1
1
1
1
1
1
1
1
Dianne Duvall
Immortal Guardians sorozat 2.
NIGHT REIGNS
AZ ÉJSZAKA URALMA
2013.
Rajongói fordítás
A sorozat kötetei:
Dianne Duvall - Immortal Guardians - Book 1. - Darkness Dawns (2011) - A Sötétség Hajnala (rajongói fordítás - 2013)
Dianne Duvall - Immortal Guardians - Book 2. - Night Reigns (2011)
Dianne Duvall - Immortal Guardians - Book 3. - Phantom Shadows (2011)
A mű eredeti címe:
Dianne Duvall - Immortal Guardians Book 2. Night Reigns 2011.
A fordítás alapjául szolgáló művek:
Dianne Duvall - Immortal Guardians Book 2. Night Reigns 2011.
Fordították:
BTK
Bubu
Eszta
Frea
Linda
Loreley
Maya reggaelady24
Silver Sky spies
Tinajsz
Titti
Veronika
Lektorálta:
Anikó
Egy pillanatra elfelejtett lélegezni.
Marcus az ágyában feküdt, érezte kemény testét maga mögött. Egyik karjával átölelte, és közel a melléhez a másikba kapaszkodott. Lélegzete a tarkóját csiklandozta, lehelete meglebbentette a haját, ahogy ásított és közelebb húzódott.
- Marcus?
- Hm? - úgy hangzott, mintha már félig aludna.
- Mi folyik itt?
Amy még soha nem volt ennyire közel egy férfihez. Marcus mellkasának minden egyes négyzetcentimétere - betakarva valamilyen puha és vékony anyaggal - az ő hátához simult. A meztelen hátához. És ez… nagyon jó érzés volt.
Nem csoda, hogy tiltott volt számára ennyire közeli kapcsolatba kerülnie bárkivel.
Fordította: BTK
1. fejezet
Fordította: BTK
Nem a hűvös szellő volt az oka annak, hogy Amy
tarkóján felálltak a szőrszálak, hanem az vadállatias morgás, melyet hallott. Megborzongott, ujjai a DVD tokját szorították, miközben a lemez félig kint, félig bent volt a kölcsönző visszaadó nyílásában. Libabőrös lett a karja, és adrenalin hullámzott végig az erein.
Megfordult, hogy szembenézzen a zavaró, figyelmeztető hanggal, körülnézett maga mögött a parkolóban, de a saját fényes fekete Tesla Roadsterén kívül semmit sem látott. Narancsszínű és barna levelek kavarogtak, majd hullottak alá a foltozott, fekete aszfaltra, melyen helyenként még megcsillant a fény az éjszakai zápornak köszönhetően. Az összes élelmiszerbolt, mozi, bevásárlóközpont ezen a környéken már régen bezárt éjszakára.
Jobbra nézett. A keleti Franklin út kihalt volt… mint általában. A Chapel Hill észak-Karolinában egy egyetemi város volt. Körülbelül vasárnap este (vagy hétfő reggel) 3 óra 20 perc volt. A diákok és professzorok kényelmesen aludtak az ágyukban, próbálva erőt gyűjteni a következő munka- vagy iskolai héthez.
Amy lazított a DVD halálos szorításán, majd engedte lehullani a többi visszahozott film és játék közé. Tett egy lépést a kocsija felé. A morgás újra felhangzott, - úgy tűnt, mintha szándékosan gyötörni és borzongatni akarná őt - és szállt az északi szélben. Mély volt és veszéllyel teli, nem olyan, amit néhány öleb ad ki, mikor túl sokáig kint hagyják a szabadban. Nem kutyától származott a hang. Valami nagyobb volt, a hangja az oroszlánéra vagy a tigrisére hasonlított.
Egy másik morgás válaszolt rá, nem olyan lenyűgöző, mint az első, de mindenképpen zavaró volt. Aztán egy másik. És egy másik. Majd megint egy másik. Amy homlokráncolva nyúlt a kabátja alá, megragadta a 9mm-es Glockot, melyhez Seth ragaszkodott, hogy mindig hordja magával, és óvatosan közeledett a keleti Franklin úthoz.
Határozottan észak felől hallatszott. Nem az elsötétített üzletek irányából az utca másik oldalán, hanem jobb oldalon a bicikliút felől, mely balra kanyarodott a fák mögé. Egy oroszlán vicsoroghat ilyen erőszakosan és dühösen, ha körbeveszi egy falkányi farkas.
Ahogy elért a parkoló széléig, csattanás, csengés hangja vegyült a csetepatéba.
Amy átrohant az utcán, száguldott lefelé a biciklis ösvényen. Jobb oldalon templomtorony-szerűen magasodtak fölé a fák. Baloldalt egy kis rét terült el egy rádiótoronnyal, amit hamarosan felváltott az erdő. Mikor Amy odaért, gyors sétára váltott, és belépett a sűrű árnyékok közé. A szíve dübörgött. Bosszantotta egy láthatatlan patak csobogása.
Tíz, tizenöt méterrel odébb elhagyta az ösvényt, elindult a fák között, átgázolva az aljnövényzeten. Szerencsére korábban esett az eső, így az őszi levelek a nedves lombkorona alatt, tompították léptei hangját.
Szemben vele apró fények villantak. Borostyán sárga. Zöld. Kék. Ezüst. Néha egyesével, néha párban. Mozogtak és változtak. Különböző ideig voltak láthatóak.
Amy nagyon nyelt, és kételkedett az épelméjűségében, mikor megérkezett oda, ahol a fák megritkultak. Megtorpant, eltakarta egy ott lévő sűrűbb lombozat.
Szemben vele feküdt egy körülbelül két beállásos garázsnyi méretű folt - ami túl kicsi volt ahhoz, hogy tisztásnak lehessen nevezni - melyen nem voltak fák. A közepén egy fantasztikus jelenet bontakozott éppen ki, mely ellenszegült a józan észnek.
A villódzó fények, melyeket előzőleg látott, beúsztak majd eltűntek a látóteréből, ahogyan azok az arcok is, melyekhez tartoztak, és amik olyan gyorsan mozogtak, hogy elmosódottak voltak. Férfiak, akik nyilvánvalóan többek voltak, mint halandó emberek, egy szürreálisnak tűnő csatát vívtak, amiről az első gondolat, ami az eszébe jutott, az volt, hogy az egész olyan, mintha egy oroszlán szállna szembe egy falkányi farkassal.
Az oroszlán - egy fenyegető, sötét alak a vihar közepén - világító borostyán szemekkel, hosszú sötét hajjal, mely indaszerű füstfelhőként lobogott a feje körül, amikor megfordult, küzdött és megsebesítette a támadóját olyan sebességgel, ami a tasmán ördögre emlékeztette a Warner Brothers filmjéből, amit Darnelllel együtt nézett meg.
Egy Halhatatlan Őrző.
Egyetlen más teremtmény sem tud ilyen sebességgel mozogni.
A falkányi farkasnak - akik névrokonukhoz hasonlóan morogtak és acsarkodtak - szintén világított a szeme, az övék szintén borostyán, zöld, kék és ezüst színben izzott. És bár mindannyian - a Halhatatlanhoz hasonlóan - az éjszaka árnyalatit öltötték magukra, a hajuk különböző színű volt. Szőke. Barna. Aranyszínű. Hosszú. Rövid. Borotvált. Tüskékbe rendezett. Súlyos lófarokba kötve. Ők is gyorsabban mozogtak, mint arra az emberek bármikor is képesek lennének, előreugrottak, egy elmosódott mozdulattal a Halhatatlanra támadtak, majd visszavonultak. Megálltak, hogy felmérjék, milyen sebesülést okoztak, és hagyták, hogy a társaik leadjanak egy lövést, vagy a pengéjük vért fakasszon.
Vámpírok.
És bár nem tudtak lépést tartani az ellenség sebességével és erejével, túlerőben voltak… amennyire meg tudta számolni, nyolcan egy ellen. Amy csak akkor volt képes egyedi jellemvonásaikat felfedezni, mikor két támadás között megálltak.
Csak a Halhatatlant nem tudta jobban megnézni magának, mert ő folyamatosan mozgásban volt, a kardjai vagy sai-jai vagy valami másmilyen pengék pörögtek a kezében, hogy minden oldalról védje magát a támadásoktól.
Amy izzadó tenyérrel a bal zsebébe nyúlt, és előhúzott egy hengeres formájú alumínium hangtompítót, mely hosszabb volt, mint maga a Glock. Tekintetét a harcolókra szegezte, miközben felcsavarta a csőre. A hangtompító csökkenti a golyó kilövésekor keletkező robbanás hangját, így az nem ébreszti fel a lakókat, akik a fákon túl a lakásaikban és házaikban szenderegnek.
Jobb kezébe fogta a Glockot, a ballal megtámasztotta és
várt.
A szőke vámpír elmosódott mozgása megszűnt - vízkék szeme világított, késeiről vér csöpögött - és megállt a csoport szélén.
Amy kétszer lőtt.
Vér spriccelt a vámpír nyaki és combján lévő ütőeréből. Fegyverét elejtette, majd érthetetlen, gurgulázó hang kíséretében a nyakára szorította a kezét, megpróbálván megakadályozni, hogy elfolyjon az életet adó vére.
Egy bozontos barna hajú vámpír jelent meg mellette.
Amy három újabb lövést adott le, felszakítva az újonnan megjelent vámpír karjában, combjában és nyakán lévő artériákat.
A maradék hat vámpír elcsendesedett, sérült társaikra bámultak, akik térdre estek, és gyorsabban véreztek el, mint amilyen gyorsan a vírus - mely megfertőzte őket - meg tudta volna gyógyítani őket.
A Halhatatlan Őrző tévedhetetlenül Amyre szegezte a pillantását.
Amy szíve egy pillanatra megállt, majd minden zuhanni kezdett körülötte, kiesett a fókuszpontból és a sötét űrbe zuhant. Csak a Halhatatlan nem.
A haja a vállán nyugodott, vad kuszaságban a háta közepéig hullott alá, elrejtve az arca nagy részét. A kuszaságon keresztül, hollófekete szemöldöke alatt látszott élénksárga szeme. Sötét borostával fedett erős állkapcsát skarlátvörös foltok és pöttyök borították. A telt ajkak szétnyíltak, zihálva nagyokat lélegzett, emellett morgott, mint egy oroszlán, miközben megjelentek fehér, csillogó agyarai.
Talán ez volt az eddig legfurcsább pillanat Marcus élete során.
Bár lehet, hogy a furcsa, nem is a megfelelő kifejezés ebben az esetben. A vámpírok falkaként mozogtak, nem kettesével vagy hármasával, ami különös volt, ahogy az is, hogy elég értelmesek voltak ahhoz, hogy megszervezzenek egy támadást. Legalábbis másfél évvel ezelőtt így volt.
De ez…
Ez meglepő volt.
És Marcus Grayden nem egykönnyen lepődött meg.
Lihegett, számtalan sebből és vágásból vérzett, és nem volt ideje meggyógyítani őket, mielőtt újakat szerzett volna. A váratlan szünet okozójára bámult.
Egy másik feketébe öltözött vámpírvadászra számított. Ehelyett elbűvölt tekintete egy édes, tagadhatatlanul nőies, csillogó vörös fürtökkel szegélyezett arcon állapodott meg. Nagy zöld szeme, mely smaragdként ragyogott, találkozott a tekintetével, ahogy kikukucskált a lombozat mögül.
Csinos volt. És kicsi. És úgy tűnt, mintha ártatlanság sugározna belőle. Ha nem tartotta volna maga előtt a fegyverét, azon töprengett volna, hogy nem csak képzelete játszik-e vele.
Kicsoda ő? És mit csinál itt?
Civil ruhát viselt - kényelmes farmert, laza pulóvert, sötét kabátot - akkor pedig miért nem sikoltozik? Miért lőtte le a vámpírokat? És mért segített neki egyáltalán ahelyett, hogy megpróbált volna elmenekülni vagy felgyújtani az egész bagázst?
Marcusnak nem volt több ideje ezen töprengeni. Máris érezte, hogy a megmaradt hat vámpír az apró orgyilkost keresi, és felemelte a karját.
Amy látta, ahogy a Halhatatlan rásuhint a hozzá legközelebb álló vámpírra csillogó rövid kardjával, miközben mind a hat vámpír a fákat bámulta, hogy megtalálják őt. Ugyanabban a pillanatban, mikor vámpír feje a földre esett, Amy rájött, hogy kiszúrták.
Úrrá lett rajta a rémület, mellkasában a szíve őrült ritmust járt. Az öt megmaradt vámpírból három folytatta a harcot a Halhatatlan ellen. A másik kettő dühösen fordult felé.
Amy meghúzta a ravaszt újra és újra és újra, vakon tüzelve elmosódott testükre, ahogy felé száguldottak. Vagyis csak próbáltak felé száguldani. A becsapódáskor virágszerűen szétnyíló lövedék óriási belső roncsolást tud véghezvinni. És egy félautomatával rengeteget lehet lőni nagyon rövid idő alatt.
Amy kiürítette a tárat, a vámpírokba lőtte az utolsó tíz töltényt. Ahogy a két vámpír megbotlott és elbizonytalanodott, a zsebébe nyúlt, és elővett egy új tárat.
Az egyik vámpír - a borotvált fejű - gyorsabban reagált a többieknél, egy vad morgással felé vetette magát, miközben a tárat csúsztatta helyére.
Egy elmosódott alak tűnt fel hirtelen közöttük: a Halhatatlan, aki olyan gyorsan mozgott, hogy az általa keltett szél elsodorta az arcából a haját. A kopasz vámpír már majdnem mellette volt, de most visszapattant, mintha falnak ütközött volna. Úgy tűnt, hogy a testén maguktól nyílnak sebek, ahogy a Halhatatlan rövid kardja megvillant.
Amy remegve a helyére illesztette a tárat, élesítette majd felemelte a fegyvert.
Ketten a Halhatatlannal harcoló vámpírok közül elestek. Ahogy a Halhatatlan megállt, az a kettő is, aki őt vette üldözőbe, petyhüdten rogyott a földre. Az egyetlen életben maradt vámpír vetett egy gyors pillantást társai gyorsan bomló testére, és elmenekült.
A Halhatatlan Őrző szembefordult vele.
Amy nagyot nyelt, és felnézett rá. Végigmérte. Legalább egy méter nyolcvanhat centi magas volt, az ő százötven centis magasságához képest, valósággal fölé tornyosult. A félelme nem hagyott alább, bár tudta, hogy az értelmetlen. A Halhatatlanok voltak a jófiúk. Ők voltak azok, akik megmentették a szörnyetegek karmai közül, akik saját igényeik és céljaik miatt a pokolba zárták.
A Halhatatlanok befogadták, segítettek visszanyerni a józan eszét, megvédték, és otthon biztosítottak számára.
De a szörnyetegek az elméjében jóvátehetetlen kárt okoztak.
Amy kényszerítette magát, hogy lejjebb engedje a fegyvert, de nem tudott lazítani a szorításán vagy a remegésén.
A Halhatatlan csendesen tanulmányozta. Ruhája számtalan helyen elszakadt, nedves volt a vértől, ami részben a sajátja, részben a vámpíroké volt. És bár a rövid kardjai a kényelmes csatoknak köszönhetően még mindig lazán a kezében voltak, egyik karja furcsa szögben lógott.
- Megsérültél? - kérdezte. A hangja lágy volt, mély, brit akcentussal.
Mivel a saját hangját nem találta, megrázta a fejét.
- Tudod ki vagyok, és azt is, hogy ők kicsodák - jegyezte meg, fejével a halott vámpírok felé biccentve.
- Igen. - Megköszörülte a torkát. - Te… jól vagy?
Bólintott, majd abba az irányba nézett, amerre a vámpír elmenekült. - Még van egy, akiről gondoskodnom kell.
- Szeretnéd, hogy hívjak erősítést?
Gonosz mosoly tűnt fel a Halhatatlan ajkán, miközben elkezdett hátrálni az áldozata irányába. - És rontsák el a szórakozásomat? Kösz, nem.
Volt valami sötét várakozás, a jóképű arcán megjelenő mosolyában, amitől Amy úgy érezte, pillangók repdesnek a hasában.
- Helyes a feltételezésem, miszerint te egy Szekundáns vagy?
Amy már nyitotta a száját, hogy elmondja, nem az.
A Szekundánsok emberek voltak, akik a Halhatatlanoknak dolgoztak, és óvták őket azokban az órákban, mikor a napsütés gúzsba kötötte őket. Mindegyiküket alapos vizsgálatnak vetették alá, hogy biztosak legyenek a hűségükben, valamint átfogó harcművészeti és fegyveres kiképzésben részesítették őket. Olyanok voltak, mint egy titkos szervezet ügynökei, akik nem haboztak feláldozni az életüket azért, ha egy Halhatatlant meg kellett védeniük… és ez volt az oka annak, hogy a Szekundánsok majdnem mindig férfiak voltak. Nyilvánvalóan a legtöbb Halhatatlan elég régi vágású volt ahhoz, hogy el tudja fogadni annak a gondolatát, hogy egy nő az életét áldozza érte.
Hirtelen megszólalt Amy mobilja. Megrezzent, és összeszorította a száját.
Majd megkereste a telefont.
Érezte, hogy a Halhatatlan a háta mögött alig várja, hogy folytathassa a hajszát.
Mikor megpillantotta a hívó fél azonosítóját, Amy elfojtott egy nyögést. - Menj csak! - sürgette a férfit. Intett az aszalódásnak indult vámpírok teste felé, melyeket a vírus, mely megfertőzte őket, elkezdte felfalni, így próbálva meg életben tartani magát. - Ezt majd én elintézem.
A Halhatatlan hezitált.
Amy a füléhez emelte a telefont, és tekintetbe véve, hogy mi történt az elmúlt pár percben, a lehető leghiggadtabban próbált meg beleszólni. - Szia Seth!
- Helló drágám! - A Halhatatlan szemöldöke megemelkedett. Kétségtelen, hogy természetfelettien erős hallása lehetővé tette, hogy meghallja a Halhatatlan Őrzők vezetőjének basszbariton üdvözlését… valamint a ragaszkodást, ami átszőtte azt.
- Elkéstél. Hol vagy? - folytatta Seth.
- Én, ööö… - Amy körülnézett a véres tisztáson, majd eszébe jutott, milyen kitartóan őrködik Seth a biztonsága felett. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha nem zaklatja fel. - Én… csak éppen megálltam, hogy visszavigyem a tegnap este Darnellel kölcsönzött filmet.
Vigyor terült szét a Halhatatlan arcán, olyan vonzó átalakulást okozva rajta, hogy Amy csak arra volt képes, hogy szótlanul bámulja.
Úgy tűnt, megnyugtatta a tény, hogy ismeri Sethet és Darnellt (ő volt a második legerősebb Halhatatlan), és izgatott lett amiatt, ahogy Amy kitérő választ adott Seth kérdésére. Kacsintott, sértetlen kezében lévő kardját pimaszul tisztelgésre emelte, majd egyszerűen eltűnt, mint a kámfor, ahogy a szökött vámpír után eredt.
A feszültség, amit eddig nem is vett észre, vele együtt eltűnt Amy testéből, maga után hagyva egy kábult, szédítő érést.
- Minden rendben Amy?
- Igen - mondta, és komolyan is gondolta.
Nemcsak, hogy sikerült szembenéznie az ismeretlennel - egy ismeretlen férfival - anélkül, hogy eluralkodott volna rajta a pánik, ahogy az általában lenni szokott, vagy a félelemtől szánalmasan és remegve összeesett volna, hanem valóban segített legyőzni egy ismeretlen férfinak a csoportnyi vámpírt, akik megtámadták.
Örömmel tarkított határtalan megkönnyebbülés öntötte el. Sethnek igaza volt. Tényleg jobban van. A szörnyetegek nem tudták megtörni.
- Jól vagyok - ismételte olyan boldogan, hogy még táncra is tudott volna perdülni. - Sajnálom, hogy elkéstem. Ott leszek, amilyen hamar csak lehet.
- Rendben. Légy óvatos!
- Úgy lesz - válaszolta, és egy vigyorral eltette a telefont a zsebébe. Lecsavarta a hangtompítót, zsebre tette, a Glockot pedig visszarakta a pisztolytáskájába.
Ahogy elhagyta a fákat, és megközelítette a bomló testeket, a vigyora fintorrá változott. Bűz. Soha nem látta még, mi történik a vámpírokkal, miután megölik őket. A szag egy forró nyári napon túltömött városi kukára emlékeztette. A vámpírok, akiket meglőtt, már teljesen felbomlottak, csupán véres ruhákat és fegyvereket hagytak maguk után. A többiek is gyors oszlásnak indultak. Összeráncosodtak, mint a múmiák, majd magukba roskadtak, mint a léggömb, melyből kiszívják a levegőt.
Megborzongott.
Ez történik a Halhatatlanokkal is, ha elpusztítják őket?
A vámpírok és Halhatatlanok is ugyanazzal a vírussal fertőzöttek, mely először megtámadja, majd átveszi az immunrendszerük irányítását. Nagyobb erőt, gyorsaságot, hosszú élettartamot biztosít a számukra, begyógyítja a sebeiket, és megóvja őket az öregedéstől. Csupa jó dolog. De a vírussal való fertőzöttség következtében érzékenyek a napfényre és egyfajta súlyos vérszegénységben szenvednek.
De egy lényeges különbség van a vámpírok és a Halhatatlanok között: a Halhatatlanok már a vírussal való fertőzöttség előtt is többek voltak, mint átlagos emberek.
Sokkal fejlettebb és összetettebb DNS-sel születnek, mint a hétköznapi emberek. Tehetségesnek nevezik magukat… legalábbis az átalakulás előtt. Nem tudják, hogy miért különböznek genetikailag az emberektől. Annyit tudnak csak, hogy az eltérő DNS-ük miatt, birtokában vannak valami olyasfajta csodálatos ajándéknak és tehetségnek, ami másokból hiányzik, és amely lehetővé teszi a testük számára, hogy a vírus, ami megfertőzte őket, mutálódjon, kiszűrve így sok káros mellékhatást.
Például a Halhatatlanok nem szenvednek az őrülettől, mely a vámpírokat hamar utoléri az agyukat ért vírustámadást követően. Ugyancsak nem szenvednek a kóma-szerű alvástól, mint a vámpírok napfelkelte után.
Orrát ráncolva Amy felkapott egy véres inget, hüvelyk és mutatóujja közé csippentve azt. A Halhatatlanokat nem ölte meg az extrém nagy vérveszteség sem. Ehelyett egy mély, hibernálásszerű állapotba zuhantak egészen addig, míg valamilyen forrásból vérhez nem jutottak.
- Hát, nincs mit tenni - motyogta. Mivel nem volt kesztyűje, kénytelen volt összemocskolni a kezét. A ruhákat a közelben lévő bevásárlóközpont kukáiba akarta elrejteni. A vöröslő, ragacsos fegyvereket pedig a Roadstere csomagtartójába. Bár a vérrel borított területtel semmit nem tudott kezdeni. Remélhetőleg hamarosan jön egy őszi zápor, és az majd elmossa a nyomokat.
Letérdelt, és elkezdte halomba rakni a ruhákat.
Hála az égnek, akadt pár nedves kéztörlő a kocsiban.
Marcus betámolygott kétszintes háza ajtaján, bezárta azt, majd nekidőlt a hűvös fának.
Nyolc. Nyolc vámpír dolgozott együtt és támadt rá, meglepően jól szervezetten. Ez nem a szokásos ügyetlen, esztelenül vagdalkozós baromság volt. Úgy tűnt, hogy ezek a vámpírok valamiféle kiképzést kaptak.
Felhorkant. Nem mintha a vacak tudásuk valaha is felvehette volna az övével a versenyt. Ő egy kardforgató mesterrel edzett.
Fáradtan hátradöntötte a fejét az ajtónak.
Miután otthagyta a vörös hajú tündért, a vámpír, akit üldözőbe vett, elvezette másik két társához. A két új srác pimaszul rátámadt. A harmadik ismét futásnak eredt, miközben a társai elestek.
Marcus üldözőbe vette… újra… de a sérülési nagyon szúrtak, ezért úgy döntött, futni hagyja. Megkapja a magáét holnap a rohadék. Vagy a következő éjjel.
Folyamatos csepegés hangja hívta fel magára a figyelmét. Körülnézett, keresve a hang forrását, mikor észrevett néhány vörös tócsát a lába körül.
Egy nyögéssel elindult a konyhába, lehámozta magáról hosszú kabátját, és hagyta, hogy egy kupacban a bambusz padlóra hulljon. A sötét pólót és farmert, amit viselt, számtalan helyet lyukak és szakadások borították. Ő is, mint a legtöbb Halhatatlan sötét ruhákat viselt vadászat közben, így az álmatlanságban vagy túlzott kíváncsisában szenvedő szomszédok nem láthatták hazatérésekor a ruháján az árulkodó vérfoltokat.
És abból ma éjjel elég sok volt.
Egész testét vér borította a vágások miatt, melyeknek már gyógyulniuk kellett volna, de túl sok vért veszített, ezért a folyamat nem indult el. Az egyik vámpír kificamította Marcus vállát. És a bal lábában migrén-szerűen lüktető fájdalom egyre bizonyosabbá tette számára, hogy eltörött a szárkapocscsontja.
Úgy tűnt, fél órára van szüksége ahhoz, hogy körbesántikálja a tágas konyha közepén elterülő konyhaszigetet.
Kinyitva a hűtőajtót, felnyögve kihúzta a speciálisan átalakított húsos rekeszt, majd eleresztett egy cifra káromkodást.
Üres volt.
Visszatolta, becsapta a hűtőszekrény ajtaját, majd átgondolta a lehetőségeit. Vagy újra kimegy és táplálkozik a régi bevált módon, vagy felszívja magát és elismeri, hogy segítségre van szüksége.
Marcus kibotorkált a konyhából, át az előszobán, be a nappaliba. Sürgősen ki kell mennie újra. Csak előbb kifújja magát.
Óvatosan leereszkedett a kényelmes, krémszínű ülőgarnitúrára, lehunyta a szemét, és egy hosszú sóhajtással kifújta a levegőt.
Bimm-bamm.
Felpattant a szeme. Ki a franc csengetett - egy pillantást vetetett a kandalló feletti órára - hajnali 4:31-kor? És hogy történhetett meg, hogy nem halotta meg azt, hogy valaki közeledik? Ennyire legyengült?
Bimm-bamm.
Nos, nem számított senkire, így akárki is volt az, csak rosszban sántikálhat.
Bimm-bamm.
És ha végre abbahagyja, hogy azon a rohadt csengőn támaszkodjon és betör a lakásába, durva fogadtatásban lesz része.
Marcus magához tért egy kicsit. Talán ezután nem kéne kimennie. Egy betörőből is tud táplálkozni.
Bimm-bamm.
Ha a betörő az, megkapja a véres rablását.
Bimm-bamm, bimm-bamm, bimm-bamm.
Marcus morogva fellökte magát a kanapéról, majd méltóságteljesen a bejárati ajtó felé indult.
Oké, nem túl peckesen. Ez több volt, mint kín, de mégis félig tántorgott, félig ugrált, amit kétségtelenül meg fog bánni; de a fájdalom és a csengő kihozta a sodrából.
Készen arra, hogy elküldje a pokolba a kínzóját, bárki is legyen az, felrántotta az ajtót, majd megtorpant. - Ó - morogta, - te vagy az.
Érzékelve Marcus goromba köszöntését, a látogató szemöldöke felszaladt. - Csak nem nyűgösek vagyunk ma?
Marcus morgott valami becsmérlőt a bajsza alatt ahogy elfordult, és elindult vissza a kanapé felé.
Mögötte Seth belépett, és becsukta az ajtót. - Volnál szíves elmondani, mi történt ma éjjel?
- Egy perc - szorította össze a fogát a fájdalom miatt Marcus. Ó, igen. A lába határozottan el volt törve.
- Ahogy szeretnéd - felelte Seth olyan akcentussal, amit Marcus soha nem tudott megfejteni. Orosz? Közel-keleti? DélAfrikai? Egyik sem tűnt megfelelőnek.
Felpillantott, ahogy Seth hátratett kézzel sétált. Bár Marcus magas volt, Seth még egy fejjel magasabb volt nála. Fenékig érő, hullámos, hollófekete haja copfba volt kötve. Az orra egyenes volt, az álla erős, a szeme pedig olyan sötét barna, hogy feketének tűnt.
Marcushoz hasonlóan ő is sötét ruhákba öltözött, fekete nadrágot, fekete garbót, és hosszú fekete kabátot viselt. Minden kifogástalan és hibátlan volt.
Marcus mogorván bámult utána. Bár ő legalább segítséget tud nyújtani.
- Ez a célom - hangzott fel Seth mély hangja.
Remek. - Ne olvass a gondolataimban!
- Rendben, amint elzárod őket.
Marcus nem szólt semmit, csak folytatta lassú útját a nappali felé.
Seth volt a Halhatatlan Őrzők vezetője. A mentoruk. A bírájuk, ha bármelyikük átlépte a felállított határokat. Egyenként kutatta fel a Halhatatlanokat röviddel az átváltoztatásuk után, mely a legtöbbjüknél akaratuk ellenére történt, és megmutatott nekik egy új életformát. Elmagyarázta, mi az a vámpírizmus: a következménye egy parazita - vagy, ahogy ő fogalmazott - szimbiotikus vírusfertőzésnek, mely csodálatos módon megváltoztatta a testüket, és amelynek következtében rendszeresen szükségük van arra, hogy vért igyanak. Rámutatott, hogyan tartsák kordában ezt az igényüket úgy, hogy erősebbé váljanak tőle.
Tanította őket. Edzette. Vezette.
Ő volt az első, a legöregebb (bár egy nappal sem néz ki többnek harmincnál) és a legerősebb közülük. Annyira erős volt, hogy ellentétben a többiekkel, ő tudott napsütésben is sétálni anélkül, hogy az bármilyen kellemetlenséget okozott volna neki.
Marcus egy fájdalmas hang kíséretében lerogyott a kanapéra, grimaszolt, mikor rájött, mennyire pocsékul érzi magát. - Feltételezem, nincs nálad vér.
Seth szelíden mosolygott, miközben nekidőlt a kandalló párkányának. - Nincs, legalább is olyan, amitől hajlandó vagyok megválni.
Természetesen. Marcusnak sürgősen tennie kellett valamit. Még mindig több sebből vérzett, amelyek tovább gyengítették. Ha nincs kéznél egy betörő, kénytelen lesz kimenni, és táplálékot keresni.
- Miért nem mondod el inkább, hogy miért jöttél?
Mikor Seth mosolya számítóvá vált, Marcust elfogta a nyugtalanság. - Van valaki, akinek szeretnélek bemutatni.
Amy a száját harapdálta, miközben Seth felbukkanására várt. Lepillantott a csuklójára, és halkan átkozódni kezdett, mikor rájött, hogy semmi fémes csillogást nem lát sötétkék pulóvere alatt. Már megint elfelejtette az óráját.
Mennyi idő telhetett el azóta, hogy Seth belépett a takaros kétszintes házba? Tíz perc? Húsz? Ötven?
Elindult a tornácról lefelé, a hosszú járda irányába, majd vissza. A ház néhány mérföldre feküdt Greensboro külvárosától, ahol elég kevés ház épült, és azok is elég messze voltak egymástól ahhoz, hogy a szomszédok ne lássák és hallják egymást.
A ház, ami előtt Amy dekkolt vöröses téglából épült, hozzáépítve egy két beállásos garázs állt. Sárgaréz veretek díszítették a fényes fekete ajtót. És az udvar… hát arra ráfért volna némi törődés. Mindent levelek és tűlevelek borítottak. A kevéske fűre, ami látható volt, ráfért volna egy fűnyírás, gyomlálás, szegélynyírás. Balra kúszó díszfű próbálta meg teljesen eltakarni a járdát. Amy szórakozottan belerúgott, miközben negyvenedszer vagy ötvenedszer haladt el előtte.
A lány lehelete meglátszott a hűvös levegőben. Borzongva gondolt arra, bárcsak magával hozta volna a kabátját, amitől azért vált meg, nehogy Seth meglássa rajta a vérfoltokat.
Végül meghallotta a fejében Seth barátságos hangját. Csatlakoznál hozzánk Amy?
Hirtelen beletörölte nedves tenyerét a farmernadrágjába, lesimította a pulóverét, ellenőrizte göndör, vörös haját, hogy nem szabadult-e ki a takaros, vállig érő lófarokból, felkapta a kis hűtőtáskát, amit Seth hagyott ott, és határozott léptekkel elindult az ajtó felé.
Kopogásra emelte a kezét, aztán megdermedt, mikor meghallotta az ajtócsengő jellegzetes bimm-bamm hangját. Pislogva lenézett a kis világító gombra, amit nem nyomott meg. A csengő szólt nem?
Bimm-bamm.
Leengedte a kezét. Most vette csak észre, hogy a gomb magától kifelé és befelé mozog. Biztos Seth műve.
Bimm-bamm.
Ha azt akarta, hogy csengessen, miért nem mondta meg egyszerűen?
Bimm-bamm. Bimm-bamm.
És miért nem válaszol senki? Kezdte idegesíteni az állandó csengetés. Még másfél évvel azután is, hogy Seth a védelmébe vette, érzett némi pánikot, ha valami újdonsággal került szembe. És ahogy kiderült számára, korábban ott a Halhatatlannal, nem is ment már olyan rosszul.
Az ajtó kinyílt.
Amy bekukucskált… majd a szája sarka mosolyra görbült, azt ajtóban sötétlő magas alak láttán. Második alkalommal jutott eszébe ezen az éjszakán, hogy a Halhatatlan hihetetlenül jóképű lenne, ha az arcára nem ült volna ki a fájdalom, valamint ha a teste nem lenne sebesült és véres.
Ébenfekete haja kusza hullámokban omlott alá a háta közepéig. Az arcát, a karját és a testét is számtalan mély seb borította, mintha igazi farkasokkal harcolt volna ördögien gonosz, falkányi vámpír helyett. A jobb karja is sérült volt. Abból ítélve, hogyan lógott, valószínűleg kificamodott. (Miután régebben az ő mindkét karja is volt már kificamodva, tudta, hogy ez milyen fájdalmas.) A bal lábára pedig óvatosan engedte rá a súlyát. Lehet, hogy eltört?
Csábítóan széles vállak, izmos karok és lábak, keskeny derék és csípő vált láthatóvá most, hogy már nem viselte a kabátját.
Amy nem tudott megszólalni, és ezt most nem tudta a félelem vagy az aggodalom rovására írni. Annak fényében különösen nem, hogy úgy tűnt, mintha a férfi szemei örömtelien ragyognának fel, ahogy meglátta őt a küszöbön belépni.
Amy oldalra dőlve elnézett Marcus mellett, és látta, hogy Seth a másik szobában támaszkodik a kandallónál. - Őt küldted ide ajtót nyitni? - követelte. Seth nem szokta nézni mások szenvedését anélkül, hogy felajánlotta volna a segítségét.
- Igen.
Amy elkapott a férfi arcán egy gyors, elégedett kifejezést, aztán ismét Sethre pillantott.
- Miért?
- Jó okom volt rá.
- Se-e-eth! Nem hiszem el! - Homlokráncolva belépett, majd letette a hűtőtáskát. - Hadd segítsek.
A Halhatatlan Őrző becsukta az ajtót, de nem mozdult onnan. Amy gyanította, hogy a kilincs az egyetlen dolog, ami segít neki állva maradni.
A bal oldalára állt, jobb karjával átölelte a derekát, a férfi bal karját pedig átvetette a vállán. Amikkor felpillantott, látta, hogy a férfi őt tanulmányozza átható barna szemeivel.
Borzongás futott rajta végig.
Még ilyen viharvert, véres állapotban is pokolian szexi volt. Tökéletes volt a magassága - egy jó harminc centivel magasodott fölé - így a feje a hónalja helyett a vállához nyomódott. (Néha, mikor Sethtel és Daviddel lógott - akik mindketten két méter felettiek voltak - megfájdult a nyaka.) - Ki vagy te? - kérdezte a Halhatatlan.
- Amy.
- Amy, ő itt Marcus - mondta Seth ugyanabban a pillanatban. - Marcus, ő Amiriska.
- Örülök, hogy megismertelek, Marcus - mondta Amy egy nyomatékos pillantás kíséretében, próbálván jelezni ezzel azt, hogy titokban szeretné tartani a korábbi találkozásukat. - Szeretnél leülni?
Amy úgy vélte, hogy egy kis vidámságot látott átfutni a férfi tekintetén, majdnem elfedve a sérülés okozta fájdalmat.
- Persze, hogy szeretnék.
- Én is erre vágynék, ha olyan állapotban lennék, mint te. Próbálkozzunk meg a kanapéval.
Lassan közelítettek. Szegény srác, biztos nagyon szenvedett.
Amy nem is értette, hogy Seth mért nem segít neki.
- Jól gondolom, hogy Halhatatlan Őrző vagy? - kérdezte úgy, mintha most látná először.
A férfi bólintott. - Akkor mért nem gyógyulnak úgy a sérüléseid, ahogy kellene?
Marcus felnyögött, ahogy enyhülést talált a kanapé párnái között, melyeket skarlátvörös foltok borítottak. - Mert nem ettem.
Ahogy a pillantása a nyakára siklott, Amy hátrahőkölt.
- Amy nem szerepel a menüben - zengte Seth a háta mögött. - Soha. Világos voltam?
- Tökéletesen.
Amy a férfi válla felett Sethre nézett. - Miért nem adtál már neki egy kis vért?
- Semennyi sincs neki.
- Magunkkal cipeltünk egy hűtőtáskát. Miért nem ajánlasz neki fel abból párat? - Kisétált a szobából (ez egy nagyon szép szoba volt, tágas és ízlésesen berendezett), megragadta a hűtőtáskát, majd feltette az asztalra. Gyorsan felemelte a fedelét, és máris Marcus felé nyújtott egy tasak vért.
- Köszönöm.
Ahogy rápillantott, a férfi szemfoga megnyúlt, majd beleharapott a tasakba. A feszültség enyhült, ahogy a fogai segítségével közvetlenül az ereibe szívta fel a vért.
Amy kezét a csípőjére téve Seth felé fordult. - Szóval?
- Jó okom volt rá.
- Milyen okod?
- Tényleg. - Marcusnál a tasak már üres volt. - Milyen okod?
Amy adott neki egy másikat.
- Köszönöm.
A lány mosolygott.
- Szüksége van egy Szekundánsra - mondta Seth.
Amy meglepődve fordult Marcus felé. - Nincs Szekundánsod?
Minden Halhatatlannak volt Szekundánsa. Seth ragaszkodott hozzá.
Nos, kivéve talán Roland Warbrookot, az egyik legingerlékenyebb természetű Halhatatlant.
Marcus Sethre meredt. - Nincs szükségem Szekundánsra.
- De igen - válaszolta Seth kérlelhetetlenül.
- Var már Szekundánsom.
- Slim nem az.
Amy a homlokát ráncolta. Jó néhány Szekundánst megismert már (főként telefon vagy az internet segítségével) azóta, hogy Seth a szárnyai alá vette, de a Slim becenév nem rémlett neki. - Ki az a Slim?
Seth nyomatékosan az ablak felé nézett, a szoba szemben lévő fala irányába. Amy követte a pillantását, és a földön lévő fonott kosárra nézett. Egy apró fekete macska - kinek a súlya valószínűleg teli hassal sem éri el a három kilót - bámult rá vissza, egyik fekete mancsával magasan a levegőben.
- Um… ez a macska kopasz? - Úgy tűnt, hogy hatalmas kopasz foltok terpeszkednek a szemei felett… az egész feje tetején… a lapockái között… az egyik térdén…
- Nem - tagadta Marcus védekezően, - ő nem kopasz, ő… sebhelyes amiatt, hogy kétszer akkora állatokkal harcol, mint amekkora ő maga.
- Oh, szegény pára. - Amy gyűlölte az erőszakoskodókat, legyenek azok akár emberek vagy állatok. És ítélve a cica rongyos megjelenéséből, valószínűleg vonzotta a bajt, mint a romlott hús a legyeket.
- Ne sajnáld - mondta Seth vontatottan. - Általában Slim kezdi.
Amy kétkedve méregette a macskát - Tényleg? Nyert bármikor is?
Vidámság csillogott Seth szemében, miközben Marcus válaszára vártak.
Marcus úgy beszélt, mintha harapófogóval kellene a szavakat kihúzni belőle. - Azt hiszem, talán egy döntetlenre végződött.
Amy az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel.
Slim pedig tovább nyalogatta magát.
Marcus felsóhajtott, és némán azt kívánta, hogy bárcsak vége lenne már ennek az éjszakának. Összeszorította a fogát a fájdalomtól, és próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. A lábában lévő törött csont elkezdett összeforrni. Már sehol nem vérzett, mert a vágások elkezdtek maguktól gyógyulni.
- Segítsek a karodnál? - kérdezte Amy.
Marcus rápillantott, és látta, hogy lágy zöld szemeivel a kificamodott vállát nézi. - Persze.
A lány gyönyörű volt… új arc, olyan lány a szomszédból típus. Sápadt, hibátlan bőre volt, mentes mindenféle sminktől. Hosszú szempillák, melyek tökéletes kiegészítői voltak rezes hajának. Rövid, pisze orr. Szép ívű, telt ajkai voltak, de nem az ijesztő plasztikai műtétes módon. Ha meg kellett volna tippelnie, talán húsz évesnek gondolta volna. Tökéletesen emberi. Amennyire tudta, minden tehetségesnek fekete haja és barna szeme volt. És még ha kicsi volt is, meglepő erővel rendelkezett - támogatta, és elbírta a súlyát, mikor segített neki eljutni a kanapéig. Karcsú volt, kerek csípővel, és olyan telt mellekkel, melyeket nem tudott nem bámulni, miközben őt támogatta, és a pulóvere nyaka lejjebb csúszott, felfedve fehér csipke melltartóját.
Mély lélegzetet vett, majd behunyta a szemét. Még az illata is jó volt.
Egyik apró keze megérintette a vállát. A másik a csuklóját.
- Készen vagy? - kérdezte.
Bólintott, miközben a lány hangjára koncentrált - mély és meleg - ami vonzó volt, mint a nő egész lénye.
Egy gyors rántás. Fájdalom nyilallt a karjába, keresztül egészen a válláig.
- Hogy sikerült?
- Tökéletes - szűrte a fogain keresztül.
A nő hátrébb lépet, megragadott egy zacskó vért a hűtőtáskából, és a kezébe nyomta.
- Köszönöm.
Mosolygott.
Gyönyörű mosolya volt. Olyan fajta, ami elől nincs menekvés.
Ő egész biztosan nem tud neki ellenállni - gondolta - és közben érezte, hogy az ajkai szétválnak, és a zacskóra tapadnak.
Sethre pillantott. Nyugtalanság kúszott végig a gerince mentén attól a csillogástól, amit a vezetőjük szemében látott.
- Marcus - mondta Seth elnyújtva. - Ismerd meg az új Szekundánsodat.
Leengedve a félig üres tasakot, Marcus követte Seth pillantását Amyre.
A lány arcán kíváncsiság égett, miközben hátrapillantott, keresve a személyt, aki majd belép a szobába. Amikor senki sem érkezett, megdermedt, „szarvas a fényszóró előtt”-szerű pánik suhant át az arcán. Tekintete Sethre rebbent. Majd Marcusra.
- Amy - mondta Seth kedvesen. - Szeretném, ha Marcus Szekundánsa lennél.
A lány ajkai kissé szétváltak. - Én? - lehelte hitetlenkedve.
- Ó, nem! - fakadt ki Marcus. - A pokolba, nem! Nem akarok Szekundánst.
Seth hangja jeges lett. - Nem érdekel, hogy mit akarsz. Szükséged van rá. Ma este be is bizonyítottad, hogy mennyire. És ismered a szabályokat. Minden Halhatatlannak van Szekundánsa. - Rolandnak nincs.
- Mint mindannyian, te is tisztában vagy vele, milyen bizalmi problémái vannak, és mi volt a reakciója a múltban mellé kirendelt Szekundánsokra.
Marcus tekintete elgondolkodva Amyre siklott. Hmm. Talán…
- Ha most arra gondolsz, hogy megpróbálod elijeszteni - folytatta Seth, - gondold át újra. Erősebb, mint gondolnád. Ha egy haja szála is meggörbül, megöllek - figyelmeztette Marcust telepatikusan. Amynek pedig azt mondta: - Kapcsolatban maradunk - majd a következő pillanatban eltűnt.
Súlyos csend ereszkedett rájuk.
Amy homlokráncolva az ajkába harapott. - Gondolod, hogy visszajön?
A francba!
Mindketten megugrottak, mikor hirtelen három bőrönd, és néhány fehér doboz jelent meg körülöttük, mindennel megpakolva, amire Amynek szüksége lehet.
Marcus nagyot sóhajtott. - Azt hiszem nem.
2. fejezet
Fordította: Silver Sky
Nehezen lélegezve és teljesen átizzadva, Eddie Kapansky
hátra nézett a válla fölött, miközben rohant tovább az erdőben.
Semmi.
Visszafordult, és majdnem belerohant egy alacsonyan logó ágba. Gyorsan lebukott, de még így is alig sikerült kikerülnie.
- Gyerünk, Eddie, szedd össze magad - mondta magának.
Természetfeletti gyorsasággal közlekedni, szuper figyelmességet követelt. Ilyen alacsonyan logó ágak, akár végzetesek is lehetnek egy vámpír számára.
A félelem keserű ízével a szájában, megint hátrapillantott és azt figyelte, hogy vajon a Halhatatlan nem vette-e üldözőbe? Amint előre fordult, majdnem felsikoltott, mikor egy újabb alacsonyan logó ág szinte lefejezte.
Eddie, emberi sebességre lassított, majd szinte sétált, míg végül megállt.
Köd keletkezett az orra előtt amint kifújta a levegőt. Ha nem lett volna annyira feszült, talán értékelte volna a helyzet iróniáját, ugyanis az emberek azt hitték, hogy a vámpírok szíve nem ver, miközben az övé majd kiugrott a helyéről.
Száját szorosan összezárva, visszatartotta a lélegzetét és körbe nézett, figyelmesen hallgatózva.
A szél. A bugyogó patak hangja, melyben átáztatta az átkozott cipőit. Tehenek a pajtában, mely mellett épp csak elhaladt.
Denevérek.
Utálta a kibaszott denevéreket, egy újabb irónia, mely szórakoztatta, mivel az emberek meg voltak győződve, hogy a vámpírok denevéreké alakulnak.
Állatok. Bogarak. Állatok.
Egyetlen Hallhatatlan Őrző sem.
Ettől meg kellett volna könnyebbülnie, de túlságosan félt.
Az a szemétláda mindenkit kiírtott, őt kivéve. És mindezt teljesen egyedül.
Nos, egy kicsit a nő is besegített. Eddie most arra gondolt, bárcsak teljesen kivéreztette volna. A nő nem volt Halhatatlan. Nem mozgott úgy, mint azok. Nem voltak agyarai. A szemei nem ragyogtak. Tehát, ember kellett, hogy legyen. Ami azt jelentette, hogy talán megtalálta az átkozott boszorkányt, aki mindig kicsúszott a kezeik közül, és aki ismeri Roland Warbroockot.
Dennis örülni fog a hírnek.
Eddie előre nézett. A vastag, sűrű ágak megakadályozták, hogy messze ellásson, de úgy gondolta, hogy csupán egy vagy kétmérföldnyire lehet a búvóhelyüktől.
Remélte, hogy az utóbbi. Ha közelebb lenne, a többiek talán meghallották volna a lányos sikolyát, mikor szinte belerohant az alacsonyan logó ágba, és szinte lefejezte.
Miután még egy perc szünetet engedélyezett magának, újra elindult.
A fák hirtelen szétváltak és egy vidékies táj tárult fel, az esőtől csillogó rét szőnyegként terült el az egyszintes faház előtt, aminek széles tornáca és fehér kerítése volt.
Számos fatörzs hevert az udvaron, mivel Dennis megparancsolta, hogy vágjanak ki minden fát, ami eltakarta a kilátást és meggátolta volna őket, hogy lássák a közelgő ellenséget. Már ha azok az ellenségek valaha is megtalálnák a házat.
Figyelembe véve, hogy mi történt Bastien hadseregével,
Eddie remélte, hogy ezt a házat sosem találják meg a Halhatatlanok.
Persze ha nem lettek volna annyira lusták, a vámpírok simán kitéphették volna a fákat. Az erejük kétségtelenül megvolt hozzá. Eddie egyszer kitépett egyet, hogy felvágjon a lány előtt, akivel épp randizott, mielőtt Dennis betoborozta. De ahelyett hogy ámuldozott volna az új szuper erején, a lány kiakadt, és végül kénytelen volt megölni őt.
Hülye kurva. Így elveszíteni a fejét miatta.
Általában, mikor eszébe jutott ez az eset, egy hang a fejében megszólalt és azt mondta neki: - Tudod, hogy anyukád ennél jobban nevelt. Mi a fene bajod van, te fiú? - De az a hang egyre jobban elhalkult, és idővel teljesen eltűnt.
Eddie áthaladt a széles pázsiton, fel a lépcsőn és benyitott az ajtón. A ház belsejét teljesen átalakították, kiverték a falakat és egyetlen nagy barlanggá alakították. Kanapék, székek, kávézó asztal, piknik asztal, tornác (csak szeretheted a déliek, kültéri díszek béltérben elhelyezett rajongását) és járdaszegély díszítette a szobát.
Vámpírok, többségük Eddievel egyidősek, (húszévesek, vagy még annál is fiatalabbak) hevertek a számos kanapékon, nevetve és dicsekedve az este elejtett prédájukról.
- Mizu? - kérdezte Henry az ablak mellől. Biztos ő az egyik őr, a négy közül.
Dennis bent van?
Igen, lent van a Gödörben, pár újonccal. A Gödör volt ez egyetlen szoba, amit nem alakítottak át. Mind a négy falát és ajtaját megerősítették beton és acél szerkezettel, aztán kézi kilincseket szereltek rá. A mennyezetet lebontották és kiterjesztették a padlásig, ahol Dennis kivágatta tetőzetet, egy ablakot szereltetett be, amin keresztül a napsugarak elintéztek minden olyan vámpírt, akit Dennis már nem tudott többé kontrolálni. Vagy éppenséggel egy Halhatatlant, ha sikerül egyet elkapni. Ami mostanáig nem igazán jött össze.
- Miért? - kérdezte Henry. - Történt valami?
Bólintva Eddie közelebb lépett Henryhez, lehalkítva a hangját. - Azt hiszem megtaláltam Rolandot.
- Roland, a Halhatatlan Rolandot? - kérdezte Henry elkerekedett szemekkel.
- Igen.
- Na, ne! Csak szívatsz.
- Nem.
- A fenébe! Már hónapok óta vadászunk rá. Hol van? Mit csináltál vele?
- Chapel Hill. - Eddie elfojtott magában egy nyögést. Nem akarta senkinek elmondani, hogy képtelen volt legyőzni a Halhatatlant.
- Ott hagytad Chapel Hill-ben?
- Nem igazán volt más választásom. Én, Skinny John, Walter és Kurt találkoztunk Jasonnal, Mayjel, Big John és Karl-lal a Walmartban, és épp az UNC-be tartottunk, hogy lássuk, nem találunk e valami friss áldozatot, mikor egyszer csak a semmiből előbukkan a Halhatatlan Őrző, és… - vont vállat, - …annyi.
Biztos vagy benne, hogy nem Bastien volt az?
Igen. A fickóval volt egy nő is.
- Barna haja volt?
- Azt hiszem. Nehezen tudta volna megmondani, mivel a fák közt bujkált.
Henry bólintott és megveregette a vállát. - Szép munka volt pajtás. - Vetett egy pillantást ki az ablakon, majd megint hanyagolta a kötelességét. - Szóval a fiúk fogva tartják Chapel Hill-ben?
Eddie nagyot nyelt - Nem.
- Hogy érted, azt hogy...
- Én vagyok az egyetlen, aki megmenekült.
- Hogy mit? - kérdezte Henry.
- A többiek mind halottak. Roland és a nője megölték őket.
- Halottak? - kiáltott fel Henry.
Eddie körülnézett a házban, minden szem rájuk terelődött. - Igen, mind halottak.
- Ki halt meg? - hallotta, hogy valaki kérdezi.
Henry megrázta a fejét. - De hiszen ti nyolcan voltatok.
Eddie összerándult a hangjában felcsendülő szemrehányás miatt. - Ott volt vele a nő, és fel voltak fegyverkezve.
Henry felhorkant és legyintett - A nő nem számít. Az Isten szerelmére, hisz csak egy ember. Ha nem tudsz legyőzni egy nőt, akkor mire vagy jó?
- Hát nem úgy harcolt, mint egy ember, az tuti.
- Azt mondod, hogy Halhatatlan?
Nem, de...
Akkor meg kellett volna ölnöd, őt is meg Rolandot is.
A többi vámpír is felállt, és köréjük gyűltek.
- Nézd, te nem voltál ott - csattant fel Eddie. - Még csak nem is láttál Halhatatlant. Ők nem olyanok, mint mi.
- Mit akarsz mondani? - kérdezte Wes. Egy friss vámpír volt, akit maga Dennis változtatott át pár hónapja.
- Halljuk - szólt közbe Howard. - Miben mások, mint mi?
- Először is gyorsabbak - kezdte Eddie.
- Mennyivel gyorsabbak? - szakította félbe Norm.
- Mondjuk… ötvenszer gyorsabbak. És erősebbek. Sokkal erősebbek. Sosem láttam hozzájuk hasonlót.
- Tehát, mi történt?
Megemlítette a fickót, aki mellette harcolt, majd aprólékosan leírva, véresre festve és túlozva elmesélte, hogy mi történt.
- Tehát, elrohantál? - kérdezte Henry, amint Eddie befejezte.
- Nem, nem rohantam el - hazudott Eddie. - Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. Hét emberrel végzett Henry. Én voltam az egyedüli, aki képes volt kivédeni a halálos ütéseit, de még én is tudtam, hogy nem leszek képes egyedül legyőzni őt. Ezért visszajöttem erősítésért.
- Minek azt? Ha olyan gyors amint mondod, mostanra már Winston-Salemben is lehet.
Eddie erősen törte a fejét mit mondhatna, amitől nem tűnne gyávának, végül úgy döntött, hogy meg sem említi a második harcot, ahol Keith és Bill meghalt.
Legalább sikerült megerősíteni, amit eddig még senki. Hogy Roland még mindig észak-Karolinában van - mondta Wes.
Howard bólintott. - Ami azt jelenti, hogy Bastien is itt van. Fogadjuk, hogy Dennis boldog lesz, ha meghallja.
Eddie hallotta amint a nehéz ajtó kinyílt, és a vámpírok közt megpillantotta Dennist.
- Eddie - szólalt meg parancsolóan Dennis. Legalább ma este elég normális állapotban van - gondolta Eddie, aki szívesebben találkozott volna, Jason, Michael Myers vagy akár Freedy Kruegerrel, mint egy ideges Dennisszel.
- Igen, uram - húzta ki magát.
- Egy percre, kérlek.
- Igenis, uram.
A többi vámpír kettévált, utat adva Eddinek.
- A segítségedet kérném, egy pár potenciális vámpír jelölt értékelésében - mondta Dennis, behúzva a szobába.
- Persze - válaszolta Eddie, készen arra, hogy bármit megtegyen, csak ne kelljen elmondania Dennisnek hogy Roland a markában volt, mégis elszalasztotta. Remélte, hogy ha megerősíti, hogy Roland még mindig a környéken van, kárpótolja azért.
Egy némileg agyonhasznált konyha asztal állt a Gödör közepén. Szembe vele egy tucat ember állt, akik úgy néztek ki, mintha épp egy hétvégi buliról érkeztek volna meg. Mind emberek, pár évvel fiatalabbak, mint Eddie. Még egyiküket sem változtatták át, Dennis szerette ő maga megtenni. És ezek az újoncok elég bénák voltak. Eddie szája gúnyos vigyorra húzódott.
Volt egy pár tipikus, teljesen belőtt egyetemista, akik szerették megalázni a náluknál gyengébb diákokat. Ők mintha nem igazán lettek volna tisztába, mi is folyik itt. Vagy nem is érdekelte őket különösebben.
Aztán volt még egy pár kemény legény, bandatag, tetkókkal és „fuck you” hozzáállással, pár goth, fekete ruhában, feketére festett hajjal. Ők elégé el voltak attól, hogy valódi vámpírokkal lehetnek egy szobába.
Vesztesek - gondolta Eddie. Egy szempillantás alatt ki tudnám őket nyírni.
A vámpírrá válás egyik legnagyobb aduja az volt, hogy nem kellett azon aggódj, szétrúgják a segged. Gyerekkorában sokszor meghurcolták és megverték. Sőt, még tini korában is. Egyetemistaként egyszer annyira megverték, hogy a korházban kötött ki. (Anyukája csak megrázta a fejét és azt mondta, máskor ne legyen akkora szája)
De most már ő volt az erősebb. Ő rúgta szét másnak a seggét.
És még ha ezek a srácok szerettek volna belekötni és megverni, miután Dennis átváltoztatta őket, nem tehetik meg, mert minden olyan katonát, aki egymás közt verekedést kezd, napfelkeltére bezárják a Gödörbe.
- Ez az úriember, az egyik katonám - szólalt meg Dennis, Eddie vállára téve a kezét.
Dennis királynak tartotta magát, az embereit pedig katonáknak, akik a Halhatatlan Őrzök ellen vívott háborúban részt vettek.
A gothok rajongó szemmel néztek Eddire, aki kihúzta a mellkasát, és lenéző mosollyal ajándékozta meg őket, megmutatva agyarait.
- Ahhoz hogy elfoglalhassuk megfelelő helyünket ebben a világban, néha áldozatokra van szükség.
A részeg egyetemisták összezavarodva néztek egymásra, a gothok meg nem igen figyeltek arra, amit Dennis mondott. Csak boldogok voltak, hogy végre találkozhattak igazi vámpírokkal. A bandatagokat pedig nem igen nyűgözte le.
- Ha szeretnétek csatlakozni a hadseregemhez, meg kell ismerkedjetek a fegyvereinkkel. Eddie, mutassuk meg nekik.
Dennis kihúzott egy kést az övéből, Eddie meg a Bowie kését tette le az asztalra, majd a többi fegyverét. Nála csak ennyi volt. Dennis még három tört és két kardot vett elő.
Eddie mindig is azt gondolta, hogy Dennis egy kicsit túlreagálja a dolgokat, ha kardokról volt szó. Vezetőjük a fegyverek örültje volt, mindig legalább hat darab volt nála. De a ma este óta el kellett ismernie, hogy talán Dennisnek igaza lehet. Az Őrzök rendesen fel voltak fegyverkezve. Két rövid kard, és talán még egy tucat tőr (Eddie még mindig nem jött rá, hogyan sikerült azokat eldobnia, mikor mindkét kezében egy-egy hosszabb kardot tartott), plusz egy tucat dobócsillag is volt a tarsolyában.
Dennis mosolyogva intett az asztal felé.
- Gyertek, válasszatok egy fegyvert, és ismerkedjetek meg velük.
Mikor az egyik goth felvett egy tőrt majd vissza is rakta, Dennis felsóhajtott és intett Eddienek, hogy segítsen, mielőtt kinyírná az idiótákat.
Eddie büszkén átsétált az asztal másik oldalára, megragadta a goth kezét, és megszorította, biztos eltörte pár ujját, miközben felsőbbségét bizonygatta, majd megmutatta, hogyan fogja a fegyvert a kezében.
Dennis kilépett az ajtón és megszólította az arra járó két vámpírt. - A fegyvereket kérem.
Most már volt elég fegyver az asztalon, hogy minden újoncnak jusson belőle. Eddie gúnyosan vigyorogva összefonta kezét a mellkasa előtt és fejét rázva nézte a semmirekellő halandókat, hogyan forgatják a fegyvereket a kezükben.
- Na, most - szólalt meg Dennis, magára vonva a figyelmet. - Elégé válogatós vagyok, ami a katonáimat illeti, nem akárki csatlakozhat a hadseregemhez.
Tényleg? Mióta?
- Nem mindenkiben van meg, ami ehhez kell.
A gothok büszkén kihúzták magukat. A többieket még mindig nem érdekelte.
- Ezért, ha hozzánk akartok tartozni, ki kell álljátok a próbát.
- Nem akarunk átváltozni - szólalt meg az egyik remegő hangon.
Dennis szeme felizzott és kibújtak az agyarai. - Jobban szeretnéd, ha csak egyszerűen szárazra szívnálak?
Mikor nem érkezett több ellenvetés, Dennis folytatta. - A szabályok, uraim, egyszerűek. Mindenkinél van egy fegyver. Használnotok kell, hogy teljesítsétek a megbízatást.
- Mi a feladat - kérdezte az egyik bandatag?
Dennise megfogta a kilincset és Eddie felé intett. - Itt áll köztetek egy vámpír. Az a feladatotok hogy megöljétek.
Mindenki a kijelölt vámpír felé fordult. Borzalom futott végig Eddien, megdöbbenve leeresztett a karjait. - Tessék?
Dennise ránézett és dühösen felmordult. - Soha ne menekülj el egy harc elöl. Majd az emberek felé fordult. - Aki életben marad, miután kinyírta a vámpírt, megkapja a lehetőséget hogy, belépjen a hadseregembe. Azzal kilépett a szobából és becsapta az ajtót.
Az emberek előbb egymásra, majd Eddiere néztek, szorosan megmarkolva a kezükben tartott idegen fegyvereket. A bandatagok bólintottak és előre léptek.
Oh, a fenébe.
A barlangba csend honolt. Lekapcsolták a televíziókat, a vámpírok pedig szobor mereven néztek Dennisre és a háta mögötti csukott ajtóra. Dennis elmosolyodott, ahogy felhangzottak az első sikolyok.
- Soha ne menekülj el egy harc elöl - ismételte meg az összegyűlteknek. Valaki nagyot nyelt.
- Segítség - kiáltotta az egyik ember.
- Ez baromság - kiáltotta Eddie. - Ez nagy baromság.
PUFF. PUFF. PUFF.
Az ajtót rángatni kezdték és a vér illata érződött a levegőben. Dennis mély levegőt vett, és boldogan mosolygott.
- Segítsen valaki!
- Kapjátok el.
- Ahhh.
Hétfő este, Amy Darnell-lel szemben ült. A beszélgetésből kiderült, hogy Darnell jól összeveszett Seth-tel amiért, az Amyt nevezte ki Marcus Szekundusának.
Nem mintha valami baja lett volna Marcusszal, Amy sosem hallotta, hogy Darnell egy rossz szót szólt volna róla, és tudta azt is, hogy egy a zenei ízlésük, de Marcust mindenki veszélyesnek tartotta. Az elmúlt években a viselkedése elégé kiszámíthatatlan volt, és Darnell féltette Amyt.
Tekintetét levéve a nehéz Szekundánsok kézikönyvéről, a laptopja felé fordult, nem sok történt a Halhatatlan Őrzök weboldalán.
Mi késztethette Sethet arra, hogy Amyt tartsa a megfelelő Szekundánsnak Marcus számára, főleg figyelembe véve Amy… gondjait…
A folyóson nyílt majd csukódott egy ajtó, és Amy szíve nagyot dobbant. Félretéve a kézikönyvet, felállt és követte Marcust a fegyverszobába.
A legtöbb Halhatatlan háztartás rendelkezett ilyen szobával, amiben a szokásos edző gépek, ruhatár és fegyverek voltak. Amy épp akkor lépett a szobába, mikor Marcus a ruhatárat nyitotta ki.
A köszönés a torkán akadt.
Az előző éjszaka óta nem látta, és akkor Marcus eléggé megviselt állapotban volt, gyűrött, piszkos és vérrel borított. Most azonban…
Mély levegőt vett, és megpróbálta csillapítani örülten dobogó szívét.
Most nagyon is tiszta és hihetetlenül gyönyörű volt.
Fekete zsebes nadrág feszült izmos combjaira. Hosszú ujjú fekete pulóver takarta széles vállát és izmos mellkasát. Hosszú fekete haja, lófarokba volt kötve.
Amy sok Halhatatlannal találkozott, mióta Sethhez és Davidhez került. Mindegyik nagyon jól nézett ki. Vajon mi van ebben a férfiban, ami ennyire elvarázsolja őt?
- Helló - sikerült kinyögnie.
Marcus megpördült és arcán előbb meglepetés tükröződött, majd összeráncolta a homlokát. Először azt hitte, mondani fog valamit, de csak visszafordult a szekrény felé. Nos, a tegnap este óta nem is várt valami szíves fogadtatásra.
Elfojtva idegességét, magára erőltetett magabiztossággal sétált oda Marcus mellé. Mikor Marcus kinyújtotta kezét egy öv után, amiben két tör volt, Amy gyorsan felkapta előle.
- Mégis mit gondolsz, mit……
Amy közelebb lépett és az övet a derekára erősítette, közben mellei finoman Marcus mellkasához értek. Marcus mély levegőt vett.
Amy szemlesütve bekapcsolta az övet, pontosan ugyan úgy, ahogy első találkozásukkor látta. Csuklója hozzáért kemény hasához, mire elpirult.
Hátra lépett és benyúlt a bőrkabát után.
- Tegnap este visszaszereztem két tőrödet, mikor a vámpír után eredtél, és megkértem Chris Reordont, hogy rendeljen még egy párat. Mindegyiket megtisztítottam és megéleztem.
Végre nagy nehezen rávette magát, hogy Marcusra nézzen. A férfi őt nézte, tekintetében nem tetszést látott.
- Te élezted meg őket? - kérdezte.
- Hát persze.
Marcus kihúzott egy tőrt, és figyelmesen szemügyre vette.
- Elégé éles? - kérdezte, Amy.
- Épp elégé - válaszolta. - Ne vedd személyes sértésnek. Volt egyszer egy Szekundánsom, aki büszkén tájékoztatott arról, hogy megélezte az összes fegyverem egy nap. Elhittem, majd nyugodt szívem vadászni indultam. A lehető legrosszabb módon jöttem rá, hogy fogalma sem volt arról, hogyan kell megfenni egy tőrt. Egyetlen fegyverem sem volt éles, még a papírt sem vágták volna el.
- Aucs. Az nem jó.
- Pontosan.
- Nos, én tudom, mit csinálok.
- Igen, látom. Köszönöm.
Amy elvigyorogta magát. Úgy tűnt, Marcus komolyan szenvedett, amiért meg kellett, köszönje, és legszívesebben egy szót sem szólt volna, de a jól neveltség megkövetelte.
- Szívesen, most pedig hajolj le - emelte fel a fegyvertartót. Annyira magas volt, hogy csak egy széken állva érte volna felé.
Marcus felhúzta a szemöldökét, majd karját összefogva provokálóan nézett rá. Amy összeszorította az ajkait és eltökélte, hogy mindenképp megnyeri első vitájukat.
- Vagy lehajolsz, vagy megkötözlek vele. Választhatsz.
Marcus vigyorogva lehajolt és a térdeit is behajlította kissé. Amy a nyaka köré emelte a fegyvertartót, majd a vállára húzta, hogy átdughassa a karját. Amint befejezte, mindegyik fegyver kézhez közel feküdt a mellkasán. Végig simított rajtuk, hogy elrendezze őket, miközben keze finoman a férfi mellkasához ért.
Marcus elkapta a csuklóját és megállította. - Hagyd. Jól vannak úgy.
Hangja rekedt volt és mikor Amy ránézett, tekintetett izzott.
- Csináltam valami…
Mielőtt Amy megkérdezhette volna, hogy valamit rosszul csinált-e, Marcus megfordult és kiment a szobából. Egy pillanattal később hallotta a bejárati ajtót nyílni majd csukódni.
Kis háromszög alakú fej kukucskált ki az ajtó mögül.
- Most mit csináltam? - kérdezte Amy, a kicsi, fekete szőrgombócot.
Oowrrrrr.
Marcus szeme azonnal felpattant.
Oowrrrrr.
Mi a fészkes fene?
Ránézett az éjjeli szekrényen álló órára. Csütörtök délután, 2:43.
Felnyögött és becsukta a szemeit. Hajnalig vadászott vámpírokra, sokkal tovább, mint általában. De nem azért, mert megnőtt volna a vámpírok száma, hanem, mert nem akaródzott hazamennie.
Kösz, Seth.
Amikor hazaért, sikerült kitérni Amy útjából és egyenesen a hálószobába ment, de aztán nem tudott elaludni. Csak a hihetetlen erős vonzalomra tudott gondolni, amit a lány iránt érzett.
Roarworrrrr.
Nagyot sóhajtva felült. Most komolyan, mi a pokol lehet az?
- Shht - hallotta meg Amyt suttogni.
Owrrrrorrrr!
- Áh, ugyan már. Ne nyavalyogj annyit. Nem kínoztalak.
Miközben felfelé tartott a nappaliba, Marcusnak végre sikerült rájönni, hogy Slim tiltakozását hallotta.
- Amy - kiáltotta.
Owwrrrrf! Owrrrrr! Owrrrr - jött izgalomba Slim, mikor meghallotta a hangját.
- Igen? - kérdezte tétovázva, Amy.
- Mi a fenét művelsz a macskámmal?
- Uh… semmit. Miért? Felkeltettünk? Aucs! Fejezd be!
Marcus elfordította a kilincset és belépett a fürdőszobába.
Egy pár vizes törülköző hevert a kagyló mellett. A padlót víztócsák borították. A zuhanyozó ajtaja csukva volt, de mozgást látott a bepárásodott üveg mögött. Odament és kinyitotta az ajtót.
Három réteg melegítőnadrágban és nagyjából annyi felsőben burkolózva Amy üldögélt a kádban, kezében egy nyugtalan cicával. Pár centis víz vette körül őket, ezért Amy maga lett a fél száraz sziget, amire Slimnek szüksége volt, és hová kitartóan menekült is a víz elől. Marcus érezte, hogy rátör a nevetés.
Amy haja vizesen lapult a fejére, lófarokba kötve lógott egyik oldalán. Vizes, szappanos foltok és macskaszőr tarkította pólóját. Arca kipirult, de eltökélt volt.
Slim pedig úgy nézett ki, mint egy apró, dühös sündisznó, szőre ezerfelé állva, mint a tüskék.
Amint Slim meglátta Marcust, megfeszítette magát, kieresztette karmait és megpróbált szabadulni… de nem sikerült.
Amy felvisított, amint a megvadult cica visszaesett rá. Slim kicsúszott a kezei közül egyenesen a vízbe, összecsapva mindent, majd megint ugrani készült.
- Oh, nem, azt már biztos nem! - figyelmeztette és szorosan átölelte a cicát, mielőtt az megszökhetett volna. Slim nyávogni kezdett.
Marcus nem tudta többé visszatartani magát és nevetésbe
tört ki.
- Oh, fogd már be - motyogta és elkezdte lemosdatni Slimet.
- Mi az ördög késztette arra, hogy megfüröszd? - kérdezte Amytől.
- Mikor ma hazajött, a bundája gubancos volt valamitől - amit nem akarok tudni- és olyan büdös volt, mint… - Mint, mi?
- Mint a pisi - felelte, az orrát húzva.
- És miért nem fürösztötted meg a kagylóba?
- Próbáltam, de folyton megszökött előlem. Itt nincs hova menekülnie.
Slim fészkelődni kezdett, készen egy újabb ugrásra.
- Rendben, rendben - sóhajtott fel Amy, és az ajtóhoz nyúlt. - Elégé tiszta vagy.
Marcusra nézett. - Megszárítanád legalább?
Marcus bólintott majd felkapott egy törülközőt, és elkapva Slimet, aki abban a pillanatban szökni próbált, ahogy az ajtó kinyílt.
- És mi lesz veled? - kérdezte törülközőbe csavarva a fészkelődő cicát.
Amy összevonta a szemöldökét. - Köszönöm, én meg tudom törölni saját magam - majd végig nézve magán folytatta. - Miután lezuhanyoztam. Pfujj. Pár perc és készen vagyok.
És egy szempillantás alatt visszatért az izgalmi állapot, ami reggel óta kínozta. Szemöldök ráncolva, kiment a fürdőszobából, becsukva maga után az ajtót.
- Ez nem fog működni - mondta Slimnek, aki szürke szemeivel egyszerre nézett rá megkönnyebbülten és vádolva. Miközben megtörölte a cicát, Marcus megfogadta magában, hogy minden erővel azon lesz, hogy elkerülje új Szekundánsát.
Amy két napja nem találkozott Marcusszal. Azóta, hogy megfürösztötte a cicát. Vajon haragszik azért?
Valószínűbb, hogy kerüli őt és ezzel akadályozza a munkája elvégzésében is.
Egy deszka reccsent a folyóson. Amy felkapta a fejét és arra fordult. Aha!
Amilyen csendben csak tudott, lábujjhegyen lelopakodott a folyosó és fegyvertár elé, időben ahhoz, hogy meglássa, amint Marcus, aki csak egy szál boxerben, zokniban és egy pólóban volt, épp felveszi a speciális nadrágot, ami megakadályozza a napfény áthatolását.
A sunyi Halhatatlan. Biztos azt hitte, hogy napközben alszik és az volt a szándéka, hogy kilopakodik, még mielőtt felkelne.
- Ilyen korán elmész? - kérdezte nyugodtan.
Marcus felkapta a fejét, frusztráció söpört végig szép arcán, mielőtt elfordította volna a fejét.
Amy tekintete a csípőjére siklott, izmos combján megpillantotta a fekete göndör szőrszálakat, mielőtt Marcus felhúzta volna a nadrágot. Melegség öntötte el a testét. Vajon sima és puha lehet az érintése?
Mielőtt azon kezdett volna gondolkodni, hogy mit rejthet a fekete selyem boxer, a nadrág azt is elrejtette.
Amy hozzá lépett és megragadta a gumírozott inget, mielőtt Marcus a nadrágba tűrhette volna. Úgy nézett ki, mint egy búvárruha, de ez kemény volt, mint a gumikerék. A Halhatatlanok általában gyűlölték viselni ezt a szerelést, mert meleg és kényelmetlen volt, tehát eléggé meg akar szabadulni tőle, ha képes elviselni ezt a kosztümöt.
Marcus felvonta a szemöldökét, mikor Amy nem engedte el az inget. Elfordulva, bedugta a kezét, és hagyta, hogy a lány felsegítse széles vállára az inget.
- Talán nem ártana ma este Winston-Salemre figyelni - javasolta Amy. - Több eltűnt személyt is jelentettek az elmúlt 48 órában arról a környékről, tehát a vámpírok vagy vadásznak, vagy toboroznak.
Beleegyezően mormolt valamit, majd visszafordult, a lány felé. Amy félre tolta a kezét és ő húzta fel a zipzárt. Látszólag beletörődve, türelmetlenül várakozott, miközben Amy tele aggatta fegyverekkel.
Mikor felnézett rá, Marcus szemei megint halványan fényleni kezdtek.
- Szeretnél enni, mielőtt elmész? - kérdezte, és hirtelen mintha nem kapott volna levegőt a férfi intenzív tekintete miatt.
- Nem. - Valami villant a férfi borostyán tekintetében.
Amy bólintott, és megragadta a maszkot, ami a kosztümhöz járt. Pulzusa gyorsabban kezdett verni, miközben lábujjhegyre emelkedett. Kinyújtva a kezét, finoman hátra simította a férfi haját.
Marcus tekintetet felizzott, állkapcsa összeszorult.
Amy idegesen nyelt, miközben megigazította a maszkot. A férfi szemeit egy pillanatra sem vette le róla.
Jelentőségteljes csend telepedett közéjük, ami mintha a végtelenbe nyúlna, aztán egyszer csak Marcus megfordult, és szó nélkül elhagyta a házat.
Amy tüdejéből mintha egyszerre tört volna fel a levegő, és neki kellett támaszkodnia a szekrénynek.
Péntek este, Marcus felsietett a lépcsökön, majd megállt a pince ajtóban. Csendesen kinyitotta és kilesett a folyosóra. Üres és csendes volt, csak egy halvány fény látszott a nappaliból. A feje fölötti lépcső, ami a második emeletre vezetett, sötét volt.
Megnyugodva kilépett a folyosóra és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A nappaliból zene szólt halkan. Etta James énekelte kedvenc számát „ At Last” (Végre)
Marcus a falhoz lapulva, lassan araszolt előre, fejben együtt énekelt az énekesnővel, de hegyezte a füleit, hogy meghallja, ha a Szekundánsa közeledik.
Amy már öt napja itt volt vele, és eléggé nehezen sikerült elkerülni őt.
Vagy figyelmen kívül hagyni.
Abban reménykedett, ha egyszerűen kerül mindenféle kapcsolatot vele, elunja magát és kéri Sethet, hogy helyezze át valahová, ahol szükség van rá. De ez nem jött be. Minden alkalommal, mikor megfordult, Amy ott állt mögötte. És bár mosolyában bizonytalanságot fedezett fel, az elhatározása, hogy eleget tegyen Szekundánsi kötelezettségeinek, nem lankadt. Már fel sem tudott felfegyverkezni egyedül, abban a pillanatban, ahogy belépett a fegyverszobába, a semmiből feltűnt és elkezdte tele aggatni fegyverekkel.
Amint megközelítette az említett szobát, gyanakodva tekintett körbe. Vajon felszerelt valami mozgásérzékelőt, vagy rejtett kamerát? Különben honnan tudná mindig, hogy ott van?
Elsétált a szoba előtt, anélkül, hogy belépett volna. Ma reggel az alagsori szobába rejtette a fegyvereit, abban reménykedve, hogy ezúttal sikerül meglépni anélkül, hogy a lány észrevenné.
Összeráncolta a homlokát.
Ez volt a másik gond. Ez a lány, csak akkor aludt mikor ő. Próbált változtatni az alvási szokásain, sőt, már azt is kipróbálta, hogy beöltözve Seth emberei által készített kosztümben, nappal ment vadászni.
Nem volt szerencséje. Amy maga adta rá a maszkot. Nem számított, akár éjjel, akár nappal indult vadászni, Amy a semmiből ott termett.
Megtorpant. Előtte ott állt a bejárati ajtó, megerősített zárokkal, titán és acél lakatokkal. Mellette a falon a riasztó. Amennyire meg tudta állapítani, a nappali üres volt. A hosszú szoba jobbra nyílt, ahová már nem tudott belátni. Az ajtóval szembe a kicsi étkező, és a konyha állt.
Egy zajt hallott abból az irányból. Amy biztosan a konyhában van. Megfeszülve arra készült, hogy megrohamozza a bejárati ajtót.
- Azt hiszem, tiszta a terep - suttogta egy hang a fülébe.
Marcus felkapta a fejét és olyan gyorsan pördült meg, mintha bolha csípte volna meg. Szinte biztos volt benne, hogy a lába sem érte a földet.
Amy pár lépésre állt tőle, smaragdzöld szeme huncutul csillogott és ravaszul vigyorgott rá.
- Ezt meg hogy csináltad? - kérdezte döbbenten. Túl meglepődött volt ahhoz, hogy haragudjon rá. Természetfölötti hallásának köszönhetően, még a Hallhatatlanok se nagyon surranhattak mögéje észrevétlenül.
Amy eltúlzott ártatlansággal nézett rá. - Mit?
- Hogyan sikerült mögém lopóznod?
Szemöldök ráncolva, együtt érzőn megpaskolgatta a karját. - Nos, az hírlik, hogy már nyolcszáz éves vagy. A hallásod, biztos már nem a régi.
Annyi hamis aggodalom volt a hangjában, hogy alig tudta visszafojtani nevetését. Mielőtt elnevette volna magát, megfordult és az ajtó felé indult.
- Ez nem fog működni, ugye tudod? - kiáltotta Amy utána.
Megállt és visszafordult feléje. Minden humor eltűnt az arcáról, és komolyan nézett vissza rá. - Mi nem fog működni?
- Attól, hogy figyelmen kívül hagysz, még nem fogok elmenni.
- Biztos vagy benne? - kérdezte gúnyosan.
- Igen. Nem szokásom kibújni a kötelességem alól - felelte nagyot bólintva.
Marcus megdermedt, és a felgyülemlett harag kitörni készült. - Azt akarod mondani, hogy én igen?
- Azt mondom, Seth melléd jelölt ki, mint Szekundáns, és bármit teszel, vagy mondasz, nem fog megakadályozni a munkám elvégzésében.
Ez az apró halandó azt hiszi, hogy ki állhat ellene?
- A magabiztosságod, nem biztos, hogy jót eredményez ezúttal.
- A magabiztosságomat, csak a makacsságom haladja meg.
Na, ez aztán biztos.
- Nincs szükségem Szekundánsra - szinte már ordította tehetetlenségében.
Amy megvonta a vállát. - Nyilvánvaló, hogy Seth másképp gondolta.
- Faszt sem érdekel, hogy Seth mit gondol.