_{Negyedik fejezet}

Mielőtt nyugovóra tért volna, Harriet még lement a nappaliba Gerdához. Igazából nem akart mondani neki semmit, a frusztrációiról sem akart volna beszélni neki...

...egyszerűen csak vágyott arra a megnyugtató tudatra, hogy elalvás előtt lássa, van egy felnőtt a házban.

– Anya nem jött még? – kérdezte kitérően. Persze magától is tudta a választ.

Gerda odapillantott, és a homlokát ráncolta.

– Gond van?

– Á, nem érdekes... Itt alszol, a kanapén?

– Ébren leszek, amíg bírok – felelte a nő. – Ha megjönne Jordan éjfélig, inkább hazamennék. Tudod, a saját ágyam azért mégiscsak kényelmesebb. De ha kell, maradok reggelig is. – Megtörölte a kezét, és a nappali felé cammogott. – Van valami új filmetek?

A DVD-k közt válogatott.

– Az Alkonyt láttad már? – Harriet odasietett, és kivette a kedvenc filmjét. – Egy darabig nézném veled...

Gerda megnézegette a borítót.

– A vámpíros... Már kétszer láttam.

– Én meg vagy tizenkétszer! – Harriet nevetett. – Nem is. Inkább huszonkétszer... de megnézném huszonharmadszor is. De csak szólj, ha nem szereted...

– Miért ne? Fincsi film! Nyamm-nyamm... jöhet.

Együtt bámulták a filmet a kanapéról, de a villanyt nem kapcsolták le, mert közben Gerda egy párnahuzatot hímezgetett. Csak fél szemmel nézte a filmet, vagy néha még annyival sem. Ez roppantmód idegesítette Harrietet – ő mindig is teljes, osztatlan figyelemmel tapadt a képernyőre, csak úgy tudta élvezni a filmet, ha beleélte magát.

Gerda meg néha megjegyzéseket tett, kritizált, fura kérdéseket vetett fel:

– Te csinálnád vámpírral, Harry?

– Mi?! Én?!... Mit?

– Hát tudod, azt... szexet.

Harriet türelmetlenül rázta a fejét.

– Ez nem a szexről szól, Gerda, hanem az érzésekről. Egy világ választja el őket, és mégis mindketten tudják, hogy összetartoznak, és szembeszállnak bárkivel és bármivel, ami elválaszthatná őket...

Gerda mutatta:

– Csókolóznak.

– Hát persze... de ez csak egy csók.

– Képzelem – göcögött a duci nő. – A pasi tök halott. A teste hideg. Nincsenek testi funkciói, nyála sincs... Milyen lehet a csókja? Mintha száraz pergament vennél a szádba... és a lehelete... ha lenne lehelete, az olyan lenne, mint egy dohos pince levegője, amiben rothadó tetemek hevernek...

– Pfuj! – Harriet mérgesen intett. – Gusztustalan vagy!

– Én? – nevetett a dundiság. És a tévé felé mutatott. – Inkább ők... vagy aki ezt az egészet kitalálta.

– Na várj...

– Ez csak mese! – folytatta Gerda. – De ha valójában belegondolsz, hogy az a fickó ott több mint százéves... olyan, mintha a vén Mr. McDougallt csókolgatnád... vagy McDougall apját, azt a ráncos vén csatalovat.

– Pfuuuuj!

Ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Bár Harriet fontolgatta, hogy végignézi kedvenc filmjét akár huszonharmadjára is – hiszen holnap úgysem lesz suli, nem kell korán kelni –, most hirtelen meggondolta magát. Vitatkozni nem volt kedve, viszont ahhoz sem, hogy hagyja becsmérelni a kedvencét.

– Jó éjszakát! – vetette oda megbántottan, és felsietett a lépcsőn. – Ne nézd, ha nem szereted!

Mielőtt ágyba bújt volna, még kilesett az ablakon. Csaknem megroggyant ijedtében. Ugyanis a félelmetes szomszéd, Edison Khallen a tornácon lévő rozoga hintaszékben ült, enyhén ringatta magát, és...

...és úgy tűnt, mintha egyenesen őt bámulná.

– Jóságos ég! – lehelte megborzongva Harriet, és elhúzódott. Nem tudta hova tenni az érzéseit. Egy picikét meg is rémült, de a kíváncsisága még erősebb volt, és a borzongás talán még kellemesnek is hatott. Érezte, hogy a teste zsiborogni kezd, és akarata ellenére megkeményedik mindkét mellbimbója.

Izgatta a helyzet. Bárki legyen is ez a srác – közönséges ember, gonosztevő vagy tényleg valami vámpír –, határozottan hatott rá.

Jó lenne csókolózni vele...

Vagy nem is! Pfuj! Hülye Gerda! Egészen elrontotta ezt az érzést McDougall bácsi emlegetésével.

Ettől függetlenül perceken át leste a szótlanul üldögélő srácot a függöny fedezékéből, aztán amikor ráunt, visszahúzódott, és futó búcsúcsókot dobott.

– Jó éjt, Edw... dison! – mormolta, és elmosolyodott saját butuska nyelvbotlásán. – Rólad fogok álmodni...

Harriet jó alvó volt. Általában amint letette a fejét, azonnal álomba szenderült, és bár eleinte roppant felszínesen aludt, amikor igazán elragadta az álom, oly mélyre tudott süllyedni benne, hogy akkor sem ébredt volna fel, ha ágyúkat sütögetnek el a füle közelében. Vagy talán még ha hallja is a dörrenéseket és felriad, akkor sem ocsúdik fel annyira, hogy felfogja, mi történik körülötte.

Most mégis felrettent – az éjszaka közepén. Az óra hajnali két óra huszonöt percet mutatott.

Valami történt!

Mintha egy több méter vastag lekvárfal belsejében pislogna, olyan homályosnak tűnt minden, és ahogy próbált volna kiszakadni kótyagos álmából, rezgő szamóca- és narancsdzsemből kellett előküszködnie magát.

Ébren volt, de még az álma utóhatását élte. És az egészben az volt a legfurcsább, hogy csak bizonytalan érzésekre, benyomásokra emlékezett, magára az álomra nem. Vámpírokról szólt, romantikáról, erőszakról, vérről, vad menekülésről, pergamenszerű ajkak száraz, dohos csókjáról...

– Pfuu...

Felült az ágyban.

Az összes dzsem, amely eddig a testére tapadva állta útját, most betódult a fejébe – érzékszervei kitisztultak, de most a gondolatai váltak ragacsossá.

A szemét meresztette a sötétben. Esküdni mert volna rá, hogy nem sokkal ezelőtt valaki ott állt az ágya mellett... ...és a nyakát babrálta!

Még bizsergett. Viszkető, fura érzéssel. És nemcsak a nyakán, de a tarkóján és a felkarján is felmeredt a szőr.

És ekkor tudatára ébredt valami furcsaságnak. Az a valaki...

...még mindig itt van a szobájában! Vagy már nincs?

Hallotta csukódni az ajtót, és az a kevéske fény, ami eddig a folyosóról hatolt be, most végképp megszűnt.

Harriet ott feküdt az ágyában, semmit sem látott a koromsötétben, csak a gondolatai cuppogtak az álomból megmaradt lekvárban, és ahogy egész testében reszketett, pillanatok alatt kiverte a veríték. Legszívesebben sikoltozni kezdett volna, de a torka görcsösen megfeszült, a tüdeje nem fújt ki levegőt, a hangszálai nem engedelmeskedtek.

Hanyatt hevert, a plafon alatt gomolygó sötétségbe bámult, és gyermekkorának legfélelmetesebb látomásai elevenedtek meg felajzott képzeletében.

A nyaka egyre jobban viszketett. Harriet reszkető kézzel nyúlt oda, nedvességet tapintott.

Vér!

De lehet, hogy csak veríték...

Bár napközben kellemes idő volt, így, az éjszaka közepére már lehűlt a levegő; hideg nem volt, de akkora hőség sem, ami megmagyarázta volna teste heves izzadását.

Tátogva, hápogva kikecmergett az ágyból. Csak amikor a talpa már a hűvös padlót érintette, akkor józanodott ki annyira, hogy felkapcsolja az olvasólámpáját. Reszkető ujjai egyből rátaláltak, de alig volt annyi erő bennük, hogy átbillentsék a kapcsolót.

A szobája, az ágya és környéke azonnal fénybe borult.

Már nem volt ott senki rajta kívül, de minden, minden, minden azt sugallta, hogy járt itt valaki, aki nem csupán az álmát bolygatta meg, de a holmijai közt is turkált. Harriet nem tudta volna megmondani, mi változott, de az a határozott érzés gyötörte, mintha semmi nem lenne a helyén.

Még mindig hevesen zihálva és levegő után kapkodva a ruhásszekrényéhez vánszorgott, és megnézte magát a tükörben. Szánalmas látványt nyújtott. Mintha, amíg aludt, elszívták volna az életerejét...

Oldalra fordította a fejét, és a szeme sarkából a nyakát nézte. Ott, ahol legjobban viszketett...

És ekkor visszatért a hangja: elemi erővel szakadt fel a torkából egy rettegő sikoltás.

Mert a nyakán két borsónyi vörös folt látszott, alig kétujjnyi távolságra: két hegyes szemfog lenyomata.

Apa valahol Vegasban volt, anya még a stúdióban; csak Gerda és Paulie rontottak a szobájába a sikoltásra. Ez utóbbi egy baseballütővel a kezében. Mindketten mély álomból ébredhettek, talán még Harrietnél is kótyagosabbnak, álomittasnak tűntek.

– Úristen, mi történt?!

– Valaki járt itt – hebegte Harriet. – A szobámban, amíg aludtam, és... és... – Nem bírta kimondani azt a szót, ami a nyelvére kívánkozott volna: „és megharapott". – Még itt kell lennie... valahol a házban.

– Ki? – Paulie a válla közé húzta a nyakát, és olyan volt, mint egy teknősbéka. – A vámpír?

A vámpíííííír?

És most eszébe jutott Harrietnek a tegnap reggel. Amiről az öccse beszélt, akkor gúnyolódásnak tűnt, most gyomorgörcsölő, véres valóságnak.

Az új szomszédunk egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besurrant a szobámba, és a véremet szívta... a nyakamon, itt.

– Ne... ne... ne! – Harriet a saját nyakát tapogatta. Akaratlanul az ablakhoz ment, és miközben hallotta, hogy Gerda egyfolytában faggatja, ő kibámult a szomszéd udvarra, és Edison Khallent kereste a tekintetével.

Az új szomszédunk egy vámpír...

De hova tűnt? Khallen már nem ringatta magát a hintaszékben, és a fekete kocsi sem állt az udvaron. Ha nem lett volna a kerekek által letiport gaz, a kísérteties holdfényben úgy tűnhetett volna, tényleg csak képzelődés az egész. Lázálom.

– Maradjatok itt! – sziszegte Gerda harciasan, és kitépte a baseballütőt a kissrác kezéből. – Ki ne mozduljatok!

Sorra felkapcsolgatta a villanyokat, és a nyitódó, csukódó ajtók csapódásából arra lehetett következtetni, hogy végigjárja a helyiségeket.

– Nem csak álmodtad, ugye? – faggatta Paulie. – Azok a foltok a nyakadon... nem pattanások, ugye?

Harriet ösztönösen megtapogatta a nyakát, és ismét megborzongott. De most egyáltalán nem kellemesen.

– Hívom anyát – suttogta dermedten. – Vagy egyből a rendőrséget...

Paulie egészen közel lépett a nővéréhez, és eltolta annak ujjait a nyakáról.

– Hadd nézzem!

Harriet hagyta. Pedig egyébként utálta, ha az öccse megérinti a bőrét, vagy akár a haját.

– Nem pattanás, az biztos. De nem is harapás... Olyan, mint a rovarcsípés.

– De nem rovar volt! – háborgott Harriet. Lerogyott az ágy szélére, és az izzadságot törölgette az arcáról a pizsamája ujjával. – Esküszöm, hogy volt itt valaki!

Paulie leült mellé, és akár egy jó testvér, együtt érzőn megfogta nővére kezét. Szorosan tartotta.

– Én tudom – suttogta összeszoruló torokkal. – Velem is megtörtént. Emlékszel? Meséltem...

Az új szomszédunk egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besurrant a szobámba, és a véremet szívta... a nyakamon, itt.

Harriet behunyta a szemét.

– Ez nem lehet igaz! Még én magam sem hiszem el!

Nemsoká visszatért Gerda, leeresztett baseballütővel, gyanakvó képpel.

– Semmi és senki – jelentette. – Behatolásnak semmi nyoma. A riasztó bekapcsolva. Nem jöhetett a házba senki a tudtunk nélkül. Nem csak álmodtad ezt az egészet, Harry?

Harriet neki is megmutatta a nyakát, bár már ő is úgy látta a tükörben, hogy inkább csak a sok fogdosástól piroslik, nem valamiféle harapástól.

Gerda csak a vállát vonogatta.

– A párnacsücsök is kidörzsölhette... Vagy megcsípett valami rovar vagy pók, és elvakartad.

– Hát jó – sóhajtott Harriet. – Már én se vagyok biztos benne, hogy megtörtént... de azért fel kéne hívni anyát!

Jordan Paxton csak harmadik csöngetésre vette fel – nagyon belemélyedhetett a munkájába –, de amikor Harriet pár szóban összefoglalta a rémülete okát, azonnal kocsiba ült, és negyedórán belül már haza is ért.

Gerda, Harriet és Paulie nem aludtak vissza, a kanapén kuporogva várták a nappaliban, felgyújtott villanyoknál. Harriet eddigre már eléggé megnyugodott, Gerda csak vigyorgott és viccesnek szánt történetekkel próbálta felderíteni őket. Hármójuk közül talán leginkább Paul látszott a legfeszültebbnek. Úgy tűnt, annyira megviselte az eset, mintha vele történt volna meg.

– Semmi baj, semmi baj – duruzsolta anya, és miután ő maga is ellenőrizte a riasztó működőképességét, és sietve körülnézett a ház helyiségeiben, a lánya nyakát vette szemügyre.

Eddigre már szinte semmi sem látszott; még rovarcsípés sem. Harriet szinte szégyenkezett emiatt.

– Lehet, hogy tényleg csak álmodtam.

– Azért én bejelentem a rendőrségen – szögezte le anya. Harriet megragadta a kezét.

– Anya, ne! Nem kell! Ha csak álom volt, mindenki rajtam fog röhögni...

– Vagy inkább megkérem Jonah Kellermant – fontolgatta Jordan –, hogy nézzen utána ennek az Edison Khallennek... – De csak babrált a telefonnal, nem hívta a 911-et. – Majd reggel. Hajnali három van... Feküdjünk le! – A pénztárcájában keresgélt, és bankjegyeket nyújtott a duci német nőnek. – Gerda, nagyon köszönöm, hogy itt maradtál... most már nyugodtan hazamehetsz.

– És ha maradnék? Ki tudja... csak a biztonság kedvéért. Úgyis kifizette az egész éjszakát. Talán Harry bébi is nyugodtabban alszik, ha van még egy felnőtt a házban...

– Ó, Gerda! Ne hívj már bébinek! – csattant fel ingerülten Harriet. – Menj haza nyugodtan! Vagy talán félsz hazamenni egyedül? Hazavigyelek?

Gerda nem vette zokon, csak göcögött rajta. Aztán elköszönt, és távozott. Anya visszakapcsolta a riasztót, és kapkodva, szinte meghámozás nélkül falt be egy narancsot.

– Dög fáradt vagyok – nyögte. – Határidő, tudjátok... – Aztán magához gyűjtötte karikás szemű gyermekeit. – Na, akartok velem aludni?

– Nem – vágta rá Harriet. Aztán vállat vont. – De, igen.