18. fejezet

Carter Gray fél hétkor kelt, és háromnegyed óra múlva érkezett vissza az NHK-hoz. Az előcsarnokban komor fekete-fehér fotók sorakoztak, amelyek mellett minden alkalmazottnak nap mint nap el kellett haladnia. Az egyiken a lángokban álló Világkereskedelmi Központ látszott. A mellette lévő a tornyok helyén maradt üres telket és romhalmazt örökítette meg. A harmadikon a Pentagon sérült épülete éktelenkedett, oldalába rést vágott az American Airlines lökhajtásosa. Mellette egy negyedik kép a Fehér Ház bekormozódott, lehullott vakolatú falát mutatta azon a részen, ahol két páncéltörő gránát csapódott be, sőt egyenesen az elnöki rezidencia keleti terméig hatolt, az amelletti pedig az Oklahoma City-i robbantás okozta pusztítást.

Ezek a borzalmas képek végig folytatódtak az NHK előcsarnokának oldalán, majd tovább a szemközti falon.

Sokakat azonban az utolsó sújtotta le leginkább. Az általa fölidézett esemény gyakorlatilag összes áldozata tizenhat év alatti volt, életüket négy öngyilkos merénylő oltotta ki, akik egyidejűleg hozták működésbe robbanószerkezetüket a legkiválóbb és legokosabb amerikai iskolásoknak rendezett külföldi ünnepségen.

Tanulmányi előmenetelükkel és példamutató közösségi munkájukkal nyerték el a franciaországi jutalomutazást.

Elismerésben fürödve indultak útnak az Egyesült Államokból, és koporsóban kerültek haza.

- Soha ne feledjenek! - oktatta embereit Gray. - És tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődhessen meg!

Az NHK nem hivatalos nyilvántartást vezetett arról, hány emberéletet mentett meg, mennyi vagyoni kárt hárított el bel- és külföldön potenciális terrorista támadások megakadályozásával. Az így megkíméltek száma 93 000 amerikait és 31 000 idegen állampolgárt tett ki, a megóvott anyagi javak értéke csaknem százmilliárd dollárra rúgott. A legmagasabb hírszerzési körökön kívül senki sem ismerte ezeket a statisztikai adatokat; az amerikai közvélemény elé egyáltalán nem kívánták tárni, méghozzá jó okkal. Ha valaha is kiderül, hány merénylet következett már be „hajszál híján”, az amerikaiak valószínűleg többé ki sem mertek volna lépni a házukból.

Gray ugyanarra az emeletre ment föl a lifttel, mint előző este, de másik helyiségbe lépett be. Itt öt férfi és két nő ült a téglalap alakú tárgyalóasztal körül. Gray leült, és fölnyitotta az előtte fekvő laptopot.

- Éjszakai fejlemények? - kérdezte.

- El-Omari visszautasította az együttműködést - felelte egyik asszisztense.

- Ez tulajdonképpen nem meglepő.

- Őrizetbe vegyük el-Omari fiát, miniszter úr?

- Ne. Az anyjánál maradhat. Egy gyermeknek szüksége van legalább az egyik szülőjére.

- Értettem, miniszter úr! - mondta a férfi, felfogva, hogy ez egyet jelent a szerencsétlen apa halálos ítéletével.

- Egy hetet kapnak, hogy a rendelkezésre álló bármely eszközzel a lehető legtöbb hasznos értesülést csikarják ki el-Omari úrból.

- Igenis - mondta az egyik nő.

- Ronald Tyrus, a beépített neonácink? - kérdezte Gray.

- Már megkezdtük a kikérdezését.

- És a többiek?

- Kim Fongtól ellenőrzött fülest kaptunk egy új generációs robbanóanyagról, amely állítólag láthatatlan a reptéri röntgennel. Úgy tudja, hogy a szállítmányt a jövő héten csempészik Los Angelesbe.

- Kövessük a vásárlóhoz. A vegyészeket, a berendezést és a finanszírozókat, az egész szakramentumot akarom. A többiek?

- Egyikük sem hajlandó együttműködni. - A férfi elhallgatott. - Kimeneti stratégia a szokásos?

A helyiségben tartózkodók mindegyike dolgozott már valamilyen minőségben Grayjel, és félelemmel vegyes tisztelettel tekintett rá. Az évek során közösen hoztak olyan döntéseket és hajtottak végre olyan cselekményeket, amelyek nemcsak törvénybe, hanem gyakran a jó erkölcsbe is ütköztek. Ezek a kiválóan iskolázott és kiképzett emberek az Egyesült Államok ellenségeinek ítélt személyek fölkutatására és meggyilkolására kaptak parancsot, amit kötelességtudóan teljesítettek is, mert az volt a dolguk. Ám egy-egy újabb ember lehetséges halála, noha e csoportnál egyáltalán nem ment ritkaságszámba, mindig tiszteletteljes figyelemre késztette őket.

- Nem - mondta Gray. - Hagyjuk futni őket, de jeladóval, és diszkrét csatornákon szivárogtassuk ki róluk, hogy tárgyaltak a hatóságokkal.

- Akkor a saját embereik fognak végezni velük - mondta a jelen lévő másik nő.

Gray bólintott.

- Vegyük filmre a gyilkosságokat! A felvételeket majd zsarolásra használjuk. Ha pedig a tettesek mégsem állnak át hozzánk, az egymást öldöső terroristák mindig bekerülnek a hatórai hírekbe. Na, jó, halljuk a legfrissebbeket!

A felszólításra a helyiségben ülő legfiatalabb személynek kellett válaszolnia. Tapasztaltságát tekintve azonban nála sokkal idősebb ügynökökön is túltett. Tom Hemingway éppolyan jóvágású és választékosan öltözött volt, mint előző este a Bekap bárban. Csillaga a közel-keleti ügyek első számú szakértőjeként fölfelé ívelt az NHK-nál. Ráadásul kiváló távol-keleti alapokat is szerzett, hiszen életének első húsz évét amerikai nagykövet édesapja állomáshelyein töltötte, előbb Kínában, majd Jordániában, és Kínába való visszatérése előtt rövid ideig Szaúd-Arábiában.

Édesapja utazásai révén Tom Hemingway az amerikai hírszerzés azon kevés operatív tisztje közé tartozott, akik beszéltek mandarin kínaiul, héberül, arabul és fársziul. Arab eredetiben olvasta a Koránt, és az apján kívül egyetlen amerikai sem ismerte nála jobban az arab világot. A kvalitásai, valamint testi és szellemi fáradhatatlansága mellett a kémmesterség iránti érzéke is hozzájárult, hogy szélsebesen emelkedett jelenlegi pozíciójába, Gray közvetlen környezetébe.

Hemingway leütött egy billentyűt számítógépén, mire a túlsó falon elhelyezett képernyő életre kelt, és a Közel-Kelet részletes műholdas térképe tűnt föl rajta.

- Amint látható - magyarázta Hemingway -, a területen dolgozó CIA-s és NHK-s operatív tisztek számottevő pozíciókat szereztek Iránban, Líbiában, Szíriában, Bahreinben, Irakban, az Egyesült Arab Emírségekben és Jemenben, valamint az új Kurd Köztársaságban. Több mint két tucat ismert terrorista szervezetbe és különálló sejtbe épültünk be a legmélyebb szinten. A közeljövőben mindenütt jelentős eredmények várhatók.

- Nem hátrány, ha a terepen dolgozó ügynökei nem mind szőkék, kék szeműek, akik egy kukkot sem tudnak arabul - jegyezte meg fanyarul egy másik férfi.

- Márpedig évtizedek óta ez a helyzet - vágott vissza Gray -, és egyelőre közel sem elegendő operatív tiszt beszéli a nyelvet.

- Kabul és Tikrit nem kifejezetten népszerű állomáshelyek a karrieregyengetésre - szólt hozzá valaki.

- Oka, hogy a muszlim nemzetek közül kizárólag Mali és Szenegál minősíthető teljesen szabadnak.

- Nem mi alakítjuk a mostani kormányzat külpolitikáját, Tom - jelentette ki higgadtan Gray -, csupán megpróbáljuk eltakarítani a rumlit és mérsékelni a károkat. Mi újság India és Pakisztán ügyében?

Hemingway mély lélegzetet vett.

- Napról napra romlik a helyzet. A legfrissebb becslések szerint a két ország közötti atomháború első napján huszonötmillió halálos áldozattal és további húszmillió súlyos sebesülttel kellene számolni. Ekkora katasztrófát a világ együttesen sem képes kezelni. Ráadásul Kína és India mind gazdaságilag, mind katonailag egyre közelebb kerül egymáshoz. Ez komolyan aggasztó.

- Egyiptom? - kérdezte Gray.

- Robbanásponton, akárcsak Indonézia és Szaúd-Arábia - felelte Hemingway. - Az egyiptomi idegenforgalom a Luxor melletti Hatsepszut-templomnál rendezett vérfürdő óta a béka feneke alá süllyedt. A vergődő gazdaság pedig lehetőségeket nyit a kormány megdöntésére.

Gray hátradőlt a karosszékében.

- Igazán érthető, ha a nyaralni vágyók ódzkodnak attól, hogy agyonlövessék és fölkoncoltassák magukat.

- És Észak-Koreáról még nem is beszéltünk - mondta Hemingway.

A miniszter bólintott.

- Őrült főparancsnok, a világ harmadik legnagyobb hadserege, az atomrakétáik képesek levegőbe repíteni Seattle-t, az ország fő exportcikke pedig a hamis amerikai valuta. Részletesen kidolgozott, frissített forgatókönyveket kérek. Huszonnégy órán belül legyen az asztalomon az anyag! Na, jó, hogy állunk a narkóterrorizmussal?

Hemingway leütött egy másik billentyűt, és a falon változott a kép.

- A jelzett területeken közel-keleti terroristák egészen szoros kapcsolatot alakítottak ki távol-keleti drogkartellekkel. Egyes esetekben már teljesen át is vették a drogkereskedelmet. A közép-ázsiai köztársaságok összeomlás küszöbén állnak. A kábítószer-termelés a leggyorsabban bővülő gazdasági ágazat. Mivel pedig ezek az országok a volt Szovjetunióhoz tartoztak, rövidesen megtörténhet, hogy közel-keleti terrorista csoportok radioaktív heroint és krekket dobnak piacra az Egyesült Államokban.

- Elég fonák, ha figyelembe vesszük, hogy a muszlimok nemhogy krekkhez, de még szeszes italhoz sem nyúlnak - hangoztatta egy másik férfi.

Hemingway a fejét rázta.

- Repültem már együtt szaúdiakkal úgy, hogy amint a levegőbe emelkedtünk, eltűnt a fejkendő, és előkerült a pia.

- Köszönjük a jelentést, Tom! Ez a jelenlegi veszteséglista alapvetően pontos? - kérdezte Gray egy másik férfitól.

- Igen, miniszter úr. Nagyon megbízható forrásokra támaszkodik.

- Tapasztalataim szerint ezt a kifejezést gyakorta összekeverik a megbízhatatlan forrásokkal - mondta Gray.

- Mint általában, a helyszíni operatív tisztek kapják a lehető legszélesebb mozgásteret, hogy az ellenségtől függően más-más harcmodort alkalmazzanak! Ahol csak lehet, ösztönözzék őket megelőző csapásra! A túloldalon majd elrendezzük az esetleges utóhatásokat.

A jelenlévők mindannyian értették, mit jelentenek Gray szavai: öljék meg mindet, és ne aggódjanak apró-cseprő jogi vagy politikai részletek miatt.

Gray ezt követően a hazai terrorizmusról kért és kapott jelentést, a félkatonai és vallási szervezeteket is beleértve.

- Lássuk a legfelkapottabb olvasnivalókat! - adott utasítást ezután Gray.

Így ment még két órán át, miközben egyik válsággócot a másik után szedték ízekre. Mégis mindez a körültekintő elemzés bármelyik pillanatban idejétmúlttá válhatott, amint újabb épület dől romba, politikus bukik meg, vagy óriásgép robban föl a levegőben.

Gray éppen be akarta rekeszteni az értekezletet, amikor az egyik nő, aki valami sürgős feladat miatt hagyta el a helyiséget, visszatért, és újabb dossziét adott át neki.

A titokminiszter két perc alatt átfutotta a négy oldalt. Amikor fölnézett, látszott rajta, hogy nem elégedett.

- Ez az elmúlt éjszaka történt. A rendőrség és az FBI ma reggel háromnegyed kilenc óta nyomoz. Én pedig csak most hallok a dologról?

- Azt hiszem, nem ismerték föl elég hamar az ügyben rejlő jelentőséget.

- Kicsoda ez a Patrick Johnson? - kérdezte Gray.

- Elemző a...

- Ezt én is tudom - szakította félbe türelmetlenül a nőt. - Itt áll a jelentésben, amit most nyomott a kezembe. A halála a körülményeket figyelmen kívül hagyva összefügg valamiképpen a munkájával?

- Az FBI vezeti a nyomozást.

- Ez a legkevésbé sem vigasztal - morogta Gray. - Küldtünk legalább embereket a helyszínre? Ez a jelentés megmagyarázhatatlan módon hallgat erről.

- Igen, küldtünk.

- Egy óra múlva Patrick Johnson egész élettörténetét látni akarom. Essen neki!

A nő kirobogott a helyiségből. Miután elment, Gray fölállt, és a folyosón átballagott egy másik tanácsterembe, ahol a CIA, az NBH és a Belbiztonsági Minisztérium képviselői várták. A következő egy órában Gray tájékoztatást kapott, és egy sor kérdést lett föl, amitől a jelenlévők egyik fele erősen feszengett, a többiek meg igencsak elbátortalanodtak.

Ennek végeztével az irodájába indult. A szerény helyiség két nagyobb közé ékelődött, azokat válságközpontként használták, és legtöbbnyire élénk tevékenység folyt bennük. A miniszter szobája nélkülözött minden személyes emléktárgyat, még a másutt elmaradhatatlan fotós dicsőségfal is hiányzott belőle. Gray nem ért rá korábbi diadalain kérődzni. Íróasztalához telepedett, és arra a falra pillantott, amelybe rendes körülmények között az ablakot vágták volna. Gray kivétózta az ablakot az NHK létesítményének tervéből, hiszen az ablak gyönge pont, kémek beférkőzési lehetősége és az összpontosítást akadályozó zavarforrás. Nehezen hozta meg a döntést, mert rajongott a természetért, most mégis napfénytől elzárt, ablaktalan helyen töltötte „legszebb éveit”, próbálta megakadályozni világa lerombolását. Eltűnődött, milyen visszás dolog, hogy minden idők leghatalmasabb hírszerző szervezete a saját épületéből sem lát ki.

Hangjelzést hallott a számítógépéből. Lenyomott egy billentyűt, és nagy érdeklődéssel kezdett olvasni Patrick Johnsonról.

19. fejezet

A Kongresszusi Könyvtár Ritka Könyvek részlege több mint 800 000 becses kötetet tárol a Jefferson-épületben. Sok könyvbarát szemében eme irodalmi kincsestár koronaékszerét jelentette a Lessing J. Rosenwald-féle régi könyvek és nyomatok gyűjteménye. A kollekció sok darabja inkunábulum, vagyis ősnyomtatvány, amely 1501 előtt, Gutenberg találmányának legelső napjaiban készült. A Rosenwald-kollekciót több, mint száz másikkal együtt számos páncélteremben, a könyvritkaságok olvasótermének szomszédságában őrzik. Az intézmény látogatói ez utóbbi szentélyben olvashatják, vagy esetleg kézbe is vehetik a köteteket, amelyek inkább műalkotások, mintsem egyszerűen könyvek.

Habár az olvasóterem nyitva áll a nagyközönség előtt, a biztonsági ellenőrzés rendkívül szigorú. Az egész területet a hét minden napján huszonnégy órán át zárt láncú kamerák figyelik, és időjelzéses felvételre rögzítik.

Alkalmazottak tartják szemmel a könyvek használatát a teremben, ahonnét kötetet csak intézményközi kölcsönzés keretében vagy a könyvtárvezető utasítására szabad kivinni. A legritkább kiadványokat gyakran még a raktárból is csak különleges körülmények között veszik elő. E kivételes esetekben sokszor a személyzet kezeli a könyvet, a látogató pedig csak egy-két arasznyi biztonságos távolságból szemlélheti a magasztos oldalakat.

Nem bocsátanak be semmiféle táskát és jegyzetfüzetet, ami alkalmas lehetne az értékes kötetek kicsempészésére; sem pedig tollat, mert a tinta az ódon lapokra mázolódhatna. Erre a megszentelt helyre csak ceruzát és különálló jegyzetlapokat engednek. Egyes könyvtárosok még így is idegesen kapkodnak levegő után, ha egy grafitceruza harminc centiméternél közelebb kerül valamelyik nagy becsben tartott „védencükhöz”.

Oliver Stone az első emeleti olvasóterembe tartott, áthaladt a sárgaréz szerelvényes ajtón, amelynek párnázott szárnyait kis kerek ablakkal látták el. A jókora, bronzból öntött belső ajtót - amelynek három mezőre osztott lapjain a dombormíves díszítés egyesek szerint a nyomtatás történelmi jelentőségét szimbolizálja - most kitárták a belső falhoz. Amikor az olvasóterem bezár, ezt az ajtót ráhajtják a bőrborítású másikra, így még akkor is félelmetes akadályt képezett, ha valaki átjutott az elektronikus biztonsági rendszeren és a fegyveres őrökön.

Maga a terem az egész Kongresszusi Könyvtár legszebbjei közé tartozott. Stílusa a philadelphiai Függetlenségi csarnok György kori egyszerűségét követte, ezáltal megnyugtató környezetet kívánt teremteni a tudományos munkához és elmélkedéshez. Ezt sikerült is elérni, mert mihelyt Stone belépett, csodálatos nyugalom szállta meg.

Caleb Shaw a terem túlsó végén, az asztalánál dolgozott. Speciális képzettsége révén több könyvészeti korszak szakértőjének számított, így fontos kutatásokban segédkezett a tudósoknak. Amikor meglátta barátját, elébe sietett, hogy üdvözölje, s közben begombolta a kardigánját, mert a teremben igen hűvös volt a levegő.

- Igazad volt, Oliver, nem biztos, hogy megismertelek volna - mondta barátja megváltozott külseje láttán.

- Tulajdonképpen nem is rossz érzés - vallotta be Stone. A biztonsági kamerákra sandított. - Nagyon komolyan őrzik ezt a helyet.

- Muszáj. A gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű, a maga nemében páratlan. El sem hinnéd, micsoda óvintézkedésekkel vigyáznak, nehogy valaminek lába keljen. Ha egy könyv elkeveredik, senki sem távozhat, amíg a kötet elő nem kerül. A gyűjtemény beszerzőjének nincs hozzáférése az adatbázishoz, nem módosíthatja a katalógusbejegyzéseket, az adatbázis kezelője pedig nem vásárolhat könyvet.

- Mert különben valaki megvehetne egy könyvet a gyűjtemény számára, azután „eltüntethetné” az adatbázisból, majd elemelhetné, értékesíthetné, és senki sem jutna a nyomára?

- Pontosan. Te jó ég, micsoda délelőttöm volt! - sóhajtott föl Caleb. - Bejött egy igen idős úriember, nem valamelyik ismerős kutató, csak egy idegen, aki beesett az utcáról. És egy William Blake-et akart látni. Egy William Blake-et! Azt mondta, akármelyik William Blake megteszi. Kész csoda, hogy nem szólaltak meg a szirénák. Ezzel az erővel akár a mormon bibliánkat is kérhette volna, az sem hatott volna riasztóbban. Blake-et csak legfelsőbb szintű jóváhagyással lehet megtekinteni, azt pedig nem sűrűn osztogatják, nekem elhiheted.

- Blake ritkaság? - kérdezte Stone.

- A „ritkaság” meg sem közelíti a helyzetet. Talán égi tüneménynek mondhatnám.

- Na és mit csináltatok?

- Miután még egy kicsit beszélgettünk a mukival, kiderült, hogy minden valószínűség szerint Blake egyik testvérének távoli leszármazottja. Úgyhogy előhoztuk az egyik illusztrált művét, tudod, a saját metszeteivel. Hozzányúlni természetesen nem szabad, mert nagyon kevesen tudnak bánni a régi könyvekkel. De ez az epizód szépen végződött. Az úriembert mélyen megindította az egész élmény. Már-már attól tartottam, hogy könnyekig meghatódik. Igaz, ami igaz, sok kötetünk valóságos gyönyörűség. Azt hiszem, ezért imádok itt dolgozni.

Mindez a szóáradat úgy tört elő, ahogy egy hivatása iránt szenvedélyesen elkötelezett ember igyekszik lelkesedését másokra is átplántálni.

 

Caleb és Stone a személyzeti felvonón mentek le az alsó szintre, ahol a Kongresszusi Könyvtár komplexumának Jefferson-, Adams- és Madison-épületét összekötő alagútrendszeren át a Madison alsó szintjén működő étkezdébe jutottak. Ott ebédet vettek, és kivitték a szabadba, hogy a Madisonnak az Independence Avenue-ra néző homlokzata tövében, az egyik piknikasztalnál fogyasszák el. A sugárút túloldalán emelkedett a hatalmas Jefferson-épület, odébb pedig a Capitolium.

- Nem rossz kilátás - jegyezte meg Stone.

- Sajnos a legtöbb ember észre sem veszi.

Stone végzett a szendvicsével, majd barátjához hajolt.

- Mit tudsz Patrick Johnsonról?

- Utánanéztem a kormányzati adatbázisban, de semmit sem találtam. Nincs TÜK-ös jogosítványom az igazán alapos kutakodáshoz. A kitűzője miatt úgy gondoltad, hogy talán titkosszolgálatos. Ha ez igaz, akkor nem az én súlycsoportom. A bűnüldöző szervek és a könyvtárosok sajnos nem ugyanazokkal az adatbázisokkal dolgoznak.

- Van egy új fejlemény. Alex Ford, a titkosszolgálatos, akivel összehaverkodtam, múlt éjjel a sátramnál keresett.

- Múlt éjjel! Szerinted összefügg az üggyel?

- Fogalmam sincs, hogyan függhetne, hiszen még a gyilkosság előtt keresett, de idegesítő.

Zümmögés hallatszott, Caleb elővette a mobiltelefonját, és fogadta a hívást. Arcvonásai egészen fölélénkültek, ahogyan fülelt.

- Milton volt az - mondta, miután megnyomta a piros gombot. - Sikerült behatolnia a titkosszolgálat adatbázisába.

Stone szeme elkerekedett.

- Sikerült neki? Máris?

- Milton számítógéppel bármire képes, Oliver. Vagyonokat kereshetne illegális mókákkal az interneten. Három éve behatolt a Pentagon rendszerébe, azt mondta, azért, mert meg akart győződni róla, nem tervezik-e, hogy atombombát dobjanak valamelyik nagyvárosunkra, azután terroristákra fogják egy iszlámellenes totális háború ürügyéül.

- Ez az ötlet tényleg Miltonra vall. Most mit talált?

- Johnson adatkezelési felügyelőként dolgozott az NHK-nál.

- Az NHK-nál? Carter Graynél.

- Ahogy mondod.

Stone fölállt.

- Légy szíves, hívd föl Reubent meg Miltont, és mondd meg nekik, hogy készüljenek, este elmegyünk. A kocsid is kell. Engem fölvehetsz a szokott helyen. Reubennel majd Miltonnál találkozunk. Az esik legközelebb az úti célunkhoz.

- Vagyis?

- Bethesdához. A néhai Patrick Johnson lakóhelyéhez.

- De hát valószínűleg ott a rendőrség. Gyilkossági nyomozás folyik, Oliver.

- Nem, emberölési nyomozás - igazította ki Calebet -, amelyben a rendőrség a jelen pillanatban kétségkívül az önkezűség felé hajlik. De ha ott találjuk a rendőröket, talán fölcsíphetünk valami hasznos információt. Ja, igen, Caleb, hozd magaddal Goffot is!

Ahogy elvonult, Caleb elképedve bámult utána. Goffot, a kutyáját! Persze jól ismerte a barátja furcsa kéréseit. A szemetet egy hulladékgyűjtőbe dobta, és visszaindult könyvritkaságainak világába.

20. fejezet

Amint Tyler Reinke és Warren Peters elhagyták a Roosevelt-szigetet, egyenesen visszaindultak az NHK-ba.

Leadták a „búcsúlevelet”, hogy összehasonlíttassák Patrick Johnson kézírásával és ujjlenyomat-vizsgálatot is végeztessenek. Tájékoztatták a labort, hogy a cédulán akadhatnak hasznos latens ujjlenyomatok, amelyek kizárhatják az öngyilkosságot. Ezt mondták az NHK-sok, de természetesen nem ez lebegett a szemük előtt. Ha a múlt éjszakai tanúk valamelyike megfogta a búcsúlevelet, és szerepel valahol az adatbázisban, akkor Peters és Reinke pompás lehetőséghez juthattak a szálak elvarrására.

Ezután Georgetownba hajtottak, leállították a kocsit, és legyalogoltak a folyópartra.

- Nem tettek feljelentést - mondta Peters. - Ha igen, arról tudnánk.

- Ez talán némi előnyhöz juttat bennünket - felelte Reinke.

- Mit gondolsz, mennyit láttak?

- Vegyük a legrosszabb eshetőséget, és tételezzük föl, hogy eleget ahhoz, hogy azonosítsanak minket a rendőrségen.

Peters elgondolkodott.

- Jó, induljunk ki abból az elméletből, hogy azért nem értesítették a rendőrséget arról, amit láttak, mert valami illegálisat műveltek a szigeten, vagy egyéb okból félnek.

- Te ültél a gumicsónak orrában; mennyire jól láttál?

- Abban a rohadt ködben nem sokat láttam belőlük. Különben nem okoznának gondot.

- A csónakjuk?

- Ócska deszkateknő, elég hosszú, hogy négyen is elférjenek benne.

- Négy embert láttál?

- Csak kettőt, vagy talán hármat. Nem tudom biztosan. Lehet, hogy valamelyiket megsebesítettem a karján. Mintha valaki fölordított volna. Az egyikük öreg fószer volt. Emlékszem, hogy láttam a deres szakállát. Elég szakadt fazon.

- Hajléktalan?

- Talán. Ja, az lehetséges.

- Na, most elég aggódnivaló nekünk a rendőrség, az FBI meg a titkosszolgálat.

- Tudtuk, hogy erre számíthatunk - felelte Peters. - Emberölési ügyekben nyomozást szoktak indítani.

- De az eredeti tervben nem számoltunk szemtanúkkal. Mit nézel ki ebből a Ford gyerekből?

- Nem kezdő, szóval alighanem ért a helyezkedéshez. Később majd lekáderezzük őt is, meg a társát is. Egyelőre jobban izgatnak az FBI-osok.

- Tudjuk, hogy errefelé tartottak - mondta Reinke, miután a folyópartra értek. - Ma reggel előzetesen földerítettem a partszakaszt, és nem találtam a csónakot, de itt kell lennie. Én északra megyek, te délre. Ha bármit észreveszel, hívj!

A két férfi ellentétes irányban indult el.

 

Patrick Johnson menyasszonya végre elég hosszú időre abbahagyta a zokogást, hogy válaszolni tudjon Alex és Simpson néhány szokványos kérdésére, akik vele szemben ültek az összetört nő nappalijában. Az FBI-osok már jártak itt, hogy kihallgassák, és Alex kétellette, hogy Lloyd ügynök a legkíméletesebb modorát dobta be.

Elhatározta, hogy ő gyengédebben adja elő magát.

Anne Jeffries havi ezernyolcszáz dollárért szerény lakást bérelt a virginiai Springfieldben: nappali, háló, fürdőszoba, az egész meg sem közelítette a száz négyzetmétert. A nő középmagas, telt alkatához pufók, jellegtelen arc járult. Barna haját hosszan hordta, fogsorát fehérítéssel vakítóra varázsolta.

- Úgy volt, hogy jövő év május elsején tartjuk az esküvőt - mondta Jeffries.

Gyűrött melegítőben, kócosan, festetlen arccal ült a fotelban, a lábánál egy halom használt papír zsebkendő.

- Nem tudott problémákról? - kérdezte Alex.

- Egyáltalán nem - felelte a nő. - Nagyon boldogok voltunk együtt. A munkám nagyszerűen alakult.

Úgy tette ezeket a kijelentéseket, mint aki kérdésekre válaszol.

- Mivel foglalkozik? - érdeklődött Simpson.

- Egy alexandriai székhelyű nonprofit egészséggondozó vállalkozás fejlesztési igazgatója vagyok. Már vagy két éve. Remek állás. És Pat is imádta a munkáját.

- Tehát beszélt róla önnek? - kérdezte Alex. Jeffries leeresztette a papír zsebkendőjét.

- Nem, tulajdonképpen nem. Mármint tudtam róla, hogy a titkosszolgálatnál dolgozik, vagy valami ilyesmi. Tudtam, hogy nem ügynök, mint maguk. De arról sosem beszélt, hogy mit csinál, vagy egyáltalán hol. Úgy volt ez nálunk, mint az a régi poén, tudják: „ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek.” Istenem, milyen hülye szöveg!

A zsebkendő megint fölemelkedett, és újabb könnyek szöktek a nő szemébe.

- Hát igen, az - értett egyet Alex. - Gondolom, tudja, hogy a vőlegényét a Roosevelt-szigeten találták meg.

Jeffries mély lélegzetet vett.

- Ott volt az első randevúnk. Piknikezni mentünk. Ma is pontosan emlékszem, milyen ennivalót vittem, és milyen bort ittunk hozzá.

- Ezek szerint az első találkájuk színhelyén követett el öngyilkosságot? - kérdezte Simpson. - Ez szimbolikus jelentőségű lehet.

Összenéztek Alexszel.

- De hát nem voltak köztünk problémák! - fakadt ki a nő, megsejtve gyanújukat.

- Az ön szemszögéből talán nem - mondta színtelen hangon Simpson. - Olykor előfordul, hogy valójában egyáltalán nem is ismerjük azokat, akiket a legjobban ismerni vélünk. Tény viszont, hogy a vőlegénye mellett whiskysüveget és pisztolyt találtunk, mindkettőn az ő ujjlenyomataival.

Jeffries fölállt, és járkálni kezdett a szűk szobában.

- Nézzék, nem hiszem, hogy Pat valamiféle titkos kettős életet élt volna.

- Mindenkinek vannak titkai - erősködött Simpson. - Az pedig, hogy az első találkájuk színhelyén ölte meg magát... Talán nem véletlen.

Jeffries hátraperdült, és Simpsonra nézett.

- Pat nem olyan volt. Nem rejtegetett olyan titkokat, amik miatt eldobta volna magától az életet.

- Ha ön tudna azokról a titkokról, nem is volnának titkok - pendítette meg Simpson.

- A búcsúlevelében azt írta, hogy nagyon sajnálja - vetette közbe Alex, és dühös pillantást lövellt Simpsonra. - Nincs valami elképzelése, mit sajnálhatott?

Jeffries visszarogyott a fotelba.

- Az FBI-osok nem szóltak erről.

- Nem kötelességük közölni önnel, de úgy gondoltam, talán jobb, ha tudja. Ön szerint mire gondolhatott?

- Fogalmam sincs.

- Nem nyomasztotta valami? Nem tapasztalt nála kedélyállapot-változást? - kérdezte Alex.

- Semmi ilyesmit.

- A saját nevére bejegyzett, 0,22-es kaliberű Smith & Wesson revolvert használt. Látta valaha nála?

- Nem, de tudtam, hogy pisztolyt vásárolt. Önvédelmi célból, mert a környéken, ahol lakott, történt pár betörés. Én személy szerint irtózom a fegyverektől. Úgy terveztem, hogy az esküvő után ráveszem, szabaduljon meg tőle.

- Mikor beszélt vele utoljára? - kérdezte Alex.

- Tegnap délután. Azt mondta, amint tud, fölhív. De nem hívott.

A nő úgy festett, mint aki mindjárt újra sírva fakad, úgyhogy Alex gyorsan megszólalt.

- Nem is sejti, min dolgozhatott mostanában? Nem említett valamit, akár futólag?

- Mint mondtam, nem beszélt a munkájáról.

- Anyagi gondok, volt barátnő, efféle?

A nő a fejét rázta.

- Ön mit csinált tegnap este tizenegy óra és éjjel kettő között? - kérdezte Simpson.

Jeffries megkövülten meredt rá.

- Ez mit akar jelenteni?

- Szerintem igazán egyszerű kérdés.

- Azt mondták, Pat megölte magát, akkor nem mindegy, hol voltam én?

- Elvileg emberölés ügyében folyik a nyomozás - vágott közbe Alex, aki nagyon bosszantónak találta kollégája kihallgatási technikáját -, ami öngyilkosságtól gyilkosságig bármit takarhat. Mi csak próbáljuk tisztázni az érintettek hollétét a szóban forgó időpontban. Rengeteg embernek tesszük föl ugyanezt a kérdést. Ne halljon ki belőle többet.

Anne Jeffries dacos arca lassan megenyhült.

- Fél hét körül jöttem el a munkahelyemről. Néhány kilométeres távolság, de olyankor katasztrofális a forgalom, úgyhogy egy óra tíz percbe tellett, hogy hazavánszorogjak. Lebonyolítottam néhány telefont, bekaptam egy falatot, és visszaautóztam Alexandriába, a varrónőhöz, akinél a menyasszonyi ruhát rendeltem. - Elcsuklott a hangja, szipogott egy kicsit.

Alex tiszta zsebkendőt nyomott a kezébe, és közelebb tolta hozzá a pohár vizet, amit a nő korábban töltött magának. Jeffries nagyot kortyolt belőle, és folytatta.

- Fél tíz körül végeztem a ruhapróbával. Akkor hívott a barátnőm, aki Alexandriában lakik, és a Union Street-i sörözőben találkoztunk. Körülbelül egy órát töltöttünk ott, csevegtünk. Azután hazajöttem. Éjfélre ágyban voltam.

- Hogy hívják a barátnőjét? - kérdezte Simpson, és fölírta a nevet.

A két ügynök fölszedelődzködött, de Jeffries megállította őket.

- Nem mondták meg, hol van Pat... holtteste.

- Gondolom, a washingtoni halottasházban - felelte halkan Alex.

- Megnézhetem?

- Nem szükséges. Már egyértelműen azonosították - felelte Simpson.

- Nem arra gondoltam. Én csak... szeretném látni. - A nő egy pillanatra elhallgatott. - Nagyon eltorzult a külseje?

- Nem - válaszolta Alex. - Meglátom, mit tehetek. Egyébként a szülei a közelben laknak?

- Kaliforniaiak. Beszéltem velük, iderepülnek Pat fivérével. - A nő fölnézett Alexre. - Tényleg nagyon boldogok voltunk együtt.

- Értem - mondta a férfi, miközben kilépett az ajtón Simpsonnal.

Odakint szembefordult a társával.

- Ezt hívják nálad hatékony kihallgatási technikának vagy mi a francnak?

Simpson vállat vont.

- Én játszottam a rossz zsarut, te meg a jó zsarut. Egész jól bevált. A nő alighanem igazat mond. És a világon semmit sem tud.

Alex válaszolni akart, amikor csengett a telefonja.

Meghallgatta a hívót, majd Simpsonhoz fordult.

- Gyerünk!

Gyors léptekkel elindult.

- Hová? - loholt utána Simpson.

- Lloyd hívott az FBI-tól. Úgy gondolják, rájöttek, mit sajnált Patrick Johnson.

21. fejezet

Amikor Alex és Simpson megérkeztek Patrick Johnson bethesdai lakhelyére, két okból is meglepődtek.

Először is azért, mert rendőri jelenlétnek nyomát sem látták, még megkülönböztető jelzést viselő járművet vagy sárga kordont sem. Csak a behajtón álló két egyterű árulkodott arról, hogy valaki tartózkodik a helyszínen.

A második meglepetést maga a ház jelentette.

Alex megállt a járdán, és csípőre tett kézzel szemlélte a családi házat. Nem volt nagy, de különálló, még csak nem is ikerház, ráadásul jómódú környéken, gyalog néhány percnyire a nyüzsgő belvárosi résztől.

- Johnson fizetési besorolása alapján olyasféle bérlakásra számítottam, mint a menyasszonyáé - mondta Alex. - A mindenit neki, ez egy kertes ház.

Simpson a fejét csóválta.

- Amikor a WTT-hez vezényeltek, és fogalmam sem volt a washingtoni eszméletlen lakásárakról, kicsit érdeklődtem az itteni ingatlanoké felől. Ez könnyen megérhet több mint egymillió dollárt is.

Odabent Lloyd ügynök várta őket.

- Honnan szedte a zsozsót a pasi erre a házra? - kérdezte Ford.

- Ez az - bólintott Lloyd. - Sőt nemcsak a házra. A garázsban egy új Infiniti QX56 luxusterepjáró áll. Azt több mint ötven rugóért vesztegetik. És megtaláltuk a másik kocsiját is. A folyó virginiai oldalán hagyta, mielőtt átúszott a szigetre. Lexus szedán, az is negyven rugó.

- Titkokat adott el? - kérdezte Simpson.

- Nem. Úgy gondoljuk, megbízhatóbb fekete pénzforrásra támaszkodott.

- Drogra - vágta rá Alex.

- Gyertek, nézzétek meg magatok!

- Az FBI újabban másképp biztosítja a helyszíneket? - kérdezte az emeletre menet Alex.

- Ezúttal különleges utasítást kaptunk.

- Hadd találjam ki. Mivel az NHK-t érinti az ügy, a diszkréció mindennél fontosabb.

Lloyd válasz helyett elmosolyodott.

A nagyobbik hálószoba gardróbjában mennyezetről lehajtható létra vezetett a padlástérbe. A gardróbfülke padlóján átlátszó nejlonba göngyölt csomagok sorakoztak.

- Kokó? - kérdezte Simpson. Lloyd a fejét rázta.

- Heroin. Tízszer akkora hasznot hoz, mint a koksz.

- És a menyasszonya semmiről sem tudott? Mit képzelt, honnan vesz ennyi lóvét a pasija?

- Még nem kérdeztem, mert amikor beszéltünk vele, ezt még nem találtuk meg. De meg fogom kérdezni - tette hozzá Lloyd.

- Hogyan bukkantatok rá ilyen gyorsan a kábszeres szálra? - tudakolta Alex.

- Miután megláttuk, hol lakik, átfuttattuk Johnson nevét a Seisint személyiadat-bázisában, és ráakadtunk erre az ingatlanszerzésre. Tavaly egy egész négytized millióért vásárolta, ebből félmilliót tett le készpénzben, aminek a forrását nem tudtuk kinyomozni. A kocsikat hitelre vette, de hamarosan előtörlesztette a teljes összeget, megint csak egy lenyomozhatatlan bankszámla felhasználásával. Tudtam, hogy vagy örökölt, vagy titkokkal kereskedett, vagy kábszerrel. Az utóbbit a legegyszerűbb földeríteni. Kutyát kértem a kábítószer-felügyelettől. Amint a gardróbba lépett, szétugatta az agyát. Először nem találtunk semmit, aztán megláttuk a padlásfeljárót. Fölemeltük a kutyát, és bingó! A pasikám habfóliába bugyolálva tárolta az anyagot a szarufák között.

- Hát talán még mindig jobb, hogy drogot árult, mint ha a hazáját árulta volna - jegyezte meg savanyú képpel Simpson.

- Én még abban sem vagyok biztos, hogy hozzáfért eladásra érdemes titkokhoz - felelte Lloyd. - És most már nem is kell ebben az irányban vizsgálódnunk. De így is elég nagy balhé ígérkezik. A fenébe, szinte már látom a Post főcímét: „Carter Gray titok-vagy drogcsászár?”

Alexnek úgy tűnt, FBI-os pályatársa örömmel megragad minden alkalmat, hogy sarat dobálhasson az egyetlen szövetségi bűnüldöző szervre, amelyet költségvetése és hatásköre alapján a sajátja riválisának tekint.

- Most az a kérdés - mondta -, vajon megölte-e magát, mert drogüzér létére egy tisztességes nővel készült összeházasodni, és hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, vagy pedig a cinkosai tették el láb alól, és öngyilkosságnak próbálták beállítani a dolgot.

- Én az önkezűségre szavazok - felelte Lloyd. - Azon a helyen halt meg, ahol először randiztak a jegyesével. Holmi drogüzérek egyszerűen kilyukasztották volna a fejét, amikor a kocsijában ül, vagy az ágyában alszik. Ez az egész gyilkosság-öngyilkosság cselszövés túlontúl komplikált az ilyen fazonoknak.

- Egyebet nem találtatok a droggal összefüggésben? - kérdezte Alex némi fontolgatás után. - Ügyleti naplót, a terjesztőhelyek listáját, számítógépes fájlokat, bármi effélét.

- Még keresünk. De kétlem, hogy meggondolatlanul ilyesmit hagyott volna szanaszét. Majd értesítünk, mit találtunk, hogy lezárhassátok az aktát.

Ahogy Alex és Simpson visszaballagtak a kocsihoz, a nő a társára pillantott.

- Tessék, itt a púp a hátadon, ami cseppet sem hiányzott. Gratulálok!

- Köszi! - felelte kurtán Alex.

- Na de drogüzér az NHK-nál, ez még hullámokat fog kavarni.

- Az ő bajuk. Így lett leosztva a zsuga.

- Akkor most vissza a WTT-be?

Bólintott.

- Fölmegyek, dobok egy gyors mailt, részletesebbet majd akkor, ha a mi Lloyd barátunk kitölti az infóhézagokat, aztán tovább hajkurászhatjuk a pénzhamisítókat meg álldogálhatunk mindenféle ajtókban golyófogónak.

- Izgisen hangzik.

- Remélem, komolyan mondtad, mert jó sokáig művelheted.

- Nem panasznak szántam. Magamtól léptem be, senki sem noszogatott - jelentette ki Simpson, bár nem valami meggyőzően.

- Figyelj, Jackie, én általában a magam dolgával szoktam törődni, de fogadj el egy őszinte tanácsot az egészséges titkosszolgálati pályához olyasvalakitől, aki sok mindent látott már.

- Csupa fül vagyok.

- Végezd el a rád eső részt a trutyi melóból, bárki ügyel is rád odaföntről. Egy: ettől jobb ügynök válik belőled. Kettő: amikor elhagyod a céget, így legalább egy barátod lesz.

- Tényleg, és kicsoda? - kérdezte ingerülten Simpson.

- Én.

22. fejezet

Az NHK helikopter-leszállóján Gray beült egy Sikorsky VH-60N-es szecskavágóba. Ugyanezt a modellt használták elnöki különgépnek is, bár a közeljövőben Lockheed Martin gyártmányra akartak átváltani. Gray rendszerint a Sikorskyval repült a Fehér Házba, hogy Brennannel tárgyaljon, ezért egyes, érthető okokból névtelenségben maradni kívánó rossznyelvek „félnöki különgép” néven emlegették. Kettejük szállítása azonban jól láthatóan különbözött. Amikor ugyanis az elnök érkezett az Andrews légi támaszpontról, Camp Davidből vagy máshonnan, három egyforma VH-60N-es repült kötelékben. Kettő csaliként szolgált, így ha valaki föld-levegő rakétával merényletet kísérel meg, csak egy a háromhoz eséllyel találta volna el a kiszemelt célpontot. Carter Gray ebben a tekintetben magára volt utalva. Elvégre miniszter jó néhány akad, de elnök csupán egy.

Hagyományosan csak az elnöki különgép ereszkedhetett le a Fehér Ház területén. Brennan hatalmazta föl Grayt, hogy így közlekedjen, noha a titkosszolgálat hevesen tiltakozott. Ez megkímélte a minisztert, hogy naponta kínkeservesen ingázzon Loudoun megyéből, márpedig a titokcsászárnak igen drága volt az ideje. A titkosszolgálatnál mindazonáltal továbbra is zúgolódtak. Érthető, hogy nem szívesen látták, ha az Egyesült Államok elnökén kívül bárki is röpköd a Pennsylvania Avenue 1600. légterében.

Csaknem háromszáz kilométer per órás sebességgel gyorsan és eseménytelenül zajlott az utazás, bár az egyébbel elfoglalt Gray ezt észre sem vette. Abban a biztos tudatban vágott át a Fehér Ház gyepén, hogy a környező tetőkön elhelyezett szövetségi mesterlövészek gyakorló célpontul használják busa fejét. Benn, a nyugati szárnyban Gray biccentett ismerőseinek. 1902-ig melegház állt ezen a területen. Teddy Roosevelt akkor jutott arra az elhatározásra, hogy számos csemetéjétől és népes állatseregletétől elkülönített, nyugodt munkahelyet igényel, ahol zavartalanul végezheti a dolgát, mint a nemzet vezetője. Utóda, a potrohos William Taft még bővíttette is a nyugati szárnyat, és az ovális iroda minden jövendő elnök életének elmaradhatatlan részévé vált.

Gray aznapi látogatását már beütemezték és jóváhagyták. Bejelentés nélkül senki, még a First Lady sem léphetett az ovális irodába. Brennan Grayt mindig itt, nem pedig a szomszédos Roosevelt-teremben fogadta, mint sok esetben látogatóit és alárendeltjeit.

Brennan fölnézett hatmázsás íróasztalától, amely a Resolute nevű brit hajó fájából készült. A jég fogságába került hajót legénysége a sorsára hagyta, amerikai bálnavadászok fedezték föl, az Egyesült Államok kormánya megjavíttatta, és jó szándéka jeléül hazaküldte Angliába. Viktória királynő viszonzásul ajándékozta az íróasztalt Rutherford B. Hayes elnöknek. A Resolute Desk néven emlegetett bútordarabot azóta minden elnök használta, azt az időszakot kivéve, amikor a Smithsonian Múzeumban állították ki.

Gray kieresztette a csápjait, amint a nyugati szárnyba lépett. Az interneten látta a Patrick Johnson haláláról szóló tudósításokat. Délután újabb részletek szivárogtak ki. A legutóbbi hírekről a Fehér Házba jövet, a helikopteren értesült. Az FBI-tól is kapott összefoglalót, amely a Johnson házában rejtegetett drogkészletre is kiterjedt. Arról is tudott, hogy Ford és Simpson titkosszolgálatos ügynökök részt vesznek a nyomozásban. Amint meghallotta Simpson nevét, elmosolyodott, ami nála ritkán fordult elő. Arra gondolt, hogy ez az ő szükség esetén bedobható titkos aduja.

Miként valamirevaló főkémhez illik, Graynek voltak szemei meg fülei a Fehér Házban, így előre figyelmeztették, hogy Brennan nyugtalan a Johnson-ügy és a kedvezőtlen hatások miatt, amelyeket újraválasztási kampányára gyakorolhat. Nem hagyta tehát, hogy főnöke kezdeményezze a társalgást.

- Elnök úr, mielőtt belefogunk a napi tájékoztatóba, szeretném szóba hozni Patrick Johnson Roosevelt-szigeti halálának szerencsétlen kérdését - mondta, amint helyet foglaltak egymással szemben.

- Meglep, hogy nem hívott ezzel kapcsolatban, Carter.

A hang csípősséget Gray értette ugyan, de nem különösebben tetszett neki.

- Előbb szerettem volna megismerni a tényeket, uram. Semmiképpen sem kívánom vesztegetni az idejét.

- Korántsem az első lett volna ma, aki vesztegeti - vágta rá Brennan.

Ez itt az elnök, én pedig állok szolgálatára - emlékeztette magát Gray.

Rövid tájékoztatást adott az elnöknek, olyan információkat, amelyekről Brennan kétségkívül amúgy is tudott.

Amikor Gray rátért a drog felfedezésére, Brennan fölemelte a kezét.

- Másokat is érint a dolog? - kérdezte élesen.

- Jó kérdés, elnök úr, és egyelőre senkitől sem kaptam rá kielégítő választ. Személyesen fogok belső vizsgálatot vezetni az ügyben, és felkérésemre az FBI is közreműködik ebben.

Gray utálta bevonni a Nyomozóhivatalt, de inkább javasolta ő, semhogy másnak engedje át az indítványozást.

- Ha az FBI-osok beszállnak, szabad kezet kell adnia nekik, Carter. Semmit sem söpörhet a szőnyeg alá.

- Azt egyébként sem tenném. Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, az ügy nem terjed ennél tovább, azaz ha Johnson drogot árult, az nem függött össze az NHK-s munkájával.

Az elnök a fejét rázta.

- Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Pontosan mit dolgozott maguknál?

- Elektronikus hírszerzési nyilvántartásunkat felügyelte, amely működő vagy lefogott, likvidált terrorista gyanúsítottakról és más célszemélyekről, illetve - szervezetekről tartalmaz adatokat. Johnson a rendszer megtervezésében is segédkezett.

- Érdemes ezt áruba bocsátani?

- Nehéz elképzelni, hogyan lehetne. Csupa alapvető infó, jórészt a nyilvános weboldalunkon is megtalálható. Vannak bizalmas információk is, például ujjlenyomatok, esetleg DNS-adatok és más effélék. A Johnson által kezelt nyilvántartás azonban nem tartalmazott például semmi olyan konkrét hírszerzési értesülést, amit célszemélyek elfogásának elősegítése végett derítettünk föl.

Az elnök bólintott, hátradőlt, és kidörzsölt egy csomót a tarkójából. Eddig tizennégy órányi munkát zsúfolt a reggel hét óta az íróasztalánál töltött nyolcba, és még egy teljes délután, majd elnöki díszvacsora állt előtte.

Másnap pedig a középnyugati államokba kellett indulnia kampányra, mert bár a választásokat már a zsebében érezhette, üldözési mániája mégsem engedte, hogy lazítson.

- Kimondom kereken, Carter, hogy egyáltalán nem örülök ennek. Más sem hiányzik most, mint egy nyavalyás botrány.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, elnök úr, hogy azt megakadályozzam.

- Nem ártott volna, ha kicsit jobban az emberei körmére néz - dorgálta meg a minisztert.

- Ezt magam is belátom. - Gray egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Nem hagyhatjuk, elnök úr, hogy ez a fejlemény akadályozza legfőbb munkánkat.

- Vagyis? - nézett rá értetlenül Brennan.

- Mint tudja, a média érti a módját, hogy bolhából elefántot csináljon. Ez fantasztikusan földuzzasztja a példányszámot, de a nemzetbiztonságnak nem feltétlenül használ.

Brennan vállat vont.

- Ez a szólásszabadság területe, Carter. Szent és sérthetetlen.

- Én sem mondok mást - hajolt előre Carter. - De a kiszivárogtatások ügyében tehetünk valamit, továbbá befolyásolhatjuk az információáramlás tartalmát és időzítését. A média pillanatnyilag nagyjából annyit tud, mint mi. Beszámol róla, az NHK pedig hivatalos közleményt ad ki az ügyről. Szerintem ez eddig rendben is van, az viszont bizonyosan nem szolgálja az érdekeinket, ha ilyesmi következtében olyan kép alakul ki, mintha az NHK küldetése félresiklott volna.

Ismét szünetet tartott, mielőtt bevetette a szöveget, amelyet a helikopteren a Fehér Házba jövet begyakorolt:

- Elnök úr politikailag nem sok ponton támadható. Az ellenfelei mostani reménytelen helyzetükben mindent megragadnak, amivel árthatnak önnek. Ezt a mostanit is ilyen lehetőségnek vélhetik. Az efféle stratégia eredményes alkalmazására akad történelmi példa. Mondjuk ki kereken: nem hagyhatjuk, hogy ezt novemberben az ön legyőzésére használják föl. Bármi is az igazság, nem elég fontos ahhoz, hogy visszatarthassa önt még egy hivatali megbízás elnyerésétől.

Brennan hosszan elgondolkodott ezen.

- Rendben, együttes erővel rövid pórázra vesszük a médiát - jelentette ki végül. - Utóvégre a nemzetbiztonság forog kockán. Ha pedig az FBI vagy mások részéről ellenségeskedést tapasztal, szóljon nekem! - Elhallgatott, majd legbehízelgőbb politikusi baritonján folytatta: - Igaza van, a nemzetbiztonságot nem siklathatja félre, hogy egy fickó mellékesen droggal üzérkedett.

- Természetesen - mosolygott Gray. Hála istennek, hogy választási év van!

Brennan az íróasztalához lépett, és megnyomta a házitelefon gombját.

- Kéretem Decker miniszter urat!

- Deckert? - kérdezte láthatólag meglepetten Gray.

Brennan bólintott.

- Tárgyalnunk kell Irakról.

Decker egy perc múlva belépett. A rövidre nyírt ősz hajú, jóképű férfi ötvenes éveire is megőrizte ruganyosságát, mivel a világ bármely részére vetette is a munkája, lefutotta a napi tíz kilométert.

Megözvegyülése óta a főváros egyik legáhítottabb partijává vált. Bár fegyveres szolgálatot nem teljesített, pályáját a hadiiparban kezdte, és miközben fölküzdötte magát, csinos vagyont gyűjtött, mielőtt közszereplővé lépett elő. Ebben a szférában nem kevésbé gyorsan emelkedett föl, megfordult a flottaminiszteri és a védelmiminiszter-helyettesi poszton is. A Pentagon vezetője olyan volt, mint az egész washingtoni bagázs - dörzsölt, választékos, könyörtelen, törekvő és megbecsült -, és Gray szívből utálta. A Decker által irányított szektor használta föl a hírszerzési dollárok roppant tömegét, azt a költségvetést, amelyet elvben Gray ellenőrzött.

Így bár Decker együttműködött Grayjel, és a nyilvánosság előtt egy rossz szót sem szólt róla, Gray nagyon is jól tudta, hogy a színfalak mögött Decker igyekszik kicselezni és minden adandó alkalommal hátba döfni. Ráadásul a védelmi miniszter vetélkedett leginkább Grayjel az elnök figyelméért.

- Az iraki vezetés világossá tette, hogy szeretné, ha nagyon hamar távoznánk - kezdte a társalgást Decker a tőle megszokott élénkséggel. - Csakhogy óriási gondok várnak megoldásra, még annál is súlyosabbak, hogy a kurdok saját köztársaságot hoztak létre. Az iraki hadsereg és a biztonsági erők egyszerűen nincsenek fölkészülve ezekre. Némely kritikus szempontból talán soha nem is lesznek. Az ország azonban már megelégelte a jelenlétünket. Most pedig az irakiak nyilvánosan magukévá tették új szövetségesük, Szíria keményvonalas álláspontját, miszerint Izraelt el kell törölni a föld színéről. Ez tarthatatlan helyzet, de a demokratikusan választott kormány véleményét nem söpörhetjük félre.

- Ezt mind tudjuk, Joe - türelmetlenkedett Gray. - A Baasz pártiak pedig arról egyezkednek a vezetéssel, hogy az erőszak feltartóztatásáért cserébe visszakapják a hatalmat - tette hozzá az elnök szemébe nézve.

Brennan bólintott.

- De ilyen körülmények között hogyan vonulhatunk ki Irakból? Még csak az kéne, hogy Szíria és Irak összefogjanak, és újra Huszein cimborái kormányozzanak! A Szíriában berendezkedett Saría Csoport meg Hezbollah hamarosan befészkelné magát Irakban, sőt azon túl is - tette hozzá az elnök a két Izrael-ellenes terrorista szervezetre utalva. - Franciaország az 1920-as években lehasította Szíria partvidékét, létrehozta Libanont, Szíria pedig azóta is vissza akarja szerezni, és ennek érdekében szövetséget köthet Irakkal. Azután meg kedvet kaphatnak a Golán-fennsíkra, és háborút robbantanak ki Izraellel. Ez a jelenleginél is ingatagabbá teheti az egész térséget.

- Persze ha idejönne egy másik ország, lekanyarítaná New Englandet, és egyoldalúan új országot alakítana ki, az bennünket is fölzaklatna, nem igaz, elnök úr? - kérdezte Gray.

- A baaszisták mellett - ragadta újra magához a szót Decker - az iraki törvényhozásban ülnek szélsőséges muszlim frakciók, amelyek egyre befolyásosabbak. Ha átveszik a hatalmat, jóval veszélyesebbé válnak az Egyesült Államokra, mint Szaddam Huszein valaha is volt. Mi viszont azt ígértük az iraki népnek, hogy akkor vonulunk ki, ha már megfelelő helyi biztonsági erők működnek, és hivatalosan szólítanak föl bennünket a csapatkivonásra. Ez a pillanat már-már elérkezett.

- Akkor térj végre a tárgyra, Joe! - csattant föl Gray. Decker Brennanre pillantott.

- Ezt teljes egészében még elnök úrnak sem fejtettem ki. - Megköszörülte a torkát. - Ha kiiktatunk egyet-kettőt ezek közül a szélsőséges frakciók közül az iraki törvényhozásban, azzal olyan kormányzat felé billenthetjük a mérleget, amelyik a legkedvezőbb az USA számára, és megakadályozza a Baasz Párt újbóli hatalomra jutását. És ne feledjük azt a sok olajat, elnök úr! Lassan nyolcvan centbe kerül egy liter benzin. Szükségünk van arra, hogy az iraki készletekre támaszkodhassunk.

- Kiiktatunk? Mégis mivel, orgyilkossággal? - horkant föl Brennan. - Ilyesmit mi már nem művelünk. Törvénytelen.

- Állam-vagy kormányfőt legyilkolni törvénytelen, elnök úr - igazította helyre Gray.

- Pontosan - helyeselt Decker. - Ezek az emberek nem tartoznak ebbe a kategóriába. Számomra ez semmivel sem különbözik attól, ha vérdíjat tűzünk ki Bin Laden fejére.

- De hát a szóban forgó célpontok az iraki törvényhozás annak rendje és módja szerint megválasztott tagjai - ellenkezett Brennan.

- Abban az országban a lázadók jelenleg mérsékelt törvényhozókat öldösnek büntetlenül. Ez nem más, elnök úr, mint az esélyek kiegyenlítése - hangoztatta Decker. - Ha nem teszünk valamit, végül nem maradnak mérsékeltek.

- De Joe, ha így járunk el, azzal polgárháborút szítunk - vélte Gray.

- Majd úgy állítjuk be, mintha az iraki mérsékeltek tették volna megtorlásul, hogy senki haragját ne vonjuk magunkra. Teljes együttműködést ígértek nekem.

- Na de az abból eredő polgárháború... - vetette föl Brennan.

- Az tökéletesen jogszerű indokot ad majd, hogy a belátható jövőben fenntartsuk iraki jelenlétünket - vágta rá nyilvánvaló önelégültséggel Decker. - Ha viszont hagyjuk, hogy a baaszisták visszatérjenek, akkor minden ellenzéket eltipornak, és Irak ismét Huszein jellegű diktatúrába süllyed. Ezt nem engedhetjük. Minden elköltött pénz és elveszített emberélet értelmetlenné válna. És ha ez Irakban bekövetkezik, akkor semmi okunk sincs azt hinni, hogy a tálibok nem kapnak erőre Afganisztánban.

- Mi a véleménye? - nézett az elnök Grayre.

Gray tulajdonképpen bosszankodott, hogy ez nem neki jutott eszébe. Decker egyértelműen kifogott rajta. A kis rohadék.

- Nem ön lenne az első amerikai elnök, aki effélét hagy jóvá, uram - ismerte el kelletlenül.

Brennan nem tűnt meggyőzöttnek.

- Ezt még át kell gondolnom.

- Természetesen, elnök úr - felelte Decker. - De az idő sürget, és mint ön is jól tudja, amennyiben Irak és Afganisztán ismét velünk ellenséges kormány irányítása alá kerül, az amerikai közvéleményben elszabadul a pokol. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nyilván nem ilyen örökséget kíván hátrahagyni, uram.

Bármennyire gyűlölte is minisztertársát Gray, Brennan aggódó arckifejezése láttán magában el kellett ismernie, hogy Decker tökéletesen játszotta ki a lapjait.

A védelmi miniszter távozása után Brennan hátradőlt, és levette az olvasószemüvegét.

- Mielőtt elkezdi a tájékoztatót, Carter, szeretnék gyorsan megbeszélni valamit magával. Szeptember 11-én New Yorkba készülök, hogy beszédet mondjak az emlékhelyen. - Gray tudta, hová akar kilyukadni, de hallgatott. - Az a kérdésem, nincs-e kedve elkísérni. Elvégre szinte mindenkinél többet tett azért, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi.

Hallatlan dolognak számított elhárítani az Egyesült Államok elnökének invitálását, hogy elutazzon vele valamilyen eseményre. Grayt azonban ebben a konkrét témában cseppet sem érdekelte a protokoll és a hagyomány.

- Kedves öntől, elnök úr, hogy felajánlja, de egy washingtoni magánrendezvényen veszek részt.

- Tudom, hogy fájdalmasan érinti, Carter, de gondoltam, megkérdezem. Biztos, hogy nem jön?

- Egész biztos, elnök úr. Köszönöm!

- Hát jó. - Brennan szünetet tartott. - Tudja, hogy a szülővárosomat átkeresztelik a nevemre?

- Igen, elnök úr. Gratulálok!

Brennan elmosolyodott.

- Tudja, ez is olyasmi a pozíciómban, ami egyszerre hízelgő és kínos. Nem teng túl bennem annyira a hiúság, hogy ne látnám: a városomat legalább annyira hajtja a névváltozással járó haszonszerzés reménye, mint az az óhaj, hogy tisztelegjen egy szülötte előtt, aki sokra vitte. Odamegyek, beszédet mondok a névadó ünnepségen, kezet fogok a helybeliekkel. Ugyan, jöjjön már el velem!

Ha az első legfontosabb szabály az, hogy soha ne hárítsd el az elnöki invitálást, akkor a második legfontosabb szabály így szól: soha ne utasítsd vissza kétszer egymás után!

- Köszönöm, nagyon szívesen elmegyek.

Az elnök szemüvegével megütögette a jegyzetfüzetét.

- Meglehetősen valószínű, hogy még négy évig itt leszek.

- Szerintem több, mint valószínű, elnök úr.

- Szeretnék őszintén beszélni magával, Carter. Ez maradjon köztünk! - Gray bólintott. - Ha ért is el eredményeket az ország megvédelmezésében, valóban úgy gondolja, hogy kevésbé veszélyes ma a világ, mint amikor átvettem a hivatalomat?

Gray alaposan megfontolta a kérdést, próbált a főnöke tetszésének megfelelően válaszolni. Brennan arca azonban kifürkészhetetlen maradt, és Gray úgy döntött, igazat mond.

- Nem, nem az. Sőt sokkal bizonytalanabbá vált.

- Az embereim azt állítják, hogy a jelenlegi fogyasztás mellett ötven év múlva kifogynak a bolygó fosszilis tüzelőanyagai. Nincs többé légi utazás, csak egy két villanyautó, a városok energiahiány miatt működésképtelenné válnak. A hírközlés, munkavégzés, utazás, élelmiszer-ellátás mind-mind gyökeresen átalakul. Mi több, hazánknak nem lesz rá módja, hogy megfelelően fenntartsa atomfegyvereit és más harceszközeit.

- Ez tényleg mind lehetséges.

- Na, jó, de haderő nélkül miként őrizzük meg a biztonságunkat, Carter?

- Attól tartok, erre nincs válaszom, elnök úr - mondta rövid habozás után a miniszter.

- Azt hiszem, hogy a középszerű elnököt a kiváló elnöktől a lehetőség különbözteti meg.

- Ön jó munkát végzett, elnök úr. Büszke lehet rá.

Valójában Gray úgy vélte, hogy ez a pasas nem tett semmi különöset, de ezt esze ágában sem volt közölni a főnökével.

Egy órával később, amint Gray kilépett a nyugati szárnyból, ez egyszer nem az járt az elméjében, hogyan tartóztassa föl Amerika ellenségeit vagy miként nyerje el a Fehér Ház urának tetszését. Ahogy beszállt a helikopterbe, Gray a lilán gondolkodott. Hatéves koráig az volt a kislánya kedvenc színe. Azután átváltott a narancssárgára. Amikor megkérdezte, mi a változás oka, a lányka csípőre tette a kezét, fölszegte dacos kis állát, és közölte vele, hogy a narancssárga felnőttesebb szín. Ez az emlék mindmáig mosolyt csalt a férfi arcára.

 

Warren Peters végre megtalálta a csónakot ott, ahová a Teve Klub rejtette. Azonnal fölhívta Tyler Reinkét, aki egykettőre csatlakozott hozzá.

- Biztos, hogy ez az? - kérdezte Reinke, miközben megszemlélte a járművet.

Peters bólintott.

- Véres a pereme. Tehát nem tévedtem, tényleg eltaláltam egyiküket.

- Ha elvitték és visszahozták a csónakot, valaki láthatta őket.

Peters ismét bólintott, majd a vizet kémlelte.

- De akadhat könnyebb módja is, hogy a nyomukra bukkanjunk. Johnson zsebében igazolvány is volt.

- Hát aztán?

- A szemtanúink talán látták, hol lakik, és fölébredt bennük a kíváncsiság.

- Azzal sok talpalást megtakaríthatunk - értett egyet Reinke. - Ma este odamegyünk.

23. fejezet

Alex megírta a jelentését, gondosan megválogatta a szavait, és annyit köntörfalazott, amennyit csak bírt anélkül, hogy magára haragította volna a fölötteseit, majd e-mailen elküldte Jerry Sykesnak. Elintézett még némi papírmunkát, és úgy döntött, befejezi a napot, mielőtt valaki elkapná túlórázni. Nem óhajtotta újabb estén át azt figyelni, hogyan tömi a fejét valami király vagy miniszterelnök rákszósszal.

Elhaladt egy ügynök mellett, aki egy gyanúsított kihallgatása előtt épp faliszekrénybe dugta a pisztolyát.

- Szevasz, Alex, fogtál újabb ATM-es banditákat? - kérdezte az ügynök.

Az eset híre a folyosói pletykák utolérhetetlen sebességével száguldottá be aWTT-t.

- Nem én. Nem találtam több olyan marhát.

- Hallom, jól megértitek egymást Simpsonnal - jegyezte meg a férfi, és alig tudta megállni vigyorgás nélkül.

- Kijövünk.

- Tudod, ki az a J-Lo?

- Naná, Jennifer Lopez. Ki nem tudja?

- Na, Simpson meg J-Glo. Nem is tudtad, milyen hírességgel társultál?

- Hogyhogy J-Glo? Az meg mi?

- Ugyan már, Alex, hát glória ragyog körülötte. Egyenesen az égből sugárzik a fény arra a kis déli észkombájnra. Azt mondják, legalább ötszáz méterről megvakítja az embert. Csoda, hogy te még látsz.

Az ügynök röhögve odébbállt.

Úgy esett, hogy Alex az épületből kilépve összefutott a társával.

- Hazafelé? - kérdezte.

- Nem, barátot keresek. Itt egyet sem sikerült fölhajtani.

A nő tovább akart menni, de Alex a vállára tette a kezét.

- Figyelj, amit mondtam, építő kritikának szántam. Zöldfülű koromban, amikor gőzöm sem volt semmiről, sokat adtam volna ilyen tippekért.

Simpson egy pillanatig mintha be akart volna húzni a férfinak, ám azután láthatólag emberfeletti erőfeszítéssel visszanyerte a hidegvérét.

- Díjazom az érdeklődésedet, csakhogy nőknél más a helyzet. A titkosszolgálat még ma is alapvetően férfivilág.

- Ezt egy percig sem tagadom, Jackie, de az az igazság, hogy egyáltalán nem tesz jót a karrierednek, ha megengeded magadnak, hogy másként bánjanak veled, mint a többiekkel.

Simpson elvörösödött.

- Nem tehetek róla, ha kesztyűs kézzel bánnak velem.

- Rossz válasz - rázta a fejét Alex. - Nagyon is tehetsz róla. Jobban jársz, ha baromi gyorsan leállítod. - Alex elhallgatott, majd megkérdezte: - Szóval ki az őrangyalod? - Simpsonnak mintha nem akaródzott volna válaszolnia. - Bökd már ki! Magamtól úgysem jövök rá.

- Hát jó! - fakadt ki a nő. - Az apám Roger Simpson szenátor.

- A hírszerzést felügyelő bizottság elnöke - bólogatott lenyűgözve Alex. - Jókora angyal.

Simpson egy szempillantás alatt Alexre rontott, kis híján a férfi negyvenhetes bebújós félcipőjére tiport.

- Apám soha nem vetné latba a befolyását, hogy nekem segítsen. És szíves tájékoztatásul közlöm, hogy egyke mivoltom jottányival sem könnyítette meg az életemet. Mindenért rohadtul meg kellett küzdenem. Attól olyan vastag a bőröm.

Alex egy lépést hátrált, és maga elé tette a kezét, hogy féken tartsa a nőt.

- Ez a város nem tényekre, hanem a látszatra épül. A látszat pedig az, hogy a kelleténél jobban kihúzod magad a trutyi melóból. És ez nem minden.

- Na, ne mondd!

Simpson kosztümkabátjára mutatott.

- Rendszerint lángvörös díszzsebkendőt viselsz a szivarzsebedben.

- Na és?

- A titkosszolgálatnál ez szigorúan tilos. Egyrészt magadra vonod a figyelmet olyan szakmában, amely azzal dicsekedhet, hogy a személyvédelmet kivéve igyekszik láthatatlan maradni. Másrészt baromi jó célpont annak, aki golyót akar ereszteni beléd. Szóval nemcsak világgá kürtölöd, hogy kilógsz a sorból, de még hülyén is csinálod.

Simpson összeszorította a fogát, és úgy nézett le a karmazsinpiros színfoltra, mint aki skarlát betűt hord a mellén.

- A stukkered meg egyedi darab - folytatta Alex. - Újabb jel, hogy másnak, azaz különbnek tartod magad a többieknél. Ezt nem veszik jó néven a kollégáid. Se a kolléganőid.

- Apámtól kaptam, amikor nyomozó lettem.

Alexnek feltűnt, hogy minél dühösebb Simpson, annál inkább kiütközik vontatott alabamai hanghordozása.

- Akkor pakold be a vitrinbe, és hordd a titkosszolgálatnál rendszeresítettet!

- Attól kezdve talán egy csapásra megszűnik minden gondom? - szakadt ki a nőből olyan hevességgel, hogy Alex legszívesebben leütötte volna.

- Nem, attól kezdve ugyanazok a gondjaid, mint mindenki másnak. Fogd már föl, hogy szar az élet!

Alex megfordult, és elment. Mára elege volt ebből a zöldfülű hülye picsából. És ellenállhatatlanul hívogatta a Bekap bár.

 

Kate Adams az igazságügyben eltöltött nap után épp átvette a műszakot, amikor Alex beállított a viszonylag korai időpontban még szinte teljesen üres bárba. A férfi eltökélt léptekkel vonult a pulthoz. Kate látta, hogy jön, és elkészítette a koktélját a három húsos olajbogyóval, mire Alex ledobta magát a bárszékre.

- Képzelődöm, vagy tényleg kiakadt valamin? - kérdezte olyan évődő hangnemben, ami tüstént oldotta a férfiban a feszültséget.

Kókusz meg lonc illategyvelege terjengett a mahagóni bárpult fölött, és megült Alex orrában. Eltűnődött, hogy vajon a nő hajat mosott, mielőtt munkába indult, vagy ez a parfümje, vagy mindkettő. Akárhogy is, nála bejött.

- Csak a melóm. Majd elmúlik.

Hörpintett az italából, bekapta az egyik olajbogyót, és az előtte lévő tálkából kimarkolt mogyoróval együtt leküldte.

- Magánál mi újság? A szuperkém Tommy barátja nem jelentkezik?

Kate fölvonta a szemöldökét a megjegyzésre.

- Hemingway? Barátomnak azért nem nevezném. - A férfi olyan kétkedő tekintetet vágott, hogy Kate letette a poharat, amit épp törölgetett, és a pult fölé hajolt. - Van valami mondanivalója, Ford ügynök?

- Semmi közöm hozzá - vont vállat Alex.

- Ha egy csaj kacérkodik valakivel, az még semmit sem jelent.

Alex még egyet kortyolt a koktéljából.

- Jó tudni.

- Lássuk be, nagyon helyes, világlátott, értelmes pasi. Nagy szám.

Már-már valami fullánkos megjegyzéssel vágott vissza, amikor ráeszmélt, hogy a lány csak heccelődik vele, és kimondhatatlanul élvezi.

- Ja, tényleg. Épp azon gondolkodtam, hogy fölcsípem a tagot.

Kate ismét a pult fölé hajolt, megragadta Alex nyakkendőjét, és úgy magához rántotta, hogy a férfi kilötyögtette a koktélját.

- Úgy látom, nem akar a tárgyra térni, úgyhogy nekem kell. Elmegyünk valahová?

Alex érezte, hogy tátva marad a szája, de a következő pillanatban észbe kapott, és becsukta.

- Tőlem kérdezi?

- Nem, a háta mögött álló fickótól. Persze hogy magától.

Önkéntelenül körbesandított, hátha csak beugratják, és a kandi kamerás közönség mindjárt harsány hahotára fakad.

- Ez tényleg komoly?

A lány még jobban megmarkolta a nyakravalóját.

- Ha kacérkodom, akkor kacérkodom. Ha randizom, az teljesen más tészta.

- Igen. Szívesen elmegyek magával.

- Na, látja, nem is olyan nehéz. Miután ezt végre tisztáztuk, talán megbeszélhetnénk az időpontot is. Mivel a jelek szerint kissé nehéz a felfogása a társas érintkezésben, megteszem az első lépést. Vélhetőleg nemcsak inni szokott, hanem enni is. Mit szólna, ha elmennénk vacsorázni?

- Ez aztán a csavart labda! Azt hittem, óvatosságból ebédet javasol.

- Mostanában veszélyesen élek - felelte Kate, azután lassan, egészen lassan eleresztette a nyakkendőt, lecsúsztatta a kezét az anyagon, amíg az kiszabadulva alá nem hullott.

Alex újból kényelembe helyezte magát, láthatólag nem zavarta, hogy a koktélja fele a zakóujjába ivódott.

- Részemről rendben a vacsi - sikerült kinyögnie dadogás nélkül.

- Jó, akkor rögzítsük a napot és az órát. Az azonnali kielégülés híve vagyok: ráér holnap este?

Alex akkor is szabaddá tette volna magát, ha az elnök halálos ágyának őrzésére rendelik.

- Ha minden igaz.

- Akkor maradjunk fél hétben. Foglalok asztalt, hacsak nem maga akarja intézni.

- Nem, nem, csak tessék!

- Az étteremben találkozzunk, vagy értem jön a lakásomra?

- Magáért megyek.

- Nahát, Ford ügynök, hogy maga milyen készséges. Valóságos felüdülés, miután egész nap jogászok között forgolódtam. A jogászok soha semmiben nem értenek egyet.

- Erről hallottam.

- Hat óra tájban várom.

A lány felírta a címét meg a telefonszámát, és odacsúsztatta a cédulát a férfinak. Alex átadta a céges névjegyét, amelynek hátára ceruzával jegyezte föl az otthoni címét és telefonszámát.

- Szeret odakint, Manassasben lakni? - érdeklődött a névjegyet nézegetve Kate.

- A zsebem nagyon szereti. - Alex a lány címére nézett, és elcsodálkozott. - Georgetown, R utca?

- Ne tápláljon vérmes reményeket, uram! Nem holmi örökösnővel beszél, aki emberbaráti érzületből tevékenykedik az igazságügyben. Az úriház mögötti kocsiszínben lakom. A tulaj özvegyasszony, aki jobb szereti, ha nincs teljesen egyedül. Nagyon rendes nő. Egyébként egész jó fej.

- Nem tartozik nekem magyarázattal.

- Ami nem jelenti azt, hogy nem is igényli. - Kate másik pohárral töltött a férfinak. - A cég számlájára, miután kilötyögtette a sajátját.

Törlőrongyot adott neki.

- Ha már ilyen együttműködő kedvében van, elárulná, hol dolgozik az a „nagy szám”, és miféle témán munkálkodnak maguk ketten?

Kate az ajka elé tette az ujját.

- Ügyvédi titoktartás, tudja. Annyit államtitoksértés nélkül is mondhatok, hogy egy régi épület újrahasznosítása ügyében dolgozom a cégével. De nem hiszem, hogy megállapodásra jutunk. Na és magát mi akasztotta ki a munkahelyén?

- Nem hallgat elég sirámot?

- Hivatalosan randizunk. Úgyhogy aki a-t mond, mondjon b-t is!

- Rendben - mosolyodott el Alex. - Újoncot osztottak be mellém egy nyomozáshoz. Az apukája valami nagyfejű, aki minden követ megmozgat érte. Próbálom megértetni a csajszival, hogy így nem sok barátra fog szert tenni a cégnél.

- És nem veszi az adást?

- Ha nem, előbb-utóbb pofára esik.

- És milyen ügyön dolgoznak?

- Most én jövök a hivatali titoktartással.

Alex tekintete váratlanul a pult fölött a falra akasztott plazmatévére tapadt.

A képernyő előterében a Roosevelt-sziget látszott, miközben a lapátfogú híradósnő a súgógép segítségével csicsergett a rejtélyes öngyilkosságról. Alexnek feltűnt, hogy a titkosszolgálat részvételéről nem esik szó. A Patrick Johnson házában talált heroinról viszont bőségesen megemlékeztek.

- Ez az az ügy? - kérdezte Kate.

- Hogy? - pillantott ismét rá Alex.

- Azt reméltem, kizárólag ennek tulajdonítható, hogy rám se bagózik.

- Bocs - mondta zavartan a férfi. - Igen, ez az, de többet nem mondhatok.

Mindketten a tévé felé fordultak, mert ismerős hang ütötte meg a fülüket.

A férfi az NHK hivatalos véleményét fejtegette a tragédia kapcsán. Nem Carter Gray beszélt, aki valószínűleg nem kívánta személyes megjelenésével országos fontosságúvá tenni a dolgot. Tom Hemingway azonban gördülékenyen és szakszerűen, nagy számhoz illően tálalta az országnak az NHK verzióját.

Alex megint Kate-re nézett, aki most végre mintha nem talált volna szavakat.

- Lebukott - mosolygott diadalmasan Alex.

24. fejezet

Caleb a Fehér Ház közelében vette föl Oliver Stone-t. A fityegő kipufogójú, ólomszürke Chevrolet Malibuval a főváros marylandi határszélére, Milton Farb házához indultak, ahol Reuben is várta őket. Stone az őslelet Chevy anyósülésén tartotta az ölében Caleb kutyáját, Goffot, az ismeretlen származásvonalú kis korcsot, akit a Ritka Könyvek részlegének első főnöke, Frederick Goff után neveztek el. Ahogy Milton szerény, de szépen karbantartott otthona elé kanyarodtak, Reuben szökdécselt le a tornáclépcsőről, az autóhoz ment, és beszállt.

Szokott farmerját és papucscipőjét viselte piros kockás, vasalatlan flanelinggel; farzsebébe munkáskesztyűt dugott, munkavédelmi sisakját a kezében hozta.

- Megcsíptem egy kis pluszmelót a kikötőben - magyarázta. - Már nem jutottam haza. - Meglepetten nyugtázta Stone új frizuráját és ápolt külsejét. - Nehogy azt mondd, hogy visszatérsz az átlagpolgárok tömegébe!

- Csak próbálok inkognitóban és életben maradni. Milton elkészült?

- A barátunk némi késedelmet szenved - kacsintott Reuben.

- Hogyhogy? - kérdezte Stone.

- Szórakozik, Oliver. Nem emlékszel? Az új barátnőjével.

- Találkoztál a kicsikével? - kérdezte izgatottan Caleb. - Talán engem is bemutathatna valakinek.

Megrögzött agglegény létére folyton kereste az újabb jelölteket.

- Csak futólag láttam. Jóval fiatalabb Miltonnál, és eszméletlenül jól néz ki - felelte Reuben. - Remélem, szegény fiú nem dugja hurokba a nyakát. Én háromszor mondtam ki a boldogító igent, de negyedszer legfeljebb akkor fogom, ha istentelenül berúgok. Nyavalyás csajok. Nem bírok együtt élni velük, ők meg hétszentség, hogy nem bírják ki mellettem.

- A harmadik feleséged egész rendes asszony volt - jegyezte meg Stone.

- Nem mondom, hogy a nők semmire sem jók, Oliver. Mindössze az a véleményem, hogy a tartós kapcsolat záloga nem a törvényes elkötelezettség. Ha többször születnék, akkor sem tudnék elszámolni addig, ahány jó mulatságot elfuserált a házasság szentsége.

- Szóval úgy okoskodsz, hogy tiltsuk be a házasságot, és menten leesik a válások száma?

- Úgy - morogta Reuben.

Mindannyian Milton házára néztek, ahogy kinyílt az ajtó.

- Tényleg nem rossz bőr - állapította meg Caleb, és Stone-ra sandított.

Miltonék könnyed csókot váltottak, majd a nő lement a lépcsőn a kocsijához, a Caleb Malibuja előtt parkoló sárga Porschéhoz.

- Kíváncsi vagyok, hogy nem zavarja-e Milton kényszerneurózisa - mondta elgondolkozva Caleb.

Több száz órát fecséreltek már el Milton szertartásai miatt. Mégis tudomásul vették, mint barátjuk személyiségének összetevőjét. Mindannyiuknak akadt ilyen „összetevőjük”, és Milton mindent megpróbált, hogy kikúráltassa magát. Éveken át tartó gyógyszerszedés, pszichiátriai kezelés és néhány kórházi beutalás nyomán viszonylag normálisan élt, csak rövid időkre tört ki rajta a kényszerneurózisa, amikor bezárta az ajtót, leült, kezet mosott vagy erős idegfeszültség alá került.

- Kötve hiszem, hogy zavarná - mutatta Reuben. Láthatták, ahogy a nő tűsarkúban végigtipeg a járdán, majd ujjával megkocogtatja a kocsiablakot, magában motyogva számol, mielőtt kinyitja az ajtót, majd hasonló műveletsor után foglal helyet az ülésen. Tekintélyes mennyiségű gumit hagyott az útburkolaton, mert hat másodperc múlva száz kilométer per órás sebességgel lőtt ki, azután az első kereszteződésnél a fékbe taposott.

Ezt követően tovarobogott. A Porsche turbó öblös decibeleitől Caleb összerezzent.

- Hol a csudában szedte össze ezt a nőt, autóversenyen? - kérdezte Caleb, ahogy döbbenten szemlélte a még füstölgő guminyomokat az úttesten.

- Nem, azt mondta, a szorongásterápián - emlékeztette őket Reuben. - A nőt is kényszerneurózissal kezelik.

Milton becsukta a bejárati ajtót, lebonyolított egy rövid szertartást, és hátizsákjával a többiekhez indult.

Hátulra, Reuben mellé ült.

- Szemrevaló pipi - mondta Reuben. - Hogy hívják?

- Chastity - felelte Milton.

- Chastity? Úgymint 'szemérem'? - horkant föl Reuben. - A te érdekedben remélem, hogy nem veszi túl komolyan a nevét.

Mire a meglehetősen sűrű forgalomban Patrick Johnson környékére értek, jócskán besötétedett. Ez meg is felelt Stone-nak, aki az esti órákban mozgott a legotthonosabban.

Ahogy végiggurultak az utcán, figyelte a házszámokat.

- Rendben, Caleb, balra a következő háztömb. Itt állj meg!

Caleb lehúzódott az út szélére a Malibuval, és barátjára nézett.

- Hogyan tovább? - kérdezte idegesen.

- Várunk. Szeretném fölmérni egy kicsit a terepet, látni, kik jönnek-mennek. - Stone elővette a távcsövét, és azzal leste az utcát. - Amennyiben azok az elöl parkoló Suburbanek FBI-os kocsik, akkor balra a harmadik ház Johnsoné.

- Jó kis kégli - jegyezte meg Reuben barátja tekintetét követve.

- Arról számoltak be, hogy heroint találtak a házban - mondta Milton, aki mostanáig a laptopját tanulmányozta. - És Johnson a Roosevelt-szigeten randevúzott először a menyasszonyával. Elméleteket gyártanak, hogy szimbolikus jelentőségű a helyszín; a küszöbönálló házassággal már nem tudta összeegyeztetni a kettős életét.

- Hogyhogy kocsiban internetezel? - hökkent meg Caleb.

- Úgy hogy teljesen mobilizáltam magam - felelte Milton. - Még vezeték nélküli hozzáférési pont sem kell. Jaj, Caleb, igazán megengedhetnéd, hogy bevezesselek a huszonegyedik századba.

- A munkahelyemen én is használok számítógépet!

- De csak szövegszerkesztéshez. Még saját e-mail fiókod sincs, csak könyvtári.

- A saját levelezésemet szívesebben bonyolítom tollal, papírral és bélyeggel - jelentette ki méltatlankodva Caleb.

- Nem pergament és lúdtollat akartál mondani, Caleb testvér? - kérdezte vigyorogva Reuben.

- És ha veled meg az internetező Neandervölgyiekkel ellentétben teljes mondatokban fogalmazok, sőt ne adj' isten központozással is élek, az már bűncselekmény?

- Nem, nem az, Caleb - mondta higgadtan Stone -, de próbáljuk a ma esti küldetésünkre terelni a társalgást!

- Az ember azt hinné, egy NHK-st kellően átvilágítanak, hogy kiderüljön, ha droggal üzérkedik.

- Amikor állományba vették, még vélhetően tiszta volt, csak azután fajzott el - felelte Reuben. - Gondolj Aldrich Amesre, a szovjet kettős ügynökre. Villában lakott, Jaguarral járt, és a CIA-nek eszébe sem jutott megkérdezni, miből futja minderre.

- Csakhogy a jelek szerint Johnson drogot árult, nem pedig titkokat - mondta Caleb. - Összekülönbözött az üzletfeleivel, és kinyírták. Ez elég egyértelműnek látszik.

- Az a két úriember szerintetek úgy festett, mint a drogüzérek? - kérdezte Stone.

- Minthogy egyetlen drogüzér sincs az ismeretségi körömben, nem igazán áll módomban válaszolni erre a kérdésre - mondta Caleb.

- Én ismerek párat, Oliver - mondta Reuben. - És bármit gondolnak is némely bigott barmok, nem mindegyikük fekete suhanc, aki kilencmilliméteressel a félig letolt gatyája zsebében császkál.

- Nem feltételezem, hogy drogüzérek. Nézzük a tényeket. Az első randevúja helyszínére vitték. Ez arra utal, hogy adatokat gyűjtöttek róla, hacsak nem az volt a szokása, hogy a szívügyeivel traktálta a bűntársait. Olyan halk járású motorcsónakkal szállították, hogy csak akkor hallottuk meg őket, amikor a szigethez értek. Na már most elképzelhető, hogy a drogüzérek ilyen technikát alkalmaznak, mondjuk, Dél-Amerikában, ahol jóval több a víz, de a szövetségi fővárosban?

- Ki a franc tudja, miféle csúcstechnikás kütyüket használnak ezek manapság? - dörmögte Reuben.

Stone elengedte a füle mellett a kérdést.

- Ráadásul a két gyilkos igencsak katonás felderítést végzett a területen, és hivatásos orgyilkosokat megszégyenítő módszerességgel ölt. Nagyon is tisztában voltak a nyomszakértők által bűnjelként felismerhető anyagmaradványok mibenlétével, és ennek megfelelő lépéseket tettek. Előrelátóan még műanyag tasakot is vittek magukkal, hogy olyan benyomást keltsen, mintha az áldozat a pisztolya szárazon tartására használta volna, amíg átúszott a szigetre.

- Ez igaz - értett egyet Caleb -, de a börtönt a drogüzérek is szeretnék elkerülni.

Stone erre az észrevételre sem reagált.

- Miután pedig rájöttek, hogy gaztettüknek szemtanúi akadtak, egy pillanatig sem gondolkoztak, megszabaduljanak-e tőlünk. Ezek az emberek szakavatott gyilkosok, de nagyon erősen kétlem, hogy drogdílerek.

Három barátja az elhangzott okfejtést fontolgatta, mialatt Stone ismét a szeméhez emelte a távcsövet. A némaságot egy perc múlva Caleb törte meg.

- Chastity mivel foglalkozik? - kérdezte Miltontól.

- Könyvelő. Nagyvállalatnál dolgozott, de a kényszerneurózisa miatt kirúgták. Most saját cége van, és segít a honlaptervező vállalkozásomban. Én rémesen bánok a pénzzel. Chastity könyvel, és ő intézi az ügyfélszerzést is. Tényleg fantasztikus.

- Azt elhiszem - bólogatott Reuben. - Az ilyen csöndesen szakszerű bigékkel nem árt vigyázni. Jámbornak nézed őket, és egyszer csak lerohannak. Jártam egy abszolút szolid, rendes nővel, kizárólag térden alul érő szoknyát hordott. De esküszöm, amit az a nő a szájával művelt, az meghazudtolta a...

- Ha az egészségügyi problémája miatt bocsátották el Chastityt, az méltánytalan - vágott közbe gyorsan Stone -, hacsak nem akadályozta a munkavégzésben.

- A munkáját el tudta végezni. Ráfogták, hogy leégeti a céget az ügyfelek előtt, ami tiszta kamu. Két tulaj egyszerűen nem csípte, az egyikük azért fújt rá, mert Chastity nem feküdt le vele. Beperelte őket, és egy rakás pénzt kapott.

- Íme, szeretett hazánk, az Amerikai Ügyvédesült Államok! - mondta Reuben. - De ne szalaszd el a pénzes csinibabákat, Milton! Isten ments, hogy nősülésre buzdítsalak, de ha felvilágosult korunkban egy férfi képes eltartani egy nőt, akkor semmi kivetnivalót sem találok abban, ha egy nő tart el egy férfit.

- Tényleg vesz nekem ezt-azt - mondta halkan Milton.

- Komolyan? - támadt föl hirtelen az érdeklődés Reubenben. - Mégis miket?

- Számítógépes programokat, ruhaneműt, bort. A borhoz nagyon ért.

- Milyen ruhaneműt? - kíváncsiskodott Reuben.

- Személyes jellegűt - szökött Milton arcába a vér. Gyorsan a komputerébe temetkezett, nyomkodta a billentyűket.

Reuben mondani akart valamit, de Stone igen szigorú tekintete elhallgattatta.

- Rendben - szólalt meg végül Stone -, mondom, hogy melyikő-tök mit csináljon.

Miután körvonalazta a tervét, hátizsákjából ócska fejfedőt vett elő, fejébe nyomta, pórázra kötötte Goffot, és Milton tartalék mobiltelefonjával a zsebében kiszállt a kocsiból. Reuben és Caleb az autóban maradtak, onnan figyeltek, Milton pedig az utca túloldalán indult gyalog Johnson háza felé. Azt a feladatot kapta, hogy jegyezzen meg magának mindenkit, aki túlzott érdeklődést tanúsít Stone iránt. Azért jutott neki ez a szerep, mert amikor üldözték őket, a csónak fenekén lapult, tehát szinte kizárt, hogy a gyilkosok megláthatták volna. Megbeszélték, hogy ha Milton kiszúr valakit, fölhívja Stone-t a mobilon.

Stone ráérősen ballagott az utcán, megállt, hogy zacskóba gyűjtse, amit Goff egy fánál elpottyantott.

- Jó kutyus! - dicsérte a négylábút. - Ez igen hasznos az álcánkhoz.

Amikor Johnson villájához ért, FBI-os széldzsekit viselő férfi jött ki a házból egy jókora dobozzal, amelyet hatósági bűnjelszalaggal ragasztottak körbe.

- Micsoda szörnyű tragédia, biztos úr! - szólította meg Stone kíváncsi hangon a férfit, aki azonban nem válaszolt, elsietett Stone mellett, és átadta a dobozt az egyik Suburbanben ülő nőnek. Stone hagyta, hogy Goff körbeszimatoljon egy fát Johnson háza előtt, ő pedig ezalatt alaposan szemügyre vette az épületet és a szomszédos ingatlanokat. Miközben folytatta útját, elhaladt egy szedán mellett, amelyik alapjáraton dohogott az út szélén. Olivernek arcizma sem rezdült, amikor meglátta, ki ül a volánnál.

Tyler Reinke szeme épp csak Stone-ra villant, majd tovább figyelte Johnson házát. Nyilvánvalóan nem ismerte föl a férfit, akit előző éjszaka majdnem lelőttek. Stone magában hálát adott elővigyázatosságának, hogy gyökeresen átalakította a külsejét. Most az a kérdés vetődött fel, hogy hol a másik úriember?

Továbbsétált az utcán, a következő sarkon befordult, és azonnal fölhívta Calebet, tájékoztatta az imént látottakról. Azután telefonált Miltonnak, aki egy perc múlva melléje szegődött.

- Biztos, hogy ő az? - kérdezte Milton.

- Semmi kétség. Most azt szeretném tudni, hol a másik.

Stone telefonja zümmögött.

- Reuben most szúrta ki a másik pasast - tudósította feszült hangon Caleb.

- Merre?

- Johnson háza előtt beszélget azt egyik FBI-ossal.

- Gyertek értünk! - kérte Stone, és megmondta, hol találják őket Miltonnal. - De ne azon az utcán, ahol most álltok! Nem szeretném, hogy elhaladjatok a ház és a pasas kocsija mellett. A sarkon fordulj balra, azután jobbra. A következő háztömbnél találkozunk.

Amíg a két férfi a megbeszélt helyen várakozott, Stone látta, hogy Milton fölvesz egy újságlapot, amit a szél fújt át az utcán. Szépen összehajtogatta, és elhelyezte az egyik kocsibejárónál álló kukában.

- Milton, hozzányúltál tegnap éjjel a Patrick Johnson zsebébe tett búcsúlevélhez?

Milton nem felelt azonnal, de zavart tekintete bőségesen elegendő választ adott Stone-nak.

- Honnét tudod, Oliver?

- Azok a pasasok valahogy rájöttek, hogy ott jártunk. Nem hiszem, hogy azért, mert megláttak bennünket. Szerintem valamiért visszamentek a hullához, és észrevették, hogy valaki megbolygatta a búcsúlevelet, vagy máshová került.

- Én csak... én csak...

- Tudom, csak ellenőrizni akartad.

Stone nagyon nyugtalankodott, méghozzá egészen egyszerű okból. A nedves papír kiválóan megőrzi az ujjlenyomatokat. Vajon Milton ujjlenyomatai szerepelnek valamilyen adatbázisban? Egyelőre nem akarta föltenni neki a kérdést, mert attól félt, hogy pánikrohamba kergeti vele amúgy is zaklatott barátját.

Miután a Malibu megjött, Stone és Milton beszálltak. Caleb továbbhajtott egy darabon, a rengeteg parkoló autó között talált egy szabad helyet, és bepréselte magát.

- Megreszkírozzuk, hogy kövessük őket? - kérdezte Reuben.

- Sajnos Caleb kocsija túlságosan szembeötlő - felelte Stone. - Ha kiszasszerolják, hogy követjük őket, és ellenőrzik a rendszámot, már Caleb házánál fognak várni, mire odaérünk.

- Atyaúristen! - nyögte Caleb, és olyan képpel szorongatta a volánt, mint akinek mindjárt felfordul a gyomra.

- Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte Reuben.

- Azt mondtátok, az egyikük az FBI-osokkal beszélt - felelte Stone. - Csakhogy az FBI-osok nem állnak szóba közönséges járókelőkkel. Tudom. Kipróbáltam. Ez azt jelenti, hogy a két pasas nagy valószínűséggel bűnüldöző.

- Vagyis akár NHK-sok - kottyantotta közbe Milton. - Mint Johnson.

- Ez már nekem is eszembe jutott - mondta Stone. - Carter Gray emberei - mormolta.

- A szentségit! - suttogta Caleb. A visszapillantó tükörbe meredt. - Lehet, hogy az ő kocsijuk jön mögöttünk.

- Ne nézzetek arra! - utasította őket határozottan Stone. - Caleb, végy mély lélegzetet, és nyugodj meg! Reuben, húzódj össze egy kicsit, hogy ne lássák, mekkora vagy, ha esetleg erre néznek. - Beszéd közben levette a fejfedőjét, és előrecsúszott az ülésen, amíg teljesen el nem tűnt a képből. - Caleb, látszik a rendszámtáblád az útról?

- Nem, az elöl-hátul parkoló kocsik elég közel állnak.

- Helyes. Amint elhaladnak mellettünk, légy szíves, várj tíz másodpercet, azután állj ki, és fordulj velük ellenkező irányba. Milton, te hátul eléggé takarásban ülsz. Nagyon óvatosan less ki, és figyeld, hogy felénk pillantanak-e. És szeretném, ha jó alaposan megnéznéd őket magadnak.

Caleb mély lélegzetet vett, azután visszatartotta, amíg a kocsi lassan el nem haladt.

- Ne nézz oda, Caleb! - figyelmeztette rejtekhelyéről ismét Stone. Ahogy a kocsi továbbhajtott, és a következő kereszteződésben balra fordult, Stone megszólalt: - Milton?

- Nem néztek ide.

- Oké, Caleb, mehetünk!

Caleb lassan kiállt, és a következő sarkon jobbra fordult, miközben Stone felült.

- Mindenki tartsa nyitva a szemét, hogy nem jönnek-e vissza! - mondta. Hátranézett Miltonra. - Mit láttál?

Milton meglehetősen teljes személyleírást adott a két férfiról, és megjegyezte a kocsi virginiai rendszámát is.

- Szerintem most menjünk a rendőrségre - nézett Stone-ra Reuben. - Mind ugyanazt mondjuk, hinni fognak nekünk.

- Nem! - szólt rá élesen Stone. - El kell kapnunk őket, mielőtt ők kapnak el bennünket.

- Hogyan? - kérdezte Reuben. - Főleg akkor, ha a gyilkosok hatósági emberek?

- Azzal, ami a Teve Klubnál nagyon jól bevált: az igazságot keressük.

- Mindenekelőtt lefuttathatjuk a rendszámukat - szólt hozzá Milton is. - Nem állami rendszám, úgyhogy esetleg mázlink van, és a pasas saját kocsija.

- Ismersz valakit a közlekedésrendészeten, aki utánanéz? - kérdezte Reuben.

- Ha a Pentagon adatbázisát feltörtem, akkor a közlekedésrendészet nem jelenthet nehézséget, Reuben - vágott sértődött képet Milton.

25. fejezet

AZ NHK központjának alsó szintjén korszerűen fölszerelt konditerem működött, amelyet idő hiányában gyakorlatilag senki sem használt. Az abból nyíló egyik kis helyiségben viszont éppen edzett valaki.

Tom Hemingway egy szál kényelmes tornanadrágot és fehér atlétatrikót viselt, s törökülésben, behunyt szemmel, mezítláb elmélkedett a padlón. A következő pillanatban fölegyenesedett, és harcművész alapállásba helyezkedett. Az esetleges külső szemlélők zöme valószínűleg arra a következtetésre jutott volna, hogy mindjárt kungfu-vagy karate-gyakorlatokba kezd. Ugyanezek az emberek alighanem meglepetéssel értesültek volna arról, hogy a „kungfu” szó szerinti fordításban szorgalmas munkával kibontakoztatott ügyességet jelent. Ennélfogva a baseballjátékos is tekinthető jó „kungfusnak”.

Négyszáz harcművészeti ág eredeztethető Kínán kívülről, és csupán három őshonos abban az országban: a hszingji-csüan, a pakua-csang és a tajcsi-csüan. E hármat a négyszáz másiktól lényegében az erő különbözteti meg, mert az egész testet eszközül használják a támadó teljes mozgásenergiájának a célpontra történő átviteléhez. Így azzal egyenértékű csapás mérhető, amilyet egy gépkocsis gázolás áldozata szenved el. A három úgynevezett belső - nejcsia - harcművészet bármelyikének gyakorlott alkalmazója olyan ütést tud bevinni, ami belső szervek repedéséhez vezet, és halált okoz.

Hemingway a Kínában töltött esztendők során vonzalmat érzett e belső harcművészetek iránt, már csak azért is, hogy olyan azonosságtudathoz jusson, amelynek révén jobban beleolvadhat környezetébe, mint szőke haja és kék szeme engedné. Bár a belső harcművészetek többi válfaját is gyakorolta, leginkább a hszingjiben, pontosabban annak sanhszi stílusában szerzett jártasságot.

A formagyakorlatok megkezdése előtt majdnem egy órán át mozdulatlanul ülve meditált. Ez képességet fejlesztett ki benne arra, hogy ösztönösen érzékelje környezetét, jóval hamarabb megsejtse valaki jelenlétét, mintsem ténylegesen láthatta az illetőt. E tehetsége a gyakorlatban jó szolgálatot tett neki. CIA-ügynökként nemegyszer mentette meg az életét, hogy az öt érzéket felülmúló módon tudta észlelni ellenségeit.

A harcművészeti ág sokéves gyakorlása rendkívül megerősítette Hemingway ízületeit, inait, tokszalagjait, izomkötegeit és -pályáit. A forgások, csavarok végrehajtása közbeni gerincnyújtás jóvoltából az évtizedek múltán mindegyik csigolyája tökéletesen illeszkedett a szomszédaihoz. Egyensúlyérzéke szinte meghaladta az emberi felfogóképességet. Egy ízben hat órán át állt egy felhőkarcoló ujjnyi széles párkányán, húszemeletes magasságban a süvítő szélben és esőben, miközben odalent egy kolumbiai halálosztag körözött őt keresve. Ujjai annyira megerősödtek, hogy kézfogáskor tudatosan mérsékelnie kellett magát, és még így is sokan panaszkodtak csonttörő szorítására.

Most bambusztartást vett föl, ami kulcsfontosságú a hszingjiben. A bambusztechnika egyszerű fizika, és ebben rejlik a hszingji híres ereje. Hemingway különlegesen képzett embereket ölt meg a bambusztartásból kiinduló egyetlen, szabályozott irányú és intenzitású ütéssel.

Ezután két ívelt pengéjű kardot vett a kezébe, a pakua belső harcművészet hagyományos fegyverét. Ezek voltak kedvenc gyakorló fegyverei. Körbesuhant a teremben, miközben egészen kifinomult kettős mozdulatokat végzett a görbe kardokkal, ami a pakua ágra jellemző, döbbenetesen feszes lábmunkával és hihetetlen centrifugális erővel párosult.

Az edzés befejeztével Hemingway lezuhanyozott, és utcai ruhába öltözött. Készülődés közben önkéntelenül megtapogatta a tetoválást, amelyet jobb alkarja belső oldalán viselt. A négy szóból álló kínai szöveg lefordítva annyit jelentett: „Teljes hűség a haza szolgálatára”. A felirathoz egy monda fűződött, amely fölkeltette Hemingway érdeklődését.

A déli Szung-dinasztia idején egy Jüe Fej nevű híres hadvezér olyan főparancsnok alatt szolgált, aki átállt az ellenséghez. Az árulás láttán Fej undorodva tért haza. Az édesanyja otthon kioktatta, hogy a katona legfőbb kötelessége a hazáért harcolni. Az asszony maradandó emlékeztetőül a fia hátára tetováltatta a négy szót, úgy küldte vissza a csatatérre. Hemingway kölyökkorában hallotta ezt a történetet, s örökre megjegyezte. Miután egy különlegesen fölkavaró CIA-s küldetés végeztével a kilépés gondolatával foglalkozott, megcsináltatta azt a tetoválást. Távozás helyett a bőrébe vésette a négy szót, és folytatta a munkáját.

Kocsival hazatért Capitoliumhoz közeli szerény lakásába, és kiment a konyhába, hogy vulung teát főzzön, a kedvencét. Leforrázta a zöldesfekete leveleket a kannában, két csészét tett a tálcára, és bevitte a kis nappaliba.

Miközben kitöltötte a teát, hangosan megszólalt:

- Hidegen nem valami jó a vulung.

A szomszéd szobából motoszkálás hallatszott, és előlépett a másik férfi.

- Na, jó, mivel árultam el magam? Nem használok semmi illatszert. Levettem a cipőmet. Harminc perce majdhogynem a lélegzetemet is visszafojtom. Mi a magyarázat?

- Az erőteljes kisugárzását nem tudja elrejteni - mosolygott Hemingway.

- Néha komolyan megijeszt, Tom. - Jack kapitány hátrahajtott fejjel nevetett, majd elvette a fölkínált teát.

Leült, kortyintott egyet, és a szemközti falon függő kínai tájképfestmény felé biccentett.

- Szép.

- Jártam azon a vidéken, amit ábrázol. Apám gyűjtötte a művész munkáit, meg szobrokat a Sang-dinasztia korából.

- Bámulatos ember volt a nagykövet. Személy szerint nem ismertem, de sokat hallottam róla.

- Államférfi volt - mondta Hemingway teázás közben. - Sajnos ez a fajta mára csaknem kihalt.

Jack kapitány néhány másodpercig hallgatott, tanulmányozta az átellenben ülő férfit.

- Megpróbáltam elolvasni a verseket, amikről beszélt.

- A Vörös Bors gyűjteményt? - nézett föl a csészéjéből Hemingway. - Mi a véleménye?

- Az, hogy még fejlesztenem kell a kínai tudásomat.

- Csodálatos kommunikációs eszköz - mosolygott Hemingway -, ha egyszer belejön az ember.

Jack kapitány az asztalra tette a csészéjét.

- Szóval mi olyan fontos, hogy személyesen kell megbeszélnünk?

- Carter Gray elmegy a brennani névadó ünnepségre.

- Hoppá, ezért tényleg érdemes volt összejönnünk. Na és maga hogyan akarja megjátszani a dolgot?

- A kivonulási stratégia kezdettől gondot okoz. Bárhogy csűrtem-csavartam, túlzott bizonytalansággal járt. Most Gray jelenlétével bizonyosságot nyerünk.

- Pontosan mit okoskodott ki?

Hemingway ismertette tervét, és munkatársa kellően lenyűgözöttnek látszott.

- Azt hiszem, ez működni fog. Mi több, szerintem ragyogó. Ragyogó és tökös.

- Attól függ, sikerül-e vagy sem - felelte Hemingway.

- Ne szerénykedjen, Tom! Nevezzük nevén a dolgot. Ez a terv megrengeti az egész világot. - Jack kapitány egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - De ne becsülje alá az öreget! Carter Gray többet felejtett, mint amit maga meg én valaha is tudni fogunk a kémszakmáról.

Hemingway kinyitotta az aktatáskáját, amelyben egy DVD lapult. Odacsúsztatta a lemezt a társának.

- Úgy vélem, hasznosnak fogja találni a tartalmát.

Jack kapitány megtapogatta a DVD-t, és Hemingway szemébe nézett.

- Én több mint húsz évet húztam le a CIA-nél, jó néhányat Gray alatt. Hát maga?

- Tizenkettőt, végig terepen, előtte pedig két évet az NBH-nál - válaszolta Hemingway. - Az NHK-nál egy évvel azután kezdtem, hogy Grayt kinevezték miniszternek.

- Úgy hallom, a legfelső polcra szánják magát. Érdekli?

Hemingway a fejét rázta.

- Nem sok jövőt látok benne.

- Akkor vissza a CIA-hez?

- Az haszontalan anakronizmus.

- Ugyan! CIA mindig lesz, még a sosem létezett iraki tömegpusztító fegyverek után is.

- Gondolja? - kérdezte kíváncsian Hemingway.

- Hát, amikor abban segédkeztem, hogy a kommunizmus seregnyi „elfogadható alternatíváját” támogassuk, zömmel szörnyeteg diktátorokat, vagy krekket juttassunk feketék lakta negyedekbe, és ebből járuljunk hozzá külföldi illegális műveletek pénzeléséhez, vagy más országokban demokráciákat robbantsunk szét, mert nem álltak az amerikai üzleti érdekeltségek mellé, akkor azt hittem, kell lennie jobb módszernek. De már rég túltettem magam ezen a gondolkodáson.

- Ebben a harcban nem győzhetünk katonákkal és kémekkel - mondta Hemingway. - Ez nem ilyen egyszerű.

- Akkor nem is lehet győzni - jelentette ki nyersen Jack kapitány -, mert az országok csak ezt az utat ismerik nézeteltéréseik rendezésére.

- Dosztojevszkij írta, hogy mi sem könnyebb, mint elítélni a gonosztevőt, és nincs nehezebb annál, mint megérteni.

- Maga meg én jó sok időt töltöttünk arrafelé, de komolyan azt hiszi, hogy valaha is megérti a közel-keleti terrorista „gonosztevő” mentalitását?

- Honnét tudja, hogy arra a „gonosztevőre” céloztam? Ami a külföldi eseményeket illeti, csakugyan nem tiszta a kezünk. Sőt magunk gerjesztettünk sok problémát, amivel mára szembekerültünk.

- Ez az oka, hogy manapság egyetlen értelmes indíték létezik: a pénz. Mint már mondtam, engem semmi más nem érdekel. Visszamegyek a szépséges szigetecskémre, és többé színemet sem látják. Részemről ennyi.

- Ez brutálisan őszinte.

- Hát maga miért csinálja?

- Valami jobbért, mint a mostani.

- Már megint az idealizmus? Higgye el, Tom, meg fogja bánni. Vagy belehal.

- Nem idealizmus, még csak nem is fatalizmus, hanem egyszerűen gyakorlatba átültetett eszme.

Jack kapitány lassan megcsóválta a fejét.

- Jóformán minden elképzelhető ügy mellett és ellen harcoltam már. Mindig lesz valamiféle háború. Eleinte a termőföldért meg az ivóvízért folyt, azután nemesfémekért, majd következett az emberi viszálykodás legnépszerűbb válfaja: „Az én istenem jobb, mint a tiéd.” Egyre megy, hogy Jeremiásból és Jézusból, Allahból és Mohamedből vagy Brahmából és Buddhából merítjük a hitünket, valaki azt fogja mondani, nincs igazunk, és harcba száll miatta velünk. Én az űrlényekben hiszek, és pokolba az e világi istenekkel! A világegyetem ezermilliárd planétájának nagy összefüggésében nem vagyunk olyan baromira fontosak, és kész. Az emberiség különben is velejéig romlott.

- Buddha az anyagiasság fölé emelkedett. Jézus az ellenség elfogadását hirdette. Ahogy Gandhi is.

- Jézust elárulták, és meghalt a kereszten, Gandhit pedig megölte egy hindu, aki begurult attól, hogy Gandhi elnézően bánt a muzulmánokkal - hangsúlyozta Jack kapitány.

Hemingway föl-alá járkált a szobában.

- Emlékszem, apám elmagyarázta, hogy India függetlenné válásakor az angolok átrajzolták a határokat. El akarták különíteni a hindukat a muszlimoktól, de elavult térképeket használtak. Tizenkétmillió embernek kellett áttelepülnie, mert a britek totálisan elcseszték. És az ebből eredő zűrzavarban félmillióan veszítették életüket. Azt megelőzően pedig Irakot önkényesen tákolták össze, és ez sok olyan konfliktust idézett elő, amit ma is láthatunk. Tucatjával sorolhatnánk efféle példákat. Az erős országok eltapossák a gyöngébbeket, és később kibújnak az éppen általuk okozott problémák felelőssége alól.

- Egyre az én tételemet bizonyítja, Tom, hogy velejéig romlottak vagyunk.

- Az én tételem az, hogy sohasem tanulunk!

- Hát aztán, maga azt hiszi, hogy tud jobb megoldást?

Hemingway nem válaszolt. Jack kapitány távozni készült, de az ajtóban megállt.

- Kétlem, hogy még találkozunk, hacsak végül nem egy déltengeri kis szigeten köt ki, mely esetben szívesen látom. Kivéve, ha menekül, mert akkor, barátocskám, csak magára számíthat.

26. fejezet

Alex Ford, miután kilépett a bárból, a közeli falatozóban bekapott valamit. A pultnál bepréselte magát két drabális washingtoni zsaru közé, és eldiskurált bűnüldöző szaktársaival, meghallgatta az ezeréves vészjósló pletykákat. Azon szórakozott legjobban, hogy: „Mindenszentekkor messziről kerüljük el a metrót!” Személy szerint legszívesebben fölpattant volna a pultra, hogy ordítva adja mindenki tudtára, milyen gyönyörű nő hívta randizni. Ehelyett szép csöndben befalta a sajtburgert hasábburgonyával, és az áfonyás pitét, s leöblítette feketekávéval. Azután visszaindult a WTT-be, hogy megnézze az e-mailjét.

Sykes továbbra sem válaszolt, bár érkezett tőle elektronikus visszaigazolás, hogy megnyitotta a neki küldött jelentést. Alex félig-meddig abban a reményben ténfergett a WTI folyosóin, hogy összefut Sykesszal, és megtudja, mi a helyzet a nyomozással. Alex több ezer jelentést írt már, de ez egyenesen a központba ment, ami egyáltalán nem gyakran fordult elő a magafajta közkatonáknál, akiket nem arra szemeltek ki, hogy följebb segítsék őket a vezetői ranglétrán. Ha az ember tudja, hogy az igazgató szeme fogja vizslatni az ő logikus fogalmazásra irányuló gyönge próbálkozását, könnyen libabőrös lesz a nyaka, és viszketni kezd.

Elhaladt a szolgálatjelző tábla mellett, és észrevette, hogy a fényképét Simpsonéval együtt a „Különleges megbízatások” felirat alatt helyezték el. Ahogy a másik fotóról rá visszabámuló, kreol bőrű nőre nézett, a „J-Glo” nevet mormolta. Talán egyszerűen visszamehetne a csaj Alabamába. Apuci valószínűleg örülne.

Még egy kicsit húzta az időt az íróasztalánál, majd úgy döntött, ha Sykes tényleg beszélni akar vele, majd megtalálja.

Kinn a kapunál teleszívta a tüdejét a csípős éjszakai levegővel, és mosolyogva gondolt Kate Adamsre, azután rég nem érzett könnyedséggel indult el az utcán. Eszébe jutott, hogy hazamegy, de valójában beszélgetni szeretett volna valakivel. Csakhogy jó barátai egytől egyig nős titkosszolgálatosok voltak, ami azt jelentette, hogy amikor nincsenek szolgálatban, családjuk körében töltik értékes szabad óráikat. A WTI ifjú titánjaival meg nem sok közös témát talált.

Ez rádöbbentette, hogy három röpke év múlva igencsak komoly döntéseket kell hoznia. Egyszerűen vonuljon nyugdíjba? Vagy igazoljon át másik kormányhivatalhoz, éljen legnagyobbrészt a titkosszolgálatos nyugdíjából, és tegye félre az új állásában kapott fizetést? Ezt hívták repetázásnak. Nem ütközött jogszabályba, és sok szövetségi ügynök folyamodott hozzá nyugdíjalapja fölhizlalása végett. Ezzel egyenlítettek, miután a piaci ár alatti közszférában dolgoztak.

Felnőtt életének jó része emlékködbe borult, előbb kitapasztalta a dörgést a titkosszolgálatnál, nyolc különböző területi irodájánál kergette a zsiványokat, azután a személyvédelemhez került, ahol látástól vakulásig ide-oda röpködött, egyik városból, országból a másikba futkosott. Annyit idegeskedett mindenki más miatt, hogy nemigen ért rá önmaga miatt aggódni. Egyszeriben teljesen képtelennek is érezte magát erre. Honnét indult el?

Mit csinált? Érezte, hogy pánikroham tör rá, olyan, amit nem orvosolhat egy újabb vermutkoktél.

Bénultan ácsorgott egy utcasarkon, azon mélázott, mit kezdjen hátralévő életével, amikor csengett a mobiltelefonja. Először semmit sem mondott neki a kijelzőn megjelent név és hívószám, azután beugrott, hogy ez Anne Jeffries, a néhai Patrick Johnson menyasszonya.

- Halló?

- Nem gondolja, hogy tudtam volna róla, ha a férfi, akihez feleségül akartam menni, akivel le akartam élni az életemet, egy nyomorult drogdíler!

A nő az utolsó szót úgy visította, hogy Alex elkapta a fülétől a telefont.

- Ms. Jeffries...

- Beperelem magukat. Beperelem az FBI-t meg a titkosszolgálatot. És magát is. Meg a társát, azt a repedtsarkú...

- Hohó, lassabban a testtel! Megértem, hogy feldúlt...

- Feldúlt? Az nem kifejezés, egy tejútrendszerben sincs azzal, amit érzek. Nem elég, hogy Patet meggyilkolták, most még a becsületét is sárba tiporják.

- Én csak a munkámat próbálom végezni, Ms. Jeffries...

- Tartogassa a szánalmas mentegetődzését az ügyvédemnek! - vágott a szavába a nő, és letette.

Alex zsebre dugta a telefonját, és mély lélegzetet vett. Vajon kit hív ezután a nő? A Washington Postot? A CBS híradót? Az ő összes valaha létezett főnökét? Megpróbálta Jerry Sykes privát mobilszámát. A hangpostafiók jelentkezett, de Alex részletes üzenetet hagyott a megözvegyült menyasszonnyal folytatott rövid, ám annál kirobbanóbb társalgásról. Na, jó, megtette, ami tőle tellett. A nőci várhatóan úgyis kiveri a huppot.

Most aztán végképp nem akaródzott hazamennie. Mászkálni akart. És gondolkozni.

Kószálása, mint már oly sokszor, a Fehér Házhoz vezette. Biccentett néhány ismerős egyenruhás titkosszolgálatosnak, majd megállt, és szóba elegyedett egy ügynökkel, aki egy fekete Suburbanben ülve kávét vedelt. Annak idején együtt indultak a louisville-i területi irodánál, bár aztán másfelé kanyarodott az útjuk.

Alex barátja elmondta, hogy a nagy ember ma este díszvacsorát ad, másnap pedig középnyugati kampányra indul, majd New Yorkban szeptember 11-i megemlékezésen vesz részt.

- Örülök, ha egy elnök nem tétlenkedik - felelte Alex.

A Fehér Ház némelyik lakója szétdolgozta az agyát, napi tizenkét órát gályázott, azután szmokingot öltött, megmutatta magát a washingtoni társasági életben, végül magánlakosztályában lógott a telefonon hajnalig. Más elnökök átlébecolták a napot, és korán bedobták a szundit. Alex sosem tartotta helyénvalónak az elnöki poszton a lébecolást.

A Lafayette parkba ért, és meglepetten látta Stone sátrában a fényt. Gondolta, talán végre akad valaki, akivel igazán kibeszélgetheti magát.

- Oliver? - szólalt meg halkan, miközben megállt a kivilágított sátor mellett.

A sátorlap föllibbent, és egy ismeretlen férfival találta szembe magát.

- Elnézést - mondta. - Kerestem valakit, de...

- Á, Ford ügynök! - lépett ki Oliver Stone.

- Stone? Maga az?

Stone mosolyogva dörzsölte meg simára borotvált arcát.

- Nem árt, ha az ember időnként megújul...

- Tegnap éjjel kerestem.

- Adelphia mondta. Hiányoznak a sakkcsatáink.

- Azt hiszem, nem jelentettem félelmetes ellenfelet.

- Rengeteget javult az évek során - felelte elnézően Stone.

Amíg Alex az elnöki személyvédelemben dolgozott, meglátogatta Stone-t, amikor csak feszített időbeosztása engedte. Eleinte a Fehér Ház körüli potenciális problémákat igyekezett figyelemmel kísérni.

Akkoriban egy kilométeres sugarú körzetben ellenségnek tekintett mindenkit, aki nem viselt titkosszolgálati jelvényt, és Stone sem képezett kivételt.

Valójában az keltette föl Alex érdeklődését, hogy Oliver Stone-nak mintha nem lett volna múltja. Hallotta rebesgetni, hogy Stone valaha kormányzati munkát végzett. Így hát megnézett minden adatbázist, ami csak eszébe jutott, hátha kiderül valami a pasas előéletéről, de egyszerűen semmit sem talált. Nem a nyilvánvalóan álnév, az „Oliver Stone” alapján keresett, hanem titokban megszerezte Stone ujjlenyomatát, s átfuttatta az FBI hatalmas automatikus ujjlenyomat-azonosító rendszerén, az az AULAR-on. Hiába. Ezután továbbította a fegyveres szervezetek adatbankjaiba, a titkosszolgálat saját számítógépes nyilvántartásába és minden egyéb helyre, amit ki tudott gondolni. A legcsekélyebb eredmény nélkül. Az Egyesült Államok kormánya szempontjából Oliver Stone nem létezett.

Egyszer követte Stone-t a temetői faházhoz. Utánanézett a temetőt birtokló felekezetnél, de ott semmit sem mondtak neki, Alex pedig nem tudott valószínűnek hangzó indokot fölmutatni, hogy erőltesse a dolgot.

Néhányszor megleste Stone-t, amikor az a temetőben dolgozott, és miután a férfi elment, Alex fontolgatta, hogy átkutatja a faházat. Volt azonban valami Stone-ban, valami határozott méltóság és mélységes őszinteség, ami miatt végül elvetette az ötletet.

- Szóval miért keresett? - kérdezte Stone.

- Csak erre jártam. Adelphia azt mondta, gyűlésre ment.

- Szereti kiszínezni a dolgokat. A barátaimmal találkoztam a sétányon. Esténként szívesen sétálunk arrafelé. - Egy pillanatra elhallgatott. - Na és mi újság a WTT-n?

- Jó, hogy újra ügyeket kapok.

- Hallom, meghalt egy alkalmazottjuk.

- Patrick Johnson - bólintott Alex. - A Nemzetbiztonsági Veszélyelemző Központban dolgozott. Az valójában beolvadt az NHK-ba, engem annyiban érint az eset, hogy Johnson továbbra is egyfajta közös alkalmazásban volt.

- Magát érinti? - kérdezte Stone. - Úgy érti, hogy dolgozik az ügyön?

Alex habozott. Nem látta okát, hogy elhallgassa a részvételét, hiszen nem kifejezetten számított titkosnak.

- Megbíztak, hogy szimatoljak körül, bár úgy tűnik, már megoldották az ügyet.

- Erről nem hallottam.

- Heroint találtak Johnson lakásán. Úgy gondolják, valamelyik üzletfele ölte meg.

Anne Jeffries telefonhívását nem említette. Az nem volt publikus.

- És maga mit gondol? - kémlelte az ügynök arcát Stone.

Alex vállat vont.

- Ki tudja? Meg aztán voltaképpen csak ráakaszkodtunk az FBI-ra.

- De mégiscsak meghalt egy emberük.

Kérdő tekintettel nézett a barátjára.

- Tudom.

- Évek óta figyelem magát, Ford ügynök. Érdeklődő, szorgalmas, és jók az ösztönei. Szerintem latba kéne vetnie ezeket a képességeit ebben az ügyben. Ha a pasas nemzetbiztonsági szempontból kényes munkát végzett, nem ártana alaposan utánanézni.

- A lényeget már elmondtam, Oliver. Esetleg nem drog áll a háttérben?

- Ez az. Ha nem drog, akkor mi? Szerintem valakinek nagyon komolyan meg kellene vizsgálnia ezt a kérdést. A válasz talán a férfi munkájában keresendő. Gondoljon arra, hogy a házába csempészett kábítószer kézenfekvő megoldás valaminek az elleplezésére.

Alex kétkedő arcot vágott.

- Ez erősen valószínűtlen. És őszintén szólva, az NHK nagy darázsfészek ahhoz, hogy olyasvalaki piszkáljon bele, aki három év múlva nyugdíjba vonulna.

- Három év nem olyan hosszú idő, Ford ügynök; közel sem olyan hosszú, mint amennyi ideje szolgálja a hazáját. És akár igazságos ez, akár nem, sajnos rendszerint az ember pályafutásának a végére szoktak emlékezni.

- Ha pedig most elvétem a lépést, talán nincs is további pályám.

- Csakhogy az sem mellékes, hogy az ember maga is a pályája végére emlékszik legélénkebben. Maga valószínűleg évtizedekig bánhatja majd, amit elront. Az pedig tényleg nagyon hosszú idő.

Alex elköszönt Stone-tól, és visszaballagott a kocsijához. Volt logika abban, amit a pasas mondott. Bizonyos kérdések nem tisztázódtak Patrick Johnson halála körül. A kábítószerlelet valóban nagyon is kapóra jött, más részletek pedig egyszerűen nem illeszkedtek a képbe. Az igazat megvallva, Alex csak félszívvel nyomozott az ügyben, készségesen fogadta el az FBI irányvonalát és következtetéseit.

Ráadásul más szinten is igazat kellett adnia Stone-nak. A balesete után azért maradt a titkosszolgálatnál, mert nem akart rokkantnyugdíjjal távozni. Hát nem, az sem illett hozzá, hogy egy nagyszabású ügyön alvajáróként átbotorkálva búcsúzzon a pályájától. A szakmai büszkeség ennél többet követelt. És ha az Egyesült Államok elnökei ne lébecoljanak, akkor a titkosszolgálat ügynökei se.

 

Oliver Stone megvárta, amíg Alex eltűnt a szeme elől, azután a temetői faházához sietett. Onnan hívta föl a Miltontól kapott mobiltelefonon Calebet, és beszámolt neki a legfrissebb fejleményről.

- Ezt a véletlen szerencsét nem szalaszthattam el - magyarázta.

- De ugye arról nem szóltál, hogy láttuk a gyilkosságot?

- Ford ügynök szövetségi zsaru. Nyilvánvaló, mi lett volna a kötelessége, ha szólok neki. Abban reménykedem, hogy előás valamit az NHK-nál, ami a mi lehetőségeinket meghaladná.

- Nem sodorjuk ezzel veszélybe? Úgy értem, ha az NHK-sok lepuffantják a saját embereiket, nem feltétlenül riadnak vissza egy titkosszolgálatos megölésétől.

- Ford ügynök tehetséges ember, de azért nekünk is munkához kell látnunk az őrangyalaiként, nemde?

Stone kinyomta a telefont, hirtelen eszébe jutott, hogy nem is vacsorázott, a konyhában kotyvasztott magának valami levest, és a kandallónál fogyasztotta el. Kicsit begyújtott, mert a temetőben évszaktól függetlenül mindig fázott.

Ezután a kandalló melletti ódon karosszékébe telepedett egy könyvvel. Olvasmányainak igencsak tarkabarka gyűjteményét Caleb segítségével válogatta össze. Ennyi maradt: a barátai, a könyvei, néhány elmélet, egy-két emlék.

Ismét a fényképalbumos dobozra pillantott, s bár ösztönösen érezte, hogy nem lesz jó vége, letette a könyvet, és a következő órát múltjában bolyongva töltötte. Elmerengett a lányáról maradt képeken. Az egyiken a kislánya kedvenc virágát, egy csokor százszorszépet szorongatott. Stone mosolyogva emlékezett vissza, hogyan ejtette ki a gyerek: szájszosszép. Egy másik fotón tortagyertyákat fújt el, pedig nem is volt születésnapja. Miután elesett valami üvegcserépen, több öltéssel varrták össze a kezét, és bátor viselkedése jutalmául kapta a tortát. A vágás helyén félhold alakú forradás maradt a jobb tenyerén. Stone mindig megpuszilta a heget, valahányszor karjába vette a kislányt. Olyan kevés emléke maradt róla, hogy görcsösen kapaszkodott mindegyikbe.

Végül gondolatai visszakanyarodtak ahhoz az utolsó estéhez. A házuk nagyon elszigetelt helyen állt; a munkaadója ragaszkodott ehhez. Stone csak a támadás után értette meg, miért.

Emlékezett a nyikorgásra, ahogy az ajtó kinyílt. Gyermeküktől elvágva, a feleségével épp hogy kisurrantak az ablakon, amikor megszólaltak a fojtott hangú lövések. Stone emlékezett, ahogy maga elé képzelte a fegyvercsövek végére húzott hangtompítót. Dübb - dübb - dübb! Gyilkos piócákként martak belé. Azután a felesége egyet sikoltott, és ezzel vége volt. Meghalt. Stone kettőt megölt a férfiak közül, akiket aznap éjjel a kivégzésére küldtek, a saját fegyverüket használta ellenük. Azután biztos helyre menekült.

Akkor éjjel látta utoljára a feleségét meg a lányát. Másnap már olybá tűnt, mintha soha nem is léteztek volna.

Kiürült a ház, a gyilkos támadás minden nyoma eltörlődött. Az évek során mindhiába próbálta fölkutatni a lányát. Betht. Elizabeth néven anyakönyvezték, de mindig így szólították: Beth. És azon az évtizedekkel ezelőtti pokoli éjszakán örökre elveszítette azt a csodaszép kislányt, a szeme fényét.

Miután végre megtudta az igazságot az akkor éjjel történtekről, bosszúvágy marcangolta Stone-t, de történt valami, ami kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat. Az újságban a külföldi hírek között valami fontos személyiség erőszakos haláláról olvasott. A gyilkosságot nem sikerült felderíteni. A férfi feleséget és gyermekeket hagyott hátra. Stone az egész gyilkosságon fölismerte hajdani munkaadója keze nyomát. Nagyon is ismerősen festett a kép.

Ekkor eszmélt rá, hogy nem jár neki elégtétel, noha megölték a feleségét, és elvették tőle a gyermekét. Sok korábbi bűn száradt a lelkén, a hazafiság kétes köpönyege alá rejtve.

Eltűnt hát, számos álnéven járta a világot. Viszonylag könnyen tehette; nagyon jól kiképezték rá. Jó néhány esztendeig kóborolt, mígnem az egyetlen útra lepett, amely nyitva maradt előtte. Oliver Stone lett, néma tiltakozó, aki észrevett és figyelemmel kísért Amerikában fontos dolgokat, amelyekkel mások mintha nem törődtek volna. Ám ez eddig korántsem tudta ellensúlyozni ama két ember elvesztésének fájdalmát, aki mindennél többet jelentett neki. Ezt a terhet utolsó leheletéig cipelnie kellett.

Amikor a hamvadó tűz mellett végre álomba merült, még könnyeitől nedvesen csillogtak az album sima lapjai.