_{Második fejezet}

Harriet még délután is ezen morfondírozott. Zavaros álma, a tükörbeli látomása valahogy összefüggésben lehet az új szomszéddal – akit még nem is látott.

Tűnődéséből Magdalena Mueller, a szeplős képű, vörös hajú német cserediák zökkentette ki. A tornateremben ültek együtt, és a barátnőjük kosármeccsét lesték. A negyedik társuk, Mary- Jane valamivel fentebb két menő focista sráccal flörtölt.

– Nézd! Nézd! – Magda szavakat keresgélt. – Nézd, ott... Nika... most jól megszakította!

És valóban, a pályán elszabadultak az indulatok, a játékosok egymásnak estek, lökdösődtek, sikítoztak, kiabáltak, és Miss Sanclair, a tagbaszakadt tornatanárnő alig bírta szétválasztani a dulakodókat. A colos, sötét hajú Nika így is elérte, amit akart, félmaréknyi szőke hajjal az ujjai között szállt ki a küzdelemből.

– Megtépte – helyesbített Harriet, és az ő szája is mosolyra görbült, látva az elégedett vigyort Nika arcán, és látva a szőkeség hisztizését. – Ezt így mondjuk, Magda: „megtépte". A „megszakítja" egészen mást jelent.

– Megtépte! Ezt tényleg jól megtépte! – Magdalena nevetett, és önfeledten tapsikolt, mint valami gyépés.

Szépen, tisztán beszélt angolul, bár kissé erősen, németes akcentussal, keményen megnyomta a recsegő és sziszegő mássalhangzókat, és nem mindig helyesen használta a szavakat. Harrietnek öntudatlanul is szokásává vált, hogy kijavítgassa a hibáit, és elmagyarázza a különbséget.

Közben barátnőjük, Nicoleta Drakuciou diadalmas tekintettel, szőke hajszálakkal a kezében, de mégis dúlva-fúlva bicegett le a pályáról.

– Szemét ribanc! – háborgott. – Szándékosan lökött fel... de elláttam a baját!

Nem kellett találgatni, kire gondol.

Felicity Cruz és Nika ellenségek voltak első pillantástól kezdve. Felicity, a menő, gazdag csaj – aki féltette népszerűségét a Torrance High új sportreménységétől, az égimeszelő kosaras sztártól. Kezdetektől fogva riválisának tekintette Nicoletát, és ott ütött rajta, ahol csak tudott.

De most ő is megkapta.

Nika ledobta magát a padra, felmarkolta a törülközőjét, és az izzadságot dörzsölgette az arcáról és a nyakáról, aztán a verítéktől nedves frottírt felhorzsolt térdéhez szorította.

– Visszamegyek és leverem azt a hülye szukát, akkor is, ha örökre eltiltanak!

– Ssshhh! – csitította Harriet. – Hagyd abba! Mindenki minket néz.

De persze nem. Valójában senki sem nézte őket. A pályán hektikus játék folyt, a labda összevissza pattogott, mindkét csapat sokat hibázott, rossz passzok, elvétett próbálkozások követték egymást, a játékosok oda-vissza rohangáltak a két palánk között.

Mary-Jane is lejött hozzájuk.

– Láttam, mi történt – mormolta zaklatottan. – Ez tényleg szemétség volt! Felicityre vall. Pikkel rád.

Harriet rápillantott háborgó barátnőjére. Mary-Jane „Pet" Petersen – olyannyira hasonlított Felicity Cruzra, akár a testvére is lehetett volna. Ugyanaz a bájos arc, egyenes szálú, szőke haj, világoskék, szürkés szempár, domborodó mellek, arányos alkat. Nemrégiben még ő is Felicity talpnyaló sleppjéhez tartozott, a gazdag leánykák elit köréhez, de aztán a váratlanul érkezett gazdasági válság megváltoztatta a viszonyokat. Öt hónappal ezelőtt Mary-Jane még Torrance legbefolyásosabb családjába tartozott, ám apja cége váratlanul becsődölt, és a lány kikerült a gazdag csajok barátságából. Mary-Jane persze még így is Torrance tehetősebbjei közé tartozott, de az elitből, Felicity udvartartásából nagyon gyorsan kihullott...

Ők hárman – Nicoleta, Mary-Jane és Harriet – a véletlennek köszönhetően akadtak egymásra az elmúlt tanévben, de hamar rájöttek, hogy őszinte barátokra találtak. A német cserediáklány, Magda csak a nyár végén csatlakozott hozzájuk, de levakarhatatlan kullancsként tapadt rájuk.

Nicoleta ismét felállt, sérült lábát próbálgatta, ráhelyezte a testsúlyát, vicsorgott, sziszegett.

Miss Sanclair, a medvetermetű, élemedett korú tornatanárnő mintha csak meghallotta volna, odajött.

– Na mi a helyzet, Drakula? – tudakolta nyersen. Nem tudta kimondani a nyelvtörő Drakuciou nevet, inkább ezt a „vicces" változatát használta. – Tud játszani a hétvégén?

– Hát... azt majd meglátjuk.

Felicity Cruz épp ekkor labdát szerzett, lobogó, szőke hajjal, lendületesen betört a palánk alá, és magabiztosan, csont nélkül bedobta a ziccert.

A csapattársai kiabálva ünnepelték. Felicity a középső ujját feltartva kiintett a cserepad felé, és felsőbbségesen mosolygott.

– Röhögj csak, ribanc! – sziszegte Nika indulatosan. – Hamarosan kitépem a maradék hajadat is!

Gondos mozdulatokkal a zsebkendőjébe kezdte csavargatni a már megszerzett hajszálakat.

Harriet értetlenül pislogott.

– Mit akarsz azzal?

– A mostohaanyám igazi boszi... elviszem neki ezt a hajat, hogy átkot mondjon rá!

Nicoleta Drakuciou a maga 192 centis magasságával alig bírta bepréselni magát a kis japán kocsi szűk belső terébe; olyan volt, akár egy nagy botsáska, ahogy felhúzott térde szinte az állát verdeste az anyósülésen.

– Igazán elkérhetnéd a nővéred járgányát, Harry!

– Már elkértem. Ez az.

– Nem egy sokkal jobb kocsija volt? Egy piros...

– Azt ronccsá törte. Nem sokkal azelőtt, hogy...

Nem fejezte be. Elfordította a slusszkulcsot. A motor első pöccre indult, a fémkaszni rázkódni kezdett. Ám mielőtt Harriet sebességbe tette volna, Magda megragadta a vállát a hátsó ülésről, és élesen felkiáltott.

– Jaj! Várjatok meg! – vinnyogta Magda kérlelőn. Már nyitotta is az ajtót, kiugrott, és a gimi ajtaja felé iszkolt. Kissé kacsázva, fel-felkapkodva a talpait. – Valamit a szekrényemben felejtettem...

– Mit?

– A trigonometria jegyzetemet! Fontos!

– Jóságos ég! – nyögte Nika elkínzottan, és a szemét forgatta. – Most jut eszébe?! Nem volt rá ideje, míg rám vártatok?!

– Máson járt az esze. Az imádottján.

Mary-Jane már korábban elpletykálta, hogy Magda egy Denzel Whitaker nevű színészsrác miatt jött Torrance-be, hogy személyesen is találkozhasson vele, az „imádottjával". Meg egy picit azért is, hogy abba a suliba járhasson, ahol a kedvenc sorozatát, a Buffy, a vámpírok rémét forgatták.

– Szállj ki addig! – javasolta Harriet a colosnak. – Ne kuporogj itt, mint egy szardínia!

– Ha én egyszer kiszállok, nem biztos, hogy újra be tudom préselni magam. – Nika sóhajtott. – Rohadt meleg van! Melyik a klíma kapcsolója...

– Tessék. Ezt szeretnéd? – Harriet benyomta a kék gombot. Azonnal olyan zörgés kezdődött, mintha késeket, kanalakat és villákat csapkodtak volna pléhdobozokhoz a műszerpult mögött. A ventilátor cirregve beindult, ám a levegő, amit a kocsi utasterébe pumpált, mindennek volt nevezhető, csak klimatikusnak nem.

– Te... fűtesz?

– Nem én – nevetett Harriet –, hanem a klíma. Úgy zörög, akár egy traktor, és álló helyzetben nem nagyon hűt, csak ha gyorsan megyünk...

– Jóságos ég! Micsoda tragacs!

– Ez van, ezt kell szeretni.

Vártak, vártak, de Magda csak nem akart felbukkanni, ezért Mary-Jane megcsörgette a mobilját. Oly nagyon meg se lepődtek, hogy a Buffy főcímzenéje ott kezdett cincogni a hátsó ülésen.

– Hát persze! Miért is vitte volna magával?! – Nika hátranyúlt a telefonért, és pár gombnyomással megtalálta, amire kíváncsi volt. – Aha... hát ez volt annyira sürgős...

– Mi?

– Egy SMS-ben a szekrényéhez hívta... a Szupifiú.

– „Szupifiú"?

– Így van beírva a mobiljába. Nem tudom, ki az.

Ez egyértelműen Magda bohókás stílusára vallott.

De mielőtt kitárgyalhatták volna, melyik srácot takarja a név, már érkezett is Magda egy papírlapot lobogtatva.

– Bocsikaaaa...

Harriet már indított is; a kis Nissan kigördült a Carson Streetre. Hazafelé tartottak.

– Szupifiú?! – támadta le Nika az apró német lányt, és kajánul megrázta az orra előtt a telefont. – A szekrénynél?

Magda csillogó szemmel felkacagott.

– Na, ha már így lebuktam, akkor elárulom, hogy... ezekért a jegyekért mentem. Boldog szülinapot, Nicoleta!

– Az csak szombaton lesz...

– És hova megyünk mi, négyen szombaton? – Meglengette azt a papírlapot, amit hozott. – A világ legjobb bulijába! Nachtrausch!

Első pillantásra olyasféle színes szórólap volt, mint amilyeneket a Del Amo Fashion Centerben szoktak osztogatni, de négy nyomtatott belépőkártya is volt csatolva hozzá.

– „Nachtrausch Retro Goth Party"? – olvasta Nika. Megnyúlt kissé a képe. Csaknem elnevette magát. – Nachtrausch? Miféle buli ez? És ez az ajándékom? Hát... tényleg köszönöm, Nyuszi, kösz, hogy gondoltál rám, szép szórólap meg minden, majd bekereteztetem és kirakom a falra... de nem hiszem, hogy igazán érdekelne ez az izé buli, ha retro is... meg gót is... meg minden...

– Olvasd már el rendesen! – Magda előrehajolt az ülések között, és az ujjával mutatta. – Itt a lényeg!

Nika olvasta:

– Filmvetítés... Alkony, speciálisan vágott, soha nem vetített extra verzió, eddig nem látott jelenetekkeeeeeeel! Húúúú, a mindenedet, Nyuszi! Ha meg tudnék fordulni, most bizony isten homlokon cuppantanálak!

– És a díszvendég? – rikkantotta Magda diadalmasan. – Naaaa, ki a díszvendég?

– Azttaaa... – Nika csak hüledezni tudott. Alig bírta felolvasni. – A vetítésen részt vesz a film angol sztárja... az Edward Cullent alakító... Robert Patterson!

Erre már az eddig szerényen hallgató Mary-Jane is előrehajolt; egy picit beleverte a homlokát Magda kobakjába, de nagy izgalmában szinte észre sem vette.

– Tényleg?! – álmélkodott. – Robert Patterson?

– Ő bizony! – Magda kiélvezte az osztatlan sikert. Hiszen az Alkony mind a négyük kedvenc filmje volt, de főképpen Nikáé, aki könyvben is olvasta, és aki már a Harry Potter-filmekben is rajongott a Cedric Diggoryt alakító Robert Pattersonért.

– Tehát? Mit csinálunk szombaton? – Ő maga válaszolt saját kérdésére. – Elmegyünk a Nachtrausch bulira... bizomány! Begótulunk! Feketére lakkozzuk a körmünket, feketére festetjük a hajunkat, láncos, szegecses bőrcuccokba préseljük habtestünket, kipingáljuk a képünket, és ott leszünk az Alkony különleges verziójának vetítésén, Robert Pattersonnal! Váóóóh!

Nevettek a felhevült kiscsaj lelkendezésén. Magda táncolt is egy kicsit ültében, annyira élvezte a sikerét.

– Na, mit szóltok? Szupi vagyok?!

– Szupi!

– Nachtrausch! – rikkantotta a kicsi lány ismét. – Na, elmegyünk... vagy elmegyünk?!

– Naná! – Nika kifacsart mozdulattal lepacsizott apró barátnőjével. – Ott a helyünk! – Aztán visszavett kissé a lelkesedéséből. – Húha! Száz dollár a belépődíj... személyenként?!

– Ne aggódj emiatt! Már lerendeztem. – Úgy kuncogott, akár egy megcsikizett óvodás. – A Szupifiú extra kedvezménnyel adta... kizárólag nekem!

– Szóval, ki ez a Szupifiú? – érdeklődött Mary-Jane.

– Nem mondom meg.

– Magdaaaaa!

– Majd később. Majd ha itt lesz az ideje... de nagyon cuki!

– Elábrándozott. – De pár dolcsira még szükségünk lesz. Ruhákra, fodrászra, sminkre...

– Megoldjuk – vágta rá Harriet, aki maga is tűzbe jött a gondolattól: hétvégi buli! – Van ötletem, hogy szerezhetünk pénzt könnyen és gyorsan...

– Pippantás kizárva – szögezte le mókás képpel Magda. – Mert én nem csinálok olyat... megint.

Nevettek. Bár kissé bizonytalanul. Mert ez most vicc volt? Vagy komoly?

Mary-Jane, aki alapvetően bombázó csaj volt, de kissé lassú, még mindig nem bírt napirendre térni a dolog fölött.

– Tényleg? – ismételte hitetlenkedve. – Robert Patterson? Edward Cullen, itt, a mi kis falunkban?

– Nem itt – mormolta Nika kelletlenül, még mindig a papírt böngészve. – Hollywood Hillsen.

Még jó, hogy megérkeztek a Petersen-ház elé, és Harriet épp fékezett, mert nem lehet tudni, kit vagy mit ütött volna el csalódottságában, ha menet közben éri ez az információ.

– Akkor én kiestem – kesergett. – Hollywood Hills pokoli messze van. Kizárt, hogy anyámék elengedjenek...

– De nélküled nem az igazi! Jönnöd kell!

– Ez nem lehet! Tizenhét vagy, nemsoká tizennyolc. Nem tarthatnak fogságban!

Dehogynem! Ezt csinálják...

Harriet szánalomra méltóan bámult maga elé.

– Én mennék! De Lorna eltűnése óta sehova se engednek! Ki se tehetem a lábam Torrance-ből!

– Nem igazság!

– Hát nem.

Először Mary-Jane-t és Magdát tették ki, aztán pár percre rá a kis Nissan odakanyarodott a Drakuciou család bérelt villájának bejárata elé, a Merrill Streetre.

– Na, próbáld meg te is kipréselni magad!

Nika azonban, mielőtt kiszállt volna, megpaskolta barátnője kézfejét.

– Kitalálunk valamit. Ott leszel az Éjmámoron... ígérem! Éjmámor?!

Ma ezzel a fura szóval ébredt. Erről álmodott.

– Mit mondtál?... Éjmámor? Nika vállat vont.

– Nachtrausch... ezt jelenti: Éjmámor.

Miközben hazafelé hajtott, egyre azon gyötrődött, hogy miről lesz kénytelen lemondani. Merthogy a szülei nem fogják Hollywood Hillsbe elengedni, az tuti biztos! Egyik lányukat már elvesztették, és ezek után a kisebbikre úgy vigyáznak, mint a hímes tojásra. Ha tehetnék, bezárva tartanák és még suliba se engednék.

Miközben bekanyarodott a házuk behajtójára, a szeme sarkából valami furcsát érzékelt Mrs. Simmons udvarában: egy fekete furgon állt a garázs előtt. Nem ismerte ahhoz elég jól a márkákat, hogy meg tudja állapítani, milyen gyártmány, de azt azonnal látta, hogy valami özönvíz előtti típus. És mint ilyen, menőnek számítana...

...ha nem úgy nézne ki, mint valami halottaskocsi.

Hé, ott! – szerette volna odakiáltani. Meghalt valaki?

De tudta a választ: igen, meg. Évekkel ezelőtt. Épp ilyen halottszállító jött Mrs. Simmonsért, és egy dísztelen fakoporsóban szállították el a testét.

Igen. Akkor Harriet még tizenegy volt, és megsiratta az idős szomszéd nénit, akit alig-alig ismert. Megsiratta, dacára annak, hogy ha átesett a labdája a sövényen túlra, Mrs. Simmons udvarára, legközelebb kiszúrva látta viszont. És dacára annak, hogy Kyle Stanton, Harriet gyerekkori barátja esküvel állította, hogy Simmons néni mérgezte meg Kulát, Kyle labradorját.

De mióta Mrs. Simmons meghalt, a háza üresen állt, a kertet benőtte a dudva és más növények is elburjánzottak. A kamrát és a pincét pedig – szintén Kyle szerint – ellepték az egerek és a patkányok.

Most viszont ott állt a garázs előtt ez a fekete izé.

Harriet leállította Nissanját, kiszállt, közel sétált a kerítés funkcióját betöltő, mellmagas sövényhez, és leplezetlen érdeklődéssel megbámulta a fekete kocsit. Az a bizonytalan érzése támadt, mintha időutazást tett volna a múltba, tizenegy éves lenne ismét, és szinte várta, mikor vágódik ki a ház ajtaja, hogy a halottkémi hivatal alkalmazottai megjelenjenek a kopott bádogkoporsóval...

...és csaknem szörnyethalt ijedtében, amikor valami hátulról a vállának csapódott.

Felsikkantott, megperdült, és az öccsét, Pault pillantotta meg, amint a bejárati lépcső tetejéről őt kamerázza.

– És íme, Miss Harriet Paxton – kiabálta mókásan a kamasz –, a Torrance High végzős üdvöskéje, amint csaknem összecsinálta magát ijedtében, amikor hátba dobtam egy mandulával töltött olajbogyóval, miközben a kertszomszédunk után leskelődött... Nézzék ezt a bájosnak semmiképpen nem nevezhető arcot, ezt az értetlen, bamba pofát... ahogy levegő után kapkod, és most... ajjaj! Észrevett! Kell még pár perc, míg eljut a tudatáig...

Eljutott.

– Paul! – sikkantotta Harriet dühösen. – Hozzám vágtál... egy olajbogyót?!

– Mandulásat.

Ez most túlment minden határon. Harriet begorombult.

– Megöllek, te nyavalyás!

Kivágódott Mrs. Simmons ajtaja, de nem koporsócipelők türemkedtek ki rajta, hanem egy vékony, magas srác csuklyás anorákban, mely elrejtette arca nagy részét, a maradékot pedig széles, fekete napszemüveg takarta. Még így is látni lehetett, hogy a bőre szokatlanul világos, szinte hullafehér, nem napbarnított kaliforniai.

Roppant meghökkentő jelenség volt.

Meg egyébként is, ki visel ebben a hőségben kapucnis viharkabátot?

– Helló! – mondta, és felemelte bal kezét.

Hétköznapi, ám mégis döbbenetes, mágikus pillanat volt ez. Egy zsibbasztó, dermesztő érzés, mely a szívéből indult ki, és szétterjedt Harriet egész mellkasában. Olyan, mintha megszúrták volna, valami mámorító anyaggal; először tompa fájdalom, aztán megmagyarázhatatlan kéj, eufória. Beleszédült kissé. Szinte érezni vélte a srác illatát, a belőle kisugárzó erőt, az energiát, azt a letaglózó, rejtett pillantást – a sötét lencsék mögül.

Mi ez?! Mi történik velem?! Hipnotizáltak?! Mozdulni sem bírok?!

De igen, bírt.

– Helló! – hebegte vissza futtában Harriet, és rém idétlennek érezte magát, ahogy a válla fölött kiabálta: – Bocs, hogy nem mutatkozok be... de most sürgősen meg kell fojtanom... az idióta öcsémet!

Paul persze röhögve felrohant az emeletre, és időben bevágta az ajtót üldözője orra előtt. Harriet megdöngette az öklével az ajtót, meg is rugdosta némileg...

...de az elmúlt évek történései megtanították már rá, hogy csak fölöslegesen vesztegeti az idejét.

Az a kis patkány úgysem fogja kinyitni, és a végén őt fogják leszidni a szülei, a „helytelen viselkedéséért", a magyarázatát és a panaszkodását pedig elengedik a fülük mellett, esetleg megkínálják valami béna poénnal. Paulie, a család kis kedvence pedig simán megússza pár korholó szóval. Vagy épp dicső vállveregetéssel.

– Na jól van! – Még egy utolsót rácsapott az ajtóra a tenyerével, csak úgy csattant. – Egyszer úgyis ki kell jönnöd, és akkor majd számolunk, pocok!

És minő csoda, lentről már érkezett is anya tirádája.

– Harry! Mit művelsz? Mit tombolsz már megint?

Én tombolok? Megint? Na jó... Jobb a békesség!

Túltette magát a dolgon, és lesietett a konyhába. Anyja, Jordan Paxton épp a hűtőt fosztotta ki: egy egész ananászt gyömöszölt a táskájába két adag joghurt és egy félliteres Evian ásványvíz mellé. A készülődésből ítélve nem biztos, hogy hazaér pizsamaosztásra.

Ismét csörgött a telefonja. Kinyomta. Papírlapokat és forgatókat kapkodott fel a konyhapultról, és az irattartójába tuszkolta mindegyiket. Sietős puszit nyomott a lánya arcára.

– Későn jövök, szívem. Ne várjatok meg ébren!... Gerda átjön estefelé, készít nektek vacsorát.

– Gerda? – Harriet fancsali képet vágott. – Ne már! Pizzát rendelni én is tudok!

– De ő sokkal finomabbat!

– És apa? Ő is későn jön?

– Nem, ma egyáltalán nem jön. Vegasba kellett utaznia. Ott marad pár napig. Még nem tudja, meddig.

– Marha jó!

Anyja beszállt a metálszürke Mercijébe, és tolatni kezdett az utca felé. Mielőtt kifarolt volna az úttestre, Harrietnek eszébe jutott még valami.

– Anya, anya... várj...

Jordan befékezett, lehúzta az ablakot, kidugta a fejét.

– Már késésben vagyok! Leszedik a fejem!

– Megcsinálhatnánk azt a munkát a csajokkal, amit a múlt héten ajánlottál?

Jordan fanyar mosolyt villantott.

– Mert ezen a héten már nem „ciki"?

– Jól jönne egy kis pluszzsebpénz – hebegte Harriet zavartan, emlékezve rá, milyen flegmán utasította el a lehetőséget pár nappal ezelőtt. De akkor még nem volt lehetséges Éjmámor! – Nikának születésnapja lesz... Ugye, megvan még a munka, megcsinálhatjuk?

Az anyja szórakozottan fürkészte; nem mondott sem igent, sem nemet. Harriet elkenődött. Értette ő.

– Odaadtátok másoknak!

– Igen. – Jordan Paxton komoly képpel biccentett. Nem látszott rajta sajnálkozás. – Nem várhattam arra, hogy meggondolod magad. – Aztán megrántotta a vállát. – Nem ígérek semmit, de utánanézek, mit tehetek...

A délután eleinte unalmasan telt, de miután Harriet belemerült a történelemtanulásba, pillanatok alatt elrepültek az órák. Még gyorsabban is, mint szerette volna.

A hollywoodi filmekben mindenfelé azt látni, hogy az amerikai középiskolások nem tanulnak. Bejárnak ugyan az órákra, ha kedvük van, jókat nevetgélnek a szünetekben, meg úgy nagy általánosságban csak ellötyögik az időt a barátaikkal, hogy aztán másnap elölről kezdjék az egészet.

Ez viszont közel sem igaz.

A gimisek többsége keményen tanul, házi feladatot ír, elolvassa a kötelező olvasmányokat, és készül a vizsgákra. Az utolsó évben még nagyobb a tét, hiszen szorgalmasan gyűjtögetni kell ahhoz a pontokat, hogy bekerülhessenek egy jobb egyetemre, a nekik leginkább tetsző területre.

Harriet Paxton még az elemiben eldöntötte, hogy mit akar, hol szeretne tovább tanulni, de aztán Lorna titokzatos eltűnése mindent megváltoztatott...

Miközben könyvvel a kezében a szobájában fel-alá járkálva, hangosan magolta a II. világháború utáni időszak gazdaságpolitikai jellemzőit, néha ki-kipillantott az ablakon. Nehezen tudott a tananyagra összpontosítani, sok minden foglalkoztatta a gondolatait.

Főként ez a különös új szomszéd, aki csuklyás anorákban és sötét napszemüvegben mutatkozott az udvaron...

Valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzett. Mintha ismerné ezt a fiút – valamelyik előző életéből. És mit tehetne a sors ellen, ha ellenállhatatlan erővel elkezdi összehozni őket? Lehet, hogy bele fog szeretni?

Micsoda hülyeség ez?!

Ő, Harriet Paxton, aki már évekkel ezelőtt megfogadta magának, hogy addig egyetlen sráccal sem kezd újra kapcsolatot, míg úgy nem érzi, hogy elég érett hozzá és megjött az esze.

Nem akarta, hogy megismétlődjön az... a katasztrófa!

Még most sem bírt úgy rágondolni, hogy össze ne szorult volna a torka. Mindössze két fiúval járt; az egyik belehalt, a másik börtönbe került.

Nem túl jó arány.

És most itt van – vagyis nincs itt – ez az új szomszéd srác...

aki talán még az előző kettőnél is rosszabb lehet...

Már alkonyodott, amikor megérkezett Gerda. Hormonzavaros, alacsony lány volt, talán ha huszonkét éves, de olyan kinézettel, hogyha negyvennek mondaná magát, senki nem vitatná. Legalább harminc kiló súlyfölösleget cipelt magán, mely főleg derék- és fenéktájon rakódott le, és ettől meg a kólásüvegként lefelé csapott válltól, keskeny mellrészétől és kiszélesedő csípőjétől olyan volt az alakja, akár egy vaskos, kurta elefánt praclikon tipegő, hatalmas körtéé. Serdülőkorában valami kimondhatatlan nevű, egzotikus betegséget szedett össze, és bár tizenöt éves korára teljesen tünetmentes lett, de a gyógyszeres kezeléstől kihullott a haja, és azóta sem nőtt vissza. Gömbölyű fejét homokszínű sörte borította – foltokban, legalábbis.

Ettől függetlenül csillogó szemű, jó kedélyű teremtés volt, akit még az sem zavart, hogy a tömlőszerű, lapos mellére tapadó, pocaktájon domborodó, krémszínű pólóján tenyérnyi foltokban terjengett az izzadság.

Harriet udvariatlanságnak tartotta volna, ha elhúzódik az üdvözlőölelés és nedves puszik elől, de azért arra gondosan ügyelt, hogy ne kerüljön az izzadt részekkel túl közeli kapcsolatba. Orrába így is behatolt az áporodott testszag, de csak egy picikét fintorgott. Nem volt vészes.

– Szia, te drága, de rég láttalak, milyen jól nézel ki, biztos nem engem vártál, hanem egy csinos fiút, de peched van, arany babám, csak én jöttem megint, bébiszittelni – hadarta el egy szuszra Gerda, és gyöngyözőn kacarászott saját elmésségén. Amit persze Harriet többnyire nem talált viccesnek. De Gerda kedves, jó lelkű csaj volt, nem akarta volna fölöslegesen megbántani.

Harmadik generációs német nemzetiségű volt, aki bár sosem járt az őshazában, de szívesen beszélt róla, és a lehetőségeihez mérten ápolta a hagyományokat. Bár a németet már csak törve beszélte. Nem ritkaság ez Torrance-ben, ahol jelentős számú német közösség él; a városka száznegyvenezres lakosságának csaknem kilenc százalékát ők teszik ki. Tulajdonképpen ők a legnagyobb létszámú népesség a hispánok, afrikai amerikaiak és ázsiaiak után.

– Attól tartok, kicsim, elhúzódik a munka, és csak hajnaltájt tudok hazamenni. Szólnál Gerdának, hogy maradjon éjszakára is?

– Hát persze. – Harriet sóhajtott. Eszébe jutott valami fontos. – Anya... a munka?

– Elintéztem. Pénteken nincs órátok délután, remélem.

– Nincs.

– Akkor te meg a barátnőid háromtól este nyolcig ne csináljatok magatoknak programot! – Valakinek hátrakiáltott, hogy várjon, sziszegve leszidta, aztán újra a telefonba beszélt.

– Most mennem kell, kicsim... Ezek itt őrültek! Szétszedik a stúdiót, ha nem figyelek!

Harriet hálásan szorongatta a kagylót.

– Mind a négyen kellünk, ugye, anya?

– Iiigen... Négyen vagytok? Te, Nika... meg az a tökmag német cserediák...

– És Mary-Jane.

– Ja, ja persze, újabban Mary-Jane is jó barát lett. – Kuncogott. Aztán döntött. – Jó, jól van, ő is jöhet. Belefér.

– Köszi! El sem hiszed, mennyire örülök!

– A hangodból nem úgy tűnik.

– Pedig tényleg örülök. És a lányok is, hidd el...

– De ne feledd! – keményedett meg Jordan hangja. – Nem játszani jöttök! Ez kemény munka. Semmi hülyéskedés, semmi vihogás! Komolyan kell venni, különben engem hozol kellemetlen helyzetbe és nem jár érte pénz...

Harriet bosszúsan sóhajtott. Miért kell eleve ilyet feltételezni?

– Hát persze. Tudom, anya.

Nem sokkal később Gerda kiment beszélgetni az utcára az egyik barátnőjéhez, egy középkorú latin nőhöz meg annak fiához. Harriet csak odaköszönt nekik, aztán az udvaron mászkált, félhangosan motyogva a leckét magolva, és néha- néha a sövényen túlra pillantgatva.

Aztán a latin fiú, Rick odajött hozzá. Magas, sötét bőrű srác volt, rövidre nyírt hajjal. Térden alul érő, bő szárú munkásnadrágot viselt, izmos, barna felsőtestét nem takarta ing, csak egy világos trikó lógott le hanyagul a vállára vetve.

– Harry...

– Ricardo! Hogy vagy? Rég láttalak – mosolygott az álmatag fiatalemberre. – Mikor jössz hozzánk kitakarítani a medencénket? Tele van levelekkel meg gusztustalan bogártetemekkel.

– Ma voltam nálatok. – Ricardo flegmán megrántotta a vállát. – Jöjjek holnap is?

– Ja, nem, dehogy... csak nem tudtam.

Rick legyintett. Aztán előadta, amiért idejött hozzá:

– Ismered Felicity Cruzt, ugye?

– Felicicit? – Grimaszolt, és két kezével képzeletbeli melleket rajzolt saját apróbb mellei fölé. – Ki nem? Őt mindenki ismeri.

– Hallottad, mi történt vele? Megsérült.

– Hujjé! – Harriet gúnyosan nevetett. – Végre egy vágyálmom, ami valóra vált! Megsérült szegénykém? Mi történt vele? Letört egy műkörme... vagy leszakadt a kedvenc szempillája? – Ricardo azonban túl komolyan nézett ahhoz, hogy ilyen semmiségről legyen szó. Harriet tudatába most kezdett beszivárogni, hogy ez nem vicc. – Komoly?

– Leugrott a suli tetejéről.

– Mi?... MI?! – Egyszerűen nem bírta felfogni a szavak értelmét. Csak hebegett. – Ki ugrott ki... miféle... és most akkor...

– Ugrott. – Ricardo vállat vont, és a telefonja felé biccentett.

– De Gomes azt mondja, szerinte nem magától ugrott, hanem leesett... vagy ledobták...