27. fejezet

Dzsamila hajnali ötkor kelt kis bérlakásában, a pennsylvaniai Brennan peremén. Alighogy megvirradt, elvégezte aznapi első imáját. Tisztálkodás után levette a lábbelijét, és kendőt kötött a fejére. Végrehajtotta az iszlám rituális mozdulatsorát: állás, meghajlás, arcra borulás az imaszőnyegen. Először elszavalta a sahádá-t, a muzulmán hitvallás lényegét: Lá Haha illá Allah, azaz „Nincsenek istenek, csak Isten.” Azután a megnyitó szúra, a Korán első fejezete következett. Hangtalanul fohászkodott, csak ajkával formálta a szavakat. A szálát befejeztével átöltözött, és elkészült a munkába induláshoz, majd leült reggelizni.

Ahogy körülnézett a csöppnyi konyhában, elgondolkodott a beszélgetésen, amelyet előző nap folytatott Lori Franklinnel. Dzsamila hazudott kenyéradójának, noha az amerikai asszony nem is sejthette, hogy megtéveszti.

Dzsamilát hivatalos okmányai Szaúdi állampolgárnak mutatták. Ez, valamint női mivolta még a szeptember 11-ét követő időkben is egészen megkönnyítette amerikai beutazását. A valójában iraki születésű lány felekezetére nézve az iszlám szunnita ágához tartozott, miként a muszlimok több mint nyolcvan százaléka, bár Irakban ők alkották a kisebbséget. A régmúlt időkben a szunniták leginkább Mohamed próféta utódlásának kérdésében csaptak össze síita ellenfeleikkel, de mára az ellentétek megsokasodtak és elmérgesedtek.

A síiták hite szerint a negyedik „igaz úton járó” kalifa, Ali ibn Abi-Tálib, Mohamed veje és unokatestvére az iszlám prófétájának véréből való tényleges mód. A síita muzulmánok ezért zarándokolnak Ravze-e-Sarifba, Ali kék mecsetbeli sírhelyéhez. A szunniták ezzel szemben úgy hiszik, hogy Mohamed nem jelölt ki utódot, ezért a próféta halála után a kalifák vették át az irányítást. Szunniták és síiták egyetértenek abban, hogy a kalifák egyike sem emelkedett prófétává; az a tény viszont, hogy a négy első kalifa közül három erőszakos halált halt, világosan jelzi a muszlim népesség éles megosztottságát az utódlást illetően.

Szaddam Huszein világi uralma alatt Dzsamila vezethetett autót, míg Szaúd-Arábiában ezt nem tehette volna.

A szaúdiak a saría, vagyis iszlám törvénykezés igen szigorú formáját követik. Ez a szigor megköveteli, hogy a nők nyilvánosság előtt mindenkor hagyományosan szemérmes öltözékben mutatkozzanak, eltiltja őket a szavazástól, sőt még attól is, hogy férjük előzetes engedélye nélkül kilépjenek a házból. Ezeknek a szabályoknak a kérlelhetetlen, botforgató vallási rendőrség szerez érvényt.

„Lecsapó tér” néven vált hírhedtté a rijádi óváros lőtere. Péntekenként itt büntetik meg mindenki szeme láttára azokat, akik vétettek a saría ellen. Dzsamila egyszer járt ott, és elszörnyedve figyelte, amint öt embernek levágták mindkét kezét, két másiknak pedig a fejét. Ennél sokkal enyhébb büntetésnek számít a falaka, a talpbotozás, amely nem hagy feltűnő nyomokat, bár az áldozat utána lábra sem tud állni a fájdalomtól.

A külvilág jórészt már attól fogva szemet hunyt, hogy Ibn Szaúd király, Arábia meghódítója, aki a nevét adta az országnak, geológusokat szerződtetett vízkeresés céljából, ám ehelyett kőolajra bukkantak. Mivel bolygónk fekete aranyának nem kevesebb, mint egynegyede rejtőzik az itteni homoktenger alatt, az iparosodott nemzetek által áhított ásványkincs birtokában a Szaúdiak rendszerint kényük-kedvük szerint járhatnak el, nem kell megtorlástól félniük.

Dzsamila azonban nem mindenben hazudott Franklinnénak. Minthogy Bagdadban élt, és Szaddam Huszeinhez hasonlóan a szunnitákhoz tartozott, valóban nagyjából a saját belátása szerint öltözködhetett, és valóban jó iskolába járt. Ennek ellenére megvetette az iraki diktátort. Barátokat és rokonokat veszített el, akik „eltűntek”, miután szót emeltek a zsarnokság ellen.

Irak amerikai megszállásakor a lány imádkozott, hogy megdöntsék Huszein önkényuralmát, és imái meghallgatásra találtak. Családjával együtt eleinte felszabadító hősökként üdvözölte az amerikaiakat és szövetségeseiket. Csakhogy hamarosan megváltozott a helyzet.

Dzsamila egyik nap arra tért haza a piacról, hogy az otthonuk egy balul sikerült légi csapás miatt romhalmazzá vált. Egész családja odaveszett, két öccse is a halálát lelte. A tragédia után Dzsamilát moszuli rokonok vették magukhoz, de az amerikaiak iraki jelenléte ellen lázadók autóba rejtett pokolgépe mindannyiukkal végzett.

Ekkor Dzsamila Tikritbe utazott, az unokatestvéréhez, de a háború miatt onnan is menekülni kényszerült.

Attól kezdve otthontalanul hányódott, ő is a lényegében földönfutóvá vált, egyre népesebb tömeget gyarapította, amely újra meg újra a mind nagyobb létszámú lázadó hadsereg, valamint Amerika és szövetségesei közötti harcokba keveredett. Az egyik ilyen csoportban ismerkedett meg egy férfival, aki azt állította, hogy az amerikaiak közönséges gyarmatosítók, csak a drágalátos olajuk érdekli őket. Hangoztatta, hogy minden muszlim köteles visszaütni az iszlám ezen ellenségeinek.

Mint a legtöbb muszlim, Dzsamila addig csak a „nagy dzsihádot”, az iszlám hit jobbításáért lélekben vívott harcot gyakorolta. Ez a férfi nyilvánvalóan másfajta dzsihádról, a „kis dzsihádról”, a szent háború elképzeléséről beszélt, amely a hetedik században az iszlámmal együtt keletkezett. Dzsamila először értelmetlen halandzsaként utasította el a férfi érvelését, de ahogy a helyzet egyre kilátástalanabbá vált, a lány kezdett jobban hallgatni rá és a hozzá hasonlókra. Szavai az első kézből tapasztalt borzalmakkal alátámasztva lassanként értelmet nyertek a fiatal nő számára, aki mindenét elveszítette. A kétségbeesés és reménytelenség hamarosan valami mást szült: haragot.

Dzsamila nemsokára Pakisztánban, majd Afganisztánban találta magát, ahol olyasmikre képezték ki, amik azelőtt meg sem fordultak a fejében. Afganisztánban burkát hordott, befogta a száját, szót fogadott a férfiaknak.

Piacra járt, és amit vásárolt, a lebernyeg alá dugta, úgyhogy egészen kidagasztotta. A burkába az arc előtti részen hálót illesztenek. Úgy alakítják ki, hogy megfossza a nőket a perifériális látástól. Ha egy asszony meg akar nézni valamit, arrafelé kell fordítania a fejét. Azt mondják, így a férj mindig tudja, mire figyel a felesége. Sokan még a tálibok uralmának megszűntével sem vetették le a burkát, de Dzsamila látta, hogy még a burkát eldobó nők sem válnak igazán szabaddá, mert férjük, fivéreik, sőt fiaik szabályozzák életük minden mozzanatát.

A kiképzés hónapjai után Dzsamila az Egyesült Államokba indult sorstársai sokaságával. Valamennyien hamis iratokat kaptak, és valamennyiüket az az izzó vágy hajtotta, hogy visszavágjanak az ellenségnek, aki tönkretette az életüket. Dzsamilának azt tanították, hogy Amerikában minden gonoszság. Hogy a nyugati élet és értékrend tökéletes ellentétben áll a muszlim hittel, sőt legfőbb célja az iszlám teljes megsemmisítése. Hát hogy ne harcolt volna ilyen szörnyeteg ellen?

Amerikában töltött első heteit részben egyhangúság, részben szemnyitogató élmények jellemezték. Heteken át nem sok dolga akadt, csak üzeneteket hozott-vitt. Ugyanakkor először láthatta saját szemével Amerikát, a hatalmas ellenséget. Néha egy afgán nővel ment vásárolni, akit megdöbbentettek a bolti áruk csomagolásán ábrázolt emberek. A tálibok alatt minden ilyen képet letakartak.

Kiderült, hogy az amerikaiak testes, farkasétvágyú emberek, és sosem látott autókat vezetnek. Az üzletek tele vannak, az emberek mindenféle ruhát hordanak. Férfiak és nők ölelkeznek az utcán, sőt csókolóznak is idegenek előtt. És olyan gyorsan mozgott minden, hogy Dzsamila alig tudta követni. Úgy tetszett, mintha a távoli jövőbe vetődött volna. Megrémítette, de furcsa módon érdekelte is mindez.

Azután kiemelték a csoportból, amellyel Amerikába érkezett, és egy másik városba vitték, ahol további kiképzésben részesült. Új személyazonosságot kapott, és ajánlóleveleket. Ezenkívül egy egészen különleges autót is, amelyet most vezetett. Brennanbe küldték, ahol Franklinék dadaként alkalmazták. Élvezte a munkáját, szívesen foglalkozott a fiúkkal, de ahogy telt-múlt az idő, hazavágyott. Úgy látta, Amerika egyszerűen nem neki való.

Dzsamila mindig is sóvárogva gondolt arra, hogy majd elvégzi a háddzs-ot, vagyis elzarándokol az iszlám legszentebb helyére, a hidzsázi Mekkába, Mohamed szülővárosába. Gyermekkorában sokat meséltek neki családtagjai, akik visszaemlékeztek a muszlimok életének e mindennél jelentősebb eseményére. A kislány elképzelte, hogy a szent nagymecset, az al-maszdzsid al-Harám körül keringve imádkozik.

A zarándoklat el-Muzdalifában, a próféta esti imájának színhelyén huszonegy kavicsot gyűjtenek a sátán mínai jelképes megkövezéséhez. Két-három napot töltenek Mínában különféle szertartásokkal, majd visszatérnek Mekkába. Azok, akik végrehajtották a zarándoklatot, nevükhöz toldhatják a hádzsi címet.

Dzsamilát kislány korában különösen vonzották azok az elbeszélések, amelyekben megelevenedett a zarándoklatot követő négynapos ünnepség, az id al-adha, vagyis az áldozati ünnep, más néven a nagy ünnep. Azt is alig várta, hogy régi egyiptomi szokás szerint, amit olykor más muszlimok is utánoztak, otthona bejáratára festve örökíthesse meg, milyen közlekedési eszközzel tette meg a zarándoklatot. Dzsamilának azonban a hazájában kirobbant háború miatt nem nyílt lehetősége, hogy eljusson Mekkába. Most már nem hitte, hogy valaha is sort keríthet rá. Sőt nagyon valószínűtlennek tartotta, hogy egyáltalán visszatérhet a szülőföldjére, hacsak nem koporsóban.

Összecsomagolta a munkához szükséges holmikat, és lement a kocsijához. A jármű hátsó rakterébe pillantott, ahol olyan, utólag beépített extra felszerelés rejtőzött, ami a gyártónak álmában sem jutott volna eszébe.

 

Brennan központjában Jack kapitány éppen nyélbe ütötte az üzletet, új ingatlana, egy autójavító műhely megvásárlását. Az elegáns öltönyben feszítő, választékos külsejű „üzletember” átvette a kulcsokat, köszönetet mondott az eladónak és képviselőjének, mielőtt Audi kabriójával elhajtott. Azok mosolyogtak, megszámolták a pénzüket, és sok szerencsét kívántak neki. Nektek is sok szerencsét! - gondolta Jack kapitány. - És sok szerencsét Brennan városá-nak is. Ráfér.

Néhány perc múlva Jack kapitány egy út szélén leparkolt, bekapcsolta kézi számítógépét, fölment a világhálóra, és belépett a csevegőoldalra. A mai film az Óz, a nagy varázsló volt. Emlékezett, hogy gyermekkorában látta. Valószínűleg a legtöbb nézővel ellentétben, mindig a szolgává tett szárnyas majmokkal rokonszenvezett, sajnálta őket sanyarú sorsuk miatt. Most üzenetet hagyott, amelyben találkozót kezdeményezett a parkban.

Az autójavító műhely a mostani művelet kulcsfontosságú elemét képezte, és itt jutott szerephez a nő.

Jack kapitány tudta, ha a nő nem jár sikerrel, az ő egész munkáját meghiúsítja. Bizonyos dolgok nem derülnek ki arctalan e-mailekből, például az, hogy valakiből nem hiányzik-e a feladat elvégzéséhez szükséges akaraterő. Az ilyesmiről személyesen kell meggyőződni.

Borúsra és kissé hűvösre fordult az idő, úgyhogy a park szinte elnéptelenedett. Jack kapitány egy padon ült, újságot olvasott és kávézott. Előzőleg fél órát töltött alapos terepszemlével, addig ki sem szállt a kocsijából.

Mikroszkopikusan kicsiny valószínűséggel bírt, hogy valaki megfigyelés alatt tartja, de aki efféle tevékenységet űz, nem sokáig maradhat életben, ha ilyen csekély, mégis sorsdöntő részletek miatt elbukik.

Az első oldalakat igen fontos hírek töltötték meg. Az értéktőzsde tegnap a tegnapelőtti lanyhulást követően meglepő erősödésnek indult. Javában dúlt a fociszezon, az úgynevezett „futballháború”. Legalábbis azok nevezték így, akik sosem tapasztalták meg az igazit. Jack kapitány arról is értesült, hogy egy filmcsillag - minő döbbenet! - elhagyta a feleségét egy másik filmcsillag miatt. Majd arról a szenzációs leleplezésről olvasott, hogy valami rock-zenész élő koncerten play backre énekelt. Meg hogy autóba rejtett pokolgép ölt meg három izraelit ama végeérhetetlen küzdelemben. Izraeli illetékesek közölték, hogy a megtorlás nem sokáig várat magára. Hát persze, ezt Jack kapitány is jól tudta. Az izraeliekkel nem szórakozik az ember. Jack kapitány igen bátor, harcedzett férfiú létére is óvakodott attól, hogy közvetlenül szembehelyezkedjen az izraeliekkel.

A hírlap hátsó oldalain eldugott beszámolókban azt olvasta, hogy Afrikában továbbra is milliók halnak meg AIDS-ben. Ezután átfutott egy cikket arról, hogy a fekete földrészen tomboló polgárháborúk több millió emberéletet követelnek. Egy újabb írás azt fejtegette, hogy a világ egyik fele a legsötétebb nyomorban tengődik.

Nap mint nap gyermekek ezrei halnak meg egyszerűen azért, mert üres a hasuk.

Jack kapitány letette az újságot. Nem nagyon szokott moralizálni; élete során sok embert ölt meg. Ha létezik mennyország és pokol, tudta, hol kap majd örök szálláshelyet. Na de most komolyan, színpadi tátogás a címoldalon?

Először a gyerekeket hallotta meg, de nem nézett arra. Azután a hinta lengésére fülelt, majd megkezdődött a körbe-körbe szaladgálás. Mosolygott az apróságok vidám sivalkodásán.

Végül elcsitult a gyerekzsivaj. Újabb percek teltek el, azután kocsiajtók nyílása és csukódása hallatszott.

Kisvártatva léptek közeledtek. Kimért, higgadt léptek. Egyszer csak halkan megreccsent a másik pad közvetlenül a háta mögött, valaki helyet foglalt. Jack kapitány abban a pillanatban fölemelte az újságját.

- Szerintem ebben az idényben semmi sem tartóztathatja föl a Steelerst - jegyezte meg.

- Én inkább a Patriotsra fogadok - felelte a másik.

- Biztos?

- Tudom, mit beszélek. Ha szemernyi kétségem lenne, semmit sem mondanék.

Miután így azonosították egymást, Jack kapitány a tárgyra tért.

- Franklinéknél minden rendben?

- Igen, a legnagyobb rendben - válaszolta Dzsamila.

- Minden menetrend szerint, nem hoznak zavarba váratlan helyzetekkel?

- Egyszerű az életük. A férfi állandóan dolgozik, az asszony állandóan szórakozik.

Jack kapitány kihallotta a megjegyzésből a rosszallást.

- Úgy gondolod?

- Tudom. - A lány egy pillanatra elhallgatott. - Az amerikaiak undorítóak.

- Csak nem?

- Disznók! Egytől egyig gonoszok!

A férfi erre mondott egy szót arabul, amitől Dzsamila elnémult.

- Idehallgass! - mondta határozottan Jack kapitány. - Némelyik amerikai rossz, és némelyik muszlim is rossz. A legtöbben azonban szeretnének békében és viszonylagos boldogságban élni, otthont teremteni, családot alapítani, Istenhez imádkozni, és méltósággal meghalni.

- Tönkreteszik a hazámat! Azt mondják, Irak egyet jelent az al-Kaidával meg a tálibokkal. Ez őrültség. Mindannyian tudjuk, hogy Huszein és Bin Laden halálos ellenségek voltak. A tizenkilenc szeptember 11-i merénylő közül pedig tizenöt szaúdi. Most mégsem látok amerikai harckocsikat Rijád utcáin, csak Bagdadban.

- Tudom, megbuktattak egy embert, akinek ők segítettek hatalmon maradni. De Irak nem birtokol egy darabot Amerikából, mint a szaúdiak. Azonkívül minden „nagy” civilizáció lemészárol másokat, akik az útjában állnak. Megkérdezheted a témáról az indiánokat, de ha a más muszlimokkal szembeni muszlim kegyetlenkedésről akarsz hallani, eredj, nézd meg a kurdokat!

- Most ezt mondja. Pont most mondja! De miért? Miért?!

- Azért - válaszolt Jack kapitány higgadt, de továbbra is nagyon határozott hangon -, mert a harag, amit tévedésből szenvedélynek hiszel, egymagában romba döntheti mindazt, amiért dolgoztunk. Összpontosítanod kell, nem pedig gyűlölködnöd. A gyűlölet esztelenségekre készteti az embert. Nem tűröm az esztelen gondolkodást, megértetted?

Csönd támadt.

- Megértetted?

- Meg - felelt végre Dzsamila.

- Változott a terv. Tulajdonképpen kicsit világosabb. Szeretném, ha most nagyon figyelmesen végighallgatnál, azután addig gyakorolnád ezt az új menetrendet, amíg álmodban is meg nem tudod csinálni.

Miután befejezte az új tudnivalók részletezését, a lány megszólalt:

- Ahogy mondja, így könnyebb. Ezen az úton járok Franklinék-hez.

- Pontosan. De mindent számításba kell vennünk. Azon a bizonyos napon, ha Franklinék időbeosztása megváltozik, márpedig megváltozhat, mert nem mindennap látogatnak elnökök a városba, valaki majd készenlétben áll. Emlékszel, mit kell mondanod?

- „Vihar közeledik” - felelte Dzsamila. - De nem hiszem, hogy szükség lesz rá.

- De ha mégis szükséges, akkor meg kell tenni - jelentette ki szigorúan, arabul a férfi.

- És ha eljön a vihar? - kérdezte rövid tétovázás után a lány.

- Akkor megteszed, amiért idehoztak. De ha elkapnak... akkor meglesz a jutalmad. A fidáíja jutalma.

Dzsamila mosolyogva szegezte tekintetét a felhős égbolt egy pontjára, ahol kikandikált a nap. Még senki sem nevezte őt fidáíjának, önfeláldozónak.

Még akkor is arra a pontra meredt, amikor Jack kapitány elment.

Elment, mert megtudta, amit akart.

28. fejezet

- Azt hittem, lezárták az ügyet - csodálkozott Jackie Simpson, ahogy Alex kocsijával elhajtottak a WTT-ből.

- Ezt egy szóval sem mondtam.

- Az FBI megtalálta a kábítószert; te benyújtottad a jelentésedet. Azt mondtad, visszamész pénzhamisítókat hajkurászni meg őrt állni. Jól emlékszem, mert akkor adtad a káprázatos karrier-útmutatást is.

- Anne Jeffries tegnap este telefonált. Azt mondta, a drog csak kamu. Azzal fenyegetődzött, hogy beperel bennünket.

- Összevissza hadovál. Különben sem perelhet be azért, hogy a munkánkat végeztük. Mintha bizony mi csempésztük volna a heroint Johnson házába. A francba!

- És ha valaki más csempészte oda? - pillantott rá Alex.

- Minek csempésztek volna drogot a házába? - nézett vissza kétkedő tekintettel a lány.

- Azt nekünk kell kiderítenünk. Ez az ügy kezdettől fogva nem gömbölyű.

- Mindjárt kigömbölyödik, ha elfogadjuk a tényt, hogy Patrick Johnson egy kazal pénzt keresett drogüzérkedéssel; nősülés előtt állt, és nem látott kiutat.

- Ha nem látott kiutat, minek vállalta egyáltalán a nősülést?

- Talán a kis Annie a slampos külseje dacára szupernő az ágyban, és nem adja alább jegygyűrűnél. Úgyhogy a pasi kinyögi a sorsdöntő kérdést, azután meggondolja magát. Úgy érzi, csapdába esett, és nincs más kiút, mint bekapni a pisztolyát.

- Ugye, most viccelsz?

- Nem sokat tudsz a nőkről, mi?

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy egy idő után kicsit uncsi, ha az ember csak a férfi kéjvágyának tárgya. A nők tartósabb kapcsolatra vágynak, brilles típusúra. A férfiak hódításokra vágynak.

- Köszi a teljes emberi faj beskatulyázásáért, értékes felvilágosítással gazdagodtam.

- Akkor tessék, egy másik teória: Johnson droggal üzérkedett, de a nősülés miatt ki akart szállni a buliból. Ebből az üzletből nem lehet csak úgy visszavonulni, így aztán az üzletfeleitől kenyérpirító helyett golyót kapott nászajándékba.

- Azon a szigeten, ahol az első randevúját bonyolította? Erről honnét tudhattak volna?

- Talán Anne Jeffriestől, a hölgyeménytől, aki most annyira hangoskodik, hogy a szíve csücske sosem foglalkozott kábszerrel.

- Szóval hazudik?

- Vagy hihetetlenül buta, vagy pedig tudott a drogról.

- De ha a nőcit nem zavarta a dolog, akkor a pasi minek ölte meg magát?

- Talán ő tényleg ki akart szállni, de éppen a néni nem akarta.

Alex a fejét csóválta.

- Na, most meg már a csaj paktál le a drogosokkal, és kinyírja a vőlegényét?

- Ez is hangzik olyan hihetően, mint a te elméleted.

- Szerintem Anne Jeffries akkor sem tudna megkülönböztetni egy kiló heroint egy csomag porcukortól, ha lenyomnánk a torkán.

- Tökmindegy. - Simpson karba tette a kezét. - Akkor hová megyünk?

- Emlékszel a két fickóra, Reinkére és Petersre, akikkel a Roosevelt-szigeten találkoztunk? Fölhívtam őket. Befejezték a kézírás elemzését, és gondoltam, megtudjuk, mi az eredmény, visszavesszük a búcsúlevelünket, azután körülszimatolunk.

- Körülszimatolunk! - kiáltott föl a lány. - Tudod, hogy amikor az elnök az NHK-ba megy, a titkosszolgálatosokat egyes emeletekre föl sem engedik vele, mert a TÜK-ös jogosítványunk nem elégséges hozzá?

- Ja, tudom. Mindig bepöccenek tőle - mondta Alex.

- Akkor mire számítasz, mit találunk ott?

- A nyomozáshoz tudnunk kell, mit csinált Johnson az NHK-nál.

- Hová lett a pasas, aki nem akarta elcseszni az utolsó három évét?

Alex megállt egy piros lámpánál, és a lányra nézett.

- Ha attól félnék, hogy elcseszem, most rögtön leadhatnám a jelvényemet. Minthogy pedig nem szándékozom ezt tenni...

- Ez a könnyfakasztóan hazafias felismerés most fogalmazódott meg benned?

- Tulajdonképpen egy régi barátom vezetett rá tegnap éjjel.

 

A lámpa zöldre váltott, újra elindultak. Alex újra a lányra pillantott, aki közben kigombolta a kosztüm-kabátját, és a férfi most hirtelen észrevette.

- Az egy 0,357-es SIG.

Jackie nem nézett rá.

- A másik pisztolyom kicsit nehéz volt.

Alex azt is észrevette, hogy nem viseli a szokásos rikító díszzsebkendőjét.

A 7-es úton már Fairfax megye nyugati részén haladtak, amikor Simpson végre ismét megszólalt.

- Tegnap este apámmal vacsoráztam.

- És hogy van a szenátor úr?

- Jól értesülten - hangzott a tömör válasz.

Alex bölcsen hallgatott.

 

Amikor az NHK biztonsági főkapujához értek, Alex ámulva méregette az előttük terpeszkedő épületegyüttest.

- Az anyjuk szemit! Mekkora lehet az NHK költségvetése?

- Titkos, akárcsak a miénk - felelte Simpson.

Majdnem egy órába tellett, hogy bebocsátást nyerjenek, de - tiltakozásuk dacára - még e hosszas ellenőrzés után is le kellett adniuk a pisztolyukat. Két fegyveres őr kísérte őket végig a folyosókon, meg egy dobermann; az utóbbi folyton Alex nadrágszárát szaglászta.

- Nehogy elfelejtsd, hogy egy csapatban játszunk, öcsi! - tréfálkozott az ebbel Alex.

Az őrök még csak el sem mosolyintották magukat.

A két titkosszolgálatost egy kis szobában ültették le, és azt mondták nekik, hogy várjanak. Hát vártak. Vártak és vártak.

- Képzelődöm, vagy tényleg idegen országba léptünk? - kérdezte Alex savanyú képpel, miközben galacsinná gyűrt egy darab papírt, és elvétette a szemétkosárra irányzott hárompontost.

- Nem én akartam idejönni - csattant föl a társa. - Nekem tele az íróasztalom a WTT-nél aktákkal, amiken dolgozhatnék, hogy építsem a saját karrieremet.

Mire Alex válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és Tyler Reinke lépett be rajta, Warren Petersszel a sarkában.

- Kit látnak szemeim? - szólalt meg Alex, miközben színpadiasan nézegette az óráját. - Örvendek, hogy végül sikerült idejutniuk.

- Elnézést a várakozásért - mondta Reinke fesztelenül.

Valami papírt vett elő, és mindannyian a szoba közepén álló kis asztalhoz telepedtek.

- A búcsúlevélen található kézírás egyezik a Johnsonéval - közölte Reinke. - Semmi kétség.

Átadta az elemzést a titkosszolgálatosoknak, hogy megvizsgálhassák.

- Ez nem meglepő - mondta Alex. - Hol a búcsúlevél?

- A laborban.

- Értem. - Alex várt, de a két másik férfi nem szólt semmit. - Kérem vissza.

- Hogyne, rendben - mondta Peters.

- Egy kis időbe telhet - tette hozzá Reinke.

- Reméltem, hogy ezt mondják, mert szeretnénk körülnézni Johnson irodájában, és beszélni a munkatársaival. Egy kicsit fölmérni, milyen jellegű munkát végzett.

Bamba tekintetek meredtek Alexre.

- Az sajnos nem lehetséges - mondta Peters.

- Ez emberölési nyomozás, fiúk. Nem ártana egy kis együttműködés.

- Ami az együttműködést illeti, elvégeztük maguk helyett a kézíráselemzést. Azonkívül eléggé világos, hogy a pasas öngyilkosságot követett el. Az FBI is erre a következtetésre jutott.

- A látszat néha csal - vágott vissza Alex. - És effajta ügyeknél követelmény az érintett személy munkahelyének vizsgálata.

- Patrick Johnson munkaterülete szigorúan titkos - jelentette ki határozottan Reinke. - Nincs kivétel. A maguk titkos ügykezelési jogosítványa nem elegendő. Ellenőriztem.

Alex előrehajolt, és Reinke szemébe nézett.

- Öt esztendeig őriztem az Egyesült Államok elnökét. Az Összfegyvernemi Terroristaelhárító Akciócsoportnál dolgoztam, amikor maga még pompon-lányokkal döngetett a főiskolán. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága ülésein őrködtem, amikor olyan államügyekről váltottak szót, amiktől maguk mindketten a minőségi konfekció-pantallójukba piszkítanának.

- A TÜK-ös jogosítványuk nem elegendő - hajtogatta Reinke.

- Hát az öreg hiba - mondta Alex -, mert azzal bízlak meg, hogy nyomozzak ebben az ügyben. Na, most választhatjuk a sima utat, de a rögöset is.

- Vagyis? - kérdezte Peters.

- Vagyis szerezhetek bírói végzést, hogy átkutathassam Johnson munkahelyét, és beszélhessek a kollégáival, vagy pedig beengednek szépszerével, TÜK-ÖS elégtelenség ide vagy oda.

Reinke elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Nincs az a bíróság széles e hazában, amelyik házkutatási végzést bocsátana ki ezekre a helyiségekre.

- No lám, a nemzetbiztonsági kártyát próbáljuk kilátszani? - kérdezte lekicsinylően Alex.

- A titkosszolgálat folyton azzal próbálkozik - hárított Peters.

- Nem efféle ügyekben. És hadd emlékeztessem az urakat, hogy immár a Belbiztonsági Minisztérium a főnököm, nem pedig a pipogya Pénzügy.

- Jó. A belbiztonsági miniszter pedig Carter Graynek referál.

- Marhaság, mindketten a kormány tagjai.

- Befejezték a péniszméricskélési vetélkedőt? - vágott közbe Simpson. - Mert kezd hülyén festeni.

Nyílt az ajtó, és Reinke meg Peters talpra ugrottak.

Carter Gray meredt rájuk a küszöbről. Alex döbbenten figyelte, amint Gray odalép Simpsonhoz, átöleli, és megcsipkedi a pofiját.

- Egyre szépülsz, Jackie. Mi újság?

- Voltam már jobban is - felelte a lány, morcosan nézett Alexre, majd visszafordult Grayhez. - Ez itt a társam, Alex Ford.

Gray biccentett.

- Örvendek, hogy megismerhetem, Alex.

- Köszönöm, miniszter úr!

- Tegnap apuval vacsoráztam - mondta Simpson.

- Megint együtt kéne vadásznunk őzre a szenátor úrral. A múltkor egy hatos agancsot zsákmányoltam. Azóta cserbenhagyott a szerencsém.

- Majd szólok neki.

- Mit tehetek értetek?

A lány elmondta, hogy szeretnének körülnézni Patrick Johnson irodájában.

- Közöltem velük, hogy hiányzik a szükséges TÜK-ös jogosítványuk, uram - szólt közbe Reinke.

- Hát persze. - Gray Simpsonra pillantott. - Gyere, Jackie, lekísérlek benneteket. - Hátranézett Reinkére és Petersre. - Távozhatnak - mondta kurtán.

A két férfi nyomban kimenekült a helyiségből. Ahogy Gray a folyosón vezette a titkosszolgálatosokat, Alex Simpson fülébe súgta: - Jesszusom, nem mondtad, hogy ismered Carter Grayt.

- Nem kérdezted.

- Na és honnan ismered?

- A keresztapám.

29. fejezet

Mialatt Alex és Simpson az NHK-nál próbáltak zöld ágra vergődni, Oliver Stone a Fehér Ház közelében, egy parkban sakkozott. Játékbeli ellenfele, amúgy régi barátja, Thomas Jefferson Wyatt, általánosan ismert nevén T. J. már csaknem negyven esztendeje dolgozott a Fehér Ház konyháján.

T. J. az Egyesült Metodista Gyülekezet tagjaként segítette gondnoki álláshoz Stone-t a gyülekezet által fenntartott Sion-hegy temetőben.

Ha az időjárás engedte, Stone és Wyatt gyakran sakkoztak Wyatt szabadnapjain. Tulajdonképpen a sakk révén barátkoztak össze.

Stone most a tőle megszokott fontolgatás nélkül lépett, és a hátrányos következmény nem is váratott magára, mert Wyatt leütötte a vezérét.

- Mi baj, Oliver? - kérdezte Wyatt. - Nem rád vall, hogy ekkorát hibázz.

- Csak valami jár a fejemben. - Stone hátradőlt a padon, és fürkész pillantást vetett barátjára. - Úgy tűnik, a mostani főnököd négy évet hosszabbít.

Wyatt vállat vont.

- A konyhából egyik elnök majdnem olyan, mint a másik, akár republikánus, akár demokrata. Enni mindegyik eszik. De félreértés ne essék, ez most rendesen teszi a dolgát. Jól bánik velünk, megbecsüli a munkánkat. A titkosszolgálatosokat is, pedig tudod, azokat nem mindenki szokta megbecsülni. Az ember azt hinné, hogy nagyra tartják azokat, akik hajlandók felfogni a másnak szánt golyót. - Wyatt megcsóválta a fejét. - Hányinger, hogy miket láttam ilyen téren.

- Apropó, titkosszolgálat, tegnap éjjel találkoztam Ford ügynökkel.

Wyatt földerült.

- Na, az rendes ember. Meséltem neked, hogy miután Kitty meghalt, és tüdőgyulladással feküdtem, majd mindennap benézett hozzám, amikor a városban járt.

- Emlékszem.

Stone előrelépett az egyik futójával.

- Tegnap láttam, hogy Carter Gray leszállt a Fehér Háznál - jegyezte meg.

- A titkosszolgálatosok fújnak rá. Ott csak az elnök helikoptere szálljon le, és kész.

- Carter Gray rangja megengedi, hogy ő találja ki a szabályokat.

Wyatt vigyorogva előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját.

- Olyan pletyit hallottam róla, amit csípni fogsz.

Stone közelebb húzódott. Sakkjátszmáik során olykor viszonylag ártatlan hírmorzsák is elhangzottak. A fehér házi kiszolgáló személyzet jobbára hosszú időn át dolgozik ott, s tagjai híresek mind a munkájukban tanúsított precizitásukról, mind pedig az elnöki család számára ennél is fontosabb diszkréciójukról. Stone-nak csak évek alatt sikerült annyira bizalmas viszonyt kialakítania Wyatt-tel, hogy szót ejtsenek a Fehér Házban lezajlott akár leghétköznapibb eseményekről.

- Az elnök fölkérte Grayt, hogy szeptember 11-én kísérje el New Yorkba, tudod, az emlékhelyre, ahol ünnepi beszédet tart.

Wyatt elhallgatott, egy arra járó után nézett.

- És? - kérdezte Stone.

- És Gray kerek perec elhárította.

- Ez kicsit erős, még Graytől is.

- Jó, te is tudod, mi történt a feleségével meg a lányával.

- Persze.

Stone évtizedekkel ezelőtt ismerkedett meg Barbara Grayjel, aki már akkor is nagyszerű teremtés volt, olyan részvevő lélek, amilyennek a férje sohasem mutatkozott. Stone-ban azonnal tisztelet ébredt iránta, később is csak azért hibáztatta, hogy férj terén rossz az ízlése.

- Azután az elnök arra kérte Grayt, hogy menjen el vele abba a pennsylvaniai városba, amelyik Brennanre változtatta a nevét.

- Erre ő?

- Kétszer nem lehet visszautasítani a nagy embert.

- Nem hát - értett egyet Stone.

Mindketten elhallgattak, Wyatt a táblát tanulmányozta, azután lépett, s Stone huszárja felé közeledett a bástyájával.

- Úgy látom, Graynek is megvan a maga baja - mondta Stone, miközben a lehetőségeit mérlegelte. - Az a Patrick Johnson nevű fickó, akit holtan találtak a Roosevelt-szigeten, az NHK-ban dolgozott.

- Igen, a nagy házban is beszélik.

- Az elnököt nem nyugtalanítja?

- Azok ketten nagyon jóban vannak, úgyhogy ha valami sár hullik Grayre, óhatatlanul az elnökre is fröccsen belőle. Nem most lépett le a falvédőről az öreg. Ragaszkodó típus, de van esze. - T. J. körülpillantott. - Nem szokásom mindent kikotyogni. Ezt mindenki tudja.

- Biztos, hogy az NHK és a Fehér Ház alaposan megdolgozza a sajtót, mert a reggeli hírekben nem sokat mondtak az ügyről.

- Tudom, hogy az elnök késő este egy csomó szendvicset meg kávét rendelt. A választás a finishez közeledik, és az öregnek nem hiányzik semmi grimbusz. Márpedig egy hulla jókora grimbusz.

Miután befejezték a sakkjátszmát, és Wyatt elment, Stone még egy ideig elgondolkozva üldögélt. Szóval Gray elmegy Brennanbe? Érdekes. Stone úgy vélte, kissé meredek húzás a várostól ez a névváltoztatás, de szemlátomást kifizetődött.

Épp távozni készült, amikor meglátta, hogy Adelphia közeledik két pohár kávéval. Az asszony leült, és a kezébe nyomta az egyik poharat.

- Most kávézunk és beszélgetünk - nyomta meg az utolsó szót. - Ha nem mész megint gyűlni - tette hozzá tréfásan.

- Nem, dehogyis megyek, Adelphia. És köszönöm a kávét! - Stone elhallgatott. - Honnét tudtad, hogy itt találsz?

- Mintha az ilyen nagy titok. Hová mész, amikor sakkot játszol? Mindig ide. Azzal a feketével, aki a Fehér Házban dolgozik.

- Nem tudtam, hogy ennyire kiszámítható a mozgásom - mondta kissé bosszúsan.

- Férfiak mindig számíthatók ki. Szereted a kávédat?

- Nagyon finom. Hm, ez nem olcsó kávé, Adelphia.

- Nem iszom kávét százszor is mindennap.

- De van rá pénzed?

Adelphia az új ruhát méregette.

- Miért? És neked van pénzed?

- Van állásom. És a barátaim is segítenek.

- Nekem segít senki. Dolgozom minden pénzért.

Stone maga is meglepődött, hogy még sosem kérdezte erről az asszonyt.

- Mit dolgozol?

- Varrok mosodának. Dolgozom, amikor akarok. Fizetnek jól. És adnak olcsó szobát. Azután veszek kávét, amikor akarok.

- Hálás dolog lehet, ha valaki ért az ilyesmihez - mondta Stone szórakozottan.

Elhallgattak, különösebb érdeklődés nélkül nézegették a kis parkban járó-kelő embereket.

- A sakkmeccsben te lettél a győző? - törte meg végül a csendet Adelphia.

- Nem. A figyelmetlenségem és az ellenfél hozzáértése egyenlő mértékben felelős azért, hogy vereséget szenvedtem.

- Apám volt nagyon ügyes a sakkban. Ő volt, hogy mondják... - Az asszony láthatólag keresgélte a megfelelő szót. - Az apám volt olyan... wielky mistrz.

- Nagy bajnok? Ja, nem, úgy érted, nagymester. Az szép.

- Te beszélsz lengyelül? - nézett élesen Stone-ra.

- Egy kicsit.

- Voltál Lengyelországban?

- Nagyon régen - felelte a férfi, a kávéját hörpölgette, és figyelte, ahogy a szellő szelíden libegteti a lejük fölött a lombokat. - Jól értem, te onnan való vagy? - kérdezte kíváncsian.

Adelphia még sosem beszélt a származásáról.

- Születtem Krakkóban, de azután a családom költözött Bialystokba. Én még gyerek voltam, költöztem én is.

Stone mindkét városban megfordult, de nem állt szándékában elárulni.

- Én igazából csak Varsót ismerem, és mint mondtam, régen jártam arrafelé. Alighanem még a születésed előtt.

- Haha, ezt kedvesen mondod. Még ha hazudod is! - Az asszony letette a kávéját a padra, és Stone-ra szegezte a tekintetét. - Nagyon sokkal fiatalabbnak látszol, Oliver.

- Hála neked és a boszorkányos ügyességednek, ahogy az ollóval meg a borotvával bánsz.

- És a barátaid is nem ezt gondolják?

- A barátaim? - pillantott Adelphiára a férfi.

- Láttam őket.

Újra az asszonyra nézett.

- Ja, igen, föl szoktak keresni a Lafayette parkban.

- Nem, úgy értem, a gyűléseiden láttam őket.

Stone próbált nyugodtnak mutatkozni a megdöbbentő szavak hallatán.

- Követtél a gyűléseimre? Remélem, nem nagyon unatkoztál.

Vajon mit látott vagy hallott?

- Lehet, hogy valamit hallottam, lehet, hogy valamit nem hallottam - mondta tartózkodóan az asszony, mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Ez mikor volt? - kérdezte Stone.

- Na, végre figyelsz rám. - Adelphia közelebb húzódott, és megpaskolta a kezét. - Ne aggódjál, Oliver, nem vagyok kém. Látok, de nem hallok. És amit látok, az marad nálam mindig. Mindig marad nálam.

- Nem mintha különösebb látni-vagy hallanivaló akadt volna.

- Igazságot keresed, Oliver? - kérdezte mosolyogva az asszony. - Ahogy mondja a táblád, az igazságot akarod. Látom én. Olyan ember vagy, aki azt keresi.

- Attól tartok, az évek múltán egyre csökken az esélyem, hogy meg is találjam.

Adelphia váratlanul a parkon átvánszorgó különös alakra pillantott. Bárki, aki a legutóbbi tíz évben Washington utcáin járt, találkozhatott ezzel a szívszaggató látvánnyal. A férfi karja helyén egy-egy rövid, csupa csont és bőr csonk lógott. A lába olyan borzasztóan kifacsarodott, hogy csoda, hogy egyáltalán talpon tudott maradni. Rendszerint még télen is lenge öltözékben, cipő nélkül mászkált. Lábfejét sebhelyek és kelések borították, lábujjai furcsán meghajlottak. Általában üres tekintettel meredt maga elé, állandóan folyt a nyála, és a mellére csorgott. Úgy hírlett, beszélni sem tud. Nyakában zsinórra akasztott erszény himbálódzott. Rongyos ingére gyerekes ákombákomokkal a „segíts” szót írták.

Stone már számos alkalommal adott neki pénzt, és tudta, hogy a Pénzügyminisztérium közelében, egy gőzkivezető rácshoz jár aludni. Az évek során megpróbált segíteni rajta, de a férfinak teljesen elborult az elméje.

Arról nem volt tudomása, hogy valamelyik állami szerv lépéseket tett volna a szerencsétlenért.

- Istenem, az az ember, az a szegény ember! A szívem szakad meg, ahogy szenved - mondta Adelphia.

Odasietett a férfihoz, néhány dollárt húzott elő a zsebéből, és az erszénybe tette. A férfi gagyogott neki valamit, azután továbbvánszorgott egy közeli embercsoport felé. Ott is rögtön kinyíltak a tárcák és retikülök a kedvéért.

Ahogy Adelphia visszaindult a helyére, Stone mellé, egy nagydarab férfi lépett elé, és elállta az útját.

- Nem nézek ki olyan szarul, mint az a ficere, de korog a gyomrom, és porzik a vesém - mordult rá. Zsíros haja az arcába lógott, a ruházata azonban nem látszott különösebben viseltesnek. Viszont hullámokban áradt a testéből a gyomorforgató bűz.

- Nekem több nincs - felelte ijedt hangon Adelphia.

- Hazudsz! - rántotta magához a karjánál fogva a férfi. - Ide azt a tetves pénzt!

Mielőtt Adelphia akár csak sikolthatott volna, Stone mellette termett.

- Azonnal eressze el! - rivallt rá a jó huszonöt évvel fiatalabb és sokkal erősebb alkatú férfira.

- Tűnés, öregfiú! Ez nem tartozik rád.

- A hölgy a barátom.

- Azt mondtam, tűnés!

A felszólítást lendületes ökölcsapás követte, amely telibe találta Stone állát. Oliver az arcát tapogatva rogyott a földre.

- Oliver! - sikoltotta Adelphia.

A parkban erre többen rákiáltottak a férfira, és valaki elszaladt, hogy rendőrt hívjon.

Miközben Stone föltápászkodott, a férfi rugós kést húzott elő a zsebéből, és Adelphiának szegezte.

- Ide a pénzt, vagy csúnyán megváglak, ribanc!

Stone váratlanul előrelódult. A férfi elengedte Adelphiát, hátratántorodott, elejtette a kést, minden ízében remegve térdre esett, majd kínjában rángatózva hanyatt vágódott.

Stone fölvette a kést, azután nagyon szokatlan módon fogta a tenyerébe. A támadó fölé hajolt, föltépte a gallérját, lemeztelenítette a férfi vastag nyakát, kidagadó artériáit. Egy másodpercig úgy tűnt, fültől fülig fölhasítja azt a nyakat, ahogy a kés hegye veszedelmesen megközelített egy lüktető eret. Oliver Stone szemében olyan fény villant, amilyet az elmúlt harminc-valahány évben gyakorlatilag egyetlen ismerőse sem láthatott.

Stone keze azonban hirtelen megállt a levegőben, fölnézett Adelphiára, aki zihálva figyelte. Abban a pillanatban nem volt világos, melyik férfitól fél jobban.

- Oliver? - szólongatta halkan. - Oliver?

Stone a földre dobta a kést, fölállt, és leporolta a nadrágját.

- Istenem, te vérzel! - kiáltotta Adelphia. - Vérzel!

- Semmi bajom - mondta Stone, noha alig állt a lábán, és ingujjával megtörölgette véres száját.

Hazudott. Az ütés kegyetlenül fájt. Úgy érezte, menten szétrobban a feje, és hányinger környékezte. A szájába nyúlt, és kirántott egy fogat, ami az ökölcsapástól kilazult.

- Nem semmi bajod! - erősködött Adelphia, ahogy figyelte.

Egy nő futott oda hozzájuk.

- Már jönnek a rendőrök. Nem esett bajuk? Stone megfordult, és látta, hogy egy járőrkocsi áll meg bekapcsolt villogóval a járda mellett.

- Biztos mindent meg tudsz magyarázni a rendőrségnek - hadarta Adelphiának kissé zavarosan, mert földagadt az ajka.

Ahogy elbotorkált, az asszony utánaszólt, de Stone nem nézett hátra.

Mialatt a rendőrök odamentek, és kérdezgetni kezdték, Adelphia egyre csak arra tudott gondolni, amit az imént látott. Oliver Stone a mutatóujjával a férfi oldalába bökött a bordáinál. Ettől az egyszerű mozdulattól az a felbőszült, behemót ember magatehetetlenül zuhant a földre.

Az pedig, ahogy Stone megmarkolta a kést, mélyen fölkavarta Adelphiát, méghozzá egészen személyes okból. Csak egyszer, jó néhány éve Lengyelországban látott valakit így kést fogni. Az a férfi KGB-s volt, és azért jött, hogy erőszakkal elvigye Adelphia nagybátyját, aki a szovjetek ellen agitált. Adelphia akkor látta utoljára élve a bácsikáját. A rokon megcsonkított holtteste harminc kilométerrel odébb egy kiapadt falusi kútból került elő.

Ahogy Adelphia körülnézett, meghökkent.

Oliver Stone eltűnt.

30. fejezet

- Itt dolgozott Patrick Johnson - mondta Carter Gray íves kézmozdulat kíséretében.

Alex lassan fogta föl az egészet. A közepén nyitott, összesen körülbelül fél futballpályányi teret bokszok szegélyezték. Minden íróasztalon lapos képernyős számítógép állt, szerverek zümmögtek a háttérben.

Kosztümös-öltönyös dolgozók ültek a helyükön teljesen munkájukra összpontosítva, vagy pedig a közlekedőkön jártak-keltek, és olyan rejtjeles szakzsargonban társalogtak a fejbeszélőjükön, hogy Alex minden szövetségi nyomozói gyakorlatával a háta mögött sem értette. Érezhető volt a feszített tempó.

Ahogy Gray néhány sarokboksz felé vezette őket, Alex egyik-másik számítógépen arcokat, zömmel közel-keletieket látott fölvillanni, és a képernyő egyik oldalán adatok gördültek alá, vélhetőleg az ábrázolt személyekéi. Papírból viszont egyetlen fecni nem sok, annyit sem látott.

- Igen, papírmentesek vagyunk - tájékoztatta Gray.

Alex meghökkent a közléstől. A gondolatolvasást is fölvette a műsorába a pasi?

- Legalábbis az itteniek. Én még ma is jobb szeretem a kezembe venni az anyagot.

A miniszter megállt a többinél nagyobb egyik rekesz előtt, amelyet derékig érő térelválasztó helyett embermagasságú vett körül.

- Ez Johnson irodája.

- Ha jól sejtem, valamiféle vezető beosztásban dolgozott - jegyezte meg Simpson.

- Igen. Pontosabban a terrorizmussal összefüggésben gyanúsítottak teljes adatnyilvántartását felügyelte. Amikor átvettük az NBVK-t, összevontuk a személyzetét és a nyilvántartását a miénkkel. Ezzel ideális egyeztetés alakult ki. Mindazonáltal természetesen nem kívántuk teljesen kizárni a titkosszolgálatot, Johnson és mások ezért működtek közös alkalmazásban.

Gray ezt nagylelkűen jelentette ki, Alex azonban a fülkében körülnézve egészen mást gondolt. Szép, de haszontalan csont. Tekintete az irodában lévő egyetlen személyes tárgyon pihent meg. Johnson íróasztalán Anne Jeffries kis, bekeretezett fotója állt. Alex konstatálta, hogy amikor a nő rendesen kicsípi magát, nagyon is csinos.

Fölmerült benne a kérdés, vajon ügyvédhez fordult-e már. A következő pillanatban egy másik férfi lépett oda hozzájuk.

Tom Hemingway kezet nyújtott Alexnek, és rávillantotta mosolyát.

- Úgy nézem, Ford ügynök, a fedettségemnek fuccs.

- Nagyjából - felelte Alex, és majdnem fölszisszent a csontropogtató szorítástól.

Gray fél szemöldöke fölszaladt.

- Maguk ismerik egymást?

- Kate Adams, az igazságügy jogásza révén, akivel együtt dolgoztam, miniszter úr.

- Jackie Simpson, titkosszolgálat - lépett elő Simpson.

- Tom Hemingway.

- Örvendek a szerencsének.

A nő elismerően méregette a jóképű Hemingwayt, amíg el nem csípte Alex rosszalló pillantását.

- Éppen megmutattam nekik Patrick Johnson irodáját, és elmagyaráztam, mit dolgozott nálunk - mondta Gray. - A titkosszolgálat részéről ők nyomoznak a halála ügyében.

- Ha gondolja, uram, innen átveszem. Tudom, hogy értekezletre várják.

- Tom sokkal jobban ért a számítógépekhez, mint én - mondta Gray, nem egészen az igazsághoz híven, de sosem dicsekedett az erősségeivel, nehogy éppen ez az önhitt magatartás változtassa gyönge pontokká őket, mint oly gyakran megesik. - Ne felejtsd el átadni a papádnak, amit mondtam, Jackie! - búcsúzott el tőlük.

- Tehát pontosan mit is keresnek? - kérdezte Hemingway.

- Alapvetően azt szeretnénk megérteni, mivel foglalkozott itt Johnson - válaszolta Alex. - A miniszter úr azt mondta, a terrorista gyanúsítottak adatnyilvántartását felügyelte.

- Úgy van, egyebek között. Azt hiszem, a legjobban azzal jellemezhetném, hogy az adatellenőrök olyanok nálunk, mint a vezető légi forgalomirányítók, akik arra ügyelnek, hogy minden zökkenőmentesen illeszkedjen. Az adatbázisokat folyamatosan új értesülésekkel frissítik. És karcsúsítottuk is a rendszert. Az FBI, a kábítószer-felügyelet, a Belbiztonsági Minisztérium, az alkohol-, dohány-, lőfegyver- és robbanószer-felügyelet, a CIA, a VHSZ és a többiek mind külön adatbázissal dolgoztak. Rengeteg átfedés és téves információ fordult elő, az egyes szervek semmiképpen nem férhettek hozzá teljes mélységben mások nyilvántartásához. Többek között ez a probléma vezetett szeptember 11-éhez. Most viszont mindent itt kezelünk, de a többi hivatal éjjel-nappal hozzáférhet.

- Nem kockázatos egy kissé, hogy mindent egy helyen tartanak?

- Természetesen működtetünk biztonsági háttérközpontot - mondta Hemingway.

- Hol? - kérdezte Alex.

- Az sajnos bizalmas.

- Tudtam, hogy ezt fogja mondani.

- És ne feledjék, hogy a rendszerünk nem helyettesíti az FBI-féle AULAR-t - utalt Hemingway az automatikus ujjlenyomat-azonosító rendszerre. - Mi terroristákra utazunk, nem pedofilekre és bankrablókra. Ezenkívül fölvásároltunk magáncégeket, amelyek hírszerzési adatbányászatra és más műszaki területekre szakosodtak.

- Az NHK magánvállalatokat vásárolt föl? - kérdezte Alex.

Hemingway bólintott.

- A kormánynak nem szükséges újra föltalálnia a kereket a magánszektor után. A szoftverünk számos adatbázisból szó szerint előás több ezermilliárd bájtnyi információt, és sémákat szerkeszt, gyanúsítottakra jellemző megnyilvánulásokat, magatartásmintákat meg tevékenységi modelleket ismer föl, amik mind-mind felhasználhatók a nyomozásban. Ügynökeink tenyérben elférő eszközöket, például zsebben hordható kézi számítógépet kapnak, ami lehetővé teszi, hogy azonnal hozzáférjenek ezekhez az adatbázisokhoz. Egyetlen lekérdezéssel megszerezhetnek egy-egy témára vonatkozó minden információt. Hihetetlen cucc ez.

- Hogyan képesek eredményesen felügyelni ekkora rendszert, ha szüntelenül új infókkal bombázzák magukat? - érdeklődött Alex.

- Miután az összes többi hivatal anyagai átkerültek, jókora restanciát kellett ledolgoznunk, és köztünk szólva, becsúsztak gikszerek, sőt párszor le is fagyott a rendszer. De most már olajozottan működik. Johnsonra meg a többi itteni kollégára hárult a feladat, hogy felügyeljék, továbbá biztosítsák az adatbevitel pontosságát. Ez rendkívül munkaerő-igényes terület.

- Szóval nem olyan szélsebes.

- A sebességnek semmi haszna, ha téves az információ - vetette ellen Hemingway. - Noha igyekszünk mindent lehetőleg naprakészen és precízen nyilvántartani, a tökély természetesen megvalósíthatatlan.

- Tudna mutatni néhány példát? - kérdezte Simpson.

- Hogyne.

Hemingway leült Johnson íróasztalához, és egy biometrikus olvasóra helyezte a tenyerét. Azután billentyűket ütögetett a számítógépen, és a képernyőn egy arc, valamint ujjlenyomat és egyéb azonosító adatok jelentek meg.

Alex váratlanul önmagára meredt, és láthatólag mindarra, amit valaha is tett, amióta kibújt az anyaméhből.

- Fiatal korodban elmarasztaltak szeszesital-fogyasztásért - mondta Simpson az egyik bekezdés elolvasása után.

- Ezt elvileg törölték a nyilvántartásból - vágta rá Alex.

- Meggyőződésem, hogy a hivatalos nyilvántartásból valóban eltávolították - felelte Hemingway. - Egyébként hogy viselkedik a nyaka? Úgy tűnik, elég komisz sérülést szenvedett.

- Az orvosi leleteimet is begyűjtötték? Mi a fene történt a magánélettel?

- Bizonyára átsiklott az apró betűs rész fölött a 2001-es hazafias törvényben. - Hemingway leütött még néhány billentyűt, mire újabb kutatási terület bukkant föl. - Sűrűn jár a Bekap bárba. - A nevezett italmérésből származó hitelkártya-bizonylatok jegyzékére mutatott. - Nyilván az ennivaló Kate Adams jelenléte is befolyásoló tényező.

- Tehát valahányszor használom a hitelkártyámat, maguk tudják, mivel foglalkozom?

- Ezért fizetek mindig készpénzzel - közölte önelégülten Hemingway.

Bebillentyűzött még néhány parancsot, és Jackie Simpson fotója, digitalizált ujjlenyomata meg alapvető adatai jelentek meg.

- Ez téves - mutatott az egyik sorra a nő. - Birminghamben születtem, nem pedig Atlantában.

- Látják, még az NHK sem csalhatatlan - mosolygott Hemingway. - Gondom lesz rá, hogy helyreigazítsák.

- Rossz fiúk is akadnak itt, vagy maguk kizárólag zsaruk után kémkednek? - kérdezte Alex.

Hemingway még néhány billentyűt leütött, és új arc tűnt föl.

- Ezt a férfit Adnan er-Ríminek hívják, azaz hívták. Egy másik terrorista ölte meg Virginiában. Mint láthatják, bizonyítottan elhunyt. Ezt jelzi a jobb felső sarokban a koponya a lábszárcsontokkal. Kissé avítt ötlet, nem tudom, ki állt elő vele, de eléggé egyértelműen mutatja az illető személy pillanatnyi állapotát. - Hemingway megnyitott egy ablakot. - Itt látható az ujjlenyomat. A nyilvántartásban szereplő digitális nyomat alapján határozottan azonosítottuk er-Rímit.

- Johnson rendelkezett olyan információval, ami valaki számára értékes lehet?

- Úgy vélem, Ford ügynök, általában véve az NHK minden dolgozója hozzájuthat információkhoz, amelyek hazánk ellenségei számára értékesek lehetnek. Ezért vizsgáljuk az előéletet és végzünk szigorú szűrést.

- Jobb megoldás nincs - mondta Jackie.

- És Patrick Johnson hirtelen vagyonosodása nem nyomta meg a vészcsengőt?

Hemingway bosszúsnak látszott.

- Kellett volna. Ezért fejek fognak hullani.

- De nem a magáé - jegyezte meg Alex.

- Nem, ez nem az én felelősségem - felelte Hemingway.

- Mázli. Szóval, ha nem a drogból származott Johnson jövedelme, maga szerint akkor sem valószínű, hogy itteni titkokat adott el?

- Nem valószínű, de nem is lehetetlen. A drogot azonban megtalálták a házában.

- Nem bánja, ha beszélünk Johnson néhány munkatársával?

- Meg tudom szervezni, de sajnos a beszélgetéseiket meg kell figyelnünk.

- Hm, akár a börtönben, csak itt mi vagyunk a jó fiúk - mondta Alex.

- Mi is azok vagyunk - vágott vissza Hemingway.

Egy óra elteltével, miután beszéltek Johnson három kollégájával, az derült ki, hogy egyikük sem ismerte igazán, Johnson magánéletét.

Visszakapták a fegyverüket, majd Hemingway kikísérte őket.

- Minden jót! - búcsúzott, mielőtt az automata ajtó bezárult mögöttük.

- Kösz a sok segítséget! - morogta Alex.

A kocsijukig két marcona gépkarabélyos követte őket.

- Valamelyikük nem akarja esetleg fogni a kezemet, fiúk, hátha váratlanul megvadulok? - kérdezte tőlük Alex.

Visszafordult, és undorodva lépkedett tovább.

- Ez tiszta időpocsékolás volt - állapította meg Simpson.

- Mint a nyomozói munka kilencven százaléka. Te aztán igazán tudhatnád - mérgelődött Alex.

- Miért kaptad föl a vizet ennyire?

- Téged talán nem borít ki az, ami odabent folyik? A francba, szinte azt vártam, hogy előkerül egy fotó, amin épp elveszítem a szüzességemet.

- Nekem nincs rejtegetnivalóm. És miért voltál olyan seggfej Tommal?

- Azért voltam olyan seggfej Tommal, mert nem kimondottan kedvelem a szemétládát.

- Remek, azt hiszem, ez a hozzám fűződő kapcsolatodat is megmagyarázza.

Alex nem bajlódott válaszadással. Viszont odapörkölt egy adag gumit az NHK makulátlan aszfaltjára, miközben elhúzott a nyavalyába Big Brother-falváról.

31. fejezet

Néhány perccel Alex és Simpson távozása után Hemingway elhaladt az NHK folyosóján Reinke meg Peters mellett, és kurtán biccentett. Tizenöt perccel ezután Hemingway elhajtott. Újabb tíz perc múltán Reinke és Peters ugyanígy tettek.

Egy nagy és drága bevásárlóközpontban találkoztak, kávét vettek, és elindultak az üzletek között. Már bekapcsoltak egy zavarókészüléket, nehogy valaki lehallgathassa őket, és mindannyian komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megbizonyosodjanak arról: senki sem szegődött a nyomukba. A kémkedés fontos szabálya, hogy az ember vigyázzon, nehogy a saját hivatala kémkedjen utána.

- Próbáltuk megakadályozni, hogy benézhessenek Johnson irodájába - mondta Peters -, de aztán betoppant Gray.

- Tudom - felelte Hemingway -, azért mentem le. Még csak az hiányozna, hogy Carter Gray fölfigyeljen a témára.

- Mi a helyzet Forddal és Simpsonnal?

- Ha túl közel jutnak, vannak lehetőségek, hogy elbánjunk velük. A búcsúlevélen találtunk ujjlenyomatot, és lefuttattuk.

- Egyezett valakiével? - kérdezte Reinke.

- Igen.

- És ki az? - kérdezte Peters.

- A zakózsebedben van.

Hemingway felhörpintette a kávéját, és eldobta a poharat. Peters előhúzta a papírdarabot, amelyet Hemingway valamikor a zsebébe csúsztathatott. Elolvasta a nevet: Milton Farb.

- Évekkel ezelőtt az NHK-ban dolgozott, mint számítógépes rendszerszakértő, de valami agybaja miatt kezeltetnie kellett magát. Benne volt a telefonkönyvben, úgyhogy nem volt nehéz lenyomozni, e-mailben kódolva átküldtem a személyi anyagát. Figyeljétek, és valószínűleg elvezet benneteket a többiekhez. De előbb mindig mindent egyeztessetek velem! Ha nem muszáj, nem nyírjuk ki őket.

Elsétált az egyik irányba, miközben Reinke és Peters újult erővel indultak el a másikba.

Carter Gray visszatért az irodájába, lebonyolított néhány telefont, egyet a Fehér Házzal is, majd egy sor rövid értekezletet tartott. Ezután hozzáfogott egy újabb feladathoz, amely több órát vett igénybe. Ha az elnök úton volt, Gray pedig nem tudta elkísérni, és nem is találkozhattak menet közben, akkor védett vonalon videotelefon-beszélgetés formájában ejtették meg a napi tájékoztatót. Gray jellemzően minden alkalommal a nap jó részét fordította ennek előkészületeire, pedig tudta, hogy a leglényegesebb pontok igen röviden összefoglalhatók.

- Elnök úr, az általunk ismert világ a vesztébe rohan, részben a mi jóvoltunkból, és ez ellen nem sokat lehetünk. Többé-kevésbé garantálhatom viszont, hogy amíg továbbra is több százmilliárd dollárt költünk belbiztonságra, az amerikaiak zömét nem fenyegeti veszély. Maroknyi ember azonban kellő kurázsival, vakszerencsével és plutóniummal minden költséges fáradozásunkat meghiúsíthatja. Akkor aztán bármi megtörténhet, még az is könnyen előfordulhat, hogy mindannyian meghalunk. Van kérdése, uram?

A tájékoztató előkészítése helyett most éppen furikázni támadt kedve, de azt nem tehette. Az elnökhöz hasonlóan a titokminiszter sem vezethetett maga; a nemzetbiztonság szempontjából annyira létfontosságúnak ítélték, hogy nem ülhetett volánhoz. Persze istenigazából inkább horgászott volna, és mivel azt most bottal meg csalival nem művelhette, hát úgy döntött, megpróbálkozik a horgászás egy másik válfajával, amelyhez igencsak értett.

Beütött a laptopján egy névlekérést. Öt perc múlva meg is kapta a kívánt információt. Nem mondhatta, hogy az NHK személyzete nem hatékony.

Egyik legragyogóbb húzásának tartotta, hogy az NHK ellenőrzése alá vont össze minden terrorizmusellenes adatbázist. Ez pontosabbá tette a rendszert, ugyanakkor nyomjelezte az NHK-nak a többi hírszerző ügynökség tevékenységét. Ha például a CIA-sek információt igényeltek valamiről, akkor bele kellett nyúlniuk az NHK valamelyik adatbázisába, így Gray rögtön tudta, mit keresnek. Csodálatosan bevált a dolog, s lehetővé tette, hogy Gray a hivatali hatékonyság leple alatt hírszerző testvérszervezetek után kémkedjen.

Megosztott képernyőn rendezte el a képeket és adatokat, hogy egyidejűleg nézegethesse az összeset. Jó néhány férfi bámult vissza rá. Szinte mind közel-keletiek, valamennyiüket megfelelőképpen nyilvántartásba vette az NHK. És mind meghaltak már, sokan más terroristák kezétől. Sorsukat az egyes képek jobb felső sarkában díszelgő, koponyás-lábszárcsontos jelzés erősítette meg. Akadt közöttük egy mérnök meg egy vegyész, egyúttal robbanószerszakértők is. Egy további, Adnan er-Rími bátor harcos volt, akinek az idegei a küzdelem hevében sosem mondták föl a szolgálatot. Hat másik azért vesztette életét, mert a furgonjukban, amelyben ültek, működésbe lépett - nem derült ki, véletlenül-e, vagy valakinek a szándékából egy robbanószerkezet. A helyszín iszonyatos látványt nyújtott, holttestek helyett testrészeket kellett összegyűjteni. Al-Zaváhiri kivételével e férfiak egyike sem szerepelt a terrorizmussal gyanúsítottak „kiemelt listáján”, de Amerika így is örvendhetett, hogy nincsenek az élők sorában.

Gray nem sejthette, hogy er-Rími és a többiek fotóját ravaszul módosították. Nem is azoknak a képei voltak, akik valójában elhaláloztak. Digitális ötvözetei voltak például er-Ríminek és az er-Rímiként azonosított halottnak. A módosítást úgy végezték, hogy ne üssenek el gyanús mértékben az illetők esetleg még valahol kallódó „korábbi” fényképeitől. Ez időt és számottevő szakértelmet igényelt, de megérte. Az NHK adatbázisában föllelhető fotók alapján immár gyakorlatilag lehetetlenné vált ezeknek az araboknak az azonosítása.

Ugyancsak ragyogó húzásként nem hagytak hátra „arcot” a halottakon az azonosításukhoz. Természetesen teljes egészében kicserélték az ujjlenyomatokat, amelynek alapján egyértelműen azonosíthatták őket. Az ujjlenyomat sohasem hazudik. Persze a digitális korban semmi sem sérthetetlen.

És mégis, Carter Gray ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén.

Lekattintotta a nyilvántartást, és úgy döntött, jár egyet az NHK területén. Úgy gondolta, a saját lábán gyaloglás még nem tilos.

Ahogy kilépett az épületből, fölnézett az égre, tekintetével követte a Lufthansa egyik 747-esét, amely a Dulles reptérre igyekezett, és gondolatai a múltba levédtek.

Pályája elején a CIA szupertitkos, mára elhagyott kiképző létesítményébe vezényelték. Az épületet, amelyet a fővárostól valamivel több, mint kétórányira lévő, de azonos nevű virginiai település közelében a környező erdő rendkívül jól elrejtett szem elől, CIA-s szóhasználatban 511/A körzetként emlegették, ékes bizonyítékaként annak, hogy mégiscsak létezik hivatali humorérzék. Nem hivatalosan azonban rendszerint Gyilok-hegy néven utaltak rá.

Az NHK nemrégiben lépéseket tett, hogy a már hosszú ideje bezárt helyet újból megnyissák, mint terrorista gyanúsítottak kihallgató-központját. Az Igazságügyi Minisztérium azonban megneszelte, mi készül, és az eljárás jelentősen lelassult. Később pedig a kubai Guantánamói-öböl, az iraki Abu Graib börtön dicstelen ügye és az afganisztáni Sóakna börtönfiaskó együttes hatásaként az újramegnyitás tervei a sztornírozás határára kerültek.

Gray mégsem aggódott. Az országon kívül rengeteg hely szolgálhatott ugyanerre a célra. Az amerikai és nemzetközi jogszabályok egyaránt megtiltották a foglyok kínvallatását. Gray már sok bizottság előtt tanúsította, hogy az általa felügyelt hírszerző szervek betartották ezeket a jogszabályokat, és gyakorlatilag minden egyes szavával hazudott. Na de azok a kiváló és jámbor törvényhozók, akik se egy kukkot nem beszéltek arabul, se Omán vagy Türkmenisztán fővárosát nem tudták volna megnevezni asszisztencia nélkül, vajon tényleg azt képzelték, hogy így működik a világ?

A hírszerzés mocskos szakma, amelyben folyton hazudnak és folyton meghalnak. Az a tény, hogy az Egyesült Államok elnöke egy másik ország választott tisztségviselőinek meggyilkolását fontolgatta, önmagában bizonyítja a világpolitika bonyolultságát.

Gray visszatért az irodájába. Még egy pillantást akart vetni ezekre a „halottakra”, akik valamiképpen jelentős szerephez juthattak a jövőjében. Isten óvja Amerikát, ha igen.

32. fejezet

Mihelyt Alex visszaért a WTT-be, e-mailen elküldte friss jelentését Jerry Sykesnak. Erre az üzenetre azonban az elsővel ellentétben villámgyors válasz érkezett. A telefonáló nem egyszerűen arra utasította, hogy keresse föl Jerry Sykes, vagy akár a VKÜ irodáját. Parancsot kapott, hogy azonnal jelentkezzen a titkosszolgálat központjában, méghozzá egyenesen az igazgatónál.

Alex úgy gondolta, ez aligha jó jel. A központ elég közel volt ahhoz, hogy gyalog menjen, és ki is használta az alkalmat. A friss levegőn töltött idő lehetőséget adott, hogy fontolóra vegye a titkosszolgálat utáni jövőjét, amely hamarabb elkövetkezhetett, mint eddig képzelte. Három esztendővel hamarabb.

Mostanáig csak párszor találkozott a jelenlegi igazgatóval, társasági eseményeken, és az a néhány perc egészen kellemes csevejjel telt. Alex ösztönei azt jósolták, hogy ez a találkozás korántsem olyan haverkodós légkörben fog zajlani.

Néhány perc múlva belépett az igazgató tágas irodájába. Ott volt Jerry Sykes, bár láthatólag próbált beleolvadni a kanapéba, amelyen gubbasztott, közvetlenül mellette pedig Alex nem kis meglepetésére Jackie Simpson ült.

- Megkérhetem, hogy csukja be az ajtót, Ford? - kérdezte Wayne Martin, a titkosszolgálat igazgatója.

Csukja be az ajtót. Nem kimondottan kecsegtető előjel. Alex eleget tett a felszólításnak, majd leült, és várta, hogy Martin belekezdjen. A testes férfi, aki előszeretettel hordott csíkos inget jókora kézelőgombbal, munkája révén jutott idáig a ranglétrán, többedmagával ő tette például harcképtelenné John Hinckleyt, miután az Reaganre támadt. Most egy előtte fekvő dossziét tanulmányozott. Alex egy gyors pillantást vetett rá, és úgy vélte, az az ő személyi anyaga. Hát ez tényleg nem sok jót ígért.

Martin becsukta az aktát, íróasztala szélére telepedett, és megszólalt.

- Máris a tárgyra térek, Ford ügynök, mert akár hiszi, akár nem, ma még rengeteg dolgom van.

- Értettem, igazgató úr - mondta gépiesen Alex.

- Röviddel ezelőtt az elnök telefonált. A különgépéről. Egy sor kampányeseményre indult, és szakított időt arra, hogy fölhívjon maga miatt. Ezért van most itt.

Alex testéből mintha az utolsó cseppig elillant volna a vér.

- Az elnök úr miattam hívta igazgató urat?

- Kitalálja, milyen okból?

Alex most Sykesra pillantott, aki a padlószőnyeget tanulmányozta. Simpson ránézett ugyan, de nem tűnt segítőkésznek.

- Patrick Johnson ügyével kapcsolatban?

Alex alig hallotta a saját hangját.

- Talált, süllyedt! - bömbölte Martin, és öklével akkorát csapott az asztalra, hogy mindenki összerezzent.

- Ha már így ráhibázott, akar még egyet tippelni, hogy mit művelt, amivel telefonálásra késztette az Egyesült Államok elnökét?

Alex szájában nem maradt nyál, de az igazgató nyilvánvalóan választ várt.

- Patrick Johnson halála ügyében nyomozok. Erre kaptam utasítást.

Martin a második mondatnál a fejét rázta.

- Az ügyben az FBI vezeti a nyomozást. Tudtommal magát pusztán azzal bízták meg, hogy a mi hivatali érdekeink védelmében figyelje a nyomozást. Az elhunythoz pedig annyi közünk van, hogy elvileg a titkosszolgálat és az NHK közös alkalmazásában állt, valójában azonban teljes mértékben az NHK irányítása és joghatósága alá tartozott. Nem cáfolja ezt az értékelést?

Alex nem is vesződött azzal, hogy Sykesra nézzen.

- Nem, igazgató úr.

- Akkor jó, örülök, hogy ezt tisztáztuk. Na, kérem, az FBI-osok kábítószert találtak Mr. Johnson lakhelyén, és most ezen a szálon haladnak, ami olyan irányba mutat, hogy áruba bocsátotta a mondott kábítószert, és e vállalkozásból tekintélyes bevételre tett szert. Következésképpen NHK-s alkalmazotti jogviszonyáról nem feltételezik, hogy összefüggött a halálával. Maga tud erről?

- Tudok, igazgató úr.

- Ez még jobb - állt föl Martin, és Alex lélekben előkészült arra, ami következik.

Nem is kellett csalódnia.

- Nahát akkor - tört ki Martin -, mindezek után elárulná nekem, mégis mi az istennyilát képzelt, amikor odatolta a képét az NHK-ba, és mindjárt Carter Grayt fogta vallatóra az ügyben?

Ezt olyan módon adta elő, amit csak egy kiképző őrmester egy szuszra végigüvöltött vezényszavaihoz lehetett volna hasonlítani.

- Úgy véltem, az összes vonatkozás feltárásához helyénvaló fölkeresnünk az NHK-t - felelte Alex, miután végre a hangjára talált. - Elvégeztek helyettünk egy kézíráselemzést, és...

- Kihallgatta Carter Grayt, vagy nem?

- Nem, igazgató úr. Megjelent, és fölajánlotta, hogy levisz bennünket Johnson munkahelyére. Addig csupán két alacsony rangú beosztottjával beszéltem, akik nem mutatkoztak különösebben együttműködőknek.

- Fenyegetődzött azzal, hogy házkutatási parancsot szerez az NHK helyiségeire?

Alexben megállt az ütő.

- Az csak rutinszerű szurkálódás volt a...

- Igen?! - csapott ismét az asztalra Martin.

Alex homlokán izzadság gyöngyözött.

- Igen, igazgató úr.

- Megtudtak valami hasznosat, amíg ott tartózkodtak? Találtak füstölgő fegyvert? Találtak terhelő adatot arra nézve, hogy Gray miniszter úr valami aljas cselszövésbe keveredett?

Noha jól tudta, hogy ezek szónoki kérdések, mégis úgy érezte, válaszolnia kell.

- A nyomozás szempontjából semmi különösebben hasznosat nem tudtunk meg, de ismétlem, igazgató úr, a miniszter úr indítványozta, hogy körbevezet bennünket. És csak pár percet töltöttünk ott.

- Hadd avassam be mesterségünk műhelytitkaiba, Alex. A miniszter úr nem véletlenszerűen futott össze magukkal az NHK-ban. Fölhívták a figyelmét a maguk jelenlétére és annak céljára, ezért ment le, hogy találkozzon magukkal. Az elnök úrnak azt mondta, kötelességének tartotta, hogy így járjon el, mert ha kiszivárogtatják a sajtónak, hogy az NHK megtagadja az együttműködést egy bűnügyi nyomozásban, az rossz fényt vetett volna rá és a hivatalára. Mint tudja, a miniszter úr különösen közel áll az elnök úrhoz. Ami tehát rossz fényt vet az NHK-ra és Gray miniszter úrra, az nem lelkesíti a Fehér Házat. Tud követni?

- Igen, igazgató úr.

- Azzal is tisztában van, hogy a Johnson-ügy kapcsán a miniszter úr kezdeményezésére teljes körű belső vizsgálat folyik az NHK-nál, és ebben az FBI is közreműködik?

- Nem, igazgató úr, erről nem tudtam.

Martin mintha már nem is figyelt volna. Egy papírt vett föl az asztaláról.

- Mint az első jelentésében megállapította, Mr. Johnson valószínűleg droggal üzérkedett, maga tudomásul vette, hogy az FBI ezt a szálat göngyölíti föl, és kész. Ezt a jelentést tegnap este nyújtotta be. Erre ma reggel fölbukkan az NHK-nál, és egy rakás kérdést tesz föl, amelyek egyértelműen ellentmondanak korábbi következtetéseinek. Szeretném tudni, mi történt a tegnap esti jelentése benyújtásától az NHK-beli ma reggeli látogatásáig, ami arra késztette, hogy meggondolja magát.

Martin tekintetéből Alex hirtelen rádöbbent, hogy a pasas már tudja a választ. Gyors pillantást vetett Simpsonra, aki most idegesen nézegette vastag sarkú körömcipőjét. Szóval ezért volt itt a lány. A francba!

Ismét az igazgatóra nézett.

- Várom a válaszát - mondta Martin.

Alex megköszörülte a torkát, hogy időt nyerjen.

- Elemezték a búcsúlevélen látható kézírást, uram, és meg akartam kapni az eredményeket.

Martin olyan gúnyos tekintettel reagált, hogy Alex érezte, amint a hónaljából csordogál az izzadság.

- Ne próbáljon mellébeszélni nekem, fiam! - figyelmeztette az igazgató halk, nyugodt hangon, ami valahogy sokkal fenyegetőbben hatott, mint az iménti kirohanás. Simpsonra nézett. - Simpson ügynök tájékoztatott, miszerint maga azt mondta neki, egy régi barátja rábeszélte, hogy feküdjön rá jobban erre az ügyre. - Egy pillanatra elhallgatott. - Ki az a „barát”?

Még hogy egy elejtett megjegyzés nem teheti tönkre az életét! Alex agyában lázasan kavarogtak a gondolatok: miből telik majd a jelzálogtörlesztésre, ha fegyelmi úton eltávolítják a titkosszolgálattól, és hogyan nyírja ki Jackie Simpsont anélkül, hogy halálra ítélnék?

- Nem nagyon emlékszem a Simpson ügynökkel folytatott beszélgetésre, igazgató úr.

- Ma reggel zajlott le. Nem hiszem, hogy a titkosszolgálatnak szüksége van ilyen gyatra memóriájú ügynökökre, úgyhogy fusson neki még egyszer! Tartsa észben, hogy most két karrier forog kockán, és az egyik még csak most kezdődik - pillantott ismét Simpsonra Martin.

- Az illető kiléte nem fontos, igazgató úr. Már egyébként is arra az elhatározásra jutottam, hogy folytatom a nyomozást az ügyben, mert bizonyos részletek egyszerűen nem illettek a képbe. Ez kizárólag az én felelősségem. Simpson ügynöknek semmi köze ahhoz a döntésemhez, hogy fölkeresem az NHK-t. Csupán azt tette, amit mondtam neki, azt is vonakodva. Egyedül vállalom a következményeket.

- Tehát nem válaszol a kérdésemre?

- Engedelmével, igazgató úr, ha úgy vélném, hogy a legcsekélyebb jelentőséggel bír az ügy szempontjából, válaszolnék rá.

- És nem gondolja, hogy ezt én bírálhatnám el?

Alex számos okból nem óhajtotta közölni a titkosszolgálat igazgatójával, hogy az ő „régi barátja”, a nyomozás folytatásának ösztökélője egy magát Oliver Stone-nak nevező férfi, aki időnként a Fehér Házzal átellenben sátrazik, és tudvalevőleg különféle összeesküvés-elméleteken rágódik. Ez most valahogy nem tűnt szerencsés ötletnek.

Idegesen megnyalta az ajkát.

- Minden tiszteletem az öné, igazgató úr, de az a tanács bizalmasan hangzott el, én pedig némelyekkel ellentétben nem szoktam visszaélni mások bizalmával. - Nem nézett Simpsonra, amikor ezt mondta, de hát nem is nagyon kellett. - Úgyhogy nem szükséges rajtam kívül is felelőst keresnie, igazgató úr.

Az igazgató leült a karosszékébe, és hátradőlt.

- Maga szép, egyenletes pályát futott be nálunk, Ford.

- Ezt jólesik hallani.

Alex szaporábban vette a levegőt, ahogy érezte, hogy a bárd lecsapni készül.

- De az ember pályafutásának a végére szoktak visszaemlékezni.

Alex kis híján fölnevetett, mivel pontosan így fogalmazott Stone is, persze egészen más okból.

- Mondják, igazgató úr. - Egy pillanatra elhallgatott. - Feltételezem, hogy most másik területi irodába helyeznek át.

Ha a titkosszolgálatnál megorroltak egy ügynökre, rendszerint kizsuppolták a leginkább közutálatnak örvendő területi irodába. Ámbár ebben az esetben ez még szép álomnak minősülhetett. Az igazgatói utasítás megszegése nagy valószínűséggel a titkosszolgálattól történő kipenderítést vont maga után.

- Mára végeztünk, hazamehet. Holnaptól pedig hivatalosan elvezénylik a WHT-ből, vissza az elnöki személyvédelembe. Talán a kapuban ácsorgás majd észhez téríti. Őszintén szólva, nem tudom, mit kezdjek magával. Egyfelől ebben a minutumban úgy kirúgnám, hogy a lába sem éri a földet. Másfelől azonban jó néhány évet beleölt a szolgálatba, kár lenne mindezt lehúzni a klotyón. De a félreértések elkerülése végett jegyezze meg - emelte föl a mutatóujját figyelmeztetően Martin -, hogy a Patrick Johnson-ügynek mostantól a közelébe sem mehet, még ha a „régi barátja” másként vélekedne is. Világos?

- Teljesen világos, igazgató úr.

- Akkor hordja el magát!

33. fejezet

Mialatt Lori Franklin a két nagyobbik fiúval játszott a ház kertjének e célra igényesen berendezett részében, Dzsamila megfürdette a kicsit. Amíg ezután öltöztette, a babaszoba ablakából figyelte a többieket. Az asszony nem elegendő időt töltött a gyermekeivel, legalábbis Dzsamila véleménye szerint. Azt azonban még az iraki lánynak is el kellett ismernie, hogy ilyenkor türelmesen és odaadóan foglalkozik velük. Mesét olvas nekik, rajzolnak, labdáznak, így napról napra a szeme láttára növekszenek, változnak. Lori Franklin nyilvánvalóan imádta a fiait. Most épp a középsőt hintáztatta, a nagyobbik pedig a hátán lovagolt. Végül hármasban fogócskáztak, és egy kupacba rogytak össze a pázsiton. A vidám kacagás elhallatszott Dzsamilához is, aki néhány másodpercig ellenállt a késztetésnek, majd ő is elnevette magát a szívet melengető látványtól. Fiúk... Sok fiúgyereket szeretett volna, akik daliákká serdülnek, és idős korában gondoskodnak az anyjukról.

Hirtelen abbahagyta a nevetést, és elfordult az ablaktól. Az embernek soha nem lenne szabad természetesnek vennie azt, amije van. Soha! Kivált az amerikaiaknak nem, akiknek olyan sok jutott.

Később, miközben Franklinnéval ebédet készítettek, az asszony értetlen arccal csukta be a hűtőszekrényt.

- Kóser ennivalót láttam a hűtőben, Dzsamila.

A lány konyharuhába törölte a kezét.

- Igen, asszonyom, magamnak vettem a boltban. A saját pénzemből. Az itteni étkezéseimhez.

- Engem nem ez érdekel, Dzsamila. Kifizetjük a kosztját. De tudnia kell, hogy a kóser... szóval az zsidó élelmiszer.

- Igen, asszonyom, tudom.

Franklinné zavarodottan pillantott rá.

- Félreértettem valamit? Mióta esznek a muzulmánok zsidó ételt?

- A zsidók a Korán szerint a Könyv népe. Ahogyan keresztények is, asszonyom. Jézust pedig az iszlám nagyon fontos prófétának ismeri el, de nem istennek. Csak egy Isten van. És egyedül Mohamed közvetítette Isten igaz igéjét az embereknek. David és Ibrahim azonban az iszlámnak is fontos prófétái. Ibrahim az, akit maguk Ábrahámnak hívnak. Ő építette a fiával, Iszmáillal, vagyis Izmaellel a Kábát, és vezette be a háddzsot, a mekkai zarándoklatot.

Az asszony türelmetlennek látszott.

- Köszönöm a hittanórát, de mi köze ennek az egésznek az ennivalóhoz?

- A muszlimok csak olyan ételhez nyúlhatnak, ami törvényes, vagyis helál, és kerülniük kell azt, ami harám, azaz tiltott. Ezek az előírások a Koránból, fatvák-ból és más iszlám rendelkezésekből erednek. Nem fogyaszthatunk szeszes italt, nem ehetjük meg sertés, kutya, majom vagy olyan állat húsát, amelyik nem emberi kéztől múlt ki. Csak olyan állatok húsát ehetjük meg, amelyek hasadt patájúak, a vízi állatok közül pedig csak az uszonyosokat-pikkelyeseket, ahogyan a zsidók. A zsidók a muszlimok számára is elfogadhatóan készítik az ételeiket. Például teljesen kivéreztetik a húst. Mi, muszlimok nem ihatunk vért, és semmiféle véres ételhez nem nyúlhatunk. Azonkívül a zsidók nem ölnek állatot forrázással, se villanyárammal, bár a vágáskor nem mondják háromszor, hogy Allah akbar, vagyis hatalmas az Isten. Mi, muszlimok azonban elismerjük Istent azzal, hogy kimondjuk a nevét, mielőtt megesszük az ételt. És Isten nem kívánja, hogy az övéi éhezzenek, ha nem találnak helál ennivalót. Kimondjuk Isten nevét az étel fölött, és akkor az már helál étel. Nem minden muszlim eszi meg a zsidó élelmet, de én, ha nem találok helál ételt, megeszem a kósert.

- Hát ez nekem magas - ráncolta a homlokát Franklinné. - A kezembe veszem az újságot, és szinte biztosan akad benne legalább egy hír arról, hogy a zsidók meg a muzulmánok valahol öldösik egymást. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de nem gondolja, hogy ha maguk megeszik a zsidók kajáját, és a zsidók benne vannak a maguk Bibliájában, akkor igazán kitalálhatnának valamit, hogy megférjenek egymással?

- Nem az ennivaló miatt nem értünk egyet - váltott hűvösebb hangra Dzsamila. - Sokat mesélhetnék...

- Na, jó, ebbe nem nagyon szeretnék belemenni. Ebéd után találkozom George-dzsal. Itthon felejtette a ma esti járatra szóló repülőjegyét. Komolyan mondom, ez a George semmit sem képes észben tartani. Az ember azt hinné, hogy egy befektetési bankárnak jobb a memóriája.

Miután az ebéd végeztével Lori Franklin elment, Dzsamila beültette a gyerekeket az egyterűjébe, és a parkba hajtott. Útközben gondolatai a közelmúltba kalandoztak.

Pakisztánban a kiképzői között megismert fiatalembereket, akik úgynevezett áldozati emlékkönyvet vezettek a saját önfeláldozásukról. Dzsamila tudta, hogy Nyugaton ezeket öngyilkossági naplónak hívják. Hírlapi beszámolókat olvasott arról, hogy ilyen naplókat találtak, miután ezek az ifjak meghaltak az iszlámért.

Nemegyszer elgondolkozott már, vajon hogyan fest majd életének utolsó napja. Elképzelte, mi jár a fejében, amikor elérkezik az idő, miként fogadja majd. Sok kérdés és némi kétely nyugtalanította. Bátran fog-e viselkedni? Nemesnek és rendíthetetlenül elszántnak látta magát, de nem rugaszkodott-e el ezzel a képpel a valóságtól? Tényleg azonnal a paradicsomba kerül? Elsiratja-e valaki? Ugyanakkor lelkiismeret-furdalása támadt, elvégre be kellett volna érnie Isten iránti szeretetével, ahogyan minden muszlimnak.

Rendes körülmények között hallatlannak számított, hogy nőket vonultassanak föl terrorista sejtekben a férfiakkal együtt, hiszen szigorú szabályok és törzsi szokások tiltották, hogy egymással rokonságban nem álló férfiak és nők egymás közelében tartózkodjanak. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy míg a muszlim férfiakat Amerika-szerte árgus szemekkel figyelik, a muszlim nők jóval szabadabban mozoghatnak. Így tehát most sokkal nagyobb számban állítottak csatasorba muszlim nőket.

Dzsamila összebarátkozott az egyik férfival, akivel együtt képezték ki. Ahmed iráni volt, ami rögtön gyanakvóvá tette a lányt, mivel az ő hazája sosem élt egyetértésben Iránnal. A férfi azonban más képet festett a teheráni világról, mint amilyenről a lány odahaza hallott.

- Az emberek boldogságra vágynak - mondta neki Ahmed -, de ha nincs szabadság, nem élhetsz boldogan. Szeretheted és magasztalhatod Istent anélkül, hogy mások beleszólnának az életed minden vonatkozásába.

A fiatalember kifejtette, hogy az iráni nők vezethetnek autót, szavazhatnak, sőt még a parlamentben is kaphatnak helyet. Nem kényszerítik őket, hogy egész arcukat eltakarják, csak a hajukat meg a testüket kell, és újabban szépítőszereket is használnak. Arról is beszélt, hogy nagyszámú műholdas antennát csempésznek az országba, illetve, ami még megdöbbentőbb, férfiak és nők együtt ülnek a kocsiban, miközben zene szól az autórádióból. Ha az ember tudja, hová forduljon, és mit mondjon, talál kiskapukat. Azt mondta, így van esély az életteli életre, még ha csak rövid ideig is. Dzsamila érdeklődéssel hallgatta, valahányszor terítékre került ez a téma.

Ahmed azt is említette, hogy igazán illik hozzá a Dzsamila név, amely arabul „szép”- et jelent. Igazán illik - mondta tisztelettel és csodálattal, miközben kerülte a lány tekintetét. Ez a megjegyzés nagyon boldoggá tette Dzsamilát. Lehetőséget sejtetett egy olyan jövőre, amelyet addig valószínűtlennek hitt. Ugyanakkor a férfi gyakran ejtett szót közelgő haláláról is, sőt naplójában följegyezte a pontos napot és órát, amelyen életét fogja adni Istenért. A lánynak azonban nem mutatta meg a kiválasztott dátumot.

Dzsamila nem tudta, hogy Ahmed kívánsága azóta teljesült-e. Azt sem tudta róla, hová küldték.

Rendszeresen olvasta az újságot, kereste benne Ahmed nevét vagy a fényképét, a halálhírét, de nem került a szeme elé. Eltűnődött, vajon egyszer nem a fiatalember találkozik-e majd az újságban az ő fotójával, az ő haláláról szóló tudósítással.

Ahmed verseléssel próbálkozott, és szerényen arról álmodozott, hogy szárnypróbálgatásait majd nyomtatásban olvashatják muszlim testvérei. Költeményeinek tragikus hangvételéről Dzsamila tudta, hogy az Iránban éveken át tapasztalt erőszakból és szenvedésből ered.

- Ha az ember a puszta életén kívül mindent elveszített - mondta egyik utolsó beszélgetésükkor a férfi -, az nem teszi értékesebbé azt az életet, csupán nagyobb hatású lesz annak az életnek a feláldozása.

Dzsamila az emlékezetébe véste ezeket a szavakat. Erőt öntöttek belé, és értelmet adtak az életének.

A Korán szerint minden férfi vagy nő, aki helyesen él, és hisz Istenben, a legcsekélyebb igazságtalanság nélkül a paradicsomba jut. Dzsamilának azonban azt tanították, hogy a muszlimok paradicsomba jutását csak az biztosítja, ha az iszlám szent háborújában mártírként halnak meg. Amennyiben ez igaz - és Dzsamila mindennap imádkozott, hogy igaz legyen -, akkor készen állt erre az áldozathozatalra. Szilárdul hitte, hogy a túlvilágon jobb élet vár rá. Biztosra vette: Isten nem hagyja, hogy másként legyen.

Olykor elképzelte, hogy találkozik a poétájával a paradicsomban, ahol örök békességben élhetnek. Ez a gondolat azon kevesek közé tartozott, amelyek még mosolyt tudtak csalni az ajkára. Igen, Dzsamila nagyon szerette volna viszontlátni a férfit. Hogy az életben vagy a halálban-e, többé nem számított neki. Egyáltalán nem számított.

34. fejezet

Stone hazagyalogolt a faházába, rendbe szedte magát, jeges borogatást rakott az arcára, és pihent, amíg a duzzanat le nem lohadt, majd a kölcsönkapott mobiltelefonon fölhívta Reubent és Calebet. Értekezletet beszéltek meg aznap estére, de Miltont nem sikerült utolérnie.

Ezután a temetőben dolgozott, és segített egy odalátogató párnak egy sírhely megkeresésében. Valaha régen a gyülekezet nyilvántartotta az ott eltemetetteket, de az a jegyzék elveszett. Az elmúlt két esztendőben Stone ellenőrzött minden sírkövet és helyi feljegyzést, hogy újra pontos listát állítson össze. Még a Sion-hegy temető történetét is tanulmányozta, így nem hivatalos idegenvezetőként működött, elmesélte a hely históriáját az érdeklődő csoportoknak.

Amint végzett a mostani látogatókkal, és folytatta a munkáját, érezte, hogy ég az arca. Nem, nem frissen szerzett sérülésétől, inkább a szégyentől. Röstellette, hogy ostobán viselkedett, kivált Adelphia előtt. Most is érezte a kés súlyát a tenyerén. Micsoda hülyeség...

Később elhatározta, hogy metróra száll, és elmegy Miltonhoz. Egyrészt kíváncsi volt, sikerült-e a barátjának lenyomoznia a rendszámot, másrészt meg akart győződni róla, hogy nem esett-e baja. Tudta, hogy olyanokkal van dolguk, akik éppoly könnyen lefuttathatnak egy ujjlenyomatot, mint Milton.

Épp a földalatti Foggy Bottom állomása felé igyekezett az utcán, amikor dudáltak mögötte. Hátrafordult.

Kiderült, hogy Ford ügynök az. A titkosszolgálatos az út szélén megállt Crown Victoriájával, és lehúzta az ablakot.

- Elvihetem? - Észrevette barátja sérüléseit. - Mi a csuda történt magával?

- Elestem.

- Nem fáj?

- A hiúságom nagyobb kárt szenvedett, mint a képem.

Stone beszállt a kocsiba, és elrobogtak.

- Gondolkodtam a tegnap esti beszélgetésünkön - szólalt meg végül, miután reményei szerint elfogadhatóan hosszú ideig várt. - Hogy halad a nyomozása?

- Olyan jól, hogy visszapateroltak a személyvédelembe.

- Ford ügynök...

- Tudja, Oliver, ennyi év múltán talán szólíthatna Alexnek.

- Remélem, nem sodortam bajba a tanácsommal, Alex.

- Nagyfiú vagyok. Egyébként is igaza volt. Csak éppen nem láttam át a részleteket, és most ennek iszom a levét.

- Miféle részleteket?

- Azt sajnos nem mondhatom el. Jut eszembe: hová tart?

Stone megmondta.

- A barátaimat látogatom meg - tette hozzá.

- Remélem, magas rangúak. Azokból sosincs elég.

- Sajnos nekem egyetlenegy olyan sincs.

- Ebben hasonlítunk. Hanem a fene vinné el, a zöldfülű társamról ma kiderült, hogy... ámbár a „társam” megjelölés eléggé lazán értendő, szóval kiderült róla, hogy rendelkezik effajta barátokkal. Mi több, ma fölvilágosított, hogy a keresztapja nem más, mint Carter Gray.

- Kicsoda a társa? - nézett Alexre.

- Jackie Simpson.

Stone arcvonásai megfeszültek.

- Roger Simpson lánya?

- Honnét tudja?

- Magas rangú barátokat említett, és nemigen léteznek sokkal magasabbak, mint Roger Simpson. A pasas a CIA-nél dolgozott, de annak már jó ideje.

- Erről nem tudtam, de magyarázatot adhat apuci titkosszolgálatok iránti érdeklődésére.

Stone kibámult az ablakon.

- Hány éves a nő?

- Ki, Jackie? Harmincöt körüli.

- És még kezdő a titkosszolgálatnál?

- Előtte zsaru volt Alabamában.

- Milyen?

- Pillanatnyilag előkelő helyen áll a feketelistámon. Ma reggel lényegében beköpött, mint legyek a sajtot.

- Úgy értem, hogy néz ki.

- Miért érdekli?

- Csak kíváncsiságból.

- Filigrán, fekete hajú, kék szemű, és ha nagyon begerjed, úgy elhúzza a szavakat, mint annak a rendje. Nincs az az isten, hogy meghátráljon, és nem rejti véka alá a véleményét. Nem az az ibolya típus.

- Értem. Vonzó?

- Miért, járni akar vele? - vigyorgott Alex.

- A vén bakkecskék mindig érdeklődnek a fiatal csirkék iránt - felelte mosolyogva Stone.

Alex vállat vont.

- Elég csinos, már annak, akit nem zavar, hogy olyan akaratos.

Harmincöt körüli - gondolta Stone. - Fekete, kék szemű és akaratos.

- Maga találkozott már Carter Grayjel? - kérdezte.

- Ma ismerkedtem meg vele.

- Mi a véleménye róla?

- Úgy lenyűgözött, hogy nem térek magamhoz.

- Szóval ezért került bajba? Összeakadt Grayjel?

- Mondjuk úgy, hogy baromi agyafúrtnak képzeltem magam, és átengedtem az esethez kirendelt két NHK-snak a hullánál talált búcsúlevelet, mert ennek az ürügyén odamehettem és körbeszimatolhattam, erre jól ellátták a bajomat. Tudhattam volna.

Stone az utolsó mondatokra már nem figyelt. Gondolatait az NHK-sok kezébe került búcsúlevél kötötte le.

Vajon Milton rajta hagyta az ujjlenyomatát?

- A két NHK-s segítőkésznek bizonyult?

- Nem kifejezetten. Tudja, nem bírom a spionokat. Teszek rá, hogy a cégüket Nemzeti Hírszerzési Központnak, Központi Hírszerző Irodának vagy Védelmi Hírszerző Szolgálatnak vagy mi a frászkarikának hívják, az biztos, hogy akkor se mondanának igazat, ha az anyjuk élete függene tőle.

- Nem, az biztos, hogy nem - dörmögte a bajsza alatt Stone.

Félúton szólt Alexnek, hogy tegye ki a sarkon.

- Elviszem végig, Oliver - mondta a titkosszolgálatos. - Az igazgató mára elengedett, hogy a vétkeimen elmélkedhessek.

- Szeretnék járni egyet.

- Nézesse meg a száját az orvossal!

- Feltétlenül.

Amint Alex elhajtott, Stone elővette a mobiltelefonját, és Miltont hívta. Csüggesztően hatott ugyan a hír, hogy a titkosszolgálatost levették az ügyről, de így legalább nem kellett félteni Alex életét. Stone ezt magukról nem mondhatta el.

- Halló? - szakította félbe merengését Milton hangja.

- Honnan beszélsz, Milton?

- Chastitytől.

- Mióta vagy nála?

- Reggel óta, miért?

- Amikor elmentél otthonról, nem vettél észre valakit a ház körül?

- Nem.

- Ne menj haza! Szeretném, ha valahol másutt találkoznánk. - Stone gyorsan kigondolta, hol. - A Union pályaudvaron. Oda tudsz érni úgy fél órná belül?

- Azt hiszem.

- A könyvesboltnál fogok állni. Sikerült lenyomoznod a rendszámot?

- Nem okozott gondot. Megvan a pasas neve és címe. Úgy hívják...

- Majd személyesen. Figyelj ide, Milton: légy szíves, nagyon vigyázz, nehogy kövessen valaki!

- Mit tudtál meg? - kérdezte idegesen Milton.

- Majd elmondom, ha találkozunk. Ja, igen, még valami. Nézz utána, mit tudsz összeszedni Jackie Simpsonról, Simpson szenátor lányáról!

Stone bontotta a vonalat, azután fölhívta Reubent meg Calebet, és tájékoztatta őket a legfrissebb fejleményekről. Ezután a legközelebbi metróállomásra indult, és nem sokkal később már a hatalmas Union pályaudvarból jókora darabot kihasító B. Dalton könyváruház bejáratánál állt. Böngészgette a könyveket, közben időről időre a földalatti kijárata felé pillantott, ahonnét Miltont várta.

Amikor Milton a pályaudvar más részéről futott be, Stone kérdőn nézett rá.

- Chastity elhozott kocsival - magyarázta Milton. - Mi történt az arcoddal?

- Nem érdekes. Chastity is itt van?

- Nincs. Hazaküldtem.

- Egész biztosan nem követtek, Milton?

- Ahogy Chastity vezet? Tuti.

Stone a könyvesbolttal szemközti bisztróba terelte.

Kávét vettek, azután az egyik belső sarokasztalhoz telepedtek.

Milton elővette a mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot.

- Kit hívsz? - kérdezte Stone.

- Senkit. Beépített diktafonos a mobilom. Eszembe jutott, hogy később valamiért rá kell csörögnöm Chastityre, és emlékeztetőt hagyok magamnak. A telefon, amit neked adtam, ugyanilyen. És fényképezni is tudsz vele.

Milton a diktafonba beszélt, majd eltette a mobilját.

- Hogy hívják a pasast? - kérdezte Stone.

- Tyler Reinkének. A városon kívül, Purcellville mellett lakik. Utca, házszám is megvan.

- Ismerem a környéket. Kiderítetted, hol dolgozik?

- Mindenhol néztem, ahová be tudtam jutni, márpedig jó pár helyre be tudok, de semmit sem találtam róla.

- Az azt jelentheti, hogy tényleg NHK-s. Azt hiszem, oda még te sem tudsz beslisszolni.

- Meglehet.

- Jackie Simpsonról találtál valamit?

- Nem is keveset. Nyomtattam neked.

Stone kinyitotta az elécsúsztatott dossziét, és egy nő lézernyomtatóval készült képe tárult elé. Igazat kellett adnia Alexnek: a nő vonásairól lerítt akaratos egyénisége. A dosszié tartalmazta a lakcímét is. Nem messze lakott a WTT-től. Stone kíváncsi volt, vajon gyalog jár-e munkába. Becsukta a dossziét, eltette a hátizsákjába, majd elmesélte Miltonnak, hogy a búcsúlevél az NHK-sokhoz került, és esetleg rajta lehet az ujjlenyomata.

Milton mélyet sóhajtott.

- Tudtam, hogy nem lett volna szabad ahhoz a papírhoz nyúlnom.

- Szerepelsz még az NEIK adatbázisában?

- Valószínűleg. És a titkosszolgálat ujjlenyomatot vett tőlem, miután azt a hülye levelet írtam Ronald Reagannek. Teljesen kiborított, hogy megnyirbálta a mentálhigiénés költségvetést.

Stone előrehajolt.

- Ma este Caleb társasházi lakásában szerettem volna értekezletet tartani, hogy átrágjuk a dolgokat, de most már nem tudom, biztonságos-e ott.

- Akkor hol találkozzunk?

Ebben a pillanatban csengett Stone mobiltelefonja.

- Összejöttem egy régi haverommal egy sörre - jelentkezett izgatottan Reuben. - Együtt harcoltunk Vietnamban, és egy időben kerültünk a védelmi hírszerzéshez. Hallottam, hogy most vonult nyugalomba a VHSZ-től, hát gondoltam, megiszom vele egy pofa sört, hátha megered a nyelve. Azt mesélte, az NHK mindenkit kiakasztott azzal, hogy a terroristákra vonatkozó összes nyilvántartást a hatáskörébe vonta. Még a CIA nyilvántartását is kipucolták. Gray tudta, hogy ha ő ellenőrzi az információáramlást, akkor minden egyéb is az ellenőrzése alá kerül.

- Szóval az összes többi hírszerző ügynökségnek az NHK-hoz kell fordulnia ezekért az információkért?

- Aha, és így az NHK mindenki másról tudja, min dolgozik éppen.

- De hát a törvény szerint egyébként is az NHK felügyel mindenki mást, Reuben.

- Ugyan már, ki a franc törődik a törvénnyel? Komolyan azt hiszed, Oliver, hogy a CIA elmondja a teljes igazságot arról, amit művel?

- Nem - vallotta be Stone. - Az igazmondás ellenkezik az ösztönökkel, ráadásul nincs történelmi előzménye. A kémek mindig hazudnak.

- A ma esti értekezletet továbbra is Calebnél tervezzük? - kérdezte Reuben.

- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Caleb lakása... - Stone hangja elakadt. - Caleb? - ismételte elmélázva.

- Oliver? - szólongatta Reuben. - Ott vagy még?

- Mi baj, Oliver? - aggódott Milton.

- Hol vagy most, Reuben? - kérdezte gyorsan Stone.

- A kalyibában, amit a váramnak nevezek. Miért?

- Értem tudsz jönni a Union pályaudvarhoz, azután elvinni a raktáramhoz?

- Persze, de nem válaszoltál. Az értekezletet továbbra is Calebnél tervezzük?

- Nem, azt hiszem, inkább... - Stone körülnézett. - Itt találkozunk, a Union pályaudvaron.

- A Union pályaudvaron - ismételte Reuben. - Hát az nem a legintimebb hely, Oliver.

- Azt nem mondtam, hogy itt tartjuk az értekezletet.

- Hetet-havat összehordasz - morgolódott Reuben.

- Később mindent megmagyarázok, csak gyere ide, amilyen gyorsan bírsz. A főbejárat előtt foglak várni.

Stone letette, és Miltonra nézett.

- Minek mész a raktáradhoz? - kérdezte Milton.

- Szükségem van onnan valamire. Az talán végre mindent megmagyaráz.

35. fejezet

- Úgy látszik, senki sincs itthon - mondta Tyler Reinke, ahogy a Milton háza előtt álló kocsiból az épületet figyelte. Milton Farb aktájára pillantott. - Ha az ember azzal fenyegetődzik, hogy megmérgezi Reagan elnök töltött cukorkáját, az nem túl fényes karrierlehetőségeket nyit előtte - jegyezte meg fanyarul. - Talán ezért nem fordultak a hatóságokhoz. A pasas előélete miatt.

- Engem az érdekel, mit keresett késő éjjel a Roosevelt-szigeten - mondta Peters.

- Szerintem várjunk még, azután nézzünk szét odabent. Ha másutt rejtőzködik a pasas, valószínűleg hagyott valamit a házban, ami elárulja, hol.

- Addig is újra elruccanhatnánk Georgetownba. Hátha valaki aznap éjjel látott valamit, amit hasznosíthatunk.

- És talán nem árt még egy pillantást vetnünk a csónakra, ha már arrafelé járunk - tette hozzá Reinke.

 

Jack kapitány megigazította a kalapját, és ujjával megsimította a gomblyukába tűzött sárga rózsát, miközben új ingatlanja belsejét szemlélte. A tágas autójavító műhelyben három jókora munkaállást alakítottak ki. Most azonban majdnem üres volt, „szerelőinek” minden figyelme egyetlen járműre összpontosult. Ahmed, az iráni a homlokát törölgetve mászott ki a műhely padlójába mélyített szerelőárokból.

- Hogy megy? - kérdezte Jack kapitány.

- Terv szerint. Beszélt a nővel?

- Az a rész már teljesen rendben, Ahmed, kész, passz - felelte. - Meg ne kérdezd ezt még egyszer! - tette hozzá fagyos tekintettel.

Az iráni kurtán bólintott, és visszaugrott az árokba. Rövidesen elektromos csavarkulcsok hangja töltötte be a levegőt, és Jack kapitány újra kilépett a napsütésbe.

Ahmed néhány percig várt, majd előbújt az árokból, gyorsan a munkapadhoz lépett, és egy szerszámok alá rejtett rongyból hosszú pengéjű kést csúsztatott ki. A kést a kocsi hátsó részén a szőnyeg alá helyezte, és visszahajtotta a helyére a szőnyeget.

Ezalatt odakint Jack kapitány beszállt az Audijába, és az Irgalmas Kórházzal szemközti lakásba hajtott. Az egyik afganisztáni engedte be.

- A fegyverek itt vannak? - kérdezte Jack kapitány.

- Darabonként hoztuk föl őket bevásárló-zacskókban, ahogy mondta.

- Mutasd!

A férfi a helyiség sarkában álló óriásképernyős televízióhoz kísérte. Együtt eltették az útból a tévét, majd az afganisztáni egy csavarhúzóval fölfeszegette a padlószőnyeget, és láthatóvá vált a szigetelőréteg és a padlóalap.

Az utóbbit eltávolították, és furnérlemezzel pótolták. Jack kapitány láthatta, hogy a furnér alatt méretre szabott kötéldarabokat erősítettek tizenöt centiméteres távközökben a födémgerendához. A köteleken két összeszerelt mesterlövész-karabély feküdt.

- Hallottam az M-50-esről, de használni még nem használtam - mondta Jack kapitány.

- Digitális optikájú, úgyhogy nincs látható azonosító-mintázat; a töltényűrbe huszonegy milliméteres lőszer fér, beépített környezetérzékelős, ráadásul multi-termáldetektoros. - Az afganisztáni letérdelt, és a nagy felbontású távcsővel ellátott karabély egyik részére mutatott. - Neurofeedback rendszerrel semlegesíti az izomrángást.

- Arra sosem volt szükségem a melóhoz - közölte szakavatottan Jack kapitány.

- A legújabb Camoflex bevonat révén ennek a gombnak a megnyomásával beleolvad a környezetébe. A nanotechnikával kidolgozott cső ezer méteren egy százezred szögpercnél kisebb eltéréssel juttatja célba a lövedéket. Túlzott pontosság ehhez a melóhoz, de annyi baj legyen. Van pár MP-5-ösünk is körülbelül kétezer lőszerrel.

Pályája elején Jack kapitány elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy csak a tengerszint feletti magasság jellemzően meteorológusoktól kapott értékének beállítása után adta meg a légköri nyomást, holott a lövészeknek a magasságra való tekintet nélkül a tényleges légnyomás kell. Ez szarvashiba, mert a hideg levegő sűrűbb a melegnél, így a hangsebesség is kisebb benne, ami kulcsfontosságú annak, aki szuperszonikus munícióval dolgozik. E hiba következtében a lövedék nem ölt, csak sebzett, az pedig elfogadhatatlan eredmény, ha az ember államfő ellen kísérel meg merényletet.

- Hová rejtettétek a lőszert? - kérdezte.

Az afganisztáni az óriásképernyős tévé mögé lépett, és lecsavarozta a hátlapot. Szépen föltornyozva több tucat teljesen betöltött MP-5-ös tár, valamint M-50-es tölténydobozok sorakoztak a készülék helyén.

- Mint láthatja, nem sokat tévézünk - jegyezte meg szükségtelenül.

- Mi a helyzet a másik két karabéllyal, amit használni fogtok? Meg a lőszerrel.

- A többi padlódeszka alá tettük. Bevetésre készek. Több mint ötven órát gyakoroltunk velük. Nyugalom, nem fogjuk elhibázni.

- Az idő jónak ígérkezik a vadászathoz, de errefelé hajlamos gyorsan megváltozni.

Az afganisztáni vállat vont.

- Erről a távolságról ez nem nehéz lövés. Könnyen célba találtam már éjszaka, háromszor ilyen messziről úgy, hogy még lőttek is rám.

Jack kapitány tudta, hogy ez nem puszta hencegés, többek között eleve ezért volt itt a fickó.

- De pontosan így még nem csináltad - mondta. - A lőtáv és a röppálya kissé más.

- Higgye el, én is tudom.

Kiment a fürdőszobába, és megtekintette álcáját a tükörben. Levette a kalapot, megvizsgálta őszbe vegyült, dús haját meg ugyanolyan színezetű bajuszát és szakállát. Sötétített szemüvegét is levette, és kék szempár nézett vissza rá. Hosszú, erőteljes orra oldalán kis forradás húzódott. Se haját, se szakállát nem maga növesztette. A valójában kopasz, borotvált arcú és barna szemű férfi orra tényleg hosszú volt ugyan, de keskeny, és nem csúfította el forradás.

Ismét felöltötte a kalapot meg a szemüveget. Élete során sokszor eltűnt már, olykor mások szolgálatában, akár az Egyesült Államok kormányáéban. Máskor saját vállalkozásban tevékenykedett, kötélidegzetét és lövész szakértelmét a legtöbbet kínáló rendelkezésére bocsátotta. De mint Hemingwaynek mondta, legközelebb végérvényesen kívánt eltűnni.

Kihajtott a városból az ünnepség színhelyére, amely a központtól alig tízpercnyire terült el, ámbár tíz perc alatt sok minden történhet. A területet fehérre festett deszkakorlát övezte, amilyennel tanyákat szoktak körülkeríteni, számos gyalogos bejárat mellett egyetlen autós kapu nyílt rajta. Ezt kétfelől ölnyi magasságú téglaoszlop fogta közre, a konvojnak ezen, a Szörnyeteghez képest kissé szűkre méretezett nyíláson kellett be- és kilépnie.

Jack kapitány szemügyre vette a környező fasorokat, s úgy vélte, e kör mentén helyezik majd el a hatósági mesterlövészeket. Vajon hányat? Tízet, húszat, huszonötöt? Ezt mostanában még a legjobb hírszerző munkával is nehezen lehetett kideríteni. Tudta, hogy tökéletesen álcázzák őket, úgy beleolvadnak a környezetükbe, hogy az ember rájuk léphet, mielőtt észrevenné őket. Igen, az ő emberei egészen bizonyosan halálukat lelik ezen a megszentelt földdarabon. De legalább gyorsan és fájdalommentesen. A messzehordó fegyverből útnak indított, szuperszonikus lőszer, különösen a fejre irányozva gyorsabban öl, mintsem az agy reagálhatna. A fidáíjinokra azonban közel sem ilyen fájdalommentes halál várt.

Jack kapitány elképzelte, amint a gépkocsioszlop begördül, és az elnök kiszáll a Szörnyetegből. Integet, kezet fog, hátba vereget, ölelkezik, azután az „Éljen a főnök!” hangjai közben a golyó- és robbanásálló szónoki emelvényre kísérik.

A szám azért szokott fölcsendülni az Egyesült Államok elnökének érkezésekor, mert annak idején James Polk elnök feleségét feldühítette, hogy csenevész, semmitmondó külsejű férjét sokszor észre sem vették, amikor megjelent valahol. Sarah Polk úgy rendelkezett tehát, hogy ezt a muzsikát játsszák, ha a férje belép egy helyiségbe. Azóta minden elnök az ellentmondást nem tűrő asszony által mutatott példát követte.

Maga a zeneszám eredete azonban még ennél is mulatságosabb, legalábbis Jack kapitány annak találta.

Szövege Sir Walter Scott elbeszélő költeménye, A tó hölgye nyomán egy skót klánvezér bukását írja le, akit elárul és halálba küld ősellensége, V. Jakab király. Az V. ének befejező részén minden leendő politikus alaposan elgondolkozhatna: Ugyan ki lenne itt király?

- Én nem - motyogta magának Jack kapitány. - Én aztán nem.

 

A volt nemzeti gárdista a karosszékbe telepedett, és a két férfi feszült tekintetétől kísérve nézegette új kezét.

- Most, hogy a tasakkal is kiegészítettük, kezdjünk hozzá a mozdulatok begyakorlásához! - mondta a mérnök.

Az amerikai úgy mozgatta a kezét és a csuklóját, ahogyan mutatták neki, de semmi sem történt.

- Gyakorlat kell hozzá. Egykettőre mesterien fog bánni vele.

Két óra alatt számottevő előrehaladást tettek. Pihenésképpen leültek beszélgetni.

- Szóval maga teherautó-sofőr volt? - kérdezte a vegyész.

Az egykori katona bólintott, fölemelte kampóját és műkezét.

- Ehhez nemigen alkalmas foglalkozás, mivel a rakodásban is segítenem kellett.

- Mennyi időt töltött Irakban, mielőtt szerencsétlenül járt?

- Tizennyolc hónapot. Már csak négyet kellett volna lehúznom, legalábbis azt hittem. Aztán parancsot kaptunk, hogy huszonkét hónappal meghosszabbították a turnénkat. Az összesen négy év! Mindezek előtt nős, családos emberként éltem Detroitban, a saját házamban. Mire észbe kaptam, magamnak kellett összekaparnom a pénzt a védőfelszerelésemre meg GPS-re, mert állam bácsinak nem futotta rá. Aztán meg egy taposóakna letépte mindkét kezemet, és kiszakított egy jó darabot a mellkasomból. Négy hónapig ápolnak a Walter Reed Kórházban, és mire hazamegyek, a feleségem válik, a házam rég elúszott, lényegében fedél nélkül maradtam. - Elhallgatott, megrázta a fejét. - Az első öbölháborúban is futottam egy kört, és jól megszívtam az egész gányt, amit Szaddam odanyomott nekünk. Miután leszereltem a hadseregtől, beléptem a nemzeti gárdába, hogy legalább keressek valamit, amíg újra lábra nem állok. Teljesítettem az ottani szolgálati időmet, aztán szögre akasztottam a surranót, és teherautózni kezdtem. Évek múltán egyszer csak bekopognak a katonaságtól, és azt mondják, hogy a nemzeti gárdás leszerelésemet hivatalosan el sem fogadták. Nem valami udvariasan küldtem el őket a búsba. Erre szó szerint elvonszoltak. Üvöltöttem-rúgkapáltam. Másfél év múlva meg bumm! - oda a kezem és az életem. A saját hazám ezt művelte velem.

- Most visszafizetheti a kölcsönt - mondta a mérnök.

- Most vissza - értett egyet a hajdani nemzeti gárdista, miközben a kezét hajlítgatta.

Adnan er-Rími az Irgalmas Kórház folyosóin lépkedett, figyelő tekintete módszeresen fölfogta környezete minden részletét. Egy perc múlva visszaért a kórház főbejáratához, ahol épp egy idős nőt toltak be, hordozható infúzióra kötve.

Adnan kilépett a szabadba, beszívta a langymeleg levegőt. A kórház bejárati lépcsőjétől balra rámpa szolgált a kerekes székes páciensek és a gurítható hordágyak mozgatására. Er-Rími lement a lépcsőn a kórház előtt futó járdaszakaszra, majd megfordult, és fölment a tizennégy lépcsőfokon, közben némán számolta a másodperceket: normál sebességgel hét másodperc, futva talán feleannyi.

Visszasietett a kórházba, kezét lecsúsztatta az oldalfegyveréhez. A maga részéről ócska amerikai szarnak tartotta a 0,38-as revolvert, de az őrző-védő szolgálatnál, amelyiknél elhelyezkedett, csak ilyet adtak. Tudta, hogy tulajdonképpen nincs jelentősége, de az ő szemében mindennél fontosabbnak számítottak a fegyverek.

Jóformán egész eddigi életében rájuk szorult, egyszerűen létezni sem bírt volna nélkülük.

Leballagott a nővérállásig, a pult középvonalával szembeni negyedik padlócsempénél megfordult, és megint a főbejárat felé indult. A szemlélő azt hihette volna, hogy csak ellenőrző körútját végzi. Magában számlálta a lépéseit, közben biccentett két arra haladó nővérnek. A főbejárat közelében jobbra fordult, számolta a lépéseit az ottani előtérben, megfordult, kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, számolta a fokokat két sor lépcsőn lefelé, és a kórházépület nyugati oldalának alagsori folyosóján találta magát. Ez a folyosó egy másikba torkollott, amely északra, a hátsó kijárathoz vitt. Széles, aszfaltozott kocsibehajtó emelkedett a kórház mögötti főútvonalig. Ezt a részt a szintkülönbség és a rossz elvezetés miatt gyakran még mérsékelt esőzés után is elárasztotta a víz, ezért még inkább szívesen használta ehelyett mindenki az elülső bejáratot.

Adnan ott állva többször is elképzelt egy bizonyos műveletet. Miután végzett, egy kétszárnyú ajtóhoz fordult, kulccsal kinyitotta, belépett, és becsukta maga mögött. A kórház áramelosztójába került, amely a házi tartalék áramfejlesztőt is magában foglalta. A vagyonőrszolgálatnál rendkívüli helyzet esetére kioktatták a helyiséggel kapcsolatos legalapvetőbb tudnivalókra. Így szerzett ismeretei kiegészítéséül elolvasta az összes itteni berendezés kezelési útmutatóját. Csak egy érdekelte igazán: az, amelyet az áramfejlesztővel szemközti falra szereltek. Kulcscsomója egy másik kulcsával kinyitotta a szekrényt, és tanulmányozta a benne elhelyezett kapcsolótáblát. Úgy látta, nem lesz nehéz megbuherálni.

Bezárta az elosztóhelyiséget, és visszament a kórházba, hogy folytassa a járőrözést. Mindaddig folytatni szándékozott, amíg el nem érkezik a nagy nap.

Nem sokkal később letelt a műszakja. A kórház öltözőjében levetette az egyenruháját, majd hazabiciklizett körülbelül három kilométernyire bérelt lakásába, ahol elköltötte lepénykenyérből, datolyából, lóbabból, olajbogyóból meg egy szelet helál húsból álló ebédjét. A húst parányi konyhája tűzhelyén sütötte meg.

Adnan családja eredetileg állatokat tartott és datolyát termesztett Szaúd-Arábiában, ami nem kis teljesítmény olyan országban, amelynek mindössze egy százaléka alkalmas művelésre, és sokat kellett küszködniük. Az apja halála után er-Rímiék Irakba menekültek, ahol búzát termesztettek és kecskéket neveltek. Mint legidősebb fiú, Adnan lett a családfő. Az iszlám előírások szerinti helál állatvágással kezdett foglalkozni, és a mészáros-vállalkozásából származó mellékjövedelem igencsak elkélt.

Adnan lakása ablakánál ült, két kezében egy csésze teát szorongatott, és gondolatai a régi időkben jártak.

Hajdani borotvaéles kése kecskék, bárányok, tyúkok és marhák életének vetett véget. Az állatok nyakát úgy kellett elmetszenie, hogy közben kimondta Allah nevét. Vágás közben mindig sértetlenül hagyta a gerincvelőt, méghozzá két okból: egyrészt az állat így kevésbé szenvedett, másrészt ezáltal nem akadályozta a rángó mozgást, amely meggyorsította a kivérzést, amelyet az iszlám törvényei megkövetelnek. A törvények azt is előírják, hogy az állatok ne láthassák társaik kimúlását, legyenek jól tápláltak és kipihentek. Egészen más ez, mint a nagyüzemi ölés amerikai vágóhidakon alkalmazott „letaglózós-nyakonszúrós” módszere. Adnan arra gondolt, hogy az amerikaiak csakugyan felülmúlhatatlan mesterei az életek tömeges, gyors kioltásának.

Teáját szürcsölgetve tovább merengett a múltján. Harcolt az egy évtizedes iráni-iraki háborúban, amelyben ezerszámra mészárolták le egymást muszlimok a történelem legádázabb kézitusáiban. Miután az a fegyveres konfliktus véget ért, Adnan élete visszazökkent a rendes kerékvágásba. Megnősült, családot alapított, és tőle telhetően igyekezett elkerülni, hogy a hatalmi tébolyban szenvedő Szaddam Huszein és pribékjei bármiféle okot találjanak az ő vagy szerettei zaklatására.

Azután következett szeptember 11., az afganisztáni invázió, és a tálibok gyorsan vereséget szenvedtek.

Adnant személy szerint ez nem zavarta. Amerikát megtámadták, és visszavágott. Az irakiak zöméhez hasonlóan Adnan sem támogatta a tálibokat. Irakban továbbra is úgy folyt az élet, mint addig. Adnan még a hazáját sújtó nemzetközi embargó közepette is biztosítani tudta szerény megélhetését. Ám azután az USA hadat üzent Iraknak. Mint minden honfitársa, Adnan is rettegett a várható bomba- és rakétazáportól. Családját biztonságos helyre küldte, ő azonban maradt, mert választott hazáját idegen támadás fenyegette.

Az amerikai repülőgépek megjelenésekor Adnan néma borzadállyal figyelte, amint Bagdad lángtengerré változik. Az amerikaiak járulékos veszteségekről beszéltek, Adnan azonban tudta, hogy férfiak, nők és gyermekek vesztek oda, amikor otthonuk romba dőlt. Azután jöttek az amerikai harckocsik és katonák.

Adnanban szemernyi kétely sem volt a dolgok kimenetelét illetően. Az amerikaiak hihetetlen erőt képviseltek, fegyvereik több ezer kilométerről öltek. Adnan pedig csak puskával, pisztollyal, a késével meg a puszta kezével harcolt. Úgy hallotta, az amerikaiaknak olyan rakétáik vannak, amelyek az USA-ból útnak indítva néhány perccel később az egész Közel-Keletet megsemmisíthetik. Ez megrémítette Adnant. Ilyen ördögi hatalmat senki sem győzhetett le.

Huszein megdöntése után mégis remény ébredt, csakhogy ez a remény hamar kétségbeesésbe fulladt, ahogy mindent elborított az erőszak és a halál, s egyszerűen eltűnt a civil társadalom. Miután pedig az amerikaiak jelenléte ténylegesen „megszállássá” fajult, Adnan úgy vélte, egyértelmű a kötelessége. Harcba szállt tehát ellenük, a küzdelemben saját honfitársait ölte meg, s e tettei először undorították, de valahogy megideologizálta a dolgot. Ölt irániakat a két ország háborújában. Ölt arabokat és amerikaiakat Irakban. Ölt állatokat a késével. Úgy tűnt, hogy egész életét végigkíséri mások életének kioltása.

Most pedig már csak a saját élete maradt. Felesége és gyermekei meghaltak. Szülei, testvérei sem éltek már.

Egyedül Adnan járt még a földön, szerettei a paradicsomban lakoztak.

És most itt, az Egyesült Államokban, ellensége tenyerén tartózkodott. Tudta, hogy ez utolsó állomáshelye, támadással és megtámadtatással töltött életének végső fejezete. Elfáradt, hiszen nyolcvanesztendőnyit élt mindössze feleannyi idő alatt. Se teste, se lelke nem bírt már sokkal többet.

Fölhajtotta a teáját, de tovább figyelte az ablakból, ahogy a lakótelep játszóterén egy csapat gyerek futkározott. Fekete, fehér és barna gyermekek játszottak együtt. Ennyi idősen a bőrszín és kultúra különbözősége semmit sem jelent. Adnan azonban tudta, hogy mire felnőnek, ez sajnos megváltozik, ahogy mindig.