45. fejezet

Tyler Reinke igen gyéren bútorozta be az otthonát. Reuben és Stone hason csúszva hatoltak be minden helyiségbe, abban a reményben, hogy valami hasznosat találnak, de minden alkalommal csalódottan távoztak.

Elhaladtak a bejárati ajtó mellett, amelynél újabb kódbillentyűzet volt fölszerelve a riasztóhoz, és a dagadt macska nyomában fölmásztak az emeletre.

Miután a hálószobához értek, Reuben szeme megakadt valamin.

- A mi Mr. Reinkénk helikoptert vezet.

Fölemelte az éjjeliszekrényen álló egyetlen képet.

A fotón Tyler Reinke egy áramvonalas, fekete helikopter kezelőszerveinél ült.

- Felségjel a gépen? - kérdezte Stone, miközben a szoba többi részét kutatta át.

- Nuku - tette vissza a fényképet Reuben, de előbb az ágyterítő sarkával letörölgette az esetleges ujjlenyomatokat.

Stone a gardróbban kotorászott, és egy kis dobozzal jött ki.

- Pénzügyi iratok - válaszolt Reuben kérdő tekintetére.

Kiemelt egy paksamétát, és elkezdte végignézni, minden egyes lapot átfutott.

- Valami érdekes?

- Úgy látom - mutatott egy papírt -, ezt a számlát álnéven nyitották, bár a lakcím egyezik ezzel a házéval. De sajnos pénzügyi befektetésekhez nem sokat konyítok.

- Hadd nézzem meg! - Reuben egy ideig tanulmányozta a számlaegyenlegeket és az iratcsomóban található kézzel írott feljegyzéseket. - A jelek szerint Reinke, amennyiben ez tényleg az ő számlakivonata, az utóbbi időben irdatlan nagy eladási opciót vásárolt marginra.

- Opciót? Marginra? Ez meg mi?

- A marginra, azaz letétre vásárlás azt jelenti, hogy kölcsönt vett föl egy tőzsdei kötéshez. A kölcsönpénzből összehozott ügylet alapján egy bizonyos árfolyamon adhatja majd el az értékpapírokat. Ezek a kézírásos jegyzetek azt mutatják, lényegében az utolsó fityingjét is fölteszi arra, hogy a Standard & Poor részvényindexe zuhanórepülésbe fog kezdeni. Elvileg olyan ez, mintha az ember olcsón adna el, és drágán vásárolna vissza, de a jelen esetben óriási összeget szakíthat le pontosan ezzel. Viszont sokkalta nagyobb summa forog kockán, mint amennyit a hivatali fizetéséből megengedhet magának valaki. Ezért üzletel marginra.

- Nem is sejtettem, hogy ennyire értesz a pénzügyekhez.

- Az ember belekóstol ebbe-abba. Meg aztán gondolhatod, hogy eszemben sincs addig trógerolni azon a rohadt rakparton, amíg be nem krepálok.

- De hát honnét tudhatja a pasas, hogy lemegy a tőzsdeindex? Az hagyján, ha egy részvényről bennfentes infóhoz jut, de az egész piacról? - Stone egy pillanatra elgondolkodott. - Ámbár előre nem látható katasztrófák esetén a pénzpiacok szinte mindig összeomlanak.

- Miféle katasztrófák esetén? - kérdezte Reuben. - Olyanok, mint a földrengés?

- Vagy akár ember okozta szerencsétlenségek. Úgy emlékszem, szeptember 11-én be kellett zárni a tőzsdét, hogy mindenki lecsillapodjon. Ha magára hagyják a piacot, minden bedőlt volna. Előzetes ismeretekkel rendelkező gátlástalan egyének vagyonokat kereshettek volna.

- Szóval lehet, hogy Reinke tud valami küszöbönálló katasztrófáról? - kérdezte idegesen Reuben.

- Vagy pedig maga is segédkezik az előidézésében - felelte Stone.

 

Amint út menti búvóhelyükről meglátták a közeledő autót, Milton előkapta a mobiltelefonját, és fölhívta Reubent. Azaz csak hívta volna, de nem csengett ki. A mobilra nézett, és elszorult a szíve.

Caleb rápillantott, ahogy a reflektorfény közelebb kúszott.

- Hívd már őket!

- Nincs térerő.

- Micsoda?

- Nincs térerő. Nyilván leárnyékolt helyen vagyunk. Nem bírok telefonálni.

- Erősen valószínű, hogy gyilkos ül benne - mutatott Caleb a szembejövő kocsira.

- Értsd meg, hogy semmit sem tehetek.

- A francba ezekkel a csúcstechnikás szarságokkal! - dühöngött Caleb. - Mindig bedöglenek, amikor igazán kellenének.

A másik kocsi lefordult a műútról, és Reinke háza felé tartott.

- Ez Tyler Reinke kocsija. Megismerem - mondta Caleb.

- Tudom, én is látom - esett pánikba Milton. - Most mit csinálunk?

- Hát én biztos nem hagyom, hogy kicsinálják Olivert meg Reubent, amíg itt bénáskodunk ezzel a szemétre való csúcstechnikával - indította be a motort Caleb. - Kapaszkodj!

Milton hallgatott a figyelmeztetésre, Caleb pedig gázt adott, és a Malibu előrelódult.

Fölcsikorogtak az útra, Caleb padlóig nyomta a gázt, és úgy fordult Reinke háza felé, hogy hajszál híján két kerékre emelkedett.

Ahogy a Malibu nekiiramodott, Caleb ráfeküdt a dudára. Amikor Stone-nal beszélt, nem tréfált: a kürt fülsiketítő hangot adott ki, úgy szólt, mint a visítás és a vonatfütty keveréke.

Reinke hátrasandított a tülkölve száguldó Malibura. Petersre nézett.

- Hülye gimis kölykök sétakocsikáznak. Errefelé mindig ez megy.

Reinke házában Stone és Reuben egyszerre ugrottak a hálószobaablakhoz, amikor meghallották a tülkölést.

Ekkor látták meg a kocsibehajtóra forduló fényszórót.

- A kurva életbe - káromkodott Reuben -, ez Reinke!

- Meg a haverja - tette hozzá Stone, ahogy a két férfi kiszállt a kocsiból. Majd a Malibura pillantott, amely tovatűnt az úton. - A szájukba rágtam, hogy hívjanak, ne pedig száguldozzanak olyan ricsajjal, mint akire rájött a sikítófrász - mondta ingerülten.

Lerohantak a földszintre, ahol Stone az utolsó pillanatban kapott észbe, és az ingénél fogva elrántotta Reubent, aki már belépett volna a bejárati ajtónál fölszerelt aktív mozgásérzékelő infravörös sugarába. Ahogy előrekúsztak, hallották a bejárati ajtó zárjának kattanását. Épp elérték a konyhát, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és vijjogni kezdett a riasztó. Miközben fölkeltek a padlóról, valaki beütögette a kódot, és a vijjogás elnémult.

- Oké - suttogta Stone. - Kikapcsolták a riasztót, most már kinyithatjuk a hátsó ajtót.

Reuben a lehető legzajtalanabbul így is tett, bár ezalatt lépések közeledtek feléjük. Kiugrottak az ajtón, becsapták maguk mögött, és befordultak a ház sarkánál.

Ott pedig egyenesen beleszaladtak Warren Petersbe, aki egy szemeteskukát húzott hátra az épület mögé.

- Mi az isten... - szólalt meg az NHK-s, de Reuben ökölcsapásától hanyatt esett. Stone és Reuben a motorhoz rohantak. Már rajta ültek, és Reuben be is rúgta, amikor Reinke a ribillió hallatán kifutott a házból.

Megpillantotta Stone-ékat, nekiiramodott, és a zakójába nyúlt. Tiszta célpont kínálkozott előtte. Csak a félig repülő üzemmódra állított, rozsdamarta Malibura nem számított, amelynek volánjánál egy begőzölt könyvritkaság-szakértő, az anyósülésen pedig egy rémületében ész nélkül számoló, kényszerneurotikus lángelme foglalt helyet.

- Jesszusmárja! - ordította Milton, ahogy Reinke a szélvédőhöz vágódott, legurult róla, és elterült a fűben.

Ezután Milton folytatta a rituális számolgatást.

Peters közben talpra vergődött, Caleb azonban, akinek testét-lelkét mintha halált megvető ifjonti szellem szállta volna meg, hátramenetbe kapcsolta a Malibut, tövig nyomta a gázpedált, és olyan sebesen tolatott, hogy a kerekek géppuskagolyók módjára szórták a kavicsot.

Peters üvöltött, ahogy a kocsi rárontott. Leadott egy lövést, és félreugrott. Újra célzott, amikor a motor elsuhant mellette. Reuben vezetett, Stone pedig kiült az oldalkocsi peremére, és a szíjnál fogva meglendítette a sisakját. Oldalról fejbe kólintotta vele Peterst, aki azonnal a földre zuhant.

Kereken tíz perc telt el, mielőtt Peters és Reinke mozgolódni kezdtek. Mire magukhoz tértek, a Teve Klub rég elporzott.

46. fejezet

A hatóságok nem éppen biztatóan reagáltak az Alex Forddal és Kate Adamsszel történtekre. A rendőrök úgy vélték, a fékcső láthatólag teljesen magától pattant el. Azt mondták, ilyen régi járműnél ez nem szokatlan. Kate Adams házánál pedig semmi más nem bizonyította a lesipuskás jelenlétét, mint amit Alex a saját elmondása szerint látott és hallott. Két golyóját megtalálták hátul a kerítésbe ágyazódva, amerre lőtt. Egyéb nem került elő.

Másnap reggel Alex a főnöke irodájában ülve hallgatta az éjszakai események hivatalos verzióját.

Sykes abbahagyta a föl-alá járkálást, és ránézett.

- Az emberek, akik a „baleseted” után a segítségedre siettek, arról számoltak be, hogy furcsán viselkedtél, aztán meg elszaladtál. Alex, ez az egész baromság nem rád vall. Történt valami az életedben, amiről nem tudok?

- Az égvilágon semmi más, mint hogy valaki meg akar ölni - felelte hűvösen Alex.

Sykes ledobta magát a karosszékébe, és kezébe vette a kávésbögréjét.

- Mi a nyavalyának akarnának megölni?

- Valami pasas pisztolyt nyomott a fejemhez, Jerry. Nem szakítottam rá időt, hogy megérdeklődjem, miért.

- Rajtad kívül senki sem látta azt a pasast. Úgyhogy még egyszer kérdezem: mi történt tegnap óta, ami miatt valaki meg akarhat ölni?

Alex habozott. Elmesélte volna Sykesnak a csónak felfedezését, de úgy gondolta, ha bevallja, hogy megszegte az igazgató újabb parancsát, azzal vége a karrierjének.

- Jó néhány esztendei baromi jó szolgálatot hagytam magam mögött. Miért agyalnék ki egyszeriben ilyen hülyeségeket?

- Éppen ez az: sok évet lehúztál. Az igazgató tegnap elnézően bánt veled. Simán kirúghatott volna. Én valószínűleg nem ciciztem volna a helyében. Ne cseszd el a föntről kapott ajándékot, Alex! Még egyet nem fogsz kapni.

- Jó, de nem küldhetnél legalább valakit Kate Adams házához? Nem álmodtam azt a távcsöves puskát.

Sykes hátradőlt.

- Fölhívom a washingtoni rendőrséget, és kérem, hogy egy járőrkocsi tegyen még néhány kört, de ez minden. És ezt is tekintsd ajándéknak. - Sykes az órájára nézett. - Értekezletre megyek, te meg, azt hiszem, őrködni.

- Igen. A Fehér Házba - mondta fáradtan Alex.

- Nem -ba, csak -hoz. Meg kell dolgoznod érte, hogy újra bekerülhess az épületbe.

 

A Teve Klub aznap korán reggel röpgyűlést tartott Caleb lakásán. Első napirendi pontként gratulálni kívántak a jeles könyvtárosnak és tökös pilótának bátorságához. Erre azonban kicsit várniuk kellett, Caleb ugyanis még a mellékhelyiségben öklendezett, miután ráeszmélt, mennyire közel járt a halálhoz.

Amikor végre előkerült a vécéből, Stone megszólalt:

- Szeretném hivatalosan jegyzőkönyvbe venni, hogy Caleb rendkívüli bátorságával és leleményességével kiérdemelte a Teve Klub teljes tagságának legmélyebb háláját.

Caleb sápadtan, de mosolyogva rázott kezet mindegyikükkel.

- Nem is tudom, mi ütött belém. Egyszerűen láttam, hogy tennem kell valamit. Azóta nem ijedtem meg ennyire, hogy volt szerencsém kezembe venni Tocqueville De la Démocratie en Amérique-ját az eredeti papírborítójában.

- Kézbe vettél egy Tocqueville-t! - színlelt remegést Reuben. - A gondolattól is libabőrös a hátam!

- Feltehető azonban, hogy Reinke meg a társa most már úgyszólván kifigyeltek bennünket - figyelmeztette őket Stone.

- Egyáltalán nem biztos. Amíg az utat lestük, elöl-hátul leszereltem a rendszámtáblát - közölte Caleb, mire mindannyian meglepetten meredtek rá. - Miután Milton megjegyezte, és egykettőre azonosította a rendszámukat, attól féltem, hogy ugyanezt csinálják a miénkkel - magyarázta.

Ebben a pillanatban zümmögött Milton mobiltelefonja.

- Halló? - szólt bele. Rövid beszélgetés után letette, és a többiekre nézett. - Betörtek a házamba, s leütötték a vagyonőrt, aki a néma riasztás miatt szállt ki.

- Elvittek valamit? - kérdezte Stone.

- Úgy tűnik, nem, de az egész házban mennyezetvilágításnak álcázott megfigyelő rendszer működik. Erről a vagyonőrszolgálatnál sem tudnak.

- Nagyon érdekelne, ki tört be - jegyezte meg Stone.

- Haza kell mennem, hogy megnézzem. A DVD-felvevőt a hűtőszekrény mögé rejtettem.

- Meg kell kockáztatnunk a kiruccanást - mondta Stone. - Ha Reinke és a kollégája jártak ott, az kellő hátszelet biztosíthat nekünk.

Reuben vaskos karjával átölelte Calebet.

- Na, ha még egyszer a szemünk elé kerülnek, lecsapjuk őket, mint a taxiórát, nem igaz, Terminátor?

 

Visszavezénylése után Alex Ford kissé félszegen töltötte első napját az elnöki személyvédelemben. Úgy látszott, mindenki tudja, hogy a veterán titkosszolgálatosnak ez lefokozást jelent. Mégis szívélyesen és szakmabeliekhez illően bántak vele. Egy előnyt a fehér házi külső szolgálat is rejtett magában: Alex járőrözhetett a Lafayette parkban.

Stone-t nem találta ott, Adelphiát azonban igen. A nő a park közepén lődörgött, és Stone sátra felé lesegetett.

- Jó napot, Adelphia! - köszönt udvariasan Alex. - Olivert keresem.

Meglepetésére az asszony válaszul könnyekben tört ki. Alex még sosem látta sírni.

- Mi baj, Adelphia?

Adelphia a tenyerébe temette az arcát. Alex odalépett hozzá.

- Mi történt, Adelphia? Bántotta valaki? Vagy rosszul érzi magát?

A nő a fejét rázta, azután mély lélegzetet vett, és fölnézett.

- Van rendben minden - mondta. - Van jól.

Alex egy padhoz kísérte.

- Látom, hogy nincs jól. Árulja el, mi a baj, hátha segíthetek.

Adelphia kicsit pihegett, majd újra Stone sátrára pillantott.

- Én nem hazudok magának. Jól vagyok, Fort ügynök.

- Szólítson Alexnek, de ha minden rendben... - Alex követte a nő tekintetét. - Oliverrel történt valami? - kérdezte gyorsan.

- Azt tudom nem.

- Nem értem. Akkor miért sír?

A nő úgy meredt rá, mint még soha. Nem a szokásos gyanakvó és barátságtalan arckifejezéssel, hanem reményvesztetten.

- Oliver bízik magában. Mondta nekem, Fort ügynök jó ember.

- Én is kedvelem és becsülöm Olivert. - Alex elhallgatott, majd hozzátette: - Amikor legutóbb találkoztam vele, sebes volt az arca. Ez összefügg azzal a dologgal?

Adelphia bólintott, és elmesélte neki a parkbeli esetet.

- Fogta ezt az ujját - emelte föl a középső ujját -, és beledugta férfi oldalába. És ez az óriási ember eleste, mint kisbaba. - Mély, szaggatott lélegzetet vett. - És akkor Oliver veszi föl kést, és tart így - megborzongott -, tart így, mint aki jól ismer kést. És gondolom, vág el mindjárt a férfi nyakát, így! - Kezével kaszaboló mozdulatot tett, majd megállt, és szomorú, mégis megkönnyebbült arccal nézett Alexre. - De nem vág. Nem vágja férfit. Amikor rendőrök jönnek, elmegy. Oliver szereti rendőröket nem.

- És azóta nem találkoztak?

Az asszony a fejét rázta, Alex pedig hátradőlt a padon, emésztgette a hallottakat.

- Halló, Alex! - kiáltott oda valaki. Alex a szolgálatvezetőjére nézett. - Esetleg visszajöhetnél, és beszállhatnál a buliba, ha nem nagy fáradság - mondta morcosan.

Alex fölpattant, de távozás előtt még Adelphiához fordult.

- Ha látja Olivert, szóljon neki, hogy szeretnék beszélni vele.

Adelphia nem tűnt nagyon lelkesnek az ötlettől.

- Megígérem, hogy hallgatni fogok arról, amit mondott. Csak találkozni szeretnék vele.

Az asszony végül bólintott, és elsietett.

 

Brennanben fölgyorsultak az elnöki látogatás előkészületei, és Jack kapitány ki sem látott a munkából. A javítóműhelyben terv szerint haladt a jármű szerelése, és készen álltak a különféle sofőrök. Jack kapitány nem kereste fel többször az orvlövészek fészkét, nem akarta megkockáztatni, hogy szemet szúrjon a lakásba járkálása.

Er-Rímivel és kollégájával a kórházban időzött, amikor azok ketten nem voltak szolgálatban. Ott nem volt semmi gond.

Tegnap még egyszer találkozott Dzsamilával, miután a lány befejezte esti brennani körútját. Jack kapitány kicsit aggódott még Dzsamila érzelmei miatt, de most már nem maradt idő arra, hogy mást keressen helyette.

Nyomatékosan hangsúlyozta neki, mennyire fontos a feladata az egész terv szempontjából. Hogy milyen sokan áldozzák föl az életüket, és mindez az áldozat semmivé válik, ha ő kudarcot vall.

A nagy napig még egy értekezletet szándékozott tartani, aznap este, a titkosszolgálatosok reggeli érkezése előtt. Azt követően pedig, akárcsak a legutóbbi eligazítás után, találkozót tervezett észak-koreai kollégájával a részletek egyeztetése végett.

Carter Gray azonban szagot fogott. Jack kapitány tulajdonképpen kicsit meg is lepődött, hogy az öreg ilyen sokára kezdett gyanakodni. A muszlim világban létező összes kapcsolatukat fölhasználták, hogy megszervezzék ezt az akciót, de Jack kapitány úgy látta, Hemingway terve végül is hiábavaló próbálkozás, csak Tom Hemingway egyszerűen nem hajlandó fölfogni. Jack kapitány úgy vélte, Hemingwaynek az a legnagyobb baja, hogy még mindig hisz az emberi jóságban. Ő bezzeg tudta, hogy ez a gondolkodásmód alapvetően téves, mert azokba, akik igazán számítanak, szemernyi jóság sem szorult. Minden eddig kivitelezett küldetésénél számított váratlan tényezőkre, és ez a mostani sem képezett kivételt. Ismét a helyes útra kormányozta régi vezérelve: valójában minden a pénz körül forog.

 

A város szélén bérelt irodában a mérnök meg a vegyész újra átismételték a műkéz használatát a volt nemzeti gárdistával.

A férfi már egész jól elsajátította az eszköz működtetését. Figyelték, ahogy markolt, integetett és egy sor más gyakorlatot hajtott végre új kezével. Ezután hibátlanul kivitelezte a vizes tasakos feladatot is. Mielőtt elment, mindketten megköszönték neki a fáradozást.

Ezután bepakoltak egy hátizsákot, és a városközpontba indultak, ahol öt-hat üzletben fordultak meg.

Mindenütt elintézték, amit akartak, és egy kis ajándékot hagytak hátra. Ezek az ajándékok később hozzájárulhattak, hogy a pennsylvaniai Brennan helyet kapjon a történelemben, ha nem is olyan helyet, amilyet a városka lakói kívántak volna.

47. fejezet

Alex a nap folyamán megtudta, hogy a brennani rendezvény előőrséhez osztották be. Ettől teljesen kiakadt, mivel így el kellett szakadnia Kate-től. Nem mintha zúgolódhatott volna, hiszen jóformán egy hajszál választotta el attól, hogy búcsút mondhasson a titkosszolgálatos nyugdíjának. Máris sejtette, hogy végig fogják zavarni Amerika összes isten háta mögötti porfészkén, ami Brennan újraválasztási kampányának útjába esik. Mire befejeződik, azt se tudja majd, hogy fiú-e vagy lány.

Kate-tel egy Dupont Circle-i étteremben találkoztak. A lány kiheverte az éjszakai ijedséget, és most eltökélte magát, hogy kideríti az igazságot. Ez a vagányság egyszerre töltötte el Alexet csodálattal és rémülettel.

- Megértem, hogy így gondolkodsz, Kate, de ne ragadtasd el magad! Ezek a fickók pisztolyt hordanak, és nyilvánvalóan nem riadnak vissza attól, hogy használják.

- Egy okkal több, hogy eltakarítsuk őket az utcákról - jelentette ki elszántan Kate. - Mikor indulsz Brennanbe?

- Virradatkor. Repülővel rövid az út, de rengeteg a tennivaló. Az előőrsökre hárul a kulimunka, ami szavatolja az elnök biztonságát. Én viszont kikészülök attól, hogy nem leszek itt, ha netán kellenék neked.

A lány Alex kezére tette a kezét.

- Ami azt illeti, szerintem fantasztikus voltál az éjjel.

A pincérfiú pontosan ennél a mondatnál ért oda a vacsorájukkal, és meg is hallotta. Nyilván félreértette a szavakat, mert vigyorogva Alexre kacsintott.

- Van valami újabb fejlemény? - kérdezte vacsora közben Kate.

- Csak egy.

Alex elmondta neki, mit beszélt Adelphiával Stone-ról.

- Azt mondtad, semmit sem találtál Stone múltjáról. Márpedig annak alapján, amit Adelphia látott, egyértelmű, hogy Stone-nak nagyon is van múltja, talán kifejezetten érdekes múltja.

Elgondolkozva bólintott.

- Mit szólnál ahhoz, ha evés után elballagnánk a 10. és a Pennsylvania sarkára?

- Úgy hallom, egész jó hely. Gondolod, hogy engem beengednek?

- Pillanatnyilag abban sem vagyok biztos, hogy engem beengednek-e. De én a túlsó sarokra gondoltam.

 

Háromnegyed óra múlva megérkeztek a Lafayette parkhoz.

- Úgy néz ki, nincs itt - jegyezte meg Alex, ahogy Stone sötét sátrára nézett. Pillanatokon belül kiderült, hogy a sátor valóban üres.

- Más címet nem tudsz? - kérdezte Kate.

- De.

Húsz perccel később Alex a Sion-hegy temető bejáratánál állt meg a kocsijával. A gondnoki faházban égett a villany.

- Itt lakik? - csodálkozott Kate. - Egy temetőben?

- Mire számítottál? Tetőtéri luxuslakásra a sportpalotánál?

A temető kapuja zárva volt, de Alex bakot tartott Kate-nek, azután maga is átmászott a kerítésen, és a lány mellett huppant le.

Amikor kopogásukra Stone ajtót nyitott, nem tudta palástolni meglepetését.

- Alex? - kérdezte, majd kíváncsian pillantott a titkosszolgálatos partnernőjére.

- Jó estét, Oliver, a hölgy a barátnőm, Kate Adams. Az Igazságügyi Minisztérium jogásza, és a létező legjobb bármixer.

- Örülök, hogy megismerhetem, Adams kisasszony - üdvözölte a lányt Stone, és kezet fogott vele, azután kérdőn nézett ismét Alexre.

- Csak gondoltuk, hogy beugrunk - mondta Alex.

- Értem. Akkor kerüljenek beljebb!

Stone beengedte a jövevényeket a faházba, és amíg körülnéztek, kitöltötte a nemrég főzött kávét. Kate levett egy könyvet a polcról, és belelapozott.

- Ezeket mind olvasta, Oliver? - kérdezte.

- Igen, bár a zömét legfeljebb kétszer. Sajnos az embernek nem jut annyi ideje olvasni, amennyit szeretne.

- Szolzsenyicin - sandított a lány Alexre. - Nem habkönnyű olvasmány.

- Azt hiszem, az egyetemen a művei kivonatos változatát olvastam - mondta Alex.

- Jó, de oroszul? - mutatta a kötetet Kate. Stone két csésze kávéval jött elő a konyhából. - Tetszik a háza, Oliver - mondta a lány. - Ilyennek képzelem egy egyetemi tanár otthonát.

- Persze, minden poros, gyűrött, rendetlen, és mozdulni sem lehet a könyvektől. - Stone Alexre pillantott. - Úgy tudom, beosztották Brennanbe, a névadós előőrsbe.

Alexnek leesett az álla.

- Ezt meg honnan a fenéből tudja?

- A fehér házi őrködés általában rettentően unalmas, és az emberek a melóról locsognak, hogy valamivel agyonüssék az időt. A beszéd pedig arrafelé elképesztően messzire elhallatszik, ha valaki igazán kinyitja a fülét, bár a legtöbben szerintem már egyáltalán nem figyelnek.

- Alex szerint maga egészen rendkívüli egyéniség, Oliver, és úgy tapasztaltam, hogy az ő emberismeretére nyugodtan támaszkodhatok - mosolygott Stone-ra Kate, miközben mindhárman a kandallóhoz telepedtek.

- Biztosíthatom, Adams kisasszony, hogy Alex igazán különleges ember.

- Kérem, szólítson Kate-nek!

- Hogyne, és ha még ennél is különlegesebb leszek - mondta Alex -, akkor fölcsaphatok benzinkutasnak, hogy meg tudjak élni. - Stone-ra pillantott. - Úgy látom, gyógyulgat az arca.

- Az eleve semmiség volt. Csak egy kis jég kellett rá. Rosszabbat is kibírtam már.

- Tényleg? Nincs kedve mesélni róla? - kérdezte Alex.

- Félek, hogy halálra untatnám.

- Hátha mégsem - erősködött.

Valaki bekiáltott az utcáról. Mindannyian fölálltak, és az ajtóhoz léptek. A bezárt kaputól Adelphia szólongatta Stone-t.

- Adelphia?

A férfi gyorsan kiment, és beengedte.

Miután visszaültek a kandallóhoz, Stone bemutatta Adelphiát Kate Adamsnek. Kate kezet nyújtott, de Adelphia csak biccentett. Nyilván nem számított arra, hogy társaságot talál Stone-nál.

- Nem tudtam, hogy tudod, hol lakom, Adelphia - mondta Stone.

- Te tudod, én lakom hol, fordítva is van ugyanúgy - morogta az asszony.

A letorkolás után Stone lesütötte a szemét, a kezét nézegette.

- Oliver épp most említette, hogy már sokat javult az arca - váltott sietve témát Alex, abban a reményben, hogy ez megnyugtatólag hat Adelphiára.

Az asszony azonban nem szólt semmit, és újabb kínos csönd következett, amíg Kate meg nem jegyezte: - Ismertem a Szabadságjogok Egyesülete egyik ügyvédjét, aki a Lafayette parki ügyön dolgozott. Azt mondta, ádáz csatát folytattak, hogy visszatérhessenek.

- A titkosszolgálatosok nagyon agresszívan léptek föl - értett egyet Stone -, mert biztonsági okokból nem tetszett nekik a jelenlétünk.

- De az emberek jogai győznek - szólt közbe váratlanul Adelphia. - Az emberek itt jogosok. Ezért nagyszerű ország ez az ország.

Stone egyetértőleg bólintott.

- Igen - folytatta Adelphia. - Oliver barátom táblája azt mond-ja: „Az igazságot akarom”.

- Végül is mind azt akarjuk - mosolygott Kate.

- De igazságnak néha kell jönni belülről - jelentette ki nyomatékosan Adelphia, és a szívére tette a kezét. - Aki akarja igazságot, az mondja meg igazat, nem? - nézett körbe a társaságon.

Stone-t nyilvánvalóan feszélyezte, hogy a társalgás ilyen irányt vett.

- Az igazság sokféle alakot ölthet - válaszolta elgondolkozva -, de az ember olykor akkor sem veszi észre, ha az igazság egyenesen szembenéz vele. - Hirtelen fölállt. - Elnézést, de el kéne mennem.

- Későre jár, Oliver - mondta Alex.

- Igen, késő van, és ma este nem vártam vendégeket.

Mindenki értett a szóból. Valamennyien fölkeltek, motyogva elköszöntek, és sietősen távoztak.

Alex és Kate fölajánlották Adelphiának, hogy hazaviszik.

- Oliver van bajban - mondta az asszony a kocsi hátsó üléséről. - Tudom, hogy igaz ez.

- Miért olyan biztos benne? - kérdezte Alex.

- Jön ma a parkba barátjával, az óriásival. Motorkerékpáron. Ül oldalkocsiban.

Az utolsó megállapítást Adelphia olyan hangsúllyal tette, mintha ez a viselkedés bűncselekménynek minősülne.

- Óriás barátjával? Á, Reubenre gondol - tisztázta a dolgot Alex.

- Igen, Reubennek. Azt szeretem nem nagyon. Mert a nadrágja se áll jól.

- Úgy érti, a szeme se áll jól - javította ki Alex.

- Nem, úgy értem, a nadrágja se áll jól!

- Rendben, Adelphia - mondta Kate. - Tudom, mire gondol.

Adelphia elismerően nézett a másik nőre.

- De még mindig nem árulta el, miért gondolja, hogy Oliver bajban van - mondta Alex.

- Mindenért. Oliver nem ugyanaz. Valami zavarja nagyon. Próbálok beszélni vele, de nem akar. Nem akar!

Alex értetlenül fogadta az indulatos választ, az asszonyra pillantott, és hirtelen megfogalmazódott benne a gyanú.

- El akar mondani nekünk valamit, Adelphia?

Az asszony egy pillanatra mintha megijedt volna, azután vérig sértett arcot vágott.

- Mit mond maga? Hogy hazudok?

- Nem, nem úgy értettem.

- Én nem hazudós vagyok. Próbálok tenni jót, és kész.

- De én csak...

- Nem többet mondok - szakította félbe a férfit. - Nem beszélek több hazugságot.

Megálltak egy lámpánál. Adelphia kilökte az ajtót, kiszállt, és elvonult.

- Adelphia! - szólt utána Alex.

- Hadd füstölögje ki magát! - mondta Kate. - Hamar vissza fog jönni.

- Azt nem tudom kivárni. Holnap reggel elutazom.

- Én pedig holnaptól szabadságra megyek.

- Hogyhogy? Ez mikor derült ki?

- Az éjszakai kalandunk után rám fér a pihenés, úgyhogy kiveszek egy hetet. Talán fölugrom Brennanbe, hogy megnézzelek. Úgy hallom, nagy szám az a hely.

- Alighanem valami marhalegelő, ahol az elnök véletlenül megszületett.

- Vagy talán szakítok némi időt, hogy lecsekkoljam a te Stone-odat meg a barátait.

Alex riadtan nézett a lányra.

- Szerintem ez nem jó ötlet, Kate.

- Esetleg megkeresem azokat, akik az életünkre törtek. Válassz!

Megadóan tartotta föl a kezét.

- Jó, rendben. Banyek, melyik ujjamba harapjak? Nézz utána Olivernek és a kompániájának.

- Igenis, kapitány úr! - tisztelgett Kate.

48. fejezet

A titkosszolgálat előőrse reggel hétkor szállt le Pittsburghben, ahol kisebb hadseregnek megfelelő kocsisor gördült le a gépekről, és egyenesen Brennanbe indult. Az elnök évente több száz utazást tett, és legalább néhány nappal azelőtt, hogy valahol megjelent, egész ezrednyi titkosszolgálatost küldtek oda, akik az út biztonsági eseménytelenségének szavatolása végett több ezer munkaórán át ellenőriztek minden elképzelhető részletet.

Mivel az elnök választási hadjáratához számos kiruccanást terveztek, és egyik államból a másikba szándékozott cikázni, több előőrsöt vezényeltek ki, ez pedig meglehetősen igénybe vette a személyi állományt.

Rendes körülmények között az előkészítők egy kerek héttel gazdálkodhattak, de a Brennan elnök kampányához beütemezett rendezvények száma miatt a titkosszolgálatnak fontossági sorrendet kellett fölállítania. A csekélyebb kockázatúnak minősített eseményeknek rövidebb előkészítési időt juttattak. A fokozottan kockázatosaknál a szokásos hetet töltötték előkészítéssel. A pennsylvaniai névadót jó pár tényező miatt csekélyebb kockázatúnak ítélték. Alex Ford meg az előőrs többi tagja számára ez természetesen azt jelentette, hogy egyheti tennivalót kellett néhány napba beleszuszakolniuk.

A titkosszolgálat a város legnagyobb szállodájának egy teljes emeletén ütött tanyát. A hotelt az elnök keresztneve után addigra Sir Jamesre keresztelték át, s ez körülbelül tízpercnyi poénkodásra adott lehetőséget a területi ügynököknek, amíg a fölötteseik hallótávolságon belülre nem kerültek. Az egyik szobát kijelölték hírközpontnak, következésképpen összes bútorzatától megfosztották, majd alapos „poloskairtást” rendeztek.

Ettől kezdve a titkosszolgálatosok távozásáig se szobapincért, se szobaasszonyt nem engedtek be oda.

Aznap délután a titkosszolgálatosok a helyi rendőri szervek képviselőivel találkoztak. Alex figyelte, ahogy az előőrs parancsnoka szembenéz a rendőrségi keret tagjaival, miközben eligazító brosúrákat osztanak ki.

- Ne feledjék - figyelmeztette őket -, hogy valamiféle csoport nem messze innét, egy másik helyiségben homlokegyenest az ellenkezőjét tervezi annak, amit mi igyekszünk megvalósítani!

Alex sokszor hallotta már ezt a műsort, de el sem tudta hinni, hogy a jelenlévők közül sokan beveszik ezt a szöveget. Mindazonáltal sokéves gyakorlata dacára sem becsült alá semmit. A titkosszolgálatosok természetüknél fogva üldözési mániások. Noha Brennan nem ígérkezett veszélygócnak, annak idején arra sem számított senki, hogy Bobby Kennedyt egy szálloda konyhájában lövik agyon. James Garfieldet vasútállomáson érte utol a vég, William McKinleyt közönségkordonnál terítette le egy férfi kendőbe bugyolált revolverrel, Lincolnt színházban puffantották le, John Fitzgerald Kennedyt pedig nyitott limuzinban. Csak ne az én őrizetem alatt! - hajtogatta magában Alex. Csak ne az én őrizetem alatt!

Meghányták-vetették a konvoj szóba jöhető útvonalait a repülőtértől az ünnepség helyszínéig, és mindegyiknél megfontolták a lehetséges veszélyes pontokat. Ezután a társaság kisebb egységekre bomlott, és Alex gépiesen a szokott kérdéseket intézte a helyi rendőri erőkhöz. Tetőzött-e a lőfegyvereladás? Nem tűnt-e el rendőregyenruha? Kaptak-e az elnök ellen irányuló fenyegetést? Hol találhatók a legközelebbi kórházak és esetleges konspirációs lakások?

Ezután a helyszínre hajtottak. Alex gyalog bejárta az egészet, és segített kijelölni a mesterlövészek figyelőállásait. Szemrevételezte a területet, föltérképezte azt B sávot, amit a titkosszolgálatnál orgyilkos csatornának neveznek. Ehhez a merénylő agyával kell gondolkozni. Hol, mikor és miként várható, hogy az illető lecsap?

Az emelvény már elkészült, egy szerelőbrigád az utolsó simításokat végezte a fény- és hangtechnikán meg a két óriási tévéképernyőn, amely lehetővé tette, hogy a tömeg legalább digitálisan közelről láthassa az elnököt.

Alex gyakorlott szemmel úgy vélte, védelmi szempontból eléggé használható a terep. Az, hogy egyetlen be- és kijáraton át kellett bonyolítani a gépkocsiforgalmat, éppúgy vont maga után nyilvánvaló előnyt, mint hátrányt.

Ámbár az elnök úgysem akart sokáig időzni a helyszínen. Max két órát.

Visszaautózott Brennanbe, és körülnézett a városkában. A titkosszolgálatnál régóta azzal humorizáltak, hogy bankrablásra az a legalkalmasabb idő, amikor az elnök az adott helységben tartózkodik, hiszen harminc kilométeres körzetben minden zsaru őt vigyázza, nem pedig a lakosság pénzét. Alex úgy érezte, ez itt most különösen találó. Egyetlen zsarut sem látott.

Hotelszobájába visszatérve úgy döntött, hogy fut egyet. Már az egyetemre is atlétikai ösztöndíjjal került, és nyaksérülése ellenére minden lehetőséget kihasznált a futásra. A futás azon kevés dolog közé tartozott, ami megóvta a teljes fizikai leépüléstől. A főutcán kelet felé fordult, elhagyta a kórházat, azután balra kanyarodott, és belegyorsítva északnak tartott. Egy egyterű haladt el mellette. Semmi sem indokolta, hogy odanézzen, és nem is nézett oda. Egyébként sem ismerte volna föl a nőt. Dzsamila sem pillantott felé, ahogy - hátul a három fiúval - elhajtott.

Ezután Alex egy autójavító műhely mellett futott el, amelynek ablakait elsötétítették. Mögöttük serény munka folyt, egy új járművet adjusztáltak. Ha Alex tud a cselszövésről, beront a műhelybe, és mindenkit letartóztat. De nem tudott róla, így továbbkocogott. Az az igazság, hogy Brennan egész központja vajmi kevéssé érdekelte, mert az elnök ide egyáltalán nem készült. A teljes program a névadó ünnepségből állt.

Miután szállodai szobájában lezuhanyozott, Alex elment, hogy önként jelentkezzen még egy adag melóra aznap este. Nem ártott minden tőle telhetőt megtennie, hogy visszahízelegje magát a titkosszolgálat kegyeibe.

 

Amíg Alex lázasan dolgozott Brennanben, Kate is szorgoskodott. Aznap hajnalok hajnalán kelt, és Luckynál reggelizett. Szívességet kért az öreg hölgytől, aki azonnal rábólintott.

Ezután visszament a kocsiszínjébe, leült a kis íróasztalhoz, és eltervezte, hogyan támadja le Oliver Stone-t.

Alex azt mondta, az összes szokásos adatbázisban lefuttatta Stone ujjlenyomatait, és nulla eredményre jutott.

Kate számára ez csak két dolgot jelenthetett: az az ember vagy sohasem töltött be olyan állást, amihez ujjlenyomat-ellenőrzés szükséges, vagy pedig olyan nyomtalanul kitörölték azokból az adatbázisokból a személyazonosságát, hogy Oliver Stone valódi énje hivatalosan megszűnt létezni. A lány lejegyzett néhány tudakozódási irányt, azután ugyanúgy dolgozta ki stratégiáját, ahogyan egy jogi ügyet szokott, majd elégedetten egykettőre lezuhanyozott, és útnak eredt.

Nem sokkal később a lehető legközelebb parkolt le a Sion-hegy temetőhöz, és várt. Az óra még csak fél nyolcat mutatott, de ahogy figyelt, látta, hogy Stone előbukkan a faházából, és elindul az utcán. Kate lebukott a kocsijában, nehogy a férfi észrevegye. Amikor Stone már majdnem eltűnt a szeme elől, meglepő dolog történt.

Adelphia lépett ki a Q utcán parkoló kocsik mögül, és Stone nyomába szegődött. Kate pillanatnyi gondolkodás után sebességbe tette a kocsit. Gyorsan utolérte Adelphiát, és letekerte az ablakot.

Az asszony először úgy tett, mintha nem tudná, kicsoda, de Kate nem hagyta, hogy lerázza, így Adelphia végül feszengve megszólalt: - Á, igen, látom most, hogy maga az.

Ideges pillantást vetett Stone felé, aki már majdnem eltűnt. Kate követte a tekintetét.

- Igyekszik valahová? - kérdezte.

- Nincs igyekezek hová - felelte kedvetlenül Adelphia. - Ráérek csináljak semmit.

- Akkor hadd hívjam meg egy csésze kávéra! Alextől tudom, hogy szeret kávézni.

- Tudom venni kávét magamnak. Keresek. Nincs szükségesem adományra.

- Csak barátságból hívom. Tudja, barátok közt szokás az ilyesmi. Ahogy Oliver is segített a parkban, amikor valaki megtámadta magát.

- Hogyan tudja ezt mind? - nézett a lányra gyanakodva Adelphia.

- Nemcsak maga aggódik Oliver miatt, hanem Alex is. Én pedig segíteni szeretnék Alexnek, mert vidékre utazott. Kérem, fogadja el azt a kávét! Legyen szíves!

- Miért segít Fort ügynököt? - kérdezte az asszony.

- Nők vagyunk, Adelphia. Azért, mert ő fontos nekem. Ahogyan magának Stone.

Adelphia ismét Stone felé nézett, kicsit szipogott, beült a kocsiba, és hagyta, hogy Kate megvendégelje egy közeli Starbucks kávézóban.

- Mi magának a foglalkozása? - érdeklődött Adelphia.

- Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom.

- És mit csinál? Igazságot?

- Szeretném azt hinni. Legalábbis igyekszem.

- A hazámban évekig... nem is, évtizedekig volt nem igazság. Szovjetek mondták meg, mit csináljunk. Azt is mondták meg, vehetünk levegőt vagy nem. Az egy pokol.

- Biztos borzasztó lehetett.

- Azután jövök ebbe az országba, kapok állást, élek jól.

Kate tétovázott, de nem bírt magával.

- Akkor hogy keveredett a Lafayette parkba?

Adelphia először csökönyös képet vágott, de ez nem sokáig tartott.

- Eddig senki nem kérdez ezt - felelte remegő hangon. - Csak most maga. Sok évig nem, csak most maga kérdez.

- Belátom, hogy nem nagyon jól ismer engem, és nem muszáj válaszolnia.

- Az jó. Nem akarom beszélni róla. Nem akarom.

Egy ideig mindketten a kávéjukat iszogatták.

- Van igaza - szólalt meg végül Adelphia. - Betegszem bele aggódásba Oliver miatt. Oliver van bajban. Én tudom.

- Honnét tudja?

Adelphia a ruhája ujjából zsebkendőt húzott elő, és megtörölgette a szemét.

- Egyik este nézem tévét. Sose nézem tévét. Sose olvasom újságot. Tudja, miért nem? - Kate a fejét rázta. - Mert hazugságok. Vannak tele hazudással.

- De hát most mondta, hogy mégis nézte a tévét.

- Igen, a híradó megy, és akkor nézem meg.

- És mit látott?

Adelphia hirtelen ijedtnek tűnt, mintha kifecsegett volna valamit.

- Nem, ez nem olyan dolog, amint mondhatom. Nem helyes nekem mondani. Maga jogász. Köztisztviselő. Nem akarom, hogy keverem Olivert bajba.

- Úgy gondolja, Adelphia, hogy Oliver valami helytelen dolgot művelt?

- Nem! Nem, ezt gondolom nem. Mondom már magának, Oliver jó ember.

- Rendben, akkor nincs miért tartania a hatóságoktól. Se tőlem.

Adelphia hallgatott.

- Kérem, Adelphia, ha valóban aggódik Oliver miatt, engedje meg, hogy segítsek! Nem követheti mindenhová, hogy vigyázzon rá.

Az asszony végül sóhajtott, és megveregette Kate kezét.

- Van igaza. Elmondom. - Erőt vett magán, és folytatta. - A tévében látom, hogy ember testét találták szigeten. A folyóban.

- A Roosevelt-szigeten? - kérdezte gyorsan Kate.

- Azon szigeten.

- De mi köze ennek Oliverhez?

- Mindjárt látja meg. Akarok kávéra menni Oliverrel, de kell gyűlésre menjen.

- Gyűlésre? Miféle gyűlésre?

- Na, ezt kérdezem. Miféle gyűlésre késő éjjel? De ő megy el. Én meg leszek ettől nagyon mérges. Gyűlésre igen, kávéra nem? Akkor úgy teszek, mintha megyek el, de látom, hogy beszáll taxiba. És én is beszállok taxiba. Van pénzem, én is szállhatok be taxiba.

- Hogyne, természetesen - bólogatott Kate. - Mi történt aztán?

- Követem Olivert Georgetownba. Száll ki, én is szállok ki. Megy folyóhoz. Megyek folyóhoz. És akkor látom barátai, akikkel találkozik. Látom, mit csinálnak.

- Mit? - szakadt ki a kérdés Kate-ből olyan hangosan, hogy meghökkentette Adelphiát.

- Szállnak be régi csónakba, és eveznek ki szigethez, azt csinálnak.

- És maga erre mit csinált?

- Fogok taxit, és megyek vissza. Nem várok őket. Én nem úszok szigetre. Visszamegyek taxin. Iszom kávét, és látom Fort ügynököt, amikor jön Oliverhez. - Adelphiánál eltört a mécses. - És akkor látom tévében a meghalt embert.

- És biztos benne, hogy ez ugyanaz az este?

- Mondják tévében. Ugyanaz az este.

- Az imént azt mondta, nem hiszi, hogy Oliver bármi helytelent művelt. Mégis látta, hogy kieveznek arra a szigetre, ahol azután valaki megölt egy embert.

- Azt mondják, pisztollyal ölték meg. Olivernek pisztolya nincs.

- Azt nem tudhatja biztosan. És mi a helyzet a többiekkel? Oliver barátaival.

- Ezeket ismerem - nevetett Adelphia. - Olyanok, mint ijedt egerek, kivéve dromedárt. Egyik dolgozza könyvtárban. Imád könyveket. Hozott nekem párat. A másik ellenőriz dolgokat.

- Ellenőriz dolgokat?

- Tudja: számol, hümmög, dünnyög, fütyörész. Először nem tudom, mi az, de Oliver mondja meg nekem, hogy kétszeres neurózis vagy olyasmi.

- Kényszer neurózis?

- Az.

- Tudja, hogy hívják Oliver barátait?

- Igen, tudom azt. A könyves neve Caleb Shaw. Néha veszi föl régi ruhát. Oliver azt mondja, ez hobbija. Én azt mondom, kicsi könyves bolond.

- És akit dromedárnak titulált?

- Igen, akinek nadrágja se áll jól. Reuben a neve, Reuben Rhodes. Majdnem mint görög sziget Rodosz.

- És mit gondol, mi történt a szigeten, ha nem ők ölték meg azt az embert?

- Hát tudja nem? - akadt el Adelphia lélegzete. Halkabbra fogta a hangját. - Látják, ki tette. Látják gyilkost.

Kate hátradőlt a padon. Először arra gondolt, be kell számolnia minderről Alexnek, de azután eltöprengett, vajon bölcs dolog lenne-e az. A férfi kétségkívül rögtön visszajönne, és azzal még inkább elásná magát a titkosszolgálatnál. Azt pedig nem tudhatják, egy szó is igaz-e abból, amit Adelphia előadott. A lánynak támadt egy ötlete.

- Eljönne velem, Adelphia, hogy megnézzünk valamit?

- Hová megyünk? - kérdezte gyanakodva az asszony.

- Georgetownba. Megígérem, hogy nem tart sokáig.

Adelphia vonakodva, de beleegyezett, és a georgetowni vízpart közelében egy parkolóhoz hajtottak.

- Le tudná írni a csónakot, amiben ültek? - kérdezte Kate.

- Hosszú volt, három-négy méteres. És ócska. Csupa korhadt. Hozták arról a régi roncstelepről - mutatott az asszony dél felé.

Kate levitte a vízhez.

- Maradjon itt! - Fürgén lemászott a védőgát oldalára szórt köveken, és elérte a vízlevezető csatorna nyílását.

- Ha kicsit előrehajol, szerintem egész jól láthatja. - Félrehúzott valami gazt, és ahogy Adelphia kihajolt, elébe tárult a csónak orra. - Ez az a csónak, amiben látta őket?

- Igen, ez a csónak ez az. Jóságos ég!

49. fejezet

Oliver Stone a társasház előtt várakozott, figyelte, amint jól öltözött emberek lépnek ki a sokemeletes épületből, és az aktatáskák számából ítélve alighanem munkába indulnak. Azután megjelent a lány. Jackie Simpson csak egy kis, vállra akasztós retikült vitt magával. Nem nézett Stone-ra, ahogy elhaladt mellette. A férfi várt, majd kellő távolságból követte. Mivel nagyokat lépkedett, a lány pedig aprókat, folyton lassítania kellett.

Kétszer úgy gondolta, megszólítja, de mindkét alkalommal olyasmi történt, ami még sosem fordult elő vele: inába szállt a bátorsága. Amikor azonban a lány megállt, hogy egy automatából újságot vegyen, elejtette az aprót. Stone a segítségére sietett, és a lány kinyújtott tenyerébe helyezte az érméket. Ahogy megpillantotta a kezét, fölgyorsult a lélegzete, de csak mosolygott, miközben a lány megköszönte a segítséget, és továbbment.

Amint a WTT-hez értek, Stone megállt, és figyelte, ahogy a lány belép a kapun.

Filigrán, kreol bőrű és akaratos. Valaha ismert egy pontosan ilyen nőt.

Megfordult, és egy metróállomáshoz indult. Igen fontos találkozóra igyekezett. Amikor a megbeszélt helyen a felszínre ért, a klub többi tagja már várta.

Úgy döntöttek, hogy Milton a legveszélytelenebbül akkor hozhatja el a házából a betörésről készült felvételt, ha a néma riasztást fogadó vagyonőrszolgálat védőkíséretet ad mellé. Eszerint intézkedtek, és Milton, akit a Teve Klub többi tagja Caleb Malibuján diszkrét távolságból követett, a háza közelében találkozott két biztonsági őrrel, és hármasban mentek be a házba.

Milton körülbelül fél óra múlva csatlakozott a barátaihoz, és beültek Caleb kocsijába.

- Elhoztad? - kérdezte Stone.

Milton bólintott, és hátizsákjából egy DVD-t csúsztatott elő.

- Be volt kapcsolva, úgyhogy vélhetőleg fölvett valamit.

Bedugta a lemezt a laptopjába, és a következő percben már Milton házának elsötétített belsejét figyelték.

- Ott van! - mondta Stone, és a kép szélén megjelenő férfira mutatott.

- Ez Reinke! - kiáltott föl Caleb.

- Az meg a társa - tette hozzá Reuben. - Akit a sisakoddal kupán vágtál, Oliver.

Tovább nézték a felvételen, ahogy a páros helyiségről helyiségre lopakodik.

- Istenem, Milton, hogy bírsz ekkora kupiban lakni? - rosszmá-júskodott Reuben.

- Mit húz elő abból a pitliből? - kérdezte Caleb.

Milton újra lejátszotta azt a részt.

- Úgy néz ki, az a számlás dobozom, de nem látom, mi az a papír.

- Figyeljetek, ott a biztonsági őr! - mondta Stone. Nézték, ahogy a férfi előrelépett, majd valami nekivágódott a sötétből, és ettől összerogyott.

- Ez meg mi a rosseb volt? - kérdezte Reuben.

- Egy álarcos férfi - mondta Stone. - Legalább egyiküknek volt annyi sütnivalója, hogy betörés közben eltakarja a fizimiskáját.

- De ez nem Reinke, és nem is a másik fickó - állapította meg Milton.

- Ami egyértelműen azt jelenti, hogy még valaki járt a házban - mondta elgondolkozva Stone. - De ez a felvétel annyival erősíti a pozíciónkat, hogy...

Telefon ciripelése szakította félbe. Milton fölvette a mobilját.

- Á, szia, Chastity! - Hirtelen megváltozott az arckifejezése. - Micsoda? Jaj, istenem! De hát miről beszé...

Stone kitépte barátja kezéből a készüléket.

- Chastity?

A vonal végén azonban férfihang jelentkezett.

- Úgy gondolom, a jelen körülmények között joggal mondhatjuk, hogy egálban vagyunk. Amíg maguk nem lépnek, addig mi sem.

A telefon elnémult.

Stone a pánikba esett Miltonra nézett, akinek könnybe lábadt a szeme.

- Nagyon sajnálom, Milton.

 

Kate az egész délelőttöt és délutánt azzal töltötte, hogy Milton Farb, Reuben Rhodes meg Caleb Shaw után kutakodott. A Google-ra is fölment, és talált valami anyagot Miltonról, illetve a Mindent vagy semmit-beli szerepléséről. Oliver Stone azonban rejtély maradt. Egyvalamit biztosra vett: ezek az emberek látták, ki ölte meg Patrick Johnsont. A golyó ütötte lyuk és a vérnyom a csónakon arra utalt, hogy majdnem ők is életüket vesztették.

Frissen szerzett ismereteivel fölvértezve tért vissza aznap délután a Sion-hegy temetőbe, és szerencsére ott találta Stone-t, aki odakint dolgozott.

- Jó napot, Oliver! Kate Adams vagyok. Tegnap este futólag találkoztunk.

- Emlékszem - felelte kurtán a férfi.

- Minden rendben? Nyugtalannak látszik.

- Semmi különös.

- Mint tudja, Alex vidékre utazott, és remélem, nem veszi tolakodásnak, de szeretném meghívni ma este vacsorára.

- Vacsorára?

Stone úgy nézett a lányra, mintha az valami ismeretlen nyelven beszélne.

- Hozzám. Illetve nem egészen hozzám, mert a kocsiszínben lakom. Voltaképpen a szállásadóm, Lucille Whitney-Houseman georgetowni otthonába. Ismeri?

- Még nem volt hozzá szerencsém - mondta idegesen a férfi.

- És szeretném meghívni Adelphiát meg a többi barátját is.

Stone valami gyomot dobált egy szemeteszsákba.

- Nagyon kedves, de attól tartok... - Elhallgatott, és szúrós tekintettel nézett a lányra. - Miféle többi barátomat?

- Tudja. Reuben Rhodest, Caleb Shaw-t és Milton Farbot. Könyvritkaságok gyűjtésébe fogok, és úgy gondoltam, izgalmas lenne elbeszélgetni Calebbel. Azonkívül a Mindent vagy semmit lelkes rajongói közé tartozom, bár azt hiszem, nem láttam azt az adást, amelyikben Milton szerepelt. No meg természetesen izgat Reuben munkája is, amit jó néhány éve a VHSZ-nél végzett. - Kate egy pillanatig hagyta leülepedni a megjegyzést. - Biztos fantasztikusan érdekes vacsora lesz. Azelőtt rengeteg vacsorát adtak Georgetownban, legalábbis Lucky, azaz Mrs. Whitney-Houseman azt mesélte.

Kate azt remélte, hogy szóáradatával a meghívás elfogadására bírja Stone-t, már csak azért is, mert nyilván sikerül fölpiszkálnia a kíváncsiságát.

A földön térdelő férfi egy-két másodpercig egy szót sem szólt, láthatólag az elhangzottakat boncolgatta.

- Tapasztalataim szerint, ha valaki nem sajnálja az időt, hogy ennyi mindent tudjon meg másokról, akkor érdeklődése általában olyan indítékú, amely nem mindenki számára nyilvánvaló.

- Ezt nem vitatom - felelte Kate.

- Abban azonban nem vagyok biztos, hogy a ma este megfelelő-e. Az a helyzet, hogy nagyon kellemetlen híreket kaptunk mostanában.

- Ezt sajnálattal hallom. Alexszel nekünk is akadt némi kellemetlenségünk. Meg akartak ölni bennünket. Fura, de ez mindjárt azt követően történt, hogy egy georgetowni csapadék-levezetőben elrejtett régi csónakra bukkantunk, amelyiken mintha golyó ütötte lyukat meg vérnyomot láttunk volna.

- Értem - fokozta még tovább Kate elismerését és kíváncsiságát Stone azzal, hogy higgadtan reagált a bizonyára megdöbbentő közlésre. - Hát akkor talán mégis elfogadom a meghívását. Értesítem a barátaimat.

- Hét körül remek lenne. Megadjam a címet?

- Legyen szíves! Mrs. Whitney-Houseman kétségkívül a város oly fertályán lakik, ahová a pórnép gyermekei vajmi ritkán teszik be a lábukat.

Kate közölte a címet.

- Akkor most elugrom Adelphiához, hogy őt is meghívjam. Bizonyára el tudják fuvarozni a barátaival.

- Nézze, Kate, ezt tényleg nem tartom jó ötletnek.

- Szerintem pompás ötlet - jelentette ki határozottan.

- Ugyan miért? - kérdezte a férfi.

- Azért, Oliver, mert maga olyan benyomást tesz rám, mint akinek pillanatnyilag minden elképzelhető baráti segítségre szüksége van.

 

Caleb, Milton és Adelphia a Malibuval érkeztek Lucky rezidenciájához; a kipufogócső füstölgött, a rugók nyikorogtak a Reinke házánál történt incidens után. Reuben és Stone a veterán motorkerékpáron álltak be mögéjük.

Kate már leste őket, és most kinyitotta a díszesen faragott bejárati ajtót.

- Szép járgány - mondta a lány Reubennek, aki kopott bőrdzsekit, gyűrött khakinadrágot, inget viselt, és a szokott papucscipőjét. A vacsora tiszteletére azonban kék vászonkendőt kötött a nyakába kravátli gyanánt.

Reuben tekintete elismerően siklott végig a fiatal nő alakján. Kate fekete nadrágot, fehér blúzt, fekete körömcipőt vett föl, nyakán vékony gyöngysor csillogott. Szőke haját kontyba fogta, ezáltal kiemelte hosszú, karcsú nyakát.

- Egyszer elvihetem egy körre - mondta a férfi. - Ne vegye dicsekvésnek, de az oldalkocsi látott már egyet-mást.

Adelphia kimérten biccentett a lánynak, amikor bevonult a házba. Milton követte. A makulátlan zöld zakóba, csíkos nyakkendőbe és tökéletesen élére vasalt szövetnadrágba öltözött férfi átnyújtotta a magával hozott kis csokrot.

- Milton, ugye? Jaj, köszönöm szépen, nagyon szép virág!

Amint elhangzottak ezek a szavak, Kate látta, hogy Milton szemébe könnyek szöknek.

Ezután Caleb következett, aki úgy döntött, nem az Abraham Lincolnos szerelésében jön, miután Stone valami olyasfélét mondott neki, nem hiányzik, hogy a vendéglátóik közveszélyes őrültnek nézzék. Finoman dacos gesztusként azonban a félkilós zsebóráját láncostul mégiscsak kirakatba tette.

Oliver Stone zárta a sort. Új holmijaiból választott az alkalomhoz illőket, és fél kezében a bukósisakját szorongatta.

- Beavatna előzetesen a napirendbe?

- Jaj, hát akkor semmi mulatság sincs az egészben - kacsintott rá Kate.

- Nem az a célunk, hogy jól mulassunk.

- Egyetértek, de megnyugtathatom, hogy ma este nem fog információhiányban szenvedni.

Lucky egy kancsó sangriával fogadta őket. Ahogy az öregasszony csevegve és töltögetve sürgölődött, a vak is láthatta, mennyire elemében van. A jólesően felfrissült társaság egy kellemes órácskát töltött el tálalás előtt.

Reuben és Caleb derekasan bevacsoráztak. Stone, Milton és Adelphia alig nyúltak az ételhez. A kávét a könyvtárban szervírozták. Lucky szivarral is kínálta őket, de csak Reuben gyújtott rá.

- Szívesen látom, ha egy férfi dohányzik - mondta Lucky, aki leült Reuben mellé, és megpaskolta izmos vállát. - Az az érzésem, hogy maga revkóval jár.

Reuben kérdőn meredt rá, a társalgás pedig Kate határozott irányításával hírszerzési témákra terelődött.

- Tudják, a világ legjobb kémelhárítását is meghiúsíthatja a korgó gyomor - mondta Reuben.

- Hogyhogy? - kérdezte Kate.

- Nagyon egyszerűen. Mindenkinél hamarabb pontosan tudtam, mikor kezdik Afganisztán és Irak bombázását.

- Akkor még a VHSZ-nél dolgozott?

- Fenéket, már rég kirúgtak. Azért tudtam, mert a Dominó pizzafutár-szolgálat rendelésfelvevője voltam. Közvetlenül a bombázás kezdete előtt a Pentagonban mindig felszökött a pizzarendelés. Így aztán szerénységem korábban értesült a dologról, mint a tévéhíradósok, sőt valószínűleg maga az elnök.

Mialatt Reuben beszélt, Caleb megszemlélte a masszív könyvespolcokon sorakozó köteteket. Lucky kalauzolta.

Caleb arca minden újabb felfedezésnél földerült.

- Á, ez a Moby Dick egészen jó állapotú példánya. Ez meg A sátán kutyája, első kiadás, eredeti védőborító. Nagyon szép. És az ott csak nem egy 1785-ös Jegyzetek Virginia államról Jeffersontól? De igen. A gyűjteményünkben is van egy. Lucky, okvetlenül meg kell engednie, hogy hozzak magának számítógéppel pontosan méretre szabott, savmentes tokokat ezekhez a kötetekhez.

Lucky csüggött Caleb minden szaván.

- Jaj, számítógéppel szabott savmentes tokokat, iszonyú izgis! Megtenné, hogy hoz, Caleb?

- Megtisztelésnek tekinteném.

Reuben kiszolgálta magát még egy csésze kávéval, amelyet a dzsekije zsebéből előhúzott flaskából egy kis egyébbel talpalt meg.

- Bizony, a jó öreg Caleb jól fölturbózza az izgalomkészletet.

- Most átmegyünk a kocsiszínbe, Lucky - mondta végül Kate. - Meg kell beszélnem ezt-azt a barátaimmal.

- Rendben, drágám - mondta az asszony, ezúttal Caleb karját paskolgatva -, de előbb ígérd meg, hogy visszajöttök.

- Engem egy kommandós osztag sem tarthatna távol, Lucky - biztosította azonnal Reuben.

Kate kikísérte őket, majd át a kocsiszínbe, ahol a dohányzóasztal körüli széles kanapén meg két füles fotelban foglaltak helyet.

- Gondolom, szólt a többieknek a beszélgetésünkről meg a csónak felfedezéséről? - kérdezte Kate tárgyszerű hangon Stone-tól.

- Szóltam - válaszolta a férfi, és egy pillantást vetett Adelphiára. - Valamiért azt hiszi, hogy abban a csónakban ültünk, és a szigeten jártunk?

- Nem hiszem, tudom. Most pedig azt szeretném tudni, mennyit láttak.

- Semmi sem bizonyítja, hogy bármit is láttunk - felelte rezzenéstelen arccal Stone. - Még ha Adelphia azt mondta is magának, hogy követett bennünket a folyóhoz, és figyelte, amint a szigethez indulunk, az sem jelenti azt, hogy végignéztük annak az embernek a halálát.

- Márpedig szerintem mindent láttak. És bárki ölte is meg Patrick Johnsont, fölfedezte, hogy maguk ott vannak, ezért menteniük kellett az irhájukat. Ez megmagyarázza a lyukat és a vért a csónakon. Csak azt nem értem, miért nem fordultak egyszerűen a rendőrséghez, hogy feljelentést tegyenek.

- Maga könnyen beszél - vetette közbe Reuben. - Magának hinnének. De nézzen ránk, erre a kétes egzisztenciájú, szedett-vedett társaságra!

- Tehát beismerik, hogy a gyilkosság szemtanúivá váltak?

Caleb szólni akart, de Stone a szavába vágott:

- Nem ismerünk be semmit.

- Én csak segíteni próbálok, Oliver - mondta Kate. - És ne feledjék: valaki bennünket is meg akart ölni, miután Alexszel megtaláltuk a csónakot.

- Erről nem szóltál nekünk, Oliver - nézett értetlenül Stone-ra Reuben.

- De mi lesz Chastityvel? - fakadt ki Milton. - Elrabolták Chastityt!

Mindannyian rámeredtek, ahogy az arca megvonaglott, és eleredtek a könnyei.

- Ha elraboltak valakit, akkor azonnal értesíteni kell a rendőrséget - vélte Kate.

- Az nem olyan egyszerű - ellenkezett Caleb, és Stone-ra pillantott, aki lesütötte a szemét. - Mi tényleg nem mehetünk a rendőrségre.

A lány Stone-ra nézett.

- Ha összefogunk, együtt talán tehetünk valamit, Oliver - mondta halkan.

- Ja, baromira igaza van - helyeselt Reuben. - Neki ott a háta mögött a hivatal, az Igazságügyi Minisztérium, mi csóringerek meg csak másod-vagy harmadkézből jutunk infóhoz.

- Legfőbb ideje, hogy együttműködjünk - kottyantotta közbe Caleb.

Stone továbbra is hallgatott.

Reuben letette a szivarját.

- Na, jó, mivel jeles vezetőnk szokásától elütően szótlan, a Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom, és javaslom, hogy azonnal mondjunk el Kate-nek mindent. Ki támogatja az előterjesztést?

- Támogatom - vágta rá habozás nélkül Caleb.

- Aki helyesli, estébé - mondta tekintetét Stone-ra szegezve Reuben.

Elfogadták az indítványt.

- A Teve Klub döntött - állapította meg Reuben.

- Mi az a Teve Klub? - csodálkozott Kate.

- Átvenném az ülés vezetését - szólalt meg végre Stone.

50. fejezet

- Mit csináltál? - ordította a mobiljába másnap reggel Alex, aki a szállodai szobában épp a pisztolyát csatolta föl, amikor Kate hívta.

- Figyelj, pont ezért vártam ma reggelig a telefonálással - mondta a lány. - Mert tudtam, hogy rögtön a plafonra mászol.

- Mi az istent vártál tőlem? Mondjuk, ilyesmit: „Szép munka volt, Kate, és igazán örülök, hogy nem murdeltál meg.”

- Előre megmondtam, hogy lecsekkolom Stone-t meg a barátait, te pedig azt felelted, hogy rendben.

- De azt nem tudtam, hogy Stone-ék szemtanúi voltak a Johnson-gyilkosságnak, vagyis éppen annak, amitől eleve óva intettelek.

- Azt én sem sejtettem, hogy közük van a dologhoz. Úgyhogy csak hallgass végig! Rengeteg mondanivalóm van.

Kate percekig beszélt, tolmácsolta mindazt, amit Stone előző este közölt vele. Miután befejezte, Alex hitetlenkedve rázta a fejét.

- Na, jó, ezt vegyük át még egyszer. Látták a gyilkosságot, mégsem fordultak a rendőrséghez, mert attól féltek, hogy a rendőrök azt hiszik, ők is benne voltak?

- Szerintem Oliver nem nagyon csípi a rendőrséget. Talán a múltja miatt.

- Ráadásul lenyomozták az egyik gyilkost, elmentek a házába, és majdnem otthagyták a fogukat?

- Igen.

- És miközben ők „kirabolták” a gyilkos házát, ugyanazok a fickók betörtek Milton Farbhoz, és Stone-ék filmre vették az akciót?

- Csakhogy az illetők elrabolták Milton barátnőjét, így Stone-ék ebben az ügyben sem mehetnek a rendőrségre.

- De nem árulták el neked a gyilkosok nevét?

- Azt hiszem, csak az egyikét tudják.

- Viszont lefilmezték őket. Felismerted a fickókat?

- Nem mutatták meg nekem a filmet.

- Mi a francért nem?

- Először neked szeretnék megmutatni.

- Ez remek, de én momentán négyórányi kocsiútra tőletek annyit gürizek, hogy majd belegebedek, és holnap jön az elnök.

- Mindent megpróbáltam, de hajthatatlanok. Csak neked mutatják meg. Figyelj, vegyük már észre, hogy én az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom, és nem is ismernek. Komoly erőfeszítésükbe került, hogy ennyit is elmondjanak nekem. Oliver benned bízik, nem bennem.

Alex megvakarta a fejét, az álla alá szorította a telefont, és befejezte a pisztolytáska felcsatolását.

- Oké, és mi a terved?

- Úgy gondoltam, holnap meglátogatlak.

- Holnap! Holnap jön az elnök. És te is tudod, Kate, hogy ez mindent megelőz.

- Tudom, de össze akartalak ismertetni a Teve Klubbal...

- A mivel?

- Jaj, bocs, Oliver meg a barátai így hívják magukat. Teve Klub. Ez egy összeesküvés-figyelő szervezet, amelyet évek óta működtetnek. Tudod, hogy eredetileg ők mozdultak rá évekkel ezelőtt arra a botrányra a védelmi miniszterrel? Emlékszel, nem? A miniszter csúszópénzeket fogadott el, hogy bizonyos szállítóknak juttasson állami megrendeléseket. A Teve Klub a fehér házi konyhafőnök helyettesétől szerzett hírmorzsa alapján derítette ki. Elképesztő ügy, Alex.

A férfi hanyatt dőlt az ágyon, és behunyta a szemét.

- A fehér házi konyhafőnök helyettese a védelmi miniszter után kémkedik az úgynevezett Teve Klub számára? Ugye, most hülyéskedsz? Mondd, hogy csak hülyéskedsz, Kate!

- Jó, felejtsd el. Nem érdekes.

Alex fölugrott.

- Nem érdekes?!

- Hajlandó lennél meghallgatni, Alex? Ezek az emberek hihetetlen nyomozómunkát végeztek ebben az ügyben. Tényleg hihetetlen.

Valahogy sikerült lecsillapodnia.

- Oké, mindannyian idejöttök. És aztán?

- Részt veszünk az ünnepségen, azután együtt leülünk, megmutatják neked a filmet, és megmondják a férfi nevét. Onnan folytatjuk.

- Úgy érted, hogy vigyem az infót a titkosszolgálathoz?

- Úgy. A névvel meg a levideózott pasasokkal komoly anyag lesz a kezünkben. És vissza kell hoznunk Chastityt. Miltonnak megszakad a szíve.

- Ki a fene az a Chastity?

- Jaj, bocs, Milton barátnője. Őt rabolták el.

- Emberrablásokkal az FBI foglalkozik. És másodpercről másodpercre nagyobb a valószínűsége, hogy a nő nem kerül elő élve.

- Ezek nem közönséges emberrablók. Az ő szempontjukból sokkal több forog kockán. Telefonáltak, és Milton pár óránként néhány szót beszélhet a nővel, ezzel jelzik, hogy életben van. Nem hiszem, hogy bántani fogják, legalábbis egyelőre nem. Szóval patthelyzet alakult ki.

- És pontosan hogy függ össze mindez Patrick Johnsonnal?

- Hát ezzel kapcsolatban eléggé homályosan fogalmaztak. Neked biztos részletesebben elmagyarázzák majd. Abból a kevésből, amit nekem mondtak, úgy látom, hogy kiokoskodták a dolgot.

Alex mélyet sóhajtott. Az előtte álló egész napot kitöltötték az utolsó előkészületek. Teljesen a munkájára kellett összpontosítania. Erre most a titkosszolgálati teendők helyett várhatóan a Teve Klub foglalkoztatja majd az agyát. Teremtőm, segíts...

- Alex, ott vagy még?

- Itt vagyok - morogta.

- Szóval mit gondolsz? Odamehetünk?

Alex a fegyverére pillantott, egy töredékmásodpercig azon tűnődött, nem lenne-e egyszerűbb azonnal véget vetni ennek a cirkusznak.

- Alex!

- Jó, rendben. Gyertek!

- Adelphiát is vihetjük? Nagyon aggódik Oliver miatt.

Alex most már kirobbant.

- Hát persze, Kate, hozzátok csak Adelphiát! És hozzátok az agyament Majom és Zsiráf Klubot is! Sőt, ha már itt tartunk, mi az istennyiláért nem ugrotok be a Fehér Házba, és fogjátok fülön az elnököt is? Lefogadom, hogy tisztára beindul ettől az egésztől. Alighanem még a különgépet is fölajánlja, hogy ideruccanjatok. El ne felejtsétek megadni neki a nevemet, hogy pontosan tudja, kit kell letolnia, mint a szaros gatyát, mihelyt ideér!

- Na, jó, most leteszem - váltott idegtépően nyugodt hangra Kate. - Viszlát holnap!

A telefon elnémult, és Alex épp visszahuppant az ágyra, amikor kopogtak.

- Alex! Ideje a lovak közé csapni. Indulás! - szólt be a rajparancsnoka. - Kész vagy, Alex? - kérdezte valamivel hangosabban.

Alex fölpattant, és kinyitotta az ajtót.

- Jól vagy? - nézett rá vissza a rajparancsnok.

- Soha jobban - felelte Alex.

 

Sötétedett a német kisvárosban, ahogy Tom Hemingway a Frankfurttól egyórányira lévő település utcáit rótta. Áthaladt az elbűvölő bevásárló-negyeden, a gótikus székesegyház mellett befordult egy mellékutcába, és belépett egy bérházba. A lifttel fölvitette magát a harmadik emeletre, a folyosón a negyedik lakás ajtaján bezörgetett, mire kiszóltak neki, hogy kerüljön beljebb.

Odabent nem égett a villany, Hemingway mégis szinte azonnal a szinte koromsötét helyiség egyik sarkára összpontosított.

- Látom, a hatodik érzéked nem hagyott cserben, Tom - mondta a férfi, és mosolyogva lépett elő. Arab volt, de burnusz helyett öltönyt viselt, bár a fején turbánt hordott. Intett Hemingwaynek, hogy foglaljon helyet a kisasztal melletti fotelban, ő meg vele szemközt ült le.

Az arab hátradőlt, és a fotel karfáján nyugtatta a kezét.

- Apád kiváló ember volt, és csaknem harminc éven át jó barátom. Ismert bennünket, nem sajnálta az időt, hogy megtanulja a nyelvünket, megismerje vallásunkat és kultúránkat. Sajnos manapság senki sem követi a példáját.

- Különleges egyéniség volt - értett egyet Hemingway. - Egészen különleges.

A férfi egy kis csésze vizet emelt föl a kettejük közötti asztalról, és ivott belőle. Hemingwaynek is kínált egy csészével, de Tom elhárította. Az arab egy papírt nyújtott át.

- Ahogy megállapodtunk - mondta.

Hemingway megnézés nélkül zsebre tette az iratot.

- Biztosan jól átgondoltad - jegyezte meg.

- Egész életemben ezeken a dolgokon gondolkodtam.

- Garantálod, hogy senki sem fogja vállalni a felelősséget?

- Tiszta sor - bólintott az arab. - Feltételezem, hogy az embereim kielégítően működtek együtt.

- Irántad való ragaszkodásukat tanúsítja, hogy szó nélkül megtettek mindent, amit kértünk tőlük.

- Ami történt, az nem kizárólag a ti javatokat célozta. Az-Zaváhiri meg a hozzá hasonlók elcsábultak az országotok miatt. Elszakadtak az iszlámtól. - Egy pillanatra elhallgatott. - A holnapi napot illetően biztos vagy a dolgodban?

- Igen.

- Egy szuperhatalom megtámadását nem lehet félvállról venni.

- A szuperhatalmak is emberekből állnak.

Az arab a fejét rázta.

- A mi népünk nagyon másfajta, olyasmikben különbözik, amiket a te hazád nem hajlandó elismerni.

- Talán minél inkább eltérünk, annál inkább hasonlítunk is.

- Már elnézést, de ez csak a te buddhista süketelésed. - Még egy kortyot ivott. - Amerika többet költ a haderejére, mint a világ összes többi országa együttvéve. Önvédelemből egyetlen ország sem művel ilyet, csakis támadó szándékkal. Az elnökötök megnyom egy gombot, és az arab világ gombafelhőben tűnik el.

- Semmi okunk rá. A Közel-Kelet mérföldes léptekkel halad előre. Demokráciák váltják föl a diktatúrákat.

- Persze, azokat a diktatúrákat, amiket Amerika segített és támogatott. A hatalomra jutó demokráciák azonban a legtöbb esetben jobban gyűlölik Amerikát, mint a megdöntött diktátorokat. Úgy vonultatok be Irakba, hogy nem értettétek a történelmét, kultúráját. Amerika csak ámult és bámult, hogy Nagy-Britannia fogott egy Mezopotámia nevű földet, amelyen mesterségesen létrehozott egy országot Irak néven. Meg hogy a lakosság síitákból, szunnitákból, kurdokból és több tucat más csoportból tevődik össze, olyan csoportokból, amelyek köztudomásúlag soha nem értettek szót egymással. Komolyan azt hittétek, hogy belibegtek, megmentitek az irakiakat, és kitör a béke? - Fölemelte a kezét. - És nem lehet egy népet „belebombázni” a demokráciába. Az alulról szerveződik, nem az égből hullik. A szavazófülkékbe igyekvő muzulmánok bombatölcsérek mellett haladnak el, amelyekben családtagjaik lelték halálukat. Azt hiszed, az amerikai stílusú demokrácia lehetősége valaha is feledtetheti velük, ki ölte meg férjüket, feleségüket, gyermekeiket?

- Az én hazámnak föl kell ismernie, hogy a szabadsághoz sokféle út vezet. Attól félek, hogy még ma is azt hisszük, egyedül a mi módszereink célravezetőek.

Az arab még egyet kortyolt.

- Ez nagyon szép, Tom, de nem hiszem, hogy a vezetőitek osztoznak a nézeteidben. Isten hatalmas, egyetlen kézlegyintéssel legyőzheti a hadseregeteket. Mi, halandó arabok azonban hiába harcolunk ellenetek, egyszerűen nem bírunk a temérdek pénzetekkel és fegyveretekkel. És látjuk, hogy a roppant amerikai haderő nyomában amerikai cégek és amerikai csővezetékek érkeznek. Azt mondod, a célotok egy szabad világ. Érdekes, Afrikában több a diktátor, mint a Közel-Keleten, és sokkal súlyosabb a népirtás. Mégsem látom, hogy amerikai tankok dübörögnének azon a tájékon. Na persze, a Közel-Keleten sokkal több az olaj. Ne hidd, Tom, hogy mi szegény sivatagi vademberek nem fogjuk föl, hogy Amerika céljai korántsem önzetlenek. Legalább ennyit feltételezz rólunk!

- A szabadság valóban jó dolog, barátom. És Amerika a világ legszabadabb országa.

- Igazán? Az az ország, amelyik kétszázötven évig rabszolgákat tartott, és még további százig de facto rabszolgasorba kényszerítette a feketéket? De személyesen is tapasztaltam, mi fán terem a ti szabadságotok. Több mint ötven esztendeje Iránban demokratikusan választott miniszterelnök kormányzott, aki nem röstellette államosítani a kőolajipart. Ez nem nagyon tetszett az amerikai olajtársaságoknak. Így hát a CIA-seitek segédkeztek a kormány megbuktatásában és a bábsah visszahelyezésében. Az ő nyugati életforma iránti szánalmas rajongása vezetett az iráni forradalomhoz, és ezzel a valódi demokrácia minden reménye véget ért. Amerika efféle játékokat űzött és űz Chilétől Pakisztánig az egész földkerekségen. A nyugati világ irányelvei világszerte közvetlenül milliók és milliók lemészárlását idézték elő. - A férfi elhallgatott, és Hemingway arcát fürkészte. - Szóval mi lesz, ha az új iraki kormány nem nyeri el Amerika tetszését?

- Mégis tudom, hogy a szabadság híve vagy - mondta halkan Hemingway. - Gyerekkoromban hallottam, amikor apámmal effélékről beszélgettetek.

- Igaz, hogy egész életemben küzdöttem bizonyos szabadságjogokért, amelyek összhangban állnak Isten igéjével. Világosan látom, milyen előnyökkel jár, ha az emberek komoly beleszólást kapnak a saját életükbe. Nem értek egyet azzal, ahogyan némelyik arab országban a muszlim nőket kezelik. És fölfordul a gyomrom attól, hogy sárkunyhók tőszomszédságában fényes paloták emelkednek. A muszlim világban rengeteg a probléma, és ezeket orvosolnunk kell. De vajon igazi szabadság-e az, ha valaki más mondja meg, mire törekedjünk? És miért nem működik ez mindkét irányban, Tom? Amerika a föld népességének kevesebb mint öt százalékát képviseli, energiájának mégis egynegyedét fogyasztja el. A szegény országok nem jutnak hozzá a számukra szükséges energiához, polgáraik szenvednek és meghalnak, mert Amerika ilyen sokat vesz el magának. Akkor hát ezek az országok rohanják le az energetikai diktátor Amerikát, és kényszerítsék, hogy kevesebb olajat meg gázt használjon föl? Tetszene ez az Egyesült Államoknak?

- Ha így vélekedsz, megkérdezhetem, miért segítesz nekünk?

A férfi vállat vont.

- Egyszerű. Minden elesett amerikai miatt arabok százai halnak meg. Arab öngyilkos merénylők ma ezrével gyilkolják le saját testvéreiket. Minden újabb robbantással önmagunkat gyengítjük, és egyenesen az USA kezére játszunk. - Elhallgatott, és ivott még egy korty vizet. - A nyugati sajtó rögeszmésen azt hajtogatja, az öngyilkos robbantók azért ölik meg magukat, hogy a paradicsomba juthassanak. Isten azonban azt mondja, hogy életeket menteni nagyszerű dolog. Aki egyetlen életet megment, sokakat ment meg. A vérünket kell ontanunk, hogy a paradicsomba kerüljünk? Miért nem örvendhetnek a muszlimok békés életnek a földön, hihetnek Istenben, szolgálhatják őt, és juthatnak a paradicsomba ezen a módon? A nyugati világban a fiatalok békében nőnek fel. A mi gyermekeink nem érdemlik meg ezt a jogot?

- Természetesen megérdemlik - mondta Hemingway.

- Jól tudod, hogy a hazád lehetetlent kíván. Az 1970-es évek energiaválsága előtt Amerika az arab-izraeli kérdésen kívül nem törődött a Közel-Kelettel. Azután jött szeptember 11., és megtámadtátok a tálibokat. Ezzel semmi bajom. A helyetekben ugyanígy jártam volna el. Az a cél azonban, amire most törekszetek, vagyis, hogy az egész Közel-Keletet egyik napról a másikra demokráciává változtassátok, őrültség. Azt várjátok tőlünk, hogy évek alatt véghezvigyük azt, amit nektek évszázadokba tellett megvalósítanotok. - A másik férfi szünetet tartott. - És ez nem egyszerűen az iszlám nyugatellenességének kérdése. Az arabok évszázadokon át alakítottak ki olyan szokásokat és kultúrákat, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a természeti kincsekben szűkölködő, sivatagi éghajlatú vidékekkel, nemegyszer a törzs törvényein és férfiaik vezetésén alapultak. Amerikát ez nagyon hosszú ideig egyáltalán nem zavarta. Most természetesen zavarja, és szerintetek meg kell változnunk. Haladéktalanul. Eddig százezer iraki halt meg, és az országban zűrzavar uralkodik. Nem tudok tapsolni ehhez a fajta haladáshoz, Tom. Nem tudok.

- Én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Ha nem válik be, mit veszítünk?

- Emberéleteket, Tom, sok-sok életet - felelte komoran az arab.

- Az nem különbözik attól, ami most történik - vélte Hemingway.

- Te mindenre tudsz választ. Akárcsak az apád. Pekingben ölték meg?

Hemingway bólintott.

- De biztos nem a kínaiak. Azok rosszindulatúak, de aligha ostobák.

Vállat vont.

- Hivatalosan nem derült ki, de megvan a gyanúm.

- Érdekes ez a helyzet a kínaiakkal, Tom. Egyszer majd megelőzik Amerikát, mint a világ legnagyobb gazdasága. A hadseregük tízszer akkora létszámú, mint a tiétek, és napról napra erősebb, technikailag fejlettebb. Képesek atomfegyverekkel csapást mérni az Egyesült Államokra. Saját népüket ölik vagy dolgoztatják rabszolgaként, mégis barátaitoknak nevezitek őket, miközben az arab világot azzal az ürüggyel tiporják el, hogy fölszabadíttok bennünket. Tudod, mit mondunk mi, arabok? Azt mondjuk, eredjetek, „szabadítsátok föl” a barátaitokat, a kínaiakat. De Amerika nem így tesz. Miért nem? Mert a kínaiak nem puskával, Nissan teherautóval meg kocsiba rejtett pokolgéppel vágnak vissza, mint amire mi, muszlimok kényszerülünk. Így hát békén hagyjátok és a barátaitoknak hívjátok őket.

- Apám egyáltalán nem tartotta őket annyira a barátainak.

- Bölcs ember. Egy jobb világba távozott.

- Én ateista vagyok, úgyhogy nem tudom biztosan, hová távozott.

Az arab szomorúan nézett rá.

- Önmagadat sérted azzal, hogy nem hiszel Istenben, Tom.

- Önmagamban hiszek.

- És ha fizikai léted megszűnik, mire jutsz ezzel? - Egy pillanatra elhallgatott. - Semmire.

- Ez az én szabadságjogom, hogy válasszak - jelentette ki határozottan Hemingway.

Az arab fölállt a fotelból.

- Ég veled, Tom, és sok szerencsét! Többé nem látjuk egymást.

Néhány perc múlva Hemingway már visszafelé sietett az utcán a bérelt kocsijához. Megnézte a barátjától kapott papírlapot, fejben lefordította az arab szöveget. Az a férfi valóban mindent nagyon körültekintően kigondolt.

Hemingway aznap este Frankfurtban repülőre szállt, hogy nyolc órával később New Yorkba érjen.

Föltekintett a felhőtlen égboltra, és eltűnődött, hogy vajon annyi isten létezik-e, ahány csillag. Egyes vallások szerint talán igen. Őt nem nagyon érdekelte a válasz. Soha semmiféle isten nem hallgatta meg az imáit.

Hemingway számára ez bőségesen bizonyította, hogy nincsen efféle lény.

 

Több ezer kilométerrel odébb, az Atlanti-óceán túlsó partján Jack kapitány szintén az égboltot nézte, és a másnapi eseményeket fontolgatta. Minden elkészült, már csak James Brennan és kísérete érkezését várták.

Utolsó intézkedésként a művelet résztvevői által használt összes laptopot megsemmisítették. Nem folytattak több diskurzust a mozis csevegőszájton. Jack kapitánynak máris hiányérzete támadt.

Még aznap este a Pittsburghi Nemzetközi Repülőtér parkolójába hajtott. Leadta a kocsiját, és a csarnok felé indult. Hivatalos útiterve meglehetősen egyértelműen festett: Pittsburghből a chicagói O'Hare-re, az O'Hare-ről Honoluluba, Honoluluból pedig Amerikai Szamoára, repül, ahonnét motorcsónakkal szándékozott az ő drágalátos szigetére szállíttatni magát.

Brennanben véget értek a teendői. A tulajdonképpeni akciót nem várta meg. Az kissé még neki is kemény lett volna. És bár itteni munkája befejeződött, más tekintetben még csak most kezdődött. Eljött az ideje, hogy életbe léptesse tartalék tervét. Tom Hemingwayjel létrehozott társulása hivatalosan lezárult, bár ezt a másik félben nem tudatosította. Jót mulattunk, Tom, itt a vége, fuss el véle! Most már az észak-koreaiaknak dolgozott.

Jack kapitány bejelentkezett az utasfelvételnél, de magánál tartotta a bőröndjét, mivel belefért a kézipoggyászkeretbe. Az egyik bárban ivott valamit, majd megcélozta a mosdót. Ezután a reptéren járkált, amíg a beszállás előtti ellenőrzéshez nem indult. Ahelyett azonban, hogy alávetette volna magát az ellenőrzésnek, elhagyta a repülőteret, egy másik parkolóhoz sietett, és átvette a kocsit, amely ott várt rá. Dél felé robogott.

 

Dzsamila a lakása konyhaasztalánál ült, és halála napját, óráját jegyezte föl a naplójába. Vajon mennyire pontosan adta meg az időt? Ha másnap valóban meghal, megtalálják a naplóját. Talán közzéteszik az újságban, a teljes nevével együtt, amit a halálozás időpontja mellé írt. Azután valamiért kiradírozta. Hátha túléli a holnapot...

A nyitott ablakhoz lépett, és kinézett, hagyta, hogy a könnyű szellő végigcirógassa; beszívta a levegőt, amely viszonylag új élménnyel ajándékozta meg, frissen vágott fű illatát hordozta. Eltűnődött, milyen csöndes, békés itt minden. Se bombazápor, se puskaropogás. Együtt sétáló, beszélgető embereket látott. Az épület lépcsőjén egy idős férfi ült, cigarettázott és sörözött. Dzsamila hallotta a közeli kis játszótéren föl-fölharsanó gyermekkacajt.

Arra gondolt, hogy ő is fiatal, előtte az egész élet. Lassan mégis becsukta az ablakot, visszahúzódott lakása sötét árnyai közé.

- Ne hagyd, hogy kudarcot valljak! - fohászkodott halkan Istenhez. - Ne hagyd, hogy kudarcot valljak!

 

A lány lakásától alig húszpercnyire Adnan er-Rími éppen befejezte aznapi utolsó imáját. Miként Dzsamila, ő is hosszúra nyújtotta az ájtatoskodást.

Föltekerte és elrakta imaszőnyegét. Csak naponta kétszer, hajnalban és este imádkozott. Vonakodva tartotta be a ramadánt, épp elég esztendeig volt üres a hasa ahhoz, hogy elunja a koplalást. Az évek során egyszer-egyszer cigarettához és szeszes italhoz is nyúlt. A mekkai zarándoklatot egyáltalán nem végezte el, mert nem tellett útiköltségre. Mégis hithű muszlimnak tartotta magát, mert szorgalmasan dolgozott, segített a rászorulóknak, sohasem csalt, sohasem hazudott. Viszont ölt. Isten nevében, az iszlám védelmében, életformája megóvásáért ölt. Olykor úgy tetszett, egész létezése három összetevőből áll: munkából, imádkozásból és harcból.

Azelőtt keményen dolgozott, hogy a gyermekeinek ne kelljen majd harcolniuk, ne kelljen önmagukat és másokat fölrobbantaniuk igazságuk bizonyítása végett. De a gyermekei mind meghaltak. Az erőszak utolérte őket, hiába próbálta megoltalmazni őket az apjuk.

Adnan előtt most már csak egyetlen feladat állt.

Csukott szemmel kilépte lakásában a kórházi folyosó méreteit. Végigment az előtéren, jobbra fordult, tizennégy lépést tett, jobbra nyúlt, kinyitotta az ajtót, és eljátszotta, hogy lelépked nyolc lépcsőfokon, lépcsőfordulóhoz ér, majd újabb nyolc lépcsőfok következik, a lenti előtér, végül a kijárati ajtó. Azután még egyszer elgyakorolta. Azután harmadszor is.

Amikor ezzel végzett, levette a pólóját, és a fürdőszoba tükrében megszemlélte a felsőtestét. Bár még most is irigylésre méltó fizikumú volt, az izmok mögül valami megviseltség sugárzott belőle, amitől inkább hasonlított öregemberre, mint élete teljében lévő férfira. Az évek során elszenvedett számos külső sérülés már behegedt.

Belül azonban maradandó sebeket ütöttek rajta.

Az ágyára ült, tárcájából tíz fotót vett elő, és elrendezte őket maga előtt: egy hajdanvolt család gyűrött, megfakult emlékeztetőit. Mindegyik fölött elmerengett, fölidézte a békesség és a szeretet pillanatait. És a borzaloméit. Például azt, amikor a szaúdiak lefejezték az apját valami szabálysértésnek minősülő cselekményért.

Rendszerint két kardcsapás kellett ahhoz, hogy valakinek fejét vegyék. Adnan apjának azonban nagyon vastag nyaka volt, csak három csapással tudták lemetszeni, és a nyolcéves Adnant kényszerítették, hogy végignézze.

Nem sokan tudták volna föleleveníteni ezeket az eseményeket anélkül, hogy legalább néhány könnyet ontsanak, de Adnan szeme száraz maradt. Bár amikor megcsókolta halott gyermekei színehagyott képét, remegett a keze.

Néhány perc múlva fölvette a kabátját, és elhagyta a lakást. Biciklivel hamar megtette a Brennan belvárosába vezető utat. Állványhoz láncolta a kerékpárját, és gyalog ment tovább. Elhaladt az Irgalmas Kórház előtt, az épületre pillantott, amely legalábbis másnapig a munkahelyének számított. Ezután tekintete az utca túloldalán emelkedő bérházra villant. Tudta, hogy a két afganisztáni odabent újra meg újra a fegyverét ellenőrzi, mert mániákusan módszeres emberek, mint minden valamirevaló mesterlövész.

Adnan folytatta a gyaloglást, befordult egy utcába, majd egy másikba, végül besurrant egy sikátorba. Kétszer kopogtatott az ajtón. Hiába. Ekkor beszólt fársziul. Lépések közeledtek, és hallotta, hogy Ahmed szintén perzsa nyelven válaszol:

- Mit akarsz, Adnan?

- Beszélgetni.

- Nem érek rá.

- Már mindennel el kellett készülnöd, Ahmed. Valami baj van?

Kinyílt az ajtó, és Ahmed bosszúsan nézett rá.

- Nekem semmi bajom - morogta, de hátrahúzódott, hogy Adnan beléphessen a garázsba.

- Úgy gondoltam, jobb, ha még egyszer átvesszük a teendőket - mondta Adnan, ahogy a munkapad melletti egyik ülőkére telepedett. Pillantása a járműre siklott, amelynek másnap oly fontos szerepet kellett játszania. Bólintott. - Mutatós. Jó munkát végeztetek, Ahmed.

- Majd holnap elválik, jó munkát végeztünk-e vagy sem - felelte Ahmed.

Húsz percen át értekeztek Adnannal a számukra kijelölt feladatokról.

- Miattunk nem aggódom - mondta Ahmed kedvetlenül. - Ez a nő idegesít. Kicsoda? Mihez ért?

- Az nem rád tartozik - torkolta le Adnan. - Ha kiszemelték erre, akkor nyilván jól elvégzi majd a dolgát.

- A nők csak arra jók, hogy gyereket szüljenek, főzzenek meg takarítsanak.

- Te a múltban élsz, barátom - csóválta a fejét Adnan.

- A muszlim múlt dicsőséges. Mindenből a legjobbat mondhattuk a magunkénak.

- A világ lehagyott bennünket, Ahmed. Vele együtt kell haladnunk, hogy a muszlimok ismét naggyá válhassanak. Megmutatjuk a világnak, mire vagyunk képesek. Sokra.

Ahmed a padlóra köpött.

- Ez a véleményem a világról. Mindenki hagyjon békén bennünket!

- Majd holnap meglátjuk, melyikünknek van igaza. Lassan ingatta a fejét.

- Túlságosan hiszékeny vagy. Túlságosan bízol az amerikaiban, aki vezet bennünket.

- Lehet, hogy amerikai, de bátor, és tudja, mit csinál - nézett szigorúan az iránira Adnan.

- Én megteszem a magamét - mondta végül Ahmed.

- Igen, te meg - felelte Adnan, ahogy fölegyenesedett. - Mert én majd gondoskodom róla, hogy megtedd.

- Nincs szükségem arra, hogy egy iraki pesztrálgasson - jelentette ki harciasan Ahmed.

- Holnap nem irakiak, irániak vagy afganisztániak leszünk - replikázott Adnan. - Mindannyian muszlimok, Isten szolgái vagyunk.

- Ne merd kétségbe vonni a hitemet, Adnan! - figyelmeztette fenyegető hangon Ahmed.

- Semmit sem vonok kétségbe. Egyedül Isten vizsgálhatja az emberek lelkét. - Adnan az ajtóhoz lépett, de visszafordult. - Viszlát holnap, Ahmed!

- Majd a paradicsomban - felelte Ahmed.

51. fejezet

Az elnöki különgép délután egy órakor szállt le a Pittsburghi Nemzetközi Repülőtéren. A térségből minden légi forgalmat eltereltek, ugyanezt tervezték a későbbi felszálláshoz is. A hosszú gépkocsioszlop indulásra készen állt. Az elnöki konvojnál létezik egy alapszabály, amelyet ki-ki csak a maga kárára hagyhat figyelmen kívül: mihelyt az elnök beül a Szörnyetegbe, a kocsisor megindul. Aki ekkorra nem foglal helyet valamelyik járműben, az kimarad a buliból.

A konvoj útvonalát már rég lezárta a titkosszolgálat, és a járművezetők harapós hangulatban figyelték, amint a Szörnyeteg meg a többi huszonhat kocsi elsuhan. Az elnöki limóban Brennan, a felesége, a kabinetfőnöke, Pennsylvania kormányzója és Carter Gray ültek.

Mire a gépkocsioszlop begördült az ünnepség színhelyére, a területet már több mint tízezren töltötték meg, zászlókat lobogtatva, táblákat magasba emelve mutatták ki a város és névadója iránti rokonszenvüket. Odakint, a kerítés mellett az országos sajtóorgánumok furgonjai parkoltak, és tökéletesen frizírozott híradósok álltak a vagányabb stílusú kábelhálózatok jóval újabb évjáratú és divatérzékenyebb, de nem kevésbé belőtt frizurájú tudósítói mellett. Valamennyien arra készültek, hogy tájékoztassák az országot és a nagyvilágot az eseményről, persze mindenki a maga tálalásában, és az ifjabb hangok előreláthatóan sokkalta cinikusabban szólnak majd az egész felhajtásról.

Alex Ford az emelvény közelében helyezkedett el, de azután hátrahúzódott a kordonnal körülvett rész mögé, a konvoj felé, ahogy az a bekerített területre hajtott. A férfi egy pillanatra megdermedt, amikor észrevette a sokaságban középtájon előretörekvő Kate-et, Adelphiát és a Teve Klubot. Kate integetéssel jelezte, hogy meglátta. Alex nem intett vissza, de egyetlen ujjnyira biccentette a fejét, majd tovább figyelt, hogy kiszúrja az esetleges bajforrásokat. Ilyen népes és lármás tömegben ez majdhogynem lehetetlen. Mindazonáltal az összes gyalogos bejáratnál fémdetektorokat állítottak föl, s ez némi megnyugvást jelentett a titkosszolgálatosoknak.

Alex a fasorra pillantott, bár nem látta a mesterlövészeket, de tudta, hogy ott helyezték el őket.

- Ha úgy alakul, ne hibázzatok, srácok! - mormolta a bajsza alatt.

Amikor az elnök megjelent, minden oldalról körülvette a golyóálló mellényes „szupercsapat” élő fala. Alex ismerte ezeket a testőröket, megannyi kőkemény fickót.

Az elnök a színpadra lépett, és kezet fogott néhány fontos személyiséggel, miközben a felesége, a kormányzó, a kabinetfőnök meg Gray helyet foglaltak a pulpitus hátterében. Hamarosan Brennan is csatlakozott hozzájuk.

A rendezvény menetrend szerint kezdődött. A polgármester meg más helyi méltóságok szólaltak föl, igyekeztek rálicitálni egymásra az elnök és városuk magasztalásában. Ezután a kormányzó az előirányzottnál kissé hosszabbra nyújtotta a mondókáját, úgyhogy a kabinetfőnök asszony homlokráncolva toporgott tűsarkújában. A különgép következő leszállóhelyén, Los Angelesben adománygyűjtő vacsorát rendeztek, amit a kabinetfőnök sokkal fontosabbnak tartott annál, hogy ez a becsvágyó pennsylvaniai városka fölveszi a nagyfőnök nevét.

Alex tovább pásztázta a tömeget. Az első sorban, a kötélkordonnál a fegyveres testületek számos tagját szemrevételezte. Egyenruhájukról látta, hogy zömmel a reguláris hadseregben szolgálnak vagy szolgáltak. Jó néhányuknak hiányzott keze vagy lába, alighanem közel-keleti küldetés következtében. Akadt pár nemzeti gárdista is, az egyik a bal kézfeje helyén kampót viselt. Alex szánakozva csóválta a fejét. Mennyi áldozat...

Brennan a beszéde után nyilván le akart menni, hogy szót váltson ezekkel a katonákkal. Az ilyesmihez mindig értett.

Ahogy Alex tekintete végigsiklott az ezer meg ezer arcon, nem egy közel-keletit is észrevett. Nagyjából ugyanúgy öltözködtek, mint körülöttük bárki más. Táblát tartottak, „Brennan rádupláz!” kitűzőt hordtak, és éppen olyanoknak tűntek, mint a jókedvű, büszke és hazafias tömeg többi része.

Jack kapitány embereit különféle csoportokba szervezték az egész tömegben, hogy tűzerejük a lehető legnagyobb területet fedje le a pulpitus előtt. Már mindannyian megtalálták a kampókezű nemzeti gárdistát. Nem esett nehezükre, hiszen a férfi közvetlenül a kordonnál várta, hogy sort kerítsen rá az elnök.

Voltaképpen valamennyien James Brennanre vártak.

 

Körülbelül az idő tájt, amikor az elnöki különgép Pittsburghben leszálláshoz készült, egy áramvonalas, fekete helikopter New York belvárosában egy épület tetejéről a levegőbe emelkedett, és dél felé tartott. A pilóta mellett egy másik overallos ült, hátul pedig Tom Hemingway. Hordozható tévékészüléket tartott a kezében, és feszülten figyelte a képernyőt. Brennanben óriási tömeg gyűlt össze, a terület már zsúfolásig megtelt. Ez aggasztotta leginkább Hemingwayt. A tömeg.

Az órájára pillantott, és szólt a pilótának, hogy húzzon bele. A helikopter tovaberregett a manhattani felhőkarcolók fölött.

 

Dzsamila az elmúlt két órában a gyerekeket levegőztette. Miközben az egyterűvel Franklinék kocsibeállójára kanyarodott, azt tervezte, hogy gyorsan megebédelteti a fiúkat, és azután ideje indulni. Ahogy karján a legkisebbel, nyomában a két nagyobbikkal benyitott a házba, úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a picit.

Lori Franklin a hallban telefonált, még a teniszruhájában, csak mezítláb. Az asszony Dzsamilára mosolygott, és intett, hogy mindjárt befejezi.

Amint ez megtörtént, Dzsamila rögtön megszólalt:

- Azt hittem, asszonyom nincs itthon. Azt mondta, a klubba megy teniszezni, azután ebédelni.

Franklinné letérdelt, és lelkesen ölelte magához kisfiáit, akik odaszaladtak hozzá. Azután elvette a kisbabát Dzsamilától.

- Tudom, Dzsamila, de meggondoltam magam. A klubbeli barátnőimmel beszéltem, akik elmennek a mai ünnepségre, ezért úgy döntöttem, én is elmegyek. - A két nagyobbik fiúhoz fordult. - És ti is jöttök.

- Elviszi őket? - hökkent meg Dzsamila.

Franklinné fölállt, és kezével meglóbálta a baba dundi öklöcskéjét.

- Meg ezt a töpörtyűt is. Szeretnéd látni az elnököt? Szeretnéd? - gügyögte neki, majd Dzsamilára nézett. - Érdekes lesz, elvégre az elnök nem mindennap jön a városba.

- Elmegy az ünnepségre? - kérdezte Dzsamila halk, hitetlenkedő hangon.

- Őrá szavaztam, még ha George szerint idióta is. Ez köztünk legyen mondva - tette hozzá az asszony.

- De nagy tömeg lesz, asszonyom. Olvastam az újságban. Gondolja, hogy helyes dolog elvinni a fiúkat? Olyan kicsik, és...

- Tudom, ez nekem is eszembe jutott. Aztán rájöttem, hogy ez csodálatos élmény lesz nekik, még ha elfelejtik is. Felnőtt korukban elmondhatják majd, hogy ott voltak. Na, megyek, gyorsan lezuhanyozom. Gondoltam, előtte együtt ebédelhetnénk valahol...

- Együtt? - kérdezte Dzsamila. - Azt akarja, hogy én is menjek?

- Jaj, persze, segítség nélkül hogy boldoguljak a babakocsival meg a többi cuccal? És igaza van a tömeggel, úgyhogy nem árt, ha még valaki vigyáz a fiúkra, nehogy elvesszenek nekem.

- De hát egy csomó dolgom van itt - mondta Dzsamila leverten, mintha e pillanatban a házimunka érdekelte volna.

- Ne butáskodjon! Magának is csodálatos élmény lesz, Dzsamila. Személyesen érzékelheti, mitől olyan nagyszerű ez az ország. Képzelje el, még az is lehet, hogy találkozunk az elnökkel. George-ot eszi majd a sárga irigység, még ha azt állítja is, hogy nem bírja Brennant.

Franklinné fölment az emeletre lezuhanyozni és átöltözni. Dzsamila egy fotelba rogyott, hogy megnyugodjon. A legnagyobbik fiú a ruhaujját cibálta, hogy menjen velük játszani. Dzsamila először ellenállt, de azután engedett az unszolásnak. A fenti fürdőszobából kihallatszott a vízcsobogás, és tudta, némi időre van szüksége, hogy összeszedje a gondolatait.

A kisbabát a járókába tette, és egy kicsit foglalkozott a nagyobbakkal. Aztán kiment a fürdőszobába, és egy kis hideg vizet locsolt az arcára. Az emeleten még mindig csobogott a víz. Dzsamila tudta, hogy Franklinnénál nem kell szó szerint venni a „gyors” zuhanyozást.

Végül átlátta, hogy nincs kibúvó. A retiküljéért indult.

Vihar közeledik - mondogatta magában, gyakorolta, mielőtt a valóságban is bemondta volna a mobiltelefonjába. Ez a két egyszerű szó azonnal megoldhatná a problémáját, most mégis beleborzongott a gondolatba, hogy ez a megoldás talán nem a legjobb Lori Franklinnek, aki éppen ma akarta a gyerekeivel tölteni az időt.

Majdnem elállt a szívverése, amikor meglátta a kiborítva a földön heverő táskáját. Könnyelműen a fotelban hagyta, elfelejtette magasabbra tenni. Térdre esve turkált a szétszóródott tárgyak között. A mobiltelefonja! Hová lett a mobiltelefonja?

A játszószobába rohant, egyenesen Timmyhez, a legidősebb fiúhoz, aki egyre gyakrabban pakolta ki a retiküljét, amíg Dzsamila meg nem szokta, hogy eltegye a gyerek keze ügyéből. Fölkapta a kisfiút, és megpróbálta tőle telhetően nyugodt hangon kifaggatni.

- Hol a dada telefonja, Timmy, te haszontalan? Már megint eldugtad a dada telefonját? - A kisfiú szemlátomást elégedetten mosolyogva bólintott. - Na, jól van, te haszontalan, most vidd oda a dadát a telefonhoz! A dadának kell a telefonja. Mutasd meg, jó?

Csakhogy a gyerek nyilvánvalóan nem emlékezett, hová tette. Tíz percig keresgéltek, miközben a kisfiú hol ide, hol oda vezette. Dzsamila minden meghiúsult kísérlettel egyre jobban elcsüggedt. Egyszer csak meghallotta, hogy elzárták a vizet. Az órájára nézett. Most már nagyon gyorsan el kellett indulnia, ha nem akart elkésni.

Kétségbeesetten törte a fejét, míg eszébe nem jutott valami: Franklinék telefonjáról fölhívhatja a saját mobilját, és a csengőhang majd nyomra vezeti. Beütögette a számot, és körbejárta a házat, de semmit sem hallott. Timmy bizonyára megnyomta a némítógombot, amikor elcsente a telefont. Dzsamilának újabb gondolata támadt.

Egyszerűen Franklinék telefonjáról intézi a hívásokat. Tárcsázott, de közben rádöbbent, hogy ez így nem működik. A férfi a vonal túlsó végén nem fogja fölvenni a telefont. Dzsamilának megmondták, hogy az illető csak akkor fogadja a hívást, ha Dzsamila neve és száma jelenik meg a kijelzőn. A lány az utcai ablakhoz rohant, és kinézett. Vajon nem láthatja meg a férfit? Nem jelezhet neki? De senkit sem látott. Senkit. Egyedül volt.

Járkálást hallott az emeletről. Visszafutott a konyhába, és kihúzta az egyik fiókot. Elvett egy pecsenyekést, és föllopódzott az emeletre, ahol halkan bekopogott Franklinnéhoz.

- Tessék!

- Asszonyom?

- Jöjjön csak be!

Kinyitotta az ajtót, becsukta maga mögött, és ráfordította a kulcsot, azután látta, hogy Franklinné törülközőbe csavarva ruhákat rakosgat az ágyra.

Az asszony fölpillantott.

- Több időt kellett volna hagynom magamnak, hogy kitaláljam, mit vegyek föl. A fiúk készen vannak?

- Asszonyom?

- Tessék?

- Asszonyom, tényleg azt hiszem, hogy jobb, ha egyedül megy. A fiúk itt maradnak velem.

- Ne beszéljen sületlenségeket, Dzsamila! - felelte Franklinné. - Együtt megyünk. Melyiket válasszam, a zöldet vagy a kéket? - tartotta maga elé mindkét ruhát.

- A kéket - válaszolta szórakozottan Dzsamila.

- Szerintem is. Na, most nézzünk cipőt!

Az asszony belépett a gardróbfülkébe, és átnézte a cipőit.

- Asszonyom, tényleg azt hiszem, hogy jobb, ha egyedül megy.

Franklinné kissé bosszús arccal jött ki a gardróbból.

- Magát nem kényszeríthetem, Dzsamila, de én elmegyek a fiúkkal. - Karba tette a kezét, és szigorúan nézett a dadára. - Valami baja van az elnökünkkel, onnan fúj a szél?

- Nem, dehogy...

- Tudom, hogy sok a feszültség Amerika meg a maga világrésze között, de ez nem jelenti azt, hogy nem mutathat tiszteletet az államfőnk iránt. Elvégre maga akart idejönni, ahol rengeteg lehetőséghez jutott. Tényleg kiborít, hogy az emberek idejönnek ebbe az országba, pénzt keresnek, aztán meg nem győznek siránkozni, nyafogni, hogy milyen kibírhatatlanok vagyunk. Ha ennyire utálnak minket, eredjenek vissza oda, ahonnét jöttek!

- Én nem utálom ezt az országot, asszonyom, bármennyi rosszat tett is a népemmel, nem utálom - mondta Dzsamila, és rögtön tudta, hogy hibát követett el.

- Mi a fenét tettünk mi Szaúd-Arábiával? Az én hazám rengeteg időt és pénzt fordít a Közel-Keletre, próbálja fölszabadítani, és mit kapunk cserébe? Csak még több kínlódást, nyomorúságot, ráadásul adóemelést. - Franklinné mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon. - Ide hallgasson, Dzsamila, semmi kedvem ehhez a vitához. Tényleg semmi. Én csak azt hittem, hogy jól fog esni egy kellemes kis ebéd, és aztán elmegyünk a rendezvényre. Ha odaérünk, és nagy a tömeg, és nem érezzük jól magunkat, akkor egyszerűen eljövünk, oké? Akkor most legyen szíves, szedelődzködjön föl a fiúkkal. Kábé húsz perc múlva lemegyek.

Franklinné hátat fordított, és visszament a gardróbjába.

Dzsamila előhúzta a zsebéből a pecsenyekést, és összeszedte a bátorságát ahhoz, amit tennie kellett.

Előrelépett, de megdermedt. Franklinné ugyanis váratlanul megint kijött a gardróbból, és tátott szájjal meredt rá.

- Dzsamila? - szólalt meg rémülten, ahogy a késre pillantott. A dada arckifejezése mindent elárult, amit tudnia kellett. - Úristen!

Megpróbálta magára csukni a gardrób ajtaját, hogy Dzsamila ne férhessen hozzá, de a lány gyorsabbnak bizonyult. Elkapta Franklinné haját, és az asszony nyakához szorította a kést.

Lori Franklin hisztérikus zokogásba kezdett.

- Miért csinálja ezt? - sikoltozott. - Bántani akarja a gyerekeimet. Ha hozzájuk nyúl, megölöm!

- Esküszöm, hogy nem bántom a fiait.

- Akkor miért csinálja ezt?

- Nem mehet az elnökhöz! - rivallt rá Dzsamila. - Azonnal feküdjön a földre, különben nem látja felnőni a fiait.

Még jobban Franklinné nyakához nyomta a penge élét.

Az asszony remegve hasalt a padlóra.

- Ne nyúljon a gyerekeimhez!

Dzsamila kitépte a falból a telefonzsinórt, és megkötözte vele Franklinnét, a kezét a lábához rögzítette, hogy moccanni sem bírt. Ezután leszakított egy darabot a lepedőből, és betömte vele a száját.

Éppen elkészült ezzel, amikor megkocogtatták a hálószoba ajtaját.

- Mama? Dada? - kérdezte halkan Timmy.

Franklinné a szájába tömött rongyon át kiabálni próbált, Dzsamila azonban a helyzethez képest nyugodtan kiszólt.

- Jól van, Timmy, mindjárt megyek. Menj csak vissza a testvéreidhez!

Kivárta a távolodó totyogást, azután lenézett Franklinnéra. Üvegcsét vett elő a zsebéből, folyadékot öntött belőle a törülköző sarkára, amit aztán rátapasztott Franklinné orrára, szájára.

Az amerikai nő rúgkapált, öklendezett, majd elvesztette az eszméletét.

A gardróbfülkébe vonszolta az elkábított asszonyt, és rácsukta az ajtót.

Lement a földszintre, felöltöztette a fiúkat, és bepakolta őket az egyterűbe. Most, hogy megindultak az események, nem gondolkozott, csak pontosan azt tette, amit begyakorolt.

Egy perccel azután, hogy elhajtott, a földszinten megcsörrent Franklinék telefonja. Csengett és csengett.

George Franklin az irodájában letette a telefont. Megpróbálta a felesége mobilját. Mivel azzal sem jutott semmire, Dzsamila számával próbálkozott. A konyhaszekrényben, a lábasok között Dzsamila telefonja villogott, de hangot nem adott. Timmy véletlenül valóban megnyomta a némítógombot, amikor a szekrénybe dugta a készüléket.

George Franklin letette a telefonját. Nem aggódott, csak bosszantotta a dolog. Nem először fordult elő, hogy nem tudta utolérni a feleségét, bár máskor Dzsamila föl szokta venni az asszony telefonját. A férfi meg akarta kérni a nejét, hogy vigyen be neki valamit, amit otthon hagyott. Tudta, hogy ha nem sikerül rövidesen beszélnie vele, akkor magának kell a holmiért mennie. De most inkább az asztalán fekvő iratokra fordította a figyelmét.

52. fejezet

Brennan befejezte a beszédét, és a tömeg éljenzése közepette átvette a polgármestertől a város jelképes kulcsát. Pár perc múlva integetve és mosolyogva indult le a lépcsőn, ahol azonnal titkosszolgálatosok fala vette körül.

Alex körülbelül húszméternyire, a Szörnyeteg közelében állt, tekintetével pásztázta a tömeget, amelynél nagyobbat bizonyára sohasem látott ez a tájék.

- Rendben, emberek, ahogy korábban megbeszéltük, minden kéz elöl, hogy láthassuk! - szólalt meg a kordon elején posztoló rangidős ügynök, mielőtt az elnök odaért.

Brennan először a fegyveres testületek tagjai felé tartott. Kezet fogott pár tengerészgyalogossal, köztük egy díszegyenruhás fiatal nővel, néhány rokkant katonával, valamint egy-két nemzeti gárdistával, mindegyiküknek köszönetet mondott, és fényképezőgépek kattogása közben mosolyogva továbbment. Lehajolva rázott kezet egy kerekes székben ülő katonával, noha titkosszolgálatosai szinte a zakójába kapaszkodtak, pillantásuk szélsebesen szökkent mindazokra, akik nemhogy karnyújtásnyi közelségbe, de akár lőtávolon belülre kerültek a nagy emberhez. Azután az elnök a rokkant nemzeti gárdista elé lépett.

Brennan kinyújtotta a kezét, és az illető megszorította a végtagprotézissel. A műkéz tapintásától Brennan, aki nyilvánvalóan nem vette észre, hogy az nem valódi, kissé értetlen képet vágott, de csak egy másodpercre.

Megérezte a nedvességet a kezén, és diszkréten a másik tenyeréhez dörzsölte, hogy letörölje. Megköszönte a férfinak a hazáért tett szolgálatait, a gárdista pedig másik kezével, helyesebben a kampójával tisztelgett főparancsnokának. Az elnök némileg ezen is meglepődött, de azután továbbment, egy-egy szót váltott a kordonnál várakozó tisztelőivel, kezet fogott még egy nemzeti gárdistával, két öregebb férfival, egy fiatal nővel és egy idős hölggyel, aki megpuszilta.

Amíg ez zajlott, a First Lady a kormányzó meg a kabinetfőnök kíséretében lassan lefelé lépkedett az emelvényről, közben meg-megállt integetni és csevegni. Gray szintén fölkelt a helyéről, és szórakozottan fürkészte a tömeget. Úgy festett, mint aki szívesebben tartózkodna bárhol másutt. Azután hirtelen megszakadt a vaktában nézelődés, amint tekintete a tömegben álló Oliver Stone-ra szegeződött, bár Stone nem tudott erről.

Gray mondani készült valamit, de torkán akadt a szó.

Az elnöktől balra álló titkosszolgálatos vette észre elsőként, hogy Brennan nincs jól: verejték ütött ki a homlokán, a fejét fogta, majd vészjóslóan a szívéhez kapott.

- Mi az, elnök úr? - kérdezte az ügynök.

- Csak a... - kezdte Brennan, de elcsuklott a hangja, és rémült tekintettel zihált.

- Sasköröm rosszul van - szólt bele a titkosszolgálatos azonnal a csuklómikrofonjába, Brennan fedőnevét használva. - Ismétlem, Saskö...

Tovább nem jutott, mert váratlanul elvágódott. Egyidejűleg hat másik ügynök és öt rendőr esett el az elnök körül, ahogy elindult a lövöldözés első hulláma.

- Lőnek! - ordította tucatnyi különböző ügynök, és a titkosszolgálatok azonnal átváltottak szükségállapoti reagálási üzemmódra.

Pánik tört ki, a tömeg összevissza futkosva próbált menekülni a körös-körül tomboló erőszaktól.

Négy arab lesipuskással a fegyverek elsütése után másodperceken belül végeztek a fasorból figyelő mesterlövészek, ami csodálatra méltó teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy távcsöves irányzékaik látóterében elszabadult a pokol.

Azután három fidáíjin rohant előre a tömeggel a konvojhoz, mindegyikük gyufát gyújtott, és a zakója alá rejtett csomagocskához szorította. Egy pillanat múlva a trió lángokban állt. Egyikük a mentőautó alá vetette magát, és a jármű is kigyulladt. Az emberek szétszaladtak, attól féltek, hogy azonnal fölrobban, amint a tűz a benzintartályhoz ér.

Tucatnyi ügynök vágtázott előre, és a tömeg élő falának feszült, hogy védősáncot formáljon az elnök körül, aki holtsápadtan rogyott a földre. Ötüket terítette le a második lövéssorozat. A talpon maradtak megragadták az elnököt, és a Szörnyeteghez vitték, de olyan gyorsan és összehangoltan mozogtak, hogy úgy tűnt, mintha egymáshoz rögzítették volna őket, akár egy gondosan kidolgozott géprovar testrészeit. Mégis két újabbat ért találat, ahogy a második lövöldözéshullám folytatódott. A hason fekvő Edward Bellamy, az elnök orvosa mellé zuhantak, akit még az első sortűz talált el.

Mire az ügynökök az elnökkel a Szörnyeteghez értek, már csak ketten maradtak. Rendőrségi keret sietett a megerősítésükre, de egy harmadik tűzhullám szinte az egészet kiiktatta. A többi rendőr a sokaságot próbálta féken tartani, amely rémülten sikoltozva rohamozta meg az összes kijáratot, vagy épp a kerítésen igyekezett átmászni, férjek futottak feleségük kezét szorongatva, szülők kapták ölbe gyermekeiket, hogy minél gyorsabban elvigyék őket erről a lidércnyomásos helyről.

További három puskás merénylő került földre, fejüket átütötte a szövetségi mesterlövészek golyója, akik most az elnök felé nyomultak, de haladásukat nagyban akadályozta az ész nélkül menekülni próbáló állampolgárok kavargó csődülete.

Már a fidáíjinok második hulláma is támadásba lendült, és a gépkocsioszlop újabb járművei borultak lángba.

Carter Gray dermedten állt az emelvényen. Pillanatnyi döbbenetét, amelyet az okozott, hogy észrevette Oliver Stone-t a tömegben, most a szeme előtt lejátszódó borzalom söpörte félre. Az elnök felesége a férjének kiáltozott, de hangját elnyomta a tömeg lármája. Az asszonyt, Grayt meg a kabinetfőnököt három titkosszolgálatos vette körül fegyverrel a kézben. A szerencsétlen kormányzó az imént lelépett a színpadról, és elsodorta a tömeg, amely majdnem ugyanolyan veszélyessé vált, mint a lövöldözők vagy az eleven fáklyák. A pánikszerű menekülésben emberek ezrei préselődtek az emelvényhez, amelynek támasztószerkezete recsegett-ropogott együttes nyomásuk alatt.

Kate, Adelphia és a Teve Klub tagjai a beszéd alatt folyamatosan araszoltak előre, úgyhogy Brennan utolsó mondatainál már csak két sor választotta el őket a kordontól. Reuben Rhodes most ott állt az egyik első lesipuskás mellett. A lövés eldördüléséig mégsem vett észre semmit, mert figyelmét az óriási tévéképernyő kötötte le, amelyen az elnök kezeket rázott.

- Fegyver! - üvöltötte ösztönösen, amint meglátta, mi folyik.

Megragadta a férfi kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert. A következő pillanatban a férfi meghalt, szuperszonikus lövedék csapódott a fejébe. Reuben ledobta a fegyvert, kézen fogta Adelphiát meg Kate-et, és elvonszolta őket. A Teve Klub többi tagjával együtt tébolyultan nyomakodtak a kerítés felé.

- Gyerünk! - kiáltotta Stone. - Még egy kicsit tovább!

Kate hátra, a Szörnyeteg felé nézett. Tekintetével Alexet kereste, hogy nem esett-e baja. Azután előrelökték, és vissza kellett fordulnia.

Alex teste beidegződött mozdulatokkal azonnal reagált az első lövésekre. Pisztolyt rántva nyomult előre az ügynökök maroknyi csoportjához, akik az alélt elnököt cipelték. Amikor az egyikük elesett, Alex rögtön a helyére állt. Elérték a Szörnyeteget, és belökték az elnököt. Két titkosszolgálatos követte. A limuzin vezetésére kijelölt ügynök kinyitotta a bal első ajtót, és épp be akart szállni, amikor eltalálták, és a fűre rogyott.

Alex ösztönösen a volánhoz ugrott, fölkapta a kulcsot az első ülésről, beindította a motort, beletaposott a gázba, és egyidejűleg nyomta a dudát. Szerencsére a tömeg java már elmenekült a konvojtól a térség másik felére, ahonnét több kijárat nyílt, de még így is mindenütt emberek szaladgáltak. Alex egy pillanatra rést talált, és átrobogott rajta. A kijáratnál a Szörnyeteg roppant motorja engedelmeskedett neki, ahogy a negyvenhetes cipő padlóig nyomta a gázt, s a limó a parkolón át a műút felé száguldott. Alex kerülgette az autókhoz áramló embereket. Elnyírta egy kisteherautó elejét, de továbbrobogott.

Az ünnepség színhelyén a konvoj többi kocsija is elindult, és a Szörnyeteg után viharzott. Egy másodperccel azelőtt, hogy az oszlop első tagja a kijárathoz ért, az utolsó fidáíjin meggyújtotta magát, és a szélvédőre vetődött.

A rendőrök kiugrottak a járőrkocsiból, mielőtt elborították a lángok. A kijáratba ékelődött tűzcsóva hathatósan akadályozta, hogy a konvoj folytatása kijusson. Rendes körülmények között a többi jármű áttörte volna a kerítést, de most a menekülő emberek ezrei visszatartották őket.

Legalább a Szörnyeteg kijutott. Legalább az elnököt biztonságba helyezték - gondolta az egyik eltalált ügynök, mielőtt elvesztette az eszméletét.

 

A limuzin hátsó ülésén a két ügynök megvizsgálta Brennant.

- Kurva élet, asszem szívroham. Húzzunk a kórházba! - rikkantotta az egyikük.

Brennan vonaglott fájdalmában, a mellkasát és a karját tapogatta.

- Bellamy doktor? - kérdezte Alex.

- Lelőtték.

A mentőkocsinak meg aláfűtöttek. Alex a visszapillantó tükörbe meredt. Senki sem jött mögöttük. A huszonhét tagú gépkocsioszlop egyetlenegy járműre zsugorodott. Alex most az útra koncentrált. Az Irgalmas Kórházig csak tíz perc. Úgy tervezte, hogy öt perc alatt megteszi a távot. Imádkozott, hogy az elnök kibírja addig.

53. fejezet

A fekete helikopter a pennsylvaniai táj fölött suhant. Tom Hemingway megadta a pilótának a pontos leszállási koordinátákat, miközben műholdas televízióján figyelte, mi történik az ünnepségen. Noha minden úgy zajlott, ahogyan megálmodta, Hemingway mellkasát most mégis mintha vasabroncs szorította volna össze, ahogy az események valós időben bontakoztak ki előtte. Bármennyit törte már a fejét, bármennyit tervezgetett, és bármennyiszer játszotta le képzeletben ugyanezeket a mozzanatokat, a valóság sokkal erőteljesebben, lehengerlőbben hatott. Végül kikapcsolta a tévét. Egyszerűen nem bírta nézni tovább.

 

Dzsamila a brennani belvárosi utcákon robogott, balkanyar után rögtön jobbra fordult, majd óvatosan végiggördült egy szűk sikátoron, miközben a gyerekek a hátsó ülésen viháncoltak, nevetgéltek. Rájuk pillantott, majd megrezzent, és a fékbe taposott. Majdnem túlszaladt.

A felülnyíló ajtó fölcsapódott, és a férfi intett neki, hogy hajtson be. Dzsamila egyterűje belódult, és az ajtó lecsukódott utána.

 

Az Irgalmas Kórháztól fél háztömbnyire nyerges vontató kanyarodott ki egy mellékutcából, nyugat felé próbált fordulni, ám a motor rejtélyes módon lefulladt. A sofőr kiszállt, fölnyitotta a motorháztetőt. A kamion mindkét irányban teljes szélességben eltorlaszolta az utat.

Néhány saroknyira onnét a Szörnyeteg két keréken vette be a kanyart ugyanabba az utcába, csak épp az ellenkező irányból. Nem bánta volna, ha legalább egy rohadt rendőrségi járőrkocsi megtisztítja előtte az utat, de a jelek szerint egy sem maradt. Föltételezte azonban, hogy Brennan be- és kivezető útvonalait egytől egyig lezárták, hiszen kétségkívül egy egész hadseregre való hatósági ember szállta meg a környéket.

A Szörnyeteg elsuhant egy utcasarok mellett, amely mögött a csillagos-sávos mintával kidekorált, ódon brennani víztorony magasodott. A közterület-fenntartók barna egyenruhájába öltözött két férfi mindössze fél órával ezelőtt jelölt ki munkaterületet az utcának ezen a szakaszán. A narancssárga terelőkúpok és -szalag teljesen lezárta a járdát, egy másik mellékutcába irányította a gyalogosokat. Senki sem tudta, miféle munkálatok készülődnek, de az a néhány ember, aki a városban maradt, követte a kerülőre késztető útmutatást. Amint a Szörnyeteg elhaladt ezen a részen, működésbe lépett a víztorony elülső támasztólábában elhelyezett két robbanótöltet. A torony összecsuklott, keresztben az utcára zuhant, tartálya ízzé-porrá tört, és csaknem félezer hektoliter állott víz zúdult ki belőle. Így az utcának ez a vége ugyanúgy járhatatlanná vált, mint a túlsó.

Tíz másodperccel később a főutca felső és alsó felén füst csapott ki az üzletekből, az emberek kimenekültek, a tűzjelzők beindultak. A korábban az arab mérnök-vegyész páros által a kérdéses kereskedelmi egységekben elrejtett füstbombák teljesítették feladatukat. Az a néhány lélek, aki úgy döntött, hogy nem vesz részt az ünnepségen, hamarosan páni félelemben téblábolt az utcákon.

Alex kifarolva fékezett a Szörnyeteggel közvetlenül az Irgalmas Kórház bejáratánál. A jobb oldali hátsó ajtók kivágódtak, és az elnököt cipelő két ügynök kirobbant a limuzinból. Alig tettek egy lépést, amikor mindkettejüket találat érte, és elterültek. Az elnök a járdára rogyott, ott feküdt a Szörnyeteg mellett.

- Bassza meg! - üvöltött a mikrofonjába Alex, miközben az utasoldalon kikászálódott a kocsiból. - Orvlövészek a kórháznál! Orvlövészek a kórháznál! Tőrbe csaltak. Ismétlem, tőrbe csaltak! Ügynökök a földön! Ügynökök a földön! Sasköröm... - Elhallgatott. - Sasköröm a... - kezdte újra, de félbehagyta, mert nem tudta, mi a nyavalyát mondjon Saskörömről.

Eszelősen igyekezett kiszúrni a torkolattüzeket. Tudta, hogy be kell juttatnia Brennant a kórházba. Tekintete végigkémlelte az utcaszintet, majd fölemelkedett. Ekkor látta meg: a szemközti bérház ötödik emeletén. Optika nem csillogott, csak az ikervillanás jelezte a két lesipuskást.

Miközben Alex előhúzta a pisztolyát, éppen lövedékek vágódtak a Szörnyeteg abroncsaiba, de az általuk ütött lyukak azonmód újra összezárultak. Golyók záporoztak a limó elejére, hátuljára és oldalára, egy az üveget találta el, de nem tett benne kárt. A Szörnyeteg ennél sokkal többet is kibírt volna. Az Egyesült Államok elnöke azonban a járdán hevert, a jelek szerint haldoklott. Védjük az embert, a jelképet, a hivatalt. Csakhogy most már egyedül Alex Ford maradt, hogy eleget tegyen a titkosszolgálat jeligéjének. Igen ám, de amint elindul a kórház lépcsőjén az elnökkel, könnyű célpontot nyújtanak a magaslesből támadó orvlövészeknek. Mindazonáltal Brennan még lélegzett, a szíve dobogott. Alex most kizárólag ezzel törődött. Csak ne az én őrizetem alatt, elnök úr! Csak ne az én őrizetem alatt!

A férfi hóna alá nyúlt, nekiveselkedett, és maga felé húzta. Az elnök most teljes egészében a Szörnyeteg acélból és polikarbonátból alkotott védőpajzsa mögé került.

- Rendbe fog jönni, elnök úr - mondta a lehető leg-higgadtabban.

- Mindjárt... meghalok - rebegte válaszul nyögések között az elnök.

Alex ösztönösen még a Szörnyeteg takarásában is Brennan és az orvlövészek közé helyezkedett.

Milliméterről milliméterre csúsztatta följebb a fejét a Szörnyeteg fara mögött. Amikor egy lövés feléje süvített, újra lebukott, majd azonnal visszaküldött néhány lövedéket a SIG-jével, de nem pazarolta a muníciót, hiszen ebből a távolságból és szögből csoda kellett volna ahhoz, hogy akár ráhibázzon valamelyik szemétládára.

Amint a kórház felé pillantott, egy biztonsági őrt látott.

- Vissza! Vissza! - kiáltott rá. - Orvlövészek a túloldalon!

A férfi azonnal visszahúzódott, két másodperc múlva azonban a bérház felső emeleteire tüzelve előugrott, lerobogott a lépcsőn, és Alex mellé hemperedett, miközben puskalövések fütyültek körülöttük.

- Azt a betyár mindenit! Megunta az életét? - üdvözölte Alex.

- Ez az elnök? - lihegte Adnan er-Rími a hasaló Brennanre biccentve.

- Igen, és gyorsan be kell vinnünk - mutatott pisztolyával a kórházra Alex -, mert a következő kórház Pittsburghben van, ő pedig azonnali segítségre szorul.

- Maga az egyetlen testőr? - kérdezte hitetlenkedő hangon Adnan.

- Úgy tűnik - bólintott komoran a titkosszolgálatos.

- A tévében láttuk, mi történt.

Alex a férfira pillantott.

- Itt maga az egyetlen rendész? - Adnan bólintott. - Miféle stukkerja van?

- 0,38-as szar.

- Remek. - Az elnök hangosan felnyögött, mire Alex gyorsan megkérdezte: - Hogy hívják?

- Faríd Sáh - felelte Adnan.

- Rendben, Faríd, ezennel ideiglenesen szövetségi szolgálatba léptetem.

Alex kinyitotta a Szörnyeteg hátsó ajtaját, megnyomott egy gombot az anyósülés hátára szerelt lapon, mire az lenyílt. A panel mögött valóságos arzenál vált láthatóvá, többek között egy sörétes puska, egy MP-5-ös gépkarabély és egy mesterlövész-karabély. Alex kivette az MP-5-öst meg egy tartalék tárat. Visszafordult imént kinevezett kollégájához.

- Maga elég erős gyereknek látszik, Faríd.

- Nagyon erős vagyok.

- Az jó. Mit gondol, képes fölemelni az elnököt, és fölvinni ezen a lépcsőn a kórházba?

- Könnyedén - bólintott Adnan.

- Oké, háromra pontosan ezt kérem magától. Kettes lövésre állítom ezt a csúzlit, ezzel talán tíz másodpercet nyer, hogy följusson a lépcsőn. És Faríd!

- Tessék?

- Még valamit kérek, öregem.

- Mit?

- Én maguk és az orvlövészek között leszek. Előbb engem kell megölniük, hogy magukhoz férjenek. - Alex elhallgatott, nagyot nyelt. - De ha leszednek, márpedig valószínűleg le fognak, akkor magán keresztül juthatnak őhozzá. Ez azt jelenti, hogy maga előtt kell vinnie, így mindenkor egy test áll az elnök meg az orvlövészek között, világos? - Adnan nem szólt semmit. - Világos? - reccsent rá Alex.

- Igen!

- Akkor sok szerencsét! - Alex kivárta, hogy a biztonsági őr fölemelje az elnököt. - Oké, egy... kettő... három!

Alex fölugrott és tüzet nyitott, MP-5-ösével megszórta a két ablakot, ahol az imént a torkolattüzeket látta.

Rettentően szeretett volna hátralesni, figyelni a bérzsaru előrehaladását, de ez szóba sem jöhetett. Végül kiürült a tár, előhúzta a pisztolyát, és azt is kiürítette. Ahogy a lövések záporoztak rá, ismét lebújt, újra-töltött, és megfordult. Arra számított, hogy a páros már szerencsésen bejutott a kórházba. De nem. Sőt úgy tűnt, a biztonsági őr nagyon is ráérősen lépked fölfelé, mint akinek egyáltalán nem...

- A francba! - ordította el magát Alex. Pisztolyával célba vette a férfi széles hátát. - Állj!

A férfi azonnal megfordult, és Brennan most kettejük közé került. Adnan lassan hátrált a kórház felé, Alex pedig kétségbeesetten próbált lehetőséget találni olyan halálos lövéshez, amely semmiképpen sem találhatja el az elnököt. Sajnos nem kínálkozott ilyen lehetőség, és a páros eltűnt a kórházban.

- Elvitték az elnököt - üvöltötte a mikrofonjába Alex. - Ismétlem, a kórháznál elrabolták Saskörmöt. Le kell zárnunk az egész rohadt várost.

Alex már épp föl akart nyargalni a lépcsőn, biztosra véve, hogy lelövik, amikor végre átpártolt hozzá a szerencse. Rendőri erősítés jelent meg a helyszínen. Alex még egy percet várt, hogy a közegek lekössék a lesipuskásokat, és azután fölrohant az Irgalmas Kórház lépcsőjén. Mialatt mindenütt lövések csattogtak körülötte, átvetette magát az üvegajtón, amelyet közben ripityára tört.

A következő pillanatban robbanás hallatszott az épületből.