54. fejezte

Reuben átemelte Kate-et meg Adelphiát a kerítésen, és a túloldalon csatlakoztak a Teve Klub többi tagjához.

Mialatt rémülten sikoltozó emberek rohantak el mellettük, ők megálltak egy pillanatra, hogy lélegzethez jussanak és összeszedjék a gondolataikat.

- Úristen! - rebegte falfehéren Kate, és tekintetével tébolyultan kereste Alex Fordot.

- Ez borzalmas - nyögte Adelphia. - Mint Lengyelország és a szovjetek.

Stone az ünnepség helyszínét fürkészte, ahol az elesettek feküdtek. A gyep a fegyveresek vérétől vöröslött. A szövetségi mesterlövészek uralták a helyzetet, jelenleg éppen a területet biztosították, holttesttől holttestig járva győződtek meg arról, hogy az arab terroristák valóban meghaltak. Annyit azonban Stone még a terület széléről is meg tudott állapítani, hogy a földön heverő tetemekben nincs élet.

Jack kapitány emberei egytől egyig meghaltak; sok fidáíjin a felismerhetetlenségig összeégett.

Mindannyian hallották a távolban rikoltozó szirénákat. Néhány perc múlva tűzoltóautó jelent meg a helyszínen, és több másik követte. Tömlőikkel gyorsan megtámadták az égő kocsikat, és fekete füst gomolygott a levegőben.

Stone tovább figyelte, amint eltakarították a rendőrségi járőrkocsi roncsát, hogy távozhasson az elnöki konvoj, helyesebben, ami megmaradt belőle. Mrs. Brennant meg a kabinetfőnököt sietve betessékelték a másik Szörnyetegbe, és elrobogtak a két nővel. A számtalan zúzódást szenvedett pennsylvaniai kormányzót is megtalálták, s egy furgon elhajtott vele.

Stone vállára egy lapátkéz nehezedett. Ahogy megfordult, Reuben meredt rá.

- Úgy nézem, el kéne húznunk a francnyavalyába - vélte. - A tetves zsernyákok esetleg előbb lőnek a csellengőkre, és csak azután kérdeznek.

Stone mintha töprengett volna valamin.

- Elszedted az egyik merénylő fegyverét, Reuben. Nem vettél észre valami szokatlant a stukkeren?

Reuben egy pillanatra elgondolkozott.

- Nem akartam sokáig szorongatni, nehogy az én agyamat is szétloccsantsák, de most, hogy említed, tényleg elég fura volt. Könnyebb, mint hittem. - Stone-ra nézett. - Miért kérdezed?

Stone nem válaszolt. Újra a sok halott arabot figyelte.

 

Adnan a kórházban pillanatok alatt elhelyezte a továbbra is folyamatosan nyöszörgő Brennant a guruló hordágyra, amelyet előre odakészített a bejárathoz. A kinti fegyverropogás mostanára mindenkit elriasztott az épület utcai frontjától. Adnan látta, hogy orvosok, ápolók és beteghordók csoportja ijedten lesi az előtér túlsó feléről.

- Mi folyik itt? - kiáltotta előmerészkedve az egyik orvos.

Adnan nem válaszolt a tudakozódásra, viszont biccentett annak a férfinak, aki most bukkant föl mellette. Az illető az a legújabban állományba vett orvos volt, aki a minap aggodalmaskodott, hogy csakugyan szükséges-e fegyveres őröket alkalmazni az Irgalmas Kórházban.

- Sérült - szólalt meg a doktor. - Átveszem.

- Maradjanak távol a főbejárattól! - figyelmeztette Adnan. - Lövöldöznek.

Az orvos fecskendőt húzott elő a zsebéből, lepattintotta a védősapkát, és az elnök karjába szúrta a tűt.

Brennan elveszítette az eszméletét. Ezután a doktor lepedőt terített rá, a hordágyhoz szíjazta, és végiggurította az oldalfolyosón. A felvonóhoz érve, levitte az alagsorba. Adnan kivárta, majd visszafordult a csoportba verődött kórházi személyzethez.

- Kérem! - kiáltotta egy másik orvos Adnannak. - Ki volt az az ember a hordágyon?

Mindannyian megindultak felé.

Adnan a zubbonyába nyúlt, gázálarcot rántott elő, fölvette, és elindult a közeledő csoporttal szemben. Azután a zsebéből valami gránátfélét kapott ki, és fölemelte.

- Vigyázz! - sikoltotta az egyik nővér, mire valamennyien megfordultak, és az ellenkező irányban futásnak eredtek.

- Hívják a rendőrséget! - ordította menekülés közben egy másik orvos.

A következő pillanatban Adnan elérte a pult középvonalával szembeni negyedik padlócsempét, és falhoz vágta a hengeres tárgyat. Az fölrobbant, és az előtér azonnal megtelt sűrű füsttel, amelyet a kórház szellőzőrendszere mindenfelé széthordott. A másodperc törtrészével a füstbomba durranása előtt Adnan üvegcsörömpölést hallott, de nem látta a hangforrást. Nem tudhatta, hogy ez Alex Ford, aki átveti magát az üvegajtón, azt azonban tudta, hogy sietnie kell. Visszafordult a főbejárat felé, lépéseit számlálva, s kizárólag a szüntelen gyakorlással megerősített memóriájára hagyatkozva tájékozódott a sötétben. Amint a főbejárathoz közeledett, érezte, hogy valami a lábához ütődik, de továbbment.

Ezután lépett működésbe az időzített robbanószerkezet, amelyet Adnan a kórház áramelosztójában helyezett el. Az egész épület áram nélkül maradt, minden sötétbe borult.

Adnan megfordult, végigment a folyosón, a kijáratnál megállt, kinyitotta az ajtót, és kilépett. Fölkapott egy hosszú vascsövet, amelyet korábban egy gőzvezeték mögé rejtett, és beékelte az ajtó tolórúdja alá. Azután futásnak eredt.

 

Amint fölrobbant a bomba, és füst töltötte be az előteret, Alex hasra vágta magát, úgy kúszott előre. Mintha víz mélyén haladt volna, ráadásul fojtogatta a füst. Azután beleütközött valamibe, helyesebben valakibe, odakapott, de az illető már továbbment. A titkosszolgálatos megfordult, és a lépések zaját követve az ellenkező irányba indult. Hallotta, hogy egyenletesek, kimértek. Hogy az ördögbe képes valaki ilyen nyugisan ballagni ebben a gomolygó genyóban? Aztán észbe kapott: úgy, hogy álarcot visel. És az egyenletes léptek? Az illető a lépéseit számlálva tájékozódik a füstben. A titkosszolgálat beltsville-i kiképző központjában valaha ő is gyakorolta ezt a módszert.

Alex olyan gyorsan csúszkált előre, ahogyan csak bírt. A lépések hirtelen elhalkultak, erre megkettőzte az erőfeszítést, úgy hányta-vetette magát, mint a zsákmányához közeledő kígyó. Hál' istennek újra fölerősödtek a léptek. Másik folyosóhoz ért, megfordult, azon kúszott tovább. Hallotta, hogy egy ajtó nyílik és csukódik. Még gyorsabban mászott, jobbra lökte magát, és kitapogatta a falat. Amikor a keze fémbe ütközött, fölnyúlt és megragadta a fogantyút, de az ajtó nem akart kinyílni. Előrántotta a pisztolyát, derékmagasságban az ajtóra lőtt.

Az egyik golyó a tolórudat érte, az kettéroppant, és kiesett a vascső, amelyet Adnan beszorított alá. Alex föltépte az ajtót, és kilódult rajta. Itt nem érezte olyan sűrűnek a füstöt, de a kórház áramellátása nyilván megszűnt, mert nem működött a világítás.

Alex fölállt, megkereste a kapaszkodót, és csúszkálva-botladozva ment le a lépcsőn. Elvétett egy fokot, és elterült az első lépcsősor alján. Vérezve, összetörten tápászkodott föl, és a továbbiakban a középkorlátba fogódzkodva haladt lefelé. Idegességében kettesével vette a fokokat, és amint leért, nekiiramodott a folyosón.

Abban a pillanatban robbant ki a kijáraton, amikor Adnan beszállt az ott parkoló mentőautóba. Alex gyanította, hogy az elnök hátul fekszik.

Figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott, eltalálta Adnant a karján. Mivel az arab visszalőtt, Alexnek oldalra kellett ugrania, de kicsúszott a lába alól a talaj, és lebukfencezett egy betonlépcsőn. Fölállt, újabb lövést adott le, és viszonzásul egyenesen a bordái közé talált Ahmed, aki a mentőautó vezetőüléséről bukkant elő. Szerencsére Ahmed kis kaliberű lövedékének semmi esélye sem volt, hogy áthatoljon a legkorszerűbb kevlarmellényen, amelyet a személyvédelemhez beosztott titkosszolgálatosok viseltek. Így is olyan érzést keltett, mintha Muhammad Ali teljes erőből behúzott volna egyet, és Alex összerogyott a fájdalomtól, miközben Adnan újabb lövése fölszántotta a bal karja bőrét.

A mentőautó vijjogó szirénával száguldott el, Alex pedig szinte érzéketlenné vált lábakkal tántorgott utána. A mellkasa majd szétpattant, a karjából ömlött a vér, a tüdeje megtelt füsttel, végül térdre esve tüzelt a mentőre, kilőtte a tárat, mégsem sikerült megállítania. Ezután kipróbálta a csuklómikrofonját, de nem működött. Rájött, hogy a karját ért golyó bizonyára megsértette a vezetéket. Mielőtt elájult, utolsó emlékként még egy pillanatig látta a mentőautót, majd a jármű eltűnt.

És vele az elnök is.

Az ő őrizete alatt.

55. fejezet

George Franklin bekanyarodott a kocsijával a behajtóra. Brennan túlsó feléből érkezett, az ünnepség színhelyével ellentétes irányból, és nem hallgatta a rádiót.

- Lori? - hívta a feleségét. - Dzsamila?

A konyhaszigetre dobta a kulcsát, és a nőket tovább szólongatva ment végig a házon. Benyitott a garázsba, és értetlenül meredt a felesége kabriójára meg a Lincoln Navigator luxusterepjáróra.

Mindannyian Dzsamila egyterűjével mentek el?

- Lori? Fiúk?

Fölment az emeletre, most már kezdett nyugtalankodni. Miután benyitott a hálószobájukba, nyugtalansága pánikba torkollott, hiszen meglátta a földön fekvő telefont és a széttépett lepedőt.

- Lori drágám?

Hangot hallott a gardróbból. Odaugrott, föltépte az ajtót, és megtalálta összekötözött feleségét. Lori ködös tekintettel, de mintha őrá nézett volna. A férfi mellette termett, és kihúzta a szájából a rongyot.

- Atyaisten, Lori, mi történt? Ki művelte ezt veled? - kérdezte szinte eszét vesztve.

Az asszony kimondta a nevet, de hangtalanul.

- Kicsoda?

- Dzsamila. Elvitte a fiúkat - felelte halkan Lori Franklin, s férjébe csimpaszkodva zokogásban tört ki.

 

A mentőautó beszáguldott a műhelybe, és a garázsajtó lecsukódott mögötte. Adnan és Ahmed kiugrottak a kocsiból, kinyitották a hátsó ajtót, és kiemelték az elnököt.

Dzsamila már kinyitotta az egyterű hátulját, és a jobb oldali hátsó ajtónál állva igyekezett csitítgatni az igencsak fölzaklatott fiúkat. Mindannyian kicsik lévén, szerencsére nem tudtak kiszabadulni a helyükről.

A lány most a kocsi hátuljához ugrott, és megnyomta a belső tér egyik hornyában elrejtett gombot. A padló fölemelkedett, és ólommal, illetve vörösrézzel bélelt rekesz vált láthatóvá, amelyben két mélyedést alakítottak ki, az egyiket egy magzatpozíciójú férfi, a másikat egy kis hengeres tárgy számára. A férfiforma körben egy-egy ujjnyi ráhagyással megfelelt James Brennan elnök méreteinek.

Dzsamila a fiatalemberre meredt, aki félrehúzódott, hogy az orvos Adnannal meg az ott álló negyedik férfival leemelhesse Brennant a hordágyról.

- Ahmed? - kérdezte hitetlenkedve a lány. A férfi ránézett. - Ahmed! Én vagyok az, Dzsamila.

Ahmed volt az, az iráni költő; aki lejegyezte halálának pontos napját és óráját, aki oly sok jó tanáccsal látta el őt, és akiről azt remélte, hogy együtt jutnak majd a paradicsomba.

Most azonban furcsán csillogott a szeme, Dzsamila sosem látta ilyennek, még akkor sem, amikor elragadta a szónoki hév. Ez megijesztette.

- Nem ismerlek - mondta ridegen Ahmed. - Ne szólj hozzám, nőszemély!

Dzsamila elhátrált tőle, a szíve majd megszakadt a választól.

Amíg áthelyezték Brennant a hordágyról az egyterűbe, Ahmed odalépett a mentőautóhoz. Dzsamila látta, hogy becsúsztatja a kezét, de azt nem látta, mit művel.

Miután a fiatalember visszatért a többiekhez, Dzsamila ismét előrelépett.

- Ahmed, együtt voltunk a pakisztáni táborokban. Biztosan emlékszel rám.

Ahmed ezúttal válaszra sem méltatta.

Dzsamila fölsikoltott, amikor észrevette Ahmed kezében a kést, amelynek hegye az elnök nyakára irányult.

Adnan azonban gyorsabb volt, rárontott Ahmedre, és ledöntötte a lábáról.

- Te bolond! - ordította Ahmed, és talpra ugrott, miközben Adnan rászegezte a pisztolyát. - Fölfogtad, ki ez itt? - intett Brennan felé. - Az amerikai elnök. A gonoszság fejedelme, aki tönkretette mindenünket.

- Nem fogod megölni - mondta Adnan.

- Hallgass rám! - kiáltotta Ahmed. - Ez soha vissza nem térő alkalom. Hát nem érted? Az amerikaiak egyre csak gyilkolnak. Mindannyiunkat elpusztítanak a tankjaikkal meg a repülőikkel. Most viszont mi ölhetjük meg őt. Ezzel tönkretesszük Amerikát.

- Nem! - rivallt rá zordul Adnan.

- De miért? - jajdult föl Ahmed. - A terv miatt? - fröcsögte megvetően. - Azt a tervet egy amerikai eszelte ki. Egy amerikai parancsolgat nekünk, Adnan, hát nem látod? Ez az egész csak fondorlat, hogy elpusztítsanak bennünket. Én tudtam, kezdettől fogva tudtam. De most végre bosszút állunk. - Fölemelte a kését. - Itt az idő!

- Nem akarlak megölni, Ahmed, de megteszem.

- Hát akkor ölj meg!

Ahmed előrelódult, és Adnan tüzelt.

Dzsamila sikoltott, ahogy Ahmed a mellkasa közepén egyetlen lőtt sebbel a műhely padlójára rogyott. Adnan visszatette a fegyverét a pisztolytáskába, és félrelökte Ahmed holttestét az útból. Dzsamila arcán végigfolytak a könnyek, ahogy halott poétáját bámulta.

A többiek olyan zavartalanul sürögtek-forogtak, mintha nem is embert öltek volna meg a szemük láttára, csak egy svábbogarat. Brennant elhelyezték a rekeszben, a mellette lévő mélyedésbe oxigénpalack került. Az orvos maszkot tett Brennan arcára, és megnyitotta az oxigénadagolót.

Adnan becsukta a rekeszt, és a zokogó Dzsamilához fordult.

- Pedig ismert engem - hüppögte a lány. - Ő volt az én Ahmedem.

A férfi válaszul durván pofon ütötte. Dzsamila ettől annyira meghökkent, hogy a sírást is abbahagyta.

- Szállj be a kocsidba, és tedd a dolgodat! - parancsolt rá Adnan.

Dzsamila szó nélkül engedelmeskedett. A garázsajtó fölszaladt, és az egyterű elrobogott.

Adnan a másik két férfira nézett, és Ahmed holtteste felé intett a fejével. Fölemelték a hullát, és az olajgyűjtő aknába tették, mialatt Adnan bekötözte Alex lövésétől vérző karját.

Régebben is gyanította, hogy Ahmed meg fog próbálkozni valamivel. Állandóan szemmel tartotta, amióta berakták az elnököt a mentőautóba, de még így is hajszálon múlott.

Néhány másodperc múlva a három férfi beszállt a mentőbe, most Adnan lett a páciens, az orvos vigyázott rá, harmadik társuk vezetett. Így festett az eredeti menekülési terv, amelyben még Ahmed is szerepelt.

Adnan azonban tudta, hogy álca ide vagy oda, látták őket a kórházban, most pedig még meg is sebesült.

Valószínűnek tűnt, hogy nem jutnak át az útlezáráson. Viszont szép kis csali válik belőlük, és azután nemsokára vége. Az ötven körüli orvosra pillantott, és a tekintetéből megértette, hogy ő is tudja, mi a helyzet. Adnan lehunyta a szemét, megfogta sérült karját. A fájdalom nem volt nagyon súlyos, sokkal rosszabbat is elviselt már.

Csak újabb seb a korábban ejtettek mellé. Ezúttal azonban Adnan sejtette, hogy ez az utolsó. Nem óhajtott amerikai börtönben sínylődni, és nem hagyhatta, hogy az amerikaiak villanyárammal üssék agyon, mint valami barmot.

 

Mihelyt a bérházat az orvlövészek kivételével kiürítették, a kommandósok több RPG-t lőttek ki az ötödik emeleti lakásra. Csak ezzel sikerült véget vetni a legádázabb tűzharcnak, amelyet Pennsylvania a polgárháború óta látott. Amikor megrohamozták a lakást, mindkét lesipuskást holtan találták, de azok addigra kilőtték összes M-50-es muníciójukat, gépkarabélyaik pedig a több ezer lövedéktől úgy fölforrósodtak, hogy szinte perzseltek.

A kórház légterét megtisztították, az épület mögötti aszfalton rátaláltak a vérző Alex Fordra. Miután magához tért, elmondta, mit látott, és általános körözést adtak ki a mentőautóra.

56. fejezet

Dzsamila alig öt perccel Brennan elhagyása után beleszaladt egy útlezárásba. Három kocsi állt előtte, és a rendőrök mindenkit kiszállítottak a járművekből.

Hátrapillantott a fiúkra. A kisbaba elaludt, a másik kettő továbbra is bömbölt, és Dzsamila érezte, hogy ismét eleredtek a könnyei.

Ahmed azt mondta, nem ismeri. Azt mondta, ne szóljon hozzá. A szeme láttára ölték meg. Le akarta szúrni azt az embert. Szembeszegült a tervvel, és ezért végeztek vele. Legjobban mégis ezek a szavai fájtak: „Nem ismerlek.” Dzsamila csak úgy tudta értelmezni a történteket, hogy a gyűlölet fölemésztette Ahmed lelkét, szétzúzta a költő szívét.

Felrezzent gondolataiból, amikor megkocogtatták az ablakot. A rendőrök. Letekerte az ablakot, és a gyermeksivalkodás megütötte a közegek fülét.

- Te jó ég, hölgyem, mi bajuk a kicsiknek?

- Megijedtek - fogott bele Dzsamila a jól begyakorolt magyarázatba. - Én is megijedtem. Rendőrautók szirénáznak, az emberek rohangálnak, sikoltoznak. Most jövök a belvárosból, és mindenütt sikoltoznak. Ez őrület, megbolondult a világ. Hazaviszem a gyerekeket. A dadájuk vagyok - tette hozzá alighanem fölöslegesen.

Elsírta magát, erre a fiúk még jobban rázendítettek. Ez fölébresztette a kisbabát, aki teli torokból csatlakozott a zenebonához.

- Jól van, jól van - mondta a rendőr. - Nagyon igyekszünk.

Biccentett az embereinek. Átnézték a kocsit, alá is bekukkantottak. Centiméterekre jártak az eszméletlenül fekvő elnöktől, de gyakorlatilag láthatatlan volt a számukra, és egyébként is siettek, hogy minél hamarabb áttérjenek a következő autóra. A hátsó ülésről terjengő penetráns bűzből ítélve mindhárom fiú bent ment ki.

A közegek becsapták az ajtókat.

- Minden jót! - köszönt el az egyikük Dzsamilától, és továbbintette.

 

Egy perccel később többszöri próbálkozás után George Franklinnek végre sikerült megkapnia a bejelentésekkel elárasztott segélyhívó központot, beszámolt a történtekről, leírást adott Dzsamiláról, a fiúkról és a kocsiról. Dzsamila azonban már javában a találkozóhely felé tartott, amikor ezeket az értesüléseket továbbították az intézkedő szerveknek.

 

Tíz perc múlva a fekete helikopter átberregett a csatatérré változott ünnepi helyszín fölött, és leszállt a parkolóban. Az egyik ajtó kinyílt, Tom Hemingway lépett ki, és Carter Grayhez sietett, aki épp szövetségi ügynökökkel beszélgetett.

- Atyaisten, miniszter úr, épp visszaindultunk New Yorkból, amikor hallottuk. Az elnök úr életben van? - kérdezte Hemingway.

Gray látása már kitisztult, elméjében helyreállt a fontossági sorrend.

- Az imént tudtuk meg, hogy az elnököt elrabolták. Minél gyorsabban vissza kell jutnom Washingtonba - felelte.

Egy perc múlva a helikopter a levegőbe emelkedett, és dél felé fordult.

 

Dzsamila lassan hajtott vissza a találkozóhelyről Franklinék házához. Az elnök átrakása az egyterűből a térséget elhagyó végső szállítóeszközre simán zajlott, alig egy percet vett igénybe. A lány bekapcsolta a rádiót, hogy elfojtsa a gyerekek lármáját, meg azért is, hogy figyelje a híradásokat. Az éter megtelt rendkívüli bejelentésekkel, bár a bemondók nem sok értelmeset tudtak közölni. Sok halottról számoltak be, az eseményeket televízión figyelő közvéleményt azonban a jelek szerint inkább az érdekelte, hogy az elnököt kórházba szállították. Hamarosan ki kellett derülnie, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól.

A lány annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette a hátulról közeledő rendőrségi járőrkocsikat.

Végül akkor nézett a visszapillantó tükörbe, amikor a tetőn villogó fények fölkeltették a figyelmét. Rögtön meghallotta az egyik kocsiból harsogó hangot.

- Azonnal húzódjon félre, és szálljon ki! - szólították föl a rendőrök a megafonon át.

Nem húzódott félre azonnal, és esze ágában sem volt kiszállni. Inkább gázt adott.

Az élen haladó járőrkocsiban egymásra néztek a rendőrök.

- Úgy látszik, még vele vannak a gyerekek.

A másik zsaru bólintott.

- Közrezárjuk, és megpróbáljuk kicsalogatni.

- Jó, de ha nem száll ki? Villámgyorsan hívjunk mesterlövészt!

- Nem hiszem, hogy maradt. A fenébe, több mint négy éve egyetlen gyilkosság sem történt, most meg ugyanaznap támadnak merénylők az elnökre és rabolja el valami eszement dada a munkaadója gyerekeit.

 

Egy kilométerrel odébb egy másik rendőrségi járőrkocsi torlaszolta el az utat. Láttára Dzsamila letért az aszfaltról, a fűbe hajtott. A járőrkocsik követni készültek, de megtorpantak, mert Dzsamila visszafordította a kocsit, így az most szembenézett az úttal. Kicsatolta a biztonsági övét, és hátramászott.

- Mi a nyavalyát művel ez a nő? - kérdezte az egyik zsaru. - Bántani akarja a gyerekeket?

- Ki tudja? Mi újság a mesterlövésszel?

- Nem sok jót vettem ki abból, hogy a diszpécser kiröhögött, amikor kértem.

- Amíg a gyerekek bent vannak, semmiképpen sem kockáztathatjuk meg a lövést.

- Akkor mihez kezdjünk?

- Oda nézz! Kinyitják az ajtót!

Figyelték, amint kinyúl egy kéz, és leteszi a földre a gyermekülésbe szíjazott kisbabát. Ezután a két nagyobbik fiú is hasonló módon került ki a kocsiból.

- Na, erre varrjál gombot! - mondta az utasoldalon ülő zsaru.

- Ha megpróbálja elgázolni őket, te kilövöd a kereket, én pedig a szélvédőn át a fejére célzok - felelte a társa.

Kiszálltak a járőrkocsiból: egyikük pisztollyal, a másik gyorstüzelő sörétes puskával.

Dzsamila azonban nem szándékozott kárt tenni a gyerekekben. Sorban rájuk pillantott, és visszaült a volánhoz. Még integetett is a legnagyobbiknak.

- Szia, Timmy! - köszönt az ablakon át. - Szia, te kis haszontalan!

- Dada - felelte a könnyes szemű gyerek, és ő is búcsút intett.

Bármennyire nem szívelte a lány Lori Franklint, örült, hogy nem kellett megölnie. A gyerekeknek szükségük van az anyjukra. Igen, minden gyereknek szüksége van az anyjára.

Gyorsan lefirkantott valamit egy darab papírra, amelyet a retiküljéből vett elő. Gondosan összehajtogatta, és a markába szorította.

Sebességbe tette az egyterűt, elindult előre, és visszakanyarodott az útra.

Egy újabb járőrkocsi most csatlakozott a hajtóvadászathoz. Dzsamila a kocsi mellett álló két rendőr felé tartott.

- Álljon meg! - szólította föl az egyikük kézi megafonján.

Dzsamila nem állt meg. Gyorsított.

- Azonnal álljon meg, vagy tüzet nyitunk!

Mindkét rendőr célzott. Egy járőrkocsi az egyterű farához közeledett, a másik lekanyarodott, és szerencsésen fölvette a fiúkat.

- Lőjük ki a gumikat! - mondta az egyik zsaru, ahogy Dzsamila feléjük robogott.

Mindketten tüzeltek, és kilyukasztották az első kerekeket. Dzsamila azonban továbbhajtott. Felpörgette a motort, és az egyterű gyors tempóban kacsázott a szétszakadt abroncsokon.

- Álljon meg! - kiáltott rá ismét a kézi hangszórón át a zsaru.

Az egyterű mögötti zsaruk kilőtték a hátsó kerekeket, de a lány még így is továbbment az összevissza billegő-dülöngélő kocsival a két rendőr felé.

- Ez megveszett! - ordította az egyik zsaru. - Elüt bennünket.

- Azonnal álljon meg! - kiáltotta még egyszer a zsaru. - Különben tüzet nyitunk!

Dzsamila a kocsiban nem is hallotta a férfit.

- Tanúsítom, hogy nincsenek istenek, csak Isten - kántálta újra meg újra arabul.

Száguldás közben gondolatai egy pillanatra az Ahmed nevű fiatalemberhez kalandoztak, aki tudni sem akart róla, pedig rabul ejtette a szívét. Ahmedhez, a költőhöz, aki meghalt, és bizonyára a paradicsomba jutott.

Dzsamila ezután Mohamed prófétára gondolt, aki azon a sorsdöntő éjszakán a „legtávolabbi mecsettől” a mirádzs, azaz létra segítségével fölhágott egészen a megszentelt „hetedik mennyországig”. Az az ígért paradicsom, amely csupa gyönyörűség, sokkal többet ér, mint bármi ezen a világon.

A lány padlóig nyomta a gázpedált, és a megnyomorított autó előrelódult.

A vadászpuska és a pisztoly egyszerre dörrent. Az egyterű szélvédője berobbant.

A jármű azonnal levágódott az útról a gyepre, és egy fának rohant.

Fölrikoltott az autó kürtje. A zsaruk odafutottak, és óvatosan kinyitották a vezetőülés melletti ajtót. Dzsamila véres feje a volánon nyugodott, tágra nyílt szeme már semmit sem látott. Ahogy a rendőrök hátraléptek, valami papír libbent ki az egyterűből. Az egyikük lehajolt érte.

- Mi az? - kérdezte a társa. - Búcsúlevél?

A férfi megnézte, vállat vont, és kollégája kezébe nyomta.

- Nem tudok kínaiul.

A valójában arab szöveget Dzsamila írta. A halála pontos napját és óráját adta meg.

57. fejezet

Carter Gray szótlanul ülte végig a helikopter utat Washingtonba. Hemingway nem próbálta háborgatni a gondolatait; neki is bőven volt min töprengenie.

Az NHK-nál szálltak le, és Gray kimászott a helikopterből.

- Hazamegy, miniszter úr? - kérdezte Hemingway.

- Az elnök eltűnt - nézett rá hitetlenkedve Gray. - Vár a munka.

Bevonult az NHK központjába, miközben a helikopter ismét a levegőbe emelkedett. Hemingway a fejbeszélőjén utasította a pilótát.

Tyler Reinke megismételte a kapott parancsot, és nyugat felé fordultak.

Hemingway lepillantott a helikopter padlójára. Kétarasznyival alatta, a raktérben békésen aludt James Brennan elnök.

 

Néhány órán belül a világ legtávolabbi zugában is legalább nagyjából tudomást szereztek arról, ami a pennsylvaniai kisvárosban, Brennanben történt.

A titkosszolgálat azonnal életbe léptette a kormányzati működés folytonosságát biztosító tervét, a külügyminiszterrel bezárólag gondoskodott a helyettesítési rangsorban szereplő személyek védelméről. Az alelnök, Ben Hamilton az Egyesült Államok alkotmányának huszonötödik kiegészítése értelmében átvette a legfőbb közjogi méltóság teendőit. Első ízben fordult elő, hogy ezt az elnök elrablása miatt kellett foganatosítani.

Az újonnan fölesketett megbízott elnök nem ugrált örömében.

Mindenekelőtt lekapta a tíz körméről a titkosszolgálat igazgatóját. Ezután a Fehér Házba hívatta valamennyi hírszerző szolgálat vezetőjét, és felelősségre vonta őket, amiért semmit sem tudtak az egyértelműen rendkívül kiterjedt tervezést és élőerőt követelő akcióról. Hamilton közismerten az elnöki székre pályázott. Nyilván úgy gondolta, az emberrablás nemcsak az országnak okoz kárt, hanem valószínűleg az ő számára is kedvezőtlen, hogy ilyen körülmények között foglalja el a legfelső posztot.

Ezután aznap estére az ovális irodába rendelte Carter Grayt.

Meg nem erősített, de teljesen egybehangzó hírek szerint Gray magától értetődő természetességgel fogadta a nyakába zúdított szóáradatot. Miután Hamilton befejezte, Gray nyugodtan megkérdezte, most már hozzáláthat-e, hogy megkeresse és épségben visszahozza az elnököt. Újdonsült főnökének válasza a hírforrások szerint, akik az igen vastag falakon át is hallották, nem tűrt volna nyomdafestéket.

 

Adelphia és a teve klubosok Brennanból visszatérvén Kate invitálására a kocsiszínben gyűltek össze.

Adelphia továbbra is elszörnyedt arcot vágott. Kate egy pohár vizet meg hideg borogatást hozott neki, az asszony azonban a kezére meredve ült, és lassan rázta a fejét.

- Alex jól van - mondta Kate -, de nem engedtek be hozzá, csak telefonon beszélhettem vele néhány percet.

- Biztosan kikérdezik - vélte Reuben. - Az események kellős közepébe került. Talán látott valamit, ami segíthet.

- Mi mit láttunk, ami hasznos lehet? - kérdezte Stone.

- Rengeteg lövöldözést, halottakat és égő kocsikat - sorolta Caleb.

- Meg azt, hogy elvitték az elnököt - tette hozzá Milton.

- De már előtte is történt vele valami baj - mondta Caleb. - Láttam az óriástévén. A mellét tapogatta.

- Szívroham? - vetette föl Reuben.

- Lehetséges - felelte Stone.

- Na és arabok lövöldöztek - egészítette ki a helyzetképet Reuben. - Az egyikük kezéből kicsavartam a fegyvert, mielőtt lepuffantották.

- Határozottan összehangolt támadást hajtottak végre - jegyezte meg Stone. - Ez még a legnagyobb káoszban is világosan látszott. Lövészek, azután önmagukat fölgyújtók, majd újabb lövészek. Célzott tűzvezetés szervezett hullámaiban.

- Legalább az elnöki limó ki tudott szabadulni - vetette közbe Kate. - Még ha az elnököt végül elrabolták is.

- Igen, de az elkövetők valószínűleg azt akarták, hogy a limuzin elszökhessen - húzta alá Stone. - Miután elvágták a gépkocsioszlop többi részétől. - Miltonra nézett, aki veszettül klimpírozott a laptopján. - Semmi újság, Milton?

- Csak annyi, hogy megerősítették az elnök eltűnését, és heves tűzharc zajlott le a brennani Irgalmas Kórház előtt.

- Irgalmas Kórház - ismételte elgondolkodva Stone. - Ha az elnök rosszul lesz, kórházba kell vinni. Ez az előírt eljárás.

- És fölgyújtották a mentőautót - mondta Kate.

- Az is a tervhez tartozott - válaszolta Stone.

Caleb végignézett a társaságon.

- Akkor most mi legyen?

- Okvetlenül beszélnünk kell Alexszel. Látnia kell azt a filmet - mondta Kate.

- Most biztosan nagyon elfoglalt - figyelmeztette Reuben.

- Amint hazamegy, meglátogatom - mondta Kate. - Tudom, hogy szeretne segíteni.

Stone azonban korántsem tűnt annyira magabiztosnak, mint a lány.

 

A titkosszolgálat székházának válságközpontjában lázas munka folyt. Bár hivatalosan az FBI vezette a nyomozást, a titkosszolgálat nem óhajtott kimaradni ebből az ügyből.

Alex Ford felkötött karral, zúzódott oldalán ragtapasszal, tüdejében még most is perzselő érzéssel immár tizedszer számolt be élményeiről, azután őt is tájékoztatták a legfrissebb fejleményekről.

- Elfogtuk a kórházi biztonsági őrt - mondta a titkosszolgálat igazgatója, Wayne Martin. - A mentőautóban ülő másik két férfi tűzharcban életét vesztette, de ezt a mocskot elkaptuk.

- És az elnök úr? - kérdezte aggódva Alex.

- Nyoma veszett. Úgy gondoljuk, másik járműre rakták át. Egy Dzsamila Szelim nevű nő szerepet játszhatott a dologban. Gyermekgondozóként dolgozott egy házaspárnál, Franklinéknél. Megkötözte Franklinnét, és magával vitte a gyerekeket. Később elengedte őket, de amikor megpróbálta elgázolni az intézkedő rendőröket, lelőtték.

- Ez hogyan függ össze az elnökkel? - kérdezte egy másik ügynök.

- Úgy véljük, a gyerekeket használta föl, hogy átjusson az útzáron. Egy dada három sivalkodó kisgyerekkel nem a leggyanúsabb tétel.

- Nekem még így sem világos - jegyezte meg az iménti ügynök.

- Amikor a rendőrök átvizsgálták a nő autóját, a hátsó részében titkos rekeszt találtak. Ezt réz- és ólomlemezzel bélelték ki, nagyjából az elnökével egyező méretű felnőtt férfi körvonalai mentén, ezenkívül egy oxigéntartály fért bele, amely később elő is került. Franklinné elmondta, hogy a dada nagyon feldúltan fogadta közlését, miszerint az asszony meggondolta magát, és elmegy az ünnepségre a fiaival. Ez jókora homokszemet lökött volna a gépezetükbe, ezért semlegesítenie kellett Franklinnét.

- A pasas beszélt? - kérdezte Alex. - Mármint a biztonsági őr.

- Ezt a nyomozati vonalat az FBI vette át - felelte rosszkedvűen Martin -, de az ujjlenyomatait lefuttattuk, és semmi eredmény.

- Igazgató úr, ez a fickó nem újonc. Nem hiszem, hogy ez az első bevetése - mondta Alex.

- Egyetértek, de gondolom, eddig nem csípték el.

Alex most föltette a rettegett kérdést.

- Mennyi a halottak száma, igazgató úr?

Martin furcsán nézett rá.

- Az ünnepség helyszínén és a városban összesen huszonegy terrorista vesztette életét.

- Úgy értem, a mieink közül.

Martin körbepillantott a teremben ülőkön.

- Ez nem publikus, és mindaddig nem hozzuk nyilvánosságra, amíg nem tudjuk kiokoskodni, mi a nyavalya folyik. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nincs emberveszteségünk.

Alex fölugrott, és az igazgatóra nézett.

- Mi az istenről beszél? Csak úgy hullottak az emberek mindenütt. Ott voltam, láttam őket, a szentségit. Ez valami politikai kozmetikázó kamuzás? Mert ha az, akkor messziről bűzik!

- Hátrébb az agarakkal, Alex! - felelte Martin. - Tudom, hogy erős fájdalomcsillapítókat kapott, de akkor se beszéljen velem így, fiam!

Alex mély lélegzetet vett, és visszaült.

- Voltak veszteségeink, igazgató úr.

- Valóban lelőtték a mieinket, több mint huszonötjüket, plusz vagy tizenöt egyenruhást. És Bellamy doktort.

- Martin hatásszünetet tartott. - De kábító-lövedék terítette le őket. Valamennyien fölépültek. Így válik érthetővé, hogy az orvlövészek átjutottak a fémdetektorokon. A fegyverek és a nyilacskák több komponensű anyagból, fémalkatrészek nélkül készültek. - Ismét elhallgatott. - Amit most mondok, az nem kerülhet ki a teremből.

A jelen lévő ügynökök mind egymásra néztek.

- Kábító-puskát használtak? - kérdezte vonakodva Alex. - A kórházban nem kábító-nyilacskákat lődöztek. Igazi golyókkal tüzeltek.

- A másik két ügynökbe, akit ott találtunk, kábító-nyilacskát lőttek. Azután igazi lőszerrel tartották távol az erősítést. Noha páholyból célozhattak, és a piacon kapható legjobb mesterlövész-karabélyt használták, egyetlen embert sem találtak el éles lőszerrel. Szemtanúk szerint csak a mieink közelébe lőttek. Tűzfüggönyt vontak a kórház elé, hogy visszatartsák az embereinket. Ez most már világosnak tűnik. Minden arra vall, hogy egyetlen gyilkos lövést sem adtak le, jóllehet a mieink azt mondták, rengeteg alkalom kínálkozott volna. Egy percig sem állítom, hogy értem a dolgot, de pillanatnyilag ezek a tények.

- Nálam éles lőszert használtak - nyúlt sebesült karjához Alex.

- Gratulálok, maga az egyetlen. Azt hiszem, nem számítottak rá, hogy bejut a kórházba, és összezavarja a terveiket.

- Nyilvánvalóan nem eléggé zavartam össze őket.

- Egyetlen ügynök sem tehetett volna többet - nézett a szemébe Martin.

Alex nem méltányolta ezt az elismerést.

- Kétségkívül az volt a terv - folytatta az igazgató -, hogy a rendes biztonsági kontingens nélkül terelik a kórházba az elnököt. Jól ismerték az eljárásrendünket, a módszereinket, és ellenünk fordították. Úgy véljük, az a tény, hogy egyáltalán nem tettek kárt a biztonsági erőinkben, jó jel az elnököt illetően. Könnyűszerrel megölhették volna.

- Tehát valószínűleg váltságdíjért tartják fogva, méghozzá nem csak pénzért - mondta egy másik ügynök.

- Ez a valószínű forgatókönyv - hagyta helyben Martin. - Isten tudja, mit fognak kérni.

- De minek vesződtek annyit azzal, hogy ne öljenek meg bennünket, igazgató úr? - kérdezte bosszúsan Alex. - Elvégre az effélék pontosan ezt művelik: gyilkolnak. Vegyük szeptember 11-ét, a Cole rombolót, a központi pályaudvart. Most meg nem ölnek, csak lemészároltatják magukat. Ebben semmi logika sincs.

- Egyetértek, semmi logika sincs benne. Úgy látszik, ismeretlen terepen járunk. - Martin távirányítót vett a kezébe, és a falra függesztett nagyképernyős plazma-televízióra célzott vele. - Most készítettük be ezt a videót. Szeretném, ha mindannyian végignéznék. Ha bármi furcsát látnak, sikítsanak!

A tévé életre kelt, és Alex figyelte, amint a brennani borzalmas események kibontakoznak.

Háromszor nézték meg, és bár néhány ügynök tett észrevételeket, nem találtak semmi szembeötlőt. Világosan érzékelték, hogy a terroristák nagyon szervezetten és fegyelmezetten ténykedtek.

- Kiiktatták a mentőautót, és Bellamy doktort is, hogy kezelés végett egyenesen a kórházba kelljen vinnünk az elnököt - mondta Martin. - Ezután egy kamionnal meg egy ledöntött víztoronnyal eltorlaszolták az erősítés útját. Baromi ravasz. Szerencse, hogy amikor Reaganre lőttek, nem ezekkel a fickókkal kerültünk szembe. Őt maroknyian vitték kórházba. Ha valaki ott vár rájuk, pillekönnyű célpontnak bizonyultak volna. Ami azt jelenti, hogy mostantól változtatnunk kell a módszereinken.

- De az elnök valóban betegnek látszott - mondta Alex. - Emlékszem, hogy a melléhez kapott. Amikor a kórházhoz értünk, azt mondta, mindjárt meghal. Ellenőriztem a pulzusát, és normálisnak tűnt, de nem vagyok orvos.

- A kórházi személyzet elmondása szerint egy ottani doktor befecskendezett neki valamit, és elvesztette az eszméletét - tette hozzá Martin.

- Nem számíthattak arra, hogy magától rosszul lesz, és az Irgalmas Kórházba megy - mondta Alex.

- Ezt az ünnepségen kellett előidézniük.

- Helyes, de nem tudjuk, hogyan csinálták. - Talán kábító-puskával olyan nyilacskát lőttek belé, ami rosszullétet provokált - szólalt meg egy másik ügynök.

- Ez elképzelhető. És a kábító-puskák nem is csapnak nagy zajt, viszont az első lövéssorozatig senki sem látott fegyvert. Százszor is végignéztük a filmet. Az elnök egyszer sem rezzen meg, nem mutatja jelét, hogy bármiféle lövés érte volna. Még a kábító-nyilacska becsapódásakor is jelentkezik valami fizikai reakció.

- Ez most jött, igazgató úr - lépett be ebben a pillanatban Jerry Sykes valami irattal.

Martin elolvasta, és fölnézett az embereire.

- A brennani kórház jelentette, hogy öten keresték föl a kórházat légzőszervi panaszokkal és szívroham tüneteivel. Elküldték a személyleírásukat és egyéb adatokat. Valamennyiüket ellátták, de a leletek semmi rendellenességet sem mutatnak.

- Valamiféle biológiai ágenst juttathattak a levegőbe - vetette föl Sykes.

- És csak az elnökre meg még néhány emberre hatott? Ez hiper-gyönge ágens lenne - kétkedett Martin.

Alex tekintete a tévéképernyőre tapadt.

- A kórházban kezelt öt ember egy nemzeti gárdista, két idősebb férfi, egy fiatal nő meg egy idős asszony?

- Ezt meg honnan a fenéből tudja? - nézett föl a dossziéból Martin.

- Tekerjük vissza, és játsszuk le lassítva azt a részt! - mutatott Alex válaszul a képernyőre.

Mindannyian figyelték, amint Brennan lekezelt a kordonnál állókkal.

- Ez az, itt álljunk meg! - kiáltotta Alex.

Martin kimerevítette a képet.

- Nézzék a férfi kezét! - bökött Alex a nemzeti gárdista művégtagjára.

- Az műkéz, Alex - mondta Sykes. - Pár ügynök a kordonnál észrevette.

- Igen, én is láttam - bólogatott Alex. - A jobbját, vagyis a protézist nyújtja kézfogásra. És láthatjuk, hogy Brennan még öt emberrel fog kezet. Most mehet tovább!

A nemzeti gárdista szalutált az elnöknek.

- Álljunk meg! - mondta Alex. - Tessék, a bal kezével tiszteleg. Illetve a bal kampójával. Egy kéz meg egy kampó?

- Talán éppen várja, hogy a másik is elkészüljön - felelte türelmetlenül Martin.

- De miért jobbal fog kezet és ballal tiszteleg?

- Én balkezes vagyok, viszont a legtöbb ember jobbkezes - magyarázta Sykes. - Ezért mindig jobbal fogok kezet, de néha ballal tisztelgek. Hát aztán?

- Na, jó, lát valaki valamit? - kérdezte Martin.

Alex tovább tanulmányozta a kezet.

- Rá tudunk közelíteni a fickó kezére?

Martin és Sykes ferde szemmel néztek rá.

- Próbáljuk már meg a kedvemért! Nem úgy tűnik, mintha bárki más észrevett volna valamit - mondta Alex.

Martin addig nyomta a zoomoló gombot, amíg a mesterséges kéz majdnem az egész képernyőt be nem töltötte.

- Ezt figyeljék! - mutatta Alex.

- Micsodát figyeljünk? - csattant föl Martin.

- A nedvességet a fickó tenyerén.

- Az izzadság - nézett értetlenül Alexre Sykes. - Meleg volt az idő, Alex.

- Ja, tényleg meleg volt. De a műkezek nem annyira szoktak izzadni.

- A büdös életbe! - ordított föl Martin a képernyőre meredve.

Nem sokkal később, ahogy az emberek kifelé indultak, Martin megállította Alexet.

- Nincs miért szégyenkeznie, Alex. Az a helyzet, hogy maga baromi nagy hős.

- Ezt nem gondolja komolyan - mondta Alex. - És én sem gondolom.

58. fejezet

Huszonnégy óra telt el, és a pánikba esett Amerika továbbra is várta, hogy hírt kapjon eltűnt elnöke felől. A nemzeti gárdista címét lenyomozták, de mire odaértek, a férfi rég eltűnt. A kórházba fölvett páciensekről megállapították, hogy bőrön át fölszívódó, nagy hatású szintetikus hallucinogén anyagtól szenvedtek. A leletek kimutatták, hogy ez szívrohamszerű tüneteket, részleges bénulást és halálfélelmet okoz. Azonosításába CIA-s kutatókat és technikusokat is bevontak. A CIA-sek sietve tájékoztattak mindenkit, hogy ők persze soha senkinél nem alkalmazták a szert, de bezzeg Amerika ellenségei, na, azok a gazemberek bizonyára igen. Örömhírként szolgált azonban, hogy a vegyület nem halálos, és hatásai egészen könnyen ellensúlyozhatóak meglévő készítményekkel. A jelek szerint a kordonnál állók az elnöki kézfogás révén érintkeztek az anyaggal.

Brennan központjában, egy gépkocsijavító műhelyben még egy holttestet találtak, akiben Alex fölismerte a kórházi mentőautó sofőrjét. A javítóműhely tulajdonosának, egy amerikai üzletembernek nem sikerült a nyomára bukkanni. A ballisztikai vizsgálat kiderítette, hogy a halott férfiból eltávolított golyót ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amelyik Alexet sebesítette meg. Miután a lövedék súrolta a titkosszolgálatos karját, a fa lépcsőkorlátba ágyazódott. Ez a tény, valamint a kórház és a javítóműhely közelsége erősen arra mutatott, hogy az átrakás a mentőautóból Dzsamila Szelim egyterűjébe a műhelyben zajlott le. Az elnököt nyilván ismét áthelyezték, talán egy további járműbe, amellyel kicsempészték a területről.

Hamilton megbízott elnök több beszédet intézett az amerikaiakhoz, hogy megnyugtassa őket: az ország helyzete szilárd, vezetése zavartalan, és bárki követte is el ezt a szörnyűséget, súlyos büntetésben fog részesülni.

Követelte, hogy akármiféle terrorista csoport rabolta el James Brennant, azonnali hatállyal sértetlenül bocsássa szabadon, mert különben az Egyesült Államok a gaztett megtorlásául kíméletlenül megsemmisíti az elkövetőket és mindazon államokat, amelyek segítséget nyújtanak nekik.

Az elnökrablás azonban egyértelműen lesújtotta az Egyesült Államokat. Az árfolyamok zuhanni kezdtek, az emberek nem mertek kilépni az utcára, az ország megdermedt. Az sem használt a közhangulatnak, hogy muszlim szélsőségesek fölszólították az emberrablókat: öljék meg Brennant, ha eddig nem tették, és mutassák be a holttestét a világnak.

A fegyveres erőket és a Hadászati Légi Parancsnokságot (HLP) 2-es védelmi készültségi szintre helyezték, ami addig összesen egyszer, az 1962-es kubai rakétaválság idején fordult elő. Még a szeptember 11-i események is csak VKSZ 3-as szintet gerjesztettek. Katonai szakértők arra figyelmeztettek, hogy a dolgok alakulásától függően akár a legmagasabb, 1-es harckészültségi szintig is fajulhat a helyzet. Akkor aztán bármi megtörténhet.

A hírszerzési szektor minden eszközt igénybe vett az emberrablók kilétének megállapítására. Diplomáciai tudakozódás is folyt az összes csatornán. A Pentagon pedig ugrásra készen várta a célpontot, hogy bevethesse csúcstechnikás fegyvertárát.

- Nem pöcsölünk tovább ezekkel - jelentette ki egy altábornagy a fegyveres testületeket felügyelő szenátusi bizottság egyik tagjának. - Egyetlen bakancs sem lép a földjükre, nehogy legyen kire lőniük. Csak rakétákat zuttyantunk a nyakukba, és búcsút mondhatnak a szaros kis életüknek.

A szenátor nem vitatkozott ezzel a hozzáállással.

Az ügy még tovább szította az iszlám világ és Amerika között amúgy is fölfokozott feszültséget. Bár egyetlen terrorista szervezet sem vállalta magára a felelősséget, a Brennanben lemészárolt terroristák egytől egyig közel-keletiek voltak. Megdöbbentő, de tény, hogy amikor ujjlenyomataikat egyéb adatokkal együtt lefuttatták az NHK roppant, átfogó rendszerében, semmit sem találtak. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az USA hírszerző közössége egyetlen bájtnyi információval sem rendelkezik ezekről az elkövetőkről, mégis úgy látszott, hogy ez a helyzet.

Pillanatnyilag azonban az illetékesek zöme nem erre az anomáliára koncentrált. Egyszerűen vissza akarták szerezni az elnöküket. És választ vártak a kérdésre, hogy miként fordulhatott elő egyáltalán ilyesmi.

 

Az elnökrablás másnapján késő este Kate Adams bekopogott Alex Ford manassasi házának ajtaján, miután telefonon ismételten eredménytelenül hívta.

Odabentről bánatos gitárdallamok hallatszottak, majd elnémult a zene, és Kate közeledő léptekre fülelt.

- Ki az?

- Szia, Alex, Kate vagyok.

Alex borotválatlanul, kócosan nyitott ajtót. Szakadt farmerban, piszkos pólóban és mezítláb állt a küszöbön.

Kate látta, hogy a szeme véreres, és alkoholt érzett a leheletén. A férfi jobb kezében fekete spanyolgitárt tartott.

- Nem hívtál vissza. Nagyon aggódtam - mondta a lány.

- Bocs. Nem értem rá - felelte kurtán Alex.

Kate a hangszerre meredt.

- Hogy tudsz játszani lőtt sebbel a karodon?

- Minek felkötni, ha van Jack Daniel's?

- Bejöhetek?

A férfi vállat vont, félrehúzódott, és becsukta az ajtót Kate mögött.

- Csodálkozom, hogy nem lepték el az utcát a híradós furgonok.

- Eddig nem hozták nyilvánosságra a nevemet. Csak egy titkosügynök vagyok, aki elcseszte, és hagyta, hogy elrabolják az elnököt.

Alex a nappaliban ültette le a lányt. A kis helyiséget igencsak szellősen bútorozták be. Kate úgy látta, olyan kopár, mintha valaki éppen be-vagy kiköltözne. Egyetlen részlet nem illett a képbe: egy polcon több száz röviditalos pohárka sorakozott.

- Mindenhonnét elhoztam egy kupicát, ahová őrző-védő szolgálatra osztottak be. - A lány odafordult, és látta, hogy Alex őt figyeli. - Nem sok mutogatnivaló ennyi év után, igaz? - Kínos csönd támadt. - Mit iszol? - kérdezte azután a férfi.

- Nem olyan erőset, mint amit te.

Alex fölállt, és kisvártatva egy pohár jeges kólával tért vissza.

- Ugye, nem whisky? - kérdezte óvatosan Kate.

- Nem, abból épp most fogytam ki. Érdekes, tegnap még egy egész üveggel volt.

- Na és mi a terved? Itt gubbasztasz, agyoniszod magad, miközben Johnny Cash-balladákat játszol?

- Az is egy terv - mondta egykedvűen a férfi.

- Nem valami jó. - Tudsz jobbat?

- Megígérted, hogy találkozol Oliverrel meg a többiekkel.

- Ja, persze, a Teke Klub - felelte szórakozottan.

- Nem, Teve Klub.

- Mindegy - kezdte újra pengetni a gitárját.

Kate körülpillantott a szobában, és tekintete egy fotón állapodott meg. Kezébe vette. A képen látható hórihorgas, sovány, cserzett arcú férfi dús, fekete haját tupírozva fésülte hátra. Szája szögletéből cigaretta fityegett, kezében gitárt tartott. A lány Alexre sandított, aki feszülten figyelte.

- Édesapád?

- Az utánozhatatlan Freddy Ford, alias „Turbó Spéci”.

- Mint a Johnny Cash-szám? Amúgy nem kimondottan őrá hasonlít.

- Tényleg nem. Inkább az idősebb Hank Williamsre.

Kate visszatette a képet, és körülnézett.

- Nem valami lakályos otthon, mi? - kérdezte Alex. Kate látta, hogy tekintete változatlanul rászegeződik. - A titkosszolgálati munka nem nagyon segíti az otthonteremtést - jegyezte meg a férfi.

- Nyugi, nem a pénzedre hajtok - mosolyodott el a lány.

- Az jó.

Visszaült, a kóláját kortyolgatta.

- Találkoznod kéne Oliverrel, Alex. Ne felejtsd el, hogy elraboltak egy nőt.

- Akkor az FBI az illetékes, bár azt hiszem, pillanatnyilag egy másik emberrablással van elfoglalva.

- Ők benned bíznak.

- Nézz rám, Kate! - mutatott önmagára a férfi. - Ha eltűnne a nővéred, tényleg azt szeretnéd, hogy én foglalkozzak az üggyel?

- Azt.

- Nem kell a púder.

- Ne csináld, Alex! Találkozol velük?

- Nem!

- Miért nem?

- Nem tartozom magyarázattal se neked, se másnak, az istenit neki!

Kate letette a poharát, és fölállt.

- Sajnálom, hogy így látod.

Kifelé indult, de Alex megfogta a vállát, és visszafordította magához.

- Elcsesztem, Kate - mondta egyszerűen. - Nem teljesítettem a feladatomat.

- Az nem a te hibád. Majdnem megöltek.

- Nem, csak beetettek, mint egy pancser kezdőt. Az a közel-keleti biztonsági őr merő véletlenségből kicsámpázik a kórházból. Szíves örömest kockáztatja az életét, hogy nekem segítsen, én pedig hagyom, hogy a szemétláda elsétáljon az Egyesült Államok elnökével!

- Nem hagytad, hogy elsétáljon. Rájöttél, miben sántikál.

- Persze, kábé hatvan másodperces késéssel, és az én szakmámban ez nem üti meg a mértéket. - Alex a falnak támaszkodott. - Emlékszel, mit mondott nekem Clint Hill, Kennedy testőre?

- Azt, hogy ne akard követni a példáját, mert ő elvesztette az elnökét.

- Úgy van. És most már pontosan tudom, hogy értette.

59. fejezet

Carter Gray alig aludt Brennan eltűnése óta, fáradozásai eredményeként mégsem sokat tudott fölmutatni.

Harminchat órával az elnök elrablása után az NHK egyik tárgyalóasztalánál ült. Vele szemben pedig székhez láncolva, két markos őr felügyelete alatt az a férfi, aki csak a hivatalos okmányaiban szereplő Faríd Sáh névre hallgatott. Gray tudta, hogy ez pusztán a kóbor apácák megtévesztésére szolgál, a Sáh fölötti ellenőrzést pedig főként azért sikerült kicsikarnia az FBI-től, mert számottevő kompromittáló adatokkal rendelkezett a Nyomozóhivatal igazgatójáról.

- Faríd Sáh Indiából - mondta Gray. - De maga nem indiai.

- Apám indiai volt, anyám szaúdi. Anyámra ütöttem - felelte halkan a fogoly. Sebesült karját az oldalához ragtapaszozták. Nem köthették föl, nehogy ezáltal hatékony öngyilkos segédeszközt adjanak a kezébe.

- Hindu-muszlim vegyes házasság?

- Meglepődne, milyen sok akad egymilliárd ember között.

- És pontosan hogyan került Indiából Amerikába?

- Amerika a lehetőségek hazája - hangzott a homályos válasz.

- A muszlimok újabban hindukat toboroznak terroristáknak?

- Az iszlám hitet gyakorlom. Bizonyára megfigyelték, amint a zárkámban a szalát-ot végeztem.

- Tudja, Sáh úr, valahonnét ismerős nekem.

- Úgy tapasztaltam, hogy az amerikaiak zömének mindannyian egyformának látszunk.

- Én nem tartozom az amerikaiak zöméhez. És pontosan hogyan szerzett biztonsági őri állást a kórházban?

A fogoly lesütött szemmel hallgatott.

- Na és kik ezek az emberek? - tett fényképeket az asztalra Gray. - A családtagjai?

Semmi válasz.

- A képek a lakásáról valók, tehát vélhetőleg tudja, kiket ábrázolnak. Érdekes. Mindegyiknek a hátán dátumok olvashatók arabul. Úgy tűnik, születési és halálozási dátumok, valamint egyéb adatok. - Gray fölmutatta egy kamasz fiú fotóját. - Róla az áll itt, hogy tizenhat évesen halt meg. Az iraki-iráni háborúban. A fivére? Melyik oldalon esett el? Hát maga melyik oldalon harcolt?

Gray nem várt válaszra, tudta, hogy úgysem kap. Fölemelt egy másik képet, ezúttal egy nőét.

- Eszerint ez az asszony Irak úgynevezett „első amerikai lerohanása” alatt vesztette életét. Feltételezem, hogy az első öbölháborúra céloz, amikor Irak rohanta le Kuvaitot, az Egyesült Államok pedig Kuvait segítségére sietett. Ez itt a felesége? Maga Szaddam Huszein oldalán harcolt?

További hallgatás.

Gray újabb képet vett a kezébe, egy tizenéves lányét. Megfordította és elolvasta:

- „Irak második amerikai lerohanásakor ölték meg.” A lánya? - A fogoly változatlanul a kezét bámulta. - Mindezeket az embereket, a családját és a barátait háború meg felkelés során vesztette el; előbb muszlimok harcoltak muszlimok ellen, azután muszlimok amerikaiak ellen. Erről szól ez az egész? - hajolt közelebb Gray. - A bosszúállásról?

Gray lassan összeszedegette a fotókat, és bólintott az őröknek.

- Nemsokára visszajövök - mondta a fogolynak, miközben fölállt. - Akkor majd szépen mindent elregél nekem.

 

Másnap reggel sajtóhíresztelések nyomán végre tájékoztatták a nemzetet, hogy a terroristák kábító-puskát használtak Brennan elnök elrablásakor. Ez egyetlen amerikai életét sem követelte, bár sérüléseket számosan szenvedtek, amikor fejvesztve menekültek az ünnepség helyszínéről. A legvelősebben a New York Times főcíme tette föl a kérdést: „Csak önmagukat akarták megölni az öngyilkos merénylők?” A Washington Post kommentárja azon elmélkedett, pusztán az-e erre a magyarázat, hogy az igazi fegyvereket leleplezték volna a fémdetektorok. Azt azonban senki sem tudta megindokolni, miért használtak kábító-puskát a kórházi orvlövészek is.

A New York Post főcíme fogalmazott a legnyersebben: „Mi az ördög folyik itt?”

Amerikában és szerte a világon az utcákra is átterjedt az erőszak. Világossá vált: csupán idő kérdése, hogy valami nagyobb horderejű történjen.

Ugyanaznap délelőtt a Fehér Ház újabb sokkoló híreket kapott. Valamennyi amerikai országos televízió-hálózathoz jelzés érkezett az al-Dzsazírától, hogy rövidesen leadják az emberrablók váltságdíj-üzenetét, amely most jutott el az arab hírtévéhez. Az al-Dzsazíra képviselői azt állították, az anyag megdöbbentő kijelentéseket tartalmaz. Előzetesen senki, még a megbízott elnök sem kaphatott másolatot. Az emberrablók nyilván azt kívánták, hogy a kormányzat ugyanakkor értesüljön a részletekről, amikor a nagyközönség.

 

Hamilton megbízott elnök ennek kapcsán rögtönzött válasza, amennyiben a tévé egyenesben sugározza, sorozatos kisípolásra szorult volna, és a médiahatóság hivatalos elmarasztalását vonja maga után szalonképtelen szóhasználata miatt. De hát mit tehetett? Összehívta a kabinetjét és katonai vezérkarát a közlemény meghallgatására.

- Honnan a fenéből tudhatjuk, hogy ezek az emberek tényleg fogva tartják-e Brennant? Lehet, hogy az egész csak hanta - figyelmeztetett a nemzetbiztonsági tanácsadó.

- Valóban - értett egyet Joe Decker védelmi miniszter, a kabinet nagy tisztelettel övezett tagja, aki mindig gondosan fölkészült, és teljes erőbedobással vett részt a politikai játszmákban. Emellett olyan emberként tette ismertté magát, aki nem habozik megnyomni a gombot, hogy beindítsa Amerika monstruózus hadi gépezetét. A Brennan-kormányzat rendíthetetlen oszlopává vált, akire a mostani válság folyamán Hamilton erősen támaszkodott.

Hamilton papírlapot vett elő a zsebéből.

- Ezt néhány perce továbbították a hírhálózatok a Fehér Házba. A váltságdíj-követelő levél melléklete.

- Mi van benne, elnök úr? - kérdezte Decker.

- Az, hogy ezek a nukleáris kódok, amelyeket Brennan elnök magánál tartott. Meg kell erősítenünk, hogy helytállóak-e. A kódok persze már nem érvényesek.

Decker védelmi miniszter két perc múlva gyors konzultáció és egy ellenőrző telefonhívás után gyászos arccal nézett körül a teremben.

- Ezek azok.

A jelenlévők mind maguk elé meredtek, s kerülték egymás tekintetét. Valamennyien ugyanarra gondoltak.

Bármit kérnek is az emberrablók, szinte bizonyos, hogy az olyasmi, amibe az Egyesült Államok nem egyezhet bele. Ez pedig sajnos megpecsételi a szerencsétlen James Brennan sorsát.

A falra szerelt plazmaképernyőn komor hírolvasó jelent meg. Hamilton szavakba öntötte a körülötte összegyűltek kimondatlan gondolatait:

- Esküszöm az élő Istenre, hogy ha ezek a nyomorultak filmre veszik Jim Brennan lefejezését, kő kövön nem marad odaát.

A veterán híradós személyiség zaklatottnak látszott, de gyorsan olvasni kezdett. Először is Amerika és a világ többi országa ismerje el, hogy az iszlám nagy vallás, és részesítse illő tiszteletben. Másodszor, minden dollár után, amelyet az Egyesült Államok akár Izraelnek, akár Egyiptomnak juttat, adjon egy dollárt Palesztina gazdasági fejlesztésére. Harmadszor, az összes szövetséges katonát vonják ki Irakból és Afganisztánból, bár ENSZ-csapatok maradhatnak. Negyedszer, Afganisztánban számoljanak föl minden szövetséges katonai támaszpontot. Ötödször, a Közel-Keleten valamennyi külföldi magán olajérdekeltséget adjanak át annak az országnak, amelyben a szóban forgó olajérdekeltségek találhatók, az Afganisztánon áthaladó kőolajvezetéket is beleértve. Hatodszor, a Közel-Keleten működő bármely külföldi vállalkozást arab többségi tulajdonba kell helyezni, és a következő két évtizedben a teljes üzleti nyereséget a térségbeli beruházásokba kell visszaforgatni.

Hetedszer, az Egyesült Államok és szövetségesei állapodjanak meg abban, hogy nem törnek más szuverén államra, hacsak nem az adott nemzet hadereje részéről éri őket kifejezett támadás, vagy pedig hitelt érdemlően bizonyítják, hogy az a nemzet az Egyesült Államok vagy szövetségesei elleni terrorista merényletet támogatott.

Nyolcadszor, az Egyesült Államok tartózkodni köteles attól, hogy óriási hadereje felhasználásával saját képére formálja a világot. Kilencedszer, ismerjék el, hogy a Közel-Kelet számos bajának oka a Nyugat eltévelyedett külpolitikája és gyarmatosító nyerészkedése.

A követelésjegyzék felolvasása közben még borúsabbá vált a hangulat a fehér házi teremben.

- A régi fals nóta! - csattant föl egy tábornok. - Kicsit csalódott vagyok, hogy nem képesek újat kitalálni.

- Nem hajolhatunk meg a zsarolás előtt - szögezte le Hamilton, és megerősítést várva nézett körül.

- Semmiképpen sem - értett egyet a nemzetbiztonsági tanácsadó.

- Világos, hogy nem - tette hozzá Decker.

Az asztalnál ülők jegyzetelgetni kezdték a várható eseménysornak megfelelő hivatalos tálalást. A tábornokok és tengernagyok eközben az egyik sarokban a katonai válaszlépést vázolták föl.

- Várjunk egy pillanatot, emberek! - szólalt meg Andrea Mayes külügyminiszter asszony, az elrabolt elnök bizalmas barátja. - Ne írjuk le sitty-sutty Jim Brennant!

A pentagonos csoport döbbent hitetlenkedéssel meredt rá.

- Komolyan azt képzeli - fortyant föl az egyikük -, hogy ezek csak úgy visszaadják nekünk?

Indulatok szabadultak el az asztal körül, aminek mennydörgő hang vetett véget. Mindenki az asztal egyik végén ülő Carter Gray felé fordította a figyelmét. Bár legyőzhetetlenségének nimbuszából sokat veszített, még így is tiszteletet parancsolt.

- Talán meghallgathatnánk a folytatást - mutatott a képernyőre.

A terem elcsöndesült.

- Most új szakasz következik - mondta a hírolvasó a papírt szorongatva. Megköszörülte a torkát, és belekezdett. - „Azok a civilizált országok, amelyek önkényesen, golyókkal és bombákkal szereznek érvényt akaratuknak, közönséges terroristák, és nincs joguk ahhoz, hogy megfosszanak más országokat ugyanettől a kiváltságot. Aki karddal irányít, sokszor kard által vész el.” - A hírolvasó ismét szünetet tartott. - Most érkeztünk az üzenet legbizarrabb részéhez, bár őszintén szólva, híradós pályám harminckét esztendeje folyamán az eddig történtekhez foghatóan hihetetlen eseménysort sem láttam.

A férfi harmadszor is elhallgatott, mintha kellő súlyt kívánna adni a pillanatnak.

- A fene vigye el! - bömbölte Decker. - Nyögje már ki, az isten szerelmére!

A híradós folytatta a felolvasást.

- „Akár teljesülnek ezek a követelések, akár nem, mához egy hétre James Brennan elnököt sértetlenül szabadon bocsátjuk, biztonságos helyen hagyjuk, és haladéktalanul értesítjük az illetékes szerveket, hogy elszállíthassák. Mindazonáltal fölszólítjuk a világot, fogadja teljes komolysággal ezeket a követeléseket, ha egyáltalán azt óhajtja, hogy igazán megvalósulhasson a szalám.” Ez arabul „béké”-t jelent - tette hozzá sietve.

A fehér házi csoport lenyűgözve bámulta a képernyőt, az arcokon döbbenet és félelemmel vegyes tisztelet tükröződött.

- Mi a nyavalyát mondott? - kérdezte Hamilton.

- Azt mondta, hogy még ha nem teljesülnek a követelések, akkor is sértetlenül szabadon bocsátják Brennan elnököt - felelte érces hangon Gray.

- Baromság! - dühöngött Decker. - Ezek mindnyájunkat agyalágyultnak néznek?

Nem - gondolta Gray -, nem hiszem, hogy mindnyájatokat agyalágyultnak néznek.

- Ez képtelenség - mondta mérgesen a védelmi miniszter. - Szeretném tudni, hol verbuválták az embereket, akik összehozták ezt a balhét.

- Több mint egymilliárd muszlim él a földön - nézett rá megvetően Gray. - Hírszerzési adatok azt mutatják, hogy közülük százezrek készek meghalni az ügyért. A muszlimok buzgón követik hitüket, és szó nélkül megteszik, amit kérnek tőlük. Komolyan azt hiszed, olyan nehéz húszat találni, aki hajlandó ilyen körülmények között föláldozni az életét? Komolyan azt hiszed? - ismételte meg a kérdést. - Most háborút viselünk ellenük, Joe. Ha még csak nem is ismered az ellenségedet, tisztelettel megjegyzem, hogy a Védelmi Minisztérium nem a legalkalmasabb a feladatára.

- Honnan a nyavalyából veszed a... - kezdte Decker, de Gray félbeszakította.

- Helyesebb lenne, ha inkább azt kérdeznénk magunktól, ki tervelte ki ezt a cselszövést. Mert erősen kétlem, hogy az általam ismert terrorista szervezetek bármelyike. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki más is szabadon garázdálkodik. Valaki mást kell keresnünk.

60. fejezet

A megdöbbentő követelések után Carter Gray újult céltudatossággal tért vissza munkájához. Mivel az NHK nyilvántartásában nem szerepelt Faríd Sáh, azon morfondírozott, hol másutt kutasson. Kínálkozott az FBI automatikus ujjlenyomat-azonosító rendszere, bár Gray szinte biztosra vette, hogy ott nem talál Faríd Sahot.

Senki sem választ olyan álnevet, amelyhez priusz tapad. És ahogy előre sejtette, az AULAR adatbázisában folytatott keresés sem járt eredménnyel.

Ezután Gray helikopteren átröppent Pennsylvaniába, Brennanbe. A városban ideiglenes hullaházat létesítettek, ahol Gray az összes holttestet megszemlélte. Az Irgalmas Kórház orvosának teteme ismerősnek tűnt, de semmi több. Gondot okozott, hogy az NHK számítógépes nyilvántartásában tárolt fotók öt-tizenöt éve készültek. Ennyi idő alatt rengeteget változhat az ember. Gray ezután fölkereste a névadó ünnepség színhelyét, az autójavító műhelyt, a kórházat, végül pedig a bérházat, amelyből az orvlövészek sakkban tartották a rendőröket. Az NHK főnökének nem támadt egyéb gondolata, mint hogy csodálta a terroristák kifinomult szervezését. Ki hozhatta mindezt mozgásba? Ugyan ki?

A hazafelé vezető helikopteres úton elővette a Sáh lakásából elhozott fényképeket. Az eszébe villant valami.

Átirányította a helikoptert Langleybe.

Amint odaért, átadta a képeket, valamint Faríd Sáh rendőrségi arcképfotóját a CIA igazgatójának, és megkérte, hogy haladéktalanul tudakozódjon az érintett személyek bármelyikének azonosítása érdekében.

Aznap este az irodájában hívták Langleyből.

A CIA-sek fölhajtottak egy arab informátort, aki fölismerni vélte a képeken látható egyik személyt. A fiatal lányt. Az informátor együtt harcolt Irakban a lány apjával, először egy Szaddam Huszein-ellenes földalatti mozgalom tagjaként, azután az amerikai megszállással szemben. Amikor az informátor meglátta Sáh fotóját, rögtön fölismerte benne a lány apját, noha a férfi külseje drasztikusan megváltozott.

- Hogy hívták az apát? - kérdezte türelmetlenül Gray.

- Adnan er-Rími - felelte a CIA igazgatója. - De ez nem stimmel. Az az ember már meghalt.

Ezt Gray is elismerte, megköszönte a segítséget, és letette a telefont. Azonnal belépett az adatbázisba, előhívta er-Rími nyilvántartási fotóját, és egybevetette a képet a magát Faríd Sahnak nevező férfi jelenlegi „pofalemezével”. Bár mutatkozott némi hasonlóság, ez még a kopaszra nyírt fejet, leborotvált szakállat és némi testsúlyváltozást figyelembe véve sem ugyanaz az ember volt.

A titokminiszter hátradőlt karosszékében, és íróasztalára ejtette a fotót. Az NHK adatbázisát meghamisították, fényképeket és ujjlenyomatokat cseréltek ki. Patrick Johnsont fizették le, hogy elvégezze ezt, azután megölték. Most mindez értelmet nyert, de hová jutott vele Carter Gray? Ezek szerint ezt az egész nyavalyás háborút fogyatékos hírszerzés segítségével vívta. Ez minden katasztrófán túltett: a legsúlyosabb szakmai kudarcot jelentette, amelyet Gray valaha átélt.

Kilépett a szabadba, és leült a szökőkút melletti padra. Amíg a nyugtató vízcsobogást hallgatta, fölnézett az NHK létesítményére, a világ legnagyszerűbb hírszerző hivatalára. Tudta, hogy a jelen esetben semmi hasznát sem veheti. Ez belső akció volt. A terroristákat gyilkoló, majd „feltámadó” terroristákra vonatkozó korábbi gyanúja igazolódott. De ki az áruló? És milyen mélyre terjedt a hűtlenség? Carter Gray most a rendelkezésére álló hatalmas erőforrások dacára igencsak egyedül érezte magát.

 

Tom Hemingway hosszú lábát maga alá húzva, behunyt szemmel ült a betonpadlón. Pulzusa és légzése annyira lelassult, hogy első ránézésre nem is volt nyilvánvaló, egyáltalán él-e. Miután fölállt, fürgén végigment a folyosón, és belépett egy másik helyiségbe. Kulccsal kinyitott egy súlyos ajtót, áthaladt rajta, majd ugyanúgy egy másikon is.

Egy kicsiny fülke priccsén falhoz láncolt kézzel-lábbal Chastity Hayes feküdt. Egyenletes lélegzetvétele mutatta, hogy alszik. Hemingway otthagyta a nőt, és átment egy másik helyiségbe, ahol másik, sokkal fontosabb foglya szintén kényelmesen aludt. Hemingway egy ideig az ajtóban állva figyelte Brennan elnököt, és elmerengett a történteken.

Amikor mindenki erőszakot várt, Hemingway megmutatta a világnak, mi az önmérséklet. Amikor mindenki azt képzelte, újra a muszlim elvakultság sztereotípiája ismétlődik meg, történelmi léptékű csavart labdát adott föl a világnak. Mégsem teljesen precedens nélkülit. Gandhi egy egész földrészt változtatott meg az erőszakmentességgel. Az amerikai Dél embertelen faji elkülönítését végül ülősztrájkok és békemenetek győzték le. Fordítsd oda a másik orcádat is! - ez volt Hemingway régi-új útja. Mert enélkül nem látott mást, csak két, számára oly sokat jelentő világ elkerülhetetlen pusztulását.

Hemingway sokáig tépelődött, mennyit áruljon el az araboknak a küldetésről. Vajon engedelmeskednek-e a parancsoknak, ha tudják, hogy egyetlen ellenségük sem leli halálát? Végül mégis úgy döntött, hogy ha azt kéri tőlük, haljanak meg ezért az ügyért, akkor teljes tájékoztatást kell kapniuk. Így helyes. Az emberek tehát abban a pennsylvaniai városkában abban a tudatban áldozták föl az életüket, hogy ellenségeiket nem fenyegeti veszély.

Ennél bátrabb tettet Hemingway sohasem látott.

Az órájára nézett. Rövidesen újabb üzenet jut el a világhoz, és megjelöli, hol engedik szabadon az elnököt.

Ez nem kevésbé megdöbbentően hat majd, mint a legutóbbi közlemény.

 

Kate a temetőgondnoki lakban találkozott a Teve Klubbal, és beszámolt arról, hogy kudarcot vallott Alex Fordnál.

- Alex önmagát hibáztatja azért, ami az elnökkel történt - sóhajtotta.

- Mivel jól megismertem az évek során, nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve - felelte Stone. - Önérzetes ember, aki nagyon komolyan veszi a munkáját.

- A túltengő önérzet olykor hátrányossá válhat - jegyezte meg Kate.

- Mindenesetre kifutunk az időből - szólt közbe Milton, és bekapcsolt komputere képernyőjére mutatott. - Lassanként eldurvul a helyzet a nagyvilágban. - A többiek köré tömörülve bámulták a számítógépen felvillanó híreket. - Bár az emberrablók közleményükben azt állították, hogy el fogják engedni Brennant, az erőszak kezd fékezhetetlenné válni - magyarázta Milton. - Világszerte muszlimokat bántalmaz és gyilkol a csőcselék. A muszlimok pedig visszavágnak. Kuvaitban rajtaütöttek öt amerikain, és lefejezték őket. Irak pedig újra teljesen destabilizálódott.

- Most aztán még a mérsékeltebb iszlám elemek is arra buzdítják a Brennant fogva tartókat, hogy súlyos árat csikarjanak ki érte Amerikától - tette hozzá Stone.

- Az egyik csoport arra szólítja föl az emberrablókat, hogy a szabadon bocsátásáért cserébe atomfegyvereket követeljenek - mondta Caleb. - Istenem, széthullik az egész világ. Miért nem tudnak az emberek nyugton ülni, könyveket olvasni, és kedvesen bánni egymással?

Reuben fölvonta bozontos szemöldökét erre a naiv kérdésre.

- Az amerikai haderő csőre töltött, csak a tűzparancsra vár.

- Ez totális háborút okozhat az iszlám világgal - vélte Caleb.

- Egyesek talán háborút akarnak - mondta Stone. Carter Gray talán azt akar.

- És ha az elnököt elengedik... - vetette föl Kate.

- Az nem feltétlenül számít - válaszolta Stone. - Annyira megosztott a világ, hogy egyetlen szikra elég a végső ütközet kirobbantásához.

- De vajon ki tudjuk-e nyomozni a tettest? - kérdezte a lány.

- Mármint mi? - rökönyödött meg Reuben. - Az ki van csukva.

- Tévedsz, Reuben - vágott közbe komoly arccal Stone. Mindannyian ránéztek. - Alex Ford egyszer meglátogatott itt; talán elérkezett az ideje, hogy a Teve Klub viszonozza a látogatást.

 

Carter Gray végigment az NHK elszigetelt fogdablokkjának folyosóján. Biccentett az őröknek, akik félrehúzták a cellaajtót.

- No, Mr. er-Rími, beszélgessünk? - kérdezte diadalmasan Gray.

A testes fogoly nem válaszolt, fejére húzott takaróval feküdt az ágyon. Gray intett az őröknek.

A két férfi vállon ragadta er-Rímit, és megpróbálták fölhúzni.

- A francba! - káromkodta el magát az egyikük. Elengedték er-Rímit, aki a betonpadlóra zuhant.

Gray berontott, a mozdulatlan testre meredt. Az arab szájából ragtapaszvégek kandikáltak ki. Bepólyált karjáról tépte le a kötszert, gombóccá gyűrte, és a takaró alatt megfullasztotta magát. Már kihűlt.

Gray a sarokban fölfüggesztett videokamerára nézett.

- A pasas ragtapasszal megnyuvasztja magát, maguk meg semmit sem vesznek észre! Idióták!

Adnan er-Rími cellájába hajította a dossziét. A szétrebbenő fotók a holttestre szállingóztak.

Ahogy Gray dúlva-fúlva elvonult, a hulla üveges tekintete szinte követni látszott a titokcsászár döngő lépteit.

Ha egy halott képes lenne ilyesmire, Adnan er-Rími bizonyára mosolygott volna.

 

Fél órával később Gray helikoptere a Fehér Háznál szállt le. Mérsékelt örömmel nézett elébe a Hamilton megbízott elnökkel való találkozásnak. Úgy döntött, mindjárt az elején túlteszi magát a nehezén. Gray és Hamilton sosem álltak közel egymáshoz. Brennan régi politikai harcostársaként Hamilton leplezetlen nemtetszéssel figyelte a bensőséges kapcsolatot, amely Brennant a titokügyi miniszteréhez fűzte. Ráadásul mindmostanáig fájó pontot jelentett, hogy az elnök Grayt, nem pedig őt hívta a névadó ünnepségre. Ám éppen ez az esemény változtatta meg gyökeresen munkakapcsolatukat, így Hamilton kerekedett felül. Gray feltételezte, hogy új főnöke keresi az alkalmat a kirúgására, és az NHK vezetője nem szándékozott ilyen alkalmat adni.

Beszámolt Hamiltonnak a fogoly öngyilkosságáról, de er-Rími igazi kilétéről nem tájékoztatta. Ezt a titkot sírba akarta vinni magával.

- Azt hiszem, elnök úr, mindazonáltal előrehaladást tettünk.

- Na, ne mondja, és akkor ebből mi a jóistent tud kihámozni? - csattant föl Hamilton, s egy muszlim hírlapot mutatott. - Tud arabul, nem?

- „Végre megfizetnek bűneikért” - fordította le hangosan a főcímet Gray.

Hamilton egy másik újságot vett a kezébe.

- Itt meg azt írják: „Talán az iszlám valóban képes a másik orcáját is odafordítani.” Ez egy nagy példányszámú olasz napilapban jelent meg. Most, hogy az elnökünk, isten tudja, hol van, a nemzetközi sajtó azt sejteti, hogy ez valahogy a mi hibánk. - Egy hosszú papírcsíkot emelt föl. - Az elmúlt húsz percben arról értesültem, hogy New Yorkban fényes nappal kirángattak a kocsijából egy muszlim taxisofőrt, és agyonverték. Képzelje, az az ember hat évig szolgált a hadseregben. A mi hadseregünkben! Rijadban pedig két amerikai olajmérnököt elhurcoltak a szállodájukból; néhány száz méterrel odébb kibelezve találtak rájuk egy sikátorban, lecsupaszított holttestükön „Halál Amerikára!” felirattal. És ez csak a legutóbbi a tízegynéhány efféle incidens közül, amiről ma kaptam jelentést. A Pentagon alig várja az utasításomat, hogy befűthessen valakinek atomilag, ami pedig a hírszerzőimet illeti, mintha mindent szereznének, csak híreket nem. Halványlila segédfogalmunk sincs, hová tűnt Jim Brennan.

Merőn nézett Grayre, nyilvánvalóan valami suta választ szeretett volna hallani tőle, hogy rávethesse magát.

Ben Hamilton ránézésre négy évet öregedett az emberrablás óta eltelt rövid idő alatt. Gray még nem látott olyan elnököt, aki ne őszült volna meg a Fehér Házban. A történelem e leglehetetlenebb foglalkozása a világ furcsa működése folytán mégis a legáhítottabbá vált.

- Bárhogy történt is, ami történt, és bármit hord össze róla a világsajtó, kutyából nem lesz szalonna - mondta Gray. - Ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, meg fogjuk találni a szükséges támadási lehetőséget.

- Élve akarom visszakapni Jim Brennant! - csapott öklével az asztalra Hamilton. - A maga eddigi munkája fityiszt sem ér. Ez a dolog a maga őrizete alatt esett meg, és abszolúte felelőssé teszem érte. Egy koszos kis arab banda porig alázta az Egyesült Államokat. Ha az elnök nem ép bőrrel kerül vissza, maga nem a hazai hírszerző közösség feje többé. Világosan fejeztem ki magam?

- Teljesen világosan - felelte szenvtelenül Gray. Tudta, hogy ez üres fenyegetés. A megbízott elnök semmi szín alatt nem engedhette meg magának, hogy ilyen válság idején leváltsa a hírszerzés főnökét. - De hadd húzzam alá, hogy jelenlegi külpolitikánkra való tekintettel az emberrablók egyetlen követelését sem vehetjük komolyan fontolóra, és nem várhatunk egy hétig az elnök szabadon bocsátására, nem mintha elhinném, hogy szabadon fogják bocsátani. Az amerikai nép nem tűrné el. Az erőszak pedig közben egyre inkább elvadul.

- Hát akkor azt hiszem, önállóan kénytelen megkeresni Brennant - vetette oda Hamilton.

Gray figyelmesen nézte ellenfelét. Sejtette, mit gondol, hiszen a politikusok oly átlátszóak. Ben Hamilton mindennél jobban kívánta ezt a posztot. Türelmesen eleget tett a kötelezettségeinek, kivárta, hogy Brennan leszolgálja a kétszer négy évet, azután majd őrá kerüljön a sor, viselhesse az amerikai koronát. Most megkapta a trónt, de vajon megfelelt a feladatnak? Gray szerint távolról sem. Ben Hamilton még alelnöknek sem volt méltó.

- Elnök úr! - viharzott be váratlanul a kabinetfőnök, sarkában egy titkosszolgálatossal. - Ez most jött az al-Dzsazírától. Az emberrablók közzétették, hol bocsátják szabadon az elnököt.

- Hol? - sürgette az asszonyt Gray.

- Medinában.

- Medinában! - kiáltott föl Hamilton. - Hogy a pokolban tudták kivinni Brennant az országból Szaúd-Arábiába?

- Magángépen, magánreptérről - felelte Gray. - Nem is olyan nehéz.

Hamiltonnak az arcába szökött a vér.

- Milliárdokat költünk reptéri és határbiztosításra, ezek meg kisíbolják az elnököt az Egyesült Államokból a Közel-Keletre!

Úgy meredt Grayre, mintha abban a szent pillanatban ki akarná rúgni.

- Van benne logika - magyarázta gyorsan Gray. - Mekka után Medina a muszlim világ legszentebb városa.

Hamilton a kabinetfőnökére nézett.

- Lépjen érintkezésbe a szaúdiakkal, és közölje velük, hogy amíg nem kapjuk vissza Brennant, ehhez az országhoz csatoljuk Medinát! - Grayhez fordult. - A térségbeli összes katonai és hírszerzési erőnket összpontosítsuk oda!

- Rajta vagyok, elnök úr - mondta Gray, és fölállt. Szeretett volna minél előbb kikerülni a helyiségből.

Szállok szolgálatára! - gondolta Gray, miközben kimenekült az ovális irodából.

61. fejezet

Jack kapitány hátradőlt a foteljában, és igazán jó okkal vágott elégedett képet. Kezébe került a jelszó, amire szüksége volt ahhoz, hogy elindítsa végső tervét. A foglyuk a vártnál sokkal több kínzást bírt ki, bár észak-koreai kollégái igen szakavatottan végezték az efféle feladatokat. Végül mégis megtört; végül mindenki megtörik. Jack kapitány elolvasta az arab szöveget, és elmosolyodott.

Lenyomozhatatlan, kiónozott telefonról kezdeményezett hívást. Folyékony, választékos arabsággal elmondta, amit kellett, azután használta a becses jelszót. Ez hitelesítette Jack kapitány közlésének forrását a másik fél számára, hogy azonnal továbbadják a világnak.

Jack kapitány kikapcsolta a telefont, és öngyújtójával elégette a papírdarabot. Ha Tom Hemingway azt hitte, megdöbbentette a világot, most várhatott, amíg meghallja öreg barátja mondandóját.

 

Joe Decker védelmi miniszter az íróasztal fölött Hamilton megbízott elnökre meredt. Az imént tájékoztatták őket az al-Dzsazíra révén kiadott közleményről, és majd szétvetette őket a düh.

- Ez az egyetlen választásunk, elnök úr - mondta Decker. - Egyszerűen nincs oda fölvonultatható haderőnk, és őszintén szólva, még ha volna, akkor is egykettőre újabb Irakká változhatna. Ezt mindenáron el kell kerülnünk. Nem engedhetjük meg magunknak.

Andrea Mayes, a magas, csontos, őszülő külügyminiszter asszony, aki eddig az ovális iroda hátsó felében álldogált, előrelépett.

- Decker miniszter úr javaslata az atomsorompó egyezmény nyílt megsértése, elnök úr. Ezt nem tehetjük.

- Dehogynem - erősködött Decker.

- Hogyhogy? - kérdezte szigorúan Hamilton.

- Az Egyesült Államok világosan kifejezésre juttatta, hogy bármiféle, akár biológiai, akár vegyi vagy nukleáris tömegpusztító fegyver vele szemben történő alkalmazása semmissé teszi az atomsorompó egyezmény megkötéseit a támadó ország vonatkozásában.

- Na de Szíria nem támadott meg bennünket - vetette ellen Mayes.

- A Saría Csoport vállalt felelősséget Brennan elnök elrablásáért. A Saría székhelye és pénzelője Szíria. A hazánk által korábban körvonalazott külpolitika értelmében ez azt jelenti, hogy Szíria igenis megtámadott bennünket a Saría Csoport révén, és valamiféle vegyi anyagot használt föl az elnök elrablásához. Bizonyítékaink vannak továbbá arra, hogy Szíria mostanában tömegpusztító fegyverek előállítását célzó programba kezdett. Noha Szíria egyelőre nem vetett be ellenünk tömegpusztító fegyvert, az USA nem köteles ölbe tett kézzel várni, hogy megtámadják. Ha ezt hozzávesszük ahhoz a tényhez, hogy elrabolták az elnökünket, és ezt most még a képünkbe is vágják, máris bőséges igazolást nyer az álláspontunk.

Mayes hitetlenkedve rázta a fejét.

- Szíria nem jelent veszélyt a tömegpusztító fegyverek kifejlesztése szempontjából. Az egy kurdok és arabok, szunniták és vallási kisebbségek között szétaprózott nemzet.

- A mondottak egyike sem barátja a hazánknak - vágott vissza Decker.

- Nem hiányzik nekik az a káosz és erőszak, amit Irakban látnak - mondta Mayes. - Kinek hiányozna? És nem vevők az általunk hirdetett demokráciára. Líbiát pénzzel támogatjuk, mert elvetette atomprogramját, pedig attól még diktatúra marad. A szíriai közvélemény nagyon is tudatában van kormánya fogyatékosságainak, és egyre hangosabbak az ottani ellenzéki csoportosulások. A kormány eltörölte a Muszlim Testvériség tagjaira kiszabott halálbüntetést. Egyéb kedvező jelek is mutatnak arra, hogy amerikai invázió nélkül is erősödik a szabadság. Meg fog változni a kormányzás, de ehhez idő kell. - Mayes elhallgatott, és az elnökre nézett. - Négy éve ezt magyarázom Jim Brennannek. Az ilyesmi időigényes. Nem forgathatunk föl egyik napról a másikra egy ezeréves kultúrát.

- A szíriai másként gondolkodó csoportok közül sokan kommunisták és más baloldaliak. Nem hiányzik nekünk már megint az az irány.

Hamilton a Központi Hírszerző Iroda igazgatójára nézett, aki a kandalló előtt ült.

- Egyetért Joe véleményével, Allan?

- Nem a legnyerőbb dobás, de majdnem.

- És semmi okunk rá, elnök úr, hogy az ENSZ-hez szaladgálással vagy koalíciófabrikálással vesztegessük az időt - tette hozzá gyorsan Decker. - Elvették az elnökünket, és vissza akarunk kerülni a vezetőülésbe. Ez pedig ide juttat bennünket, méghozzá gyorsan. El tudjuk intézni egyedül, és meg is kell tennünk. - Decker szeme szikrát szórt. - A fenébe, elnök úr, már elnézést, de mégiscsak a miénk a világ egyetlen szuperhatalma. Amondó vagyok, hogy most már járjunk is el eszerint.

- És Jim Brennan? - kérdezte Hamilton.

 

- Ha még él, és mindannyian ezért imádkozunk, akkor valószínűleg ez az egyetlen esélyünk, hogy visszahozzuk.

Hamilton átrágta mindezt.

- Rendben, uraim - szólalt meg végül. - Hívják az országos tévéhálózatokat, haladéktalanul tegyenek adásba. Tájékoztatom a nemzetet. - Deckerhez fordult. - Isten segítsen nekünk, Joe, ha tévedünk.

 

Amikor Alex Ford ajtót nyitott, Adams és a Teve Klub bámult vissza rá.

- Hogy az a magasságos... - kezdte dühösen Alex.

- Légy szíves, Alex! Beszélni szeretnénk veled.

- Durva a helyzet, Ford ügynök - tette hozzá Reuben. - Nagyon durva.

- Miről van szó? - kérdezte Alex.

- Jelentős fejlemények történtek - felelte Stone.

- Miféle fejlemények, Oliver?

- Egy terrorista szervezet felelősséget vállalt az emberrablásért - vágott közbe Kate. - Idejövet a kocsiban hallottuk.

- A Saría Csoport, amelyik egyértelműen Szíriához köthető - mondta Stone.

- Hol a tévéd? - kérdezte Kate. - Az elnök két perc múlva beszédet mond.

Alex betessékelte őket, és bekapcsolta a tévékészüléket. Perceken belül Ben Hamilton jelent meg a képernyőn vészesen komor arccal. Összegezte a helyzetet az országnak, majd így folytatta:

- Amerika nagylelkű nemzet. Mindig kinyújtjuk a kezünket a rászorulók felé. Két világháborúban barátaink segítségére siettünk. Azok a háborúk azért folytak, hogy a világ szabad maradjon. Nem kétséges, hogy jóravaló, tisztességes nép vagyunk, amely arra használja a hatalmát, hogy világszerte terjessze a szabadságot. Ugyanakkor azonban nemzetünk megvédi magát, és visszavág, ha megtámadják. Nos, amerikai honfitársaim, most csakugyan megtámadtak bennünket. A szervezet, amely megtámadott, már meg is mutatta magát. A Saría Csoportot tagadhatatlan szálak kötik Szíriához, ahhoz az országhoz, amelyről régóta tudjuk, hogy Amerika és szövetségesei ellen tevékenykedő terrorista csoportokat dédelget. - Egy pillanatra elhallgatott. - Minden amerikai köztisztviselőt légi úton elszállítottunk Szíriából. Minden más amerikait, aki ismereteink szerint Szíriában tartózkodott, idejében figyelmeztettünk, hogy haladéktalanul hagyja el az országot. A Saría Csoport saját nyilatkozatában is elismerte, hogy az Egyesült Államok teljes joggal védi meg magát, ha támadás éri, és vág vissza minden nemzetnek, amely közreműködik abban a támadásban. És Amerikának nem fognak terroristák dirigálni. - Itt Hamilton hosszú szünetet tartott. - Ennélfogva, amerikai honfitársaim, a védelmi miniszterrel és a Pentagonnal folytatott tanácskozás után főparancsnoki minőségben az alábbi döntést hoztam.

- A francba! - szakadt ki Alexből és Kate-ből egyidejűleg, mert tudták, mi következik.

- Most mi közöljük követelésünket az emberrablókkal. - Hamilton újabb hatásszünet közben kihúzta magát. - Utasítottam katonai parancsnokaimat, hogy amennyiben James H. Brennan elnök ettől a pillanattól számítva nyolc órán belül nem tér vissza baj nélkül, haladéktalanul mérjenek korlátozott nukleáris rakétacsapást Szíria fővárosa, Damaszkusz ellen. Damaszkusz egyedül akkor kerülheti el ezt a sorsot, ha elnökünk a megadott időn belül sértetlenül visszatér honfitársaihoz. Ha Brennan elnök Medinában tartózkodik, akkor átadhatják az Egyesült Államok Szaúd-arábiai nagykövetségének, és ez esetben visszalépünk az atomcsapástól. Imádkozom, hogy az emberrablók azonnal teljesítsék követelésünket. Ha nem, akkor isten irgalmazzon Damaszkusz népének! Alkudozásnak, halasztásnak nincs helye. A Saría Csoport tagjai azt ígérték, sértetlenül adják vissza elnökünket. Tegyék ezt az Egyesült Államok által megszabott időn belül, különben Damaszkusz fog megfizetni égbekiáltó bűnükért. - Hamilton még egyszer szünetet tartott. - Isten áldja amerikai honfitársaimat, és isten áldja Amerikát!

Ahogy az elnököt lekeverték, Alex nappalijában mindenki mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva ült.

Amerikában és szerte a világon kétségkívül százmillió otthonban játszódott le ugyanez a jelenet.

Kate elkínzott arccal nézett Alexre.

- Ez a vég kezdete lehet.

- Ha az, hát az - mondta nyugodtan Stone -, de azzal semmit sem érünk el, ha itt ülünk, amíg a gombafelhő meg nem jelenik Damaszkusz fölött.

- Mi a nyavalyát tehetünk, Oliver? - kérdezte Alex.

- Megkereshetjük az elnököt! - vágta rá Stone.

- Hogyhogy? - hördült fel Alex. - Medinában van.

- Nem hiszem, és remélem, hogy maga sem. Mutasd meg neki a DVD-t! - nézett Miltonra Stone.

Milton fölnyitotta a laptopját.

- Ford ügynök, ez az a videó, amelyik a házamban a betöréskor készült.

- Mi az isten köze ennek bármihez is? - fortyant föl Alex. - Nem fogták föl, hogy nyolc óra múlva atomrakétát lövünk ki?

- Nézd meg a filmet, Alex! - kérlelte Kate.

Alex megadóan fölemelte a kezét, és lehuppant a padlóra, a laptop elé.

- A jóistenit! - káromkodta el magát egy perccel később. - Ez Tyler Reinke és Warren Peters. NHK-sok.

- Sejtettük, hogy az NHK emberei - mondta Stone.

- Miből sejtették?

- Abból, hogy ők ölték meg Patrick Johnsont.

Alex hátrahőkölt.

- Miért ölték volna meg Johnsont?

- Mert belepiszkált az NHK adatállományába. Halottnak tüntetett föl olyanokat, akik valójában nem haltak meg. És gondolom, valaki egy rakás pénzt fizetett neki ezért, de Johnson vérszemet kapott, vagy trehánnyá vált, vagy mindkettő.

- Jól értettem: Johnson megváltoztatta az NHK nyilvántartását, hogy halottnak tűnjenek olyan emberek, akik valójában nem azok?

- Szerintünk ezeket az embereket használták föl Brennanben - felelte Stone. - Az újságok azt írták, hogy az ott megölt arabok egyike sem szerepelt az NHK adatbázisában. Ez felfoghatatlan. Szerintem ezek az emberek lesterilezett eleven fegyverként szolgáltak Brennan elnök elrablásához. Amikor átkutattuk Reinke házát, fölfedeztük, hogy tetemes összegű kölcsönpénzt fektetett be azzal a várakozással, hogy a tőzsdei árfolyamok zuhanni fognak, ami most be is következett.

- Azt mondja, ez az egész dolog tőzsdei pénzkeresésről szól? - kiáltott föl Alex.

- Nem, ennél sokkal mélyebbre terjed - felelte Stone.

- Van valami elképzelése, ki állhat emögött? - nézett a szemébe a titkosszolgálatos.

- Valaki az NHK felső régióiban - kockáztatta meg Stone. - Mindenesetre magasabban, mint Reinke és Peters.

- Hadd vessek még egy pillantást arra a videóra!

Alex újra végignézte, amint Reinke, majd Peters megjelent a képernyőn. Ezután a fekete álarcos férfira mutatott, aki éppen leterítette a vagyonőrt.

- Jól odavágott a fickónak - jegyezte meg. - Ellenőriznie kellett a pulzusát, hogy meggyőződjön róla, nem nyírta-e ki.

Reuben váratlanul a szája elé tette az ujját, és a leengedett reluxájú, de nyitott ablak felé intett. Most már mindannyian hallották a lépéseket.

Alex Stone-ra sandított, és szavak nélkül is azonnal értették egymást. Stone jelzett Reubennek, hogy kövesse a titkosszolgálatost. Miközben a többiek tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna, Alex előhúzta a pisztolyát, és hangtalanul kinyitotta a bejárati ajtót. Ő balra lépett ki, Reuben jobbra, és a ház háta mögé indultak.

A következő percben kiabálás és dulakodás hallatszott, majd elült a lárma. Azután kinyílt a bejárati ajtó, és Alex vonult be. Mögötte Reuben cipelt valakit.

Jackie Simpson nem a legvidámabbnak látszott.

62. fejezet

- Mi a fenét keresel itt, Jackie? - mérgelődött Alex.

A lány merőn nézte.

- Egyfolytában hívogatlak, hogy a hogyléted felől érdeklődjek, de egyszer sem hívtál vissza. Hát ma este elugrottam ide személyesen, és úgy látszik, valami konspirációba botlottam. Mi folyik itt, Alex?

Stone le sem vette a tekintetét Simpsonról.

- Tulajdonképpen azt próbáljuk kiokoskodni, mi folyik az NHK-nál.

- Tudom, ezt a részt hallottam. Meg hogy Reinke és Peters betörtek valakinek a házába. - Az ügynöknő Alexre nézett. - Ha tudsz valamit az elnök elrablásáról, azt közölnöd kell a titkosszolgálattal. Nagyon megütheted a bokádat, Alex, ha efféle információt tartasz vissza.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - vágott a szavába Stone.

- Ki a fene maga? - mérte végig megvetően Simpson.

- Oliver Stone - nyújtott kezet a férfi.

- Hogy mondta? - kérdezte hitetlenkedve a lány.

- Oliver Stone-nak hívják - szólt közbe Alex. - Ők meg a barátai, Reuben, Milton és Caleb. Kate Adamset már ismered.

- Maga pedig Jackie Simpson, az alabamai Roger Simpson szenátor egyetlen gyermeke és Carter Gray titokminiszter keresztlánya.

- Talán gond? - kérdezte hűvösen a lány.

- Egyáltalán nem, de súlyos hiba lenne ebben a fázisban a hatóságokhoz fordulni, Simpson ügynök.

- Idehallgasson, Oliver Stone vagy hogy hívják igazából, baromira azt csinálok, amit akarok. Zsaru vagyok, érthető? És...

- És ritka intelligens zsaru - szakította félbe komoly tekintettel Stone. - Mivel pedig az, biztosra veszem, hogy már végiggondolta a nyilvánvalót.

Simpson a szemét forgatta, de Stone továbbra is rászegezte a tekintetét, amíg a lány meg nem kérdezte: - Ugyan mi lenne az?

- Ha nem tévedünk, és az NHK nyilvántartását meghamisították, az azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy terroristák serege mehetett Pennsylvaniába, Brennanbe, és sikeresen elrabolhatták az elnököt. Ez nem sok jót ígér se a keresztapjának, aki a szóban forgó hivatalt vezeti, se az édesapjának, aki a szenátus hírszerzési bizottságának elnökeként a hivatal működését felügyeli. Biztosra veszem, hogy egyiküknek sem kíván szakmailag ártani. Márpedig ha most a hatóságokhoz fordul, igen könnyen tönkreteheti mindkettejük karrierjét.

Valamennyien feszülten figyelték, ahogy Jackie Simpson és Stone hosszasan farkasszemet néznek. Végül Simpson nem bírta tovább, és Alexhez fordult segítségért.

- Mi a nyavalya folyik itt, Alex? Most mégis mit csináljak?

- Ki akarjuk deríteni ezt az egészet, Jackie, és addig egy szót sem szólhatunk senkinek.

Caleb az órájára pillantott.

- Pontosan hét óránk és negyvenegy percünk maradt, hogy megtaláljuk Brennant, ezáltal megelőzzünk egy esetleges Armageddont.

- Az akkor se lenne sok idő, ha szabad kezet kapnánk - mondta Reuben.

- Te jószagú úristen! - kapta föl a fejét Alex. - Kezet!

- Micsoda? - hökkent meg Kate.

Alex a laptophoz kapott, s újra lejátszotta a DVD-t.

- Ennél a résznél! - mutatta. - Itt ni, világosan látszik!

Mindenki zavarodottan pislogott, mert Alex nem Reinkére, nem is Petersre bökött, hanem az álarcosra, aki leütötte a vagyonőrt.

Stone értetlenül nézett rá.

- Én csak egy maszkos pasast látok, Alex. Mi mást kéne?

Alex kimerevítette a képet, és az ujjával mutatta: - Ezt!

- A vagyonőr nyakát? - kérdezte Simpson.

- Nem, a jobb kezet azon a nyakon - felelte Alex. - A pasas lehúzta a kesztyűjét, hogy kitapintsa a vagyonőr pulzusát.

- Jó - vont vállat Reuben. - Hát aztán?

Alex sóhajtott.

- Nézd meg ezt a kezet, Kate! Ne mondd, hogy nem ismered föl!

- Mit, egy kezet? Hülyéskedsz?

- Ahogy már mondtam, Kate, a kezek figyelése a munkámhoz tartozik. Ezt a kezet pedig ezer közül is megismerném. Egészen sajátos a jókora ízületeivel, és ennél vastagabb ujjakat sohasem láttam. - Lenyomott egy billentyűt, és a kép ráközelített a kézre. - A hüvelykujj körmének bal felső sarkában pedig ott egy háromszög alakú fekete folt. Korábban, amikor először láttam, azt hittem, valami furcsa tetoválás.

- Korábban láttad? Miről beszélsz? Mikor láttad?

- Amikor bemutattál Tom Hemingwaynek. Azután pedig amikor az NHK-ban találkoztunk vele.

Kate tátott szájjal bámult a férfira, majd a képernyőre pillantott.

- Azt mondod, hogy ez Tom Hemingway keze?

- Semmi kétség. Számomra olyan a kéz, Kate, mint az ujjlenyomat.

- Azt hiszem, Alexnek igaza van - szólalt meg Simpson. - Szerintem ez tényleg Hemingway keze.

- Tehát ez a Hemingway rabolhatta el az elnököt? Miért? - kérdezte Stone.

- Honnan a francból tudjam? - csattant föl Alex. - De azt talán kitalálhatjuk, hol tartják fogva. És Kate megadhatja a választ.

- Én? - lepődött meg Kate. - Hogyhogy?

- Említetted, hogy te meg Hemingway együttműködtök valami ügyben.

- Úgy van.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, egy régi épületet érint a dolog.

- Igen, a virginiai Washington közelében - felelte elgondolkozva a lány. - Azt hiszem, valaha CIA-s létesítmény volt, de már rég nem működik. Az NHK külföldi foglyok kihallgató-központjaként kívánta hasznosítani, azután Guantánamo, Abu Graib meg a Sóakna miatt az igazságügy sztornózta. Miért?

- Mert úgy gondolom, ott tarthatják fogva Brennan elnököt. Mondj el mindent, amire emlékszel a témával kapcsolatban!

- Nem szükséges - jelentette ki Stone.

Mindenki feléje fordult.

- Miért nem? - kérdezte Alex.

- Mert én nagyon jól ismerem a helyet.

- Tulajdonképpen kicsoda ez a pasas? - bosszankodott Simpson.

- Nyugi, Jackie! - hallgattatta el Alex. - Tényleg tudja, hol az a hely, Oliver?

- Virginiának azon a részén egyetlen régi CIA-épület van.

- Ne már, Alex - tiltakozott Simpson -, csak nem kajálod meg ezt a szöveget?

Alex nem is figyelt rá.

- El tud vinni oda, Oliver?

- El, de biztos, hogy el akar menni?

- Az elnököt az én őrizetem alatt rabolták el, tehát minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy baj nélkül visszahozzam.

- Az nem lesz könnyű. Nemcsak hogy jól álcázott létesítmény, de még úgy is tervezték, hogy igen csekély benti erő nagyon nagy kintit tudjon vég nélkül visszatartani.

- Mi a túró az a hely? - kérdezte Reuben.

- CIA-s kiképző központ volt a... különleges célokra.

Alex az órájára nézett.

- Tehát Washingtonból a virginiai Washingtonba megyünk. Ha azonnal indulunk, körülbelül két óra alatt odaérhetünk.

- Egy kicsit több - igazította ki Stone. - A létesítmény jócskán félreesik a kitaposott úttól.

- Miért nem vonjuk be az FBI-t? - kérdezte Milton.

Stone a fejét rázta.

- Fogalmunk sincs, milyen magasra terjed a korrupció. Ennek a Hemingway gyereknek mindenütt kémei lehetnek, akik leadják neki a drótot.

- Azonkívül fogalmunk sincs, hogy tényleg ott van-e az elnök - tette hozzá Alex. - Ez csak megérzés. Nem vesztegethetjük a nyomozóhivatalosok idejét valamire, ami hamis nyomnak bizonyulhat. Az ég szerelmére, atomrakéta visszaszámolása folyik.

- Mehetünk az én egyterűmmel. Abban mindannyian elférünk.

- Felejtsd el! - nézett rá Alex. - Te nem jössz, Kate!

- Akkor te sem mész - vágta rá a lány.

- Maga nem mehet, Kate - avatkozott közbe Stone -, és Caleb meg Milton sem. - Mindenki feléje fordult, és már-már újból kitört a parasztlázadás, de fölemelte a kezét. - Azt a létesítményt nem hivatalosan Gyilok-hegynek becézték, és az elnevezés találó. - Egy pillanatra elhallgatott. - Alexet és Reubent odaviszem, de mást nem.

- És hárman talán följuthatnak oda észrevétlenül - tette hozzá Alex.

- Négyen - szólalt meg Simpson, mire mindenki ránézett. - Négy főben gondolkozzunk! - mondta dacosan Alexnek. - Én is titkosszolgálatos vagyok.

63. fejezet

A Damaszkusz elleni rakétacsapás nem éppen irigylésre méltó feladatát a Tennessee atommeghajtású tengeralattjáró kapta. A százhetven méter hosszú, csaknem tizenhétezer tonnás, Ohio osztályú atomtengeralattjáró-támaszpontja a ballisztikus rakétákkal fölszerelt atlanti-óceáni atomtengeralattjáró-flotta többi egységével együtt a georgiai Kings Bayben található. Az Ohio osztályú atomtengeralattjárók az Egyesült Államok haderejének legfélelmetesebb harceszközei. Többszörös robbanófejű rakétái teljes készletével bármelyik ilyen tengeralattjáró önmagában egyetlen csapással eltörölhet a föld színéről bármely nemzetet.

A Tennessee pillanatnyilag az Atlanti-óceán közepén, száz méterrel a víz felszíne alatt várakozott, bár legújabb generációs Trident II D-5-ös rakétáinak egyikével még georgiai anyakikötőjéből is elérhette volna Damaszkuszt. Egy csaknem harmincmillió dollárba kerülő D-5-ös tizenhárom méter hosszú, hatvan tonnát nyom, és legnagyobb hatótávolsága csökkentett hasznos teherrel tizenkétezer kilométer. A hangsebesség húszszorosára képes D-5-ös tízszer olyan gyors, mint a Concorde, és nincs a világon olyan sugárhajtású vadászgép, amely akár csak megközelíthetné ezt az iramot.

Csupán egyetlen D-5-öst szándékoztak Damaszkuszra indítani, ez az adat azonban a tényleges tűzerőt illetően félrevezető. A D-5-ös hadászati konfiguráció hat önálló visszatérő hordozóeszközt tartalmaz, és ezek mindegyike egy W-88-as 475 kilótonnás termonukleáris robbanófejet rejt. Összehasonlításképpen: egyetlen W-88-as robbanófej messze meghaladja a történelem eddigi valamennyi háborújában fölhasznált valamennyi bomba összesített robbanóerejét, a második világháborúban Japánra ledobott két atombombát is beleértve.

Noha a Tennessee fedélzetén szolgáló százötvenöt tengerész négy hete elhagyta a szárazföldet, a legénység értesült a legfrissebb eseményekről. A tengerészek tudták, mire kaptak parancsot, és mindegyikük betűről betűre teljesíteni szándékozott, még ha a legtöbbjük titokban táplált is félelmeket, hogy milyen útra tereli majd ez a világot. Számítógépeik képernyőjére meredve, újra meg újra átismételték ama kilövési procedúrát, amely igen könnyen gigászi háborúba taszíthatta a földet. Nem kis falat ez olyan csapatnak, amelynek átlagéletkora nem haladja meg a huszonkét esztendőt.

Közben a Hamilton televíziós beszéde óta eltelt első órában az arab világ egyöntetűen kiállt testvérnemzete mellett. Szaúd-arábiai, jordániai, kuvaiti és pakisztáni diplomaták kétségbeesetten igyekeztek jobb belátásra bírni Amerikát. Mialatt megkezdték Damaszkusz kiürítését, más muszlim országok katonai parancsnokai és politikai vezetői arról tanácskoztak, mi a legjobb válasz, ha amerikai rakétatámadás éri Szíriát. Közel-keleti terrorista szervezetek mindenütt totális dzsihádra szólítottak föl az Egyesült Államok ellen, amennyiben csapást mér Damaszkuszra. E csoportok vezetői szerte a Közel-Keleten tervezni kezdték a megtorlást.

Világos volt, hogy ha valóban atomrakétát lőnek ki Szíriára, a pusztítás messze felülmúl mindent, amit a világ valaha is tapasztalt. A több mint hatmilliós lélekszámával a bolygó legsűrűbben lakott városai közé tartozó Damaszkusz polgárainak csupán néhány százalékát menekíthették biztonságos helyre a megadott idő alatt. A többiekre az a sors várt, hogy az atomvillanás nyomán semmivé váljanak, miközben sugárzó gombafelhő emelkedik a levegőbe, majd beteríti a világ legrégebben folyamatosan lakott városát.

Szíria meg a Saría Csoport azonnal hevesen tagadta, hogy felelős az emberrablásért. Ennek azonban nyugati körökben nem sokan adtak hitelt. A legutóbbi esztendő során a Saría Csoport jelentősen fokozta terrorista tevékenységét. Az al-Dzsazírának telefonáló személy pedig azt a bonyolult jelszót használta, amelyet az arab hírtelevízió hitelesítés céljából adott meg a Saríának. Ezt a jelszót folyamatosan változtatgatták, és csak a terrorista szervezet néhány magas rangú vezetője ismerte. A Saría Csoport azon kijelentései, amelyek szerint a jelenlegi jelszót ismerő egyik vezetője két hete eltűnt, nagyrészt süket fülekre találtak.

Az ENSZ fölszólította Amerikát, hogy álljon el az atomrakéta kilövésétől, és rendkívüli diplomáciai csatornákon a világszervezet biztonsági tanácsának összes többi tagja megerősítette ezt a követelést. Az érintett kormányok egyike sem számított azonban arra, hogy az USA megmásítja szándékát.

Izraelt riadókészültségbe helyezték. Vezetői jól tudták, hogy az ország a muszlim ellentámadás egyik első célpontjává válik. Ráadásul Szíria közelsége miatt a radioaktív porfelhő veszélye indokolta, hogy az izraeli miniszterelnök fölvegye a kapcsolatot Hamilton megbízott elnökkel a kérdés tisztázása végett. A zsidó állam Golán-fennsíki vízkészleteit csekély távolság választotta el a célterülettől. A bejrúti kormány is érintkezésbe lépett Washingtonnal, mivel Damaszkusz közel esett a libanoni határhoz. Washington szűkszavú válasza a két ország esetében egyformán hangzott: „Tegyenek meg minden óvintézkedést, amit szükségesnek ítélnek!”

Az Egyesült Államok mindezen megkeresésekre ugyanúgy reagált: minden az emberrablókon múlik. Csak annyi a teendőjük, hogy sértetlenül visszaszolgáltassák James Brennant - vagyis az, amit egyébként maguk is ígértek -, és akkor a szíriaiak tovább élhetnek. Csupán annyi változott, hogy most az Egyesült Államok diktálja elnöke visszaadásának időzítését.

 

Hamilton megbízott elnök most épp a Fehér Ház ovális irodájában ült Decker védelmi miniszterrel, katonai vezérkarával, a nemzetbiztonsági tanács tagjaival, Mayes külügyminiszterrel és néhány más kormánytaggal. Carter Gray szembeötlően hiányzott a társaságból.

Az atomfegyver bevetéséről hozott súlyos döntés láthatólag nyomasztotta Hamiltont; sápadt, beesett arcával úgy festett, mint valami gyógyíthatatlan beteg. Palackos ásványvizet kortyolgatott, hogy enyhítse gyomorégését, miközben tábornokai és tengernagyai fojtott hangon társalogtak.

Decker kivált az egyik ilyen csoportból, és Hamiltonhoz lépett.

- Elnök úr, átérzem döntése rendkívüli jelentőségét, de szeretném, ha tudná, hogy a kapacitásunk bőségesen elegendő.

- Nem az nyugtalanít, Joe, hogy el tudják-e találni azt a tetves várost, hanem az, ami utána történik.

- Szíria régóta terroristák melegágya. Damaszkuszban nyüzsögnek a volt Baasz párti nehézsúlyúak, akik csak az alkalomra várnak, hogy puccsot kíséreljenek meg Irakban. Jól ismert, hogy damaszkuszi mecsetek a mudzsahidok komoly kiképző állomásai. A szíriai félkatonai alakulatok pedig Irak egész szunnita háromszögében megtalálhatóak. Itt az ideje, hogy határozott vonalat húzzunk náluk a homokban. Ugyanúgy a dominóelv alapján, ahogyan Irakkal kezdve terjesztjük el a Közel-Keleten a demokráciát. A szíriaiakkal példát statuálunk, azután mindenki szépen beáll a sorba.

- Jó, de mi a helyzet a radioaktív porfelhővel? - kérdezte Hamilton.

- Bizonyosan továbbterjed némi sugárszennyezés, de Damaszkusz fekvése alapján úgy véljük, valamelyest mérsékelt marad.

Hamilton fölhajtotta a vizet, és a papírkosárba dobta a pillepalackot.

- Valamelyest mérsékelt marad a sugárszennyezés. Örülök, hogy maga így gondolja, Joe.

- Elnök úr, helyes döntést hozott. Nem engedhettük, hogy ez a dolog megtorlatlanul maradjon. Különben ezek elszemtelenednének, még jobban megnőne a szarvuk. Megálljt kell parancsolni nekik. Újabb szárazföldi egységek felvonultatása pedig meghaladná haderőnk teherbíró képességét, és lehetővé tenné, hogy a szíriaiak ugyanolyan eredményes gerilla-hadviselést folytassanak velünk szemben, mint most az irakiak. Egyébként, ha rájönnek, hogy nem a levegőbe beszélünk, el fogják engedni az elnököt. Ki sem kell lőnünk a rakétát.

- Remélem, igaza lesz - állt föl Hamilton, és kinézett az ablakon. - Mennyi idő maradt?

Decker azonnal a titkárára pillantott.

- Hat óra, tizenegy perc, harminchat másodperc - válaszolta azonnal a titkár az előtte lévő laptopot tanulmányozva.

- Újabb hír a Saría Csoporttól? - kérdezte Hamilton.

- Csak annyi, hogy nincs náluk az elnök - mondta Andrea Mayes. A külügyminiszter most odalépett, és megállt a főnöke mellett. - És ha igazat mondanak, elnök úr? Ha tényleg nincs náluk? Talán valaki Szíriára akarja kenni a dolgot abban a reményben, hogy pontosan azt fogjuk tenni, amit teszünk.

- Megengedem, hogy noha az al-Dzsazíra rendszeresen cseréli a hitelesítő jelszót, valaki esetleg mégis hozzáférhetett - vágott közbe Decker. - De a telefonáló olyan bizalmas részleteket közölt az emberrablásról, amelyeket csak az elkövetők tudhattak. Az a terrorista szervezet, amelyik ilyesmit művel, azt akarja, hogy a világ tudomást szerezzen róla. Sosem szokták másik szervezetre hárítani a felelősséget. Mindössze annyi történt, hogy a Saría Csoport azt hitte, nem fogjuk kijátszani a nukleáris adu ászt. Ezért táncolnak most vissza, ezért próbálnak mosakodni. A fejemet teszem rá, hogy a nyomorultaknál van az elnök!

Hamilton merőn nézett Deckerre.

- De ha mégsem, mi pedig a földdel tesszük egyenlővé Damaszkuszt?

Megcsóválta a fejét, hátat fordított, és kibámult az egyébként szemet gyönyörködtető washingtoni nyáreste sötétjébe. A város utcáiról tiltakozók ezreinek hangja hatolt föl hozzá. A „Nem kell atom!” jelszó még a Fehér Ház vastag falain is áthatolt, az Egyesült Államok polgárai félreérthetetlenül adták vezetőik tudtára véleményüket. Hamilton azonban átlátta, hogy a már kimondott atomfenyegetést nem vonhatja vissza. Másként Amerika ezermilliárd dolláros nukleáris arzenálja egyetlen szempillantás alatt értéktelenné válik.

 

Ahelyett, hogy részt vett volna az ovális irodabeli összejövetelen, amelyet a kiirtás küszöbére került hatmillió szíriai haszontalan „siralomházi virrasztásának” tartott, Carter Gray az NHK központjában maradt. Megállt Patrick Johnson gazdátlan fülkéjénél, és a számítógép sötét képernyőjére meredt. Gikszerek és lefagyások. És csiribí-csiribá! - élő, viruló terroristák szépen digitális sírjukba süllyedtek. Leült Johnson karosszékébe, és körülnézett a helyiségben. A férfi menyasszonyának, Anne Jeffriesnek a fotója még most is az íróasztalon állt.

Gray a kezébe véve tanulmányozta. Kellemes külsejű nő. Majd talál valaki mást, akivel leélheti az életét. Abból ítélve, ami kiderült róla, Johnson kimagasló hozzáértéssel végezte a munkáját, de ez egy csúszómászó személyiségével párosult. Semmi esetre sem főzhette ki ezt a cselszövést. Tényleg elképesztően hatott a gondolat, hogy Amerika első számú hírszerző hivatalában valaki megszervez egy csapat állítólag halott muszlimot az Egyesült Államok elnökének elrablására. Most pedig a világ a globális dzsihád küszöbére került.

Gray már tüzetesen átvizsgáltatta az adatbázisokat. Semmiféle digitális nyom nem mutatta meg, ki módosíthatta az elektronikus nyilvántartást. Ez nem okozott meglepetést, figyelembe véve Johnson szakértelmét, és azt a körülményt, hogy közreműködött az adatbázis megalkotásában, sőt hivatásszerűen foglalkozott a rendszer hibáinak elhárításával. Jól tudta tehát, hogyan leplezze üzelmeit. De egyáltalán ki vette rá minderre (és fizette meg busásan, amit drága háza és autói tanúsítanak)? Gray még valamin töprengett. Hol van az elnök?

Valahol viszonylag közel kellett lennie. Annak dacára, amit a témáról Hamiltonnak nyilatkozott, Gray egy pillanatig sem hitte, hogy James Brennan elnök Szaúd-Arábiában, Medinában van. Muzulmánok sosem vinnének oda keresztényt.

Fölidézte a napot, amikor Jackie Simpson és az a másik ügynök az NHK-ba látogatott. Az ő két embere kísérte őket. Reynolds? Nem, Reinke. A magas, vékony. A másik alacsonyabb, testesebb volt. Peters. Úgy van.

Hemingway akkor azt mondta, hogy ezeket állították rá a Johnson-gyilkosság nyomozására. Gray fölvette a telefont, és érdeklődött a két ügynök holléte felől. Meglepő választ kapott: ma este nem jelentkeztek szolgálatra.

Újabb tudakozódásba fogott, és mivel az eredmény még inkább meglepte, eltűnődött, vajon eddig miért nem tette föl magának ezt a bizonyos kérdést.

Azt közölték vele, hogy Tom Hemingway bízta a párosra Patrick Johnson halálesetének nyomozását.

Gray legalább annyit tudott, hová ment most Hemingway. Nem sokkal az emberrablás után szigorúan fedett küldetésben a Közel-Keletre vezényelték, hogy utánanézzen, mit tud kideríteni. Hemingway önként vállalkozott a küldetésre. Ez idő szerint azonban nem lehetett kommunikálni vele. Meg kellett várni, hogy magától jelentkezzen. Hogy magától jelentkezzen.

Gray a Johnson íróasztalán elhelyezett biometrikus olvasóra tette a tenyerét, és a rendszer azonnal hozzáférést engedett neki a halott ügynök számítógépéhez. Beütögetett egy parancsot, és igen gyorsan eredményre jutott. Tom Hemingway belépett Johnson számítógépébe. Gray megnézte az esemény digitális időbélyegzőjét, és megállapította, hogy akkor történt a dolog, amikor Hemingway fogadta Simpsont és Alexet.

Valami azonban zavarba ejtette Grayt. Hemingway elvileg nem férhetett volna hozzá Johnson komputeréhez, ahogyan egyetlen más adatellenőréhez sem.

A miniszter lassan fölemelkedett a székről. Érezte, hogy öreg már ehhez a munkához. Már nem képes felnőni a feladatokhoz. Hiszen az igazság egész idő alatt ott táncolt a szeme előtt. Következő kérdése magától értetődően merült föl. Hová? A válasz szinte azonnal adódott.

Újra fölvette a telefont, és rendelkezett, hogy a helikoptere azonnal álljon indulásra készen, azután összehívott egy rajt leghűségesebb területi ügynökeiből.

Kirobogott Johnson irodájából, és végigkocogott az NHK folyosóin.

A zsigereibe mart a válasz, és zsigeri megérzései eddig nem sokszor vezették tévútra.

64. fejezet

Alex Crown Victoriájával haladtak délnyugat felé a 29-es főúton. Alex és Stone ültek elöl, Simpson meg Reuben hátul. Alex az útitársára sandított. Miközben végső leszámolásra készült az elnök elrablásának értelmi szerzőjével, elgondolkozott, kik is alkotják fogolyszabadító különítményét. Egy újonc titkosszolgálatos, egy hatvan körül csámborgó nagydarab figura, akit Adelphia úgy jellemzett, hogy „a nadrágja se áll jól”, és persze egy Oliver Stone nevű temetői dolgozó, aki a várható leszámolás kellemes hangzású helyszínére, a Gyilok-hegyre vezeti őket. És mindennek a tetejébe, ha csődöt mondanak, akkor a világ igen könnyen porrá és hamuvá válhat. Alex fölsóhajtott. Nekünk annyi.

Körülbelül harmincöt perccel azután, hogy letértek a 29-es főútról a 21 l-es útra, megérkeztek a virginiai Washington városkába, Rappahannock megye székhelyére. Onnét Stone részletes útmutatásai alapján indultak a hegyvidékre, és hamarosan maguk mögött hagyták a civilizáció minden nyomát, ahogy az aszfaltot kavicsos, majd földutak váltották föl. Szinte hihetetlennek tetszett, hogy alig több, mint két órája kerekedtek föl a fővárosból, és nem sokkal jártak keletre a forgalmas 8l-es meg a 66-os szövetségi főút találkozásától.

- Tulajdonképpen mi ez a Gyilok-hegy nevű hely? - kérdezte Simpson a hátsó ülésről.

Stone tűnődő arckifejezéssel pillantott rá, majd kinézett a szélvédőn.

- A következőnél forduljon jobbra, Alex, aztán álljon félre az útról!

- Útról? - dohogott Alex. - Miféle útról? Már vagy harminc kilométer óta nem láttam rendes utat. Gajra ment a felfüggesztésem.

Már jó ideje hegyek közt haladtak, és a sötétségből nem nézett vissza rájuk más, csak a sűrű erdő. Stone visszafordult Simpsonhoz.

- Mint mondottam, a Gyilok-hegyen a CIA különleges kiképző központja működött.

- Emlékszem, mit mondott. Engem az érdekelne, miért hívják Gyilok-hegynek.

- Röviden azért, mert nem arra képezték ki az ügynököket, hogy finomkodjanak az emberekkel.

- Úgy értsem, hogy egy szövetségi kormányhivatal gyilkosokat képzett ki? - horkant föl Simpson. - Ezt akarja mondani?

- Oda álljon, Alex! - mutatott előre Stone. - Innentől gyalogolunk.

Alex szót fogadott, lecsattintotta mágneses elemlámpáját a Crown Victoria ajtóoszlopáról, hátrament a csomagtartóhoz, és kiadogatta a felszerelést, többek között lőfegyvereket és éjjellátó műszereket.

Reuben és Stone szakavatottan kezelték a fegyverüket.

- Három menet Vietnamban, azután VHSZ - válaszolta Reuben a titkosszolgálatos kérdő tekintetére. - Kicsit tudok bánni a pisztollyal.

- Az jó - bólintott Alex. Stone-ra nézett, aki épp a fegyverét ellenőrizte. - Boldogul vele, Oliver?

- Megoldom - felelte halkan Stone.

Valójában félve vett annyi év után ismét fegyvert a kezébe.

- Arra az esetre, ha valamilyen okból elszakadnánk egymástól, mindenkinél itt a mobilja? - kérdezte Alex.

- Idefönt nemigen lesz térerő - jegyezte meg Reuben.

- Mihelyt pedig bejutunk a létesítménybe, minden telefonos kapcsolat megszakad - figyelmeztetett Stone. - Réz- és ólompajzsot építettek be.

- Hurrá - fintorgott Alex. - Rendben, Oliver, mutassa az utat!

Elindultak a fák közé.

- Gondot okoznak valakinek a barlangok? - kérdezte Stone, ahogy a hegyoldalban egy üreg nyílásánál állította meg a csapatot.

- Nekem komoly gondot okoz, ha eltévedek és meghalok valamelyikben - felelte Alex.

- Attól nem kell félni, de helyenként elég passzentosak a járatok.

- Mennyire passzentosak? - érdeklődött bizonytalanul Reuben. - Nem vagyok éppen törpenövésű.

- Elférsz - nyugtatta meg barátját Stone.

Alex a koromfekete lyukba meredt.

- Ez az építmény bejárata?

- Nem hivatalos bejárat, de a hivatalosakat feltehetőleg őrzik - válaszolta Stone. - Na, jó, szorosan a nyomomban!

Előrevilágított a lámpájával, és belépett.

Simpson maradt utoljára, és nyilvánvalóan nem nagyon örült, hogy így alakult a helyzet. A háta mögé lesegetett, megborzongott, és követte a többieket.

A zegzugos járatokban némi időt vett igénybe a tájékozódás. Két helyen lehullott törmelék torlaszolta el az utat, ezt el kellett takarítaniuk, több másik szakaszon pedig mászva jutottak át. A nyikorgó, meg-megreccsenő dúcolat nagyobb sietségre ösztönözte őket.

Aknához jutottak, amelynél elnagyolt kéz- és lábkapaszkodókat vájtak a sziklába. Stone ment előre. Miután fölért, lámpája fekete sziklafalat világított meg. A megkopogtatott szikla azonban üreges hangot adott.

Végigtapogatta, majd óvatosan nekifeszült, mígnem a fal engedni kezdett. Alex is fölkapaszkodott, és segített neki, így hamar hátratolták a falszakaszt.

Mindannyian bebotladoztak a résen.

A fal, amelyet betoltak, valójában deszkából készült, csak a hátoldalát kőutánzatúra festették. A belső oldalához polcot rögzítettek. Stone visszalökte a helyére.

- Azt hiszem, most már nem árt, ha mindenki készenlétben tartja a fegyverét - suttogta. - Nem tudjuk, milyen közel járhatunk valakihez.

Előrehaladás közben körülnéztek az impozáns méretű térben. Mintha negyven évet visszaugrottak volna az időben: a rozsdamentes falakra még hamutartókat is szereltek.

Néhány másodperce lépkedtek ott, amikor valahonnét erőteljes zaj visszhangzott, mire Stone kivételével mindenki összevissza kapkodott a fegyverével.

- Csak madarak - magyarázta. - Valahogy bejutottak. A régi időkben is előfordult ilyesmi.

Szavaitól maga is megdermedt. A régi időkben. Ez olyan ártatlanul hangzott, mintha kedves alma materébe tért volna vissza öregdiák-találkozóra. Ez a hely tizenkét hónapig szolgált az otthonául. Életének egy esztendejét szentelte heti százhatvannyolc órában az emberölés legprecízebb és legrafináltabb módjainak elsajátítására.

Fiatalemberként jeleskedett ebben a környezetben, ezzel a feladattal. A katonai kommandósnak nem okozott különös nehézséget, hogy a CIA-hez vezényelték. Egyik fegyvert a másikra cserélte, és ellensége ettől kezdve olyan civilekből állt, akik azt sem tudták, hogy megtámadták őket. A terepen aratott ifjonti sikerei legendássá tették. Idősebb fejjel a gondolatuktól is irtózott. El sem tudta hinni, hogy ennyire elütő két személyiség lakozhat egyazon emberben.

Ahogy lépkedtek, egyre-másra föltámadtak az emlékek Stone-ban. Minden új látvány, minden friss szag vagy távoli zaj hajdani borzalmak egész sorát hozta felszínre. Társai mind tőle várták, hogy utat mutasson nekik, talán megóvja az életüket. Holott őt nem arra képezték ki, hogy bárkinek az életét megkímélje. Stone homlokát kiverte a veríték. Három, számára korántsem közömbös embert hozott ide, a halálba. A Gyilok-hegyre.

 

Miután Reinke és Peters meghallották a Saría bejelentését, miszerint a csoport rabolta el Brennan elnököt, majd pedig Hamilton megbízott elnök a televízióban közölte követelését, azonnal a Gyilok-hegyre autóztak.

Kocsijukat egy tisztáson hagyták, és benyargaltak az erdőbe. A fák közötti keskeny nyiladékon, irtásterületre jutottak, amelyet omladékkövek tömege és elvadult cserjés borított. Kikerülgették az akadályokat, Peters félrevont egy folyondárfüggönyt, és ajtó tárult föl. A „Gyilok-hegy” egyenesen az alapkőzetbe épült.

Peters egy kis fémlemez fedelet emelt föl az ajtón. A fedél alatt egy gomb meg valami kaputelefonféle látszott.

- Mi vagyunk Tylerrel - jelentkezett be a férfi. - Gáz van. Eressz be gyorsan!

Reinke visszahajtotta a fémlemezt, és hátrahúzódott. Ahogy a masszív ajtó kattanva kinyílt, egy kőrakás mögül három alak ugrott elő. Tyler Reinke és Warren Peters dróthurokkal a nyakukon rogytak a földre. Jack kapitány kilépett a sziklák takarásából. Elismerően bólintott. Reinkééknek nyikkanásnyi idejük sem maradt, hogy figyelmeztethessék benti kollégájukat.

Jó néhányan csatlakoztak a csoporthoz, és Jack kapitány mindannyiukat bevezette az építménybe.

65. fejezet

Jack kapitány tizenegy észak-koreait hozott magával, akik megérdemelten álltak igencsak gyakorlott és könyörtelen gyilkosok hírében. Viszonylag könnyen juttatták be őket az Egyesült Államokba egy dél-koreai műszaki tanulmányprogram résztvevőinek álcájában. Az országba érkező kelet-ázsiaiak korántsem olyan alapos vizsgálaton estek át, mint a közel-keletiek.

Veszedelmes képességeik nem altatták el Jack kapitány éberségét, aki Tom Hemingway hasonló tehetségét is mérlegelte, ezért döntött bölcsen úgy, hogy megosztja embereit, és kettőt maga mellett tart. Személyesen tapasztalta, mit tud művelni harchelyzetben Hemingway. Egyszer egy jemeni halálosztag nyolc tagja balszerencséjére belefutott Hemingwaybe, miközben Jack kapitány biztos távolságból figyelt. Vérfürdőt láthatott. Öt percen belül mind a nyolc - szívós, edzett és állig fölfegyverzett - jemeni holtan hevert. Hemingway még csak elő sem vette a pisztolyát. Az egészet kézzel és lábbal művelte, s olyan sebességgel, precizitással és erővel vitte véghez, amilyennel Jack kapitány - noha bejárta a világot - addig sohasem találkozott.

Hemingway mostanra valószínűleg rájött, hogy valami baj történt, és a vesztükre tört. Jack kapitány az emberei szétosztásával ki akarta fárasztani Hemingwayt, hogy átkaroló manőverrel körülvegyék, és közelharc nélkül, egyszerűen szitává lőjék.

Az özönvíz előtti mennyezeti neoncsövek pattogva pislákoltak, majd egy hirtelen felvillanás miatt Jack kapitány és az észak-koreaiak eltakarták a szemüket.

Amikor Jack kapitány leeresztette a kezét a szemétől, mindenekelőtt egy lábat látott, amely mintha egyenesen a falból emelkedett volna ki. Puffanás és nyögés hallatszott, majd egyik embere fejjel a földre borult. A következő pillanatban a másik észak-koreait olyan erő lökte hátra, hogy nekiütközött Jack kapitánynak, azután összegabalyodott végtagokkal együtt estek el. Jack kapitány sem hiába kapott kiképzést: lelapult, előrántotta pisztolyát, és ívesen a támadó felé tüzelt, szabad kezével pedig egyidejűleg másik pisztolyt kapott elő. Amint az első pisztoly tára kiürült, a másikból ugyanabban az irányban újabb sor lövést adott le. Golyói azonban csak falat értek.

Jack kapitány talpra állt, miközben küszködve próbált levegőhöz jutni, s fegyvereit töltötte újra. A támadás gyorsasága és hevessége az emberölésben szerzett minden gyakorlata ellenére megrendítette. Észrevette, hogy két embere nem mozdul a földről.

Lábával megfordította az észak-koreait, aki az imént rázuhant. A férfi nyaka úgy összeroppant, hogy a csigolyanyúlványok kidudorodtak a bőrén. Jack kapitány a saját nyakához nyúlt; pontosan tudta, hogy Hemingway könnyűszerrel végezhetett volna már vele is. A másik észak-koreaira nézett. A férfi orra összetört, a porc besüllyedt az agyába. Úgy festett, mintha ágyúgolyó zúzta volna szét az arcát.

- Jézus Mária! - mormolta Jack kapitány. - Tom? - szólalt meg idegesen, majd rövid hallgatás után újra: - Tom? Nem mondom, lenyűgöző, hogy pár másodperc alatt kiiktatott két elsőrangú harcost. - Nem kapott választ. - Azt hiszem, tudja, miért jöttünk. Adja át a pasast, és mindannyian mehetünk a dolgunkra. Ha azt hiszi, számíthat Reinke és Peters támogatására, gondolja át még egyszer! Elvágott torokkal fekszenek a bejárat előtt. Úgyhogy egyedül van velünk szemben. Mindannyiunkat nem tud megölni.

Legalábbis nagyon remélem.

Jack kapitány futólépésben indult a többi embere felé. Reménykedett, hogy Hemingway még nem jutott el hozzájuk. Magabiztos szavai dacára most erősen bánta, hogy nem hozott magával sokkal több észak-koreait.

 

A főfolyosóról nyíló egyik helyiségben Hemingway egy pár íves pengéjű kardot vett a kezébe. Mély, meditatív lélegzetet vett, megfordult, és elrohant. A Gyilok-hegy ma éjjel méltóvá válhatott a nevéhez.

 

Amikor a férfiak kiáltásai elhatoltak hozzájuk, Alex és a többiek behúzódtak a központi előtérrel szomszédos egyik terembe.

- Ez nem Hemingway hangja volt - mondta Simpson.

- Nem, de akárkié is, tudja, hogy Hemingway idebent van, és a jelek szerint Tom éppen most gyilkolta meg az illető két emberét - felelte Alex. - Úgyhogy, ha Hemingway itt van, akkor talán az elnök is.

Stone az órájára nézett.

- Nem sokkal több, mint négy óránk maradt, hogy erről megbizonyosodjunk. - Sorban a társaira pillantott. - A legkecsegtetőbb megoldás az, ha szétválunk, így ha lerohannak bennünket, nem tudnak egyszerre mindannyiunkkal végezni. - Félrevonta Alexet. - Számos kiképző helyiség található itt, amelyekről nem árt tudnia.

- Kiképző helyiség? - kérdezett vissza idegesen a titkosszolgálatos.

- Lőtér, az FBI-os „Hogan utcá”-hoz hasonló helyzetgyakorló tér, labirintus, valamint az „igazság” és a „türelem” szobája.

- Igazság és türelem? Mi a szar ez, kolostor?

Stone elmagyarázta, hogy a kiképző helyiségek a főfolyosó két oldalán sorakoznak, kettő az egyiken, három a másikon.

- Végig kell menni egy helyiségen, hogy az ember a következőbe juthasson, míg lépcsőhöz nem ér, amelyik az alsó szint fogdacelláiba vezet. Miután belép az elsőbe, végig kell haladnia az összesen, nincs másik kijárat - fejezte be a leírást.

- Kezdtem azt hinni, hogy egyikünk sem fogja elhagyni ezt a helyet - mondta komoran Alex.

Stone a hátuk mögé intett.

- Mivel a raktárterületen át jöttünk be, amelyik közelebb fekszik a kiképző részleghez, lehetséges, hogy tulajdonképpen előrébb járunk, mint az az ember, akit hallottunk, amennyiben ő a főbejáraton keresztül érkezett.

Alex az éjjellátó szemüvegét babrálta, noha fényben nem működött. Hátrapillantott, de senkit sem látott.

- Reubennel a három bal oldali terembe megyünk - folytatta Stone -, maguk Simpsonnal a két jobb oldaliba. Az ajtók csak egy irányban nyílnak, tehát mihelyt belép valahová, az ajtó bezárul a háta mögött. Nincs visszaút.

- Ez csak természetes - felelte epésen Alex.

- Nézze, Alex, ha jól értettem, Simpson még kezdő, úgyhogy... szóval, mindannyiunkért felelősnek érzem magam, tudja?

- Majd én vigyázok rá, Oliver - felelte Alex a barátja arcát fürkészve.

- Köszönöm! Na, most tudnia kell még ezt-azt a termekről, ahová mindjárt belép. Amit most mondok, azt betű szerint be kell tartania. Világos?

- Mint a nap, Oliver. Csak mondja, és úgy lesz.

Miután Stone kioktatta Alexet, elindult Reubennel az előtérben, és oldalfolyosóhoz értek, ahonnét az első ajtó nyílt. A két férfi befordult oda.

- Ez a lőtér - súgta Stone, miközben körülnéztek a félhomályos helyiségben. A magyarázat szükségtelen volt, mivel láthatták a lőállásként szolgáló fülkéket, a túlsó oldalon pedig a csigával mozgatható, alaposan elhasznált céltáblákat, rajtuk golyó lyuggatta, ember alakú papírfigurákkal. - Te jobbra mész, és középen találkozunk. Amint végzünk a teremben, a szemközti ajtó vezet a következőbe.

Elváltak, és Stone óvatosan elindult a lőtér bal szélén. Alig tett meg három métert, amikor kinyílt a lőtér ajtaja.

Stone azonnal eloltotta a lámpáját, leguggolt, fölemelte a pisztolyát, és nyugalmat erőltetett magára.

Majdnem három évtizede nem foglalkozott effélével. Egy pillanatra fölnézett, és mintha valaki elsuhant volna, de a gyér fényben nem tudta kivenni, hogy kicsoda. A legkevésbé sem hiányzott, hogy tévedésből Reubenre lőjön. A világítás pedig épp csak arra volt jó, hogy használhatatlanná tegye az éjjellátót.

Lopakodó léptek közeledtek, Stone laposkúszásban óvakodott előre, amíg a lőtér céltáblák felőli végéhez nem ért. Ahogy teltek a másodpercek, különös érzés vett rajta erőt. Úgy tűnt, hogy testi-lelki változások zajlanak benne. Tagjai hajlékonyakká váltak, elméje teljesen a túlélésre összpontosított. Egész létezése egy tizenötször tizenöt méteres, rosszul megvilágított, árnyakkal, hézagokkal, nehéz lőszögekkel és rejtekhelyekkel teli lőtérre korlátozódott. Még egy kicsit balra húzódott, és hozzáért valamihez. Fölnézett, és hirtelen támadt egy ötlete.

 

A guggoló férfialak egyik kezében pisztollyal, a másikban dobókéssel mozgott jobb felé. Mintha hallott volna valamit, de nem volt biztos benne. Óvatosan belépett az egyik lőtábla célfolyosójába.

Teltek-múltak a másodpercek.

Ezután az észak-koreait visítás hökkentette meg. Megfordult, és látta, hogy valami száll felé. Tüzelt, a golyók átszakították a tárgyat.

Stone egyujjnyival a férfi torkolattüze fölé lőtt. Nyögés hallatszott, és az észak-koreai a földre zuhant.

A repülő tárgy az egyik papír céltábla volt. Stone az egyik húzódróttal hajtotta végre a figyelemelterelő cselt, és egyidejűleg visított. Az észak-koreai a trükk hatására tüzelt, és ezzel elárulta pozícióját.

Hosszabb csönd támadt, majd Reuben hangja hallatszott:

- Egyben vagy, Oliver?

Néhány másodperc múlva Reuben és Stone a holttest mellett álltak, miután meggyőződtek arról, hogy nincs más a helyiségben. Stone lámpájával a hullára világított. A férfi mellkasának mértani középpontjában, alig egy centiméteres távközzel két lőtt seb látszott. Stone megvizsgálta a férfi vonásait, ruháját és fegyverzetét.

- Észak-koreai - vonta le a következtetést.

- Te pontosan mit csináltál a CIA-nél? - kérdezte Reuben, ahogy a bemeneti ikernyílást nézegette.

- Hivatalosan destabilizátornak neveztek. Ez jóval kevésbé durván hangzik, mint amilyen valójában volt.

A lőtér ajtaját géppisztolysorozat lyuggatta át; Reuben és Stone földre vetették magukat.

Az ajtó kivágódott, és egy tovább tüzelő második férfi röppent be rajta.

Stone gáncsot vetett neki, mire a férfi elterült, s a géppisztoly kiesett a kezéből.

Reuben ráugrott a nála jóval kisebb termetű emberre.

- Elkaptam, Oliver - kiáltotta Reuben. Vaskos karjával átölelte a férfit, és megszorongatta. - A csúzlid nélkül nem vagy olyan nagy legény! - Ezután fölordított fájdalmában, ahogy a férfi a lábfejébe vágta a sarkát.

Reuben szorítása enyhült, a férfi meg csak erre várt. Két ökölcsapást mért Reuben állára, két továbbit a gyomorszájára, amitől Reuben levegő után kapkodva térdelt föl, és vért köpködött. A férfi keze fölemelkedett, majd tenyerének éle gyilkos tartásba helyezve zuhant Reuben nyaka felé.

A golyó az agyába fúródott. A férfi térdre rogyott, azután a földre bukott.

Stone visszadugta a pisztolyt az övébe, és a barátjához szaladt.

- Reuben? - szólongatta fátyolos hangon. - Reuben!

- Bazmeg, Oliver! - nyögte bevert szájjal Reuben, és reszketve állt lábra. A két férfi egymásra nézett. - Mi az istent keresünk itt, Oliver? - kérdezte Reuben, és letörölgette a vért. - Ez baromira nem a mi súlycsoportunk.

Stone lenézett remegő kezére, és érezte a fájdalmat a lábában, ahol elgáncsolta a koreait. Ma este két embert ölt meg, miután majdnem harminc éve senkit sem. Noha egy pillanatra úgy tűnt, fölelevenedik egykori kiképzése, világosan látta, hogy ez nem olyan, mint a biciklizés. Nem annyira a fizikai állóképességen és ifjonti erőn múlik, inkább az észjáráson, amely azt sugallja, hogy rendjén való dolog minden lehetséges eszközzel, bármilyen okból kioltani egy másik ember életét. Stone valaha így gondolkodott, de többé nem. Mégis kelepcébe sétált egy építményben, amely könnyen a sírboltjukká válhatott, ha nem folytatja a gyilkos múltidézést.

Talpra segítette a barátját.

- Sajnálom, hogy idehoztalak, Reuben. Ne haragudj! - csuklott el a hangja.

Reuben a vállára tette lapátkezét.

- A francba, Oliver, ha muszáj kinyiffannunk, akkor már inkább veled, mint bárki mással az ismerőseim közül. De vissza kell mennünk. Mihez kezdene nélkülünk Caleb meg Milton?

 

Alex és Simpson tágas, sötét és kifejezetten büdös helyiségbe kerültek. A lőtér hangszigetelt falai miatt nem hallották az ott eldördült lövéseket. Alex az éjjellátójával megszemlélte az utat: vaslépcsőn juthattak föl egy keskeny, hídszerűen fölemelt járdára, amely átvezetett a termen.

- Előremegyek, hogy megnézzem, minden rendben van-e - suttogta Simpsonnak. - De közelről fedezz! - tette hozzá.

- Minek hősködsz? - kérdezte a lány.

- Ki mondta, hogy hősködöm? Ha bajba kerülök, melegen ajánlom, hogy húzz ki a csávából, még ha emiatt kilyukasztják is az irhádat. Figyelj, amikor végighaladsz a járdán, mindig maradj középen, világos? Ne lépj a szélére!

- Miért, akkor mi lesz?

- Nem tudom, és nem is szeretném megtudni. Oliver szólt, hogy a kellős közepén menjünk, és pontosan ezt fogjuk tenni.

Alex óvatosan fölment a lépcsőn, azután előregörnyedve, mindig középen haladva lépkedett végig a járdán.

Átért a túloldalra, meglátta a következő helyiségbe vezető ajtót, és halkan hátraszólt:

- Oké, tiszta, gyere!

Simpson utána sietett. Éppen odaért, amikor kinyílt a bevezető ajtó, és mindjárt be is csukódott. Alex és Simpson azonnal leguggoltak.

Alex fölmérte a helyzetet, majd megütögette Simpson vállát, a mögöttük lévő kijárati ajtó felé intett, és jelezte, hogy ő hátramarad. Amint Simpson elindult, Alex előreszegezett fegyverrel a járda legvégén lekuporodott. Hátrapillantott Simpsonra, és bólintott. A lány kinyitotta az ajtót, és kisurrant, de nem teljesen nesztelenül, mire a teremben tartózkodó másik személy fölsietett a lépcsőn a járdára. Alex előrelépett, de szerencsétlen módon a járófelület szélére nehezedett. Kattanást hallott, eltűnt alóla a járda, és a semmiben találta magát. Térdig érő, iszapos vízbe zuhant. Odébb még egy csobbanás hallatszott. Nyilván a másik fickó is lepottyant. Itt most annyira sötét volt, hogy Alex még önmagát sem látta, az éjjellátóját pedig beleejtette a szutyokba. Imádkozott, hogy az ellenfelének ne legyen éjjellátója, különben neki vége.

Lövés dörrent, s a golyó Alex fejéhez veszedelmes közelségben pattant le a víztartály oldaláról.

Lekuporodott, viszonozta a tüzet, és rögtön pozíciót változtatott. Igyekezett nem belélegezni a mocsoktömeg bűzét. Sebesült karja fájt, zúzódott bordái iszonyatosan sajogtak, a nyaka égett. Ezt leszámítva kirobbanó formában érezte magát.

Illetve fizikai sérülésein túl is akadt egy kis gondja. Mivel térdig sárban állt, minden mozgással elárulta volna a helyzetét, tehát nem mozdult. Csakhogy a másik fél sem. Az idegek csatája bontakozott ki, amelyben az elsőként megmoccanóra halál várt. Alexnek eszébe jutott, hogy ez a „türelem” szobája, amelyet Stone említett.

Néhány perces mozdulatlan ácsorgás után rádöbbent, hogy más taktikához kell folyamodnia. Lassan kinyújtotta a kezét, amíg ujjai meg nem érintették a tartály acélfalát. Azután elővette az elemlámpáját.

Hirtelen oldalra rántotta a törzsét, a kés elsuhant mellette, a tartály oldalához csattant, és halk csobbanással a vízbe merült. Alex azonban nem sütötte el a fegyverét, noha ellenfele kétségkívül ebben reménykedett.

Tenyerén méricskélte az elemlámpa súlyát, fölnyúlt, és óvatosan a tartály falára helyezte. A lámpa mágneses oldala azonnal erősen odatapadt. Alex most lehajolt, annyira kinyújtotta a karját, amennyire csak bírta, és az elemlámpa bekapcsoló gombjára illesztette a mutatóujját. Előkészítette a pisztolyát, nekifohászkodott, megnyomta a gombot, és elrántotta a kezét. Kigyulladt a fény, és a következő másodpercben két lövés találta telibe. Újabb pillanat múlva Alex fegyvere is megszólalt, s a férfi föllélegezve nyugtázta, hogy egy test a vízbe zuhant. Azután valaki átküzdötte magát a feje fölött. Hogyhogy? Hiszen nincs is járda! Azután még valaki átsietett fölötte.

Alex fölugrott, amennyire csak tudott, próbálta elérni a kapaszkodót, hogy fölhúzza magát. Kétszer elvétette, és a vízbe esett. Harmadszorra elérte a célt, fölhúzódzkodott, és sikerült végigrángatódznia a korláton a következő ajtóig, majd azon át távozott.

66. fejezet

Stone és Reuben körülnéztek, és mintha az FBI-osok által élethelyzetek szimulálására használt quanticói híres „Hogan utca” hasonmásába kerültek volna. A titkosszolgálat is hasonló gyakorlópályát üzemeltetett beltsville-i kiképző létesítményében. Ezt a termet díszletépületekkel, telefonfülkével, járdákkal és komplett útkereszteződéssel rendezték be, utóbbiból még a közlekedési lámpák sem hiányoztak. Az úttest szélén lerohadt gumis, ócska fekete szedán parkolt. Mintha hirtelen visszaléptek volna az időben.

Az utcán számos kirakatbaba állt - pár férfi, három nő meg néhány gyermek. Arcukon megfakult a festés, és nagyon összekoszolódtak, bár még így is feltűnően élethűek maradtak. Reuben észrevette, hogy mindegyikük fején golyó ütötte lyukak éktelenkednek.

Stone az egyik épület háta mögé vitte Reubent, ahonnét mindegyik kivágott ablakhoz falépcső vezetett föl.

- Ott gyakoroltuk az orvlövészetet - magyarázta Stone.

- Kinek a gyilkolására készültetek?

- Jobb, ha nem tudod - hangzott a szűkszavú válasz, és Stone máris az ajkához emelte az ujját.

Közeledő lépések hallatszottak. Stone fölfelé, az egyik ablak irányába mutatott. Csöndben fölmentek, és óvatosan kilestek.

Három észak-koreai jelent meg. Jól összeszokott egységként mozogtak, fölváltva fedezték egymást, ahogy átkutatták a területet.

Stone és Reuben ujja a pisztoly ravaszára feszült. Stone előrébb araszolt, és megtervezett egy lövést.

Csakhogy a koreaiak MP-5-ös gépkarabéllyal voltak fölfegyverkezve. Ha Stone-ék leszednek egyet-egyet, akkor is marad még egy, ők pedig elárulják a pozíciójukat. Akkor pedig két pisztoly nem könnyen küzd le egy gyakorlottan kezelt MP-5-öst.

- Mi a szent szar? - hökkent meg Reuben, ugyanis az egyik észak-koreai éppen a földre rogyott. A nyakából oldalt kés állt ki. A másik kettő azonnal tüzet nyitott abba az irányba, amerről a kés jött. Azután csönd támadt, a koreaiak sietve hátráltak, s az ócska autó mögött kerestek fedezéket. Mivel most hátat fordítottak Stone-nak és Reubennek, a Teve Klubosok könnyen leszedhették volna őket. Reuben kérdő tekintetére Stone mégis a fejét rázta. Mielőtt fölfedte volna jelenlétüket, meg akarta várni, mi sül ki ebből a helyzetből.

Az egyik észak-koreai elővett valamit a dzsekijéből, biztosítószeget húzott ki belőle, majd a késdobó felé hajította a tárgyat.

Bár a gránát nem feléjük tartott, Stone megragadta Reubent, és lenyomta a leshelyükül szolgáló állvány pallójára.

A robbanás megremegtette a termet. Miután a zaj elült, és a füst valamelyest kitisztult, Stone meg Reuben épp idejében pillantottak föl, hogy észrevegyék az előrenyomuló koreaiakat. Stone tovább várt: a gomolygó füstben egyelőre nem láttak elég tisztán.

A következő pillanatban egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak ugrott ki a füstfüggöny mögül. Olyan hihetetlen fürgeséggel haladt előre, mint akire nem hat a gravitáció. Oldalán szárnyként villogott két kard.

A kardokkal a gépkarabélyokra csapott, kiütötte őket a koreaiak kezéből. Amikor a pisztolyukhoz kaptak, a pengék elmetszették a pisztolytáskák szíját, és a támadó félrerúgta a földre eső pisztolyokat. Mindez egyetlen szemkápráztatóan gyors mozdulatsorban játszódott le.

Ezután a férfi megállt a két észak-koreai között. Nagyon megfontoltan levette fekete csuklyáját, és a földre helyezte a kardokat.

Tom Hemingway a két férfi szemébe nézett, majd koreaiul szólította meg őket.

- Mit mond?

- Lényegében azt, hogy adják meg magukat, vagy meghalnak - felelte Stone, tekintetét az előttük zajló jelenetre szegezve.

- Mit gondolsz, megadják magukat? - suttogta Reuben.

- Nem. Észak-koreaiak. A legtöbb ember föl sem tudja fogni, mennyire tűrik a fájdalmat és a szenvedést.

És most aztán bőven lesz mit tűrniük - gondolta Stone, miközben Hemingwayre meredt.

A két koreai most tékvandó-tartást vett föl. Egyikük hirtelen támadó lábmozdulatot színlelt, de Hemingway figyelemre sem méltatta a cselt. Újra koreaiul szólt hozzájuk. Mindketten a fejüket rázták. Az egyikük Hemingway felé rúgott, aki fél kézzel elkapta a férfi lábfejét, és egy karlendítéssel hátralódította. Megint koreaiul beszélt.

- Azt mondja, sajnálja, hogy kénytelen ezt tenni - válaszolt Stone a barátja kérdő tekintetére.

Mielőtt újabb lélegzetet vehettek volna, Hemingway lecsapott. Ökle áttörte ellenfele erőtlen védelmét, és egyenesen a férfi mellkasának vágódott. Olyan gyorsan mozgott, hogy puszta szemmel követni is alig lehetett.

Hemingway megpördült, és csonttörő rúgást mért a férfi halántékára.

Stone-ék még a rejtekhelyükről is hallották a férfi nyakának reccsenését.

A másik férfi Hemingwayjel a sarkában szaladt át az úttesten a kocsihoz. Amikor visszafordult, Hemingway meglátta a kést, és előreszökkent. A férfi eldobta a kést, a penge belehasított Hemingway karjába, de hiába.

Hemingway a sarkával pontosan állon rúgta a koreait, aki a kocsira hanyatlott. Hemingway megállt, véres karjára pillantott, majd ismét a férfira fordította figyelmét.

- Ez csúnya lesz - mondta Reuben.

Hemingway egyetlen csapással megölte. Stone abból érzékelte ezt, ahogy az áldozat megroggyant. Még sosem látott emberi kéztől ekkora ütést. Inkább egy grizzlymedve nyers erejére emlékeztetett.

Ám Hemingway nem hagyta elesni a koreait. Az autóhoz szorította, és tovább csépelte a fejét, a mellkasát meg a hasát. Olyan erővel és döbbenetes sebességgel ütlegelte, hogy miután végül eleresztette, és a férfi a földre rogyott, Stone meg Reuben láthatták, hogy a koreai háta mögött behorpadt a kocsiajtó.

Hemingway hátralépett, és mély lélegzetet vett, miközben megszemlélte a három halottat. Ahogy lehajolt a kardjaiért, Stone előhúzta a pisztolyát, és megcélozta Hemingway fejét. Hemingway váratlanul megdermedt, fölegyenesedett, és lassan Stone-ék rejtekhelye felé fordult.

Merőn nézett az ablakra. Noha semmiképpen sem láthatta őket, nyilvánvalóan tudatosodott benne a jelenlétük.

Ahogy Hemingway ott állt, nyilvánvalóan a golyó jöttére várva, Stone leeresztette a pisztolyt. Hemingway néhány másodpercig várt, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

 

Simpson futott, ahogy a lába bírta, de reménytelenül eltévedt. Végül megállt és körülnézett. Labirintusba keveredett.

- Jackie!

A férfi hangja irányába futott.

- Vigyázz, Jackie, valahol itt vannak!

Azonnal megállt, és féltérdre ereszkedve fülelt. Először csak a saját lélegzését hallotta, azután lépéseket, lopakodó léptek neszét. Elhátrált tőlük a folyosón. Tüzelésre készen tartotta maga előtt a pisztolyát.

- Jackie?

- Itt vagyok! - szólalt meg.

Alex kidugta a fejét a kanyarban, és meglátta a lányt. Gyorsan csatlakozott hozzá.

- Mi a franc történt veled? - nézett mocskos ruhájára Simpson.

- Ne is kérdezd! - dörgölgette a koszt Alex. - Csak soha ne merd azt mondani, hogy a türelem rózsát terem, különben leütlek! - Hátrapillantott. - Két fickó vágtatott be ide. Semmi jelük?

A lány a fejét rázta.

- Hogy jutunk ki innét?

- Egyszerű, csak nézz a lábad elé!

- Hogyhogy?

Alex nem válaszolt. Végigment a folyosón, és amikor keresztfolyosóhoz ért, megállt. Letérdelve vizsgálta a padlót.

- Na, ehhez mit szólsz? - Simpson odasietett. - Látod? - mutatta a padló rovátkájában alig észrevehetően megbújó pontocskát.

- Egy piros petty - mondta Simpson. - Mit tudunk ebből?

- Hogy merre forduljunk.

- Honnét tudjuk?

- Ilyet is csak szárazföldi patkány kérdezhet.

- Mert?

- Mert minden tengerjáró tudja, hogy a piros szín kikötőoldalt, vagyis bal oldalt jelent.

Alex balra fordult a folyosón, és végigmentek rajta, amíg újabb kereszteződéshez nem értek. Ott ismét pontra leltek. Ezúttal zöldre.

- A zöld kormányoldalt jelent, vagyis...

- Jobbot - fejezte be a mondatot Simpson.

Így haladtak tovább, és hamarosan az útvesztő végére értek.

- Áruld el, honnét tudtál a pöttyökről! - érdeklődött Simpson.

- Olivertől.

- Szóval tényleg járt itt - mondta elgondolkodva a lány.

Alex a szemébe nézett.

- Én egy percig sem kételkedtem benne. - A közlekedő túlsó végén lévő ajtóra pillantott. - Oliver azt mondta, ezen az oldalon csak két terem van. Ez azt jelenti, hogy azon az ajtón túl...

- Az elnök van.

- Meg Hemingway - tette hozzá komoran Alex.

- Ő szövetségi ügynök, Alex, ami azt jelenti, hogy a mi oldalunkon áll.

- Figyelj rám, Jackie, ez a pasi áruló, és valószínűleg a kisujjával is meg tud ölni. Ha alkalmad nyílik, hogy lelődd, el ne szalaszd!

- Alex!

- Nem viccelek, Jackie. Tedd meg! Most pedig gyerünk!

 

Mialatt Alex és Simpson átügettek a labirintuson, Stone meg Reuben beléptek egy terembe, amelyben függőketrec, falhoz erősített láncok, gurulóasztalok és sebészeti műszerekkel megrakott tálcák mellett egy villamosszékre emlékeztető szerkezet várta őket.

Stone az utóbbira meredt, és a fogát szívta.

- Ezt hívták az igazság szobájának. Arra használták, hogy megtörjék, szóra bírják az embert. Az igazság az volt, hogy végül mindenkit megtörtek, engem sem kivéve. - A székre mutatott. - Az egyik srácnál, akivel együtt képeztek ki, túlzásba vitték, és az áramütéstől megállt a szíve. A családjának azt mondták, tengerentúli bevetés közben eltűnt. Alighanem itt, a Gyilok-hegyen temették el.

- Ahogy talán majd bennünket is fognak - jegyezte meg borúsan Reuben.

- Menjünk tovább! - mondta Stone. - Ettől a kócerájtól mindig hánynom kellett.

Épp csak elindultak a kijárat felé, amikor kivágódott az az ajtó, amelyiken beléptek.

- Futás! - kiáltotta Stone, és tüzet nyitott az észak-koreaira, aki berobogott a helyiségbe. A férfi visszalőtt, Stone kénytelen volt bevetni magát a villamosszék mögé.

Mindenfelé golyók csapódtak be. Egy perc múlva, amikor Stone a lehető leggyorsabban újratöltött, Reuben fölüvöltött:

- Eltaláltak! Oliver, eltaláltak!

- Reuben! - kiáltotta Stone, és két golyó fütyült el a füle mellett.

Viszonozta a tüzet, és lelapult. Balról csörömpölés hallatszott, mintha valaki fölborított volna egy műszeres tálcát; azután további lökdösés-dobálás csapott éktelen zajt. Stone gyors döntést hozott. Célba vette, és sorra kilőtte a mennyezeti világítótesteket.

A sötétben föltette éjjellátó szemüvegét, és kétségbeesetten pásztázta tekintetével a műszer zöldben derengő látómezejét.

Hová tűnt Reuben? Hová tűnt? Végre megpillantotta: egy fölborult gurulóasztal mellett az oldalát fogva hevert. Az észak-koreainak nyoma sem volt. Egy helyütt sebtében barikádot emeltek gurulóasztalokból és orvosi felszerelésből. Az illető nyilván ott bujkált. Azután Stone tekintete fölfelé siklott, és meglátta, mi a teendő.

Fölhúzott térddel hanyatt feküdt. A lábára eresztette a pisztolyt, és összeszorított térdével rezzenéstelenül a célra tartotta. Minden levegőt kipréselt a tüdejéből, és teljesen ellazította az izmait. Mintha a gyilkolásról szerzett minden szakismerete egyszerre fölidéződött volna, éppen a kellő pillanatban. Istennek vagy az ördögnek köszönjem?

Napvilágnál könnyen ment volna a lövés. A zöld köd és az a tudat, hogy nincs második próbálkozás, jócskán megnehezítette a feladatot.

Meghúzta a ravaszt, és a lánc, amely a pontosan az észak-koreai férfi rejtekhelye fölött függő ketrecet tartotta, szépen kettévált. Az egytonnás ketrec lezuhant.

Stone lövésre kész pisztollyal tovább figyelt. Amit ezután látott, attól kissé fölfordult a gyomra, noha szándékosan idézte elő. A gurulóasztalok alól kiömlött a vér, és néhány ujjnyival a torlasz előtt tócsába kezdett gyűlni.

Stone fölállt, és a sarokba indult. Óvatosan átlesett az asztalok fala fölött. A lezuhant ketrec alól csak egy kézfej látszott ki. A férfinak sikoltani sem maradt ideje. Stone hajdani világában ez „príma munkának” minősült volna.

- Oliver! - kiáltotta Reuben.

Stone megfordult, és átrohant a túloldalra, ahol Reuben az oldalát fogva ült a falnál. A kést még nem húzta ki, a sebből szivárgó vér szétterjedt az ingén, és lefolyt a földre.

- Annak a szemétládának mákja volt, hogy eltalált ezzel a szarral. De túlélem. Rosszabbat is kibírtam már - morogta Reuben hamuszürke arccal.

A barátja a falipolcokhoz rohant, és fölforgatta őket. Nagy mennyiségben elraktározott sebkenőcsöt, ragtapaszt és gézt talált. A kenőcs eltarthatóságában nem bízott, de a sértetlen steril csomagolású kötszert mégiscsak tisztábbnak vélte Reuben ingénél. Fölkapott egy adagot a készletből, és sietett vissza Reubenhez.

Miután bekötözte, átsegítette az ajtón a következő helyiségbe.

Amint elhagyták a termet, kinyílt az igazság szobájába vezető ajtó. Jack kapitány kukkantott be óvatosan.

Eltartott egy percig, hogy átkutassa a helyiséget, és rábukkanjon az emberére a ketrec alatt.

- Na, jó - szólalt meg -, talán itt az ideje, hogy az életben-maradásra gondoljunk. Azok a tetves észak-koreaiak bizonyára megértik majd.

Megfordult, hogy a vasajtón át visszavonuljon, de nem tudta kinyitni.

- Erről elfelejtkeztem - dörmögte.

Törte a fejét, mitévő legyen. Az órájára nézett. Nemsokára úgyis mindegy.

67. fejezet

Stone és Reuben nagyjából Alexékkel egy időben értek le a létesítmény alsó szintjére.

- Tehát összesen kilenc kínait tettünk jégre - állapította meg a két csoport tapasztalatainak egybevetése után Alex.

- Ami azt illeti, észak-koreaiakat - helyesbített Stone.

- Észak-koreaiakat! Azok meg mi a francnak ártották bele magukat ebbe? - kérdezte Simpson.

- Fogalmam sincs - mondta Stone. Pisztolyával előremutatott a folyosón. - Azt viszont határozottan tudom, hogy az én időmben a lenti cellákban tartották a kihallgatásra váró „őrizeteseket”. Feltehetőleg itt van most az elnök.

Alex az órájára nézett.

- Három óránk maradt - mondta sürgetően. - Ennyi idő alatt kell megtalálnunk az elnököt, azután kijutnunk innen, térerőt keresnünk, és fölhívnunk a titkosszolgálatot. A központ majd értesíti a Fehér Házat, hogy lefújják a kilövést.

- Vajon maradtak még észak-koreaiak? - kérdezte Simpson.

- Amikor leragadtam az iszapban - mondta Alex -, két pasast láttam elhúzni mellettem. Úgyhogy... Vigyázz, gránát! - kiáltott föl hirtelen.

Fedezék után kapkodtak, ahogy a jelzett tárgy lepattogott a lépcsőn, és a közelükben landolt. De kiderült, hogy nem közönséges robbanószerkezet, hanem fény- és hanggránát, amely fülsiketítő durranásával és vakító villanásával kábítja el az embert. Az FBI-os túszmentő csapat tagjai esküsznek a hatékonyságára. Ezúttal el is érte a célját. Amint működésbe lépett, mindannyian azonnal harcképtelenné váltak.

Két észak-koreai robogott le a lépcsőn. Füldugójuk jóvoltából nem zavarta őket a dörrenés. Fegyverüket a magatehetetlen Alexre meg a többiekre szegezték. Stone kínlódva próbált föltápászkodni, de annyira szédült, hogy nem sikerült neki. Simpson a fülére tapasztotta a kezét, úgy festett, hogy menten elájul. Reuben a sarokban kuporgott, az oldalát fogta, és pihegve lélegzett.

Az egyik észak-koreai egyetlen szót kiáltott, méghozzá angolul:

- Megdöglötök!

MP-5-ösét sorozatlövésre állította, és keze a ravaszra siklott, amellyel néhány másodperc alatt kiüríthette az egész tárat, mind a harminc lőszert.

Meg is tette volna, ha még él. A gerince azonban kettéroppant, amikor hátulról belecsapódott egy láb. A földre rogyott, estében meghúzta a ravaszt, és a gépkarabély tárából, egyenesen a betonpadlóba adott le egy sorozatot. A visszapattanó lövedékek a testébe vágódtak, bár ez őt már a legkevésbé sem zavarta.

A másik férfi megpróbált Hemingwayre tüzelni, csakhogy Hemingway kitépte a tárat a fészkéből, fejbe sújtotta vele a koreait, majd a májára irányzott ökölcsapással megrepesztette a létfontosságú szervet. A férfi nagy puffanással holtan terült el.

Azután Hemingway elillant.

Ahogy a kábító-gránát hatása elmúlt, Alex talpra vergődött, és fölsegítette Simpsont. Stone ugyanígy tett Reubennel.

- Hová ment Hemingway? - kérdezte Stone.

- Arra - mutatta a folyosón Alex. - Láttam, ahogy eltűnt a mögött az ajtó mögött. Azt nem tudom, hogyan, mert közben a fejem szét akart robbanni.

Egy pillanatra az összetört észak-koreaiakra meredtek.

- Ez a pasi rémálom - fakadt ki Alex.

- Az imént mentette meg az életünket - mutatott rá Simpson.

- Jaj, tényleg? Alighanem azért, mert mindannyiunkat saját kezűleg szeretne kinyírni - vágott vissza Alex. - Úgyhogy változatlanul érvényes, amit mondtam. Lődd agyon a szemétládát!

Stone az órájára pillantott.

 

Hemingway egyedül állt a folyosó végén, háta mögött a két cellával: az elnökével és Chastityével. A foglyok eszméletlenül feküdtek, mivel amnéziát okozó szert kevert a vacsorájukba. Úgy gondolta, jobb nekik, ha nem emlékeznek arra, ami történt velük.

Ahogy a folyosó másik végén kinyílt az ajtó, behúzódott az árnyékba. Alex belépett a többiekkel, és elkiáltotta magát:

- Hemingway! Az elnökért jöttünk.

Hemingway hallgatott.

- Talán nem tudja, mi történt, Tom - tette hozzá Alex. - A Saría Csoport felelősséget vállalt az emberrablásért. Az Egyesült Államok atomrakétával vette célba Damaszkuszt. Nem egészen három óra múlva kilövik, hacsak az elnök szerencsésen vissza nem tér. Reinke és Peters azért jöttek, hogy ezt közöljék magával.

Hemingway meghökkent, de továbbra sem szólt semmit.

- Őszintén beszélek magával, Tom - folytatta Alex. - Világégés küszöbén állunk. Minden muszlim hadsereg és a földkerekség összes terrorista szervezete összefog, hogy az Egyesült Államokra támadjon. VKSZ 1-es szinten vagyunk, Tom, VKSZ 1-es szinten. Jól tudja, mit jelent ez. Minden robbanásra kész. - Alex elhallgatott, majd fölordított: - Három óránk van, az istenit, és hatmillióan fognak meghalni!

Hemingway végre kilépett a fénybe.

- Miért vállalt volna felelősséget a Saría Csoport? - kérdezte gyanakodva.

- Nekik nem akaródzott, úgyhogy besegítettem - közölte Jack kapitány, amint beugrott az ajtón, és pisztolyát Simpson halántékához szegezte. Elvette a lány fegyverét, és a többiekre irányította. - Na, most dobják el a fegyvert, különben mélyrehatóan tanulmányozhatják a hölgy agyvelejét.

A többiek egy pillanatig haboztak, majd Alex, Stone és a sebesült Reuben sorban engedelmeskedtek a felszólításnak.

- A francba, ezt a pasast hallottam korábban - mormolta Reuben Stone-nak, de a barátja nem figyelt. Merőn nézte Jack kapitányt.

Ahogy Jack kapitány tekintete átsiklott rajtuk, megállt, majd visszatért Stone-ra. Jack kapitány a homlokát ráncolta. Azután Hemingway vonta magára a figyelmét, aki megszólalt:

- Azt hittem, megállapodtunk.

Alex úgy látta, annyira megfeszül minden porcikája, mint aki egyenesen a világűrbe akar ugrani.

- Meg is, Tom - felelte kedélyeskedve Jack kapitány. - Csak aztán kedvezőbb ajánlatot kaptam az észak-koreaiaktól. Mondtam magának, hogy most csak a pénzre utazom. Én igazán figyelmeztettem, komám, és ne engem hibáztasson azért, hogy nem vette az adást.

- Mire jó ez? - kérdezte Hemingway. - Hogy háborút szítsanak Amerika és a muszlim világ között? Mit nyernek ezzel az észak-koreaiak?

- Teszek rá. Engem kifizettek.

- Atombombát fogunk dobni Damaszkuszra - mondta Alex.

Jack kapitány megvetően nézett rá.

- Egy ideig dolgoztam a szíriaiaknak. Pont olyan vérszomjasak, mint bárki más. Úgy kell nekik!

- Hatmillió ember - hangsúlyozta Alex. - Asszonyok és gyermekek is.

- Maga tényleg nem érti, amit mondok? - ingatta a fejét fáradtan Jack kapitány.

- Halott észak-koreaiak hevernek mindenütt. Komolyan azt hiszi, hogy így is működni fog a terve?

- Van időm kitakarítani, Tom. Nem messze innét tudok egy régi bányaaknát. Tökéletes hely hullák lerakására. Csak egyet hagyok itt. Hogy az egész világ láthassa.

- Brennant?

- Nem végezhetek félmunkát.

- Tehát mindnyájunkat meg akar ölni? - szólalt meg Stone.

- Maga nagyon ismerős nekem - nézett rá Jack kapitány.

- Nem válaszolt a kérdésemre.

- Igen, az a tervem, hogy mindegyiküket megölöm. - Hemingwayre pillantott. - Én tisztességesen jártam el magával szemben, Tom. Látja, mi történt Brennanben! Úgy ment minden, mint a karikacsapás.

- Akkor hiába, ha az elnök is holtan végzi - mondta szenvtelenül Hemingway. - Sértetlenül kell visszaadnom, mert azt ígértem.

- Ha pénz kell magának, abból az Egyesült Államok sokkal többet tud adni, mint Észak-Korea - jegyezte meg Simpson.

- Annyira az én mohóságom sem határtalan - rázta a fejét Jack kapitány. - Egyébként is erősen kétlem, hogy kifizetnének. Az USA a legnagyobb adós a világ országai közül.

Jack kapitány egy lövéssel felszínes sebet ejtett Hemingway bal lábán. A férfi arca megvonaglott, térdre rogyott. Ezután Jack kapitány a jobb karjába lőtt.

- Elég! - sikoltotta Simpson. - Hagyja már, kérem!

- Röstellem így elaprózni, Tom - mondta Jack kapitány -, de semmi kedvem ahhoz, hogy kitörje a nyakamat.

- Előfordulhat, hogy kénytelen lesz átgondolni a tervét - csikorgatta a fogát Hemingway.

- Ugyan miért?

- Mert a zárkaajtókhoz álcázott csapda tartozik.

- Akkor kapcsolja ki a szerkentyűt, és nyissa ki az ajtókat!

Hemingway a fejét rázta.

- Akkor egyenként megölöm ezeket, amíg nem engedelmeskedik.

- Teljesen mindegy, így is, úgy is megöli őket - mondta Hemingway.

- Majd meglátjuk, meddig bírja a sikolyaikat. Az az egyetlen gyönge pontja, hogy túlságosan civilizált, Tom.

Stone-nak sikerült magára vonnia Hemingway tekintetét, és a szemével intett neki. Hemingway alig észrevehetően biccentett.

Jack kapitány Simpson halántékához szorította a pisztolyt.

- Ég vele, bárki is maga!

- Az én nevem John Carr - mondta halkan Stone, és előrelépett. - Mi csakugyan ismerjük egymást.

Jack kapitány kicsit lejjebb eresztette a pisztolyát.

- John Carr - mondta elképedve, és tetőtől talpig végigmérte Stone-t. - Istenem, John, az évek nem valami kegyesen bántak veled.

- Annak idején szemét áruló voltál, és az is maradtál.

- Én úgy távoztam, ahogy nekem tetszett. Szerintem te nem mondhatod el ezt magadról - acsarkodott Jack kapitány.

Figyelme most teljesen Stone-ra irányult, így nem vette észre, hogy Hemingway lassanként a falhoz húzódik.

Stone még egy lépést tett előre, kizárta Jack kapitány látóteréből Hemingwayt.

- Miért nem engem ölsz meg? Örök második voltál, nyilván legyezgetné a hiúságodat, hogy kiiktathatod a legmenőbbet, nem?

- Te most is csak egy öntelt barom vagy - morogta Jack kapitány.

- Veled ellentétben megszolgáltam a jogot az önteltségre. Hogy is cseszted el? Á, igen, rosszul adtad meg a légköri nyomást, és elvétetted a célt. Egy év múlva engem kellett odaküldeni, hogy elvégezzem helyetted a melót. Nézz szembe a ténnyel, hogy másodrangú kontár voltál.

Jack kapitány most Stone homlokára szegezte a pisztolyt.

- Ezúttal nem kell légköri nyomással piszmognom.

Hemingway a villanykapcsolóhoz ugrott, és sötétségbe borította őket. Jack kapitány tüzelt. Sikoltozás, kiabálás hallatszott, végül egyetlen velőtrázó üvöltés, majd valaki elesett.

Újra kigyulladt a fény, és Jack kapitány a pisztolyai nélkül feküdt a földön. Stone mellette állt, kezében véres kés, amelyre szövetszálak és bőrfoszlányok tapadtak. Az igazság szobájában vette magához.

- Te rohadék! - nyögte Jack kapitány a lábát tapogatva, ugyanis Stone elmetszette a lábikráját, ezzel mozgásképtelenné tette. - Miért nem öltél meg inkább? - üvöltötte.

- Mert nem kellett - felelte Stone.

- Ide hallgassanak! - zihálta Jack kapitány. - Fejenként tízmillió dollár üti a markukat, ha megölik Brennant. - Mindannyian undorodva néztek rá. - Ő is csak ember - ordította.

- Ha nem fogja be - reccsent rá Alex -, én fogom megölni.

A sebesült Hemingway a falba kapaszkodva felült.

- El kell vinnie Brennan elnököt, és egy bizonyos helyen hagynia, hogy úgy végződjön az ügy, ahogy kell.

Alex hitetlenkedve nézett rá.

- Nem tudom, miféle őrült elképzelések mozgatják magát, és nem is érdekel. A háború szélére sodorta a világot, úgyhogy most szépen visszaviszem az elnököt oda, ahová való. Útközben pedig megejtek egy telefonálást, és szólok, nehogy maga miatt elhamvasszanak hatmillió embert. - Hemingwayre szegezte a pisztolyát. - Most vagy kinyitja a cellaajtót, vagy megölöm.

Hemingway talpra vergődött.

- Bármit gondol maga vagy bárki más, nem vagyok hazaáruló. Mindent a hazámért, az én világomért tettem.

- Azonnal nyissa ki azt a rohadt ajtót! - rivallt rá Alex.

Hemingway kulcscsomót vett elő, és kinyitotta az egyik ajtót.

- Mintha azt mondta volna, hogy csalicsapda tartozik hozzá - morogta Jack kapitány.

- Hazudtam - felelte Hemingway.

Stone meg Alex kihozták az eszméletlen elnököt, és a falhoz ültették. Megkeresték Chastityt, és a férfi mellé helyezték.

Alex elővette a mobiltelefonját.

- A francba, elfelejtettem, hogy itt nincs térerő, úgyhogy ki kell jutnunk innét, hogy fölhívjuk Washingtont, és...

- Szerintem arra nem lesz szükség - szakította félbe egy férfihang.

Mindannyian megfordultak és Carter Grayre meg hat géppisztolyos emberére meredtek.

68. fejezet

- Hála istennek! - lélegzett föl Simpson, és a keresztapja felé lépett, aki azonban Hemingwayre fordította a figyelmét.

- Az elnököt azon a helikopteren rejtette el, amelyikkel hazaröpített, igaz? - Nyilván nem várt választ, és Hemingwaytől nem is kapott. Gray a fejét csóválta. - Meghamisította a nyilvántartást, az én nyilvántartásomat, és a zombihadseregével elrabolta az elnököt.

- Az elnök jól van - mondta Simpson. - Csak begyógyszerezték.

- Nagyon jó. Innen átvesszük - felelte Gray, és intett két emberének, hogy menjenek az elnökért.

- Várjon! - kiáltotta Hemingway. - Úgy kell visszajuttatni, ahogy elterveztem! Az a sok ember Pennsylvaniában nem halhatott meg hiába. Egy jobb világért áldozták föl magukat.

- Maga megőrült! - torzult el Gray arca, majd lehiggadt, és Stone-hoz fordult. - Üdv, John! El sem tudom mondani, mennyire megrendített, amikor kiderült, hogy él. - A földön fekvő Jack kapitányra pillantott, aki vérző lábát tapogatta. - Két, holtnak hitt régi barát. Úgy látszik, a feltámadás a huszonegyedik század egyik vezérmotívuma.

- Nem volt kedvem a maga ütemterve szerint beadni a kulcsot, Carter - mondta Stone.

Simpson hol az egyik, hol a másik férfira nézett.

- Mi a fenéről beszélnek?

- Figyeljenek, emberek, kifutunk az időből - vágott közbe Alex. - Értesítenünk kell a Fehér Házat, hogy megtaláltuk az elnököt, leállíthatják a kilövést.

Gray elengedte a füle mellett a szavait.

- Jackie, légy szíves, gyere ide mellém!

- Micsoda? Nem hallottad Alexet? - kérdezte a lány. - Le kell állítanunk a kilövést.

- Te meg én elmegyünk innét, és soha senkinek nem beszélhetsz arról, amit ma itt láttál-hallottál. Világos?

Simpson a többiekre nézett.

- Nyilván mindannyiunkban megbízhatsz, hogy nem fecsegünk ki olyasmit, ami árthatna a hazánknak.

- A többiek nem érdekelnek, Jackie, csak te.

- Egyedül maga távozik innen élve, Simpson ügynök, más senki - nézett a lányra Stone. - Gondolom, ez az elnökre is vonatkozik - pillantott Grayre.

- Miket hord itt össze? - kiáltotta Simpson. A keresztapjától várt megerősítést, de Gray arckifejezésén azonnal tükröződött, hogy Stone igazat beszél. A lány az eszméletlen Brennanre mutatott. - Ez itt az Egyesült Államok elnöke!

- Ezzel tisztában vagyok - mondta Gray. - Az ovális irodában pedig pillanatnyilag egy másik személy tartózkodik, aki ugyanannyira képes az ország vezetésére, noha ez sajnos nem nagy szó.

Simpson most Gray embereire meredt.

- Meg akarja ölni az elnököt! Akadályozzák meg!

- Ezek az emberek csak rám hallgatnak, különben nem lennének itt - felelte Gray.

- Hatmillió ember hal meg, ha nem telefonálunk a Fehér Házba - fogta könyörgőre a lány.

- Hatmillió szíriai - vitatkozott Gray. - Tudod, hány terroristát támogat a jó öreg Szíria? Gyakorlatilag az Irakba induló összes öngyilkos robbantó elosztó központja. Már évekkel ezelőtt szét kellett volna robbantanunk azt a lepratelepet.

- Te megőrültél - nézett a keresztapjára Simpson.

- Ez nem egyetlen emberről szól, Jackie - válaszolta nagyon higgadtan Gray. - Szigorúan a jó és a gonosz erőinek harca, nekünk pedig gondoskodnunk kell arról, hogy a két oldal világosan körülhatárolt maradjon. Ennek érdekében áldozatokat kell hozni a köz javára. Az elnök sem élvezhet kivételt. - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Biztos, hogy apád mindezt gond nélkül megértené.

- Baromság! - csattant föl Simpson. - Ő lenne az első, aki sittre vágatna téged!

- Gyere ide, Jackie! - sürgette Gray. - Ne kéresd magad!

Simpson nem mozdult.

- Nem. Engem is meg kell ölnöd.

- Ne kényszeríts erre a döntésre!

- Vigyázz, pisztoly! - kiáltott föl váratlanul Alex, és Brennan felé vetette magát, de valaki egy kicsit gyorsabbnak bizonyult.

Ahogy eldördült a lövés, az emberek mintha lassított felvételen mozogtak volna. Kiáltozás, lábdobogás hallatszott, fémes csattanás a földön, azután néma csönd.

 

Jackie Simpson előbb térdre rogyott, majd arccal a hideg betonpadlóra bukott. A Brennannek szánt golyó az ő szívébe hatolt. Jack kapitány a bokájára csatolt kis pisztolytáskából elővett fegyverrel az elnökre lőtt, Simpson azonban keresztülhúzta a számítását.

Alex letérdelt, kitapintotta a lány pulzusát, majd fölpillantott, és a fejét rázta.

- Jackie! - szakadt ki Grayből a kiáltás, ahogy halott keresztlányára meredt.

- Beth - tapadt Oliver Stone döbbent tekintete a fiatal nőre.

Egyedül a közelében álló Alex hallotta a suttogva kiejtett nevet, és Stone-ra nézett. Beth?

Gray már Jack kapitány mellett állt, rászegezte a fegyverét, de Stone sztentori hangon megszólalt:

- Ha lelövi, sosem tudjuk meg, mi a háttere az észak-koreaiak elnökgyilkos tervének.

A miniszter a ravaszon hagyta az ujját, de nem húzta meg.

Stone láthatóan remegett, könnyek szöktek a szemébe, ahogy megszólalt:

- Medinába visszük az elnököt. Oda, ahová Mr. Hemingway mondja.

- Az nem jöhet szóba - heveskedett Gray.

- Csakis az jöhet szóba, Carter - felelte Stone. - Nem hagyhatja, hogy ártatlanok milliói haljanak meg minden ok nélkül.

- Ártatlanok! - pördült Stone felé Gray. - Azok az átkozottak vették el tőlem a családomat! - kiáltotta. - Megfosztottak mindentől, ami fontos volt nekem.

- Velem pedig a saját hazám művelte ugyanezt - emlékeztette Stone. Gray és Stone egymásra meredtek, mindenki őket figyelte. Azután Stone tekintete Simpson holttestére vándorolt. - Akárcsak maga - remegett meg a hangja -, most én is mindent elveszítettem.

Gray előbb Simpsonra, majd Stone-ra pillantott.

- Semmiképpen sem vihetem Medinába az elnököt. Nincs annyi idő.

- Azt hiszem, Mr. Hemingway sokkal közelebbi Medinára gondol - felelte Stone.

Mindannyian Hemingwayre néztek.

- Itt a helikoptere? - kérdezte Hemingway a minisztert, aki bólintott. - Azzal kevesebb, mint két óra alatt, jóval a határidőn belül eljuthatnak az én Medinámba.

- Amennyiben beleegyezem, miért nem elég, ha a helikopterről telefonálok, és azt mondom, abban a bizonyos akármiféle Medinában találtunk az elnökre, amiről maga beszél? - kérdezte Gray.

- Ha nem megy el ténylegesen oda, nem fog tudni válaszolni a helyet illető összes kérdésre. A sajtó és a közvélemény tájékozódni akar majd - válaszolta Hemingway. - Teljes részletességgel.

- Még le is arathatja a babérokat az elnök megtalálásáért, Gray - nézett a miniszterre Stone.

- Azt meg hogy csináljam? - akadékoskodott Gray.

- Van elég gógyija, hogy a helikopteren kiokoskodja - felelte Stone.

- Ez az ember velem marad - mutatott Jack kapitányra Gray.

- Biztosra veszem, hogy sikeresen kipréseli belőle az utolsó információmorzsát is - jelentette ki magabiztosan Stone.

- És Hemingway is - tette hozzá Gray.

- Igyekezzünk! - türelmetlenkedett Alex.

Amíg a többiek kifelé indultak, Gray figyelte, ahogy Stone letérdelt Simpson mellé. Stone megérintette a nő haját, azután megfogta még meleg kezét. Megfordította, és megnézte a tenyerén a félhold alakú forradást.

Pontosan ugyanolyannak tűnt, mint sok esztendővel azelőtt, amikor a lány megvágta a kezét. Stone a minap akkor látta, amikor összeszedte neki az aprópénzt. Könnyek gördültek le a szeméből, a lidércnyomás könnyei.

Álmában újra meg újra elveszítette a lányát, most pedig a valóságban is, és ez összehasonlíthatatlanul jobban fájt. Megcsókolta az arcát.

Stone fölnézett Grayre, aki kezét tehetetlenül lógatva állt.

- Lesz szíves gondoskodni róla, hogy elszállítsák, és illő módon eltemessék! - mondta keményen.

Gray üres tekintettel bólintott, aztán Stone minden további szó nélkül kiment mellette.

Odakint követte Gray embereit egy közeli tisztásra, ahol a helikopter állt.

- Hová? - hajolt ki a pilóta.

- Medinába - szólt oda neki Hemingway.

- Hovááá? - értetlenkedett a pilóta.

- Az ingzsebemben a cím - felelte Hemingway.

Egyik őrzője kihúzta a papírlapot, és elolvasta. Egy pillantást vetett Hemingwayre. A válla fölött Stone is elolvasta az írást. Tehát jól sejtette.

Hemingway helyet foglalt a helikopter hátsó részén. Egy tizedmásodperccel később lefejelte a hozzá legközelebb ülő őrt, szétzúzta a férfi orrát és jobb járomcsontját. Ezután olyan erővel rúgott az előtte lévő ülésbe, hogy az kiszakadt a rögzítéséből, és a benne ülő őr előrerepült. A következő pillanatban Hemingway már - sebesült láb ide vagy oda - az erdő felé futott.

Alex utánairamodott, amilyen gyorsan csak tudott a nekicsapódó ágak, bokrok és indák között. A pasast lábon lőtték, és mégsem bírta utolérni? Kiáltást hallott elölről, és megszaporázta lépteit. Hirtelen kiért a fák közül, és csúszkálva állt meg. Épp idejében, hogy ne bukjon le a meredély szélén. Nem látott le a szakadék legaljára, de ahogy a fülét hegyezte, csobbanást hallott. Amint az őrök is odarohantak, lemutatott a mélységbe, és a fejét rázta.

Tom Hemingway eltűnt.

69. fejezet

Ben Hamilton megbízott elnök az ovális irodában, emberei körében figyelte a televíziót. A szemcsés és ugráló képsorok - a hivatásos hírszolgálatok már elszeleltek az országból - mindazonáltal világosan mutatták a teljes zűrzavart, amely Damaszkuszban uralkodott. A közutakon elakadt a gépkocsiforgalom, a járdákat kétségbeesett, rettegő szíriaiak özönlötték el. Jelentések szerint az emberek megrohanták a repülőtér kifutópályáját, megpróbáltak fölkapaszkodni az induláshoz készülő utolsó néhány gépre. A jogrend rég fölbomlott. Mindenki menekülni akart. S ahogy az órák múlásával fogyott a remény, egyre cudarabbra fordult a helyzet.

Hamilton és csapata láthatta, amint rémülten sikoltozó anyák futnak az utcán kicsinyeikkel a karjukon, miközben katonák furakodnak át a pánikba esett tömegen, és szócsövön át figyelmeztetik a lakosságot, hogy hagyja el a várost. Minthogy azonban már egy óra sem maradt az Egyesült Államok által kitűzött határidőig, ezek az emberek mind halálra voltak ítélve. Egy akadozó videofelvételen fosztogatókat vertek agyon a feldühödött polgárok. Az elnök egészen addig nézte, amíg azt nem látta, hogy egy csapat kisgyermeket elszakítanak a családjuktól, majd agyontapossa őket a menekülő tömeg.

- Kapcsolják ki ezt a vackot! - rendelkezett Hamilton, és a képernyő azonnal elsötétült.

Hamilton íróasztalát elborították a világ minden tájáról érkezett hivatalos üzenetek, amelyekben kérlelték, hogy ne húzza meg a ravaszt. Országszerte amerikaiak milliói vonultak az utcára, egyesek támogatták Hamilton döntését, a legtöbben azonban ellenezték. A fehér házi telefonközpontot elárasztották a hívások.

Joe Decker védelmi miniszter a főparancsnoka mellé telepedett. Hamilton elkeseredetten nézett rá. A miniszter talán megérezte, hogy tétovázik.

- Tudom, elnök úr, hogy szinte elviselhetetlen nyomás nehezedik önre. Azt is tudom, mit vár öntől a világ, de ha most meghátrálunk, minden hitelünket elveszítjük ezeknek az embereknek a szemében, és amint ez bekövetkezik, végképp alulmaradunk.

- Ezt én is átlátom, Joe - mondta elgondolkozva Hamilton.

- Újabb fejlemény történt, elnök úr.

- Mégpedig? - nézett fáradtan a miniszterre.

- Pillanatnyilag igen szokatlan légköri viszonyok alakultak ki az Atlanti-óceán térségében. A haditengerészet jelentése szerint néhány percen belül zavar támadhat a Tennessee-vel folytatott műholdas kommunikációban.

- Ebben az esetben nem szabad elindítanunk a rakétát.

Decker a fejét rázta.

- Ezek a viszonyok nincsenek hatással a kilövés eredményére. A D-5-ös inerciális vezérlőrendszerrel működik. Az indító hajtóműfokozat leválása után kétszeres csillagászati ráirányítást végez, majd optimális helyre manőverez, ahonnét a kioldott robbanófejek szabadeséssel jutnak célba. Csak a tengeralattjáróval fenntartott érintkezés okoz gondot.

- Mit akar ezzel mondani, Joe? - kérdezte Hamilton.

- Melegen ajánlom, hogy essünk túl rajta, mielőtt megszakad a kapcsolat.

- Micsoda? Most indítsunk? - nézett az órájára a megbízott elnök. - Még ötvenkét percünk maradt.

- Ugyan mit számít az, elnök úr? Ha el akarnák engedni Brennant, már elengedték volna. Voltaképpen így a másik félnek csak még több ideje jut arra, hogy megtervezze az ellencsapást. És ha nem lépünk azonnal, később talán elérhetetlenné válik a Tennessee.

- Nem használhatnánk más nukleáris eszközt?

- Az a tengeralattjáró ideális helyen tartózkodik, a rakétája is ideális a Damaszkusz elleni bevetéshez, és felkészülten várja a parancsot. Az Atlanti-óceánon található többi tengeralattjárónk ugyanilyen kommunikációs nehézségekkel kerülne szembe.

- Hát akkor egyszerűen közöljük a Tennessee-vel, hogy ha a határidő lejártakor nem hallanak felőlünk, lőjék ki a rakétát!

- Ez a nukleáris eszközökkel nem így működik, elnök úr. Számos okból csakis akkor indítanak, ha mi azt mondjuk, hogy indítsanak. Nem nézik az órát. És talán összehozhatunk valami más megoldást, de valószínűleg letelik a határidő, mire elkészül. Ha pedig nem lőjük ki a rakétát az általunk megadott időpontban, akkor oda minden tekintélyünk, elnök úr.

- Szóval mostantól ez megy? Mi odacsapunk, ők visszavágnak? Meddig? Amíg el nem pusztítunk mindent?

- Engedelmével, elnök úr, mi sokkal többel tudunk odacsapni, mint ők. És szilárd meggyőződésem, hogy végül mi fogunk győzni.

Hamilton fölpillantott, és látta, hogy minden tekintet rászegeződik a teremben. Isten irgalmazzon nekem!

- Először lépjen érintkezésbe a szíriaiakkal! - mondta. - Adjunk nekik még egy esélyt.

Két kezébe fogta a fejét, miközben a jelenlévők mind lesütötték a szemüket.

- Várjanak! - ugrott föl meglepetésükre Andrea Mayes. - Kérem, elnök úr, miért ne adnák vissza a szíriaiak Brennant, ha náluk lenne? Miért hagynák, hogy saját embereik milliószámra haljanak meg?

- Mert terrorista népség - vetette oda Decker. - Ezek így gondolkoznak. És a vallásuk szerint azok az emberek mind a paradicsomba szállnak. Meg azt se felejtsük el, hogy ők támadtak miránk. Ők vették el a mi elnökünket. És mostanára szinte biztosan meghalt. Nincs választásunk. Úgy kell visszaütnünk, hogy semmi kétséget se hagyjunk országunk elszántságát illetően. Bármi kevesebbtől valószínűleg vérszemet kapnának. Erre a csapásra pedig nincs jobb módszer az atombombánál. Japán csak azután kapitulált, hogy kettőt is ledobtunk rá. Ez végül éppenséggel megkímélt több millió emberéletet.

Azt elfelejtette említeni, hogy a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák ugyanakkor megöltek vagy megnyomorítottak több százezer japán polgári személyt, és évtizedekre sugárszennyezetté tették a két nagyvárost.

Hamilton elfordította a fejét, a külügyminiszter asszony visszarogyott a foteljába.

Decker telefont ragadott, és védett vonalon parancsot adott, hogy azonnal küldjenek utolsó felszólítást a szíriaiaknak és a Saríának. Néhány perc múlva megkapta a választ.

- Nos? - nézett föl Hamilton.

- A jól fésült verzió úgy hangzik, hogy Isten le fog sújtani ránk a gonoszságért, amelyre most készülünk - felelte Decker. - Tehát fölhatalmaz, elnök úr, hogy érintkezésbe lépjek a vezénylő parancsnokkal?

Hamilton hirtelen mintha döntésképtelenné vált volna.

- Elnök úr - használta ki ezt az alkalmat Mayes -, nagyon kérem, gondolja át a dolgot! Ha megsemmisítjük Damaszkuszt, soha többé nem lesz béke. Soha többé.

Decker a miniszternő elé állt.

- Elnök úr, most sincs béke. És ha ön nem képes végigmenni ezen az úton, akkor minden hatalmától megfosztják Amerikát. Köznevetség tárgyává, miskárolt, tehetetlen bábbá válunk a világ szemében. Tudom, hogy ön nem ilyen vezető. - Pillanatnyi hatásszünetet tartott. - Meg kell tennünk.

Hamilton a szemét dörzsölgette, Mayesre pillantott, azután bólintott Deckernek.

- Telefonáljon!

Fölállt, és kinézett az ablakon, mialatt Decker egy másik telefonon parancsot adott a vezérkarnak, ahonnét azonnal továbbították a Tennessee-re. Az elnök elképzelte, amint a hatalmas Trident rakéta rövidesen útnak indul a tenger mélyéről, egyre gyorsulva olyan elképzelhetetlen sebességgel és erővel tör fölfelé, hogy gáz védőfal veszi körül. Ahogy több száz méteres óceánrétegen halad át, egyetlen csepp víz sem férhet fémburkolatához.

Huszonkétezer kilométer per órás utazósebessége révén a kilövéstől számított harminc percnél rövidebb idő alatt csap le Damaszkuszra olyan erővel, mint ezernyi ötös fokozatú hurrikán együttesen. Semmi sem marad utána.

Hamilton először észre sem vette a telefoncsengést. Azután lassan fölnézett. Az a készülék szólalt meg.

Odaugrott, fölkapta.

- Halló?

Elsápadt, az oldalát fogta. A helyiségben tartózkodók zöme azt hitte, valamiféle roham tört rá.

- Megtalálták! - üvöltötte a teremnek. - Megtalálták Brennant! - Decker felé perdült. - Fújja le a kilövést. Fújja le!

Decker gyorsan fölvette a másik telefont, és megparancsolta, hogy állítsák le a Tennessee-t. Ám hirtelen elfehéredett.

- Micsoda? Az lehetetlen.

Minden tekintet rászegeződött.

- Az atlanti-óceáni vihar kezdi szétzilálni a műholdas kommunikációt - mondta holtsápadtan a védelmi miniszter. - A Tennessee vette és nyugtázta a kilövési parancsot, de most a vezérkar nehezen tud vele ismét kapcsolatot teremteni.

- Tudtam, hogy ki kellett volna várnunk a teljes nyolc órát - kiabált Deckerrel Hamilton. - Maga idióta!

- Uramisten! - hebegte megrendülten Andrea Mayes.

Hamilton kitépte a telefont Decker kezéből, és durván félrelökte az útból a férfit.

- Itt Hamilton megbízott elnök beszél - szólt bele a kagylóba. - Azonnal érjék utol azt a rohadt tengeralattjárót, és állítsák le a kilövést! Nem érdekel, hogyan csinálják, de oldják meg!

Az íróasztal szélének kellett támaszkodnia, mert a térde megrogyott, és a homloka verejtéktől csillogott.

Decker összetörten állt a falnál, ahová Hamilton taszította. Neki is ütközhetett, mert a vállát tapogatta.

- Robbantsák ki a vízből azt az istenverte tengeralattjárót, ha kell! - üvöltött ismét a telefonba Hamilton. - Csak állítsák le valahogy! Állítsák le!

Másodpercek peregtek le, és egyetlen lélegzet sem hallatszott az ovális irodában, mert mindenki visszatartotta. Végül Hamilton letette a kagylót, és térdre omlott. Úgy tűnt, nem sok választja el attól, hogy elájuljon.

Fölnézett a beosztottaira.

- Megszakították a kilövést - nyögte ki, majd Decker szemébe nézett. - Az utolsó... rohadt... másodpercben.

Az ovális irodában nem tört ki ujjongás, mindenki dermedten hallgatott.

 

Valahol az Atlanti-óceán mélyén azonban százötvenöt amerikai tengerész ordítva adott hangot megkönnyebbült örömének.

 

A világot újfent megrázta a hír, hogy Medinában szerencsésen megtalálták James Brennan elnököt, egy városszéli elhagyott raktárépületben. Az ohiói Medinában. A Szaúd-arábiai Medinában fölvonultatott több mint tizennégyezer kommandós és egyéb katona a lehető legcsöndesebben somfordált el.

Az elnök zsebéből gépelt papiros került elő, amelyen egyszerűen ennyi állt: „A nagy áldozatból nagy lehetőség fakad.”

Franklin Hemingway harminc évvel azelőtt vetette papírra ezt a mondatot, és a fia nem tudott kigondolni ennél jobb üzenetet, amit a szabad világ vezérénél hagyhat.

Carter Grayt nemzeti hősként ünnepelték, amiért kiokoskodta, hol fogják szabadon engedni Brennant. A főtitoknok a részleteket némileg homályban hagyva fejtette ki, hogy ez kemény munka, megbízható informátorok és nagy adag szerencse összjátékával sikerült.

- Mindazonáltal az emberrablók állták a szavukat - mondta -, mivel az elnök valóban Medinában volt, csak éppen tizenegyezer kilométerrel idébb, mint hittük.

Gray egy megindító estét töltött a Simpson házaspárral, vigasztalta a szenátort és feleségét, akik egyetlen gyermeküket veszítették el. A történtek hivatalos verziója, vagyis, amit a szülőkkel közöltek, úgy szólt, hogy Jackie késő éjjel a 8l-es szövetségi főúton halálos végű gépkocsirablás áldozatául esett. Gyanúsított nem akadt, és Gray tudta, hogy senkit sem fognak őrizetbe venni. Egyéb fejlemény csak három NHK-s ügynök megmagyarázhatatlan eltűnése volt. Ezzel is Gray foglalkozott.

Jack kapitánynak - hogy, hogy nem? - kedve támadt beszélni, azután már abba sem akarta hagyni. Carter Gray most bőséges munícióhoz jutott, Észak-Korea ellen.

James Brennan diadalmasan tért vissza a Fehér Házba, amely előtt hatalmas tömeg ünnepelte. Az elnök a televízión keresztül szólt a nemzethez, köszönetet mondott Carter Graynek példamutató helytállásáért, nem is sejtve, hogy az az ember komolyan fontolgatta a meggyilkolását, amit a szíriaiakra kent volna. Brennan ugyancsak megköszönte alelnökének a rendkívüli helyzetben jól végzett munkát. Végezetül háláját fejezte ki az amerikaiaknak, akik rendíthetetlen hazaszeretettel kitartottak a válság idején.

Sohasem tudhatták meg, hogy egyetlen másodperc választotta el őket a világvége kezdetétől. A kabinetfőnök asszony sugárzó arccal figyelt. A válság múltán ismét maradéktalanul a választásokra fordíthatta figyelmét. A legfrissebb közvélemény-kutatások tanúsága szerint Brennan történelmi csúcsot, nyolcvanhat százalékos népszerűségi mutatót ért el. A katasztrófa elhárítása nyomán fölényes győzelemre számíthatott a szavazóurnáknál, és újabb négy évig fáradozhatott azon, hogy emléket állítson magának.

Brennan részletes tájékoztatást kért minden eseményről, ám arra senki sem tudott fényt deríteni, hogy ki rabolta el őt. Immár világosnak tűnt, hogy se a Saría Csoportnak, se Szíriának nincs köze a dologhoz. Józan vizsgálódással azt is megállapíthatták, hogy a Saría Csoportnak egyáltalán nincsenek eszközei az Egyesült Államokkal szembeni efféle ármány kivitelezésére. Megtalálták a csoport egyik vezetőjének holttestét, és egyértelműen látszott, hogy halálra kínozták az illetőt. Arra pedig senki sem adott magyarázatot, miként tudott ennyi hétpróbás arab anélkül az Egyesült Államokba szivárogni, hogy az amerikai hírszerző szektorban bármiféle adat szerepelt volna róluk.

Damaszkuszban még zűrzavar tombolt, bár korántsem akkora, mint ha a Trident elérte volna a várost. A szíriaiak és a többi közel-keleti érthetően továbbra sem tértek magukhoz a sokkból, de úgy tűnt, hogy miután a világ ennyire közel sodródott a pusztuláshoz, az emberek együttműködésre készebben tekintenek a jövőbe. Azt persze csak az idő dönthette el, hogy tartós marad-e ez a szemlélet.

Hamilton alelnök egy időre visszavonult hivatali teendőitől. Egyetlen másodperces közelségbe került ahhoz, hogy Harry Truman óta első amerikai elnökként atombombát vessenek be a parancsára, s az ezzel járó emberfeletti feszültség erősen megviselte. Az orvosok azonban teljes felépülésére számítottak.

Brennan meghökkenéssel értesült arról, hogy az emberrablók csaknem mindannyian meghaltak, miközben szándékosan nem okoztak emberveszteséget az Egyesült Államoknak. Miközben még ezt a döbbenetes hírt emésztgette, megtekintette egyik kedvenc politikai kerekasztal-beszélgetéses műsorának az ő eltűnése idején sugárzott adását. Az ott megszólaltatott mind a négy tévétudor arra a következtetésre jutott, hogy valamiféle félrevezetés folyik.

- És ha épségben visszaszolgáltatják az elnököt? - kérdezte a műsorvezető.

Valamennyi szakértő kijelentette, hogy az csakis újabb trükk lehet.

- Miféle céllal? - tudakolta a riporter. - Több mint húsz embert áldoztak föl. Bármikor egész könnyedén megölhették volna az elnököt. Ha pedig épségben visszaadják, mit nyernek?

- Értse meg, ezek az emberek semmitől sem riadnak vissza - magyarázta az egyik szakértő. - Először megpróbáltak megölni bennünket. Ez nem vált be. Visszavágtunk, és nyerésre állunk a terrorizmus elleni háborúban. Ezért most nyilvánvalóan taktikát változtattak.

- Tehát most azzal a csellel próbálkoznak, hogy nem ölnek meg minket? - hüledezett a moderátor.

- Pontosan - válaszolta magabiztosan a specialista.

 

Brennan megkapta az emberrablók követeléseinek másolatát, és magánlakosztályában hosszú ideig tanulmányozta. Szintén elszörnyedve tekintette át a részletes beszámolót arról, milyen közel jutott az Egyesült Államok ahhoz, hogy atomcsapást mérjen egy nemzetre, amelyről kiderült, hogy ártatlan az ellene fölhozott vádban. Miközben a nyilvánosság előtt dicsérte alelnökét, megdöbbenéssel értesült arról, milyen gyorsan engedte magát rábeszélni Hamilton, hogy hagyja jóvá atomfegyver alkalmazását, és milyen kevés választotta el a kilövéstől. Brennan most már komolyan fontolgatta, hogy más alelnökjelölt után néz.

Tárgyalt a muszlim ügyek különféle szakértőivel, hosszú órákat töltött feleségével és családjával. Hetente többször járt templomba, talán égi útmutatást keresett az emberiség e világi problémáinak megoldásához.

Miután az elnök szerencsésen visszatért, a világsajtó nyíltabban kezdett cikkezni az emberrablók követeléseiről. Az európai, dél-amerikai és ázsiai fővárosokban mindinkább a követelések tartalmára összpontosítottak, mivel előttük nem árnyékolták be hullahegyek és romok.

Végül Brennan együttes ülésre hívta össze kormányának tagjait, a nemzetbiztonsági tanácsot és legfőbb katonai tanácsadóit. Ezen szóba hozta elrablóinak követeléseit.

- Ez abszurdum, elnök úr - tiltakozott azonnal nemzetbiztonsági tanácsadója. - Teljes képtelenség. Nem engedhetünk.

- Elnök úr - szólalt föl Joe Decker védelmi miniszter -, már a követelések fontolgatása is a gyöngeség jele hazánk részéről.

- Másodperceken múlott, hogy nem öltünk meg hatmillió embert olyan bizonyíték alapján, amelyről kiderült, hogy alapvetően hamis - adott velős választ Brennan.

- Ezt nem mi kezdtük, és mindig előfordulnak kockázatok - vitatkozott Decker.

- Mi vagyunk a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma - vetett rá megsemmisítő pillantást Brennan. - Nukleáris fegyvertárunkkal az egész világot elpusztíthatjuk. Ha mások nem mutatnak önmérsékletet, nekünk akkor is muszáj!

Az elnök tekintetéből Decker kiolvashatta, hogy Brennan következő kormányában az új alelnökhöz új védelmi miniszter is társul majd.

Brennan egy papírszeletet vett elő a zsebéből. Azt az üzenetet, amelyet az elrablása után találtak nála. Némán elolvasta: „A nagy áldozatból nagy lehetőség fakad.” Miként a történelem megmutatta, és Brennan is jól tudta, ilyen időkben gyakran termettek nagy elnökök.

Elfordult Joe Deckertől meg pentagonos kompániájától, és külügyminiszterére, Andrea Mayesre nézett.

- Azt hiszem, ideje munkához látnunk - mondta Brennan elnök.

70. fejezet

Jacqueline Elizabeth Simpsont egy észak-virginiai temetőben zártkörű szertartáson helyezték örök nyugalomra. A búcsúztatáson a gyászoló szülőkön és a család jó barátain kívül közjogi méltóságok, a titkosszolgálat képviselői vettek részt, valamint a lány keresztapja, Carter Gray.

A közelben, de egy facsoport takarásában a barátai által vásárolt vadonatúj fekete öltönyben és nyakkendőben Oliver Stone állt. Amikor a lelkész a vallási bölcsesség és vigasz szavaival fordult a jelenlévőkhöz, Stone nem hallotta. Tekintetét fogva tartotta a koporsó, amelyben a leánya, Beth feküdt. A férfi nem sírt. Nehezen tudta eldönteni, mit érez. Elvégre apja is volt az elhunytnak, meg nem is. Három esztendeig ő mondhatta a magáénak, a fennmaradó teljes időben viszont Simpsonék. Nem sok joga volt eljönni. Mégsem bírt volna távol maradni.

Miután a ceremónia véget ért, és mindenki távozott, Stone előbújt rejtekhelyéről, s a sírhelyhez lépett. A temetői munkások már arra készültek, hogy leeresszék a koporsót a kiásott gödörbe, de Stone megkérte őket, hogy várjanak.

- Rokon? - kérdezte az egyikük.

- Igen - felelte. - Az vagyok.

Húsz hosszú percen át térdelt a koporsó előtt, egyik kezét a simára polírozott felületen nyugtatva.

Végül remegő lábbal fölállt, lehajolt, és megcsókolta a koporsót, majd egyetlen szál virágot helyezett a tetejére. Egy százszorszépet.

- Isten veled, Beth! - köszönt el halkan. - Szeretlek.

 

A Teve Klub, Alex és Kate másnap Stone faházában találkoztak. Reubent addigra az orvosok a sebei ellátása kapcsán pár komisz vesekőtől is megszabadították. Chastity teljesen kiheverte a megpróbáltatásait, amelyekre egyáltalán nem is emlékezett.

Alex elhozta a Jackie Simpson haláláról szóló sajtóbeszámolót.

- Eszméletlenül hősies csajszi volt, és úgy fognak rá emlékezni, mint egy autós bűncselekmény áldozatára - jegyezte meg keserűen.

Stone az íróasztalánál ült.

- Tévedés. Nem csak erről fognak emlékezni rá - mondta határozottan.

Alex témát váltott.

- Az agyam eldurran, hogy Carter Gray most valóságos nemzeti hős, holott ki akarta nyírni az elnököt. Nem létezik, hogy semmit sem tehetünk az ügyben.

- De ha nyilvánosságra hozzuk, akkor minden más is kitudódik - vetette ellen Reuben. - Nem vagyok biztos benne, hogy az ország az eddig megismertek tetejébe még ezzel a ténnyel is képes megbirkózni.

- Carter Grayt bízzátok csak rám - mondta halkan Stone. - Személyesen intézkedem.

Mindannyian csodálkozva néztek rá, de az arckifejezése nem bátorított kérdésekre.

- Na, jó - állt föl Reuben -, azt hiszem, ideje hivatalossá tenni a dolgot. - Megköszörülte a torkát. - A Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom. Javaslom, hogy az Egyesült Államok javára végzett példás munkájukért, valamint a klubnak nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért fogadjunk sorainkba két új tagot: Alex Ford ügynököt és Kate Adamset. Ki támogatja az előterjesztést?

- Támogatom - vágta rá egyidejűleg Milton és Caleb.

- Aki helyesli, jelezze igennel!

És az igenek átvitték az indítványt.

- Rendben, szeretnék megtudni valamit - mondta Alex. - Miért Teve Klub?

- Mert a teve igen szívós. Sohasem adja föl - válaszolta Stone.

- Ezt mondja Oliver, de a valódi ok nem ez - kontrázott Reuben. - Az 1920-as években létezett egy Teve Klub. Tagjai mindegyik összejövetelükön arra koccintottak, hogy szembeszegülnek a szesztilalommal, és kitartanak az utolsó csepp whiskyjükig. Na, kérem szépen, ez a nekem való klub.

Az ülés berekesztése után Alex még maradt egy kicsit.

- Szóval Oliver Stone valójában John Carr - mondta.

- Csak volt. John Carr nincs többé - felelte kurtán Stone.

- Oliver, azt mondtad Carter Graynek, hogy a hazád elvette a családodat. Hogy értetted ezt?

Stone az íróasztalához ült, és az ott heverő iratokat rendezgette.

- Mondjuk, hogy úgy gondoltam, befejezem a hazám iránti „szolgálataimat”, de a hazám nyilvánvalóan úgy vélte, az én munkakörömből nem vonulhat nyugalomba az ember. - Egy pillanatra elhallgatott. - Örökké bánni fogom, hogy a családom szenvedett miattam.

- A lányodat Bethnek hívták? - kérdezte óvatosan Alex. - És Atlantában született?

- Honnét tudod? - meredt rá Stone.

Alex az NHK adatbázisában tévesen szereplő születési helyre gondolt, amelyre Simpson fölhívta Hemingway figyelmét. Pedig az adatbázis nem tévedett. A lány valóban Atlantában, nem pedig Birminghamben jött a világra, ahonnét Simpsonék származtak. Azután a magas növésű, szőke Simpsonék jelentek meg előtte törékeny, fekete hajú leányukkal. Alex így jól el tudta képzelni Oliver Stone megboldogult feleségét. Világossá vált a számára, hogy Jackie Simpson és Beth Carr egyazon személy.

- A hivatali anyagában szerepelt - felelte Alex.

Stone szórakozottan bólintott.

- Részvétem, Oliver - tette a vállára a kezét Alex.

- Ne sajnálj engem, Alex. Sok mindent tettem életemben, amiért utálom magamat. Hivatkozhatnék arra, hogy a hazámat szolgáltam, de nem valami jó mentség.

 

Carter Gray éppen befejezte napi tájékoztatóját az elnöknél, és visszafelé tartott helikopteréhez a Fehér Ház gyepén. Jól sikerült a megbeszélés, bár Brennan különös - és Gray szempontjából nyugtalanító - utalásokat tett az Amerika közel-keleti politikájában tervezett irányvonalváltásra. Gray azonban abbahagyta az ezen való morfondírozást, amikor meglátta a kerítésnél álló férfit, aki őt nézte. Oliver Stone a motorkerékpár felé intett, amelyen Reuben ült. Azután nyugatra mutatott. Gray követte a kézmozdulatot, és azonnal megértette a férfi szándékát.

Néhány perc múlva Gray már limuzinnal haladt a motorkerékpár mögött. Amint várta is, befordultak az Arlingtoni Nemzeti Temetőbe. Egy-két perccel később Gray megállt Stone-nal szemben John Carr sírjánál.

Védőkísérete diszkrét távolságban várakozott.

- Legfeljebb tíz percet tudok adni, John - mondta Gray.

- Oliver Stone-nak hívnak.

- Mindegy - hagyta rá türelmetlenül Gray.

- És öt perc is bőven elegendő.

- Akkor vágjunk bele!

- Hogy kötött ki a lányom Simpsonéknál?

Úgy tűnt, Grayt kissé kizökkentette a kérdés, de válaszolt rá.

- Mint tudja, Roger Simpson együtt dolgozott velem a CIA-nél. Összebarátkoztunk. Nekik nem lehetett gyerekük. Jó megoldásnak tűnt. Maguknak nem voltak rokonaik, és nem akartam sorsára hagyni a gyereket, bár egyes kollégák úgy gondolták, hogy egyszerűen őt is le kellett volna lőni. Fogalmam sem volt róla, hogy maga egyáltalán életben maradt, John.

- Nem hiszem, hogy hosszasan keresett volna.

- Nem volt részem abban, ami magukkal történt. Nem én adtam rá utasítást, és nem is helyeseltem. Sőt megmentettem a lányát a haláltól.

- De a kisujját sem mozdította azért, hogy megakadályozza az ellenem és a családom ellen intézett támadást, igaz?

- Komolyan azt képzelte, hogy csak úgy kiszállhat?

- Sosem árultam volna el a hazámat.

- Nem ez a lényeg.

- De igen, pontosan ez a lényeg!

Gray fölemelte a kezét.

- Ez már régen a múlté.

- A múltunk egy része ott fekszik - mutatott balra Stone -, ahová a feleségét temették. Talán elfelejtette?

- Ne merészeljen róla beszélni! - csattant föl Gray. - Akar még valamit?

- Csak egyet - mondta Stone. - Azt, hogy mondjon le a pozíciójáról.

- Micsoda? - meredt rá értetlenül Gray.

- Azonnali hatállyal mondjon le nemzeti hírszerzési igazgatói pozíciójáról. Többé nem alkalmas a posztra.

- Sajnálom magát - mondta fejcsóválva Gray. - Őszintén sajnálom. Avatott kézzel szolgálta a hazáját, és ha szüksége van valamire, hogy kényelmesebbé tegye öreg napjait, meglátom, mit tehetek.

- A nyilvánossághoz fordulok, elmondok mindent, amit tudok.

Gray szánakozva nézett rá.

- És rögtön hinni fognak magának, annak az embernek, aki még csak nem is létezik. Meg a Reuben barátjának. Utánanéztem. Még magánál is javíthatatlanabb. És ha azt hiszi, Alex Ford egy szót is fog szólni, ki kell ábrándítanom. Nem fogja kockára tenni a karrierjét azzal, hogy kikezd velem, és elég esze van ahhoz, hogy ne rángassa ilyesmibe az országot. Úgyhogy eredjen szépen vissza a kis odújába, John, és többé ki se dugja az orrát!

- Csak annyit kérek, hogy mondjon le. - Gray fáradtan rázta a fejét, és megfordult, hogy elinduljon, de Stone még hozzátette: - Mielőtt elmenne, esetleg nem árt meghallgatnia ezt.

Gray visszafordult, látta, hogy Stone egy kis diktafont tart a kezében, és megnyomja a lejátszást.

A következő pillanatban Gray a saját hangját hallotta, amint a Gyilok-hegyen teljes nyugalommal beszél az elnök feláldozásáról.

Miután Stone megnyomta a Stop gombot, Gray kirobbant:

- Hogy az ördögbe tudta ezt...

Elhallgatott, ahogy Stone fölemelte a mobiltelefonját.

- Egy barátomtól kaptam ezt a telefont, amely egyben hangfelvevő is. Öreg spion lévén, nem hagytam parlagon heverni. - Gray kezébe nyomta a kazettát. - Holnap reggel örömmel hallgatom majd a lemondását. - Elindult, de azután visszafordult. - Voltaképpen mindketten avatott kézzel szolgáltuk a hazánkat, Carter, de ahogyan tettük, annak többé nincs helye. Hála istennek.

Gray kivörösödve, ziháló mellkassal állt.

- Én nem fanatikus vagyok, hanem hazafi!

- Tulajdonképpen egyik sem, Carter.

- Hát akkor mégis micsoda? - kérdezte gúnyosan. - Árulja már el!

- Bukott ember.

 

Kate és Alex másnap együtt ebédeltek. Egész Washington a főtitoknok váratlan lemondásáról beszélt.

- Ugye az nem lehet, hogy Oliver keze van a dologban? - kérdezte a lány.

- Szerintem Oliver sokkal többre képes, mint bármelyikünk gondolná - válaszolta halkan Alex.

Ebéd után kéz a kézben sétáltak el egy igen ismerős épület mellett.

- Úgy látszik, nem bírom kiverni a fejemből ezt a helyet - meredt a Fehér Házra Alex.

- Akkor nagyon csipkednem kell magam, hogy másra tereljem a figyelmedet. Elvégre ön néhány év múlva szabad ember, Ford ügynök.

A férfi Kate-re nézett, és elmosolyodott.

- Én már nemigen tekintem magamat szabad embernek.

- Ezt netán bóknak vegyem?

Megcsókolta a lányt.

- Ez válasz a kérdésedre?

Figyelték, amint egy helikopter emelkedik föl a Fehér Ház területéről.

- Carter Gray valószínűleg most járt utoljára a Fehér Házban - jegyezte meg Alex a gép farkára festett NHK-s jelvény láttán.

- Csakhogy megszabadultunk tőle - mondta Kate.

- Az utódja esetleg ugyanolyan könyörtelen lesz - figyelmeztette Alex.

- Hát ez tényleg hátborzongató gondolat.

- Semmi vész - mutatott Alex a Lafayette parkra. - Amíg ő itt van.

A park egyik padján Stone és Adelphia kávéztak.

Adelphia lelkesen magyarázott, de nyilvánvaló volt, hogy Stone figyelme teljesen a szemközti épületre összpontosul.

Alexék tovább ballagtak az utcán, s Oliver Stone és a Teve Klub avatott kezeiben hagyták az ország sorsát.

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 

Köszönet Michelle-nek, amiért örökös első számú rajongóm és legjobb kritikusom. Ámulok és bámulok, hogy minden szövegváltozatot az utolsó szóig elolvas.

 

Köszönöm Aaron Priestnek, hogy kezdettől mellettem áll. Nélküle mindez nem jöhetett volna létre.

 

Köszönetem és elismerésem Maureen Egennek, Jamie Raabnak, Tina Andreadisnak, Emi Battagliának, Tom Maciagnak, Karén Torresnek, Martha Otisnak, Jason Pinternek, Miriam Parkernek meg az egész Warner Books-os brancsnak, amiért annyit fáradoznak értem.

 

Lucy Childsnak és Lisa Erbach Vance-nek a sokezernyi apróságért, amit nap nap után intéznek helyettem.

 

Köszönöm Frances Jallet-Millernek szerkesztői szakértelmét és hihetetlen éleslátását, amely ennél a könyvnél tökéletesen megnyilvánult.

 

Őszinte köszönetem és hálám Art Collinnak valamennyi kéziratváltozat lektorálásáért.

 

Köszönöm dr. Monica Smiddynek, a szerény és zseniális igazságügyi orvos szakértőnek figyelmes és részletekbe menő szaktanácsait.

 

Köszönöm dr. John Y. Cole-nak, a Kongresszusi Könyvtár munkatársának a színfalak mögötti bámulatos kalauzolást és az intézmény pompás épületeiről, gyűjteményeiről átadott szakismereteket.

Mark Dimunationnek és Daniel De Simonénak, a Kongresszusi Könyvtár dolgozóinak, amiért türelmesen válaszoltak temérdek kérdésemre, és megengedték, hogy bepillantsak a könyvritkaságok olvasótermébe, amely igazi ékszer.

 

Hálás köszönetem és tiszteletem az Egyesült Államok titkosszolgálata washingtoni területi irodájában dolgozóknak mindazért, amit tesznek, és mert készségesen megosztották velem ismereteiket.

 

Hála illeti Jennifer Steinberget, amiért utolsó pillanatban föltett adatgyűjtési kérdéseimre is mindig kaptam választ.

 

Köszönet Maria Rejtnek hasznos észrevételeiért.

 

Bob Schulénak, amiért lektorálta a szöveget, hihetetlenül jó megjegyzéseket tett, kiokosított az energiapolitikából, mindenekfölött pedig azért, mert a legjobb barát a világon.

 

Köszönöm Neal Schiffnek, hogy mindig kész megosztani velem FBI-os szaktudását.

 

Köszönet Charles Veilleux-nek a lőfegyverekről és egyéb harceszközökről adott szaktanácsaiért.

 

Tom DePontnak a regényben szereplő pénzügyi kérdésekben nyújtott segítségéért.

Kedves barátomnak, dr. Alii Guleriának, amiért mindig rendelkezésünkre állt, és fölvilágosított mindenféle fogszabályozási és indiai témában.

 

Lynette-nek és Deborah-nak a „David Baldacci Enterprises” biztos kezű kormányzásáért.

 

David Baldacci a világ egyik legnépszerűbb thriller-szerzője. Regényei több mint nyolcvan országban, legalább negyven nyelven csaknem hetvenmillió példányban jelentek meg. Feleségével létrehozta a Wish You Well Alapítványt, amely az írás-olvasás tanítását támogatja az Egyesült Államokban. Angol nyelvű honlapjának címe: www.davidbaldacci.com.

 

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató

A tördelés az SZBÉ Stúdióban készült

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető Bördős János igazgató

Készült Debrecenben, 2009-ben

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Borítótervező Nagy Peter

Készült 30,23 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 8796 3