_{Hatodik fejezet}

Vannak helyzetek, amikor az ember annyira elveszti a fejét, hogy nem tud mit mondani, képtelen normálisan gondolkodni, csak az ösztönei vezérlik, nem tudja, hogy mit tesz. Ez most épp ilyen helyzet volt.

Mire Harriet felocsúdott, azon kapta magát, hogy a Nissanjában döcög a forgalmas Crenshaw Boulevardon, és autók zúgnak el mellette villogva, dudálva, átkozódva. Olyan lassan haladt, akár egy csiga, mégis úgy érezte, alig bírja tartani a kormánykereket. Át sem öltözött; a fekete latexruha volt rajta, a fehér bigyókkal, nagy elkeseredésében még a sapkarészt se húzta le a fejéről.

Valahol a tudata mélyén felderengett, hogy vissza kellene fordulnia a barátnőiért, hiszen gyalog hazajönni a Mo-Cap Stúdiótól meglehetősen hosszú séta lenne...

...de képtelen lett volna visszamenni, a szemükbe nézni, Nika szemébe nézni, anyja szemébe nézni, Georg Drakuciou lugosibélás tekintetét elviselni.

Nem! Képtelenség! Nem bírok...

Majd hazahozza őket valaki. Vagy ha nem, hívnak nekik egy taxit. A latexruhát meg majd anya visszaviszi; van elég belőlük, egy napig biztosan nem fog hiányozni.

A könnyeivel küszködött, de egy pici gázt adott, hogy a mögötte tülekedő járművek le ne sodorják az útról. 

Összeszorította a fogát, próbálta megkeményíteni a lelkét, nem akart sírni. Csak azért sem!

Pityegést hallott, és hirtelen rájött, mi térítette magához az előbb. A mobilja bejövő képüzenetet jelzett. Már az imént ösztönösen megnyomta a fogadógombot, és immár a harmadik kép érkezett, aztán a negyedik.

Ismeretlen küldőtől.

Fényképek? Mik ezek?

Vezetés közben behozta az elsőt, és fél szemmel rábámult a telefonja kijelzőjére. A kép elsőre sötét foltnak tűnt, de ahogy jobban megnézte, felismerte, mit lát: a saját szobáját, a saját ágyát, benne saját fejét a párnán, amint alszik...

...és az ágy mellett egy sötét alakot.

– Úristen! – Rémületében a fékre taposott, és ahogy csikorogva megállt, csaknem lefejelte a kormányt, és hajszálon múlott, hogy nem rohantak bele hátulról.

Harrietnek keze-lába remegett, de valahogy sikerült lehúzódnia és lekanyarodnia egy mellékutcába. Azt se tudta, merre jár, de momentán nem is érdekelte.

A fénykép alján lévő digitális dátum arról tanúskodott, hogy ez a felvétel tegnapelőtt éjszaka készült, egész pontosan hajnali kettő után tizenegy perccel és negyvenegy másodperccel...

Nem sokkal azelőtt, hogy ő felriadt álmából.

– Úristen! – mormolta. – Atyaúristen!

Az ujjai magától mozdultak, betöltődött a második kép is. Szinte mindenben ugyanaz volt, mint az előző, csak annyiban különbözött, hogy a sötét alak, aki eddig hátulról látszott, most kissé oldalt fordult, és valamiféle sötét kámzsa alól kivillant a homályos, szürkés arcéle...

A dátum hat másodperccel későbbi, mint az előző.

A harmadik képen ugyanez az alak lehajolt az alvó lány fejéhez, ujjai épp félrehúzták Harriet szőke haját, szabaddá téve a nyakát...

A negyedik képet megnézni is alig merte. És igen...

Az az arc most részben a kamera felé fordult. A fényviszonyok miatt nem lehetett kivenni a vonásait, és az a fekete csuklya amúgy is leárnyékolta arca nagy részét, viszont egyvalami minden kétséget kizáróan látszott: az illető két hegyes szemfoga...

...ahogy azt az alvó lány csupasz nyaka felé közelíti.

Hogy mennyi időn át ült a névtelen kis utcában némán, rettegve és dermedten, Harriet nem tudta volna megmondani. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megőrülhet, szétfolyhat az agya. És amikor a telefonja csörögni kezdett, élesen felsikoltott rémületében.

Ezúttal nem ismeretlen számról hívták; Paulie kereste. Harriet legszívesebben kihajította volna a kocsi ablakán a telefonját, de lehetőleg úgy, hogy az nagy sebességgel repüljön, és egyenesen az öccse kretén pofájának kellős közepén landoljon...

Reszkető ujjai mégis fogadták a hívást.

– Harry! Harry! – kiabálta a fülébe esdeklően Paulie. – Kérlek, nagyon kérlek, ne beszélj senkivel! Gyere haza, amint tudsz! El akarok magyarázni mindent! Kérlek, ne menj addig a rendőrségre, míg meg nem hallgattál! Nagy baromságot csináltam, egy életen át vezekelni fogok érte, de kérlek, előbb hallgass meg!

Harriet megacélozta az akaratát, hogy ne ordibáljon.

– Te küldted... ezeket a képeket?

– Mi? Miféle... ó... figyelj, Harry...

– Készítettél rólam képeket... tegnapelőtt, miközben aludtam?

Paulie felnyögött.

– Igen... ökörködésből – ismerte be fájdalmasan. – Akkor állítottam be a kamerát, amikor rajtakaptál a szobádban...

– Te kis féreg! Ne hidd, hogy ezt megúszod!

– Ha hazajössz, mindent elmondok. – Felzokogott. – Harry, tényleg annyira sajnálom!

– Hát, sajnálhatod is...

– De van valami, amit mutatnom kell! Harriet sóhajtott; tudta jól, mi következik.

És igen, az öccse épp azt mondta, amitől leginkább rettegett:

– Az a kamera... aznap éjjel... rögzített valamit a szobádban. Harry! Tényleg járt bent nálad egy vám...

Nem bírta hallani. Kinyomta a gombot. Aztán megtörölgette a szemét, és indította a kocsit.

Túl sok! – gondolta. Túl sok volt ez egyetlen napra!

Amikor befordult az utcájukba, már messziről kiszúrta a fekete halottaskocsit Mrs. Simmons udvarán. A nyúlánk, sötét hajú srác épp a furgonba pakolászott valamit. Harriet a fényképre gondolt, az ágya mellett vicsorgó vámpírra.

Na, Mr. Khallen, most elbeszélgetünk!

Nem is a saját udvarukba fordult be, hanem egyenesen a szomszéd udvarra. Csaknem elsodorta a rozsdás postaládát, és a Nissan kissé megfarolt, ahogy a nagy sebességből befékezett.

Harriet még a motort sem állította le, a kéziféket sem húzta be, telefonjával a kezében harciasan kiugrott a fűre, alig kétlépésnyire a közönyösen rámeredő sráctól.

– „Nem félek tőled!" – kiáltotta dühösen a filmből vett mondatot. – Fényes nappal van, járnak az utcán. Mit csinálhatnál?!

Edison Khallen kivette a füléből a fülhallgatót, és kikapcsolta a nyakában lógó iPodot. Végigmérte a lányt.

– Jó ruci – jegyezte meg elismerően. – Mit kérdeztél?

– Nem kérdeztem, kijelentettem! – vetette oda a lány. Csak most döbbent rá, milyen nevetségesen nézhet ki a testhez tapadó latexben, a fehér bigyókkal. De most nem akart ezzel foglalkozni. Csaknem elsírta magát. – Nem félek tőled!

– Hű.

– Csöppet sem félek tőled!

A srác vállat vont és grimaszolt.

– Én viszont egy kissé már kezdek megijedni tőled. – Ismét végigmérte, és somolygott. – Valami baj van az űrközpontban?

– Baj? Az még nincs! De majd mindjárt lesz!

A srác nekidőlt a furgonja ajtajának, és lezser mosollyal méregette, tetőtől talpig, elidőzve a mellrésznél.

– Hű! – ismételte legalább olyan gunyorosan, mint először. Harriet kezdett lehiggadni, de még messze nem eléggé.

– Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? Edward Khallen...

– Edison.

– ...egy vámpír!

Nem tudta volna megmondani, mire számított. Talán arra, hogy a srác harsányan kineveti. Vagy elsápad és elrohan. Vagy ráront, és agyaraival a nyakának esik. Vagy...

Bármire is, erre nem: Edison Khallen biccentett.

– Igen. És?

– Te... tényleg vámpír vagy?!

– Az imént épp te mondtad, hogy az vagyok, most pedig meglepődsz? – A srác a fejét ingatta. – Nem tudok kiigazodni rajtad.

– Te csak ne akarj kiigazodni senkin, de legfőképpen ne rajtam! Hagyj békén, ne zaklass!

– Te jöttél hozzám ebben a fura űrhajós cuccban. De azt még nem mondtad, miért is...

Tényleg, miért is??

– Csak hogy... figyelmeztesselek, hogy neked annyi! Tudok rólad! Fel foglak jelenteni!

– Hű.

– Igen, hű! – dühösködött Harriet. – És majd meglátod, mennyire nagyon hűűű-vös lesz a sitten!!

A srác ismét vállat vont.

– Szóval, miért is jöttél át? Csak a jószomszédi viszony kedvéért? Mert akkor süthettél volna pitét, vagy ilyesmit...

– Gúnyolódj csak!

– Csak tudni szerettem volna a látogatásod okát. De ha nem akarod elárulni, úgyis jó. És bár szívesen folytatnám még ezt az épületes társalgást, most már sajnos indulnom kell. Viszlát... ööö... akárki is vagy.

– Harriet Paxton.

– Nos, Harriet Paxton...

– Te csak ne ízlelgesd a nevemet! Elégedj meg azzal, hogy a véremet már megízlelted!

Edison Khallen már épp elfordult, de most visszamosolygott. Helyes srác volt.

– Hű!

– Hűűű? Már megint hű? Ennyit tudsz felelni?

– Valójában... – Összevonta a szemöldökét. – Harriet... már ha megbocsátod, hogy ízlelgetem és rágcsálom a neved... miből jöttél rá, hogy vámpír vagyok?

– Bah. Tök egyszerű. Fekete hullaszállító kocsi. Koporsó. Hulla a lepedőben. Meg egyebek.

Edison Khallen fürkészőn méregette.

– Hű. – Halványan elmosolyodott. – Mit szólsz ahhoz, ha elárulom, hogy ez a kocsi nem az enyém, és nem hullaszállító? A koporsó... filmes kellék. Mint ahogy az a gumibábu is, amit nagyvonalúan hullának néztél. – Kinyitotta a furgon hátulját, és kirángatta a bábu véresre festett kezét. – Nem guminő. Zombi- test, gumiból. A „meg egyebek"-re viszont nem tudok felelni, szóval azok lehet, hogy ellenem szólnak.

– Sötétben üldögélsz! Sosem gyújtasz villanyt!

– De majd fogok, miután az elektromos művek a jövő héten beköti az áramot...

– Óóó!

– Na igen, én is épp ezt mondtam, amikor közölték, hogy ezen a héten már nem tudják vállalni.

Harriet már eléggé elbizonytalanodott, de még nem adta fel. Behívta a negyedik fényképet a telefonjára, és azt tolta a lezser srác orra elé.

– És ez? Hm? Erre mit találsz ki? Ezt hogy magyarázod? Edison Khallen megnézte a képet, és ismét csak annyit mondott:

– Hű!

– Na? Szóval?

– Szerinted ez én vagyok? – A srácnak csak a szeme mosolygott. – Komolyan? Törpe méretben? És egyébként hogy kerültem volna a szobádba? Behívtál?

Harriet ezt nem igazán értette.

– Mi van?

– Mi, vámpírok – magyarázta szarkasztikusan Edison Khallen – csak akkor léphetjük át egy ház küszöbét, ha beinvitálnak. – Komoly képpel visszaadta a telefont. – Most már tényleg indulnom kell. Éjszakai forgatás lesz, és ha nem érek oda időben, ha engem nem is, de a kocsit, a koporsót és a gumizombit biztos hiányolnák... És kérlek, ne jelents fel a zsaruknál, mert ha kiderül, hogy illegálisan hazahordom a kellékeket, nem csak az állásomból rúgnak ki, de egy életre lesittelnek. – Kacsintott. – Tudod, a hűűűvösre!

Harriet fájdalmasat sóhajtott.

– Én most rögtön elsüllyedek!

– Kérlek, ne tedd! Nincs ásóm. A karmaimmal kéne kikaparni.

Beült a fekete furgonba, és ügyesen elmanőverezve a ferdén álló Nissan mellett tolatni kezdett az utca irányába. Aztán fékezett, és Edison Khallen kidugta a fejét az ablakon. Harriet még szégyenkezése dacára is azt állapította meg, hogy mennyire helyes. És sármos. És rosszfiúsan férfias.

Talán azért állt meg, hogy randira hívjon! Vagy hogy még egyszer rám mosolyogjon!

A srác azonban nem mosolygott, inkább tűnődőnek látszott.

– Azok egyébként a képen nem vámpírfogak, csak műanyag kellék – mondta. – Féldolcsis vacak. És az a focis gyűrű az ujján... Nem az öcsikédnek van valami hasonlója?

Harriet rámeredt a telefonra, aztán élesen sziszegett.

– Azzzzta... Szóval, mégis megfojtok valakit ma este!

– És ha már ilyen remekül összehaverkodtunk – mosolygott Edison sejtelmesen –, nem hálálnád meg valamivel ezt a sorsdöntő információt, mielőtt hűűű-vösre tesznek fojtogatásért?

– Ha azt hiszed, hogy randizok olyasvalakivel, akit egy perccel ezelőtt még vámpírnak gondoltam...

– Nem hiszem azt. – Az iPodját nyújtotta ki az ablakon. – De ha megtennéd, hogy bedugod ezt töltőre, amíg én dolgozok, átmenetileg kvittek lennénk... Tudod, nálam nincsen áram.

– És ott sincs, ahol filmet forgattok?

– De igen, ott van. Én mégis inkább nálad hagyom.

Harriet gyilkolásra kész hangulatban ballagott fel a lépcsőn az öccse szobájához. Hallotta, ahogy Paulie valakihez vagy valakikhez beszél:

– Mindjárt jön... Már hallottam belépni a házba... Ezt lessétek meg...

Harriet benyitott, és udvariasan köszönt:

– Helló, fiúk...

Paulie épp chatelt valakikkel a számítógépén, meg sem hallotta az ajtó nyílását, de most felkapta a fejét.

– Harry.. fontos dolgot akarok... csak várj, míg elköszönök a srácoktól...

– Viszlát, kretének! – dünnyögte Harriet, és egy laza rántással kitépte a számítógép dugóját a konnektorból. Halk pukkanás hallatszott, a képernyő nagyot villant, aztán nyüszítő hang, ahogy az áram nélkül maradt merevlemezek és ventilátorok pörgése leállt.

– Mit művelsz?! – kiáltotta Paulie, és úgy kapott a kihúzott dugó felé, mintha a puszta érintéssel életet lehelne ájult gépébe.

– Ha tönkrement a vinyó...

– Kit érdekel?! – förmedt rá Harriet, és elkapta az öccse kezét. Odatartotta mellé a telefonját. – Szép gyűrű... és nahát! Épp egyezik! – Vészjóslóan nézelődött. – Hol is van az a baseballütő, amit a múltkor Gerdára bíztál?... De tudod, mit? Nem is kell! Kikaparom a szemed puszta kézzel, te alattomos, sunyi kis genyó!

Paulie sivalkodott ugyan, de nem adta könnyen a bőrét. Némi tusakodás után sikerült kicsusszannia az őt rángató és cibáló nővére keze közül, berohant a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót kulccsal. Harriet hiába döngette az ajtót, hiába rugdosta, nem tudott bejutni.

– Egyszer úgyis ki kell jönnöd! – kiabálta. – Nem maradhatsz bent örökre! És ha kidugod az orrod, lekarmolom róla a gennyes pattanásaidat!

Paulie persze már csak röhögött ezen.

– Megjátszottad az egészet, mi?! – mérgelődött Harriet. – Reggel még bőgtél is a kocsiban... én meg már csaknem megsajnáltalak! Te, aljadék!... Aztán meg amikor nemrég beszéltünk, akkor meg az aggódó tesót színlelted?! Láttál egy vámpírt a szobámban, mi? Mi?!... Felelj, mire volt ez jó!

Fél órába telt, mire az ajtón keresztül fenyegetőzve, mérgelődve, könyörögve ki tudta szedni öccséből a teljes magyarázatot. Persze csak részletekben; úgy kellett neki összeilleszteni a darabokat, hogy megértse, mi miért történt.

Paulie meg a becses, nagyeszű cimborái kitalálták ezt a „titkos fájlmegosztó"-dolgot, ahova csak azok léphetnek be, akik tudják a jelszót – azt pedig szűk körben tartották, maguk között. Eleinte csak mindenféle gyermeteg ökörködéseket raktak fel magukról vagy egymásról, azon röhögcséltek. Aztán egyszer a Cruz kölyök elcsípte a nővérét, Felicityt, amint pucéran önmagát simogatja a fürdőkádban. Ezt a videót az összes többi kölyök megnézte, ez volt az ő nagy titkuk, és ezt követően szinte vetélkedni kezdtek, ki tud jobbnál jobb videókat felrakni saját nővérükről vagy valamely lányismerősükről, barátjukról. Paulie tisztában volt vele, hogy gusztustalan, amit művelnek, de a csordaszellem őt is elragadta. Hiszen az lett köztük a legmenőbb, aki a legjobb anyagokat rakta fel a közös, titkos weblapjukra. Ő persze nem akarta a nővérét azzal megalázni, hogy meztelen képeket rakjon fel róla, viszont az belefért nála a tűréshatárba, hogy durván „megtréfálja", és utána a haverjaival együtt röhögjenek rajta... Mivel tudta, hogy Harriet bele van pistulva az Alkony c. filmbe, és egy helyes vámpírsrácról álmodozik, ezzel akarta szédíteni. Kitalálta azt a mesét a reggelinél, hogy „az új szomszéd egy vámpír" és megmarta őt. Ezzel készítette elő a terepet. Aztán amíg Harriet az utcán beszélgetett a latin medencetisztítóval, beosont a nővére szobájába, és elhelyezett egy vezeték nélküli webkamerát, az ágyra irányítva, vételre állítva. Aztán kivárta, míg Harriet elalszik, akkor beosont a szobájába, és műanyag vámpírfoggal pózolt egy keveset a kamera előtt. És a műanyag foggal a nővére nyakát is megszurkálta. Tudta, hogy Harriet, ha mélyen elalszik, nem könnyen ébred fel... Aztán mégis felébresztette, egy pillanatig még ott állt az ajtóban köpenybe burkolózva, várva, hogy megpillantsák, aztán a szobájába surrant, és később úgy tett, mintha a sikoltásra ébredt volna... Aztán ma reggel meg eljátszotta a nagy sírós jelenetet, hogy megdolgozza Harrietet, és később, amikor az egyik haverja átküldte neki a vámpíros képeket, azt akarta eljátszani, hogy bevallja a „rejtett kamerázást" azzal, hogy a rejtett kamera által felvett képek egy valódi vámpírt mutatnak... De a gyűrűje lebuktatta.

– Idióták! – bosszankodott Harriet, miután teljesen összerakta a dolgokat. – És arra nem gondoltatok, mit okozhattok? Mit tettetek Felicityvel?

– Azt nem mi tettük. Igen, tényleg készült róla olyan videó, de azt csak mi öten láttuk... sosem került ki nyilvánosságra.

– Vagy talán mégis. Közületek valaki kirakta a YouTube-ra.

– Dehogyis! – Paulie kajánul nevetett. – Ezt a hülyeséget is csak mi terjesztettük el. De nem, hidd el, nem került ki sosem.

– De akkor Felicity... miért?

– Azt csak ő tudja. Nekünk semmi közünk hozzá. Nem is tudott a videóról. Fogalma sem lehetett róla...

Harriet mélyet sóhajtott. Még nem nyugodott meg, de most már más színben látta a világot, mint korábban.

– Hát gratulálok... kis hülyék, jó nagy bajba sodortátok magatokat!

– Miért, beköpsz?

– Minek tenném? Ti már elintéztétek. Elterjedt a szóbeszéd Felicity videójáról... ti terjesztettétek el. Csak idő kérdése, hogy megfelelő fülekbe jusson, és a rendőrség kutakodni kezdjen. Kit fognak először kifaggatni? Naná, hogy Tommy Cruzt... És az a kis nyálgép simán le fog buktatni benneteket.

De persze még nem értek véget a lelki gyötrelmek. Azt, hogy miért rohant el olyan váratlanul a Mo-Capből meg tudta magyarázni a „váratlanul kapott, felzaklató vámpíros fényképekkel". Teljesen hihető volt, senki sem kérdőjelezte meg a szavait; még sajnálták is miatta, és szidták az öccsét az ostoba tréfájáért.

Viszont a valódi okot senkinek sem árulta el: hogy anya Nika apjával hűtlenkedik. Látta őket ölelkezni, csókolózni, együtt nevetgélni. Iszonyatos titok, amit magában kell tartania!

Sajnálta apát, sajnálta önmagát – egy picit még azt a tökfej Paulie-t is –, de sajnálta Nikát, és legfőképpen a kedves és készséges Miát, aki annyira rendes volt mindannyiukhoz. Azt hiszi, boldog házasságban él, nem is sejti, hogy rútul kijátsszák, megcsalják.

De hogyan mondhatná el neki épp ő? Hogyan vetemedhetne ilyen gonoszságra? És ugyanakkor, hogyan tehetné meg, hogy titokban tartja?

Nem tudott dönteni. Nem tudott mit tenni. Sodortatta magát az eseményekkel.