_{Ötödik fejezet}

Mivel aznap a Felicity Cruz-eset miatt a Torrance High-ban nem volt tanítás, Harriet a délelőtt közepéig aludt, és akkor is csak azt követően tápászkodott fel, amikor az anyja jelezte, hogy Nicoleta Drakuciou már negyedszer keresi, és egyre türelmetlenebb.

– Mi lesz?! – harsogta Nika. – Jössz vagy nem jössz?!

– Beléd is szia – nyögte bele Harriet a telefonba. – Megyek... csak... majd elmondom, mi volt...

– De ne tollászkodj sokáig! Pet és Nyuszi már itt vannak. Csak rád várunk!

– Miért is?

– Elfelejtetted? – Nika mérgesen nevetett. – Te átokfajzat! Ma megyünk a Del Amóba.

Harriet sóhajtott. Még húzta vissza az ágy, még mindig kótyagosnak – dzsemmel telt fejűnek – érezte magát.

– Gyenge vagyok... mintha kiszívták volna a vérem... – Annyira megijedt saját szavaitól, hogy egyből felébredt. – Menjetek csak... majd a Del Amóban találkozunk!

– Gyere ide a Meryl Streepre... megvárunk.

Másodpercekbe telt, mire leesett neki a tucatszor is elkoptatott házi poénjuk: a Drakuciou-ház a Merrill Streeten állt, amit Nika a hasonló hangzás miatt nemes egyszerűséggel emlegetett az ismert színésznő nevén. Eleinte még vicces volt,

mostanra már uncsi.

– Oké. – Harriet ásított. – Sietek...

Miután felkelt, első dolga volt, hogy ellenőrizte magát a fürdőszobatükörben. Az éjszakai vámpírharapásnak már nyomát sem látta a nyakán; az arca jobb oldala viszont gyűröttnek tűnt – kissé elaludta.

Letusolt, fogat mosott, megfésülködött, és eddigre teljesen magához tért. A gyengeséget még érezte, de ezt betudta a zaklatott éjszakának. Tulajdonképpen jókedvűnek, frissnek és tettre késznek érezte magát, az éjszakai affér immár tényleg csak egy buta, rossz álomnak tűnt.

Meg is mondta ezt az anyjának, aki sortban és pólóban üldögélt a nappaliban, az elmaradhatatlan jegyzettömbbel a kezében.

– Anya, ugye, nem hívtad a rendőrséget?

Jordan Paxton felpillantott, felhúzta a szemöldökét.

– Hívjam?

– Nem, nem. – Harriet érezte, hogy elpirul. – Most már én is butaságnak vélem. Csak álmodtam... brrr... hülye álom volt! Ne szólj senkinek!

Anya vállat vont.

– Én nem fogok... de az öcséd felől nem kezeskedem. Szerintem elmeséli fűnek-fának, hogy betörtek hozzád.

Harriet összerezzent.

– Hol van Paulie?

– Suliban. Mondtam neki, hogy ma itthon maradhat, de mindenképp menni akart. Dolgozatot írnak angolból, és nem akar kimaradni...

Ja, persze, csak a Torrance High-ra vonatkozik a tanítási szünet, az elemire nem.

Az a kis pofátlan biztosan elpletykálja a dolgot mindenkinek; rajta fog röhögni az egész város.

– Jól van, rohanok... a csajok már várnak. – Kivett egy banánt a gyümölcsöstálból. – Ez elég lesz egyelőre. Majd eszek egy szendvicset a Del Amóban...

– Rendben. – Jordan fél szemmel már a táblázatait szemlélte. – De feltétlen!

Harriet odasietett, adott neki egy puszit, és már indult volna, de megtorpant. Rá akart kérdezni egy fontos dologra.

– Anya...

Ugye, te és apa nem fogtok elválni?!

De nem tudta ezt hangosan is kimondani.

Jordan cinkosan rámosolygott, mint régebben is, ha elakadt a kérdéssel.

– A válaszom igen – felelte. – Bár hozzáteszem, nem szívesen...

Úristen! Micsoda?! Hiszen még meg se kérdeztem. És ha

„nem szívesen", akkor miért?

Elválnak? De nem szívesen?!

Jordan gondoskodón megfogta lánya kezét, és anyásan

nézett a szemébe.

– De csakis akkor, ha megígéred, hogy betartod, amiben megegyeztünk, és semmi rosszalkodás!

– Mi?...

– Semmi alkohol, semmi drog... még füves cigi se! – szögezte le anya szigorúan. – És ha megtetszik egy srác, légy észnél, és tudd, hogy hol a határ!

Harriet csak most kezdett észbe kapni. Hoppá-hoppá! Nem a válásról van szó!

Éjmámor!

– Anya...

– Tudom, már nem vagy kislány, maholnap a te tizennyolcadik szülinapodat ünnepeljük, de még akkor is csak egy tini vagy. Igaz, okosan gondolkodó, felelősségteljesebb tini, mint a barátnőid... de akkor is el fogom mondani minden alkalommal ezeket az intelmeket, valahányszor... – Nevetett, mert a lánya a nyakába csimpaszkodott, és puszilgatta. – Hé, hé, Harry... megfojtasz!

– A legjobb anya! – cuppogta hitetlenkedve. – Elengedsz a buliba a Holl...

Majdnem kimondta, hogy a „Hollywood Hillsre", de időben elharapta a szót, és nem buktatta le magát.

– Felhívott Mrs. Drakuciou?

– Igen, és tudd, hogy először nem akartam belemenni a dologba, csak miután szentül megesküdött, hogy egy pillanatra se veszi le rólad a szemét és nagyon vigyáz rád... Úgyhogy, kislányom, mielőtt bármi nem illőre szánnád magad, jusson eszedbe, hogy Mia Drakuciou lelki üdve múlik a cselekedeteiden!

Ezt félig-meddig tréfásan mondta, de azért szigorúan és érezhető komolysággal. Ha valami történik a lányával, akkor annyi lesz az egész Drakuciou családnak...

– Tudod, hogy nem kell aggódnod miattam, anya... Mia tényleg ott lesz velünk és vigyáz ránk.

Vagy nem – gondolta. De nem kell minden részletet az anyja orrára kötni.

Mrs. Simmons háza üresen és csendesen állt, nem várakozott előtte a fekete kocsi. Lehet, hogy Edison Khallen, a szomszéd vámpír, miután este beosont a szobájába és megkóstolta a vérét, úgy döntött, hogy érdemtelen a további ízlelésre ez a vér, és végleg elköltözött a környékről?

Felderítette ez a gondolat, és mindvégig ezen vigyorgott, miközben a kis sárga Nissanjával odahajtott Nikáék házához, a „Meryl Streep"-re.

Azt hitte, a csajok már türelmetlenül, tűkön ülve várják és mérgesek lesznek rá a késlekedése miatt, de legnagyobb meglepetésére még csak nem is ők nyitottak ajtót. Nika ifjú mostohaanyja, Mia köszöntötte kedvesen mosolyogva, és beinvitálta.

– A lányok Draxi dolgozószobájában vannak... ott, balra...

Draxi? Nyilván a férjét emlegeti így.

– Anya mondta, hogy elkéredztetett a buliba. Köszönöm, Mrs. Drakuciou.

– Mia. Szólíts te is Miának, mint a többiek! – A szemét forgatta mókásan, számon kérően. – Majdnem egyidősek vagyunk.

Nemdebááár?!

Hát igen. Bár Nika azzal túlzott némileg, hogy ha őt Mia szülte volna, akkor ezt óvodás korában kellett volna megtennie, de tény, hogy Mia – Mr. Drakuciou negyedik felesége – alig nyolc vagy tíz évvel lehetett idősebb Nikánál, és vékony, filigrán alkata, hollófekete hajjal keretezett, kortalan arca, bájos, kislányos mosolya huszonnégy-huszonöt évesnél aligha mutatta idősebbnek. Persze a szeme sarkában meghúzódó szarkalábak és a szemében csillogó bölcsesség érettebbnek mutatta egy figyelmesebb szemlélő számára.

A csajok annyira belemerültek abba a számítógépes játékba, amivel egymás ellen küzdöttek három külön terminálnál, hogy abba se akarták hagyni.

– Várj, várj, rögtön vége... – kiabálta Magda –, csak elkapom ezt az elvetemült fiókát, és kitekerem a nyakát!

– „Fiókát"? – nevetett Harriet. – Mivel játszotok ti? Fészekből kiröppenő kismadarakkal?

– Vérvonal! – harsogta Nika. – Hát nem emlékszel? Ezen a programon dolgozik apa már második éve... meg a te anyád is!

Ja, tényleg, a Vérvonal. Naná, hogy beugrott, hiszen az elmúlt évben hallott róla épp eleget. Igaz, az ő anyja nem volt jelen a tervezési stádiumtól kezdődően, de az elmúlt hónapokban éjjel-nappal ezen dolgozott. Egy 3D-s játékprogramon, amelyben különböző képességekkel bíró vámpírok vetélkednek egymással; egyre növelik a fészekaljukat, a fiókáik számát, és az egyes vámpírcsaládok, ha elég erősnek érzik magukat, egymás ellen is harcolnak. De a harcot nem ők vívják, hanem a bennük lakozó, a családot fenntartó vér. Minél népesebb a család, minél tisztább a vérvonal, annál biztosabb a siker.

– Nahát! – mormolta. – Már elkészült? Azt hittem, még van munka rajta.

– Ez csak egy béta-verzió, és nem a teljes játék, csak egy gyakorlópálya... Apa hozta haza, hogy teszteljük. Egész jó... Beszállhatnál te is... de most már nem lenne sok értelme... rögtön lenyomom ezt a két pancsert itt, akik szövetkeztek ellenem!

Miközben a csajok belemelegedve, apró visongásokkal és szitkokkal vívták a végső nagy leszámolást, Harriet a dolgozószobában bámészkodott. Amúgy se nagyon szerette a számítógépes játékokat, legfeljebb a logikai jellegű kirakókat vagy az egyszerűbb lövöldözősöket, de most még ahhoz se lett volna kedve.

Elkezdte ugyan mesélni, hogy mi történt vele éjszaka, de már az első szavaknál érzékelte, hogy így, a nagy csata kellős közepén szinte oda se figyelnek rá, szóval, nem erőltette a dolgot. A dolgozószoba tele volt érdekesebbnél érdekesebb holmikkal. Már az is szokatlan volt, hogy az ajtóval szemközti falat a padlótól a mennyezetig beborította egy masszív könyvespolc, mely szinte roskadozott a könyvektől. Akadtak színes, papírkötésű zsebkönyvek is, de javarészt gondosan formált, domborított gerincű, vörös bőrbe kötött régi könyvek töltötték meg. Akadt egy-két olyan hatalmas és vaskos kötet is, amiket talán felemelni sem bírt volna.

Akaratlanul is az a régi film jutott az eszébe, Johnny Depp főszereplésével – A kilencedik kapu. Már nem igazán emlékezett, hogy milyen könyv körül forgott a film történése, de szinte a fülében duruzsolt a hang: „Némely könyv veszélyes."

Az ablakkal szemközti falon pedig bekeretezett képek lógtak – különös, félelmetes ábrázatú férfiakról. Az egyiket felismerni vélte.

– Ez itt Lugosi Béla?

Nicoleta épp csak odapillantott.

– Dehogy. Apa az... – Aztán Mary-Jane-re süvöltött. – Megvagy, elkaptalak... háhááá, kiszívom a véred az utolsó cseppig!

Harriet ismét megnézte a képet, és beleborzongott egy kínos gondolatba.

– Tényleg... apukád?

– Dehogy. – Nika ráröhögött. – Csak szívatlak. Lugosi az, az erdélyi Drakula gróf szerepében, ezerkilencszázharmincegyben... a jó öreg Draxi.

Draxi? Nofene!

– Hasonlít a neve a tiédre...

– Ó, tényleg?! Ha nem mondod, fel sem tűnik. – Gunyorosan rányújtotta a nyelvét. – Ezzel csesztettek már az oviban is. Hah... Azt szoktam mondani, hogy rokonok vagyunk.

– És...

– Nem, nem vagyunk! Bár amilyen szupererős vámpír vagyok, akár a fiókája is lehetnék! – Harsányan nevetett, és diadalmas kiáltással lemészárolta Magda utolsó játékosát. – Enyém a legfőbb vérvonal! Háhááá!

Mintegy végszóra érkezett Mia egy köteg magazinnal és színes képekkel a kezében.

– Tessék, lányok, nézegessétek! Bejelöltem az érdekesebb oldalakat. Válasszátok ki, mennyire gótosan akartok kinézni, és milyen göncöket szeretnétek a bulira! – Szisztematikusan lepakolta a lapokat. – Ruhák... sminkek... frizurák... a kiegészítők...

– Mamma mia, Mia mama! – álmélkodott szemforgatva Nika, és összecsapta a kezét. – Ezeket meg honnan szerezted?

– Nicoleta! Rossz kislány! – Mia sértődést imitált, de közben nevetett. – Ha még egyszer lemamázol, az összes újságot visszaveszem!

– Esélyed sincs! – Nika gyorsan lecsapott az egyik kupacra, a többit meg szétosztotta a barátnői között. – Ez már a miénk!

– Mutassam, én mire gondolok, vagy inkább húzzam ki innen a belem? – érdeklődött bűbájosan Mia.

– Naná. Tűnés, nyanya! Van itt négy menő fiatal csaj;

boldogulunk az öreglány segítsége nélkül is!

– Na most aztán...

Nika megölelgette, megpuszilgatta. Őszinte szeretettel, nem megjátszottan vagy erőltetetten.

– Persze, hogy maradj! Te vagy az én jólelkű mostohám, neked köszönhetjük ezt az egészet... naná, hogy jogod van belekotyogni mindenbe... csak aztán ne sértődj meg, ha nem hallgatunk az éltes tanácsaidra!

Ismét ölelkeztek, nevettek; mintha a legszeretőbb nővérek lennének. Úgy, hogy Nika csaknem egy fejjel magasabb volt, nem is érződött köztük a korkülönbség.

– Olyan jó ez – érzékenyedett el Mary-Jane, némi irigységgel –, hogy ennyire szeretitek egymást. Sok mostohaszülő van, aki gyűlöli a nevelt lányát, csak kényszerből fogadja el.

– Ó, mi kezdettől jól megvagyunk – magyarázta Mia. – Pedig eleinte attól féltem, hogy gondok lesznek majd. Mert Nika már nem volt kislány... de aztán hamar megkedveltük egymást. – Nevetett. – Igaz, nem vagyunk egy Gilmore lányok, de nem is szívjuk egymás vérét...

Harriet felkapta a fejét. Nem egészen azért, mert ezt a Gilmore lányos dolgot szóról szóra ugyanígy hallotta már Nikától, hanem mert a mondat második felébe borzongott bele.

...de nem is szívjuk egymás vérét...

Ártatlan, hétköznapi szólás, de jelen körülmények között, a „vámpíros" éjszaka után elég hátborzongatóan hatott.

Mia valóban nem úgy viselkedett, mint egy háziboszi vagy egy mostohamama, sokkal inkább, mintha egy idősebb barátnőjük vagy a nővérük lenne. Velük együtt viháncolt, tréfálkozott, vicces sztorikat mesélt az ő első – és egyben utolsó – gót bulijáról, ahol először azért szólták meg, mert helytelenül öltözött, aztán pedig azért, mert még helytelenebb módon – levetkőzött.

– Csinál ilyesmit az ember pár pohár vörösbor után... főleg ha közben egy-két tequila is lecsúszik...

– A mostohaanyám egy részeges ribanc – jelentette ki Nika elképedve. Mókásan grimaszolt. – És még ő fog vigyázni ránk?! Nekünk annyi... Halleluja!

– Már rég nem iszom. És ti sem ihattok alkoholt, ezt garantálom. Rajtatok lesz a szemem!

Harriet pislogott.

– Te is jössz? Nem úgy volt, hogy te Westwoodban...

– Változott a helyzet. Nika unokabátyja vitt volna benneteket Hollywood Hillsre, de neki közbejött valami az egyetemen. Úgyhogy kizárásos alapon... maradtam én! – Lapozott az egyik magazinban. – És itt is van... ez az ócska gönc, amit már ki is választottam magamnak.

– Nem igazság! – karattyolta Magda a haja színéig elvörösödve. – Ha te is jössz... méghozzá ebben a holmiban... az összes srácot lecsapod a kezünkről.

– Mit képzelsz? – húzta ki magát Mia, mint aki kikéri magának. – Férjes asszony vagyok, nem pasizni megyek... csak megtekintem a választékot.

Nevettek. Aztán Mia előadta a tervezett menetrendet:

– Ilyen cuccokat nem kapunk Torrance-ben, de anyagot hozzá igen. Kiválasztjuk, hazahozzuk, én pedig szombat reggelre megvarrom nekünk épp ilyenre, mint ezek.

A lányok elképedten meredtek egymásra.

– Te? Megvarrod? Mindegyiket? Szombatra? Mia rájuk kacsintott.

– Bízzátok csak rám, megoldom. Nika magyarázta el:

– Szabás-varrást és divatot tanít a North High-ban... Megcsináltatja egy jó jegy ígéretével a kis szakkörös kedvenceivel!

A torrance-i Del Amo Fashion Center méretét és kínálatát tekintve az USA öt legnagyobb bevásárlóközpontja közé tartozik, és még csak nem is az ötödik. Mia tévedett abban, hogy nem lehet olyan bőrcuccokat kapni, mint amiket a katalógusokból kinéztek; még ha talán nem is pont azokat, vagy nem pont a megfelelő méretben – de meglehetősen bő választékra bukkantak.

Üzletről üzletre jártak, és annyi mindent összevásároltak, hogy kétszer is vissza kellett menniük a kocsihoz a parkolóba, bepakolni a holmikat, mert már nem bírták cipelni. Mia legalább öt bankkártyát hozott magával, és fizetett mindent, mint egy katonatiszt.

– Állítsd már le! – súgta oda Harriet aggódva Nikának. – Nem fogunk holnap annyi pénzt keresni, hogy mindent vissza tudjunk fizetni neki.

Mia persze meghallotta, és elutasított minden tiltakozást.

– Egy szót se! Csak egyszer tizennyolc éves az ember! Hadd kényeztessem el egy kicsit az én kis Nikámat! Meg egyébként is... nagyon élvezem ezt az egészet! Régen éreztem már ennyire remekül magam! Éveket fiatalodtam... Gyerünk tovább! Szandált még nem is néztünk! Hopp! Ott egy cipőbolt!

Nemcsak hogy ő fizetett mindent, de meghívta őket ebédre, később pedig fagyizni is. És végül a sok csomag, amit vettek, el sem fért Mia terepjárójának hátuljába, az ölükben is kellett jó párat szorongatniuk.

A ruhapróbálgatások és az üzletről üzletre járás szédítő forgatagában Harriet végképp megfeledkezett az éjszakai kellemetlenségről, és még ha néha fel is villant a fejében, nevetséges, rossz viccnek találta. Egyszer megpróbálta elmesélni barátnőinek, de Mia jelenléte valami okból feszélyezte, és az egészet úgy adta elő, mint valami lidérces álmot, amiből zavarodottan ébredt fel az éjszaka közepén...

Sokat nevettek az idétlenségein, és a végén már maga is elhitte, hogy tényleg csak egy szédült kiscsaj bénázása volt az egész...

Ám amikor késő délután a Del Amóból hazafelé, a Merrill Street irányába gurultak, ismét rátört valami megmagyarázhatatlan szorongás.

Apa és anya el fognak válni! Vajon fogom még látni Edison

Khallent? És vajon ma éjszaka... nyugodtan alhatok?

Miután Mia szakképzett szabóként mindenkiről méretet vett, és még egyszer egyeztették, hogy ki milyen ruhát szeretne a partira, Harriet hazafuvarozta Mary-Jane-t és Magdát. Amikor elköszönt tőlük, és befordult a saját utcájukba, tekintetével óhatatlanul is Mrs. Simmons házát kereste. Csalódnia kellett; nem volt ott a fekete kocsi.

Bár remekül telt a nap, most mégis némi szomorúságot érzett. Nem szívesen ment haza. Ráadásul holnap ismét suli, szembesülnie kell azokkal a visszás érzésekkel, amiket a diákok többsége Felicity miatt érez. Képmutató sajnálkozás fogja váltogatni egymást gunyoros suttogással. És ő gyűlölte az ilyesmit; a képmutatást és a gúnyolódást is.

Ráadásul egyre élesebben kezdte mardosni a bűntudat amiatt, hogy hazudni fog az anyjának. De az biztos, hogy ha megmondaná, miféle buliba készülnek – Éjmámor! –, Jordan Paxton már a puszta név hallatán azonnal lefújná az egészet. És ha még azt is megtudná, hogy nem Nika rokonainál lesz a buli, hanem Hollywood Hillsen, valami ismeretlen helyen... nem tűrne ellentmondást.

Harriet még ennek dacára is hajlott rá, hogy végül mégis bevallja, hova mennek. A lelke mélyén egy picit tartott ettől a kalandtól. Vágyott rá, hogy ott legyen...

...de ugyanakkor baljós előérzet kínozta.

Érezte, hogy történni fog valami. Valami olyasmi, amit soha nem fog tudni jóvátenni.

De mi?

Aznap este nehezen aludt el. Csak forgolódott az ágyban, és valahányszor úgy érezte, hogy rögtön magába húzza az álom, mindig felébredt valamire.

Csupa nesz az egész ház!

Az ablakhoz ment, kibámult, és azt remélte, időközben hazatért Edison, és ott üldögél a teraszon a hintaszékben, akárcsak tegnap. De nem. Mrs. Simmons háza kihalt volt és csendes.

Nem emlékezett arra, mikor sikerült végül elaludnia, de érdekes módon másnap, amikor megcsörrent az óra, frissen és kipihenten kelt fel. Első útja a tükörhöz vezetett, és megnézegette magát. A nyakán határozottan nyoma sem volt semmiféle csípésnek, karmolásnak – vagy vámpírfogak harapásának.

Elmosolyodott. Az előző éjszakai riadalma valamiféle ködös, távoli butaságnak tűnt már csupán.

Bár még nem volt késésben, sietve tisztálkodott, fésülködött, fogat mosott, és erre a jól induló napra könnyed, vidám színeket választott.

Lesietett a földszintre, és a konyhában ott találta az öccsét és anyát – a megszokottakkal merőben ellentétes helyzetben. Most Jordan ült az asztalnál tejes zabkását kanalazgatva, és Paulie volt az, aki a telefonon kotlott.

– Igen, igen... Igen?... Igen... aha... igen... ja.

– Nem túl nagy a szókincse – véleményezte Harriet, és töltött magának almás müzlit és tejet. – Kivel beszél?

– Apáddal. – Jordan anyukásan rámosolygott. – Vegasban ragadt. Vasárnap este jön haza.

– Óóó...

Anya rákacsintott.

– Így legalább tőle nem kell elkéredzkedned.

Harriet betömte a száját egy kanál müzlivel, mielőtt kellemetlen kérdések buktak volna ki belőle.

Sietve evett. Nem nagyon érzett kedvet a beszélgetéshez. Anya ismét rápillantott.

– Akkor ma... hányra is?

– Háromra? – ajánlotta Harriet. – Oké a három?

– Oké.

Végzett a müzlijével, gyors mozdulatokkal elmosta a tányérját, és a vállára kapta a hátizsákját.

– Akkor háromkor. Pusz.

Paulie lerakta a telefont, és utánalódult.

– Harry, Harry! Várj!... Elviszel?

Harriet visszafordult, és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Szerinted megérdemled?

– Légyszí!

Harriet szenvedő képpel pillantott a plafonra.

– Az áldott jó szívem... na gyere, de kapkodd magad! Nem akarok elkésni!

Paulie iskolája alig kétutcányira volt, gyalog tíz perc lett volna. Mostanában nem sűrűn fordult elő, hogy bekönyörögte magát a nővére kocsijába. Ráadásul fapofát vágott, és egyfolytában fészkelődött, mintha hangyabolyban ülne.

– Mi van? – Harriet megunta. – Mondjad!

– Mit?

– Nyilván nem véletlen, hogy elhozatod magad. Mondani akarsz valamit. – Kivárt. – Apáról, ugye?

– Nem. Apa puszil téged is. Még Vegasban van.

– Akkor? – Harriet az öccsére pillantott. – Mondjad gyorsan, amit akarsz, mert rögtön a sulidnál leszünk.

Legnagyobb megrökönyödésére a kissrác sírva fakadt. Tizenkét évesen a korához képest érett kölyök volt, akkor sírt utoljára, amikor Lorna eltűnése végleg nyilvánvalóvá vált.

Harriet rettenetesen megdöbbent. Éles, jeges pengeujjak cirógatták a szívét; a keze megremegett a kormányon.

– Mi van?! – Szinte sikította. – Mi a baj?! Apa...

– Meg fogsz ölni – szipogta Paulie. – Ha elmondom...

megölsz... gyűlölni fogsz...

– Már most gyűlöllek! És akkor öllek meg igazán, ha nem mondod el, mi a fene van!

Paulie ránézett, könnyes volt a szeme. Aztán máris lesütötte a tekintetét.

– Ne haragudj... nem akartam ezt tenni... Harriet most már tényleg kezdett megrémülni.

– Csináltál valamit és lebuktál? Ittál? Loptál a boltban?... Drogoztál?

– ...hülye viccnek indult...

Harriet odakanyarodott a suli elé, és nagy idegességében szinte fékezni is elfelejtett, majdnem nekihajtott az utcai korlátnak. A kocsi orra alig tenyérnyire állt meg a vastól.

– Jézusom, nyögd már ki!

Ehelyett azonban Paulie feltépte a kocsi ajtaját, kiugrott, és szipogva elfutott. Saját iskolatársai szeme láttára...

– Hülye kretén! – üvöltötte utána felháborodottan Harriet.

– Megőrjítesz!

El se tudta képzelni, mi a fene üthetett az öccsébe, és egész tanítás alatt képtelenebbnél képtelenebb gondolatok keringtek a fejében. Nem tudott volna a tanulásra összpontosítani, de szerencséjére erre nem is volt szükség, mert a nap Felicity esete körül forgott, és a tanárok méltányosságból nem feleltettek, dolgozatot sem írattak, és igazából új anyagot is csak ímmel- ámmal adtak le. Afféle beszélgetős, lélekápolgatós órák voltak ezek – amik lélekőrlő lassúsággal teltek.

De aztán az utolsó két óra elmaradt, és fél egy körül hazaengedték őket.

– Mi legyen? – kérdezte Nika, amikor összegyűltek a sárga Nissannál. – Lógunk egyet addig a városban?

– És ha korábban odamennénk? – érdeklődött Mary-Jane. – Annál hamarabb végeznénk.

– Háromra beszéltük meg, és általában elég szoros az időbeosztás – morfondírozott Harriet –, de egy próbát megér. Megkérdezem...

Nagy meglepetésére Jordan az első kicsengésre felvette a telefont.

– Harry? Hé, kicsim... ugye, nem azért hívtál, hogy lemondd a mai melót?

– Nem, anya! Sőt ellenkezőleg. Mehetnénk korábban? Egy kis csend.

– Mennyivel korábban?

– Például... most rögtön? Hamarabb elengedtek bennünket a suliból, és nem tudunk mit csinálni háromig.

Újabb csend. Aztán:

– Oké. Fél óra múlva szabad a terem. Addigra mindent előkészítek.

Csak persze közben Magdalena Mueller szépen lelépett valahova.

– Ez nem igaz! Hol van már megint? – mérgelődött Nika, és a fejét forgatva nézelődött. – Nyusziiiiii!

Mary-Jane már épp rá akart telefonálni, de még időben meglátta az apró lányt, amint szinte repült feléjük, annyira igyekezett. Feldúltnak tűnt; a szeplői ragyogtak, de nem annyira, mint a szeme.

– Hallottátok már? Hallottátok?! – Meg sem várva, hogy reagáljanak, már hadarta is: – Kiderült, miért ugrott le Felicity... a videó miatt, azért! Én nem láttam, de volt, aki igen, de már ti sem láthatjátok, mert a zsaruk leszedték, az egész weblapot törölték...

Csak a fejüket kapkodták.

– Mi? Micsoda? Miféle videó...

– A szobájában masztizott, kényeztette magát... az öccse meg videóra vette, és felrakta a netre!

– Tényleg! – Harrietnek hirtelen rettenetesen rossz érzése támadt. – Az a kretén!

– Hülyeség! – vágott közbe Nika. – Ha ez igaz lenne, már réges-rég ezen csámcsogott volna mindenki! Hogyhogy nem hallottunk még erről?

– Mert titokban csinálták. Csak néhányan fértek hozzá ahhoz a weblaphoz... csak négy-öt kiskölyök, akik lefilmezték saját lányrokonaikat, és egymásnak mutogatták.

Harrietnek nagyon, nagyon, nagyon rossz érzése támadt. A torkát fojtogatta. Beszélni sem tudott, csak vinnyogni.

Kezdtek összeállni a részletek. Paulie. Videokamera. Az örökös cukkolásai. Az a felvétel, amit apa széttaposott. És ma reggel a kocsiban – az a szipogós bűntudat.

Jóságos ég! Ne, ezt ne, ne, ne, neee!

A barátnői döbbenten meredtek rá.

– Rosszul vagy?

– Ki... kiről... kikről készültek még ilyen felvételek? Magda a fejét rázta.

– Senki se tudja. Legfeljebb a zsaruk, akik letörölték. De a többit senki se látta... állítólag csak Felicity masztis videója került ki nyilvánosan. Néhány percig még a YouTube-on is látni lehetett. Valaki szólt róla neki... ő pedig nem bírta elviselni a megaláztatást... és zsupsz!

Harriet még mindig nem tért magához a döbbenettől. De nem Felicity miatt sajnálkozott.

– Ha én... ha Paul... hazamegyek, és tényleg megfojtom!

– Úgy gondolod, az öcséd téged is lefilmezett?

Harriet szinte zokogott a haragtól és a megaláztatástól.

– Hogy lehet ekkora köcsög!? Hogy tehetett ilyet velem!? Hogy alázhatott meg ennyire... amikor én sosem ártottam neki?!

– De nem tudhatod biztosan... A fejét rázta.

– Nem tudom. Nem tudom... de lehet. Lehetséges. Lehet.

– Nincs vész, ha nem látta senki – vigasztalta Mary-Jane. – Márpedig Magda szerint nem került nyilvánosságra.

– De ha csak elképzelem, hogy az öcsém idióta cimborái azon nyáladzanak, ahogy én... én... – Ökölbe szorította a kezét. – Ezt nem fogja megúszni, ezt biztosan nem!

– Miért? – Magda vigyorogva pislogott rá. Próbált ártatlan képet vágni, de az ő arcbeli adottságaival ez nem sikerülhetett.

– Mi lehet azon a videón?

Harriet nagyon mérgesen nézett rá.

– Nem tudom... de nem is akarom tudni.

Miközben a Mo-Cap Stúdióhoz hajtottak, Nika, Magda és Mary-Jane is a mobiljukon lógtak. Különböző ismerőseiket hívták, és finoman próbálták kiszedni belőlük, tudnak-e valamit a Felicity-féle videóról és a többi hasonlóról. A többség még csak nem is hallott róla, de néhányan már igen, ám arról fogalmuk sem volt, hogy több videó is létezik, vagy ha igen, arról végképp nem tudtak, hogy kiről.

Harriet mindvégig a könnyeivel és a haragjával küszködött, és nem tudott megnyugodni ezektől a hírektől. Mindenesetre erőt vett magán, és próbált nyugodtnak látszani. Arra végképp semmi szükség, hogy az anyját fölöslegesen felhúzza...

...majd ha itt végeznek, hazamegy, és szilánkokra pofozza azt a kretén Paulie-t, és kiszed belőle minden részletet erről az egészről.

De ha igaz a sejtelem, nagyon megjárja a kis rohadék! Hogy tehet bárki is ilyen szörnyűséget?!

A Mo-Cap Stúdió egy régi, elhagyatott szerelőcsarnok volt Torrance északi peremén, az ipartelepen, az ExxonMobil olajfinomító közvetlen közelében.

Még a megbeszélt fél óra letelte előtt odaértek, de Jordan Paxton már a kapuban várta őket egy idősebb, ősz hajú nő társaságában.

– Gyertek, gyertek, lányok! Ő itt Sarah... megmutatja az öltözőt, segít a ruhákkal. Siessetek!

A Mo-Cap – Motion Capture – az a módszer, amivel különféle mozgásokat rögzítenek digitális formában, amiket aztán egy külön erre a célra készített szoftverben ráhúznak végleges, „becsontozott" modellekre. És lényegében azok a 3D-ben megrajzolt modellek ezek alapján mozognak a játékokban vagy a 3D-s animációs filmekben.

Gyakorlatilag a lányoknak nem volt más dolguk, mint beöltözni szorosan testhez simuló, fekete latexruhába, aztán az ősz hajú Sarah meg még egy másik nő fehér érzékelőbigyókat aggattak rájuk a megfelelő pontokra: csuklóra, könyökre, vállra, állra, homlokra, térdre, csípőre, minden lehetséges forgó és mozgó helyre. Ezután már csak sétálniuk, szaladniuk, ugrálniuk, táncolniuk meg mindenféle más mozgássorokat kellett végezniük a nagy üres teremben, melynek szélső pontjairól összesen tíz kamera rögzítette őket.

Nem volt ez nehéz munka. Frissek voltak, fiatalok, csináltak mindent vidáman és könnyedén – vagy épp görnyedten és nehézkesen, ha az operátor úgy kívánta tőlük. Néha tarthattak szünetet, és akkor megnézték, mit művelt a munkafolyamat irányítója, Bart, egy kövérkés, pocakos férfi a rögzített mozgásaikkal. Különböző modellfigurákhoz csatlakoztatta azokat, és hol egy jókora buzogányt lengető óriásnőt piruetteztetett, hol pedig egy apró, szárnyas tündérkét ugrabugráltatott Magda önfeledt kézcsapkodásával.

– Persze, ez még csak a nyers mozgás – magyarázta a férfi.

– Ezt még több fázisban le kell tisztítani, és úgy csatlakoztatni a becsontozott modellekhez.

Meg is mutatta, mi a baj. A felvételeken nemegyszer előfordult, hogy egy-egy könyök belefúródott a figura hasába és a hátán bukkant ki.

– Hosszú munkaórákba kerül egy-egy mozgássort megfelelően letisztítani és kifogástalanná tenni. Az külön előny volt, hogy ők négyen ennyire eltérő alkatúak – főként ha Nika és Magda magasságát tekintjük –, annál szélesebb skálán tudják majd felhasználni a mozgásaikat.

Bart egy listáról utasította őket újabb és újabb mozgások elvégzésére, néha a legképtelenebbnek tűnőkre is, és a lányok viháncolva ugrabugráltak, forogtak vagy mókásan elterülve halált imitáltak. Harriet is élvezte volna ezt a szokatlan tornát meg az egymással való élcelődést, de még mindig nem bírt szabadulni a gyomrát szorító aggodalomtól.

Miután ő letudta az elvégzendő mozgásokat és a helyét Nika vette át, Harriet kisietett a teremből, hogy megkeresse az anyját. Még nem döntötte el, mit fog neki mondani, de ez az a helyzet volt, amikor szüksége volt az anyai közelségre.

Járt már itt benn többször is, tudta, merre találja Jordan irodáját, de így is rossz folyosóra fordult volna be a zegzugos rendszerben, ha meg nem hallja anyja nevetését. És egy pillanat múltán meg is látta.

Jordan Paxton ajtaja kissé nyitva volt, és azon a keskeny résen át Harriet belátott az irodába. És ott állt anya az ablaknál, az ajtónak háttal...

...és egy férfi vaskos, szőrös kézfeje simult a fenekére. Azok ott ketten ölelkeztek. Csókolóztak.

És amikor a férfi elhúzta a fejét, az ablakon besütő napfény megvilágította az arcát.

Georg Drakuciou volt az, Nika apja!