanem be is. Pár évvel ezelőtt erre alapozva írtam egy önvédelmi vírust: ha valaki betört a gépembe, a vírus észrevétlenül átsiklott az ő gépére, és ott tönkrevert mindent. – Kicsi nevetett – Az jó poén volt! Persze csak én nevettem. Fontos infót sose tarts hálózati gépen, ez a szabály! Szóval át tudok küldeni a fazonnak valami szuvenírt, ami elég változatos lehet. Például összekeverem a billentyű-funkcióit, és mondjuk az a betű lesz az enter, a kérdőjel a delete és így tovább, vagy egy falóvírussal felzabáltathatom az összes adatát, de tényleg az összest, de ha gondolod, lefagyasztom a képernyőjét és bármit csinál, semmi más nem történik, mint egy vigyorgó fej azt hajtogatja, hogy "Anyád. Anyád. Anyád." Egyszer egy hackert, aki azt hitte, egy súlycsoportban vagyunk, azzal ajándékoztam meg, hogy valahányszor bekapcsolta a gépét, megjelent Adrián Paul a képernyőn, és így szólt: "Duncan MacLeod vagyok, a MacLeod-klánból." Nekem mindenesetre tetszett. Ha akarod, egy kicsit gonoszkodhatok is a hackerünkkel. Például az ő gépén keresztül betörök az FBI vagy az NSA rendszerébe, és eljátszom, hogy béna vagyok, hogy el bírjanak kapni. Akarod? De ha gondolod, akár szét is nézhetek a fazon gépén.

– Oké, először is tudni szeretném, hogy ki az, aki illetéktelenül behatolt a rendszerbe.

Kicsi megint nevetett.

– Ezt olyan szépen mondtad, Sonja! Megismételnéd a kedvemért? Sonja is nevetett.

– Szeretném tudni, ki az, aki "illetéktelenül behatolt a rendszerbe".

– Na jó. Akkor most átmegyek. Oké, átmentem.

– Neked ez csak így megy?

– Persze. Meg mondjuk számítottam is rá, hogy ezt kéred, úgyhogy előkészítettem a szükséges hozzávalókat. A fazon hét állomáson küldte át a jelét, és minden állomáson új nevet használt.

– Mikor vetted észre a hackert a másik gépen?

– Most az előbb. Korábban még nem jelentkezett, eddig egyszer sem láttam. Ha ott jár, észrevettem volna.

– És ennyi idő alatt vissza tudtad követni a jeleit, egészen a gépéig?

– Aha.

– Nem vagy semmi, Kicsi!

– Te mondtad!

– Van valami trükköd? – kérdezte Sonja.

– Ja. Az a trükköm, hogy felülírom az Internetet.

Sonja elég jól értett a számítógépekhez, mint felhasználó, közönségesebb programokat is meg tudott írni, az HAC-ben első osztályú számítástechnikai szakemberek és hackerek álltak a rendelkezésére, sokszor látta őket munka közben, de Kicsi teljesen elképesztette.

– Kicsi, te egyszerűen hihetetlen vagy! – mondta nevetve.

– Mondtam én!

– És hogyan lehet felülírni az Internetet, ha nem titok?

– De az! Na jó, csak vicceltem. Minden programnak van mesterkódja, vagy mesterkódjai, amikkel bármit felül lehet írni. Például a játékszoftvereket a gyártó cég úgy javítja, hogy megadja a mesterkódot, ami feloldja az összes játékszabályt. Ugyanígy az Internetnek is megvannak a maga mesterkódjai, ezen belül minden Internet-szolgáltatónak vannak mesterkódjai az elektronikus levelezéshez, és ha valaki ismeri a szükséges mesterkódokat, úgy ismeri az Internetet, mint a tenyerét, és pontosan érti az Internet alapjait és a struktúráját, akkor egy ilyen kis hét állomásos-trükk nem okoz neki gondot.

– Nem fog észrevenni? – kérdezte Sonja.

– Ninja vagyok, engem senki sem vesz észre. Úgy látom, egész profi a fazon. Persze azért nem egy Kicsi, de egész tűrhető. Jól fel van szerelve a gépe. Van jelszó-keresője, amivel végigpróbálgatja a tárban található jelszókat, de egyesével is tud próbálkozni. Vannak, akik, bár megtehetnék, nem hajlandóak jelszókeresőt használni, mert úgy érzik, művészetük része, hogy a szóba jöhető jelszavakat ők maguk próbálják végig egyesével. Na jó, nem dumálok annyit, mert még kilép a gépből és akkor elveszítem. Készítek egy másolatot a gép teljes memóriájáról. Igen, egy teljes, mindenre kiterjedő másolat. Na, kezdjük. Tárárárrárárá-tárárárrárárá-tárárárárá-tárárá... Oké-zsoké, ez megvan. Jó, ezt félreteszem, oké. Most megnézem, hogy az "illetéktelen behatolást végző személy" mit keres a Hilly Grove-i gépen. Rendben, ott vagyok. Úgy látom, kitörölt infók után kutat. El nem küldött e-mailek, letörölt fájlok, könyvtárak. Lemásolja őket.

– Te is készíts egy másolatot róluk, Kicsi. – mondta Sonja.

– Nekem már van. Akarsz még valamit, mert lefogadom, a fazon mindjárt kilép.

– Nem, semmit, jobb, ha nem tudja, hogy volt ott még valaki.

– Oké. Akkor én lecsatlakozom. Jól van, kész.

– Még valami: tudod, hogy hol van a hacker?

– Igen. A címe: Hilly Grove 11. A házat Paul Fogerthy üzletember bérli a Bertram Ingatlanközvetítő Irodán keresztül egy Ralph Emmet nevű milliomostól, akinek huszonkét kiadó háza van szerte Philadelphiában. Akarsz még valamit?

– Utólagosan meg lehet találni egy hacker nyomait? Mondjuk megszállod Hartman gépét és átnézed, és megállapítod, hogy hányszor járt ott hacker, mit csinált ott, és mikor.

– Vauuuuu! Ez tetszik! Végre egy igazi feladat Kicsinek! Lehetséges. Nem biztos, hogy mindig hagy maga után nyomot, de ha valaki rámegy egy gépre, és ott csinál valamit, az annyi változást okoz a legkülönfélébb szoftverekben, hogy ha nem elég alapos, vagy nincs ideje rá, és elfelejti, hogy később helyrehozza a hibát, vagy nem tartja fontosnak, vagy nem ismeri kellő mértékben a gépen lévő valamennyi szoftvert, akkor hagy maga után nyomokat. Megnézem! Meg én! Nagyon sok mindenre van szükségem, hogy ne unatkozzak, ez most éppen jól jött, mert nincs feladatom. Örök hálám, Sonja!

– Ha valaki olyanokat tud, mint te, például felülírja az Internetet, az mivel szórakoztatja magát? Mi az, ami kihívás neked?

– Hát nem sok minden. Sajnos. Az asztalom úgy néz ki, mint egy repülőgép pilótafülkéje, vagyis körbe vagyok bástyázva gépekkel, és amikor beülök az ülésembe, akkor egy sínen lököm magam a gépek közé. Itt most fel sem tudnék állni, ahhoz előbb hátra kéne tolnom a székemet. Szóval van itt körülöttem tizenhat monitor, tizenkét klaviatúra, mind karokon, tehát oda teszem őket, ahová akarom, idehúzhatom a fejem fölé, vagy a térdem mellé, vagy bárhová. Vakon írok tíz ujjal, sokkal gyorsabban, mint ahogyan azt valaki el tudná olvasni, ketté tudom magam osztani, vagyis egyszerre két klaviatúrán írok, két feladatot végzek két gépen, például kutatok egy mesterkód után egy rendszeren, és közben utánanézek az egyik adatbankomban egy felmerült rövidítésnek. Minden nap fejlesztem a képességeimet, de sokszor már lassítom magam, mert nem tudom, hová fogok eljutni, milyen messzeségbe, és hogy ha oda jutok, akkor mi a francot fogok kezdeni magammal. Már így se nagyon van kivel játszanom. Tudod, néha megijedek, hogy kiesek a világból, hogy egyszer csak már nem lesz több kihívás, hogy kiveszik az életemből az izgalom. Szörnyű kilátások.

– Ha eljutsz a végére, lehet, hogy arra ébredsz, hogy a Nabukodonozor fedélzetén vagy.

Kicsi nevetett.

– Az jó lenne! Imádnám, ha egy szép, csodálatos, fantasztikus, gyönyörűséges napon kiderülne, hogy a világ nem csak annyi, mint amennyinek hisszük, hanem milliárdszor több! Vááááááááúúúúúú! Életem legcsodálatosabb napja lenne, ha egy szép napon arra eszmélnék, hogy bármit értem is el, ez még mindig csak a felszín!

– Lehet, hogy ha eljutsz arra a szintre, amitől úgy félsz, sikerül megkaparnod a felszínt. De csak akkor.

– Ez tetszik! – mondta Kicsi.

– Olvastam egy buddhista könyvben pár évvel ezelőtt, hogy egy mester szerint az volt a legcsodálatraméltóbb Buddhában, hogy képes volt kommunikálni az emberekkel.

– Tudom, miről beszélsz. Bár én nem vagyok egy Buddha, de megőrjít az emberek lassúsága. Valami egészen brutális mértékben nincs semmi türelmem az emberekhez. Fárasztanak. És a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudom, miért vagyok ilyen gyors, és hogy általában az emberek miért ilyen lassúak, és hogy hogyan tehetném őket gyorsabbá. Pedig az igazán klassz lenne, legalább tudnék velük játszani.

– Szóval téged nem megbénítanak a problémák, hanem lázba hoznak.

– Igen, így van. Vadászom rájuk. A nagy álmom, hogy a földönkívüliek informatikai háborút indítanak az emberiség ellen, és nekem földönkívüli vírusokkal kell szembeszállnom, meg földönkívüli komputer-rendszerekbe kell behatolnom észrevétlenül. Az eszméletlenül klassz lenne!

– És az emberiségnek? – kérdezte Sonja.

– Hát igen, egy kicsit önző vágyok. – nevetett Kicsi.

– Na jól van, Kicsi, köszönöm, sokat segítettél. Majd hívjuk egymást.

– Oké! Szia!

Sonja visszarakta a telefont az asztalra. Végignézte a biztonsági berendezések közvetítette képet, aztán hívta Doreenékat, hogy közölje az új információt.

 3.

HILLY GROVE. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 11 óra 58 perc.

Doreen és Nickie a lakóbusz hátsó részében voltak, és szemmel tartották a környéket. Az egyik Yamaha is bent volt a buszban, arra az esetre, ha egyiküknek követnie kellene valakit. Doreen Franky-ék házát figyelte a felderítőtávcsővel, Nickie a teret és a megfigyelőpontról belátható utcákat az egyik fotópuskával.

Nem tudták, hogy Chikko mikor tűnik fel, és hogy telefonál-e előtte Franky-nek vagy valaki másnak, de ha igen, Sonja tudni fogja, és akkor odaszól nekik.

Felbúgott Doreen telefonja. Doreen vételre kapcsolta.

– Igen?

– A megfigyelő pozíciótokból lehet látni a 11-es számú házat? – kérdezte Sonja.

– Egy pillanat. – Doreen magához húzta a környék térképét, amin be voltak jelölve a házszámok. Franky-ék háza volt a 9-es számú ház, kiszámolta, melyik a 11-es.

– Igen, elég jól látni. – mondta – Egy emeletes ház, fehér, csúcsos tetővel, a tetején egy... Nem tudom leolvasni a nevét, de egy elég modern parabola antenna van a ház tetején.

– Ablakokra ráláttok?

– Néhányra. Miért fontos a ház? Van ott valaki, vagy költözzünk be?

– Néhány perccel ezelőtt egy hacker abból a házból betört Hartman komputerébe. Nem tudom, hogy ők telepítették-e a kocsijaikat, de mindenképpen érdemes megfigyelni a házat.

– Oké. Ki álljon rá a házra?

– Te. A teret fontosabb megfigyelni, mint Hartmanék házát.

– Oké. Teljes megfigyelés?

– Igen. Készíts képeket. Egyelőre ennyi. Kilépek.

Sonja bontotta a vonalat. Doreen félretette a felderítőtávcsövet és a másik fotópuskát vette a kezébe. Megkereste a buszban azt a helyet, ahonnét a legjobban lehetett látni a házat. Kényelmesen elhelyezkedett, és várt. Nem készített fotókat a házról, mert a tér minden házáról volt elég képük, nem volt szükség többre.

Harmincnyolc perc szótlan, mozdulatlan figyelés meghozta az eredményt: a 11-es számú háznak nyílt az ajtaja. Doreen azonnal fényképezni kezdett. Egy ősz hajú, hatvan-hatvanöt év körüli, molett nő lépett ki, egyberészes ruhát viselt, fejkendőt a fején, a karján kosarat. A téren, ott, ahol a Will Street a Hilly Grove-ba torkollik, egy hatalmas zöldséges bolt állt, amelynek minden fala és a teteje is üvegből volt. Páratlan választékot kínált zöldségekből és gyümölcsökből. A nő a zöldségeshez sétált és bevásárolt, aztán átment az utca másik oldalára és vett egy kézimunka magazint, egy kutyás magazint, egy moziműsort, egy Philadelphia Newst és egy Timest. Aztán visszasétált a házhoz, és eltűnt az ajtó mögött. Doreen hívta Sonját.

– Kijött egy öreg nő, és elment bevásárolni. – mondta.

– Volt benne valami különleges? – kérdezte Sonja. – Teljesen hétköznapi volt. Minden: a ruhája, a frizurája, az arca, az arckifejezése, a testalkata, a járása, meg amit csinált, az is. De ahogy körülnézett, a szeme időnként éles lett, kitisztult, eltűnt a tekintetéből a jóságos öreg néni.

– Tehát profi.

– Az. Jól tudja használni a külsejét, jól el tudja leplezni, hogy mennyire tudatos.

– Milyen a rálátás a 11-esből a 9-es házra?

– Jobb, mint innen. – felelte Doreen – Az a ház egy megfigyelőpont.

– Szerintem is az lesz. – mondta Sonja – Oké, folytasd a megfigyelést. Majd jelentkezem.

 4.

HILLY GROVE. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 18 óra 48 perc.

Chikko egész nap nem tűnt fel, és nem is beszéltek vele telefonon. Franky-ék házában sem volt nagy forgalom: egyszer Sweety és James mentek el pornófilmeket vásárolni, egyszer Cory és egy másik lány lementek a folyóhoz beszélgetni meg levegőzni, Franky újabb e-mailt küldött, Marky hatszor, James egyszer, Terence tízszer, Sweety hétszer, Franky háromszor telefonált. Egyik telefon se szolgált új információval.

Háromnegyed hét után három perccel kijött a garázsból a Mercedes, amivel Franky-ék tegnap este Chikkót látogatták meg a Baby Baby Bárban.

Nickie hívta Sonját.

– A Mercedesszel mennek valahová. – mondta.

– Menj utánuk a motorral. Vigyél teljes eszköztárat. – ez puskamikrofont, fotópuskát, letapogatót és felderítőtávcsövet jelentett.

– Rendben. Már indulok is.

– Oké. Doreen maradjon és tartsa szemmel a 11-est.

– Rendben. – mondta Doreen.

Nickie összecsomagolta a fotópuskáját, az egyik puskamikrofont, az éjjellátószemüveget és a lézeres letapogatót. Az egyik Gerdwey-t is elrakta a biztonság kedvéért.

Nickie még három percet várt, hogy feltűnés nélkül kitolhassa a motort a Ford Transitból. Nem akarta, hogy túl sok ember lássa. Eddigre a Mercedesnek már volt közel ötszáz méter előnye, már nem is lehetett látni. A bukósisak alatt ott volt Nickie fülében az IW-1000-es füldugója és a nyakán a gégemikrofon. Sonja tájékoztatta, hogy merre mennek.

A Mercedes a városból kivezető út felé tartott.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 1.

KENNETH FOLBERG HÁZA. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 19 óra 48 perc.

Folberg hat és fél évvel ezelőtt vásárolt villát Philadelphia peremén, útban Pennsbury Manor felé, egy dimbes-dombos, fákkal benőtt vidéken. Ez a terület Philadelphia legdrágább környéke, igazi villanegyed: sokmilliós ingatlanok, sok százezer dolláros autók, első osztályú biztonsági berendezések és fegyveres biztonsági emberek minden háznál. Kenneth Folberg villája, ellentétben a környék villáinak többségével, nem az út szélére épült, hanem be a dombok és a fák közé.

Minden oldalról dombok zárták körbe az egy emelet magas, hatalmas kiterjedésű, csúcsos tetejű házat.

Amikor már egyértelművé vált, hogy a Mercedes Folberg villájához tart, Nickie letért az útról, és az erdőn keresztülvágva, a villa mögötti dombon bukkant ki.

Elrejtette a motort a bokrok közé, aztán lehasalt a földre, elrejtőzve néhány sűrű bokor alá. A fotópuskával és a puskamikrofonnal célba vette Folberg magas kerítéssel körbekerített birtokát.

Amikor a Mercedes megállt a birtok magas, kétszárnyas kapuja előtt, két öltönyös férfi sietett a kapuhoz, hogy szélesre tárják előtte. A kocsi behajtott az udvarra és megállt a ház széles lépcsője előtt. Hat lépcsőfok vezetett a megemelt földszinti szintre. A két biztonsági ember bezárta a kaput.

Nickie lekapta a két férfit, majd sorban mindenkit, ahogyan szálltak ki a Mercedesből: Jamest, aztán Terence-t, Franky-t, Marky-t, és végül Sweety-t. Mind az öten nagyon elegáns fekete öltönyt viseltek, inget, nyakkendőt, jól fésültek voltak, és nem látszott rajtuk ékszer. Az öltözködésükön túl a viselkedésük is teljesen más volt, mint bármikor ezelőtt, amikor megfigyelték őket: nagyon kimértek és tiszteletteljesek voltak.

Franky-éket a két férfi bevezette a házba. A Mercedes kint maradt az udvaron egy fekete Jeep Grand Cherokee és egy másik, szintén fekete Mercedes társaságában. Nickie lefényképezte a két kocsit. Folberg limuzinját sehol sem látta, feltételezte, hogy a földalatti garázsban van.

Nickie suttogva beszélt a gégemikrofonba.

– Mintha kicserélték volna őket. Elegánsak és visszafogottak. Nagyon tisztelettelje... – eszébe jutott egy még jobb szó – Nagyon ünnepélyesek. Méltóságteljesek.

Nickie bediktálta az udvaron parkoló kocsik rendszámát. Öt perccel nyolc előtt újabb kocsi tűnt fel: egy sötét üvegű, fekete Land Rover.

– Egy Land Rover. Ez is fekete. Ez érdekes. – suttogta. Bemondta a rendszámot is, hogy Sonja utána tudjon nézni.

A Land Rovert is beengedték az udvarra. A terepjáróból négyen szálltak ki. A két férfi őket is üdvözölte.

– Négy fickó. – mondta Nickie suttogva. Sorban lefényképezte mindegyiküket. – Fekete öltöny, fekete ing, fekete nyakkendő. Mint valami védjegy. Kábé olyan korúak, mint Hartmanék. Akár még az is előfordulhat, hogy szintén Watsonosok. Rajtuk sincs ékszer. Fekete bőr cipőt viselnek. Nincs rajtuk ékszer, ha leszámítjuk az aranyórát és az arany nyakkendőtűt. Ez... úgy látom... Igen, óra és nyakkendőtű mindegyikükön van. Most bemennek a házba. Egyetlen szót sem szólt senki. Teljes csend, apró biccentések üdvözlésképpen. Senki sem szólalt meg.

– Nyolc óra van. – jegyezte meg Sonja – Valószínűleg ez egy nyolc órás találkozó, amire formaruhában, formaautóban, formaviselkedéssel, és időre kell megjelenni, tehát valószínű, hogy nem lesznek már többen.

– Megkockáztassam? – kérdezte Nickie. A kérdés a lézeres letapogatásra vonatkozott.

– Ne, semmiképp. Figyeld, mikor jönnek ki, és készíts mindenkiről képet.

Kíváncsi vagyok az arckifejezésükre a találkozó után.

– Rendben, meglesz. Ha vége van, hívlak.

2. BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 20 óra 39 perc.

Sonja utánanézett a helyi rendőrség nyilvántartásában a Mercedes, a Jeep Grand Cherokee és a Land Rover rendszámának. A Mercedes Richárd Hampton nevén volt, a Cherokee Jay Armstrong, a Land Rover pedig Fred J. Frehley nevén. Mindhárman a Watson Egyetemre jártak, Hampton ötödéves volt, Armstrong harmadéves, Frehley szintén ötödéves. Sonja a Wall Street Journal Internet-címén utánanézett a családjaiknak: Hampton családjának magánvagyona 345 millió dollár, Armstrongék vagyona 320 millió, Frehley-éké 298 millió dollár. A Watsonra sok nagyon gazdag család gyereke jár, de ilyen gazdagok csak nagyon kevesen. Sonja hívta Kicsit.

Kicsi csak nagy sokára vette fel, a hatodik csöngésre.

– Ki az? – szólt bele álmos hangon.

– Éppen aludtál?

– Aha. Sonja, mi van már megint?

– Kéne valami.

– Most nem tudok vele foglalkozni, mert eszméletlenül álmos vagyok. Jó másfél napja nem aludtam.

– Ne haragudj, hogy felvertelek.

– Miről van szó?

– Kéne a Watson teljes diáklistája, a családok gazdagsága szerinti sorrendben.

– Mikorra kell legkésőbb?

– Mondjuk holnap délre.

– Oké, addigra meglesz. Most megyek szundítani.

– Rendben, Kicsi. Ne haragudj, és szép álmokat.

– Köszi. – Kicsi letette.

Sonja hívta Doreent a Hilly Grove-n.

– Hogy vagy? – kérdezte, miután Doreen bejelentkezett.

– Csak fél szemmel tudom figyelni a Hartman-házat, így bizonyára sok mindenről lemaradtam. Cory kétszer jött ki a házból. Egyszer elment sétálni egyedül. Ez kábé háromnegyed nyolckor volt, de azt ne kérdezd, hogy mikor ment vissza, mert nem tudom. Aztán egy pillanatra láttam az egyik első emeleti ablakban, amint éppen táncol. A11-es számú házból senki sem jött ki, és senki sem ment be. Láttam egy ősz hajú férfit, a földszinten, tévét néztek az ősz hajú nővel. Ennyi a beszámolóm.

– Oké, köszi. Kilépek.

Sonja bontotta a vonalat, aztán a NAYMAN Központi Vételi Egységen behozta Franky-ék bemért kocsijainak jeladóját és mikrofonját: mindegyik kocsi a Hilly Grove-n állt a garázsban, kivéve a Mercedest, ami Folberg házánál parkolt. A Mercedes mikrofonja sem jelzett semmit. A Hilly Grove-i panoráma-objektíves kamerán semmi mozgás nem látszott Franky-ék háza táján. Mindegyikük mobilja ki volt kapcsolva, Folbergé is. Sonja Moore lakásába kapcsolt. Moore nem volt otthon, ami várható is volt. Hallgatózott egy kicsit a lakásban elhelyezett mikrofonokon keresztül. Semmi szokatlan hang. Moore Ford Mondeója a Franklin Rendőrkapitányság parkolójában állt, a mobilján nem beszélt. A Frederickson Intézet következett: a kapunál elhelyezett, álcázott panoráma-objektíves kamera.

A kapu zárva, a sorompó leengedve. Sonja megnézte, mi a helyzet Walthaus irodájában. Csend és sötétség. A mobilja is ki volt kapcsolva. Most jött az otthoni dolgozószobája.

Walthaus a dolgozószobájában ült, az íróasztala mögött. A számítógépe billentyűzete félretéve, előtte az asztalon tálca, rajta piros tányér, benne gőzölgő leves, a levesben sok tészta, meg valamilyen zöldség, amit Sonja nem tudott beazonosítani. A tálcán volt még egy szelet kenyér, kanál, szalvéta, és egy pohár világos sör. De Walthaus nem foglalkozott sem az evéssel, sem az ivással.

Egy tárgyat tartott az ölében. Fényes, krómozott acél tárgyat, melyen meg-megcsillant a lámpa fénye. Egy revolver volt.

Rövid csövű, ,38-as Smith & Wesson revolver. Walthaus épp töltötte.

A harmadik töltényt dugta be. Aztán a negyediket, majd az ötödiket. A hatodik töltényt megnézegette, megtapogatta, a lámpa felé emelte, figyelte a formáját.

Aztán bedugta a forgódob egyetlen üres furatába. Egy csuklómozdulattal a helyére billentette a forgótárat. Egy kézben fogva becélozta az ajtót, aztán a monitort, majd valamit a könyvespolcon.

Arcán mosoly terült szét. Gúnyos, fensőbbséges mosoly.

– Na gyere csak, Karén Thompson! Gyere csak, Miké akárki, gyere! Bang! Bang! Bang! Törj be hozzám, kérlek, hadd lőhessetek le, te mocskos féreg! Kérlek, könyörgöm, törjetek be hozzám! Bang! Bang! Bang!

Walthaus felállt. A szék támlájára volt terítve a kardigánja. Magára öltötte, a zsebébe süllyesztette a pisztolyt. Eléggé lehúzta. Zsebre vágta a kezét és megfogta a fegyver markolatát.

– Azt hiszed, félek tőled, Thompson? Hát nagyon tévedsz! – mondta, pedig senki sem volt a szobában.

Aztán hirtelen előrántotta a revolvert és úgy tett, mintha több ellenfélre is lőne.

– Bang! Bang! Bang! Dögölj meg! Dögölj meg! Bang! Bang!

Sonja ült a NAYMAN Vételi Egység fő monitora előtt, és jóízűen nevetett.

 3.

KENNETH FOLBERG HÁZA. PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 22 óra 03 perc.

A házból két fekete öltönyt viselő biztonsági őr lépett ki, nyomukban fekete öltönyös fiatal férfiak sétáltak. Nickie mindenkit lefényképezett. Ott volt Franky, meg Sweety, meg azok, akik a Land Roverrel érkeztek, aztán ismeretlenek következtek, majd Terence, James és Marky, és megint ismeretlenek. Összesen tizenheten. Kenneth Folberg nem jelent meg.

– Kint vannak az udvaron. – jelentette Nickie suttogva.

– Milyen az arckifejezésük? – kérdezte Sonja.

– Komoly. – mondta Nickie – Elgondolkodó.

– Nők?

– Nem, sehol. Tizenhét vendég van, csak férfiak. A biztonságiak is férfiak. Nem tudom, mi a helyzet bent a házban.

– Folberg?

– Nem látom. A vendégek szállnak be a kocsijaikba. Senki nem szól egy szót sem.

– Kapd le, hogy ki melyikbe ül.

– Csinálom. – Nickie gyorsan készített huszonhat felvételt, ahogyan szállnak be a kocsikba – Indulnak. Indulok én is.

– Folberg? Még mindig sehol?

– Nem látom. – Nickie körbepásztázta az egész birtokot – Innen nem látom.

– Beszélgetnek?

– Nem, teljes csend. Mintha előírás lenne, hogy a falakon kívül nem szabad beszélni.

– Rendben. Tisztes távolból kövesd Hartman Mercedesét. Ha valahol kiszállnának, legyél ott, és hallgasd, amit beszélnek. Meg kell tudnunk, hogy mi a fene ez a találkozó. – Indulok.

Nickie megvárta, míg Sonja bontja a vonalat, csak utána mászott ki a rejtekhelyéről. Előszedte a Yamahát a bokrok takarásából, felült rá és a kis ösvényen elindult lefelé. A motort nem indította be, még a lámpát sem kapcsolta fel, csak a féket használta. M-909-es-éjjellátó-szemüveg volt a fején. Óvatosan, ügyelve, hogy nehogy észrevegye valaki, leereszkedett a dombról. Csak az országúton indította be a motort. Franky-ék Mercedesé után eredt.

 4.

CORMORANT , PHILADELPHIA.

Szeptember 16. szombat 22 óra 35 perc.

A Cormorant Valley (Kormorán-völgy) peremén acélcsőből készített korlát futott végig. A korlát előtt földhöz csavarozott fa asztalok és padok álltak egymástól tíz méterre. A völgy mélyén a Hold és a csillagok a természet egy érintetlen darabkáján csillantak meg: egy apró halastó nyugodt vizén, ahová a kormoránok járták halászni.

Franky a Mercedest két pad közé kormányozta, majd leállította a motort.

Mindannyian kiszálltak, körülnéztek, aztán csendben a korláthoz mentek. A környék ebben az órában teljesen kihalt volt.

Nickie a Mercedestől jó ötven méterre, egy sűrű bozótosban rejtőzött el. A puskamikrofont Franky-ékre irányította. Csend volt a környéken, a felvétel igen tisztának ígérkezett.

Franky-ék nem ültek le a padokra. Rátámaszkodtak a korlátra és elnézték a völgyet.

Sonja a bázisról figyelemmel kísérte a Mercedes mikrofonját. Franky-ék egész úton nem beszéltek, ami nem volt jellemző rájuk.

– Lelassultunk. – szólalt meg Sweety elgondolkodva.

– Igen. Sajnos. – értett egyet Terence. Komor volt a hangja. Hallgattak. Hosszú percekig semmit sem mondtak. Sonja és Nickie állandó összeköttetésben álltak egymással, Sonja is hallotta, amit Nickie – ez esetben a semmit. Öt teljes perc telt el egyetlen szó nélkül. Ha a puskamikrofon nem közvetítette volna a sóhajaikat és egyikük-másikuk köhintéseit, vagy amikor egy kavicsot dobtak le a völgybe, ami pattogott a meredek sziklafalon, Sonja azt hitte volna, hogy a mikrofon elromlott.

– Lépnünk kell, itt az idő. Tovább kell lépnünk. Már kezdem nagyon unni ezt a szintet. – törte meg a csendet Franky.

– Én is unom. – jegyezte meg James.

– Oké, lépjünk tovább. – mondta Marky – Mi legyen a következő lépés?

– Azt javaslom, ne fogjuk vissza magunkat. Most itt vagyunk. Nézzetek körül. – Sweety egy széles mozdulattal körbemutatott – Látjátok? Itt vagyunk. És soha többé nem leszünk itt. Most mindenre van lehetőségünk. Ez az egy alkalom van csak és soha nem lesz másik. Úgyhogy, nincs semmi, ami visszafoghatna. Mert mi lehetne az? Hogy valakinek nem tetszik? Számít? Nem. Induljunk már, törjünk a következő szintre! Gyerünk!

Sonja lefirkantotta egy papírlapra: Miféle szintek?

– A fokozatosságot meg kell tartanunk. – mondta Terence.

– Megtartjuk! – fordult Sweety Terence-hez – De már éppen itt az ideje, hogy lépjünk, mert én már halálra unom magam ezen a szinten!

Mindannyian bólogattak.

– Itt és most, először és utoljára, most az egyetlen egyszer megtehetünk bármit, amit csak akarunk. – mondta Franky lassú, vontatott hangon – Oda utazhatunk, ahová kedvünk tartja, a világ bármelyik nőjét megkaphatjuk, bármit megszerezhetünk, amit csak akarunk. Ne feledjétek, hogy valójában semmink sincs: csak az élmény, amit most élünk át, ebben a pillanatban. És mindig csak ennyi lesz, ami a miénk, és sohase több.

– Ez eddig rendben van, Franky, ezt mindenki tudja. De mi az ötleted? Mi a konkrét ötlet? – faggatózott Terence.

– Még nem tudom. – vonta meg a vállát Franky – Talán elmehetnénk Afrikába, és vadászhatnánk éjjel fekete párducokra. Az egy kicsit veszélyes lenne.

– Az biztos. – értett egyet James. Felemelte a kezét, mintha puskát tartana, és célbavette a tavat a völgy mélyén. – Bumm. Élvezném.

– Fontosak a feltételek. – vette át a szót Marky – Odamenni páncélozott dzsipekben, éjjellátó-szemüveggel, infratávcsővel felszerelt automata puskákkal, radarokkal, meg más, ultramodern felszereléssel, meg egy csomó tapasztalt vadásszal és hajtóval, ez nem lenne egy magasabb szint! Ez visszalépés lenne!

Visszalépni pedig gyávaság.

– És mi a nem gyávaság, mi? Odamenni egy szál farokban a dzsungelbe és puszta kézzel megverekedni a párducokkal? – meredt rá James – Az egy baromság lenne, nem gyávaság! Az öngyilkosság lenne, az öngyilkosság pedig a halál siettetése, következésképpen gyávaság!

– Marky, te tulajdonképpen azt akarod mondani, hogy lőjünk párducot fegyver nélkül? – kérdezte Terence.

– Ja, valami olyasmit. – vigyorgott Marky – Vagy ugorjunk repülőről ejtőernyő nélkül.

– Mint az a kis ribanc, az a Christine, tudjátok, aki kiugrott a kollégiumi vécéből, miután megadtuk neki, amire egész életében vágyott. – nevetett Sweety – Na most innen kiugróm. – mondta elváltoztatott hangon – Aáááá! Placcs. A francba, de kemény tud lenni a beton!

Mindannyian nevettek. Csak Sonja és Nickie nem.

– A zsaruk mondták, hogy dilis a csaj. – folytatta Sweety – így megmondta nekem az egyik zsaru: "A lány elmebeteg."

– Most hagyjuk a kis kurvát, fontosabb dolgunk van. – szólt közbe Marky, mire mindannyian elkomolyodtak – Beszéljük meg a szabályokat. Éjjellátó nem kell, sem dzsip. Csak az érzékek, a jó fegyver, és a biztos kéz.

– Nekem M16-os kell. – jelentette ki James – Meg egy kés. Ennyi, más fegyverre nincsen szükségem.

Terence a fejét csóválta.

– Biztosak vagytok benne, hogy tudjátok, miről beszéltek? Fekete párducokra, dzsungelben, éjjel? Azok az állatok ott élnek! Nap mint nap vadásznak, rejtőzködnek, hangtalanul mozognak! Nem lesz egy könnyű menet, az holtbiztos!

– Éppen ez a jó benne! – mondta Marky – Ha könnyű lenne, nem lenne igazi fokozat.

– És az elefánt? – szólalt meg Sweety – Olvastam, hogy egy felbőszült elefántbikánál nincs veszélyesebb.

– Felőlem elefántra is mehetünk. – mondta Marky.

– Minél többet tapasztalsz, annál többet érsz. – jelentette ki Franky olyan hangon, mintha valahonnan idézné – És már vadásztunk. Igaz, krokodilra, Floridában, .700-as kaliberű elefántölő puskákkal, amivel szilánkokra robbantottuk szét azt az ocsmány hüllő fajzatját. A vadászat nem lesz szintlépés. Félünk talán? Félünk? Mert én nem félek semmitől! "Nincs másunk, csak az élmény, amit átélünk, nincs más korlátunk, mint a halál, a tapasztalat emel fel, és a merészség az egyetlen, ami megmondja, mit tapasztalhatsz." Tán nem igaz? Mitől fostok még mindig? Mi kell még nektek? Ugrottunk, merültünk, verekedtünk, széjjelkeféltük a világ legjobb picsáit, száguldottunk versenypályákon, vadásztunk egy halom hülye buzi állatra, paintballoztunk városban, erdőben, sivatagban, trópusi szigeten, hajón, öt fős kis csapatokban, ötvenfős csapatokban, háromszáz fős csapatokban. És kurvára unom már ezt az egészet! – emelte fel Franky a hangját – Baszd meg! Baszd meg! Baszd meg! – Franky dühödten megrángatta a korlátot – Elegem volt! Zabáltam már mindent, vedeltem már mindent, belőttem már mindent! A picsába! – fakadt ki kétségbeesetten. Háttal a korlátnak támaszkodott és körülnézett, majd miután azt hitte, hogy senki sem figyel, bizalmas hangnemben folytatta. – Már unom a pinát, értitek? Mi a faszt csináljak magammal, mi? Kúrjak meg egy csávót? Vagy egy gyereket? A francnak sincs gusztusa hozzá! Ezt a kis szar világot nem a magunkfajtának tervezték. Nekünk nem sok kihívás van benne. A civilizáció tulajdonképpen valahol jó dolog, lehet jó kocsid, lehet repülőgéped, hajód, amit akarsz, de van egy hátulütője is: hogy elfeledteti a lényeget. És mi a lényeg? Az, hogy állatok vagyunk. Az ember név megtévesztő, azt sugallja, hogy vannak az emberek és az állatok. Pedig csak állatok vannak. Emberiség nem létezik.

Percekig némán nézték a távoli fák sziluettjét.

– Ezt mindenki tudja. – mondta Marky – Mi lenne szerinted a szintlépés egy ilyen helyzetben?

Franky csak néhány másodpercig gondolkodott.

– Vadásszunk. – mondta, aztán mély levegőt vett, hogy tartson egy kis hatásszünetet, majd folytatta – Emberre.

Döbbent csend. Marky jutott szóhoz először jó egy perc múlva.

– Úgy érted, hogy... – szándékosan nem fejezte be a mondatot. Franky bólintott.

Tehát igazi fegyverrel, és halálig.

– Afrikában? – szólalt meg Terence halkan – Egy törzsből valakit, aki senkinek sem hiányzik?

– Vagy egy csavargót. – mondta James.

– Az nem olyan jó. Inkább legyen valaki olyan, akit ismerünk. – vette át a szót Sweety – Például Cory. Szerintem vele jó lenne kezdeni. Ez tényleg szintlépés! Érzem, hogy az.

Franky mosolygott.

– Oké, legyen Cory, de ne otthon. – mondta Marky.

– Elvihetjük bárhová. Vagyis inkább hívjuk külön, másik úton. Csak szólsz neki, hogy hová, és ő már lohol is. – mondta Sweety – Azonnal! Bármit kérsz, megteszi.

– És mégis, hogyan? – kérdezte Terence – Pisztollyal? Puska? Géppisztoly?

– Kés? Balta? Vagy... ököl? – sorolta Marky.

– Franky, te mit mondasz? Gyújtsuk fel? Fojtsuk meg? – nézett James Franky-re.

Franky magabiztosan mosolygott. Aztán, amikor már minden szem rá szegeződött, megszólalt.

– Nem. – mondta, és megcsóválta a fejét – Egyik sem jó. És nem is Cory a legmegfelelőbb célpont. Őt majd egy kicsit később.

– Hát akkor? – kérdezte Terence – Mit javasolsz? Franky csak mosolygott.

– Legyen valamelyik kurva a Watsonról? – találgatta Marky – Vagy... az egyik prof?

Franky megcsóválta a fejét.

– Nem. – mondta – Ennél sokkal jobbat találtam ki. Igazi kaland, kell hozzá test is, meg IQ is.

– És akkor ki a célpont? Mondd már! – kérlelte James.

– Christine. – mondta Franky. Csend. Döbbent csend.

– Christine? – kérdezett vissza Sweety – De hát ő bent rohad a pszichóknál!

– Na és? – vont vállat Franky – Bemegyünk érte, és kinyírjuk.

Gondolkodtak. Marky szólalt meg először, nagyon halkan, szinte suttogva.

– Nem lesz könnyű. Meg lehet csinálni, de nem lesz könnyű.

– Nem mondtam, hogy könnyű lesz. – emlékeztette Franky – Csak azt, hogy kegyetlenül fogjuk élvezni.

– Na és hogyan nyírjuk ki a kis kurvát? – kérdezte Sweety – Dobjuk le valahonnan?

– Mi abban a jó? – fordult felé Terence – Lehajítani egy embert egy ház tetejéről, az túl gyors. A tapasztalathoz pedig idő kell.

– Na és hogyan lehet valakit kinyírni úgy, hogy sokáig tartson?

– Kihozzuk Christine-t a Fredericksonból. – mondta Terence – Kell egy ház, valahol, egy elhagyatott helyen. Bemegyünk a fürdőszobába és bezárjuk az ajtót. Megmondjuk neki, hogy most megöljük. Aztán megkúrjuk. Teleeresztjük a kádat hidegvízzel... Nem, langyossal, hogy ne legyen kellemetlen a kezünknek. Azután a kis kurvát felemeljük a levegőbe, berakjuk a kádba, és belefojtjuk. Ha jól csináljuk, akár órákig is elhúzhatjuk az élményt.

Szép sorban mosoly jelent meg az arcokon. Franky elégedetten bólintott. Tetszett neki az ötlet. A terv nyugalommal töltötte el őket. Végre!

Egy újabb szint!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

1.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 01 óra 50 perc.

Cormorant Valley után Franky-ék hazamentek, Nickie követte őket. A Mercedest bevitték a garázsba és ott is hagyták. Nickie visszatért a lakóbuszba, betette a Yamahát, és csatlakozott Doreenhez a figyelésben. Chikko nem jelentkezett, és Franky-ék közül senki sem beszélt vele telefonon. Sonja hívta Doreent.

– Mi a helyzet a 11-es házzal? – kérdezte.

– Csendes. – felelte Doreen – Teljesen sötét, innen nézve sehol sem ég a villany.

– Kellene egy megfigyelőpont a ház háta mögé. A térkép szerint a Jane's Park a Hilly Grove-tól alig száztíz méterre van, a 11-es mögött. A parkban áll néhány fa, és a térképem szerint nincs semmi útközben, ami kitakarná a 11-es hátát. Nickie, helyezzen el egy kamerát teleobjektívvel. Utána felváltva aludhattok, előre láthatólag reggel nyolcig.

– Oké, Nickie felteszi a kamerát. Ha van valami, jelentkezünk.

– Rendben. Kilépek.

Sonja a NAYMAN Központi Vételi Egység fő monitora elé gurult a székével. Lekérte a képernyőre az összes mobiltelefont. Egyiken sem beszélgetett senki. Lekérte a bemért, és a telepített kocsikat. Beszélgetés egyikben sem folyt, és mind ott állt, ahol ebben az időpontban állnia kellett. Moore nem volt otthon. A Frederickson Pszichiátriai Intézet kapuja zárva volt. Walthaus nem tartózkodott az irodájában. Sonja Walthaus dolgozószobájába kapcsolt, de Walthaus nem volt ott. Átkapcsolt a hálószobába. Az ágyában feküdt, aludni látszott. Sonja egy pillantást vetett a Hilly Grove-i panoráma-objektíves kamera közvetítette képre, majd átfutotta a bázis biztonsági rendszerének monitorait és egyéb kijelzőit. A bázis rendben volt.

Nickie Cormorant Valley-i puskamikrofonos felvétele már be volt állítva. Sonja hátradőlt az íróasztal mögött álló karszékben, és behunyt szemmel újra végighallgatta a felvételt. Tudta, mit jelent. Nem öntötték el az érzelmek, ragaszkodott saját tudatosságkultuszának szabályaihoz, és nem felejtette el a tényeket. Magában sorra vette a lehetőségeket: Három dolog teljesen biztos. Christine-t nem tudják megtalálni, ez az egyik. Hartmanék őrültek, ez a másik. Folbergnél valami nagyon fontos dolog történt, ami ezt az eszelős beszélgetést inspirálta, és ez a harmadik. Ahogyan fogalmaztak, abból úgy tűnt, nincs közelebbi kapcsolatuk Walthaus-al, ami nem zárja ki, hogy Walthaus bizonyos összegekért elmebeteggé nyilvánítja azokat a lányokat, akik fel merik jelenteni Hartmanékat. Nem különösebben aggódom Cory miatt, bár még nem látom teljesen tisztán az ő szerepét. Annyira legalábbis nem aggódom miatta, hogy kockára tegyem az akció sikerét. Ha meg akarják ölni, az nem érdekel. Mostantól felgyorsulnak az események, sok kérdésre megérkezik a válasz. Vajon milyen természetű Hartmanék kapcsolata Walthaus-al? Nagyon közeli nem lehet, mert nem tudják, hogy Christine eltűnt, Walthaus nem mondta el nekik.

Nem fordult hozzájuk segítségért, nem vádolta meg őket, hogy esetleg közük lenne hozzá. Ha van is valamiféle kapcsolat közöttük, az szimplán csak üzleti. Talán Walthaus azért nem jelentette a rendőrségen Christine eltűnését, mert félt, hogy nem kap több pénzt Hartmanéktól. De bárhogy is legyen, hamarosan fény derül kapcsolatuk természetére. Vajon Hartmanék hogyan fognak majd hozzá Christine meggyilkolásához? Elmondják Walthausnak? Nyíltan, vagy titkon próbálnak behatolni az intézetbe? Esetleg megkérdezik majd Chikkót, hogy milyen is az: embert ölni?

Ki kíséri figyelemmel Hartmanékat és Folberget, és miért? Az FBI? És éppen arra várnak, hogy lépjenek, és akkor abban a pillanatban lecsapnak rájuk? Ha az FBI a színen lenne, az OSO tudna róla.. És már mi is. Minden megfigyelés célja az információszerzés. Ez lehet egy akció előkészítő fázisa, szokások tanulmányozása, háttéranyag összegyűjtése, vagy lehet maga az akció, amennyiben az akciónak az a célja, hogy egy bizonyos információt megszerezzen, illetve, hogy valakiről, valamiről összeállítson egy információ-csomagot valaki számára.

Talán valaki tudja, hogy Hartman és társai rendszeresen bűncselekményeket követnek el, hogy olyan életvitelt folytatnak, amire a legenyhébb jelző a szalonképtelen, és most anyagot gyűjt, hogy egy idő elteltével megzsarolja őket?

Vagy a családjukat? És Folberg? Ő hogy kerül a képbe? Elköveti ő is ugyanazokat a bűncselekményeket? Ezt nehezen tudom elképzelni, bár ez még nem zárja ki.

Vagy egész másról van szó? Egy akció előkészítő fázisának vagyunk tanúi, és az akció célja: emberrablás? De akkor hogy kerül a képbe Folberg? Talán vele kapcsolatban nem is a pénz a lényeg, hanem a bosszú. Ez esetben egy régi Watson-diákot kell keresni, aki ismerte Folberget, és aki elég magasra jutott élete során, hogy mindezt megtehesse.

Kérdés: a mi céljaink szempontjából mennyire fontos tudnunk, hogy ki áll a háttérben?

Sonjának eszébe jutott valami. Épp hívni akarta a lakóbuszt a Hilly Grove-n, amikor bejelentkezett Nickie.

– Küldöm a képet.

– Oké. – Sonja átállította az új kamera fogadására a Központi Vételi Egységet – Én készen vagyok. – mondta.

– A kamera vételi kódja: 44569-4356. Bekapcsolom. A NAYMAN fő monitorán éles kép jelent meg.

– Megvan. – mondta Sonja. Állított a fókuszon, ráközelített a 11-es házra. így is hagyta. – Oké, minden rendben. Menj vissza a buszba. Néhány perc múlva jelentkezem.

Sonja öt perccel később hívta Doreent a buszban. A biztonság kedvéért nem Nickie-t, hátha még úton van.

– Nickie már van? – kérdezte.

– Igen, nemrég érkezett. – válaszolta Doreen – Beszélsz vele?

– Hangosíts ki.

Doreen az IW-1000-es telefont fülhallgató-üzemmódból kihangosítás-üzemmódba állította.

– Nickie, fogd az elektronikus felderítőt, és látogasd meg Fred J. Frehley-t. Ott lakik a közelben, alig egy kilométerrel lejjebb, a Delaware folyó partján. Az övé az a Land Rover, amit Folbergnél láttál. Valamit találj ki, ha lehetséges, hogy meg tudd nézni, hogy a kocsi telepítve van-e. Címe: Roxen Street 9. A térkép szerint kevesebb, mint kétszázötven méterre Frehley mellett találod Richárd Hampton házát, akinek egy fekete Mercedesé van, ugyanaz a típus, ami Hartmannak. Címe: Stark Street 111. A harmadik fickó, a Cherokee-s, Jay Armstrong, elég messze van, ő a Schuylkill folyó partján lakik. Címe: Blue Street 138.

– Úgy gondolod, hogy ők is be vannak telepítve? – kérdezte Nickie.

– Nem lepne meg. – mondta Sonja.

– És a többiek, akik utasok voltak?

– Elképzelhető, hogy ők is, de őket még nem tudom azonosítani. Menj, és jelentkezz, ha valamelyik megvan. Vidd magaddal a filmtekercset, amit Folbergnél lőttél el, és mielőtt visszamész Doreenhoz, hozd el nekem!

– Oké. Hívlak rövidesen.

Sonja visszatette a telefont az íróasztalra. Tovább gondolkodott.

Van tizennyolc ember: Kenneth Folberg, a Watson igazgatója, Frank Hartman, James Tildén, Victor Jackson, Mark Robson és Terence Madison, akik a Watson Egyetem legkiválóbb diákjai, továbbá Richárd Hampton, Jay Armstrong, Fred J. Frehley, és még kilenc másik, akiknek valamilyen közük van egymáshoz, és akiket feltehetőleg állandó megfigyelés alatt tartanak, és akik feltehetőleg kivétel nélkül rendkívül gazdagok. Feltehetőleg ők a leggazdagabb családok gyerekei, akik a Watson Egyetemre járnak. Folbergnek pedig minden jel szerint igen jelentős vagyona van. Mindannyian elkövetnének bizonyos bűncselekményeket? Vagy nem is ez a lényeg? Nem is zsarolásról van szó, hanem... emberrablásról? De akkor mire föl ez a hatalmas apparátus? Tizennyolc ember, betelepítve: kocsi, telefon, ház, törzshely, ruha, számítógépek, és ki tudja, hány ember követi őket éjjel-nappal, és mióta. Minek ekkora felszerelés? Minek ennyi energiát befektetni néhány szimpla emberrablásba, amikor egyiküket sem őrzi senki?

Sonja tollat és füzetet vett magához, hogy felírja, tételesen mekkora apparátust vethettek be, hány embert, és hogy ez az egész nagyjából mennyibe kerülhet naponta, de épp csak egy vonalat húzott az első betűhöz, amikor elképesztő gondolata támadt:

Ez emberrablás! Váltságdíjat követelnek el nem rabolt emberekért. Hát persze. Ez az egész csak erőfitogtatás. A megzsarolt családnak átadják egy hét, vagy egy hónap percre pontos dokumentációját fényképekkel, filmekkel, hangfelvételekkel, hogy lássák: mindent tudnak a fiaikról, a kezükben vannak, elrabolhatnák őket bármikor. És hogy ne tegyék meg, váltságdíjat kérnek el nem rabolt emberekért.

 2.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 17 vasárnap 06 óra 00 perc.

Nickie négy óra után harminchat perccel telefonált harmadszorra, hogy ellenőrizte a Folbergnél megfigyelt kocsit, és az be van telepítve. Nem mérte be az adókat, ez nem volt feladata, Sonja feleslegesnek tartotta. Ez ugyan még csak szúrópróbaszerű vizsgálat volt, de valószínűsítette, hogy mind a tizenhét vendég autója be van telepítve – és ha az autója igen, akkor nem csak az. Nickie ötre a bázisra ment, vitte magával a Folbergnél készített felvételeket. Kevesebb, mint tíz percig maradt, már ment is vissza Doreen-hoz a Hilly Grove-ra. Sonja digitalizálta a képeket és számítógépre vitte őket, majd lehívta a Watson Egyetem összes diákjának számítógépre vitt fényképes önéletrajzát. Az összes Folbergnél megjelent vendég Watsonos volt.

Sonja felvette az asztalról a Yakmaa telefont és felhívta Kicsit. Kicsi a hetedik bugásra vette fel.

– Ki az? – nyöszörögte álmos hangon.

– Ne haragudj, Kicsi! Sonja vagyok, és nagyon fontos lenne. – mondta Sonja bocsánatkérő hangon.

Kicsi félig még aludt, eltelt pár másodperc, mire megszólalt, Sonja már azt hitte, visszaaludt.

– Na jó. – mondta félálomban – Mit csináljak?

– Most kellene az az anyag, amiről beszéltünk, névsor az összes Watsonos diákról, gazdagsági sorrendbe szedve. De húsz évre visszamenőleg, és érdekelne az is, hogy mi lett velük: ki él, ki halt meg, vagy tűnt el, és ha meghalt, hogyan halt meg?

– Ezek elég egyszerű feladatok, Sonja. Te is meg tudnád csinálni őket. – mondta Kicsi.

– Na igen. Talán. Rámenne az egész napom. És ha útközben bejön valami, és elakadok, a fene tudja, mikor kecmergek ki onnan, és nekem ez most nagyon sürgős. Kicsi hatalmasat ásított, majdnem tíz másodpercig tartott. Utána mélyet sóhajtott.

– Jézus... nem tudom nyitva tartani a szemem. Várj egy picit.

– Oké, várok. Kicsi, nagyon sajnálom, hogy felvertelek, de muszáj volt.

– Jól van, semmi gond. Kicsi újabb hatalmasat ásított. Sonja elhatározta, hogy felébreszti.

– Kicsi.

– Mi van? – nyöszörögte Kicsi szuszogva, mint aki még alszik.

– Most mi van rajtad?

Jó tíz másodperces csend volt a válasz, aztán halk kuncogást hallott a vonal túlsó végéről.

Sonja elmosolyodott. Kicsi elkezdett magához térni.

– Te kis leszbi! – jelentette ki Kicsi, aztán nevetett.

Sonja is nevetett. Kicsi nem tudta róla, hogy leszbikus, és nem is állt szándékában elárulni neki, mivel az már túlságosan személyes információ lett volna.

– A kérdésre felelj, légyszi, ne tereld el a szót! – kérte Sonja.

– Na jó. Szóval... van rajtam egy fehér bugyika, meg egy...

– Bugyika?

– Aha!

Sonja nagyon aranyosnak találta ezt a bugyikát.

– Csipkés? Átlátszó? – faggatózott tovább.

– Csipkésnek nem csipkés. Teljesen normális, kényelmes, semmi extra, nem csipkés és nem átlátszó. Szexi, de csak azért az, mert rajtam van.

– Oh, Kicsi! Látom, nem szenvedsz önbizalomhiányban!

– Miért tenném? De megyek tovább. A bugyikán kívül van még rajtam egy alvópóló is.

– Alvópóló? Az meg milyen?

– Hát... ilyen... bazi nagy... bő, kényelmes. Van rajta egy kép, amin egy... Ez egy festett kép, úgy képzeld el. Szóval, a képen egy mackó fekszik a földön, iszonyúan fel van puffadva az egész teste, de főleg a feje, alig lehet felismerni a szemét, az orrát, meg a száját, szóval képzelheted, hogy néz ki. A mackó körül néhány afrikai gyilkos méh köröz. És van egy felirat is: "Micimackó mostantól nem szereti a mézet".

Sonja jóízűen felnevetett. El tudta képzelni, hogy nézhet ki az a kép.

– Honnan szeded te ezeket a pólókat?

– Szerénységem az alkotó. – mondta Kicsi – És egy barátom csinálja őket itt házon belül.

– Ügyes. Fent vagy már?

– Tudod, nem időrend szerint élek, hanem energiarend szerint. – mondta Kicsi álmos hangon – Addig vagyok fenn, amíg vágyni tudok valamire, bármire, az alváson kívül. Ez néha huszonnégyharminc óráig is eltart, vagy még tovább. Utána alszom, addig, amíg magamtól fel nem ébredek. Néha alszom egy egész napot, így léptem át a huszonnégy órás napokon. Már nagyon untam őket. Szóval képzelheted, mennyire álmos vagyok, de most már legalább látok. Bár nem tisztán.

– Na, az is valami. Figyelj csak, mennyi idő, amíg...

– Hé, Sonja! Most kivételesen nem a gépteremben aludtam, hanem a szobámban, egy ágyon. Tehát át kell slattyognom a gépterembe.

– Oké, bocsánat. Slattyogjál csak.

Hallani lehetett, hogy Kicsi elindul, kinyit egy ajtót és kimegy egy folyosóra.

– Slattyogok, hallod? – kérdezte, aztán a telefont leeresztette, hogy közelebb legyen a papucsos lábaihoz.

Sonja nevetett. Most már tényleg nagyon kíváncsi volt rá, hogy Kicsi milyen ember valójában, hogy néz ki, milyenek a gesztusai, hogyan él, hogyan mosolyog, de tudta, minden valószínűség szerint sohasem fognak találkozni. Sajnálta.

– Átslattyogtál már? – kérdezte Sonja.

– Ezt a türelmetlen csajt! Mi vagyok én, Kengyelfutó Gyalogkakukk? Majd mindjárt odaérek. – Kicsi átment két ajtón, aztán hallani lehetett egy billentyűzet pityegését, ahogyan beütötte az azonosítóját, majd egy hatalmas, súlyos ajtó elmozdult, hogy beléphessen – Na, megjöttem. Bemegyek az irodámba, az itt van a legelején. – megint pityegést lehetett hallani – Na, bent vagyok. Becsukom az ajtót. Leülök a kedvenc fotelomba. – Kicsi felemelte a hangját – Anya! Kezdjük.

Rengeteg pityegés volt a válasz, ahogyan minden rendszer életre kelt.

– Anya? – kérdezte Sonja meglepetten.

– Aha! Tudod, mint a Nostromón, A nyolcadik utas a halálban.

– Persze, így hívták a számítógépet. Oké, Kicsi, kezdhetjük?

– Aha! Felőlem indulhatunk. Szóval arra vagy kíváncsi, hogy rekord sebességgel mikorra tudok neked mindent megszerezni. – A hang olyan volt, mint egy halk, de nagyon gyors dobpergés: Kicsi írni kezdett. – Van nekem egy Watsonos névjegyzékem minden jelenlegi hallgatóról. Megszerezni visszamenőleg... mondjuk 1975-ig. Minden attól függ, hogy hol tárolják a régi anyagokat. Jelet küldök a Watsonra. Ez megvan. Beírom a kódot. Oké. Na nézzük: névjegyzékek.

Tanárok is kellenek?

– Jó, legyen.

– Akkor ezt lemásolom magamnak. Megvan. Névjegyzék. Oké. A legrégebbi... 1995.

Lássuk csak, hol van a többi. Aha. Igen. Oké. A többi az EXWB-347-en van.

– Az mi?

– Ez egy polgári forgalomban kapható 8 milliméteres szalagos háttértároló. Fél terrabájtot képes tárolni. A rendszer meghibásodási kategóriája 51 ezer óra. Ez azt jelenti, hogy átlagosan ennyi időnként hibásodik meg, ami durván hat évet jelent. Nem egy csúcs, de polgári szinten jó. Na lássuk, van-e közvetlen hozzáférés valahol. Nos? Nem, nincsen. El van szeparálva.

– Hát ez elég kínos. – mondta Sonja.

– Á, nem olyan nagy ügy. Nemrég olvastam valamelyik egyetemi anyagban, hogy vannak Watson Clubok szerte az országban, meg hozzá lehet jutni évkönyvekhez, ami azt jelenti, hogy valahol számítógépen is tárolják őket. Sonja, én most azt fogom csinálni, hogy nekiállok, és először is azoknak nézek utána, akiknek már megvan a neve, a többit pedig majd előkerítem.

– Milyen időt tudsz mondani?

– Most van... Jézusom! Most van fél hét! Ajaj. Összeszedem a diáknévsort '75-ig visszamenően, ez mondjuk fél óra. Ráteszem az egyik gépemre a névsort, ez kábé négy másodperc, összerakom egy Gazdasági ki kicsoda-adatbázissal, ami azonosítja a neveket, ez kábé fél perc, aztán ábécésorrendbe rakom őket, ami egy újabb másodperc, és évfolyam szerint is rendszerezem, ami nyolc másodperc. Ezután jönnek a különféle nyilvántartások, hogy megtudjam, kivel mi történt. Na, az elég lassú. Kérek erre mondjuk három órát. Szóval az egész, kitolt határidővel öt óra. Így jó?

– Igen. Klassz vagy, Kicsi!

– Nem én mondtam. Ha készen vagyok az első részével, átküldöm.

– Rendben. Köszönöm.

 3.

BÁZIS. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 08 óra 00 perc.

Kicsinek nem volt szüksége öt órára. Az első listát már hét előtt átküldte Sonjának a Ravasz Connie számítógépre, a másodikat fél nyolc után néhány perccel. Az elmúlt huszonöt év Watson-hallgatói közül csupán egy ember volt, akit elraboltak: 1987-ben történt, két hétig tartották fogva, végül meggyilkolták. Az ügy elég egyértelmű volt, semmilyen nyom nem merült fel, ami arra utalt volna, hogy az ügynek bármi köze lett volna ahhoz, hogy az illető valamikor – 1979-ben végzett – a Watson Egyetemen tanult. Viszont volt valami a listán, ami annál érdekesebb: az elmúlt kilenc évben a Watson Egyetemen tanuló diákok közül a leggazdagabbak ellen legalább egyszer feljelentést tettek, melyet később visszavontak. Kicsi jó mélyen szétnézett a philadelphiai rendőri nyilvántartásokban, és ráakadt néhány furcsaságra: volt jó néhány bejelentés, melyekből rendre nem lett semmi – egy-egy kivétellel, amelyek tovább mentek ugyan, de vádemelés egyikben sem lett. Túl sok volt a nemi erőszak – és túl sokszor szerepelt ugyanaz a név, mint szakértő: dr. Jim Walthaus pszichiáter.

Walthaus a nemi erőszak-esetek kilencven százalékában feltűnt. Az nem derült ki, hogy megkeresték, vagy önként ajánlkozott-e, de túl gyakran tűnt fel a jelentéseken és a beadványokon a neve, semhogy a véletlen egybeesés komolyan vehető magyarázat legyen. Tehát valaki kiválasztja a Watson leggazdagabb diákjait, és rájuk száll, óriási apparátust vet be és dokumentálja minden mozdulatukat. Egyikük-másikuk kissé elveszti a fejét, és elkövet valamit, amiért akár börtönbe is kerülhetne. És ezt is dokumentálják. És akkor elkezdődik a zsarolás. Ha nem fizetnek ennyit és ennyit, mindez a nyilvánosságra kerül, minek következtében a gyermekük börtönben végzi, az ő hírnevük meg tönkremegy. És amikor fizettek, hirtelen belépett a képbe Walthaus, és mindent elsimított.

Vagy ez csak hab volt a tortán ? Dokumentálták a gazdag kölykök életét, mutatván, hogy akkor rabolják el vagy nyírják ki őket, amikor úri kedvük azt diktálja, és a bűncselekmények leleplezésével való fenyegetőzés csak megspékelte a dolgot? Vagy nem is voltak minden esetben bűncselekmények? Vagy néhányat csak megrendeztek? Hirtelen ott termett egy lány, aki némi juttatásért cserébe, ha kellett, eskü alatt vallotta, hogy X.Y. megerőszakolta? Ha így van, akkor Walthaus bizony alaposan benne van.

Sonja felvette a Yakmaa telefont az íróasztalról és hívta az HAC Főhadiszállását.

 4.

FREDERICKSON PSZICHIÁTRIAI INTÉZET. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 14 óra 00 perc.

Az angol Rover gyárat nemrégiben a BMW Konszern vásárolta meg, ami nem csekély félelmet ébresztett a Rover híveinek szívében, szerte az egész világon. Attól féltették a Rovert, hogy túlságosan németessé válik, mint ahogyan néhány évvel ezelőtt, amikor a japán Honda vásárolta meg a gyárat, némiképp japánosra sikeredtek a Roverek, ami csúfos bukást eredményezett a piacon. A Rover az Rover, igazi angol kocsi, melynek rendelkeznie kell mindennel, amivel egy ízig-vérig angol autónak: jobb oldali kormánnyal, méltóságteljes megjelenéssel, csendes, erős motorral, lágy rugózással, az utastérből kizárt motor- és szélzajjal, valódi bőrrel az üléseken, valódi fával a műszerfalon. A BMW-éra alatt született első modell, a Rover 75, melyet 1999 tavaszán kezdtek árusítani, azonnal eloszlatta a kétségeket: a kocsi olyan angolos lett, amennyire az egyáltalán lehetséges volt. A BMW képes volt visszatérni a gyökerekhez, feléleszteni a Rover stílusjegyeit, melyeknek annak idején népszerűségét köszönhette. Erről a tényről a Frederickson Intézet kapujában álló egyenruhás férfi is meggyőződhetett, amint egy csillogó-villogó Rover 75 gurult a kapu elé, olyan halkan, mint egy kísértet.

A férfi automatikusan a kocsi bal oldalához ment, arra számítva, hogy ott ül a sofőr. A sötét, füstüveg ablakokon nem látott át, így kissé meglepte, amikor a bal oldali ablak hangtalanul besiklott az ajtóba és a rámosolygó férfi előtt nem volt kormány. Kicsit lejjebb hajolt, hogy belessen az utastérbe. Három elegáns ázsiai férfi ült a kocsiban, mindannyian őt nézték és mosolyogtak. És a kormány a másik oldalon volt.

Persze, angol kocsi, eszmélt rá.

– Jó napot kívánok. Mi járatban, uraim? – kérdezte.

– Jó napot magának is. – biccentett a bal oldali első ülésen ülő férfi – Látogatóba jöttünk.

– Értem. – bólintott a kapuőr – A széles úton hajtsanak egészen a főépületig, ott leparkolhatnak.

– Köszönjük szépen. – mondta a férfi. Mindhárman mosolyogtak. Az ablak hangtalanul felhúzódott. Az őr kiegyenesedett, az őrbódé felé fordult, és intett a társának, hogy emelje fel a sorompót. A Rover elindult, és csendesen, mint egy kísértet, begördült az intézet területére. A parkoló közepe táján találtak üres helyet. A három férfi kiszállt a kocsiból és elindultak a főépület kapuja felé. Egyikük, akin úgy húsz kilónyi súlyfelesleg volt és egy csokor szépen becsomagolt fehér rózsát fogott a kezében. Besétáltak a főépület előterébe. A portáról eléjük sietett egy biztonsági ember.

– Üdvözlöm önöket, uraim. – mondta – Miben lehetek a segítségükre?

– Jó napot kívánok, uram. – köszöntek egyszerre. Mindhárman az őrt nézték és mosolyogtak.

– Dr. Walthaushoz jöttünk, tisztelt uram. – mondta a köpcös férfi.

– Az igazgató úr irodája a folyosó végén van, jobbra. – mutatta a biztonsági őr.

– Köszönjük szépen, uram. – mondták egyszerre, aztán hátat fordítottak neki, és elindultak Walthaus irodája felé.

A köpcös férfit Francis Vu-chiunak hívták, Hong-Kongban született negyvenöt évvel ezelőtt, de már negyven éve az Egyesült Államokban élt. A neki bal oldalra eső férfi a Nelson Pao-che nevet kapta szüleitől 1957-ben, amikor New York Kínai negyedében meglátta a napvilágot. Igen jóképű ember révén, a nők előszeretettel keresték a tekintetét az utcán, az üzletekben és az előkelő éttermekben egyaránt. A Francis jobb keze felőli férfi irataiban a Gordon Hsíang név szerepelt. Harminckilenc éves volt, megnyerő külsejű, szemmel láthatóan nagy önfegyelemmel bíró úriember Francis, Nelson és Gordon olyan elegánsak voltak, hogy egy lordnak sem lehetett volna semmi kifogása a megjelenésüket illetően. Francis bekopogott Mrs. Conred irodájának ajtaján. Nem léptek be azonnal, megvárták, amíg a titkárnő kiszól.

– Tessék!

Francis kinyitotta az ajtót. Elsőnek ő lépett Mrs. Conred irodájába, Nelson másodiknak, Gordon utolsónak jött be, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Jó napot kívánok, asszonyom. Dr. Walthaust keressük. – mondta Francis.

– Kik... kik maguk? – nézett rájuk Mrs. Conred rosszalló tekintettel.

Gordon, Nelson és Francis egymás mellett álltak a titkárnő íróasztala előtt, és mosolyogtak.

– Dr. Walthaus egykori kollégái. Tudja, már elég rég nem találkoztunk. – felelte Francis, majd összehúzott szemekkel, elgondolkodva nézett a titkárnőre, aztán mint aki hirtelen rájött valamire, elkerekedett a keze – Akkor... ha nem tévedek... Ön a híres Mrs. Conred!

– Oh, Mrs. Conred! – szólalt meg Nelson lelkesen.

– Már annyit hallottunk magáról! – tette hozzá Gordon. Francis a rózsacsokrot odanyújtotta a titkárnőnek.

– Mrs. Conred, ezt önnek hoztuk!

Mrs. Conred idejét se tudta, mikor kapott utoljára virágot, ilyen csinos férfiaktól pedig soha. Felállt, alig akarta elhinni.

– Ohh! Ohh! – lelkendezett Mrs. Conred, ahogyan átvette a rózsákat.

– Jimmy már annyi szépet mondott magáról! – mondta Francis.

– Oh, tényleg? – csodálkozott Mrs. Conred. Walthaus még sohasem dicsérte meg.

– Bizony! Mondta, hogy maga a legjobb munkaerő az intézetben, meg hogy a korához képest milyen csinos.

– Ohh!

– Szabad? – hajolt közelebb Francis.

Mrs. Conred nem is tudta elképzelni, mit akar ez a férfi. Francis megpuszilta.

– Ohh! – Mrs. Conred teljesen odavolt.

Nelson és Gordon is puszit adott Mrs. Conrednek, aki annyira boldog volt, mint még soha életében. Sonja a bázison a Központ Vételi Egység fő monitora előtt ült, és mindent látott. Majd megszakadt a nevetéstől.

– Beszólna Timmy-nek, Mrs. Conred? – kérdezte Francis.

– Oh, hát dr. Walthaus nincs az irodájában. – mondta Mrs. Conred sajnálkozva. – Merre találjuk?

– Ilyenkor megy vizitre azokhoz a betegekhez, akiknek nem szabad látogatót fogadniuk.

– A VII-es osztályon? – kérdezte Francis. Christine is ott feküdt.

– Igen, éppen ott van.

– Meglátogatjuk. Mindig is szerettük nézni őt, ahogyan a betegekkel bánik.

– Hát igen, dr. Walthaus csodálatos ember, és kitűnő pszichiáter. Egyike korunk legnagyobb pszichiátereinek. – ömlengett a titkárnő.

– Mrs. Conred, rövidesen viszontlátjuk! – mondta Francis – Megnézzük a jó öreg Walthaus dokit, aztán visszajövünk, ezúttal vele.

– Majd készítek önöknek finom kávét. – mondta Mrs. Conred szolgálatkészen.

– Ön nagyon kedves asszony, Mrs. Conred.

Francis, Nelson és Gordon kimentek az irodából, és a személyzeti lifttel felmentek a harmadikra, majd átsétáltak a legsúlyosabbnak tartott betegek osztályára, a VII-es osztályra, amely zárt osztály volt. Az ajtó előtt biztonsági őr ült egy fotelben és újságot olvasott. Felnézett a közeledőkre.

Azonnal felállt.

– Üdvözlöm, uram, dr. Walthaushoz jöttünk. – mondta Francis. Megálltak az őr előtt és mosolyogva nézték.

– Jó napot kívánok, uraim. Mrs. Conred már tájékoztatott. Parancsoljanak. – az őr megnyomta az elektronikus zár gombját, és egy kicsit belökte az ajtót.

– Köszönjük, uram. – mondták egyszerre Francisék.

– Igazán nincs mit. – mondta az őr. Becsukta az ajtót mögöttük és visszaült a helyére. Tovább olvasta az újságot. Walthaus és négy megtermett ápoló, köztük az a kettő is, aki akkor kísérte, amikor Doreennal találkoztak a Victory Kávéházban, éppen jöttek ki a 12-es kórteremből, amikor befordult a sarkon Francis, Gordon és Nelson.

Az egyik ápoló észrevette a közeledőket.

– Dr. Walthaus! – szólt oda a főnökének.

Mindannyian arrafelé fordultak. Teljesen szokatlan dolog volt, hogy valaki, akit nem ismernek, ezeken a folyosókon járkál.

A négy megtermett ápoló szinte sorfalat alkotott Walthaus előtt és résnyire húzott szemekkel, fenyegetően méregették a közeledőket.

– Igen? – kérdezte Walthaus. Egyiküket sem ismerte fel. Francis, Nelson és Gordon fél méterre álltak meg az ápolók előtt.

Francis feltett egy kérdést, amit sem Walthaus, sem az ápolók nem értettek.

– Ki engedte meg?

Francis hangja lágy volt, és mosolygott, semmi agresszív nem volt a fellépésében, egyszerűen csak feltette a kérdést. Walthaus nem értette.

– Ki engedte meg? – kérdezte Francis újból.

Walthaus összeráncolta a homlokát. Semmit se értett. Miről van szó? Mi van?

Felváltva, hol Francist nézte, hol a balra mellette álló Nelsont, hol a jobbra álló Gordont.

– Ki engedte meg? – tette fel a kérdést Francis harmadszor. Az ápolók is kezdtek zavarba jönni. Egyikük Walthausra sandított.

– Mi... mi van? – szólalt meg Walthaus.

– Ki engedte meg? – kérdezte Francis.

– De... mi? Mi van? Mi... mi? Kik maguk?

– Ki engedte meg? – szólalt meg ezúttal Nelson.

Most már mind Walthaus, mind pedig az ápolók össze voltak zavarodva.

– Hogy... hogy mi?

– Ki engedte meg? – most meg Gordon kérdezte. Walthaus ide-oda kapkodta a fejét.

– Mi van? Mi a fene van? – kezdett ideges lenni.

– Ki engedte meg? – kérdezte Francis, Gordon és Nelson egyszerre.

– Mit? Nyögje már ki valamelyikük, hogy miről van szó?

– Ki engedte meg? – kérdezték Francisék ismét egyszerre. Walthaus próbálta magában sorra venni a lehetőségeket. Őrültek?

Ez valami vicc? A kollégái viccelik meg? Pedig nincs is születésnapja. Vagy őket küldte Karén Thompson? Ez utóbbi volt a legfélelmetesebb eshetőség de a három férfi túlságosan jólöltözött volt ahhoz, hogy bármelyikük is megfeleljen a Mike-ról szóló személyleírásnak, ráadásul senki sem említette, hogy Miké ázsiai lenne.

Walthaus tett egy kis lépést hátrafelé, és a zakója zsebébe nyúlt, melyben ott lapult a .38-as Smith & Wesson revolver. Felpillantott a biztonsági kamerára.

Remélte, hogy néhány őr mindjárt itt lesz.

– Ki engedte meg? – kérdezték Francisék ismét egyszerre. Ez már túl sok volt.

– Kik maguk? – kérdezte Walthaus idegesen, szinte kiabálva.

Az egyik ápoló, aki Nelson előtt állt, és aki a Victory Kávéházban Doreent próbálta kellemetlen helyzetbe hozni, előre tette az egyik lábát, mintha csak arra készülne, hogy ráveti magát Nelsonra, vagy megpróbálja megütni.

Ekkor Nelson felé fordult, összetette a kezét, mintha imádkozna, és így szólt:

– Bízom benne, hogy ön van olyan józan gondolkodású ember, hogy nem próbál megtámadni.

Az ápoló nem mozdult. Nem szokott hozzá, hogy nem félnek tőle. Francisék jóval alacsonyabbak és könnyebbek voltak náluk, ám félni mégsem féltek.

– Kik maguk? Ki küldte magukat? – kérdezte Walthaus egyre idegesebben. Már majdnem előkapta a revolvert, hogy rájuk szegezze.

– Az nem számít. – mondta Nelson – Csak a kérdés számít.

– Ki engedte meg? – kérdezték egyszerre.

– De mit? – kiáltotta Walthaus. Szédült az idegességtől. – Ki az isten küldte magukat?!

Francis eddig Walthaust nézte, most a vele pontosan szemben álló ápoló szemébe nézett, és mosolyogva nézte a szigorú tekintetű fickót. Az ápoló, mindennel megpróbálkozott, hogy állni tudja Francis könnyed tekintetét, de nem sikerült neki. Hogy mutassa, milyen kemény fickó, megpróbálta megütni Francist.

Nem jött össze. Francis könnyedén elhúzta a fejét, aztán visszaütött.

Minden nagyon gyorsan játszódott le. Walthaus egyszer csak arra eszmélt, hogy egyik kedvenc ápolója, egy Zack nevű közel két méter magas, százhetven kilós óriás, aki egykor hátvéd volt az egyik amerikai futball csapatban, és a profi ligában játszott, elterül mellette a földön és nem mozdul.

Ekkor Gordon és Nelson is munkához láttak.

Gordon sípcsonttal combon rúgta a vele szemben álló ápolót. A nagydarab férfi felszisszent és összecsuklott. Ezután egy fejrúgás következett, amitől elvesztette az eszméletét.

Francis elment a földön heverő férfi mellett és az ötven százalékra fogyatkozott sorfal mögé került, hogy elvegye Walthaustól a revolvert.

Nelson egyetlen rúgással leterítette a két megmaradt ápolóból az egyiket. A férfi látta, ahogyan a láb megindul a feje felé, de reagálni már nem tudott rá.

Azt hitte, állva tud maradni, csak zúgni fog egy kicsit a feje, aztán majd ő jön, és jól megborítja a kis kínait. De a rúgás sokkal erősebb volt, mint azt el tudta képzelni. Letaglózta, összerogyott tőle, és elveszítette az eszméletét.

A negyedik ápoló épp csak egy fél másodperccel később követte társát az eszméletlenség sötétségébe. Gordon hasba rúgta, aztán a földön összekuporodó férfi fejébe rúgott.

Ekkorra Francis már kitépte Walthaus kezéből a Smith & Wessont és a falhoz vágta a pszichiátert, aki a becsapódástól összeesett.

Nelson termett ott, megragadta Walthaust a hajánál és felrántotta. Walthaus sikoltott. Nelson háttal a falnak nyomta, és befogta a száját. Gordon is odament. Úgy álltak, hogy Walthaus semmiképp se lássa, hogy Francis kibillenti a revolver dobtárát és a golyókat a zakója zsebébe rázza, majd a tárat halkan visszacsukja.

Francis kesztyűt húzott. Odament az egyik ápolóhoz. Gordon és Nelson úgy tartotta Walthaust, hogy tisztán lássa a jelenetet. Francis a zsebéből hangtompítót vett elő és feltekerte a revolver csövére. Szétfeszítette az ápoló ujjait, és beletette a revolvert a kezébe, az ujjait meg ráhajtogatta, a mutatóujját bedugta a sátorvas alá, mintha azzal húzta volna meg a ravaszt.

Francis letérdelt a kőre, az eszméletlen férfi mellé, és becélozta Walthaust a saját revolverével.

Walthaus pánikba esett, dobálta magát, ahogyan csak tudta, de tehetetlen volt. Hiába volt nagydarab, izmaiban nem volt sok erő, képtelen volt kiszabadulni. Biztos volt benne, hogy most meghal. Üvölteni szeretett volna félelmében, de Nelson befogta a száját. Biztos volt benne, hogy ez az egész Christine miatt történik. Elátkozta a napot, amikor Moore felhívta, hogy ugorjon be a kapitányságra, van egy új eset. Annyira félt, hogy észre sem vette, hogy bevizel és hogy a széklete elállíthatatlanul ömlik ki a végbeléből.

És akkor Francis meghúzta a ravaszt.

Walthaus felnyögött, összerándultak az izmai, mintha igazi lövést kapott volna. Egyáltalán nem értett a fegyverekhez, még normális esetben sem lett volna képes megkülönböztetni egy hangtompítós revolver hangját egy üres revolver kattanásától. Nelson és Gordon elengedték. Összerogyott. A hasát markolászta és görcsösen zokogott. Meg volt róla győződve, hogy a köpcös kínai hasba lőtte, még érezte is a kínt.

Francis lecsavarta a hangtompítót a revolverről, és felállt. Francis, Nelson és Gordon egymás mellett álltak és mosolyogva nézték Walthaust.

– Nos, tud már japánul? – kérdezte Francis.

Walthaus rettegő szemekkel nézett fel rá. Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nem sebesült meg.

– Tud japánul? – kérdezte Francis ismét.

– Tud japánul? – kérdezte Nelson.

– Tud japánul? – kérdezte Gordon.

– Tud japánul? – kérdezték egyszerre.

Walthaus teljesen össze volt zavarodva. Egyszer csak megjelent három mosolygós fickó, az iránt érdeklődtek, hogy "Ki engedte meg?", majd összeverték az ápolókat, aztán lelőtték, és végül megkérdezték: "Tud japánul?" Teljességgel hihetetlen szituáció. Mint egy álom.

– Azt írta a könyvében, hogy a fájdalom tanít. – mondta Francis

– Ha jól sejtem, ez most fájt. Nos, tud japánul? – Francis odasétált Walthaushoz és leguggolt elé – Konnichi wa, wakarimas-ka? – kérdezte

– Tud japánul? A fájdalom tanít? Ez most fájt? Konnichi wa, wakarimas-ka? – Francis egy irtózatos nagy pofont adott Walthaus-nak, amitől a fél arca égő vörösre váltott – Konnichi wa, wakarimas-ka? – újabb hatalmas pofon következett, ezúttal a másik oldalra, Walthaus remegő szájjal sírt – Konnichi wa, wakarimas-ka? Válaszoljon, különben folytatjuk. Konnichi wa, wakarimas-ka? Tud japánul?  Konnichi wa, wakarimas-ka?

Walthaus vizelt, székelt, és zokogott.

Francis pedig kinevette.

– Egy kis tudomány. – mondta Francis, és felállt – Ha a fájdalom tanítana, most tudná a választ.

Francis, Nelson és Gordon megfordultak, és elmentek. Walthaus pedig ott ült a falnak dőlve, saját székletétől büdösen, vizeletétől átázott nadrággal, pofonoktól zúgó fejjel, könnytől égő szemmel, és várta a halált.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

 1.

FREDERICKSON PSZICHIÁTRIAI INTÉZET. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 14 óra 53 perc.

Az HAC szokása egy akció Első Fázisának vége felé, amikor már megfigyelte és kiismerte a lehetséges célpont mindennapjait, a hétköznapok rutinját, a kapcsolatrendszert, ami körülvette, hogy változást visz a rutinba. Ez annyit jelent, hogy néhány specialista belép a szituációba, felkeresik a lehetséges célpontot és megijesztik, hogy lássák, vészhelyzetben mit csinál: milyen óvintézkedéseket tesz, és ami a legfontosabb, kihez szalad védelemért. Amikor változást visznek a rutinba, az szigorúan a ráijesztésről szól, ilyenkor tilos bárkit is megölni vagy bárkinek is komolyabb sérülést okozni. Az egésznek a célja annak felismerése, hogy az illető kinek és mennyire fontos, és hogy akinek eléggé fontos, az adott esetben mire képes.

Francis, Nelson és Gordon az HAC ügynökei voltak, a Megfigyelés Szekció ijesztés-specialistái. Francis és Nelson több kung-fu stílusban szereztek mesterfokozatot, Gordon az aikidóban és a thai-boxban mélyedt el, ez utóbbiban olyan szinten, hogy 1986-ban összsúlycsoportos profi világbajnok lett. Ők hárman összeszokott csapat voltak. Megijesztettek már üzletembereket, politikusokat, nehézfiúkat, maffiózókat és terroristákat. Egy cseppet sem féltek tőlük.

Nagymesterei voltak az ijesztésnek, annak, hogy egy embernek ízzéporrá zúzzák az önmagáról kialakított képét. Tudták, hogyan kell viselkedniük, beszélniük, ütniük, hogy a célpont, bármilyen kegyetlen gyilkos volt is, összecsinálja magát és zokogásban törjön ki. Ez volt a szakterületük, ez volt a művészetük. Akit meg akartak ijeszteni, azt meg is ijesztették.

Walthaus berobbant Mrs. Conred irodájába. Olyan hirtelen és akkora vehemenciával nyitott be, hogy a titkárnőnek a lélegzete is elakadt ijedtében. Walthaust hat marcona férfi követte: három fegyveres biztonsági őr és három ápoló (nem azok közül, akiket Francisék elintéztek: ők egyelőre még nem tudtak járni). Mrs. Conred némiképp lenyugodva, büszkén mutatta, hogy virágot kapott, de Walthaus ügyet sem vetett rá, a kis csoport élén beviharzott az irodájába, majd kulccsal bezárta az ajtót. Hogy mi történt a VII-es osztályon az eltelt jó harmincöt-harminchét percben, arról Sonja nem tudott meggyőződni, mert a VII-es osztály nem volt telepítve. A biztonsági kamerák felvételeit ugyan megszerezhette volna, ám abban az időben, amikor Francisék az osztályon jártak, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a folyosóra, az intézet összes biztonsági kamerája tönkremenni látszott. A biztonsági irodában lefuttattak egy hibakereső programot, ami "szoftverhibát" állapított meg.

Walthaus, még mielőtt feltűnt volna titkárnője irodájában, rendbe hozta magát, hogy ne lássák abban az állapotban, amiben volt. Utólag szégyellte magát, amiért olyan sokáig tartott, mire rájött, hogy nem is sérült meg, de ezt még önmagának sem ismerte volna be. A szégyen dühvé változott, és igen erőteljes szavakkal illette a négy ápolót, akik nem tudták őt megvédeni a VII-es osztály hátsó folyosóján: Kerített három másik ápolót, akikről úgy gondolta, elég veszélyesek!

Leszaladtak a biztonsági irodába, ahonnét Walthaus a három legnagyobb darab biztonsági őrt hozta magával, akik mindennel fel voltak fegyverezve, amivel csak egy pszichiátriai intézet biztonsági embere fel lehetett: pisztoly, gumibot, könnygázspray, bilincs, gumilövedékes puska.

Walthaus az íróasztala mögötti székbe huppant le. Sonja tisztán látta az arcát: rettegett, olyan halálfélelme volt, hogy alig bírta tartani magát.

– Valakik csak úgy besétáltak ide! – szólalt meg Walthaus. Vicsorgott, a félelmét igyekezett dühnek álcázni. – Hogy az istenben lehetséges ez? Besétáltak az én intézetembe! Csak úgy! Hogyan lehetséges ez? Hát itt senki sem ért a rohadt munkájához?!

– Dr. Walthaus, nem ellenőrizhetünk mindenkit. – szólalt meg az egyik biztonsági őr alázatos hangon.

– Pofa be! – üvöltött rá Walthaus.

Az üvöltés hangja kiszűrődött Mrs. Conred irodájába, aki döbbenten fordult főnökének irodája felé.

– Hogy merészel?! – meredt Walthaus szikrázó tekintettel a biztonsági emberre – Itt én beszélek! Hogy történhetett ez meg?!

– Hát...

– Pofa be!

– Uram... uram... – szólalt meg a másik biztonsági ember – értesítenünk kell a rendőrséget.

– Nem! – csapott Walthaus az asztalára.

Ez mindenkit meglepett az irodában. Sonja a bázison feszülten figyelte a monitort.

– De... de miért? – kérdezte a harmadik biztonsági őr, aki eddig még nem szólalt meg.

– Hogyhogy miért?! – csattant fel Walthaus vörös képpel – Hát nem látják, mi folyik itt? Ez az egész a pénzről szól, csak a pénzről! Tönkre akarnak tenni bennünket! Mit gondolnak, mi fog történni, ha jelentjük a rendőrségnek? Hát én megmondom! Nincs olyan isten, hogy a média ne tudja meg! Nincs olyan isten! És ha megtudja, idejönnek! És ha idejönnek, veszítettünk! Ez egy pszichiátriai kórház, ahová az előkelő betegek jönnek magukat kezeltetni, és akkor csak úgy hip-hop, belibben ide három elmebeteg állat, és azt csinál, amit akar? Hát mit gondolnak maguk? Mit gondolnak, holnaptól hány előkelő páciensünk lesz?

Walthaus nem várt semmilyen választ. Formanyomtatványt szedett elő íróasztala egyik fiókjából és kerámiahegyű tollal néhány sort írt rá. Sonja nem látta, mit.

Amikor befejezte az írást, a szöveg alá kanyarította cikornyás aláírását.

– Jöjjön ide! – intett a legközelebbi biztonsági embernek, és elé tolta a lapot, meg a tollat – írja alá!

A férfi közelebb hajolt, hogy el tudja olvasni.

– Titoktartási nyilatkozat. – mondta Walthaus – Ha bármelyiküknek eljár a szája az igazságról, annak egymillió dollár kártérítést kell fizetnie, ezen nyilatkozat értelmében. Mindazok az információk, melyekről tudnak az üggyel kapcsolatban, szigorúan titkosak. Ezek szolgálati titkok. Megértették? – szúrósan nézett körbe.

Sorban mindenki bólintott.

Mindannyian aláírták, azután Walthaus eltette az iratot az íróasztala fiókjába.

– El kellene helyeznünk az épület kapujában egy fémdetektort, de az biztos, hogy ebben az esetben mindenki a nyakunkra járna, hogy mi a francért van ott. És még ha álcáznánk is, kijelezne minden fémet és akkor meg egyesével át kellene vizsgálnunk mindenkit, aki csak belép a kapun! És az maga volna a halál! Az kicsinálna minket teljesen! El tudják képzelni, amint a CNN arról csámcsog, hogy micsoda elképesztő biztonsági berendezéseket állítottak fel a Frederickson Intézetben? – Walthaus nagyvonalúan elhallgatta, hogy az egyetlen fegyver, ami előkerült, az övé volt, és nem kívülről hozták be – A fémdetektort tehát el kell vetnünk. Sajnos. Valami mást kell ide kitalálni.

– Ö... elnézést, dr. Walthaus. – szólalt meg az egyik biztonsági ember – De meg kell, hogy mondjam, uram, a biztonsági rendszerünk jobb is lehetne. Például a biztonsági irodából csak azt lehet látni, hogy nyitva vagy csukva van-e a kapu. De hogy bent az épületben melyik ajtó van nyitva és melyik van becsukva, azt nem tudjuk onnan ellenőrizni. A liftekről sem tudjuk, melyiket használják éppen, és az egész intézet területén összesen tíz biztonsági kamera van.

– Hát ez elég nagy baj! – csattant fel Walthaus – Sokkal nagyobb biztonsági költségvetést kell előírnunk! De nem tehetünk kamerát mindenhová! A látogatók és az előkelő betegeink kifogásolnák, azt éreznék, hogy kémkedünk utánuk! És nem hiszem, hogy megértenék, hogy éppen őket akarjuk megvédeni!

– Mit javasol, dr. Walthaus? – érdeklődött az iménti biztonsági ember.

– Álcáznunk kell valahogyan a kamerákat. Találjanak ki valamilyen nagyon jó álcát a kameráknak. Nagyon jó álcának kell lenniük, de tényleg nagyon jónak! – Walthaus az ápolókhoz fordult – Azt hittem, maguk igazi kemény fickók, akik képesek megvédeni magukat. Erre jön három ilyen pojáca és... – legyintett – Mostantól kezdve rendszeresen lejárnak a tornaterembe erősíteni, megértették?

– Természetesen, dr. Walthaus! – mondta az egyik ápoló tiszteletteljesen.

– Ha jól tudom, harmincan vannak. Fel kell vennünk még legalább tíz, de inkább tizenöt embert. Ha ismernek igazán használható embereket, hívják fel őket és ajánlják nekik az állást. Nagyon kemény emberekre van szükségünk, megértették?

– Én ismerek egy-két igazi kemény fickót. – szólalt meg a másik ápoló – Az egyikük szupernehézsúlyú profi boxoló, egy másik meg kidobó ember volt alvilági bárokban.

– Akkor itt a helyük!

– Igen, de... az a baj, hogy egyikük sem képzett ápoló.

– Na és? Majd betanulnak! Hívja be őket. – Walthaus a biztonságiakhoz fordult – Roberts, sürgősséggel kérjen még embereket a cégétől. – Roberts volt a biztonságiak főnöke, akiket egy philadelphiai illetékességű biztonsági cég alkalmazott, és akiktől Walthaus tíz embert vett át az őrzési teendők ellátására

– Hajtsanak végre sürgősséggel egy száz százalékos létszámnövelést.

– Értettem, uram. – bólintott Roberts.

– Jó. És foglalkoznak személyvédelemmel is, ugye?

– Igen, a Goldman's Security kiváló testőröket is foglalkoztat, uram. Óhajtja, hogy azonnalra kéressek ide néhány első osztályú testőrt, uram?

– Igen, pontosan ezt akarom. – Walthaus a telefonra mutatott az íróasztal végében – Telefonáljon.

– Hány testőrt akar, uram?

– Legyen... – Walthaus elgondolkodott, vagy inkább arra a belső hangra figyelt, ami megmondta neki, hogy mennyire fél – Legyen né... öt... hat! Hat testőr kell! A legjobbak! És azonnal!

Roberts telefonált, Walthaus kiküldte az ápolókat. Kivette a titoktartási nyilatkozatot az íróasztalfiókból és a széfhez ment. Ráparancsolt a biztonságiakra, hogy forduljanak el. Kinyitotta a széfet és betette az iratot.

Sonja a Központi Egység fő monitorán figyelte, amint megérkeznek a biztonságiak és a testőrök. Még utána is várt fél órát, aztán Walthaus elindult a kocsijával a testőrei gyűrűjében, és nemsokára hazaért. Sonja még itt is figyelte jó fél órán át. Walthaus senkinek se szólt, senkit se hívott védelemért, senkit se hívott, hogy panaszkodjon, nem szólt sem Franky-éknek, sem Moore-nak, sem senki másnak.

 2.

HARTMAN-HÁZ, HILLY GROVE. PHILADELPHIA.

Szeptember 17. vasárnap 18 óra 39 perc.

Cory éppen a konyhában rakosgatta a mosatlan edényeket a mosogatógépbe, amikor csöngettek. Abbahagyta a pakolást, és figyelt, hogy hallja-e, amint valaki kimegy ajtót nyitni. Semmi mozgás, mintha egyedül lenne a házban. Kiment a konyha elé és hallgatózott. Semmi. Lassan elindult a bejárati ajtó irányába.

Újabb csöngetés. Még közelebb ment. Az előtérből felnézett a lépcsőre. Senki.

Aztán Sweety lekiabált.

– Corybaby, nyisd ki!

– Oké! – kiáltott vissza Cory. Az ajtóhoz szaladt és kinyitotta.

Három férfi állt az ajtóban. Három elegáns ázsiai férfi. Mosolyogtak.

– Jó napot kívánok. – mondták egyszerre, aztán elindultak. Cory félreállt, besétáltak az előtérbe. Cory nem gondolta végig, hogy vajon ki lehet ez a három férfi, Franky-ék barátai vagy üzlettársai – mozgásuk határozottsága állította félre. Gépiesen becsukta utánuk az ajtót.

– Maga jóravaló embernek látszik, kisasszony, biztosan megérti a helyzetet. – szólalt meg Francis – Tudja, az imént az autóban a rádiót hallgattuk, és bemondták, hogy Grönlandon négy és fél százalékkal csökkent a jegesmedvepopuláció. A barátom – mutatott Nelsonra, aki szomorúan lehajtotta a fejét – szereti az állatokat, és nagyon lesújtotta a hír. Tudja, ilyen helyzetben csak egy csésze jóféle cappuccino hozhatja rendbe.

– Huh! – Cory grimaszolt egyet, aztán zavartan felnevetett – Az a helyzet... hogy én még sohasem csináltam cappuccino-t, és... sajnos nem tudom, hogyan kell. – Kivel akarnak beszélni: Sweety-vel, James-szel, Terence-szel, Franky-vel vagy Marky-val?

– Nekünk bármelyikük jó lesz, kisasszony!

– Akkor máris hívom az egyiküket. Ők biztosan tudják, hogyan kell cappuccino-t készíteni. Egy pillanat. – Cory felszaladt a lépcsőn, hogy megkeresse Franky-éket.

Franky-ék az elsőn voltak, és egy újabb bulin törték a fejüket. Valami egészen különlegeset akartak kitalálni, valami olyat, ami még nem volt. Hét lány álldogált körülöttük, köztük Melinda, aki Christine osztályába járt, és aki már napi vendég volt a házban.

– Úszómedencés buli? – kérdezte Sweety és körülnézett.

A lányok nevetve bólogattak, hogy az jó lenne. Franky, James és Marky grimaszolt, hogy uncsi, Terence pedig elmélyülten gondolkodott valami sokkal eredetibb ötleten.

– Farsang-diszkó? – vetette fel Sweety – És mindenki valami egészen eszméletlen jelmezt vesz fel! Na?

– Elég szar. – jelentette ki James.

Tovább gondolkodott. Hirtelen Terence kiáltott fel.

– Megvan!

Minden szem rászegeződött. Cory már az emeleten volt, feléjük közeledett, de nem mert közbeszólni.

– Nudidiszkó! – kiáltotta Terence.

Franky-ék egymásra tekintgettek, a lányok vihorásztak.

– Baszd meg! – rikkantotta Franky – Ez kurva jó ötlet!

– Ez kurva jó! – bólogatott James szaporán.

– Ez tényleg nem semmi ötlet! – jelentette ki Marky. Tanto kését a kézfején egyensúlyozta, most marokra kapta és elkezdte forgatni az ujjai közt, amit a lányok ámulva néztek. – Nyithatnánk egy nudidiszkót valahol. Eszméletlen sok ember jönne.

– És csak olyanok, akik állatul néznek ki, mert mások nem mernének! – tette hozzá Sweety.

Marky és Franky bólogattak. Sweety észrevette Cory-t.

– Ki jött, Corybaby? – kérdezte.

Cory elmosolyodott, mint mindig, amikor valaki azt mondta neki, hogy Corybaby.

– Három fickó, titeket keresnek. – mondta.

– Hogy hívják őket? – fordult felé Franky.

– Hát... azt nem mondták.

– Hogy néznek ki? – kérdezte Sweety.

– Jól. – foglalta össze Cory – Nagyon elegánsak.

– Öltöny?

– Igen.

– És még?

– Hát... aranyóra, meg nyakkendőtű. Olyan, mint nektek is van, ilyen... gyémántos. Meg van díszzsebkendőjük, meg virág a gomblyukukban.

Sweety és Franky összenéztek.

– Egy embert se ismerek, aki virágot tűz a gomblyukába. – jelentette ki Franky.

– És a fejük? – kérdezte Sweety.

– Hát... – Cory pofákat vágott, mert nem tudta, hogyan mondja el, hogy milyenek voltak – Normálisan néznek ki, viszonylag jóképűek, bár nem annyira, mint ti.

– Ezt tudjuk, nem is volt kérdéses. – vigyorgott Sweety.

– Az egyikük nem is annyira jóképű, sőt, egyáltalán nem az. Kissé dagadt.

– Dagadt állat? – kérdezte James, aki a súlyfelesleget halálos bűnnek tartotta.

– Nem annyira. – mondta Cory, amikor eszébe jutott, hogy ő sem egy nádszál – Ázsiaiak.

Franky, Sweety, James és Marky eltátották a szájukat. Terence a homlokát ráncolta.

– Három ázsiai muksó? – csodálkozott Franky – És mit akarnak?

– Titeket keresnek. Ja, és az egyikük kért egy cappuccino-t, de én nem tudom, hogyan kell csinálni.

– Japánok? – kérdezte Franky – Pénzesek? Üzletemberek?

– Aha! Itt állnak lent a hallban.

– Megnézem őket. – mondta Franky.

– Oké. – bólogatott Sweety. Elindultak a lépcső felé, Cory ment utánuk.

– Én még gondolkodom a bulin. – mondta Terence – Ha kellek, szóljatok.

– Majd csettintek. – szólt hátra Franky.

Terence ökölbe szorította a bal kezét és felmutatta a középső ujját. A lányok vihorásztak.

– Én is lemegyek. – mondta James.

– Engem most jobban izgat ez a nudibuli. Maradok. – jelentette ki Marky – De ha gond van, itt megtaláltok. – a tanto késsel suhintott néhányat a levegőbe.

Franky ért le elsőnek a földszintre. Most már biztos volt abban, amit eddig csak sejtett: hogy nem ismeri ezt a három ázsiai férfit. Megérkezett Sweety és James is, majd néhány lépéssel utánuk Cory.

– Üdvözlöm önöket. Frank Hartman vagyok. – szólt Franky és a kezét nyújtotta Francisnek – Miben lehetek a szolgálatukra?

Francis megfogta és megrázta a felé nyújtott kezet.

– Jó napot kívánok, uram. Ön nagyon jó embernek tűnik. Tudja, a barátom – mutatott Francis Nelsonra – nagyon szeretne egy cappuccino-t. Tudja, épp errefelé jöttünk, amikor bemondták a rádióban, hogy négy és fél százalékkal csökkent a jegesmedvepopuláció Grönlandon. A barátom állatszerető ember, kissé megviselte a hír.

– Na igen, a környezetszennyezés, meg az orvvadászok, tudja, hogy megy ez. Szörnyű. – rázta a fejét Franky – Hogyan szereti a cappuccino-t?

– Csak egyszerűen, semmi ínyencség nem kell bele. És legyen jó forró, ha kérhetem. – mondta Francis.

– Természetesen. – Franky bizalomgerjesztőn mosolyogott – És ön meg a másik úr?

– Nem, mi nem élünk a cappuccino-val. – mondta Francis nevetve.

– Értem. – nevetett Franky, és elindult a konyha felé, hogy elkészítse a cappuccino-t – És honnan ismernek minket?

– Nem ismerjük önöket, uram. – vallotta be Francis – Csupán erre jártunk, hallottuk a hírt a rádióban, és a barátom elszomorodott. Gondoltuk, ebben a házban jóravaló emberek élnek és biztosan készítenének a barátomnak egy finom cappuccino-t.

Franky megtorpant. Visszafordult. Döbbent arccal nézett Sweety-re, majd Jamesre.

– Ez valami vicc? – szólalt meg.

– Isten őrizz! – mosolygott Francis – Csak egy cappuccino-ról van szó, tisztelt uram. A barátomnak szüksége van egy cappuccino-ra, hogy visszanyerje a jókedvét, és máris megyünk. Önök igazán nagyon jóravaló emberek!

Franky összeráncolta a homlokát. Képtelen volt elhinni, hogy egyszer csak beállít három idegen hozzájuk egy cappuccino-ra.

– Kik maguk?

– Az én nevem Gene Kelly. – mutatott magára Francis páratlanul elegáns mozdulattal, majd megérintette Nelson vállát – Az úr Fred Astair. – mondta, aztán Gordon vállát érintette meg egy pillanatra – Ő pedig Frank Sinatra.

Franky, Sweety és James tátott szájjal néztek össze, aztán kitört belőlük a nevetés.

– Mi ez, a kandi kamera? – kérdezte Sweety nevetve.

– Oh, dehogy! Szó sincs róla, tisztelt uram! – nevetett Francis, majd meghajolt

– Az egész egy rádióhírrel kezdődött.

James a lépcsőhöz ment és felkiabált.

– Hé! Gyertek le! Ezt látnotok kell!

Néhány másodperc múlva lerobogott a lépcsőn Terence, Marky és a hét lány. Marky úgy tartotta a kést az alkarjához simítva, hogy a három ázsiai fickó ne lássa.

Francis, Gordon és Nelson meghajolva köszöntötték őket.

– Mondja csak el, mit akarnak! – kérte Franky Francist.

– Oh, természetesen. – mosolygott Francis – Épp erre jártunk, hölgyeim és uraim, amikor bemondták a rádióban azt a sajnálatos hírt, hogy Grönlandon négy és fél százalékkal csökkent a jegesmedvepopuláció. A barátom – Nelsonra mutatott – állatbarát, és a hír nagyon lesújtotta. Amikor elszomorodik, csak a cappuccino használ. Megláttuk az önök szépséges házát, és arra gondoltunk, biztosan jóravaló emberek lakják, akik szívesen megvendégelnék a barátomat egy jóféle cappuccino-val, hogy visszanyerhesse lelke nyugalmát.

Marky és Terence, meg a lányok felnevettek. Francisék tiszteletteljesen meghajoltak feléjük, ami csak fokozta derültségüket.

– És bemutatkozna, kérem? – kérte őket Franky.

– Oh, természetesen. Jómagam Gene Kelly vagyok. ~ mutatott magára Francis, majd megérintette Nelson vállát – Az úr Fred Astair. – ezután Gordon vállát érintette meg – Ő pedig Frank Sinatra.

Az egész társaság hangosan röhögött. Francis, Nelson és Gordon barátságosan mosolyogtak.

– Ez szerintem a kandi kamera! – jelentette ki Franky – Épeszű ember ilyet egyébként nem csinál!

– Szerintem is az lesz. – mondta James.

Terence átvágott a halion és kiment a bejárati ajtón. Megnézte a Rovert, körbejárt, majd visszament a házba.

– Egy 1999-es Roverrel jöttek. – mondta – Nem valami nagy szám kocsi. És nincs kint senki. Ezek csak hárman vannak.

Franky-ék összenéztek. Elhatározták, hogy szórakoznak egy kicsit.

– Szép nevük van. – jelentette ki Sweety – És táncolni is tudnak?

– Oh, hát persze! – mondta Francis, mire mindhárman szteppelni kezdtek.

Mindenki dőlt a röhögéstől, Sweety-nek megfájdult az oldala.

Aztán Francis, Nelson és Gordon abbahagyták.

– Elnézést, uram, kaphatnánk a barátomnak egy cappuccino-t?

– kérdezte Francis.

– Oh, hát persze! – mondta Franky vigyorogva – Mindjárt hozom.

– Ön nagyon kedves. – mosolygott Francis és meghajolt.

– De még mennyire! – Franky eltűnt a konyhában.

– Ezek igazi nevek? – érdeklődött az egyik lány.

– Igen, kisasszony, ezt kaptuk a szüléinktől. – hajolt meg Francis.

– És egy jó fogyókúrás receptet nem kapott a szüleitől?

– Oh, tudom, mire céloz. – nevetett Francis és megfogta a hasát

– Hát igen, van egy kis felesleg rajtam.

– Kicsi?

– Önnek teljesen igaza van, kisasszony, de nem lehet mindenki olyan szép, mint a kisasszony.

A lány felnyerített és hátravetett fejjel röhögött. Nagyon nevetségesnek találta, ahogy Francis fogalmaz.

Melinda közelebb lépett Francishez. Elhatározta, hogy bevágódik Franky-éknél.

– És mondja csak, milyen érzés, hogy csak egy ilyen hájas, ostoba képű, vágott szemű, törpe növésű rakás szar?

– A kisasszony egy kicsit élesen fogalmaz. – mosolygott Francis

– Tudja, mi kínaiak nem szoktunk magasra nőni. Azért van egykét nagyon magas ember közöttünk. Például, nem tudom, tudta-e, hogy a legmagasabb nő a világon, Sen Chang-lin, kínai volt? 247 centiméter magas volt, képzelje el.

Melinda ideges lett, fenyegetően közelebb lépett.

– Kit érdekel ez a szar, baszd meg? Arra felelj, amit kérdeztem! – kiabálta.

Sweety és Marky hangosan nevettek.

– Ön nagyon amerikai szemmel néz minket, kisasszony. – mosolygott Francis –Tudja, mi úgy tartjuk, a lelki harmónia megtalálása a legfontosabb.

– A kurva életbe! – csattant fel Melinda. Kétségbe volt esve, amiért nem tudta kimozdítani Francist a nyugalmából. – Arra válaszolj, a picsába már, hogy milyen érzés, hogy egy ilyen kis törpe vagy?

Francis százhetven centi magas volt, Melinda százhetvenöt, a magassarkúban, ami rajta volt, száznyolcvankét centi. Megvetően nézett le Francis mosolygó képére.

– Tudja, kisasszony – mondta Francis barátságos hangon és barátságosan mosolyogva –, mi úgy tartjuk, a magasság egy olyan dolog, amiért az ember nem tett semmit, és ha valaki valami olyan dologból próbál magának egy csipetnyi önbizalmat meríteni, amiért nem tett semmit, annak az embernek nagyon felszínes és semmitmondó az élete, ő maga pedig csak egy szánalomra méltó szalmakutya.

Melindának fogalma sem volt, mit jelent egy kínainak a szalmakutya-hasonlat, de ha tudja, akkor sem színlelhetett volna nagyobb felháborodást. Francis kijelentése, a mosolya és barátságos hangja ellenére a lelkébe vágott – és leleplezte. És Francis tudta ezt.

– Hé, egy kicsit szerényebben! – szólt rá Francisre Marky és közelebb lépett.

Visszatért Franky, egy bögrét egyensúlyozott. Úgy látszott, cappuccino volt benne. Olyan gyorsan készült el, hogy Francis úgy vélte, a mikrobán melegítette fel a tejet.

– A finom cappuccino! – mondta Franky nyájasan – Kié is lesz?

– Az úré. – mutatott Francis Nelsonra.

– Nagyon köszönöm, uram. – szólalt meg Nelson – Ön felettébb melegszívű ember.

– Ahogy mondja. – vigyorgott Franky. Nelson a bögréért nyúlt.

De Franky nem akarta a kezébe adni.

Meglendítette a bögrét, hogy a forró cappuccino ráfröccsenjen Nelsonra.

Ám legnagyobb meglepetésére, Nelson könnyedén félrehúzódott a cappuccino elől. A habos, sötétbarna folyadék beterítette a hófehér falat.

Melinda szólalt meg először.

– Összebaszta a falat ez a ferdeszemű geci! – sziszegte vörös képpel, dühtől és kétségbeeséstől eltorzult arccal – Üsd le, Franky!

Ekkor Nelson összetett kézzel, mintha imádkozna, Franky felé fordult, és így szólt:

– Bízom benne, hogy ön van olyan józan gondolkodású ember, hogy nem próbál megtámadni.

Franky eltátotta a száját. Félni szoktak tőle.

Sweety és James felnevettek. Szinte sajnálták a kis kínait.

– Franky, te ezt hagyod? – kiabálta Melinda, remélve, hogy a nagydarab Franky lecsapja a kis kínai fickót.

– Fenyegetőzöl? – szólalt meg Franky, mélyen Nelson szemébe nézve – Fenyegetsz? Te, engem? Te, engem? Hát ki a fasz vagy te, baszd meg, hogy nekem be mersz szólni? Mi az, hogy ne merjelek megtámadni? Miért, mit csinálsz? Lekaratézod a fejemet, te kis pöcs? Besétálsz a mi házunkba, baszd meg, és még te beszélsz józan gondolkodásról?

– Kérem, uram, a barátom nagyon szomorú a szegény jegesmedvék miatt. – szólalt meg Francis – Kérem önt, ne ingerelje.

– Hogy mi van? Ne ingereljem? – Franky gúnyosan végigmérte Nelsont, aki jóval alacsonyabb volt nála, és a válla sem volt olyan széles, mint neki. Elnevette magát. Elfordult Nelsontól, de csak a felsőtestével, a lába ugyanott maradt.

Sweety-re nézett.

– Dilis a fickó. – mondta.

Aztán visszafordult Nelsonhoz, és felhasználva a fordulás adta lendületet, ütött. Azt hitte, Nelson ájultan terül majd el a földön, mint azok szoktak, akiknél beveti ezt a cselt.

De Nelson könnyedén elhajolt. Franky majdnem elesett a lendülettől. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, Nelson felugrott a levegőbe és páros lábbal mellbe rúgta. Két lábra érkezett le, az egyensúlya hibátlan maradt. Franky háttal beleszállt a három és fél méterre lévő vitrin ajtajába, amiben a kupáikat állították ki.

Melinda arra készült, hogy miután Franky kiütötte Nelsont, Francisnek ugrik, de a váratlan fordulat gondolkodóba ejtette.

Franky fájdalomtól eltorzult arccal állt fel.

Sweety rávetette magát Gordonra. Gordon hátralépett, félrehúzta a fejét, felhúzta a lábát, vagy felemelte a kezét – csak védekezett, egyszer sem támadott vissza. Olyan könnyedséggel védte Sweety dühödt rohamait, hogy az önmagában megalázó volt.

Sweety a tizedik hasztalan próbálkozás után adta fel. Lehajtott fejjel, megtörten állt. Eddig még mindenkit el tudott találni.

James arra gondolt, egy ilyen dagadékkal, mint Francis, csak elbánik. Félretolta Melindát az útból és támadott.

– Kérem, uram, kérem, ne csinálja ezt! Kérem, uram, legyen szíves, hagyja abba! – kérlelte Francis bocsánatért esedező ábrázattal, miközben könnyedén hárította James támadásait.

Franky egy rejtekhelyről baseballütőt szedett elő, amit a hívatlan vendégeknek tartogattak. Franky már nem egy embert összevert baseballütővel. Francis észrevette, hogy Franky eltorzult arccal megindul az ütővel Nelson felé. James ki akarta használni, hogy épp nem néz oda, és megpróbálta fejbe rúgni. Francis megindult, hogy beálljon Nelson és Franky közé. James rúgása csak a levegőt találta, hanyatt esett a lendülettől. Vörösre váltott az arca.

– Uram, uram, ezt ne! – szaladt Francis Franky elé – Kérem, könyörgöm, az ön érdekében, ezt ne tegye!

Francis tudta, hogy ha hozzáteszi, hogy "az ön érdekében", azzal csak még jobban felidegesíti Franky-t, de ez is volt a célja.

Franky Nelsonra támadt a baseballütővel. Ütött egyet, aztán még egyet, és egy harmadikat is a levegőbe, majd Nelson egy ugyanolyan páros lábas rúgással, mint az előbb, megint mellbe rúgta, és visszaküldte ugyanabba a vitrines szekrénybe. Franky vicsorogva üvöltött, amikor kikászálódott a szekrény romjai közül. Olyan vörös volt az arca, mintha befestették volna.

– Öljétek már meg őket!!! – üvöltötte Sweety-éknek őrült tekintettel.

James és Marky ráugrottak Francisre, Terence és Sweety Gordonra. Marky nem szúrt, továbbra is rejtette a kést, hogy ha eljön az ideje, meglepetést okozhasson valakinek. Franky vérben forgó szemekkel indult harmadszorra is Nelson ellen. Nem bírta elviselni, hogy egy kis kínai leégeti a barátai és a női előtt.

Francis és Gordon csak védekeztek, Nelson pedig harmadszorra is beküldte Franky-t a vitrines szekrénybe.

James ismét elesett az egyik mellément rúgásától. A lányok a lépcső alján gyűltek össze és rettegve figyelték a fejleményeket. Melinda arra gondolt, hogy kést kellene hoznia a konyhából, de nem mert megmozdulni. James megint hanyatt esett. Marky megpróbálta leütni Francist, de Francis elhajolt és az ütés az éppen feltápászkodó Jamest találta el. És akkor Franky negyedszerre is a vitrines szekrényben landolt.

Sweety fogott egy drága vázát, ami a fal mellett állt, hogy fejbe csapja vele Gordont, de a váza a földön törött szét. Nem volt jelentősége, az ára semmiség volt nekik, művészeti szempontból pedig nem tudták értékelni. Csak azért volt ott, mert jól mutatott, és mert olyan menő dolog volt rászólni az emberekre, hogy vigyázzanak, mert eredeti. Senkit se érdekelt a váza, sem a lányokat, sem Sweety-t, sem Jamest, sem Marky-t, sem Terence-t, Franky-t pedig végképp nem. Ám Francis, Gordon és Nelson hirtelen megdermedtek, mire mindenki megállt.

– Te Szentséges Ég! – kiáltott fel Francis a fejét fogva – Mit csinált?

Uramisten! – nézett Sweety-re döbbent képpel – Uram, uram, ezt igazán nem kellett volna! A barátom – Gordonra mutatott – műgyűjtő és nagyon elszomorodik, ha valaki nem becsüli a műkincseket! Sweety Gordonra nézett, aki lehajtott fejjel állt. Nagyon szomorúnak látszott.

Következő pillanatban Gordon sípcsonttal combon rúgta Sweety-t, amitől Sweety felordított és térdre esett. Eltorzult az arca a fájdalomtól. Aztán Gordon homlokon ütötte feledzett ökölbütykeivel, és Sweety úgy érezte, szétreped a feje.

Terence azt hitte, csak mert Gordon nem őt nézi, nem is látja. Megpróbálta megütni. Gordon simán ellépett az ütés elől, és Terence-t is combon rúgta. Terence összerogyott és üvöltve markolászta a lábát.

Franky kimászott a vitrines szekrényből. Zilált volt a haja, talpnyomok éktelenkedtek a mellkasán, remegett a szája, kétségbeesetten megmarkolta a baseballütőt, és torka szakadtából felordított. Ez annyira félelmetes volt, hogy három lány sírni kezdett.

– A kurva istenbe, baszd meg!!! – vicsorogta Franky.

– Jaj ne! – kapott a szájához Nelson halálra rémülten.

– Jézus Mária Szent József! – rémült meg Gordon is.

Francis lehajtott fejjel, összeszorított szemekkel állt. Nagyon szomorúnak látszott. Nelson és Gordon mellette termettek és bátorítólag átkarolták a vállát.

– Nyugodj meg, barátom. – nyugtatgatta Nelson. Gordon vádlón Franky-re nézett.

– Látja, mit tett? Látja, mit tett? A barátom mélyen vallásos ember! Rendkívüli módon elszomorítja, ha az Urat káromolják!

Franky csak állt ott a vitrines szekrény előtt, és a baseballütőt markolászta.

Borzasztóan szerencsétlennek érezte magát.

– Barátom, barátom, mondd, mely bibliai idézet illik erre a helyzetre? – kérdezte szelíden Gordon.

Francis szipogott, mintha sírt volna, aztán fájdalmas, átszellemült arccal felemelte a fejét, és körülnézett a szobában.

– Van egy passzus, ami éppen ideillik. – mondta halkan, elcsukló hangon.

– Megosztanád velünk, barátom?

Francis hirtelen vadul Franky szemébe nézett és üvölteni kezdett.

– Igen, éppen ide illik az egyik passzus! Gordon és Nelson rémülten hátraléptek.

– Te, aki átall ménén a sötétségnek földjén! Védelmezője leszel é a te testvérednek? – szavalta Francis átszellemülten a Bibliában sehol sem található részletet, majd hirtelen egy hatalmas, krómozott, .44-es kaliberű Desert Eagle pisztolyt rántott elő és azt Franky fejére fogta. Mindenki halálra rémült, Franky felnyögött ijedtében és kiejtette a kezéből a baseballütőt. Francis elindult felé. – Amidőn az Úr azt monda: fiam, te leszel testvérednek védelmezője, miként ti mindahányan voltaképpen testvérednek védelmezője vala lészen! S ki lészen testvérének védelmezője vala, az sötétségnek földjén, az lészen az én áldásomnak örvendője vala!

Francis odaért a reszkető Franky-hez. Befejezte a szavalást, a pisztolyt Franky fejéhez nyomta, majd elvette, majd visszanyomta, majd elvette, és így tovább.

– Én... én fejbe lövöm. – mondta Francis fájdalmas arccal, remegő hangon – Káromolta az Urat! Én fejbe lövöm.

– Ne! Ne! – szaladt oda Gordon és Nelson.

– De muszáj. Káromolta a Urat! – Francis Franky fejéhez nyomta a pisztoly csövét

– Én fejbe lövöm. Meg kell tennem! Meg kell tennem! – Franky és Francis is sírni kezdtek, Franky bevizelt – Fejbe kell lőnöm! Fejbe kell lőnöm!

– De életet csak az Úr vehet el! – győzködte Nelson.

– Sajnos meg kell tennem! Bánd meg bűneidet, bűnös lélek! Bánd meg bűneidet!

Franky hangosan zokogott, a háttérben a lányok is sírtak, és bármennyire is nem akarta, Sweety is bőgni kezdett a földön heverve. James valami használható fegyver után nézett, bár nem nagyon hitte, hogy bármit is tudna tenni. Marky még mindig rejtegette a kést és az alkalomra lesett.

– Meg kell tennem! Meg kell tennem! Fejbe kell lőnöm! – jajveszékelt Francis.

– De nem szabad! Barátom, ezt nem teheted! – kérlelte Nelson.

– Esdve kérlek! Esdve kérlek! Költözzék béke a te szívedbe! – könyörgött Gordon.

Francis a fegyver csövét Franky homlokáról levitte a szeméhez, és gyengéden megnyomta. Nem akart sérülést okozni, csak azt, hogy Franky-nek fájjon.

– Most meg kell halnod! Bánd meg bűneidet, gonosz lélek!

– Neeee! Barátom! – könyörgött Nelson.

– Ilyet csak az Úr tehet! – mondta Gordon.

És akkor Franky, mert hogy nagyon fájt a szeme, a fegyverhez nyúlt, hogy elvigye onnan a csövet. Nelson ráüvöltött.

– Ne érjen a pisztolyához!!! Meghibbant?! Nem érintheti a fegyverét!

Ez már túl sok volt Franky-nek, nem bírta elviselni ezt a feszültséget. Ájultan csuklott össze. Francis értetlenül nézte a pisztolyt.

– Pedig, pedig... meg sem húztam a ravaszt...

– Költözzön béke a te szívedbe. – mondta Gordon.

James kitalált valamit.

– Elnézést kérek, uraim, én most engedelmükkel kimennék a konyhába, hogy finom cappuccino-t készítsek önöknek. – mondta alázatosan. Komolyan is gondolta.

Francis elrakta a pisztolyt, aztán megfordult, odasietett Jameshez és leütötte, és utána Marky-t is.

– Most miért csinálják ezt? – kérdezte Francis feldúltan – Már megint miben törik a fejüket? Kit akarnak lelocsolni?

– Senkit! Senkit! – mondta remegő szájjal James – Én senkit sem akarok bántani. – jelentette ki, és legnagyobb meglepetésére, elkezdett sírni – Én csak... én csak jót akarok. Nem akarok semmi mást, mint készíteni maguknak egy csodálatos, nagyon finom cappuccino-t.

Francis csak nézte őket. Erre Marky is bőgni kezdett, azt hitte, mindjárt agyonrúgja őket ez az őrült kung-fu mester. A kését nem merte használni. Az ingujjába rejtette. Biztos volt benne, hogy ezek hárman egy szempillantás alatt megölik, ha meglátják nála.

Francis rémült képet vágott, aztán lenyúlt James kezéért, hogy felsegítse. James azt hitte, ki akarja törni a karját.

– Kérem, ne bántson! Kérem, ne bántson! – könyörgött.

– Oh, dehogy! Kérem, bocsásson meg, annyira felzaklattam magam! Kérem, bocsásson meg! Csak szeretném felsegíteni. – Francis segített felállni Jamesnek, Gordon pedig Marky-nak.

– Akkor én most... kimegyek a konyhába... és készítek önöknek egy nagyon finom cappuccino-t. – mondta James.

– Ön nagyon kedves. – Francis meghajolt, James utánozni próbálta a meghajlást, de nem volt olyan természetes, mint Francisé – De tudja, a cappuccino csak Mr. Fred Astairnél válik be. Mr. Gene Kelly-nek csak a jégkrém használ.

– Fred Astair úrnak egy finom cappuccino-t hozok, Gene Kelly úrnak pedig egy nagyon finom jégkrémet. – mondta James sírva.

– Igen, igen, ön ritka rendes embernek látszik, nagyon szépen köszönjük.

– És önnek, önnek mi használ? Kér esetleg egy finom tojás-rántottát?

– Oh, nem, tudja, vigyáznom kell a vonalaimra! – mondta Francis mosolyogva, és megemelgette a hasát – Nekem csak az használ, ha Mozart muzsikáját hallgathatom.

– Hát... sajnos nekünk nincs Mozartunk. – vallotta be James ijedten – De... de kiszaladhatok a közeli lemezboltba, nekik... nekik biztosan van Mozartjuk!

– Oh, ez igazán kedves, de mindig van nálam Mozart. – mondta Francis és a zakója zsebéből egy Varázsfuvola CD-t vett elő és átnyújtotta Marky-nak – Feltenné ezt, kérem?

– Természetesen, uram. – hajolt meg Marky.

– Oh, köszönöm! – Francis meghajolt.

– És utána segítek a barátomnak, ha nem bánja.

– Oh, persze, segítsen csak. Ön nagyon kedves. – mosolygott barátságosan Francis és többször is meghajolt.

Nemsokára Mozart zenéje töltötte be a hallt, James egy bögre gőzölgő cappuccino-t hozott Nelsonnak, aki végre megnyugodhatott. Marky is visszatért, és egy tálcán kristálykehelyben vanília és kókusz jégkrémet hozott. Amikor odavitte a tálcát Gordonnak, Gordon lehajtotta a fejét, és nagyon szomorúnak látszott.

Marky tudta, hogy megint baj lesz és sírni kezdett. Francis odaszaladt, hogy megnézze, mi történt.

Elég volt csak egy pillantást vetnie a kehelyre, és tudta, mi a baj. Azonnal kiütötte Marky-t. Marky hanyatt esett, a tálca, a kehely és a jégkrém más és más irányba repült.

– Hát maga még ezt sem tudja! Megbuggyant? Teljesen megbuggyant! Ez kókusz és vanília! – kiabálta Francis – Gene Kelly úrnak csak a szamócás jégkrém használ!

Marky nem merte megemlíteni, hogy honnan kellett volna tudnia, hogy mi használ Gene Kelly úrnak, mert félt, hogy ezzel valakit megint elszomorít. Ez volt az a pont, amikor a földön fetrengő és a lábát markolászó Terence felsírt. Már nem tudta elképzelni, hogy élve kikerülnek ebből a helyzetből.

– Sajnos... sajnos nincs itthon szamócás jégkrémünk... – mondta szipogva Marky.

Francis a fejét ingatta és felsóhajtott.

– Semmi sem tökéletes. – jegyezte meg – Milyen jégkrémük van még?

– Talán egy kis citrom. Francis odament Gordonoz.

– Egy kis citromos jégkrém. Sajnálom, barátom, de nem tudhatták, hogy jövünk. Ha tudják, biztos, hogy vásárolnak szamócásat is. – Francis odafordult Marky-hoz – Ugye? Ha tudják, hogy jövünk, vásárolnak szamócás jégkrémet is?

– Igen! Igen! – bólogatott Marky, miközben feltápászkodott – A legjobb fajtából!

– Látod, barátom, az úr tulajdonképpen jóindulatú, de nem voltak felkészülve, hogy jövünk, hisz honnan is tudhatták volna?

Gordon valamit súgott Francis fülébe. Francis Marky-hoz fordult.

– Van önöknél szamócadzsem?

– Hát... Nem is tudom. Meg kell néznem.

– Igen, igen van! – szólalt meg James.

– Oh! Hoznának a barátomnak egy kis citromos jégkrémet szamócadzsemmel? – kérdezte Francis.

– Természetesen! – vágta rá Terence és Marky.

Elsiettek a konyhába, Francis pedig felszedte a földről a tálcát, a kelyhet, és a jégkrémes kanalat, közben pedig észrevétlenül feltett egy mikrofont az egyik szekrény aljára. A mikrofon extra-ritka frekvencián működött, így nem állt fenn a veszélye, hogy a ház feltételezett mikrofonjai és kamerái összegerjednek az új mikrofonnal.