Első fejezet
Néha ébred úgy az ember lánya, hogy azt érzi, sorsszerű lesz ez a teljesen átlagosnak ígérkező nap. Hogy mitől más, mint a többi ugyanígy kezdődő, napsütéses, hétköznapi reggel? Csupán a megérzéstől, a sokat sejtető álomtól, mely aztán majd valóra válik vagy sem...
Harriet Paxton elmélyülten tanulmányozta önmagát a fürdőszobatükör előtt a nyomasztó, éjszakai álom után.
Százhatvanöt centis, sportos, aranyszőke hajú, bájosnak mondható, kedves mosolyú, sötét szemű, napbarnított kaliforniai tucatszépség. Ez eddig rendben. De...
Az arccsontja és az álla erős és széles, akárcsak Jennifer Anistoné. Neki is ravaszul le kell engednie fürtjeit az arca két oldalán, hogy keskenyebbnek tűnjön az ábrázata. Ez így oké. Ám ha összefogatná hátul, vagy ne adj’ isten, rövidre nyíratná, visszataszítóan széles lepényképe lenne – mintha megpaskolták volna az orcáját egy evezővel vagy egy péklapáttal.
Szóval, marad a hosszú haj, kissé az arc elé fésülve, fondorlatosan álcázva előnytelenségeit. Igen, így semmi gond; kedves, bájos, aranyos, cukorfalat – kislányos.
A fiúknak persze tetszik ez a cuki kis pofika meg az elragadó, huncut fekete szempár, ő mégis gyűlöli. Tizenhét éves, pár hónap múlva tizennyolc, ideje lenne már szakítani ezzel a tündéri kislánnyal, és igazi, felnőtt nőnek mutatkozni.
Annak, akinek érzi magát!
Szerette volna, ha magasabb legalább tíz-tizenöt centivel. Szeretett volna ő is ugyanolyan kecses modellalkat lenni, mint anya, de ez a kiváltság a nővérének, Lornának adatott meg, ő pedig apja sportosságát örökölte. Arányos és csinos volt így is, tetszetős a szemnek, de modellnek túl alacsony, és bár formásnak mondható, ő bőven talált magán kivetnivalót.
Most mégis rámosolygott tükörbeli képmására.
– Nem vagy te annyira csúnya, Harry bébi! – bókolt önmagának. – Kedves pofika, szép szem, üde bőr, kifogástalan fogak, bájos mosoly... de nőj már fel, légyszí!
Hirtelen elgyengült. Mindkét lába megroggyant. Meg kellett kapaszkodnia a mosdókagylóban, hogy el ne essen. Ismét lerohanta az a nyomasztó, furcsa álom – vagy annak valamiféle utóhatása.
Szédült, lebegett, suhant, eszelős sebességgel, mintha vízszintesen zuhanna. Zuhant, suhant, zuhant, száguldott, zuhant, a táj. Összemosódott körötte, hömpölygő szürkeségbe, langyos szélrohamok pofozták, rideg látomások vicsorogtak rá, a képébe csapkodtak.
Szédítő, rémisztő érzés volt ez, és valahol belül mégis felemelő, felfrissítő – szinte mámoros.
– Éjmámor! – motyogta öntudatlanul. Fogalma sem volt, honnan vette ezt a fura szót. Talán az álmából? A mámoros suhanásból? – Éjmámor... éjmámor...
A tükörből egy fura, idegen arc bámult vissza rá. Nem a sajátja; valaki más. Érzelmektől mentes, fakó képmás, villogó, hegyes szemfogak, halott, lélektelen szemek, melyekből sugárzik valami...
...vérszomjas vágy?!
Kedvenc filmjének vámpír főhőse, Edward Cullen bámulta őt, a tükörből, és Harriet – megroskadva a zuhanós álom utóhatásától – nem tudta eldönteni, hogy vajon önmaga eltorzult képmását látja, vagy egy valódi vámpír bámulta őt a tükrön át.
De a vámpíroknak nincsen tükörképük! Ők a tükörben nem látszanak.
A látomás eltűnt. Újra csak önmagát látta: kialvatlan, nyúzott képpel, széles arccsontjával, erős, germános állával. Öregen, elnyűtten...
Mintha saját anyámat látnám! – Sóhajtott, és változtatott véleményén. Ez nem igaz! Anya sosem néz ki ilyen lepusztultan... Inkább mintha az anyám anyja lennék... vagy valami csökött rokona...
De nem! Nem szabad így elhagynia magát! Pozitívan kell gondolkodni. Optimistán!
Ez a nap más lesz, mint a többi! Esküszöm, lefogadom, hogy ma történni fog valami! Valami jó... vagy rossz...
Az arcát masszírozta, kialvatlanságtól karikás szeme alját. De a fizikai jólét nem elég; lelkileg is fel akarta készíteni magát erre a sorsdöntő napra.
Előnyös, ha ilyenkor az ember lánya magabiztosan, pozitív lélekkel indul suliba, készen a kihívásokra.
– Dögös vagyok – szuggerálta magába. – Dögös. Dögös vagyok... dögös vagyok... dögös...
Ám a visszhangok mást állítottak:
– Dög vagyok. Dög vagyok... szemét kis dög vagyok...
– Dögös vagyok! – sziszegte mérgesen. Csak azért is. Dacból! Hogy bizonyítsa! A mellét simogatta. – Na ugye, hogy dögös vagyok! Na, milyen dögös vagyok...
– Dög vagyok... szemét dög vagyok...
Ekkor észlelte, hogy nincs egyedül. A „visszhang" a résnyire nyitott ajtóból jött. A tizenkét éves öccse, Paul kukucskált be, ő ismételte gúnyosan kifordítva a szavait:
– Dög vagyok... dög vagyok... szemét dög vagyok! És tartott valamit a kezében.
Azt a kamerát, amit apától kapott. Azzal filmezte őt. A saját nővérét.
– Paul! – sikoltotta felháborodottan Harriet, és azt se tudta, mit kapjon maga elé. Végül két kezével takarta el „satnya" melleit. – Te hülye kretén... te mocskos kis perverz... Ezt meg hogy képzeled? Mi a fenét művelsz?!
Paul ahelyett, hogy elillant volna, még szélesebbre tárta az ajtót, és a kamerát célra tartva filmezte háborgó nővérét. Még narrációt is mondott a felvétel alá:
– És most Harriet Paxton, a Torrance High végzős üdvöskéje, a szöszi Barbie baba itt áll előttünk egy szál szívecskés bugyiban, és azt játssza, hogy zavarban van... pedig valójában élvezi az ilyesféle pikáns helyzeteket...
– Kifelé! – Harriet hozzávágta a hajkefét, aztán a tubusos arclemosót, majd egy doboz Head&Shoulders samponnal is megcélozta, de jócskán elhibázta. Nem találta el sem a vállát, sem a fejét. A fehér massza szétfröccsent az óceánkék csempén, és bánatosan csorgott lefelé. Harriet maga elé kapott egy nagyméretű fürdőlepedőt, és a hajsütő vassal a kezében az öccsére rontott. – Elkaplak, te hülye köcsög!
Paul vihogva menekült, és a kamerát maga mögött tartva a válla fölött még mindig őt filmezte.
– És most – kommentálta – láthatjuk, amint a piskótalábú, bocitérdű Harry Paxton megpróbál elkapni... de túl béna ahhoz, hogy utolérjen...
– Anyád a béna! – harsogta Harriet, és megpróbált lerohanni öcsikéje után a földszintre, de rálépett a maga elé lógatott törülköző alsó csücskére, és kevés hiányzott ahhoz, hogy fejjel előrebucskázva, fájós bukfencekkel, pattogva guruljon le a lépcsőn.
Szerencséjére apja épp ekkor lépett ki a hálószobából, és időben elkapta a könyökét.
– Nana – dörmögte Harrison Paxton szórakozottan. A képe komor volt, csak a szeme csillogott viccesen. – Hogy mondhatsz ilyet? Anyátok nem „béna"...
– Engedj! – zihálta Harriet. – Hadd fojtsam meg azt a kis rohadékot!
– Senki nem fojt meg senkit. – Harrison Paxton a lányára mosolygott. – Halljam, mi a testvéri civakodás alapja?
– Lefilmezett! Micsoda perverz! A saját nővérét...
– Paul? – Apa kérdőn nézett a fiára. – Mit felelsz?
– Én vagyok perverz? Harry cirógatta magát a tükör előtt, azt ismételgetve, hogy „hú de dögös csaj vagyok"...
– Te kis pöcs! Nem is azt mondtam!
– Shhh! – Harrison Paxton visszafogta heveskedő lányát. Újra a kamasz fiút faggatta. – Te meg filmre vetted?
– Én csak... dokumentáltam. Apa felhúzta a szemöldökét.
– Minek?
– Ha majd Harryből filmsztár lesz, ez a felvétel milliókat fog érni, apa. Kapkodni fognak utána az ebayen!
– Nem, nem fognak. – Apa kinyújtotta a kezét. – Ide vele! Paulie kényszeredetten kiszedte a kazettát a kamerából, és odaadta. Apa ledobta azt a padlóra, és erőteljesen rátaposott. A műanyag holmi reccsenve tört darabokra. Aztán még csikorgott is, ahogy Harrison a testsúlyát ráhelyezve még jobban széttiporta.
– Nem azért kaptad a kamerát, hogy erre használd! – rótta meg a fiát. – Dicséretes a buzgalmad, hogy a nővéred életét dokumentáld, de ne készíts róla kompromittáló felvételeket! Megértetted?!
– Meg. – Paulie lehajtott fejjel bólintott, de nem tűnt túl bűnbánónak. – Jól van.
– Ennyi?! – hitetlenkedett Harriet. – Csak ennyi?! Tényleg?! Semmi komoly ejnyebejnye? Se atyai pofonok, se bőrszíjjal való elnáspángolás, se atyai seggberúgás?! – Színpadiasan tekerte maga köré a lecsüngő törülközőt. – Jóságos ég! Miféle elcseszett családba születtem én?!
A reggeli étkezések sosem tartoztak a Paxton család legjelesebb társasági eseményei közé, de ha lehetséges, ez a nap még nyomorúságosabban kezdődött, mint sok más reggel általában. Anya sokáig piszmogott a fürdőszobában, jó sokáig elő se jött, aztán amikor mégis, úgy viselkedett, mintha már ott se lenne. Fél tucat emberrel beszélt telefonon, időpontokat egyeztetett, aztán összevissza kapkodott, a jegyzeteit keresgélte, a haját igazgatta. Zavartnak tűnt, idegesnek.
Harriet irigykedve nézte. Jordan Paxton ismert modell volt húsz évvel ezelőtt, és az azóta eltelt évek nem hogy ártottak volna szépségének, de ha lehetséges, még jót is tettek neki. Így, a negyven közelében is jó nő volt: magas, vékony, szexisen vonzó és szép arcú. Még mindig megbámulták a férfiak, de még a fiatal srácok is.
A reggeli csöndjét váratlanul Paulie törte meg.
– Szerintetek... léteznek vámpírok? A valóságban. Harriet kezében megállt a kanál.
– Pofa be! – sziszegte dühösen. – Kis hülye!
Anya meg se hallotta. Apa viszont felpillantott az újságból.
– Mi van már megint?
– Állandóan engem cukkol! – szögezte le Harriet. – De egyszer lenyomom a torkán a büdös zokniját!
– Hozzád meg ki szólt, Barbie? – vágott vissza a fiú. – Apáéktól kérdeztem!
– Anyád a Barbie! Meg a jó édes...
– Sssh! – Harrison Paxton sóhajtva összehajtotta az újságot, és a fejét ingatta. – Miért veszekedtek ti állandóan?
– Egyfolytában ezzel gúnyol! – csattant fel Harriet. – Azért, mert az Alkony a kedvenc filmem, még nem hiszem, hogy a valóságban is léteznek vámpírok! Attól még tetszhet filmen. Szerethetem, vagy nem? Privát jogom! Mit kell folyton ezzel cukkolni?!
– Ki cukkol?! Én csak megkérdeztem!
– Elég!! – Apa az asztalra csapott a tenyerével, csak úgy csattant. Mérgesen nézett előbb a lányára, aztán a fiára. – Fejezzétek be! Most! – Szokatlan volt tőle ez a hevesség. – Hát nincs elég bajunk e nélkül is? Testvérek vagytok. Szeretnetek kellene egymást, nem folyton marakodni! Ha Lorna... ha hallaná... ha hallhatná...
Elakadt a szava. A fejét ingatta. Elveszett nővérük említésére Paulie is meghunyászkodott.
– Nem cukkolni akartalak, Harry – motyogta –, csak olyan... furát, vámpírosat álmodtam.
Harriet nagyot nyelt. Ő is furát álmodott. Éjmámor!!
– Azt – folytatta a fiú bizonytalanul –, hogy az új szomszédunk egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besurrant a szobámba, és a véremet szívta... a nyakamon, itt. – Félrehajtott fejjel mutatta a nyakát. – Ezek a piros foltok... a vámpír agyarának nyomai?
– Pattanás – állapította meg Harrison Paxton épp csak odapillantva. – A kamaszkor velejárói. Ne nyomd ki, mert még több lesz...
Harriet akaratlanul is megérintette saját nyaka bal oldalát, ahol ő is enyhe viszketést érzett. Szerette volna megnézni, hogy vajon ezek nem vámpírharapások-e...
...de ha most elkezd tükör után kapkodni, az biztos, hogy gúnyolódás céltáblája lesz!
És valami más is van...
– Új szomszéd? – húzta fel a szemöldökét. – Nahát! Megvette valaki Mrs. Simmons házát?
– Aha. Tegnap érkezett. – Apa ismét elvesztette érdeklődését a reggeli csevej iránt. Újra az újságot lapozgatta, néha lopva visszapillantott a telefonnal a kezében az egyik szobából a másikba rohangáló nejére, de valahol másutt járhatott az esze. – Talán az unokája a srác... vagy ilyesmi.
– Sráááác?
– Vámpír! – lehelte Paulie olyan halkan, hogy Harriet is csak a szája mozgásából olvasta le. Aztán vigyorogva hozzátett még valami mást is: – Ed Cullen...
Ettől a nővérének ismét felforrt az agyvize.
– Na, ne szívass már!
Jordan Paxton sietett be az étkezőbe egy fekete mappával a kezében, ezúttal már a telefon nélkül.
– Nem szívat – vetette oda, miközben a hűtő tartalmát tanulmányozta –, tényleg úgy hívják.
– Edward Cullen? – hüledezett Harriet. – Mint ahogy az Alkony vámpírját?!
Anya sietős, futó puszit nyomott mindkét gyereke homlokára, a férjét kihagyta.
– Edison – mondta. – Edison Khallen. És tényleg úgy néz ki, mint valami vámpír a fakó képével. – Ismét megcsörrent a telefonja. Mielőtt fogadta volna a hívást, még odavetette: – Ma nem lesz ebéd, srácok. Egyetek a suliban...
Mielőtt a suliba indult volna, Harriet átpislogott Mrs. Simmons udvarába, azt remélve, hogy megpillantja azt a „fakó képű vámpírsrácot", de nyomát sem látta annak, hogy bármiféle új szomszéd birtokba vette volna az évek óta üresen álló házat.
Valahogy mégis erősebben dobogott a szíve. Az a különös tükörképmás villant eszébe, és akaratlanul is összefüggésbe hozta az ismeretlen szomszéd sráccal.
– Ed Khallen? – ízlelgette. – Véletlen lenne?