36. fejezet

- Hívatott, miniszter úr? - kérdezte Tom Hemingway, ahogy belépett Carter Gray irodájába, amelyről azt rebesgették, hogy az NHK létesítményében ez az egyetlen hely, amely nem áll elektronikus megfigyelés alatt.

Gray az íróasztalánál ülve intett Hemingwaynek, hogy kerüljön beljebb.

- Csukja be az ajtót, Tom!

A két férfi fél órán át értekezett különféle időszerű világpolitikai eseményekről, néhány globális jelentőségű válsággóc helyzetéről, valamint Hemingway szerepéről a Közel- és Távol-Keleten folyó hírszerzési műveletek bizonyos kulcsfontosságú fejleményeiben. Ezután a társalgás egyéb ügyekre terelődött.

- A titkosszolgálatosok, akik tegnap itt jártak? - kérdezte Gray.

- Teljes mértékben együttműködtem velük, miniszter úr, legalábbis a teljes mértékű együttműködés NHK-s felfogása szerint. Remélem, helyesen tettem, hogy megszabadítottam tőlük miniszter urat.

- Helyesen tette. Az ügynökök, akik eredetileg fogadták őket?

- Warren Peters és Tyler Reinke. Jó embereink. Ők kapták a feladatot, hogy a nyomozás során képviseljék az NHK érdekeit. Azt hiszem, a helyszínen talált valamiféle bűnjelet vizsgáltak meg a titkosszolgálatosok helyett.

- Beszéltem az elnök úrral Fordról és Simpsonról. Gondolom, nem fognak visszajönni.

- Jól tudom, hogy Simpson a miniszter úr keresztlánya?

- Igen. Roger Simpson egyetlen gyermeke. Megtiszteltetésnek vettem, amikor fölkért, hogy vállaljam Jackie keresztapaságát, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam-e el a tisztemet.

- Úgy tűnik, nem kell félteni a hölgyet.

- Lányomként szeretem. - Gray mintha kissé zavarba jött volna saját szavaitól. Gyorsan megköszörülte a torkát. - Belső vizsgálatot folytatok Patrick Johnson halála ügyében. Az FBI bevonásával.

- Szerintem helyes lépés - bólintott Hemingway. - Nem hiszem, hogy bármi eredményt hozna, de fedeznünk kell magunkat.

- És miért nem hiszi, hogy bármi eredményt hozna? - fürkészte az arcát Gray.

- Drágább ház és autó, mint amit megengedhetett magának, kábítószer a lakásában? Nem először fordul elő ilyesmi.

- Nálunk először fordul elő - hangsúlyozta Gray. - Maga jól ismerte Johnsont?

- Olyan jól, mint a többi adatellenőrt. Minden tekintetben kiválóan végezte a munkáját.

- Milyen benyomást tett magára?

Hemingway elgondolkodott a kérdésen.

- Korlátozott kapcsolatunk alapján úgy tűnt, a becsvágya meghaladta a lehetőségeit.

- Éleslátó megállapítás ahhoz képest, hogy saját elmondása szerint nem nagyon jól ismerte.

- Ez az értékelés az itt dolgozók felére vonatkozhatna. Valljuk be: miniszter úr szintjére szeretnének eljutni, de sohasem fognak, és ez nem hagyja nyugton őket.

Gray hátradőlt a karosszékében.

- Alaposan megnéztem Johnson aktáját. Semmi sem utal benne arra, hogy az az ember árulóvá válhat. Egyetért velem?

Hemingway bólintott.

- Ez persze szinte mindenkiről elmondható, aki valaha elárulta ezt az országot. Ez inkább lélektani kérdés, semmint holmi bankszámláké.

- Akadnak itt olyanok, akik jobban ismerték Johnsont, mint én.

- Beszéltem velük - mondta Gray. - Johnson menyasszonyával is beszéltem. A nő szerint a drogügy mese habbal.

- Nem meglepő, ha védi a vőlegényét.

- Úgy rémlik, négy hónapja, hogy központosították az összes hírszerzési adatbázist. Jól emlékszem, Tom?

- Igen, azzal a megjegyzéssel, hogy a Közlekedésbiztonsági Hivatal nyilvántartását csak nemrégiben vettük át teljesen az ottani ellenőrzési főosztálytól. Többek között a Belbiztonsági Minisztériummal kellett előbb rendeznünk bizonyos jogi kérdéseket.

- Egyéb számottevő fennakadás a rendszerben?

- Semmi. Miniszter úr bizonyára arra is emlékszik, hogy a KBH anyaga meglehetősen tetemes adattömeget ölelt föl. Magában foglalta egyebek közt a repülésbiztonsági, az utasregisztrációs, valamint a vízumkibocsátási és bevándorlási státusjelző programot. Ez utóbbi, az USA-VIKIBEV a mi szempontunkból különösen kényes, mert részletes adatokat tartalmazott a külföldi beutazók előéletéről, továbbá digitális ujjlenyomatokat és fényképeket. Az Amerikai Polgárjogi Egyesület kéjes élvezettel kötött bele, adatvédelmi jogtiprást kiáltott, és keresetet nyújtott be minden elképzelhető bíróságon. De a rendszernek itt a helye, és végül meg is kaptuk.

Korábban ezek az adatok tízegynéhány ügyosztályon szóródtak szét, ez elképesztő átfedésekkel és kettőzésekkel járt, ami jórészt használhatatlanná tette a nyilvántartást.

- Igen, ez az elégtelenség volt szeptember 11. egyik fő oka - jegyezte meg Gray.

- Erről jut eszembe, úgy hallom, az elnök úr fölkérte miniszter urat, hogy vegyen részt a holnapi New York-i megemlékezésen.

- Ezt csiripelték a verebek? Hiába, a hivatali hírharangok túltesznek a legjobb kémhálózaton is. Igen, fölkért, és az is igaz, hogy elhárítottam. Szokásomhoz híven egy egészen zártkörű szertartáson emlékezem azokra, akik azon a napon veszítették életüket.

- Azt is hallottam, hogy fölmegy Pennsylvaniába, Brennanbe.

Gray bólintott, és íróasztala fiókjából egy könyvet vett elő.

- Mennyire alaposan ismeri a Bibliát, Tom?

Hemingway megszokta Graynél a hirtelen témaváltásokat.

- Olvastam a hivatalos anglikán bibliafordítást, ahogy a Koránt, a Talmudot és a Mormon könyvét.

- Helyes. Mi az az egy dolog, amiben mindezek hasonlítanak?

- Az erőszak - válaszolta habozás nélkül. - Az emberek azt mondják, a Korán erőszakot szít. A keresztényekről egy szót sem ejtenek ezzel kapcsolatban, pedig ha emlékezetem nem csal, Mózes V. könyve különösen bővelkedik lángokban és kénkőben. Mindenestől veszítsd ki ezt, verd meg azt.

- Legalább következetes. A Korán viszont arra inti a hívőket, hogy ne oltsák ki a saját életüket, ez pedig összeegyeztethetetlen az öngyilkos robbantó fogalmával. Nemhogy paradicsomot nem ígér, de pokolbeli elkárhozással fenyegeti azt, aki megöli magát.

- A Korán arra mondja ezt, ha a halál nem Allah ügyét szolgálja; ami nem vonatkozik azokra, akik az ügyért halnak meg. És a Koránban, valamint a Korán utáni írásokban, helybeli jogszabályokban és szokásokban elegendő utalás akad a hitetlenek megölésére ahhoz, hogy igazolja, szentesítse az idegenek elpusztításával egyidejű öngyilkosságot. Azt is mondja, hogy akik az ügyért halnak meg, valójában nem halottak, és szeretteik ne sirassák őket. Ez megkülönbözteti az iszlámot a kereszténységtől.

- Igaz. De található még egy nagy hasonlóság a két vallás között.

- Mi az, miniszter úr?

Gray eltette a bibliáját.

- A holtak feltámadása.

37. fejezet

A tágas lakóház, amelyet Jack kapitány Brennan zöldövezetében bérelt, a fő úttól jó messzire esett, a közelében egyetlen más épület sem állt. Jókora házimozi is tartozott hozzá, e létesítményt éppen most kívánta hasznosítani.

Már bekészítette a lejátszóba a Hemingwaytől kapott DVD-t, de egyelőre nem indította el, amíg mai esti vendégei helyet nem foglaltak. Egyikük sem rágcsált pattogatott kukoricát; semmiféle frissítőt nem kínáltak körbe. Ez nem mindennapi mozizásnak ígérkezett.

Az öreg megszemlélte csapatát, a csupa rátermett, tehetséges embert. Megedzette őket az élet, amely nem sok boldog pillanatot juttatott nekik, sokszor még olyan, mások számára természetes dolgokat sem, mint ennivaló, egészséges ivóvíz, fekhely, viszont örökös üldöztetésre, erőszakra, életveszélyre számíthattak. Megjelentek Jack kapitány pokolgépgyártói és mérnökei, orvlövészei, fidajinjai, műszerészei, beépített emberei és sofőrjei.

Dzsamilát azonban nem hívta meg. Az ő küldetését teljesen elkülönítve kezelte. Őszintén szólva, nem tudta, miként reagálnának a férfiak arra, hogy a művelet ennyire kényes része egy nőre hárul. A társaságból csak néhányan értesültek a lány részvételéről, és az amerikai tudta, jobb, ha ez így is marad.

Mindannyiuk külseje megváltozott. Hajukat lenyírták vagy megnövesztették. Szakállukat leborotválták.

Lefogytak vagy meghíztak. Valamennyien nyugati módra öltözködtek. Egyesek napszemüveget viseltek, mások festették a hajukat. Bár egyikük „valódi” képe sem maradt az NHK adatbázisában, a művelet fontossága nem engedett lazaságot az apró, mégis jelentős részleteknél, különben hiába módosították az NHK-s fotókat, továbbra is előfordulhatott volna, hogy amerikai hírszerzők fölismerik valamelyiküket, akit évekkel azelőtt teljes életnagyságban láttak.

Jack kapitány a helyiség elejére lépett, és a bajtársias tisztelet jeléül mindnyájukat név szerint üdvözölte.

Jelentést kért előrehaladásukról, és ki-ki szószaporítás nélkül, hozzáértően válaszolt.

Jack kapitány, Tom Hemingway és egy harmadik személy egyenként szemelték ki őket abból a névsorból, amelyet ez a mindkettejük bizalmát élvező harmadik fél bocsátott rendelkezésre. Választásuk nem a csoport legádázabb és legbuzgóbb muszlimjaira esett. Furcsa módon mindenekelőtt a visszafogottságot értékelték.

A szeptember 11-i repülőgép-eltérítők a legkülönbözőbb környezetből kerültek ki. A négy sugárhajtású gép „pilótáját” kísérő tizenöt géprablóból tizennégy Szaúd-Arábiából érkezett. Középosztálybeli családokból származtak, amelyek nem különösebben tűntek ki sem a politikában, sem a muzulmán hitben. Ezek a fiatalemberek mégis elhagyták otthonukat és családjukat, kiképzést kaptak az al-Kaidánál, vérükbe ivódott a dzsihád és a radikális iszlám gyakorlata, katonás pontossággal hajtották végre a parancsokat, egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy az a légiút a paradicsomba röpíti őket. A szeptember 11-i géprablóknak egyáltalán nem kellett önálló döntéseket hozniuk; mindent előre elterveztek számukra. Brennanben most egészen más helyzet érlelődött. Mindenkinek jócskán hozzá kellett járulnia az események alakításához.

Hemingway és Jack kapitány ezért idősebb, iskolázott férfiakat kerestek, akik valaha normális életet éltek.

Ezeket az embereket nem az al-Kaida képezte ki, és nem az afféle felfogáshoz jellemzően társuló okokból szentelték életüket a dzsihádnak. Noha néhányan korábban összeütközésbe kerültek az amerikai és európai törvényekkel, így ujjlenyomatot vettek tőlük, és fényképet készítettek róluk, ami szükségessé tette az NHK-s kozmetikázást, egyikük sem jutott arra a szintre, hogy fotójukkal tele lettek volna az újságok. A legfiatalabb harmincéves volt, a legidősebb ötvenkettő, átlagéletkoruk negyvenegy esztendő. Ezek a férfiak gyakorlatot szereztek ugyan az ölésben, de nem szomjaztak arra, hogy elvegyék mások életét. Az évek során háborúkban és más konfliktusokban mindegyikük legalább három közvetlen hozzátartozóját veszítette el, sőt ötüknek-hatuknak teljes családját ilyen erőszak ragadta el. Önként jelentkeztek a küldetésre, másfajta okokból, mint amilyeneket a közel-keleti terroristák észjárásához szoktak társítani. Olyannyira, hogy mindannyian katonáknak, nem pedig terroristáknak tekintették magukat. Tom Hemingway okvetlenül ilyen beállítottságú „szent harcosokat” akart.

- Ne feledjétek - intette embereit Jack kapitány -, hogy mialatt itt ülünk, és ezt a műveletet tervezzük, valahol másutt sokkal többen tervezgetik azt, hogyan állítsanak meg bennünket. Kiválóan értik a dolgukat, ezért nekünk annál is jobban, tökéletesen kell végeznünk a miénket. - Egy pillanatra elhallgatott, sorra a szemükbe nézett. - Egyetlen tévedés elegendő, hogy az egész összeomoljon. Világos?

Valamennyien néma egyetértéssel bólintottak.

Jack kapitány újra átismételte az ünnepség részleteit. A titkosszolgálatosok és helybeli rendőrök serege terjedelmes jegyzetfüzetekben rögzíthette az elnöki látogatás előkészítő munkájának minden részletét. Jack kapitány és csapata nem engedhetett meg magának efféle fényűzést. Egyetlen elveszített lap katasztrofális következményekkel járhatott volna. Így hát mindent az emlékezetükbe kellett vésniük. A teljes egyértelműség kedvéért Jack kapitány - közlendője bonyolultságától függően - hol arabra, hol angolra váltott.

- Mielőtt az elnök egyáltalán beteszi ide a lábát, a titkosszolgálat előőrse érkezik Brennanbe, hogy hozzákezdjen az esemény tervezéséhez, amely a világ legalaposabban kidolgozott és biztosított gépkocsioszlopát is magában foglalja. A jellemzően huszonhét járműből álló konvojban találhatók helyi rendőrkísérők, „gyalogkakukk” híradós furgon, sajtóegység, VIP-furgon, mentőautó, készenléti terroristaelhárító osztagot szállító jármű, valamint két „szörnyeteg”. Az egyikben az elnök ül, a másikban titkosszolgálatosok utaznak. A repülőtérről a brennani helyszínre vezető összes útvonalat alaposan átvizsgálják, és a látogatás napján lezárják.

Az ünnepség helyszínén az elnök a színpad jobb oldaláról érkezik, és ugyanabban az irányban távozik. Mialatt beszédet mond, golyó- és robbanásálló pulpitus, az úgynevezett „kék lúd” mögött fog állni. A környező fasor mentén végig mesterlövészeket helyeznek el. Ha az elnök mozog, állandóan testőrök fala veszi körül.

Mindenkori tartózkodási helyét gyilkos zónának nevezik, és a titkosszolgálat rendkívül komolyan veszi ezt a felfogást. Óriási tömegre kell számítani, ezért az ünnepség helyszínére nyíló minden gyalogos bejáratnál fémdetektorokat állítanak föl. Pontosan olyan észlelő-berendezéseket szereztünk be, amilyeneket a titkosszolgálatosok fognak használni, és a legmagasabb érzékenységi fokozatnál teszteltük őket. A lövészeink bátran áthaladhatnak ezeken a kapukon. Tartsuk észben, hogy a titkosszolgálatosok figyelni fognak az egyéni viselkedésre, nevezetesen azokra a személyekre, akik kilógnak a képből, nem vesznek részt az eseményben, és azokra, akik nem érintkeznek másokkal a tömegben. Mivel ti közel-keletiek vagytok, valószínűleg fokozott figyelmet tanúsítanak majd irántatok. Egész adatbázisuk van merénylőkről, s ez a legjelentéktelenebb részleteket is felhasználja a merénylők ismertetőjegyeinek meghatározásánál. Mint tudjátok, a fényképetek már nincs nyilvántartásban az amerikaiaknál, a külsőtök erősen megváltozott, tehát igen csekély annak a kockázata, hogy azonosítanak. Ez azonban nem ok a gondatlanságra. Előírjuk tehát az öltözéketeket és az ünnepségen tanúsítandó magaviseleteteket, ti pedig kivétel nélkül a legapróbb részletekig betartotok mindent. Amikor beléptek oda, úgy festetek majd, ahogy orvosokhoz, ügyvédekhez, tanárokhoz, iparosokhoz, boltosokhoz, választott hazátok tisztes polgáraihoz illik. - Jack kapitány ismét elhallgatott, és végighordozta tekintetét a társaságon. - Most bemutatok egy videót, amely ékesen szemlélteti, mennyire komolyan veszik küldetésüket a titkosszolgálatosok.

Megnyomott egy gombot a kezében tartott távirányítón, és a vetítővászon életre kelt. Tom Hemingwaytől egy nyilvánosan hozzáférhető videofilmet kapott a titkosszolgálatról és általános őrző-védő módszereiről, ritka felvételeket merényletkísérletekről, és egy még ritkább videót, amelyen a titkosszolgálat emberei a beltsville-i létesítményben gyakoroltak. A marylandi Beltsville-ben tanulták meg az ügynökök, hogyan kell célpontjaikat pisztollyal leteríteni, robogó járművel majdhogynem helyben körbefordulni, és addig gyakorolták a különféle védelmi technikákat, mígnem az ingatag gondolkodás kiiktatódott a folyamatból, és az elszánt izommemória vette át a helyét.

Az emberek megbabonázva figyelték a Gerald Ford és Ronald Reagan elleni merényletkísérletről készült felvételeket. John Kennedy meggyilkolása nem szerepelt a DVD-n, mert az elnökök már nem jártak nyitott gépkocsival, és régóta korrigálták mindazokat a hibákat, amelyeket Dallasban azon a napon a titkosszolgálatosok és túlbuzgó politikusok követtek el.

- Láthatjátok, hogy az ügynökök minden esetben ugyanúgy járnak el - magyarázta Jack kapitány. - Az elnök köré teljes védőpajzsot vonnak, és a lehető leggyorsabban szinte a tenyerükön viszik el a helyszínről. Reagant betuszkolták az elnöki limuzinba, és másodpercek alatt elhajtottak vele. Szeptember 11-én, amikor úgy tűnt, hogy repülőgép tart a Fehér Ház felé, a titkosszolgálatosok evakuálták az alelnököt ottani irodájából; azt mondják, a lába sem érte a földet, amíg biztonságba nem helyezték. Sebesség, sebesség! Ne feledjétek, hogy ez áll kiképzésük tengelyében, egész idegrendszerük ehhez igazodik. Gépiesen begyakorolt lépéseket hajtanak végre, nem vesztegetik az időt gondolkodásra. Ezt az ösztönös késztetést semmi sem írhatja felül. Legfontosabb ösztönük pétiig az elnök életének megóvása. Ezért bármit föláldoznak, akár a saját életüket is. Erre bizton számíthatunk. Tűzerőben, létszámban, kiképzettségben és technikai felszereltségben semmiképpen nem vetekedhetünk velük, de igenis megérthetjük lelkivilágukat, önnön kilétükről, szerepükről alkotott képüket, és a saját javunkra fordíthatjuk. Valójában a meglepetés erején kívül ez az egyedüli előnyünk. Ez pedig elegendő, ha azon a napon tökéletesek vagyunk.

Újra lejátszotta a videónak ezt a részét, lebontotta, mint egy mérkőzésről készült filmet, kockáról kockára pergette le, s az emberei mindent az elméjükbe véstek. Számos kérdés hangzott el, amit az amerikai jó jelnek vett.

Ezután az ünnepség helyszínének alaprajza tűnt fel a vetítőernyőn. Jack kapitány lézerceruzával módszeresen végighaladt a területen, rámutatott a fő stratégiai jelentőségű tényezőkre, be- és kilépési pontokra, a Szörnyeteg és más fontos járművek elhelyezkedésére a konvojban.

- Vegyük észre, hogy az elnöki limuzin mindig olyan helyen áll, ahonnét akadálytalanul egy kijárathoz juthat. Ez létfontosságú a terveink szempontjából.

Az aznap a helyszínre szánt emberei mindegyikének sorszámot adott, és rámutatott a képen a megfelelő számokra, amelyek az illető személyek pozícióját jelezték.

- Mindenekelőtt ezt a járművet kell működésképtelenné tenni - mutatott a mentőautóra. - Akik ezért felelősek, mindenképpen tökéletes munkát végezzenek!

A következő képen egy sovány, ősz hajú, szemüveges férfi látszott.

- Az elnök a saját orvosával, ezzel az emberrel, dr. Edward Bellamyval szokott utazni. A doktor az emelvényen fog tartózkodni az elnökkel. Elsőként őt kell leszedni. Muszáj, nem hibázhatunk.

A következő képen egy kötélkordon ábrája jelent meg.

Jack kapitány egészen lassan, gondosan húzta végig az ujját a kötélen, mint egy sebész, aki pontos bemetszést ejt az élő testen.

- Ez a titkosszolgálatosok legsötétebb rémálma. Ha rajtuk múlna, sohasem engednék, de a politikusoknak lételemük, hogy kezet fogjanak az emberekkel, és kisdedeket puszilgassanak - magyarázta. - Az elnök itt, a kötélkordonnál a leginkább támadható. Ugyanakkor ez kétélű kard, mert a testőrök pontosan itt a legeslegéberebbek.

A vásznon most a nemzeti gárdista tűnt föl, az, akinek Jack kapitány emberei új kezet adtak. Díszegyenruhát viselt. A fotó valamivel régebben készült, ezért mostani keze helyén egy-egy kampó látszott.

- Az ünnepségen nem használhatunk elektronikus távközlési eszközöket, mert a titkosszolgálat zavaró- és lehallgató-berendezésekkel fedi le az egész területet. Így mindent a régi jó módszerrel, a szemünkre és a fülünkre hagyatkozva kell végeznünk. - Jack kapitány a vetítővásznon látható férfira mutatott. - Ez az ember szolgál tájékozódási pontként. De mások is lesznek ott ugyanilyen egyenruhában, tehát vigyázzatok, nehogy összetévesszétek valakivel! Mindegyikőtök kap egy példányt ebből a DVD-ből, és hozzá hordozható DVD-lejátszót. Napi négy órán át tanulmányozzátok, hogy megjegyezzétek a férfi minden vonását és minden egyéb részletet, amit ma este mutatok. Ügyeljetek arra, hogy a helyszínen mindjárt az elején megtaláljátok, és azután egy pillanatra se veszítsétek szem elől! Az esemény szervezői úgy intézték, hogy minden amerikai hadirokkant közvetlenül a kötélkordonnál kapjon helyet, ez afféle kitüntetés. Nagyon derék dolog a városatyáktól, hogy így rendelkeztek, ez egyértelműen a tervünknek kedvez.

Jack kapitány a mérnökre meg a vegyészre nézett, azokra a közreműködőkre, akik új kézzel látták el a volt nemzeti gárdistát.

- Megerősítést nyert, hogy a kívánt hatás két percen belül beáll. - A két férfi bólintott, és Jack kapitány folytatta. - Amint ez megtörténik, haladéktalanul megkezdődik az egyes feladatok végrehajtása az alábbi sorrendben: 1-es lövészfázis, majd A és B fidáíjinok, azután a 2-es lövészfázis, azt követően a C és D fidáíjinok, majd a 3-as lövészfázis, azután a végső fidáíja, utoljára pedig a 4-es lövészfázis. - Az egyes mozzanatoknál ujjaival csettintgetett. - Mint tudjátok, mindegyik fázishoz egyértelműen meghatározott célpont tartozik. Ha egy célpontot nem találnak el a megfelelő fázisban, akkor a következő fázisra annyival több kötelezettség hárul, mert kivétel nélkül minden célpontot el kell találni. Mindegyik titkosszolgálatos a legkorszerűbb testpáncélzatot viseli majd, ahogyan a rendőrök zöme is, tehát ennek megfelelően helyezzétek el a lövéseket. Világos?

Megállt, és újfent megszemlélte mindegyiküket. Eltervezte, hogy egész este folyamatosan erre fog törekedni.

Sorra bólintottak neki. Újra meg újra elismételte a támadási sorrendet, aztán mindegyik emberével pontosan felmondatta, s az illetőnek egyúttal azt is vissza kellett igazolnia, hogy melyik fázisba tartozik.

- Láthatjátok az ábrán, hogy fegyvereitek korlátozott hatótávolsága miatt a lövészek a kordontól legfeljebb kétsornyira, sőt a legtöbb esetben csak egysornyira helyezkednek el. Kijelölt lépcsőkben fogtok az eseményre érkezni, és elég korán ahhoz, hogy eljussatok azokra a pontokra.

Jack kapitány elhallgatott, és hosszasan nézte embereit. Most készült rátérni a dolog velejére.

- Mindegyikőtöknek tisztában kell lennie azzal, hogy mihelyt elsüti a fegyverét, a mesterlövészek szinte azonnal agyonlövik. A tömeg közelsége valamelyes védelmet nyújt, de valószínűleg nem elégségeset.

Értesüléseink szerint a mesterlövészek alighanem a rendszeresített Remington 700-as sorozatú, zárdugattyús mesterlövész-karabélyt fogják használni 0,308-as lőszerrel. A szövetségi mesterlövészek, akikkel szembekerültök, ezerméteres távon huszonöt centiméter sugarú körben célba találnak.

Ellenfeleik ügyességét elismerő moraj hallatszott a helyiségben. Érdekes reakció annak fényében, amit ez számukra jelentett. Jack kapitány nem hagyott nekik választást élet és halál között, amikor elérkezik a cselekvés ideje. Egyszerűen azt akarta, hogy cselekedjenek, a titkosszolgálat is erre képezte ki a maga embereit. És mindenkinek meg kellett értenie, hogy életének feláldozása árán részesedhet az iszlám e történelmi jelentőségű napjából.

- Mint tudjátok, a golyók, amelyek benneteket érnek, egyenesen a paradicsomba juttatnak. Bőségesen rászolgáltok erre a jutalomra - közölte velük részben arabul.

Most sorban a fidáíjinokra nézett. Megtisztelésképpen ruházta föl őket ezzel a címmel. Az arab fidáíj szó eredeti jelentése 'kalandozó', de újabban rendszerint arab gerillaharcosokra vagy „önfeláldozókra” vonatkozott.

Valószínűnek látszott, hogy Jack kapitány összes embere odavész az ünnepségen, így hát valamennyiüket megillette volna ez a cím. Néhányukról azonban tudták, hogy feladatuk következtében menthetetlenül meghalnak, és társaik nem nehezteltek azért, hogy e küldetés folyamán csak e szűkebb csoport tagjait emlegették fidáíjinokként.

Az eligazítás végeztével Jack kapitány lekísérte a társaságot egy hangszigetelt helyiségbe, amelyet az előző tulajdonos hangstúdióként használt. Ez is szerepet játszott abban, hogy Jack kapitány kibérelte a házat, bár a fegyverek, amelyeket használni szándékoztak, nem csaptak nagy zajt. Most lőteremmé alakították át a szobát, az emberek megkapták fegyverüket, hozzá lőszert, és a következő két órában a céllövést gyakorolták, miközben Jack kapitány hang- és videoberendezés segítségével váratlan zavaró effektusokat alkalmazott, mert az igazi lövöldözéskor majd teljes káoszra számíthattak.

Bár Adnan er-Rímire az ünnepség színhelyén nem várt feladat, részt vett a mostani összejövetelen, mert feltétlenül tudni akart mindenről, ami összefüggött a küldetéssel. Valaha vállvetve harcolt Jack kapitánnyal, és az amerikai mindenkinél jobban megbízott benne.

Adnan egy Ahmed nevű iráni mögött állt, aki a két afganisztánival együtt, az Irgalmas Kórházzal szemben lakott, és a javítóműhelyben rejtőző járművön dolgozott. Ahmednek sem volt dolga az ünnepségen, de Adnanhoz hasonlóan ő is ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a ma esti értekezleten. A lövések között Ahmed a bajsza alatt motyogott. Valami megütötte Adnan fülét, de az iraki nem mutatott meglepetést. Arabul megszólította Ahmedet.

- Az én nyelvem a fárszi - felelte Ahmed. - Ha mondani akarsz valamit, fársziul beszélj hozzám, Adnan.

Adnan nem válaszolt. Nem tetszett neki, hogy a fiatalember parancsolgat neki. Mi az, hogy az „ő” nyelvén beszéljen? Már régen arra a megállapításra jutott, hogy az irániak egészen más muszlimok. Nem szólt semmit, és odébb húzódott a nála fiatalabb férfitól. Tekintete azonban visszatért hozzá, és hegyezte a fülét az iráni haragos szavaira.

 

Fél órával az utolsó vendég távozása után Jack kapitány Pittsburgh központjába hajtott. A város legdrágább szállodájának halljában várta a férfi, akivel találkozót beszélt meg. Az úriember kissé kimerültnek látszott a hosszú repülőúttal járó időeltolódástól. Liften fölmentek a panorámás lakosztályba.

Bár a férfi folyékonyan beszélt angolul, a társalgást anyanyelvén, koreaiul kezdte. Jack kapitány is úgy válaszolt neki.

Ahogy észak-koreai kollégájával csevegett, eszébe jutott egy idézet egy általa csodált férfiútól: „Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe.”

(Ezeket a szavakat Szun-ce kínai hadvezér írta A hadviselés törvényei című könyvében. A sok évszázados tanács mindmáig érvényes maradt.)

38. fejezet

Stone és Milton nagyot néztek, amikor a motorkerékpár megállt mellettük a Union pályaudvarnál. Reuben fölemelte motorosszemüvegét, és megdörzsölgette kivörösödött szemét.

- Hová lett a kisteherautód, Reuben? - csodálkozott Stone.

- Akár hiszed, akár nem, ezt a kicsikét roncstelepen találtam. Egy évet bütykölgettem rajta.

- Mi ez? - kérdezte Stone.

- Egy 1928-as Indian Chief oldalkocsis motorkerékpár - vágta rá a választ Milton.

- Honnan az ördögből tudod? - meredt rá Reuben.

- Hat és fél évvel ezelőtt olvastam róla egy cikkben az Antik Motorkerékpárok Magazinjában, amíg a fogorvosnál vártam. Koronaprepire mentem.

- Koronamipire? - kérdezte Reuben.

- Korona-előkészítésre. Lecsiszolják a fogzománcot, és egy körülbelül két milliméter átmérőjű dentincsapot hagynak a fogból anélkül, hogy a gyökeret megsértenék. Erre előbb műanyagból ideiglenes koronát húznak, majd pedig porcelánból készült végleges koronát. Elég szép. Látod? - nyitotta ki a száját Milton, és megmutatta a koronáit.

- Köszönjük a kiselőadást a gennyes fogsoráról, Earb doktor! - mondta türelmetlenül Reuben.

- Jaj, ez egyáltalán nem gennyesedik - felelte Milton, aki nem érzékelte barátja megjegyzésének gúnyos élét.

Reuben sóhajtott, majd tekintetével büszkén végigsimogatta a hajszálcsíkos csillogó tűzpiros járművet.

- Ezerköbcis erőgép, felújított áttétel és gyújtómágnes. Az oldalkocsi nem eredeti; üvegszálas másolat, de nem rozsdásodik, és sokkal könnyebb. A legtöbb alkatrészt internetes árverésen vettem, és egy haverom szervált marhabőrt, azzal húztam át az oldalkocsi ülését. Balos oldalkocsi, ami baromi ritka. Ilyen állapotú mocit húsz rongy fölött árulnak, én kábé a tizedét feccöltem bele. Na, nem mintha el akarnám adni, de sose lehet tudni.

Fekete bukósisakot nyújtott Stone-nak, a sisakra motorosszemüveget applikáltak.

- Mégis hová üljek? - kérdezte Stone.

- Hová, hová, hát a pótkocsiba, bakker! Miért, mit gondoltál, mire való? Virágcserépnek?

Stone föltette a sisakot, megigazította a szemüveget, azután kinyitotta a keskeny ajtót, belépett az oldalkocsiba, és leült. A magas férfi igen szűkösen fért el.

- Na, akkor gyía! - mondta Reuben.

- Egy pillanat! - kiáltotta Stone. - Nincs semmi tudnivaló erről a motorról?

- De, ha az oldalkocsi kereke elválik a talajtól, kezdhetsz imádkozni.

Reuben berúgta a motort, és a hajtómű beindult. Párszor felpörgette, búcsút intett Miltonnak, és elsuhantak a Union pályaudvartól.

Nyugatra fordultak a Constitution Avenue-n. Elhúztak a Vietnamban elesettek emlékművénél, ahol a vietnami veterán Reuben szalutált a falnak, félkört írt le a Lincoln-emlékműnél, és átkelt a Virginiába vivő arlingtoni hídon. Onnét délnek tartottak a George Washington gyorsforgalmi úton, amelyet a helybeliek csak GW néven emlegetnek. Száguldás közben kíváncsi pillantásokat vontak magukra a mögöttük hagyott járművekben ülőktől.

Stone kitapasztalta, hogy ha egy bizonyos szögbe fordítja a lábát, akkor majdnem ki tudja nyújtani.

Hátradőlt, és balra, a Potomac folyóra nézett, ahol egy motorcsónak éppen elhagyott két, egymással versengő evezős egységet. A langymeleg napsütésben kellemesen üdítő szellő lengedezett, és Stone néhány másodpercre megengedte magának, hogy gondolatai elkalandozzanak a Teve Klubra leselkedő számos veszélytől.

Reuben egy jelzőtáblára mutatott.

- Emlékszel, hogy évekig „Lady Bird Johnson emlékpark” volt kiírva? - harsogta túl a motorberregést.

- Igen. Amíg valaki föl nem hívta az illetékesek figyelmét, hogy az elnökné még él - kiáltotta vissza Stone. - És a ligetet Lyndon B. Johnsonról nevezték el, aki már valóban jobblétre szenderült.

- Imádom közhivatalaink hatékonyságát - bömbölte Reuben. - Alig tizenvalahány évig tartott, hogy kijavítsák a hibát. Még jó, hogy nem fizetek adót, különben tényleg kiakadtam volna.

Figyelték, ahogy egy sugárhajtású gép a levegőbe emelkedik a Reagan belföldi reptér kifutópályájáról, majd hosszú ívben elkanyarodik, és végül délies irányba fordul, amerre ők is haladtak. Néhány perc múlva átlépték Alexandria óvárosának határát, megérkeztek az ország egyik leginkább történelmi jellegű településére. A helység Róbert E. Lee konföderációs tábornok nem egy, hanem mindjárt két kisfiúkori otthonán kívül egy igen nevezetes kis templommal dicsekedhet. A Christ Church padjait valaha egyenesen George Washington alapszerve koptatta. A város ki se lát a jómódból, egymást érik a csodálatosan renovált ódon lakóházak, hangulatos macskaköves utcák, káprázatos vásárlási lehetőségek és mindenféle éttermek. Mindehhez néhány ápolt közpark és hívogató folyópart tartozik. Ráadásul ez a szövetségi csődbíróság otthona.

- Rohadt egy hely - jegyezte meg Reuben, ahogy elhaladtak a bíróság mellett. - Kétszer is megjártam.

- Calebnek vannak ismerősei, akik segíthetnek a pénzed kezelésében. És biztosra veszem, hogy Chastity is értékes szolgáltatást tud nyújtani.

- Nem kétséges, hogy a kis Chastity ki tudná szolgálni az igényeimet, de akkor Milton tényleg bepipulna rám - közölte Reuben kópés kacsintással. - Egyébként nem pénzkezelési tanács kéne nekem, Oliver, hanem több pénz, amit kezelhetek.

Balra kanyarodott, és a folyó felé haladt egy keresztutcán, amelyik a Union Streetbe torkollott. Talált parkolóhelyet, és Stone némi nehézség árán kikecmergett az oldalkocsiból.

- Mi a fene történt a képeddel? - kérdezte Reuben, aki nyilvánvalóan csak most vette észre a sérülést.

- Elestem.

- Hol?

- A parkban. T. J.-jel sakkoztunk, azután Adelphiával kávéztam. Amikor eljöttünk, megbotlottam egy fagyökérben.

- Adelphiával?! - ragadta vállon barátját Reuben. - Oliver, az a nő nem komplett. Szerencséd, hogy nem kevert a kofidba valami kábszert, amitől földobod a talpadat. Jól jegyezd meg, amit mondok, egy este követni fog a vityillódba, és elvágja a torkodat. - Elhallgatott, majd fojtott hangon hozzátette: - Vagy még rosszabb, megpróbálja elcsavarni a fejedet.

Reuben megborzongott, alighanem Adelphia, mint csábító szirén gondolatától.

Elballagtak a Union Street-i söröző mellett, majd átkeltek az utca túloldalára, és a saroktól nem messze lévő üzlethez igyekeztek, amelynek bejárata fölött tábla hirdette: „Libri quattuor sententiarum.”

- Ez meg mi a nyavalya? - mutatott a feliratra Reuben. - Igaz, hogy jó ideje nem jártam itt, de ezt a helyet azelőtt nem Doug Könyvbarlangjának hívták?

- Az a név nem vonzotta a megcélzott igényes vásárlóréteget, úgyhogy megváltoztatták.

- Librikuttykurutty gezemicére? Ez aztán blikkfangos! Mi az anyámkínját jelent?

- Latinul „Szentenciák négy könyve”. Lombardi Peter tizenkettedik századi kézirata, amelyet fölvágtak, és Aquinói Szent Tamás páli levelekhez fűzött kommentárjainak 1526-os kiadásában a kötéstáblához használtak. Egyes tudósok szerint az aquinói műve a világ legnagyobb könyvritkasága. Egy még korábbi munka, amelyet a kötésébe tettek, talán még annál is különlegesebb. Így hát nagyon találó név egy ritka könyvekkel foglalkozó boltnak.

- Le vagyok nyűgözve, Oliver. Nem is tudtam, hogy beszélsz latinul.

- Nem beszélek. Ezt Calebtől hallottam. Egyébként ő találta ki, hogy kereszteljék át az üzletet. Mint tudod, én ismertettem össze a tulajjal. Gyümölcsöző ötletnek véltem, elvégre Caleb a régi könyvek szakértője. Eleinte egyszerűen ajánlott ezt-azt, de most már társtulajdonosként is érdekeltté vált a bizniszben.

Az üzletbe lépésüket az íves, tömör tölgyfa ajtó fölé szerelt csengettyű csilingelése kísérte. Szúette mennyezetgerendák húzódtak a vakolatlan, részben tégla, részben kőfal fölött, amelyen ízléses olajfestmények függtek. A díszes könyvespolcok és masszív szekrények roskadoztak az antikvár kötetektől, amelyek mind gondosan fölcímkézve vártak gazdájukra az üvegajtók mögött.

Egy külön helyiségben csinos fiatal nő állt a kis presszópult mögött, és kiszolgált néhány szomjas kuncsaftot.

A falon tábla kérte a kedves vendégeket, hogy itallal ne menjenek át a könyvrégiségek közé.

Kék blézert, szövetpantallót és fehér garbót viselő, alacsony, kopaszodó férfi jött elő hátulról. Kitárt karokkal, napbarnított arcán széles mosollyal közeledett.

- Üdvözlöm önöket a Libri quattuor sententiarumban! - köszönt nekik jól begyakorlott szöveggel, majd megtorpant, szemügyre vette Reubent, és Stone-ra nézett.

- Oliver?

- Üdv, Douglas! - nyújtott kezet Stone. - Emlékszel Reuben Rhodesra?

- Douglas - dünnyögte Reuben. - Mi lett a Douggal?

Douglas hosszasan megölelgette Stone-t, és kezet rázott Reubennel.

- Tudod, Oliver, hát szóval nagyon megváltoztál. Előnyösen, de megváltoztál. Tetszik az új stílusod. Sőt imádom. Irtó sikkes. Bellissimo!

- Köszönöm! Caleb azt mondja, jól megy az üzlet.

Douglas megfogta Stone könyökét, és egy csöndes sarokba vezette őket.

- Caleb egy gyöngyszem, valóságos kincs, kész csoda.

- Nahát, én meg még azt hittem, szimplán könyvmoly - vigyorgott Reuben.

- Azt sem tudom, hogyan háláljam meg neked, Oliver, hogy bemutattad Calebet - lelkendezett tovább Douglas. - Virágzik az üzlet, virágzik! Valaha pornó-képregényeket árultam a kocsim csomagtartójából, most pedig nézz rám. Öröklakást vettem az óvárosban, tízméteres vitorlást, nyaralót Dewey Beachen, sőt magán-nyugdíjbiztosítást is kötöttem.

- Mindezt az írott szó hatalma révén - hümmögött Stone. - Figyelemre méltó.

- Pornócuccot árulsz még? - tudakolta Reuben.

- Hm, Douglas, szeretném megnézni a dolgaimat, a tárolóban, amit Caleb jóvoltából használhatok - mondta nyugodtan Stone.

Douglas elsápadt, és idegesen nyelt egyet.

- Ó, hogyne, természetesen. Parancsolj, menj csak! És ha bármire szükségetek van, csak szóljatok. Nagyon finom a kapucsínónk, és ma isteni a muffin. A ház vendégei vagytok, ahogy mindig.

- Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük!

Douglas újra megölelte Stone-t, majd elsietett, hogy segítsen egy nőnek, aki a kellemes idő ellenére sarkig érő bundában lépett az üzletbe. Reuben végignézett a rengeteg könyvön.

- Ezeknek az íróknak a zöme valószínűleg egy vas nélkül purcant ki, a barátunk meg az ő verejtékükön vesz magának öröklakást meg jachtot meg nyugdíjbiztosítást.

Stone nem felelt. Kinyitott egy keskeny ajtót, amelyet az üzlet bejárata mellett vágtak, és szűk lépcsőn mutatta az utat Reubennek a pincébe. Ott egy rövid folyosó túloldalán beléptek egy régi tömörfa ajtón, amelyen „Idegeneknek tilos a bemenet” felirat állt. Becsukta maguk mögött az ajtót, és egy újabb folyosón balra fordult.

Ennek a végén régimódi kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitott vele egy íves ajtót, és egy antik faburkolatú kis helyiségbe jutottak. Felkattintotta a villanyt, és egy széles kandallóhoz lépett. Reuben figyelő tekintetétől kísérve letérdelt, benyúlt a kandalló oldalánál, és meghúzott egy ott függő rövid huzalra erősített fémfogantyút. Kattanás hallatszott, és a kandalló melletti burkolópanel kinyílt.

- Odavagyok az ilyen titkos zugokért - mondta Reuben, ahogy megragadta a szabaddá vált panelt, és teljesen kitárta.

A panelon túl körülbelül két és fél méter mély, másfél-két méter széles és olyan magas helyiség rejtőzött, hogy még Reuben is könnyen fölegyenesedhetett benne. Stone egy kis ceruzalámpát vett elő a zsebéből, és belépett. Mindhárom falat könyvespolcok borították. Az egyik polcon gondosan elrendezett naplófüzetek és noteszek sorakoztak, néhány lelakatolt páncélkazetta meg számos kartondoboz, utóbbiak ragasztószalaggal lezárva.

Amíg Stone átnézte a füzeteket, Reubennek váratlan gondolata támadt.

- Hogyhogy nem a vityillódban tartod ezeket a holmikat?

- Itt riasztó is működik. A faházat csak holtak őrzik.

- Honnét tudod, hogy a jó öreg Douglas a távollétedben nem jön le és kotorász a cuccaid között?

- Azt mondtam neki, hogy álcázott csapdákat építettem be - magyarázta Stone, miközben tovább vizsgálgatta a naplófüzeteket -, és ha rajtam kívül bárki megpróbál benyitni, az életével játszik.

- És gondolod, hogy elhitte?

- Az nem nagyon számít. Szemernyi bátorság sem szorult belé, úgyhogy biztosan eszébe sem jut próbálkozni. Ráadásul Caleb a sugalmazásomra elejtett néhány megjegyzést Douglasnek, miszerint pszichopata sorozatgyilkosként a börtönkórház elmeosztályára zártak, ahonnét merő formaságok miatt engedtek ki. Szerintem ezért ölelget minden alkalommal, ha találkozunk. Vagy jó akar lenni nálam, vagy ellenőrzi, nem viselek-e fegyvert. Á, ez az!

Stone kihúzott egy régi bőrkötéses határidőnaplót, és kinyitotta. A kötetet gondosan beragasztott újságkivágások töltötték meg. Átolvasta, Reuben türelmetlenül várt. Végül Stone becsukta a naplót, és két másik vastag könyvet vett le egy polcról. A könyvek mögül egy negyven-ötven centis oldalhosszúságú bőrtok került elő. Ezt a naplóval együtt a hátizsákba tette.

Kifelé menet Reuben elvett három muffint a csinos fiatal nőtől.

- Reuben vagyok - közölte föléje tornyosulva, és behúzta a hasát.

- Jó magának - mondta kelletlenül a fekete ruhás nő, majd elsietett.

- Szerintem ez a csirke el van ájulva tőlem - jegyezte meg Reuben büszkén, ahogy visszamentek a motorkerékpárhoz.

- Persze, nyilván azért szaladt el, hogy az összes barátnőjének elújságolja - felelte Stone.

39. fejezet

Alex Fordnak körülbelül egy órájába tellett, hogy elhatározza magát, mit vegyen föl a Kate Adamsszel való esti találkozóra. Megalázóan kínos hatvan perc volt, mert rádöbbent, milyen régen nem randevúzott. Végül kék zakót, fehér inget, khakinadrágot és nagy lábára kényelmes, bebújós félcipőt választott. Megfésülködött, leborotválta arcáról a délutánra kiütközött borostát, felöltözött, elrágcsált pár szem mentolos cukorkát, és úgy döntött, jobb híján megfelel a célnak az a kissé már leharcolt balfácán, aki a tükörből bámul vissza rá.

A washingtoni forgalom elérte azt a kritikus szintet, amikor semerre sem jó vezetni, és Alex aggódott, hogy elkésik. Mindazonáltal a 66-os szövetségi főúton sikeresen kikerült egy balesetet, és azon túl szabad volt a pálya.

A Key hídi kijáratnál letért, átkelt a Potomacen, jobbra kanyarodott az M utcára, és kisvártatva már a puccos Georgetownban, a 31. utcán haladt fölfelé. A valaha különálló várost az akkori brit uralkodó után nevezték el, és a környék bizonyos elemei annyira megőrizték ezt a királyi méltóságot, ami némelyek szemében kifejezett sznobériával volt egyenértékű. A fő kereskedelmi tengelyeken, azaz az M utcán meg a Wisconsin Avenue-n azonban határozottan dzsesszes, mai légkör uralkodik, a keskeny járdákon csapatostul mászkálnak a lazán öltözött fiatalok, mobiltelefonon karattyolnak, és szemrevételezik egymást. Georgetown felsőbb régióiban viszont, ahová most Alex tartott, tekintélyes befektetés-állományú famíliák laktak, és egy árva tetkó vagy testékszer sem került látótérbe.

Ahogy Alex egymás után hagyta el az előkelő rezidenciákat, érezte, hogy egyre idegesebb. Az évek során hihetetlen hatalmasságokat őrzött-védett, de a titkosszolgálat azzal büszkélkedett, hogy olyan elit szervezet, amely afféle munkásemberekből áll. Alexet éppen ilyen anyagból gyúrták, és szívesebben ebédelt a sarki palacsintázó pultjánál, mint egy háromcsillagos párizsi étteremben. Persze tudta, hogy most már nem hátrálhat meg.

Az út, amelyen haladt, a Dumbarton Oaks palota közelében torkollott az R utcába. Alex jobbra fordult, és továbbment az R utcán, amíg meg nem találta a címet.

- Oké, szóval nem viccelt az úriházzal - mormolta Alex, ahogy fölbámult a vörös téglás, palatetős épületmonstrumra. Beállt a köríves kocsibehajtóra, kiszállt, és körülnézett. A tökéletesen szimmetrikus elrendezésű park bokrait mind azonos magasságúra és formájúra nyírták, a nyárutó virágai teljes színgazdagságukban pompáztak. A moha buján zöldellt a kő járólapok körül, amelyek a hátsó kertre nyíló, íves tömörfa kapuhoz vezettek. Bár az efféle palotáknál alighanem inkább hátsó parkot kell mondani - gondolta Alex.

Az órájára pillantott, és látta, hogy mintegy tíz perccel korábban érkezett, Kate talán még itt sincs. Épp arra készült, hogy időtöltésképpen megkerüli a háztömböt, amikor éneklő hang szólította meg a háta mögül:

- Hahó, maga a titkosszolgálatos?

Ahogy megfordult, egy apró, görnyedt asszony tipegett felé bézs vászonnadrágban és hosszú ujjú farmeringben, karján vágott virággal teli kosárral. Vattás, fehér haja kikandikált széles karimájú szalmakalapja alól; óriási fekete napszemüvege majdnem az egész arcát eltakarta. Mintha a múló idő összezsugorította volna.

Alex jóval nyolcvan fölöttinek saccolta.

- Hölgyem?

- Maga tényleg jó magas, ráadásul helyes is. Visel fegyvert? Kate mellett nem ártana.

Alex körbepillantott, hirtelen nem tudta, nem Kate űz-e vele tréfát, és ezt a furcsa nőt csak a poén kedvéért bérelte föl. Nem látott senkit, úgyhogy visszafordult az öregasszonyhoz.

- Alex Ford vagyok.

- Abból a Ford családból?

- Sajnos nem számíthatok busás életjáradékra.

A nő levette a kesztyűjét, nadrágzsebébe dugta, és kezet nyújtott. Alex megrázta, de a nő ezután nem eresztette el. A ház felé húzta a férfit.

- Kate még nincs kész. Kerüljön beljebb, Alex, megiszunk egy pohárral, és elcsevegünk.

Alex hagyta magát betessékelni, mert őszintén szólva, nem tudta, mi mást tehetne. A nő erős fűszer- és még erősebb hajlakk-illatot árasztott.

Miután a házhoz értek és bementek, végre elengedte Alex kezét.

- Jaj, milyen neveletlen vagyok. Lucille Whitney-Houseman - mutatkozott be.

- Abból a Whitney-Houseman családból? - vigyorodott el Alex.

A nő levette a szemüvegét, és kacéran visszamosolygott.

- Az apám, Ira Whitney nem föltalálta a húsfeldolgozást, csak vagyont szerzett belőle. Az én drága uram, Bernie, nyugodjék békében - tette hozzá, miközben a mennyezetre emelte a tekintetét, és keresztet vetett -, szóval a családja a szeszből kereste a pénzét, és nem mindet törvényesen. Bernie pedig ügyész volt, mielőtt szövetségi bíróvá nevezték ki. Mondhatom, érdekes családi összejöveteleket tartottunk.

Óriási szalonba vezette Alexet, és intett, hogy foglaljon helyet az egyik falhoz állított széles pamlagon.

A virágot csiszolt kristályvázába tette, és a férfihoz fordult.

- Apropó, szesz, mivel mérgezi magát?

Egy szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Jól felszerelt bár rejtőzött benne.

- Köszönöm, Mrs... mindkét nevét használja?

- Szólítson csak Luckynak! Mindenki így, vagyis Szerencsésnek hív, mert világéletemben az voltam.

- Köszönöm, Lucky, csak egy pohár szódát kérek.

Az asszony hátraperdült, s szigorúan nézett Alexre.

- Rengetegféle koktélt tudok keverni, fiatalember, de ilyen nevű nem akad köztük - jelentette ki szemrehányó hangon.

- Hát, akkor rumos kólát.

- Legyen whiskys kóla, vagy inkább kólás whisky.

Alex kezébe nyomta az italt, és leült mellé a saját koktéljával.

- Gin-vermut, olajbogyó helyett gyöngyhagymával - emelte föl a poharát. - Azután kaptam rá, hogy Cary Grant ezt rendelte a vonaton az Észak-északnyugatban. Csirió!

Koccintottak, és Alex kortyintott egyet, de köhögnie kellett. Az íz alapján olybá tűnt, mintha tiszta whiskyt kapott volna. Körülnézett a méretre nagyjából az ő teljes házával megegyező, ám jóval nívósabban berendezett szalonban.

- Na és régóta ismeri Kate-et? - kérdezte Alex.

- Körülbelül hét éve, bár csak három éve lakik nálam. Csodálatos teremtés. Vág az agya, mint a borotva, gyönyörű, formás, de hát úgysem tudok olyat mondani, amit ne tudna róla. Plusz életemben nem ízleltem olyan fincsi karamellás csecset, mint az övé.

Alex kis híján félrenyelt.

- Hogy mondta?

- Nem kell annyira izgalomba jönni, kedvesem, az egy italkülönlegesség. Karamellsnapsz és ír krémlikőr. Elvégre bármixer a lelkem.

- Hogyne.

- Szóval maga is olyan titkosügynök, aki az elnökre vigyáz?

- Ami azt illeti, holnaptól igen.

- Harry Truman óta mindegyik elnököt ismertem - mondta elmélázva az asszony. - Harminc évig a republikánusokra szavaztam, azután vagy húszig a demokratákra, de öregkoromra megjött az eszem, úgyhogy most a független jelölteket támogatom. De Ronnie Reagant imádtam. Micsoda sármőr! Az egyik bálon táncoltam vele. Ezzel együtt be kell vallanom, hogy az összes ismerős elnök közül Jimmy Cartert kedveltem leginkább. Finom ember volt, igazi gentleman, még ha a szíve mélyén kicsit kéjenc is. Ezt pedig nem mindegyikükről mondhatjuk el, igaz?

- Igaz, valóban nem. Ezek szerint Brennan elnök urat is ismeri?

- Találkoztunk, de nem hiszem, hogy megjegyzett magának. Már rég elveszítettem a hasznosságomat a politikai színtéren. Bár fénykoromban nyomtam valamit a latban. Akkor mintha Georgetown körül forgott volna a világ. Éppúgy ismertem Kate Grahamet, mint Evangeline Bruce-t, Pamela Harringtont vagy Lorraine Coopert. Micsoda estélyeket adtunk! Fehérasztal mellett formálódott a belpolitika, miközben poharazgattunk és cigarettáztunk, bár a hölgyek gyakran az uraktól elkülönítve. Azért persze nem mindig - fogta halkabbra a hangját az asszony, és Alexre nézett. Hajszálvékony, felvont szemöldökét mintha csak odarajzolták volna. - Merthogy szex az volt dögivel. No, nem orgiák, kedvesem, semmi ilyesmi. Kormánytisztviselőkről van szó ugyebár, a köz szolgáiról, és szexorgia után kissé nehéz fölkelni és késő estig dolgozni. Alaposan kifárasztja az embert.

Alex hirtelen ráeszmélt, hogy mindinkább tátott szájjal hallgatja a nőt. Gyorsan becsukta.

- És, khm, Katie a kocsiszínben lakik?

- Szívesen beköltöztettem volna ide, hiszen nyolc hálószobás a ház, de hallani sem akart róla. A saját kuckójában érzi jól magát, ahogy minden nő. És így akkor jön-megy, amikor csak akar. - Az asszony megpaskolta Alex combját. - Szóval ez az első randevújuk. De édes! Hová mennek?

- Nem tudom pontosan. Kate választotta a helyet.

Újra megszorította Alex kezét, és a szemébe nézett

- Jól van, kedvesem, hadd adjak magának e tanácsot. Még a modern nő is szereti, ha a férfi hébe-hóba átveszi az irányítást. Úgyhogy legközelebb maga válassza ki a helyet! Legyen határozott. A nők utálja azokat a férfiakat, akik nem tudnak dönteni.

- Jó, de honnét tudjam, hogy egyébként mikor akarja, hogy én irányítsak?

- Jaj, azt nem tudhatja. Csak szépen elcseszerinti, ahogy a többi férfi szokta.

Alex megköszörülte a torkát.

- Kate sokat randizik?

- Szóval le akarja informálni, kedvesem? Hát Kat csak néhány havonta szokott összeszedni valakit. Eddig senki sem maradt meg mellette, de ez ne vegye el a kedvét. Rendszerint valami beképzelt ügyvéddel, kijáróval vagy nagymenő hivatalnokfélével állít haza. Maga az első pisztolyos, akit idehozott - tette hozzá az asszony bátorító hangon. - Ugye maga revkóval jár? - kérdezte reménykedve.

- Az jó?

- Kedvesem, minden civilizált nő ledobja a bugyija a veszélyes pasasoknak. Egyszerűen nem bírunk magunkkal.

Alex vigyorogva széttárta a zakóját, és megmutatta fegyverét.

- Istenem, de izgis! - csapta össze a kezét a nő.

- Halló, Lucky, le lehet szállni a pasimról!

Mindketten megfordultak. Kate Adams mosolyogva állt a szomszéd szoba ajtajában, combközépig érő fekete rakott szoknyát, nyitott nyakú fehér blúzt és szandált viselt.

Alex ráeszmélt, hogy eddig nem is látta a lány lábát, mert a bárban mindig nadrágot hord. Kate megölelte Luckyt, és puszit nyomott az arcára.

- Szórakoztattam az udvarlódat, amíg szépítkeztél, drágám - mondta Lucky. - Nem mintha az nálad olyan nagy megerőltetést igényelne. Ez egyszerűen igazságtalanság, Kate. A világ legjobb plasztikai sebésze sem tudná leutánozni nekem a járomcsontodat.

- Hazudós. A férfiak mindig bomlottak Lucky Whitney után. Még ma is bolondulnak érted.

Lucky Alexre mosolygott.

- Mi tagadás - mondta igencsak visszafogott hangon -, a fiatalember is megmutatta nekem a munkaeszközét. Fogadok, hogy neked még nem volt szerencséd hozzá, Kate.

- A munkaeszközéhez? - nézett meglepetten a lány. - Nem, még nem láttam.

Alex elszörnyedve ugrott föl, a hirtelen mozdulattól a pamlagra löttyintette az italát.

- A fegyveremet mutattam meg neki!

- Persze, úgy nevezte. A fegyverét - mosolygott pajzánul Lucky. - Na és hová mentek vacsorázni?

- Nathanhez - felelte Kate.

- Nathanhez? - vonta föl a szemöldökét Lucky, Alexhez fordult, és föltartotta a hüvelykujját. - Oda csak az igazán ígéreteseket viszi.

40. fejezet

- Reuben! - szólalt meg az oldalkocsiban gubbasztó Stone. - Még van egy kis időnk. Beugorhatnánk az arlingtoni temetőbe?

Reuben a nemzet legnagyobb kegyelettel övezett katonai sírkertje felé nézett, és bólintott.

Néhány perc múlva beléptek a látogatói bejáraton, és elhaladtak a katonai szolgálatban elesett nők emlékműve mellett. Egy pillanatra megálltak a Kennedy család nyughelyénél, Arlington legfőbb idegenforgalmi vonzerejénél, amelyet hajszálnyival lemaradva követ az őrségváltás az ismeretlen hősök síremlékénél.

Továbbmentek, majd Reuben megtorpant, és az Arlington Ház melletti gyepes részre meredt. Az épület valaha Robert E. Lee otthonául szolgált, de miután Lee úgy döntött, hogy a konföderációs hadsereg élére áll az unióval szemben, a szövetségi kormányzat elkobozta.

- Nem itt találtál rám totálisan betépve?

Stone a kérdéses pontra nézett.

- Rég volt az már, Reuben. Kimásztál belőle. Legyűrted a démonaidat.

- Nélküled nem sikerült volna, Oliver. - Reuben elhallgatott, és végignézett a sok fehér sírkövön. - Rohadtul bepöccentem. A vietnami századom felét elvitte a lombtalanító vegyszer, és a hadsereg illetékesei még csak be sem ismerték, hogy ők a felelősek. Ezután ugyanígy történt a perzsa-öböli szindrómával. Csak ide akartam jönni, hogy kiordibáljam magam, hátha valaki meghallgat.

- Alighanem jobb, hogy kiütötted magad. Aznap itt járt a védelmi miniszter; csúnyán végződhetett volna a dolog.

Reuben kíváncsian nézett barátjára.

- Tudod, még sosem kérdeztem tőled, mit kerestél aznap a temetőben.

- Azt, amit mindenki más: hogy lerójam a tiszteletemet.

Stone megállt egy helyen, és némán számolta a fehér sírkövek sorait, azután középtájon odalépett az egyikhez. Karba tett kézzel állt, miközben a lenyugvó nap beleégett a horizontba. Reuben az órájára pillantott, de mintha vonakodott volna megzavarni a barátját.

Stone-t végül egy arra járó csoport szakította ki magányából. Figyelte, amint a férfiak az Arlingtoni temető legújabb, még el sem készült bővítése felé tartanak. A szeptember 11-i emlékhelyhez, amelyet a sírkert határán alakítottak ki. Ez a Pentagonnál életüket vesztettek emlékművéből és egy emlékligetből állt.

Oliver vonásai megfeszültek, amikor észrevette, ki lépked a fegyveres biztonsági emberek között. Reuben is arra pillantott.

- Carter Gray - dünnyögte Reuben.

- Gondolom, a feleségéhez jött - mondta halkan Stone. - A holnapi tömeg előtt.

Carter Gray megállt a felesége, Barbara sírhelyénél, letérdelt, és kis virágcsokrot helyezett a földre. Elvileg másnap lett volna az asszony halálának évfordulója, de - miként Stone kikövetkeztette - Gray nem óhajtott a temetőt várhatóan elözönlő idegenek sokaságával osztozni gyászában.

Fölegyenesedett, és lenézett oda, ahol a felesége nyugodott, miközben kísérete tisztes távolságban várakozott.

Barbara Gray dandártábornoki rangban szerelt le jeles pályafutás után, amelynek során sok mindent elsőként ért el a nők közül a hadseregben. Emellett az egyik leghangosabb szószólója volt annak, hogy a második világháborús pilótanőket megillesse a teljes katonai tiszteletadással járó arlingtoni temetés, ezt ugyanis megtagadták tőlük, mivel a háború után rövid úton föloszlatták a légierő női alakulatát. 2002 júniusában új szabályozás tette lehetővé, hogy ha nem is teljes pompával, de egyáltalán katonai temetést kaphassanak jó néhány női haderőegység tagjai, köztük a pilótanők. Barbara Gray sajnos nem érhette meg ezt az intézkedést.

2001. szeptember 11-én délelőtt az akkor civil tanácsadó Barbara Gray a Pentagonban értekezett egy programról a hadsereg két képviselőjével, amikor az American Airlines gépe az épületbe csapódott, és megsemmisítette a helyiséget, amelyben az asszony tartózkodott. A tragédia megrázó adalékaként Grayék közjogász lánya, Maggie éppen akkor érkezett a Pentagonhoz, hogy az édesanyjával találkozzon. Az első robbanás gyakorlatilag elhamvasztotta.

Ahogy Carter Gray a felesége sírját nézte, beléhasított annak a délelőttnek az emléke. Azután a lelkifurdalás hulláma következett, mert aznap neki is az épületben kellett volna lennie. Úgy volt, hogy a Pentagonnál találkozik a feleségével meg a lányával, és együtt indulnak a régóta tervezgetett családi üdülésre. A forgalomban elakadt, és körülbelül húsz percet késett. Mire a Pentagonhoz ért, a családja odaveszett.

Amikor végre fölemelte a tekintetét a megszentelt földről, körülnézett, és észrevette a két férfit, aki messziről bámult vissza rá. A nagydarabot nem ismerte, de a másikra mintha emlékezett volna valahonnét. Azután figyelte, ahogy megfordulnak, és elmennek. Gray még tíz percig időzött a felesége sírjánál, majd pedig erőt vett rajta a kíváncsiság, és arrafelé indult, ahol nemrég még a két férfi ácsorgott. Ráeszmélt, hogy ismerős neki ez a rész.

Nézegetni kezdte a sírköveket, tekintete fürgén siklott végig a sírjelek rendezett sorain, mígnem az egyiknél megállapodott.

A következő pillanatban védőkísérete Gray után iramodott, ahogy a miniszter futásnak eredt a gyalogjárón.

Ahogy közelebb került a kijárathoz, megállt és vadul zihálva előrehajolt, miközben kísérői körülfogták, és kérdezgették, rosszul érzi-e magát. Nem válaszolt nekik, nem is hallotta őket.

Agyában ide-oda cikázott a sírkőre vésett név, amely az imént meggondolatlan rohanásra késztette. Jól tudta, hogy a kő alatti érckoporsóban senki sincs, az csak szemfényvesztés, egy nyomeltüntető akció része. A név azonban valódi volt, egy létező személyé, akiről úgy hitték, hogy hazája védelmében esett el.

- John Carr - mondta ki Gray a nevet, amely évtizedek óta nem hagyta el az ajkát.

John Carr. A legügyesebb gyilkos, akit Carter Gray valaha látott.

 

Nathan vendéglője még nem telt meg zsúfolásig. Alexék a bárpult melletti sarokban kaptak asztalt, és italt rendeltek.

- Lucky tényleg jó fej - mondta Alex. - Hogy akadtatok össze?

- Mielőtt az Igazságügyi Minisztériumba kerültem, ügyvédi magánpraxist folytattam. Amikor Lucky megözvegyült, én intéztem a férje hagyatéki ügyeit. Összebarátkoztunk, és végül rábeszélt, hogy költözzek hozzá. Először nemet mondtam, de kitartóan győzködött, és közben a nagy Ő rohadtul nem akart kopogtatni az ajtómon. Lakbért fizetek a kocsiszínért - tette hozzá gyorsan Kate. - Lucky nagyon érdekes egyéniség. Az a fajta, aki mindenfelé megfordult már, és mindenkit ismer. Ugyanakkor magányos is. Az ilyenek nehezen viselik az öregséget. Csupa élet, és mindent szeretne csinálni, amit valaha, pedig már nemigen megy neki.

- Ahogy elnézem, azért baromira próbálkozik - válaszolta Alex. - Na és miért nyergeltél át a közszférára?

- Nem különösebben eredeti megfontolásból. Kiégtem az óradíjas taposómalomban. Meg aztán hagyatéki joggal nem lehet megváltani a világot.

- És mit művelsz az igazságügynél, amivel megváltod a világot?

- Tulajdonképpen valami egészen újszerűt. Guantánamo, az Abu Graibi hadifoglyok esete, a Sóakna és egyéb ügyek után a minisztérium új munkacsoportot hozott létre a nemcsak háborús, hanem erősen politikai jellegűeknek is tekinthető foglyok polgárjogainak érvényesítésére, valamint az ezen osztályba sorolható személyek sérelmére elkövetett bármiféle bűncselekmény kivizsgálására.

- Abból ítélve, amit az újságban olvasok, bizonyára ég a kezetek alatt a munka.

- Az Egyesült Államoknak általában véve kiváló az eddigi teljesítménye, ami a hadifoglyok és idegen hadviselőkként nyilvántartott személyek kezelését illeti, de minél tovább húzódik a terrorizmus elleni háború, annál erősebb a kísértés a mieinknél, hogy lealacsonyodjanak az ellenfél szintjére. Elvégre ők is csak emberek, és esetleg úgy tekinthetnek a velük szemben ülő egyénre, mint aki egyáltalán nem is érdemel jogokat.

- Ez azonban nem mentség arra, hogy megsértsék a törvényt.

- Nem, nem mentség. És itt jutnak szerephez a magamfajták. Az elmúlt két évben hatszor jártam különféle háborús övezetekben. Sajnos nem sokat javul a helyzet.

- Úgy tűnik, Carter Gray jól belejött az ellencsapásokba.

Kate hátradőlt ültében, és kortyintott a pohár vörösborból, amit rendelt.

- Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. Személy szerint részvéttel viseltetek iránta a szeptember 11-i vesztesége miatt. Gondolom, kizárólag emiatt tért vissza a közhivatali szektorba. De nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól tette.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Alex.

- Tudom, hogy rendkívüli eredményeket ért el. Azt viszont nem tudom, hogy nem vesz-e igénybe rendkívüli eszközöket az elérésükhöz. Komoly problémáink támadtak például a kiadatással.

- Hallottam, hogy az időnként valóságos politikai bokszmeccs.

- Nem csoda, ahogy az eljárás zajlik. A terrorizmussal gyanúsítottakat a Nemzetközi Vöröskereszt bárminemű beavatkozási vagy akár betekintési lehetősége nélkül szállítják az USA-ból más országba és viszont. Amikor mi viszünk foglyokat külföldre, szóbeli biztosítékot kapunk, hogy a fogadó ország nem alkalmaz kínzást. Csak az a baj, hogy ezt semmi sem igazolja. Sőt nyilvánvalónak látszik, hogy gyakran igenis sor kerül kínzásokra. Ráadásul mivel ez ilyen kínzás az USA-ban törvényellenes, egyesek szerint az NHK és a CIA tevőlegesen részt vállal fogolykiadatásban, hogy azután kínvallatás segítségével hasznos információkat csikarhassanak ki. Mi több, ráveszik a fogadó országot, hogy koholjon vádakat, mert így a gyanúsított rács mögé dugható, kivallatható, nemegyszer akár kínzással is. Ez ellentmond mindannak, amit Amerika képvisel.

- Miután első kézből ismerem az intézményt, azt hiszem, az NHK nagyon is képes ilyesmire.

- Ha jól értem, nem valami biztatóan halad a nyomozásod annak a halott férfinak az ügyében.

Alex némi habozás után arra jutott, hogy jobb, ha kitálal. Mesélt a titkosszolgálat igazgatójával folytatott kínos „csevegésről”, valamint arról, hogy visszalökték a személyvédelembe.

- Nagyon sajnálom, Alex - fogta meg a kezét Kate.

- Á, magamnak kerestem a bajt. Gray nem kispályás, és persze az sem nyerő, ha az embert a saját társa köpi be. Úgy látszik, leiskoláztak. - Alex ivott a koktéljából. - Nálad sokkal jobb a whisky-vermut - mosolyodott el.

- Tudtam én, hogy tetszel nekem - koccantotta össze a poharukat Kate.

A férfi arckifejezése komolyra változott.

- Az eredeti tervemnél kellett volna maradnom: ha az embernek három éve hiányzik a kerek húszból, akkor ne lógjon ki a sorból, inkább fogja vissza a tempót, és ne ugráljon fölöslegesen.

- Nekem nem tűnsz visszafogott fajtának - felelte Kate.

Alex vállat vont.

- Figyelj, hagyjuk a melót. Mesélj magadról! Erre való az első randi.

A lány hátradőlt, és egy szelet kenyeret bökögetett maga előtt.

- Egyke vagyok, a szüleim Coloradóban laknak. Ők biztos azzal kezdenék, hogy a két elnököt adó Adams család rokonságához tartozunk, de én hiszem is, meg nem is. Arról álmodoztam, hogy világklasszis tornász leszek, és a belemet is kidolgoztam ezért. Aztán egy év alatt tizenöt centit nyúltam, és lőttek az álmomnak.

Közvetlenül érettségi után úgy döntöttem, hogy fölcsapok vegasi krupiénak. Ne kérdezd, miért, úgy döntöttem, és kész. Beiratkoztam egy tanfolyamra, simán átmentem a vizsgán, és irány a kaszinók városa! De nem sokáig bírtam. Akadt egy aprócska problémám a piás zsetonszórókkal, akik azt képzelték, hogy nyugodtan taperolhatják a seggemet, valahányszor kedvük szottyan rá. Miután egyik-másiknak összekócoltam a fogsorát, a kaszinó azt ajánlotta, hogy húzzak vissza keletre. Miután elkezdtem az egyetemet, gondoltam, bármixerként teremtem elő a tandíjravalót, és úgy végeztem el a jogot, hogy a pult mögött maradtam. Ebben a szakmában legalább valami szilárd berendezési tárgy választja el az embert a barmoktól. És mint a múltkor kiokoskodtad, zongorázom is.

Óraadással kerestem pénzt, hogy könnyebben fedezzem a tanulmányaim költségeit. Nem lenne muszáj mixerkednem, de az az igazság, hogy szívesen csinálom. Egyrészt levezetem az energiáimat, másrészt a Bekap bárban rengeteg érdekes emberrel ismerkedem meg.

- Tornász, krupié, csapos, zongorista, aki egyben az igazság és törvényesség védelmezője. Baromira lenyűgöző.

- Néha úgy érzem, sokkal inkább működésképtelen, mint lenyűgöző. Na és rólad mit kell tudni?

- Semmi különöset. Ohióban nevelkedtem, mint négy gyermek közül a legkisebb, és egyedüli fiú. Apám napközben autóalkatrészeket adott el, esténként azonban Johnny Cash második eljöveteleként tündökölt.

- Komolyan?

- Legalábbis azt szerette volna. Azt hiszem, Nashville határán túl ő szedte össze a legnagyobb gyűjteményt Johnny Cash-emléktárgyakból. Mindig feketében lépett föl, boszorkányosan pengette az akusztikus gitárt, és egész jól kornyikált. Megtanultam gitározni, hogy együtt játszhassak vele. Még haknikra is elkísértem. Az Ohio-völgy legjobb kricsmijeiben vendégszerepeltünk. Nem voltunk felülmúlhatatlanok, de nem csináltuk rosszul. Jó kis hepajokat rendeztünk. Aztán a napi négy csomag betett neki. Hat hónap alatt elvitte a tüdőrák. Anyukám egy floridai nyugdíjas-telepen él. A nővéreim szétszéledtek az országban.

- És mi késztetett arra, hogy élő pajzsként domboríts?

Alex még egy kicsit ivott, és elkomolyodott.

- Tizenkét éves koromban láttam a Kennedy-merényletről készült Zapruder-filmet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. Sosem felejtem el a képet, ahogy Clint Hill titkosügynök fölpattan a limuzinra, és visszanyomja Kennedynét az ülésre. Akkoriban rengetegen úgy vélték, hogy az asszony is benne volt az elnök meggyilkolására szőtt összeesküvésben, mások meg azért ítélték el, mert azt hitték, egyszerűen menekülni próbált a mindenét bemocskoló vértől, még ha az a férje vére volt is. Holott valójában vissza akarta szerezni azt a darabot, amit a lövés leszakított a férje fejéről.

Fölhajtotta az italát, mielőtt folytatta.

- Egy titkosszolgálatos rendezvényen találkoztam az akkor már vén csont Clint Hill-lel. Mindenki kezet akart fogni vele. Azt mondtam neki, óriási megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Egyedül ő reagált. Segített Kennedynének, a saját testével védelmezte a lövésektől. Hozzátettem, hogy remélem, ha úgy hozza a helyzet, én is követhetem a példáját. Tudod, mit válaszolt?

Fölnézett, és látta, hogy a lány tekintete rászegeződik; Kate Adams lélegzetvisszafojtva hallgatta.

- Mit válaszolt? - kérdezte.

- Azt, hogy: „Ne akarja követni a példámat, fiam, mert én elvesztettem az elnökömet.”

Hosszú csönd támadt, amelyet végül Alex tört meg.

- Megáll az eszem, hogy ezt a hervasztó rizsát nyomatom, mikor a hátam közepére se hiányzik.

- Amilyen napot hagytál magad mögött, csoda, hogy nem csiccsentettél be.

- Tudod, Kate, egyedül az a gondolat segített át a mai napon, hogy a mai estét veled tölthetem.

Alex kissé meglepettnek tűnt saját őszinteségétől, és gyorsan lesütötte a szemét, hogy a koktélos-pohárban maradt szeszes olajbogyó felszínét tanulmányozza.

Kate megfogta a kezét.

- Mindjárt még jobban zavarba hozlak azzal, hogy elárulom: ilyen kedveset még sosem mondtak nekem.

A társalgás ártatlanabb témákra terelődött, és hamar elrepült az idő. Ahogy fölszedelődzködtek, egy-két keresetlen szó hagyta el Alex ajkát.

Az ajtón ugyanis Roger Simpson szenátor és neje, valamint Jackie leányuk lépett be.

Alex megpróbálta behúzni a nyakát, de Simpson észrevette.

- Szevasz, Alex! - köszönt neki a lány.

- Jó estét, Simpson ügynök! - viszonozta kimérten.

- Hadd mutassam be a szüleimet.

Roger Simpson meg a felesége langaléta alakjukkal, szőke hajukkal ikreknek látszottak, valósággal fölébe tornyosultak törékeny, fekete hajú lányuknak.

- Szenátor úr, asszonyom! - biccentett mindkettejüknek Alex.

Roger Simpson olyan fenyegető tekintettel meredt vissza rá, ami tüstént meggyőzte Alexet, hogy Jackie nyilván a maga eltorzított verziójában mesélte el neki az egész históriát.

- A hölgy Kate Adams.

- Övendek, hogy megismerhetem önöket - mondta Kate.

- Na, minden jót, Simpson ügynök. Kétlem, hogy egyhamar találkozunk.

Alex Kate-tel a sarkában kivonult. Amint az utcára léptek, a férfi kifakadt:

- Ez hihetetlen, hogy az egész rohadt város összes étterme közül éppen...

Elhallgatott, mert Jackie Simpson bukkant elő.

- Beszélhetnék veled egy percet, Alex? - Nyugtalanul pillantott a másik lányra. - Négyszemközt.

A férfi Kate-re nézett, aki vállat vont, kissé odébb sétált, és tanulmányozni kezdte egy kirakat ruhakínálatát.

Simpson közelebb húzódott.

- Nézd, tudom, hogy baromira berágtál rám. És azt hiszed, hogy bemószeroltalak.

- Eddig telitalálat.

- Pedig nem így történt. Carter Gray nyilván azonnal fölhívta apámat, amint otthagyott bennünket. Még mielőtt az elnöknek telefonált. Apám meg fölhívott engem, és lehordott, de rendesen. Azt mondta, egy önfejű alak nem teheti tönkre a karrieremet, ami még el sem kezdődött.

- Honnét szerzett tudomást az igazgató az én „régi barátomról”?

Simpson elkeseredett képet vágott.

- Tudom, hülye voltam. Apám teljesen lehengerli az embert. Kiszedte belőlem. - Fölsóhajtott. - Apám rettentő illusztris személyiség, anyám meg egykori Alabama szépe, úgyhogy mifelénk valóságos szentként tisztelik. Így aztán egy mezei nyomozó nem felelt meg nekik. Azt akarták, hogy az üzleti életben vagy a politikában villogjak. Megmakacsoltam magam, azt mondtam, hogy márpedig én zsaru vagyok, de ők nem hagyták annyiban. Nyaggattak, hogy gondolkozzak nagyobb távlatokban. Hogy leszálljanak rólam, jelentkeztem a titkosszolgálathoz. Apu mozgósította a kapcsolatait, így vezényeltek a WI-hez. Arról álmodozik, hogy én leszek a titkosszolgálat első női igazgatója. Én mindig csak arra vágytam, hogy jó zsaru váljon belőlem, de nekik az nem elég.

- Szóval egész életedben azt fogod csinálni, amit a szüleid akarnak?

- Ez nem ilyen egyszerű. Apám megszokta, hogy az emberek engedelmeskednek neki. - A lány elhallgatott, fölnézett Alexre. - De ez az én problémám. Tőled csak bocsánatot akartam kérni a történtekért. És remélem, találok rá módot, hogy jóvátegyem.

Sarkon fordult, és visszament a vendéglőbe, mielőtt a férfi válaszolhatott volna.

Miután Kate visszatért, Alex összefoglalta neki az elhangzottak lényegét, majd hozzátette:

- Amikor azt hinnéd, tökre kiismertél valakit, és joggal utálod, mint a bűnt, akkor hirtelen olyat lép, amivel teljesen összezavarja a képet. - Az utca túloldalára pillantott, és földerült. - Légy szíves, mondd, hogy fagyizni szeretnél!

A lány a szemközti árusra nézett.

- Jó, de figyelmeztetlek, hogy nálam két gombóc a minimum, és nincs belenyalás.

- Ez a beszéd!

41. fejezet

Stone és Reuben a Union pályaudvaron a B. Dalton könyváruháznál találták Calebéket. Caleb egy Dickens-remekműben gyönyörködött, Milton pedig a számítógépes magazinok részlegébe ásta be magát.

Stone-ék összeterelték őket, azután négyesben metróra szálltak, elmentek a Smithsonian állomásig, és ott fölmozgólépcsőztek a Nemzeti sétányra.

- Tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket! - figyelmeztette a társait Stone.

Elsétáltak a főbb emlékművek mellett, miközben a körülöttük nyüzsgő turisták fényképezőgéppel és videóval megörökítettek minden látványosságot. A Teve Klub tagjai végül elérték a Franklin Delano Roosevelt parkot, ahol a sétány meglehetősen új keletű kiegészítése, az F. D. Roosevelt-emlékmű kapott helyet. Ez jókora területet foglal el, és különféle szoborkompozíciókból áll, amelyek az egykori elnök kormányzásának számottevő mozzanatait jelképezik. Ő az egyetlen amerikai elnök, akit egymás után négy hivatali időszakra megválasztottak.

Stone egy félreeső gyepes részre vezette a barátait, amelyet a gazdasági válság korszakának egy bronzba öntött jelenete - ingyenkonyhánál sorban állók csoportja - takart el a kószáló turisták szeme elől.

Stone néhány pillanatig nézelődött, majd elégedetlenül csóválta a fejét, és visszavezette őket a metróba, amellyel ezúttal a Foggy Bottomig utaztak. Onnan gyalog mentek tovább. Az északnyugati városrész 27. utcája és a Q utca sarkán Stone megállt. Gondnoki munkahelye, a Sion-hegy temető bejáratára mutatott.

- Jaj, ne, Oliver! - nyögött fel panaszosan Reuben. - Nem kell még egy tetves temető.

- A halottak nem hallgatódznak - zárta le a vitát Stone, és kinyitotta a kaput.

Faházába tessékelte őket, ahol a többiek várakozóan néztek rá.

- Végeztem némi kutatást, ami szerintem kulcsfontosságú a Patrick Johnson-gyilkossággal kapcsolatos nyomozásunkhoz. Úgyhogy a Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom. Javaslom, hogy vitassuk meg az utóbbi időben lépten-nyomon egymást öldöső terroristák ügyét. Ki támogatja az előterjesztést?

- Támogatom - vágta rá gépiesen Caleb, bár kíváncsian pillantott a többiekre.

- Aki helyesli, jelezze igennel!

Az igenek átvitték az indítványt, és Stone kinyitotta az antikváriumból hozott nagyalakú határidőnaplót.

- Az elmúlt másfél évben számos eset fordult elő, amelyben terroristák állítólag megölték egymást. Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy gyűjteni kezdtem a témáról föllelhető minden cikket. A legutóbbi ilyen incidensben egy Adnan er-Rími nevű férfi is szerepelt.

- Arról olvastam - mondta Milton. - De miért mondod, hogy állítólag?

- A halottak arca puskalövés, illetve robbanás következtében mindegyik alkalommal részben vagy teljesen szétroncsolódott. Ujjlenyomatok, DNS vagy bármely más rendelkezésre álló nyom alapján kellett azonosítani őket.

- De hát ez a rendes eljárás, Oliver - szólt hozzá Reuben. - Amikor a VHSZ-nél dolgoztam, mi is így csináltuk, bár akkor DNS-vizsgálatot még nem végeztünk.

- És Reubentől azt is tudjuk, hogy most már az NHK kezeli a terrorizmussal kapcsolatos összes információt - tette hozzá Stone. - Ugyanazokat az információs adatbázisokat használták mindezeknek a halott terroristáknak az azonosításához, amelyeknek a felügyeletében Patrick Johnson közreműködött. - Hatásszünetet tartott. - Hátha Johnson valamiképp megpiszkálta az adatbázisokat?

Hosszú hallgatás után Milton szólalt meg elsőnek.

- Úgy érted, esetleg manipulálhatta valahogy az adatokat?

- Hadd fogalmazzak nyersebben - felelte Stone. - Mi van, ha az adatbázisban a holtan találtak ujjlenyomatával cserélte ki azokét a terroristákét, akiket a hatóságok halottaknak hisznek?

Caleb láthatóan elszörnyedt.

- Arra célzol, hogy például Adnan er-Rími valójában nem halt meg, de ami az amerikai hírszerzést illeti...

- Számunkra halott - fejezte be helyette a mondatot Stone. - A múltját patyolattisztára mosták. Szabadon járhat-kelhet, azt csinálhat, amit akar.

- Mint egy lesterilezett fegyver - vetette közbe Reuben.

- Pontosan.

- De várj egy cseppet, Oliver! - mondta Reuben. - Léteznek óvintézkedések. Ha jól emlékszem, a VHSZ-nél csak bizonyos lépések megtétele után lehetett módosítani a nyilvántartást.

Stone Calebre nézett.

- Hasonló eljárást alkalmaznak a Kongresszusi Könyvtár Ritka Könyvek részlegében. Nyilvánvaló okokból az a személy, aki beszerzi a könyveket, nem viheti be őket az adatbázisba, és viszont. Tulajdonképpen emiatt gondolkoztam el ezen a lehetőségen. De mi a helyzet, ha valaki a markában tartja mindkét személyt: a hírszerzési információk begyűjtőjét is, meg azt is, akit az adatok rendszerbe vitelével bíztak meg? És ha az egyikük magas rangú? Talán nagyon magas rangú?

- Azt akarod mondani, hogy Carter Gray is benne van a dologban? - bukott ki végül Reubenből a kérdés. - Ugyan, menj már, bármi egyebet mondhatsz Grayre, de csak nem képzeled, hogy komolyan kétségbe vonhatod a hazaszeretetét?

- Nem állítom, hogy ez könnyű kérdés, Reuben - felelte Stone. - De ha nem Gray, akkor talán valaki más vált árulóvá.

- Hát az már valószínűbb - hagyta rá Reuben.

- Jó, és ha ez mind igaz - szólalt meg Milton -, akkor miért ölték meg Johnsont?

- Ha NHK-s a két férfi, aki a szemünk láttára ölte meg Johnsont, akkor azt is figyelembe véve, hogy szerény állami fizetésből nagy lábon élt, úgy tűnik, két dolog történhetett - válaszolt Stone. - Az egyik lehetőség az, hogy bárki bérelte is föl az adatállomány módosítására, az illető attól félt, hogy Johnson hirtelen vagyongyarapodása nyomozáshoz fog vezetni, ezért megölte, és becsempészte hozzá a drogot. Vagy pedig Johnson vérszemet kapott, még több pénzt követelt, és inkább megölték.

- Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte Milton.

- Részemről mindenekelőtt szeretnék életben maradni - felelte Reuben. - Mert ha igaz, amit Oliver mond, akkor egy rakás hatalmasság igyekszik majd kitörni a nyakunkat.

- Ráadásul Milton kiléte és lakhelye már nyilván nem titok - mondta Stone. - Ami az üldözőinket illeti, azt javaslom, hogy fordítsunk a kockán.

- Hogyan? - kérdezte Caleb.

Stone becsukta a határidőnaplóját.

- Ismerjük Tyler Reinke lakcímét. Szerintem ennek alapján induljunk el.

- Azt akarod, hogy egyenesen belesétáljunk a pasas célkeresztjébe? - hördült fel Reuben.

- Nem, de például mi is a célkeresztünkbe vehetjük őt.

 

Alex és Kate fagylalttal a kezükben ballagtak le a georgetowni vízpartra, annak a helynek a közelébe, ahol George Mason évszázadokkal ezelőtt révhajót járatott. Kate három görgetegsziklára mutatott, amely a Key hídtól északra, a Georgetowni Egyetemmel átellenben alig látszott ki a folyó közepéből.

- Ez a Három nővér-sziget - mondta. - A legenda szerint három apáca fulladt ott vízbe, amikor fölborult a csónakjuk. Azután bukkant föl a három szikla, amely a halálukra emlékeztet, és a veszélyre figyelmeztet.

- A Potomac csakugyan megtévesztően csöndes sodrú - fűzte hozzá Alex. - Nem mintha manapság bárki is úszni akarna benne. Nagyobb esőzések után rendszerint egyik-másik szennycsatorna túltelítődik.

- Amikor a 66-os szövetségi főutat építették, egy sarkantyút is terveztek, és híd vezetett volna ahhoz a ponthoz. Három nővér hídnak nevezték volna, de a munkálatok közben annyi különös baleset történt, hogy végül föladták. Egyesek szerint az apácák kísértettek.

- Te hiszel az ilyesmiben? - kérdezte Alex.

- Furcsább dolgok is megestek már. Gondolj csak a városban keringő összeesküvés-elméletekre. A zömük valószínűleg őrültség, de némelyik igaznak bizonyul.

- Ismerek egy pasast, aki ebbe a kategóriába tartozik. Oliver Stone-nak hívják. Egyszerűen zseniális, még ha kicsit sajátos is az észjárása.

- Oliver Stone-nak? Ne hülyéskedj!

- Ez persze nem az igazi neve. Gondolom, csak tréfa azok rovására, akik flúgosnak tartják. Az egyik legérdekesebb vonása az, hogy nincs előélete, legalábbis olyan, amit földeríthetnék. Talán már régóta szökésben van - mosolyodott el Alex.

- A leírás alapján Lucky alighanem érdeklődne iránta.

- Szóval még ma is ledobja a bugyiját a veszélyes pasasoknak?

- Micsoda? - hökkent meg Kate.

- Nem fontos. - Alex evett egy kanálka fagylaltot, és a Roosevelt-sziget felé nézett. A lány követte a tekintetét.

- Na, ki vele! - mondta végül. - Egy bármixer nagyon figyelmes hallgatóság.

Alex intett neki, hogy üljön mellé egy folyóparti padra.

- Jó, elmondom, mi nem hagy nyugton - kezdte. - A pasi átúszik a szigetre, és lepuffantja magát. Ez valószerűen hangzik?

- Végül is azon a szigeten randevúzott először a menyasszonyával.

- Rendben, de minek úszott a szigetre? Miért nem egyszerűen kocsival vagy gyalog ment? Gyalogos-felüljáró vezet át a gyorsforgalmi út fölött, egyenesen a szigeti parkolóhoz, meg egy kerékpárút is. Ott az emberünk átugorja a kaput, bemegy a szigetre, leissza magát, és szétloccsantja az agyát anélkül, hogy átevickélne a Potomacen. A kocsiját jóval följebb találták meg a folyónál, ami azt jelenti, hogy messzire kellett úsznia utcai ruhában, cipőben és egy nejlonzacskóba dugott pisztollyal. Pedig se nem Mark Spitz, se nem Michael Phelps.

- De az ujjlenyomata rajta volt a pisztolyon.

- Kényszeríteni valakit, hogy pisztolyt fogjon, és meghúzza a ravaszt, valóban nem egyszerű, és nem is okos dolog - ismerte el Alex. - Épp annak nem adnék pisztolyt a kezébe, akit meg akarok ölni. De ha előbb leitatom? - Alex a lábára mutatott. - És a cipőtalpa sem tetszik nekem.

- Hogyhogy?

- Föld tapadt rá, ahogy az várható is, ha valaki átgyalogol a bozóton, viszont körülötte sehol sem látszott föld az aljzaton. Az ember azt hinné, abból a vörös agyagból a környező kőburkolatra is kellett volna kerülnie. A ruhája is túlságosan tiszta maradt. Ha azon a szigeten bóklászol, mindenütt gallyak, levelek ragadnak a ruhádra. A pasason semmi ilyesmi nem volt. Márpedig ha úszva megy a szigetre, akkor át kellett volna vergődnie azokon a tüskebokrokon, hogy a fősétányra jusson.

- Ez sehogy sem stimmel - látta be Kate.

- És az öngyilkos búcsúlevél a zsebében. Épp csak nyirkos volt, és a tinta nem folyt szét.

- Valószínűleg ugyanabban a műanyag zacskóban vitte magával, amiben a fegyvert.

- Akkor miért nem hagyta a zacsiban? Minek vette elő és dugta a csuromvizes zsebébe, amitől elmázolódhatott volna a tinta, és akkor olvashatatlanná válik az üzenet. Egyébként pedig nedvesen találták ugyan meg, de ha tényleg végigúszta azt az utat, akkor ázottabbnak és szutykosabbnak kellett volna lennie, mivel a Potomac arrafelé igencsak koszos.

- De hát valóban vizes volt.

- Persze, de mit csinálsz, ha olyan látszatot akarsz kelteni, mintha valaki úszva jutott volna a szigetre?

- Vízbe mártom - mondta pillanatnyi fejtörés után Kate.

- Pontosan, vízbe mártod. És akad indíték is. Senkivel sem beszéltem, aki tudott volna Johnson drogügyleteiről. A menyasszonya úgy kiakadt, hogy perrel fenyegetődzött, mert egyáltalán fölvetettem, hogy talán igaz a dolog!

- Mint mindig mondtam, a titkosszolgálat nem szokott átsiklani a részleteken.

- Ugyan már, szó sincs arról, hogy gyárilag jobbak lennénk az ilyesmiben, mint az FBI-osok. Nekik is látniuk kellett volna. Szerintem felülről óriási nyomás nehezedik mindenkire, hogy minél előbb zárjuk le az ügyet.

- Ha mások vinnék a szigetre a pasast, és nem akarnának kocsit használni, nehogy valaki meglássa őket, mitévők lennének?

Ahogy beszélgettek, egy rendőrnaszád haladt el lassan mellettük. Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg:

- Hajóba szállnának!

- Azt nem könnyű elrejteni - mondta elgondolkozva Alex.

Kate jobbra-balra nézett a vízparton.

- Én benne vagyok, ha te is.

A szemetesbe dobták a fagylaltos-poharakat, és a vízhez indultak.

Egy teljes órába tellett, de végül megtalálták, miután Kate észrevette, hogy a csónak orrának hegye kiáll a vízlevezető csatornából.

- Sasszemű - bókolt Alex.

A lány kibújt a szandáljából, Alex levetette a cipőjét meg a zokniját, föltűrte a nadrágszárát, és egy arra járó pár kíváncsi tekintetétől kísérve üggyel-bajjal bemásztak. Alex pillantása végigsiklott az ócska evezős csónak deszkatestén, egy ponton megállt, és egészen közel hajolt a palánkhoz.

- Ez úgy fest, mint egy golyó ütötte lyuk.

- Az pedig vér lehet - mutatott Kate egy kis sötét foltra a perem közelében.

- Ez nem nagyon stimmel, hacsak nem a csónakban ölték meg Johnsont, és azután vitték a szigetre. Aznap éjjel ködös idő volt, tehát észrevétlenül megtehették.

- Szóval mit raksz össze mindebből? - kérdezte Kate.

Alex fölegyenesedett, morfondírozott.

- Szeretném megnézni, hogy a vér egyezik-e a Patrick Johnsonéval vagy valaki máséval. De ha az igazgató megtudja, hogy már megint ebben az ügyben szaglászom, akkor egy vadiúj szibériai kihelyezett részlegben kötök ki. Feltéve, hogy nem nyír ki puszta kézzel.

- Én körbeszimatolhatok - ajánlkozott Kate.

- Nem, azt nem. Jobb szeretném, ha a közelébe sem kerülnél az ügynek. Egészen ijesztő gondolatok járnak a fejemben. Egyelőre hagyjuk ennyiben a dolgot.

42. fejezet

Jack kapitány az imént kapott üzenetre nézett. A szöveget rejtjelezték, de fejből tudta a kulcsot, és gyorsan megfejtette. Nem valami jó hírt tartalmazott:

Ma beszéltem Grayjel. Megnézett valami adatokat, de nem tudom, miket, mert letiltotta a hozzáférést. Szóba hozta nekem a halottak feltámadását. Kiderítettem, hogy ugyanilyen megjegyzést tett más magas rangú itteni beosztottaknak is. Nyilvánvalóan kóstolgat bennünket, próbálkozik, hogy melyikünk harap rá a csalira. Ezért üzenek most küldönc útján. Haladjon tovább terv szerint, én majd tartom itt a frontot. Mostantól K 1-es csatornán érintkezünk.

A kommunikációval manapság az a gond, hogy gyakorlatilag lehetetlen titokban művelni, ha az ember modern technikát alkalmaz. Kémműholdak leskelődnek mindenütt, és a telefaxokat, számítógépeket, mobil-vagy vonalas telefonokat meg az e-maileket egyaránt megfigyelheti valaki. Nem csoda, ha a terroristák futárokhoz és kézzel írott üzenetekhez folyamodnak. A sors fintora, hogy a modern megfigyelési technika visszakergette őket a kőkorszakba. A K 1-es egyszerűen használható volt: a papírra írt, kódolt üzeneteket megbízható küldönccel juttatták célba, és a papírt elolvasás után megsemmisítették.

A titkosszolgálat előőrsének most már csakhamar a helyszínre kellett érkeznie. Nem sokkal azután az elnök a különgépével Pittsburghbe repül, és a történelem legszigorúbban őrzött gépkocsioszlopa útnak indul Brennanbe.

Amivel ott kerül szembe, azt egyesek talán zömmel negyvenes férfiakból meg egy fiatal nőből álló, szedett-vedett ármádiának tekintenék. Jack kapitány azonban a saját embereire fogadott volna. Elővette az öngyújtóját, és hamuvá égette a levelet.

 

Dzsamila, miután elmondta aznapi utolsó imáját, a fürdőszobai tükörben tanulmányozta az arcvonásait. Ma ünnepelhette volna huszonnegyedik születésnapját, de sokkal idősebbnek látta magát; a legutóbbi évek nem bántak kegyesen vele. Sosem jutott neki elegendő ennivaló, szűkölködött egészséges ivóvízben, és sok-sok éjszakán nem volt fedél a feje fölött. Az örökös golyó- meg bombazápor pedig mindennél gyorsabban öregíti az embert. Most legalább jóllakhatott. Sokszor mondták már neki, hogy Amerika a bőség hazája. Arra gondolt, nem valami igazságos dolog, hogy ezeknek itt mindenük megvan. Hallotta, hogy itt is vannak hajléktalanok, meg éhező gyermekek, de nem hitte. Ugyan! Biztos csak az amerikaiak propagandája, hogy sajnáltassák magukat.

Dzsamila erre arabul elkáromkodta magát. Még hogy ezeket sajnálja?

Huszonnégy éves fejjel magányosan, a földgolyó túlsó felén élt, mint ahová való volt. A szerettei már mind meghaltak. Megölték őket. Érezte, hogy gombóc nő a torkában. A következő pillanatban visszafojtotta a könnyeit. Gyorsan benedvesített egy törülközőt, és az arcára tette, hadd szívja magába a könnyeket a hűvös anyag.

Amint összeszedte magát, fogta a retiküljét meg a kocsikulcsát, becsukta és gondosan kulcsra zárta maga mögött a lakása ajtaját.

Azt mondták neki, Jack kapitány egyik embere mindig vigyázni fog a kocsijára, bárhol parkol is. Nem kockáztathatták meg, hogy valaki ellopja. Nem maradt volna idő, hogy másik ugyanilyet szerezzenek.

Dzsamila különösnek találta Jack kapitányt. Egy arabul folyékonyan beszélő amerikai nem mindennapi ember. Hát még az olyan, aki láthatólag jobban ismeri az iszlám világ szokásait és történelmét, mint némelyik muszlim. Dzsamilát kioktatták, hogy bármit mond neki a férfi, köteles engedelmeskedni. Először helytelennek érezte, hogy parancsokat fogadjon el egy amerikaitól, de miután személyesen megismerkedtek, nem tagadhatta, hogy az az ember tekintélyt parancsoló légkört áraszt.

Valóságos szertartássá vált, hogy esténként autózik egyet a környéken. Ez részint némi kikapcsolódást jelentett, miután egész nap dadát játszott három örökmozgó kisfiú mellett, részint emlékezetébe véste a feladatához szükséges különféle utakat és kerülőket, Brennan belvárosába ment, elhajtott az Irgalmas Kórház mellett. Adnan er-Rími nem volt szolgálatban, de Dzsamila nem ismerte volna meg, ha látja. Ugyanazért annak sem volt értelme, hogy jobbra nézzen, arra a lakásra, ahonnét abban a pillanatban két álcázott M-50-es mesterlövész-karabély irányult gyakorlás végett a kórházra.

A lány útja az autójavítóhoz vezetett. Megszokásból végighajtott a mellékutcán, felülnyíló ajtók sora mellett, amelyeknek ablakszemeit feketére mázolták. Tudta, hogy azon a bizonyos napon majd át kell hajtania a városközpont déli csücskén, és a Brennanből kivezető úton nyugat felé tartania. A szerepe harminc perc alatt véget ér. Imádkozott Istenhez, hogy adjon neki bölcsességet és bátorságot.

Folytatta az autózást, és hamarosan elhaladt az ünnepség színhelye mellett. Csak annyit tudott, hogy az ország elnöke óriási tömeg előtt fog beszélni itt. Egyébként nem sokat jelentett neki ez a füves terület.

Kocsikázásai során járt már munkaadói, George és Lori Franklin otthonánál is. Nagyon szép házban laktak, mármint ha valakinek tetszik a hagyományos amerikai építészet. Dzsamila viszont Franklinék kertjét szerette leginkább, ahol a gyerekekkel szokott játszani: a három fiú szaladgált a zöld pázsiton, fára másztak, bújócskáztak. Ő maga sivatagos vidéken nőtt fel, és el kellett ismernie, hogy Amerika nagyon szép ország.

Legalábbis a felszínen.

Hazafelé menet most ismét útba ejtette a házat. Ahogy elsuhant előtte az egyterűvel, ösztönösen az emeleti ablakokra pillantott, amelyek mögött a fiúk két szobában aludtak. Azon vette észre magát, hogy egyre jobban kötődik hozzájuk. Bizonyosra vette, hogy ezekből az aranyos gyermekekből olyan felnőttek válnak majd, akik gyűlölik az iszlámot, mindazt, amiben ő hisz. Bárcsak igazán foglalkozhatott volna velük, akkor megtanította volna őket az igazságokra; megmutatta volna nekik hite és világa valódi fényét. Rájöhettek volna, hogy közte és közöttük sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Dzsamila elgondolkozva állt meg a kocsival. Régóta magyarázták neki, hogy Amerika és az iszlám összebékíthetetlenek. Igen, ez biztosan igaz is. Ezek elpusztítják a hazámat - emlékeztette magát. Erőszakos népség, mindenkiénél hatalmasabb hadsereg. Elveszik, amit akarnak, akár olaj az, akár mások élete. És mégis, ahogy most szertenézett a békés környéken, mindezt nehezen tudta elképzelni. Nagyon nehezen.

 

Alex körbepillantott Adams otthonában, és nagyon tetszett neki, amit látott. A kocsiszín lakója nem vitte túlzásba a rendrakást, itt-ott széjjelhagyott dolgokat. Alex maga sem volt rendmániás, és kétellette, hogy hosszú távon kibírná olyasvalaki mellett, aki az. Azt is biztató jelnek találta, hogy rengeteg a könyv. Iskolás korában nemigen olvasott, s a titkosszolgálathoz kerülése után elszántan hozzáfogott, hogy pótolja a hiányt. A lány nyilvánvalóan nem tartozott a kultúrsznob olvasók közé. Bár a polcokon jó néhány kötetre való igényes szépirodalom akadt, Alex egészséges mennyiségű kommersz regényt is fölfedezett.

A falat és az asztalokat családi képek tarkították, és Alex alaposan szemügyre vette, miként fejlődött Kate nyakigláb, félszeg bakfisból kedves, magabiztos nővé.

A földszint legnagyobb részét elfoglaló helyiség egyik sarkában egy fekete rövidzongora állt.

Kate közben átöltözött, farmerben, pulóverben és mezítláb jött le a hálószobájából.

- Bocs - mondta kezd -, lepusztulni az eleganciám.

- Egy pillanatra se tévesszen meg az ezerdolláros öltöny és a kifogástalan ápoltság. Magam is farmeres pólópárti vagyok.

A lány nevetett.

- Sört?

- A mentás kávéfagylalt után mindig kiváló torok-öblítő.

Két üveg Coronát vett elő a hűtőből, zöldcitromot vágott föl, és a hátsó kert felé fordított kanapéra telepedtek.

Kate maga alá húzta a lábát.

- Most mi a következő lépésed?

- Nem tudom - vont vállat a férfi. - Hivatalosan a fehér házi személyvédelemhez vezényeltek, és még örülnöm is kéne. Nem mintha a nyomozás során bármiféle vétséget követtem volna el, de megtagadtam az igazgató irodájában azt az egyenesen tőle kapott parancsot, hogy áruljam el valakinek a nevét. El sem hiszem, hogy ezt tettem.

- Szóval Oliver Stone volt a régi barátod, akit említettél nekem?

Alex pillantása magában hordozta a választ.

- Ezt meg hogy a fenében találtad ki?

- A jelenlévők közül nem csak te tudsz következtetni.

- Úgy látszik, nem. - Húzott egyet a söréből, és hátradőlt a díványpárnákra. - Mint mondtam, szerintem most meg van kötve a kezem. Hogyan szólhatnék egyáltalán a csónak megtalálásáról? Ezzel bevallanám, hogy pontosan azt műveltem, amit az igazgató megtiltott. Ha megtudja, nekem végem. Ezt nem kockáztathatom meg.

- Értem a dilemmádat.

Ahogy Kate letette a sörét a dohányzóasztalra, súrolta a férfi vállát. Az egyszerű érintés hatására mintha villamos szikra csapott volna Alex testébe.

Kate a zongorához ült, és játszani kezdett. Alex fölismerte a darabot, a Rapszódia egy Paganini-témára nyilvánvalóvá tette, hogy a nő kiválóan képzett pianista. Pár perc elteltével Alex odaült mellé, és egy kísérő dallamot pötyögött a billentyűkön.

- Ez Ray Charles - mondta Kate. - Azt hittem, gitároztál.

- Az öregem úgy vélte, aki megtanul zongorázni, azután jóformán bármin tud játszani.

- Nem Clint Eastwood zongorázott, mint titkosszolgálatos a Tűzvonalban egyik jelenetében?

- De, Rene Russóval az oldalán.

- Bocs, én nem vagyok Rene Russo.

- Én se Clint Eastwood, de tájékoztatásul közlöm, hogy Rene Russo semmiben sem különb nálad.

- Hazudós.

- Nem az a fajta pasi vagyok, aki az első randin ledobja magáról a textíliát, mint Eastwood. Bocs! - tette hozzá vigyorogva Alex.

- Kár - mosolyodott el Kate.

- A második randira azonban nem okvetlenül érvényes ez a szabály.

- Hm, ennyire biztosra veszed, hogy sor kerül másodikra?

- Ugyan már, hiszen revkóval járok. Lucky szerint az nagyon izgis.

Alex végigfuttatta az ujjait a billentyűkön, amíg a lány kezéhez nem ért.

Az ezt követő csókhoz képest a korábbi villamos szikra bágyadt bizsergésnek tetszett.

Kate még egyszer megcsókolta, majd fölállt.

- Tudom, hogy nem valami hízelgőén hangzik, de úgy gondolom, helyes az első randis szabályod - mondta bátortalanul, majd elfordította a fejét. - Elsőre nem adjuk oda magunkat, mert másodszorra talán vissza sem jön az illető.

Alex a lány vállára tette a kezét.

- Én bármikor visszajövök, ha akarod, Kate.

- Mondjuk, holnap. Feltéve, hogy kibírom addig.

 

Alex begyújtotta elaggott Cherokee-ját, és repeső szívvel indult el. Elhajtott a kereszteződésig, ráfordult a 31. utcára, és megkezdte a hosszú, kanyargós ereszkedést Georgetown főtengelye felé. Először az jelezte a bajt, amikor fékezett, és semmi sem történt. Újra a pedálra lépett, mire az - immár egyértelműen várható szerencsétlenségre figyelmeztetve - ellenállás nélkül a padlóig süllyedt. A kocsi a lejtő szögének növekedésével rohamosan gyorsult. Ráadásul kétoldalt autók parkoltak, és ezen a részen úgy tekergett az aszfalt, mint valami istenverte kígyó.

Kínlódott a volánnal, közben alacsonyabb sebességfokozatra váltással próbálta csökkenteni az iramot, de nem sokra ment. Ekkor egy szembejövő kocsi fényszórója hasított a sötétségbe.

- A francba!

Vadul jobbra rántotta a kormányt, és a Cherokee becsúszott két parkoló autó közé, ahol egy vaskos fatörzs megoldotta azt, amit a fék nem tudott. Az ütközéstől fölfúvódott légzsák egy pillanatra elkábította. Félrelökte a zsákot, kicsatolta a biztonsági övét, és kibotorkált a kocsiból. Érezte a vér ízét az ajkán, és égett az arca, alighanem a légzsák forró gáztartalmától.

Leült a járda szélére, és megpróbált nem öklendezni, ahogy a mentás kávéfagylalt meg a sör fojtogatta a torkát.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki mellette térdel. Épp azt készült mondani, hogy semmi baja, amikor megdermedt: valami hideg, kemény tárgyat nyomtak a nyakához. Ösztönösen kivágódott a keze, az illető térdébe öklözött, megroggyantotta.

A férfi fölordított fájdalmában, de ahogy Alex föl akart tápászkodni, rettenetes csapást mértek a fejére.

Azután futva távolodó lépéseket hallott, majd egy gépkocsi kipörgő kerekekkel elrobogott. Néhány pillanat múlva értette meg a sietős visszavonulás okát, ugyanis további autófényszórók villantak a szemébe, és emberek vették körül.

- Rosszul van? - kérdezték újabb másodpercek elteltével egymás után többen is.

Alex még ekkor is érezni vélte a fegyver csövének jeges érintését a nyakán. Azután egy gondolat hasított az agyába. A fék!

Félrelökte a bámészkodókat, kínzó fejfájásával mit sem törődve elemlámpát kapott elő a Cherokee-ból, és a bal első kerékdob alá irányította a fényt. Az egészet fékfolyadék borította. Valaki megpiszkálta a terepjárója fékjét. Azt azonban csak egyetlen helyen tehette. Kate-nél!

A zsebébe nyúlt a mobiltelefonjáért. Nem találta. Föltépte a karambolos Cherokee ajtaját. A mobilja az ütközés erejétől kettétörve hevert a padlón. Alex felüvöltött dühében. A segítségére sietett emberek most meghökkentő viselkedése láttán rémült arckifejezéssel hátráltak.

Azután ahogy hátraperdült, és zakójának szárnya föllibbent, valaki világgá kiáltotta, amit észrevett:

- Fegyver van nála!

Erre fölriasztott galambraj módjára szétrebbentek. Alex utánuk futott.

- Kérek egy telefont! Egy telefont! - kiabálta, de eliszkoltak.

Megfordult, és lóhalálában elindult fölfelé a 31. utcán. Fejsebéből az ingére csorgott a vér, keze-lába mintha elszakadt volna a testétől, de Alex rohant tovább, föl a meredek emelkedőn, amíg úgy nem érezte, hogy szétpattan a tüdeje. Berobogott az R utcába, és balra fordulva, még jobban rákapcsolt. Olyan erőtartalékra lelt magában, amelynek addig a létezéséről sem tudott. Ahogy feltűnt a ház, előhúzta a fegyverét.

Lassított, és lekuporodva osont be a kertbe. A főépület sötétbe burkolódzott. Alex nesztelenül lopakodott a kapuhoz, amely a hátsó kertbe és a kocsiszínhez vezetett. A kaput bereteszelték, ezért átmászott a kerítésen. A túloldalon leért a lába a gyepre, leguggolt, és lélegzetvisszafojtva földerítette a terepet. A feje lüktetett, és annyira csengett a füle, hogy azt sem tudta, hall-e egyáltalán. A bokrok fedezékében kúszott a kocsiszín felé. A tetőtérben égett a villany. Alex néhányszor mély lélegzetet vett, nyugalmat kényszerített magára, miközben megmarkolta a SIG-jét.

Előrearaszolt, tekintetével a kertet pásztázta a bokrokon keresztül. Ha valaki fegyverrel lesben áll odakint...

Ekkor fény gyúlt a kocsiszín földszintjén. Alex az egyik ablakon át figyelte, amint Kate a látóterébe került. A lány lófarokba kötötte a haját. Továbbra is mezítláb volt, de most csak egy hosszú pólót viselt. Alex még egy kicsit előbbre kúszott, közben pillantása Kate-ről a kocsiszín külső falára, majd a hátsó kertrészt körülvevő, dús lombú Leyland ciprusok sorára siklott. Ha ő lesipuskás, ezt a helyet választotta volna.

Még egy önfegyelmező lélegzetvétel után végképp átállt őrző-védő üzemmódra. Ez annyit jelentett, hogy egyenletesen jobbra-balra mozgó tekintete átfésülte a terepet, és védelmi „buborékja” középpontját Kate képezte.

A titkosszolgálatosokról az a mendemonda keringett, hogy amikor fölveszik ezt a tempót, még a kolibri szárnyrebbenését is meghallják. Ez persze nevetséges szóbeszéd, de Alex mindenképpen meg akarta óvni a lányt. Okvetlenül ki akarta szúrni a fegyvert, mielőtt elsütik. Mintha hosszú éveken át erre az egy feladatra képezték volna ki. Istenem, csak kevésnek ne bizonyuljon!

Ekkor vette észre: a kert másik oldalán, jobb kéz felé, egy óriási rododendron mögött egy karabély távcsövének szinte láthatatlan csillanását. Habozás nélkül fölemelte a pisztolyát, és lőtt. Tudta, hogy maroklőfegyverhez hosszú ez a táv, de nem érdekelte, eltalálja-e a lesipuskást. Csupán el akarta riasztani.

Közvetlenül a távcső mögé célzott. Mihelyt tüzelt, a karabély csöve teljes egészében megjelent, fölfelé rándult, és elsült. Egy tizedmásodperc múlva Alex hat további golyót röpített ugyanabba az irányba. Ezután Kate sikoltását hallotta, majd a karabély eltűnt, és futva távolodó lábdobogás ütötte meg a fülét. A fenébe, elhibázta, de a célkitűzését akkor is teljesítette. Ámbár egy lövést a gazfickó is megeresztett!

Alex a kocsiszínhez vágtázott. Ahogy berobbant az ajtón, újra Kate sikoltását hallotta, de amint a lány meglátta, elnémult. Alex odarohant hozzá, elkapta a derekát, lenyomta a földre, és a saját testével védte.

- Maradj lent, egy orvlövész ólálkodik odakint - súgta a lány fülébe. Hason előrekúszott, a villanykapcsolóra tenyerelt, és sötétbe borította a kocsiszínt. Azután visszamászott Kate-hez.

- Nem esett bajod? - kérdezte zaklatottan. - Nem találtak el?

- Nem - súgta vissza a lány, azután megtapogatta Alex arcát. - Úristen, te vérzel?

- Nem lövéstől. Valaki üllőnek nézte a fejemet.

- Ki csinálta?

- Fogalmam sincs.

A férfi kifújta magát, a tűzhelynek támaszkodott, tekintetét az ajtóra szegezte, keze a pisztolyára szorult. Kate előrekúszott, fölnyúlt, és egy tekercs papírtörlőt húzott le a pultról.

- Maradj a földön, Kate! - csattant föl Alex. - A pasas még odakint lehet.

- Vérzel - felelte határozottan a lány. Újra fölnyúlt, és vizet eresztett a gombóccá gyűrt papírtörlőre. Letisztogatta a férfi arcát, és megvizsgálta a púpot a fején. - Hihetetlen, hogy nem ütött ki.

- A félelem az ájulás kiváló ellenszere.

- Még a terepjáród motorzúgását sem hallottam.

- A kocsimat taccsra tették. Elvágták a fékcsövet. Elég zűrösen jutottam le a 31. utcán.

- Akkor hogy kerültél vissza?

- Futottam.

- Futottál! - döbbent meg Kate. - Egészen idáig?

- Kiokoskodtam, hogy csak nálad piszkálhatták meg a fékemet, úgyhogy vissza kellett jönnöm. Meg akartam győződni róla, hogy nem esett bajod - hadarta el feldúltan, egy szuszra Alex.

A lány abbahagyta a vértörölgetést, a szája széle izgatottan remegett. Azután átfonta a férfi nyakát, arcával a mellkasára simult. Alex fél kézzel átölelte.

- Eszméletlen első randi!

43. fejezet

A Teve Klub tagjai visszagyalogoltak a Foggy Bottom állomáshoz, és elmetróztak a Union pályaudvarig, ahol az alsó szinti ízek utcájában kései vacsora mellett megbeszélték a teendőket. Ezután a vasúti pályaudvar mélygarázsába mentek a járműveikért. Stone úgy döntött, Reubennel motorozik az oldalkocsiban. Calebhez és Miltonhoz fordult, akik éppen beszálltak a Malibuba.

- Ti ketten menjetek hozzád, Caleb! Azt hiszem, a lakásod biztonságos, de legyetek szívesek vigyázni!

- Várj egy pillanatot! - fortyant föl Caleb. - Ti Reubennel hová mentek?

Stone habozott.

- Én csak visszavitetem magam a faházhoz.

Caleb a barátja arcát fürkészte.

- Hazudsz! Purcelville-be mentek, ahol az a pasas lakik.

- Tyler Reinke - egészítette ki Milton, és merőn nézett Stone-ra.

- Kimentek oda - folytatta Caleb. - Minket azért hagysz itt, mert attól félsz, hogy útban leszünk.

- Vedd tekintetbe, Caleb, hogy neked meg Miltonnak tényleg semmiféle tapasztalatotok sincs effélében. Mi viszont Reubennel...

- Nem érdekel - szakította félbe Stone-t. - Mi is megyünk.

- Sajnos ezt nem engedhetem - jelentette ki nyugodtan Stone. - Ha lelepleződünk, mindannyiunkat elkapnak, nem pedig csak kettőnket.

- Nem engedheted? Felnőttek vagyunk, Oliver - méltatlankodott Caleb. - És a Teve Klub teljes jogú tagjai. Ha nem egyezel bele, hogy mi is menjünk, akkor a nyomodban fogok haladni, végigdudálom az utat, és elárulhatom, hogy úgy szól a dudám, mint egy mozsárágyú!

- Én pedig már kikerestem a házát az internetes térképen - mondta Milton. - Elég nehéz odatalálni, ha nem ismered a pontos útvonalat, az pedig a zsebemben lapul.

Stone Calebre, majd Miltonra nézett, végül Reubenre, aki vállat vont.

- Mindenki egyért, egy mindenkiért - mondta Reuben.

Stone végül kelletlenül bár, de bólintott.

- Akkor ne csak az én kocsimmal menjünk? - kérdezte Caleb.

- Ne - felelte a motorkerékpárt nézegetve Stone. - Tulajdonképpen megkedveltem az utazást ezzel az alkotmánnyal, és még hasznunkra is lehet ma este.

Nyugatnak, majd Virginiában a 7-es úton északnyugat felé tartottak, és az NHK központjától nem messze robogtak át Leesburgön. Az egyik kereszteződésnél tábla is jelezte a hírszerzési központhoz vezető irányt és a távolságot. Stone-t mindig elképesztette, hogy az NBT-hez, a CIA-hoz és más, fokozottan kényes helyekhez jelzőtábla mutatja az utat. Igaz, ott is fogadnak látogatókat. Ennyire titokzatos mesterségnél mégis furcsa az ilyesmi.

Reinke nagyon-nagyon félreeső helyen lakott. Miután letértek a 7-esről, fél órán át kanyarogtak mellékutakon, míg Milton végre meg nem pillantotta a keresett útjelzést. Intett Calebnek, hogy húzódjon le az út szélére. Reuben beállt mögéjük, Stone-nal leszálltak a motorról, és beültek a többiekhez a kocsiba.

- A ház attól az úttól jó háromszáz méterre fekszik - mondta Milton. - Rákerestem más környékbeli címekre. Egyetlenegy sincs. Csak a pasasé.

- Baromira elszigetelt - nézett körül idegesen Reuben.

- A gyilkosok hírhedten igénylik a háborítatlanságot - jegyezte meg Stone.

- Akkor mi a terv? - kérdezte Caleb.

- Szeretném, ha Miltonnal a kocsiban maradnátok...

- Oliver! - bosszankodott Caleb.

- Légy szíves, hallgass végig, Caleb! Szeretném, ha Miltonnal a kocsiban maradnátok, de előbb végighajtunk az úton, és megnézzük, otthon van-e valaki. Ha igen, akkor távozunk. Ha nem, akkor Miltonnal visszajöttök ide, és őrködtök. Ugye, ez az egyetlen út a házhoz, Milton?

- Ez.

- Mobiltelefonon tartjuk a kapcsolatot. Ha bárkit jönni láttok, azonnal hívjatok föl, és megtesszük a szükséges lépéseket.

- Mire készültök? - kérdezte Caleb. - Be akartok törni a házba?

- Ugye, tudod, Oliver, hogy valószínűleg riasztója van? - kockáztatta meg Reuben.

- Csodálkoznék, ha nem lenne.

- Akkor meg hogy juttok be? - kérdezte Reuben.

- Azt bízd rám!

 

A ház csakugyan sötét volt, és vélhetőleg üres is, mert garázs nem tartozott hozzá, és sehol sem láttak autót.

Amíg Milton és Caleb az út elejénél elrejtőzve őrködtek, Stone-ék a motorkerékpárral fölhajtottak, a ház mögött egy facsoportban leparkoltak, és gyalog közelítették meg az épületet.

A kétszintes, régi ház homlokzatának deszkaburkolatáról hámlott a festék. A bejárati ajtó masszívnak látszott, de közvetlenül mellette ablak nyílt. Stone bekukucskált az ablakon, és intett Reubennek, hogy ő is nézzen be.

Az ajtóval szemközti falon valami újnak látszó tárgyról zöldes fény derengett.

- Hát persze hogy van riasztója - dörmögte Reuben. - Most hogyan tovább?

Stone nem válaszolt. Jobban belesett a szúnyoghálón.

- Feltehetőleg mozgásérzékelőket is beszereltetett. Ez bonyolítja a helyzetet.

Váratlanul feléjük lendült valami a ház belsejéből. Smaragdszínű ikervillanás kíséretében az ablakhoz vágódott, és lepattant. A két férfi hátraugrott, és Reuben már futásnak eredt volna, de Stone utánaszólt.

- Semmi baj, Reuben. Reinke macskát tart.

Reuben zihálva botorkált vissza az ablakhoz, és benézett. Fehér mellényes, fekete cica bámult vissza rá tágra nyílt, csillogó zöld szemmel. A konyhában ült, a jelek szerint a pultról ugrott nekik, amikor észrevette őket.

- Nyavalyás dög! Fogadok, hogy nőstény - fintorgott Reuben.

- Ezt miért mondod?

- Csak azért, mert a nők mindig megpróbálnak szívbajt hozni rám.

- Pedig az az igazság, hogy az állat jelenléte jócskán megkönnyíti a dolgunkat - vélte Stone.

- Ezt meg honnét veszed?

- A mozgásérzékelős biztonsági rendszerek nem valami jól működnek együtt a macsekokkal.

- Macskaajtó, amire nem reagál a mozgásérzékelő! - csettintett az ujjaival Reuben.

- Pontosan.

Stone a zsebéből fekete bőrtokot húzott elő, amit a titkos raktárából hozott. Kicipzározta. Első osztályú betörő-felszerelést tartalmazott.

Reuben a bűnözőszerszámokra nézett, majd a barátjára.

- Erről tudni sem akarok.

A konyhaablak tíz másodperc alatt kinyílt.

- Honnét tudtad, hogy az ablak nincs a biztonsági rendszerhez csatlakoztatva?

- Betörésbiztos ablak és mozgásérzékelő együtt kicsit sok lenne a jóból - válaszolta Stone. - Meg aztán az ilyen régi házak vakolt falaiba nehézkes dolog vezetékeket húzni. Kétlem, hogy Reinke fedezni tudná a költségeket. Azt pedig felfeszítés előtt megnéztem, nincs-e drót nélküli riasztókészülék az ablakon.

- Na, jó, mégiscsak érdekel. Honnan a fészkes fenéből értesz ilyenekhez, mint a drót nélküli riasztókészülék?

- A könyvtár nincs elzárva a nyilvánosságtól, Reuben - pillantott barátjára ártatlan arckifejezéssel Stone.

Bemásztak, és a macska készségesen fogadta őket, a lábukhoz dörgölődzött, majd türelmesen várta, hogy megsimogassák.

- Mielőtt bárhová továbbmegyünk, először is meg kell keresnünk a mozgásérzékelőt. Azután beküldöm a macskát, és a nyomába eredünk - magyarázta Stone. - Készülj föl, hogy laposkúszás-ban kell közlekednünk.

- Remek! Ezzel az erővel visszamehetnénk Vietnamba - morogta Reuben.

 

Fél órával azelőtt, hogy Stone-ék betörtek Tyler Reinkéhez, Warren Peters meg Tyler Reinke fölfeszítették Milton házának hátsó ajtaját, besurrantak, és becsukták maguk mögött az ajtót. Nem könnyen boldogultak, mert Milton minden ajtót hatpontos zárral látott el, és az összes ablakot beszögelte, amit a tűzoltóság kétségkívül helytelenített volna. A behatolók előzetesen ellenőrizték a házhoz tartozó villanyóraszekrényt, hogy nincs-e jele biztonsági rendszernek, de nem találtak effélét.

Reinke bicegett, minthogy Alex Ford térden öklözte, Warren Peters zakójának ujján pedig golyó ütötte lyuk őrizte a titkosszolgálatos kis híján célba talált lövésének nyomát. Akkor botlottak a párosba, amikor Georgetownba mentek, mert még egyszer meg akarták nézni a csónakot, de kiderült, hogy Ford és Adams megelőzték őket.

Most mindkettejükben forrt a düh, amiért nem sikerült végezniük a párocskával, így Milton Farb csakugyan szerencsés volt, hogy pillanatnyilag nem tartózkodott otthon.

A két férfi zseblámpát vett elő, és hozzáfogtak a kutatáshoz. Farb háza nem volt túl nagy, de tele könyvekkel és drága számítógépes-meg videoberendezéssel, ami a honlaptervező vállalkozáshoz kellett. Emellett elhelyeztek benne még valamit, amire Reinkéék nem számítottak: vezeték nélküli infravörös megfigyelő rendszert, amely mennyezetsínre szerelt halogénvilágításnak látszott. Ez most minden helyiségben rögzítette a mozgásukat, és egyúttal néma riasztást küldött egy őrző-védő cégnek, amellyel Milton több korábbi betörés miatt szerződött. A riasztórendszer szünetmentes áramforrással kiegészített közönséges háztartási csatlakozóaljzatról működött. A ház gazdája azért szokott le a hangos riasztó használatáról, mert a rendőrség azon a környéken olyan lassan szokott kiszállni, hogy addigra a föllármázott betörők hetedhét határon túl voltak.

Mialatt a két NHK-s átkutatta a házat, minden újabb felfedezéstől egyre jobban elámultak.

- Ez a pasi totál hangyás - állapította meg Peters a konyha szemrevételezése közben. A kamraszekrény polcain glédában álltak a gondosan fölcímkézett konzervek. A tálalóeszközök méret szerint fölakasztva csüngtek a kampós fali tárolóról. A lábasokat és serpenyőket hasonlóan rendezték el a tűzhely fölötti tartóállványon. Még az edényfogó kesztyűk is katonás rendben sorakoztak, akárcsak a tányérok és poharak a kredencben. A konyha a végletekig hajtott precizitás emlékműve volt.

Amikor fölmentek az emeletre, és körülnéztek Milton hálószobájában meg a gardróbfülkében, hasonló körülményeket találtak.

Reinke fejcsóválva lépett ki a fürdőszobából.

- Nem fogod elhinni. Ez a csávó lapokra tépkedte a vécépapírt, és négyszögletes fonott kosárban a retyó mellett halmozta föl, az eldobásra vonatkozó útmutatással együtt. Figyelj, neked eszedbe jutna, hogy ne lehúzd a papírt?

- Az semmi - válaszolt Peters a gardróbból. - Gyere ide, és szólj hozzá, hogy nyomikám vállfán tartja a fuszeklijait!

Mindketten döbbenten meredtek a zoknikra, az ugyancsak egytől egyig kínos gonddal vállfára aggatott, háromba hajtogatott alsónadrágokra és a végig, még a kézelőnél is szépen begombolt ingekre. Mindezt évszakonként csoportokba rendezték. Még találgatni sem kellett, mert Milton segítőkészen téli, nyári, tavaszi és őszi tájképet helyezett el az egyes szekcióknál.

Miután a hálószobában semmi hasznosat sem találtak, a két NHK-s átvonult a másik fenti helyiségbe, amelyet dolgozószobának rendeztek be. Azonnal Milton íróasztalához léptek, amelyen minden tárgy elvágólag feküdt.

A tökélyre vitt rendben itt végre rábukkantak valamire, aminek hasznát vehették. Az íróasztal fölötti polcon egy „Nyugták” feliratú doboz állt, és gyorsan kiderítették, hogy ebben hónap, valamint termékfajták szerint osztályozva pihentek a pénztárblokkok. Reinke kihalászott egy hitelkártya-bizonylatot, amelyen név szerepelt.

- Chastity Hayes - olvasta Reinke. - Fogadjunk, hogy az a barátnője.

- Már ha ilyen pasi talál magának barátnőt.

Valószínűleg ugyanaz jutott az eszükbe, mert mindketten a dolgozószoba falára világítottak a zseblámpájukkal. A képeket igen bonyolult alakzatba rendezték, amelyet Peters ismert föl elsőnek.

- Ez egy kettős spirál. DNS. A pasinger tisztára meg van húzatva.

Reinke lámpája átvillant az egyik képen, majd visszatért oda.

- „Szeretettel: Chastity” - olvasta Reinke a fotó alján.

A felvétel merész fürdőruhában örökítette meg Chastityt, aki csókot dobott a fényképésznek, feltehetőleg Miltonnak.

- Ez a csaja? - kérdezte meghökkenten Reinke, ahogy a bikinis Chastity melletti képen Miltont nézte. - Hogy a francba tudja összeszedni ilyen gyík ezt a csajt?

- Babusgató ösztön - vágta rá Peters. - Némelyik nő imád anyáskodni.

Elektronikus készüléket húzott elő, amely úgy festett, mint egy nagyobbacska okostelefon, és bebillentyűzte Chastity Hayes nevét. Egy perc múlva három lehetőség jelent meg. Peters a fővárosra és környékére szűkítette a keresést, így nem maradt más, csak Chastity Hayes könyvelő, egyben háztulajdonos a marylandi Chevy Chase-ben. Emellett föltárult a nő iskolai végzettsége, egészségügyi, foglalkoztatási és pénzügyi előélete. Ahogy Peters végigfuttatta tekintetét a parányi képernyőt elárasztó infókon, Reinke rábökött az egyik sorra:

- Egy darabig dilikórházban kezelték. Lefogadom, hogy kényszerneurotikus, mint Farb.

- Legalább már tudjuk, hol lakik. És ha Farb nincs itt - pillantott Peters még egyszer az édes kis Chastity fotójára -, akkor van rá egy sansz, hogy a csajhoz ment. Mert a helyében én ott héderelnék.

A ház hátsó felén támadt zajra mindketten megdermedtek. Lépések hallatszottak, majd nyögés és puffanás.

Fegyvert rántottak, és a zaj irányába indultak.

Mihelyt a konyhába értek, meglátták az eszméletlenül földön fekvő férfit. Az egyenruhájától összerezzentek.

- Vagyonőr - mondta végül Reinke. - Biztosan beindítottunk valami riasztót.

- Jó, de ki ütötte le?

Idegesen néztek körül.

- Húzzunk innét! - suttogta Reinke.

Hátul kiosontak, és hamarosan az egy sarokkal odébb álló kocsijukhoz értek.

- Elkapjuk ma éjjel a pipócát? - kérdezte Peters.

- Nem kapjátok - ugrasztotta meg őket a hátsó ülésről jövő hang.

Ahogy megfordultak, Tom Hemingway emelkedett föl az ülésről. Nem valami elégedett képet vágott.

- A ma esti teljesítményetek harmatgyönge - kezdte baljósan.

- Idáig követtél bennünket? - kérdezte bátortalan, majdnem elcsukló hangon Peters.

- Mégis mit vártatok tőlem a legutóbbi kudarcjelentésetek után?

- Szóval te intézted el a vagyonőrt. Meghalt? - kérdezte Reinke.

Hemingway elengedte a füle mellett a kérdést.

- Hadd kápráztassalak el újfent mindkettőtöket ama feladat komolyságával, amelyet most teljesíteni igyekszünk. Egy kicsivel északabbra innét seregnyi emberem majd' széttépi magát, miközben sokkal többet végez, mint amit tőletek valaha is kívántak. Holott velük ellentétben benneteket igen jól megfizetnek. És ők eddig semmiféle hibát sem követtek el. - Olyan merőn nézett rájuk, hogy mindketten visszafojtották a lélegzetüket. - Ami ma éjjel történt, talán csak pechszéria, de ami a továbbiakat illeti, nem engedélyezek több pechet.

- Most mi a teendőnk? - kérdezte idegesen Reinke.

- Menjetek haza, és pihenjetek egy kicsit. Rátok fér. Add ide a bizonylatot a nő nevével! - nyújtotta ki a kezét.

- De hát honnét... - kezdte Reinke, Hemingway azonban olyan megvető tekintettel mérte végig, hogy Reinke becsukta a száját, és átadta a papírt, Hemingway pedig pillanatok alatt eltűnt.

A két férfi hátradőlt a kocsiülésen, és mély lélegzetet vett.

- Ettől a pasitól összevissza szaladgálom magam - mondta Peters.

- A CIA-nál legendák keringtek róla - bólogatott Reinke. - Még a kolumbiai drogmaffiózók is halálra rémültek tőle. Soha senki nem látta, mikor jött be és ment ki. - Egy pillanatra elhallgatott. - Az NHK konditermében megfigyeltem edzés közben. Olyan, mintha gránitból faragták volna, és gyors, mint egy macska. És eddig két harmincöt kilós testzsákot amortizált le puszta kézzel. Azt már nem is engedik, hogy a lábát használja pofozózsákon, mert egyetlen rúgással kettétörné a cuccot.

- Akkor most mi az ábra? - kérdezte Peters.

- Hallottad, mit mondott. Pihenünk egy cseppet. Három ma esti rázós helyzet után nem hiányzik egy negyedik. Szunyálhatsz nálam.

44. fejezet

Az Arlingtoni temetőben látottak után Gray egyenesen a CIA langleyi központjába ment. A létesítményben kialakítottak egy helyiséget, ahová csak a CIA hivatalban lévő vagy volt igazgatói léphetnek be. Mindegyikük a maga hivatali idejére vonatkozó iratokhoz és anyagokhoz férhetett hozzá. Ezeket páncélfülkékben tárolták, amelyek széfkazetta jellegű, nagyméretű fémdobozokat tartalmaztak. Az itt található titkok miatt ezt a termet őrizték a legszigorúbban Langleyben.

Gray a nevével megjelölt ajtó előtt biometrikus leolvasóra tapasztotta a tenyerét. A tolóajtó kinyílt, Gray belépett, és elővette a kulcsát. Pontosan tudta, melyik kazettát keresi: a 10-es számút.

Kinyitotta, kivette a tartalmát, leült, és szétteregette az anyagokat a fülkében elhelyezett íróasztalon.

A dosszié, amelyet épp tanulmányozott, hivatalosan „J. C.” jelzést viselt. Ez a két kezdőbetű sok mindent takarhatott, akár Jézus Krisztust is. Ezúttal azonban nem Isten fiára utalt, csupán egy figyelemre méltó hús-vér ember, John Carr monogramja volt.

Ahogy Gray átolvasta Carr CIA-s pályafutásának fegyvertényeit, egyfolytában csóválta a fejét afölötti teljes elképedésében, amit ez a férfi véghezvitt, mi több: túlélt! Bár mondhatnánk, hogy a világ azóta veszélyesebbé vált, mégsem számottevően vészterhesebbé, mint amikor John Carr a Központi Hírszerző Irodában dolgozott.

A miniszter John Carr langleyi karrierjének utolsó lapjaihoz ért, a dosszié azzal a mozzanattal ért véget, amivel kellett: John Carrt az Arlingtoni temetőben teljes katonai tiszteletadással búcsúztatták, noha elvileg akkor már évek óta nem a hadseregnek dolgozott, és nem egyenruhában esett el. Ezután teljes múltját nyomtalanul kitörölték az Egyesült Államok minden nyilvántartásából. Gray a CIA legfelső szintjéről kapott parancsok alapján személyesen gondoskodott erről.

És noha John Carrt nem abba a sírba temették, mégis halottnak hitték. Az ellene intézett első támadás csak a feleségével végzett, egy újabb merénylet azonban sikeresnek bizonyult, bár a holttest nem került elő; vélhetőleg halak eledelévé vált az óceán mélyén. Gray talán elhamarkodott következtetéseket vont le. A temetőben egy sovány, rozogának tűnő férfit látott. Ő lett volna a félelmetes John Carr? Az idő múlása persze nyomot hagy, de Gray úgy képzelte, olyan egyéniségben, mint Carr, egyszerűen nem tudnak kárt tenni az évek. Csakhogy az a férfi pontosan a John Carr nevével megjelölt sír előtt állt. Azután pedig nem vált-e kámforrá, olyasformán, ahogy a legendás Carr valaha hivatásszerűen művelte?

Gray érverése fölgyorsult, amint arra gondolt, milyen közel kerülhetett egy férfihoz, akit hajdan elárult a hazája. És nem is akármilyen férfihoz, hanem ahhoz, aki a maga idején az Egyesült Államok kormányzatának tökéletes gyilkológépeként működött. Mármint addig, amíg teherré nem vált, miként az efféle emberek oly gyakran.

Carter Gray eltette a kazettát, és különös érzések kavarogtak benne, ahogy elhagyta a régi titkok termét.

Carter Gray egy halottól félt, aki megmagyarázhatatlan módon továbbra is az élők sorában lehetett.

Hazaérve Gray meggyújtotta a gyertyákat a hálószobájában, és újra meg újra a kandallópárkányon álló fotókra pillantott. Tudta, hogy néhány perc múlva éjfél, és ismét elérkezik szeptember 11. Az ágya melletti fotelba ült, és kinyitotta a bibliáját. Carter Grayt katolikusnak keresztelték, hétéves korában az egyház hű fiához illően elsőáldozáshoz járult, tizenhárom évesen bérmálkozott, sőt még ministrált is. Felnőtté válása óta azonban politikai rendezvényeken kívül be sem tette a lábát templomba. Az ő foglalkozásában sosem tűnt különösebben aktuálisnak a vallás. A felesége viszont nagyon is buzgó katolikus volt, és a lányukat, Maggie-t szintén abban a hitben nevelte.

Most, hogy mindkettejüket elveszítette, Gray rákapott a bibliaolvasásra. Nem a saját üdvözülése végett, inkább azért, hogy elhalt szerettei helyett továbbvigye a fáklyát, bár tagadhatatlanul lelt némi vigaszt az igében.

Ma este hangosan fölolvasott néhány részt a korinthusi levelekből, egy másikat Mózes harmadik könyvéből, azután megkockáztatta A zsoltárok könyvét. Már jóval elmúlt éjfél, a fényképek elé térdelt, és imádkozott, bár inkább elhunyt családtagjaival társalgott. E szertartás közben szinte mindig összetört és sírt. A megérdemeltnek érzett könnyek bizonyos értelemben gyógyhatást fejtettek ki. Mégis, ahogy visszaült a bibliájával a fotelba, gondolatai ismét az üres koporsót rejtő sírhelyhez kalandoztak. Vajon él John Carr vagy meghalt?

 

Tom Hemingway visszatért a lakására, zsebében Chastity Hayes hitelkártya-bizonylatával. Elkészítette szokásos teáját, és mezítláb a Capitoliumra néző ablaknál állva fogyasztotta el. Sok minden történt az elmúlt huszonnégy órában, és az ő szempontjából csupa kedvezőtlen fejlemény.

Reinke és Peters szánalmas duója ma este két célpontot hibázott el, most pedig Alex Ford meg Kate Adams kétségkívül egyenesen a maguk hivatalához fordulnak, és teljes kivizsgálást szorgalmaznak. Ráadásul Carter Gray a holtak feltámadását emlegette. Hemingway észjárása szerint ez egyértelmű célzást jelentett mindazokra a terroristákra, akiket állítólag az ő munkatársaik öltek meg. Ez késztette arra, hogy sürgős üzenetet küldjön Jack kapitánynak.

Elfordult az ablaktól, és a falon függő portréra nézett. A jól sikerült képmás az édesapját, Franklin T. Hemingway őexcellenciáját ábrázolta, aki a diplomáciai világ legproblematikusabb tájékain szolgált nagykövetként. Utolsó állomáshelye pedig még az ő számára is leküzdhetetlenül erőszakosnak bizonyult. A Kínában kapott golyó olyan férfi pályája végére tett pontot, aki a békéhez vezető utak kikövezésének szentelte az életét, még ha azokat mindenki járhatatlanoknak hitte is.

A fiú főleg azért nem lépett az apa nyomdokaiba, mert Tom Hemingway nem hitte, hogy rendelkezik egy sikeres államférfi készségeivel és kvalitásaival. Meg persze akkoriban még dühös fiatalember volt. Bár haragja valamelyest csitult az évek során, teljesen sohasem enyészett el. Miért is enyészett volna? A temetésen a világ minden tájáról érkezett jeles személyiségek hangoztatták, hogy Franklin Hemingway fájdalmas űrt hagyott maga után, mint a világbéke bajnoka. Hemingway e percben éppoly hevesen érezte tanítómestere hiányát, mint aznap, amikor az orgyilkos golyója kioltotta az apja életét. Számára semmit sem enyhített az idő. Csak még inkább fokozta gyötrelmét, amely azóta mardosta, hogy megtudta: az a drága, bátor szív megszűnt dobogni.