KILENCEDIK FEJEZET
Győzelmes előrenyomulás • Miksa császár habozik • Escobedo bejelentése • Gabriela Malatesta levele • A Halál Kapuja • Az indián elbeszélése • A kő-fejek • Templom az őserdőben • Átkozott rebellis! • Hív az otthon
Csapatok vonultak a délnek kanyarodó úton Reyes felé.
Szikrázott a kő, vakítottak a fehér és vörös sziklás hegyoldalak, és szállt a por, mint a csillogó mesebeli köd a lovak patáinak nyomában, a szekerek ponyvái fölött.
Kietlen, szánalmas, sovány erre a föld. Sehol más növényt, mint néhol egy-egy oszlopkaktusz-csapatot, kiaszott, levél nélküli moromoncserjét és itt-amott a jukkák családjába tartozó, bozontos Józsua-fát látni.
Egyébként kő és kő mindenütt. Errefelé nem szokás utat javítani, itt az utak önmagukat tartják el, döngölődnek, porladnak és keményednek, ha sok kocsi, ló, marha, kecskenyáj járja; ha nem, akkor sem történik baj, legfeljebb a repedésekbe befészkeli magát a sivatagi üröm, ami apró levélkéivel, még apróbb virágocskáival, de annál hosszabb gyökereivel képes évekig is várni az esőre. A magokat a szél hozza le a hegyek rétjeiből és az északi sivatagokból, mert a szél igen gyakran jár erre, csak éppen az eső hiányzik.
1866 októberének egyik napján csapatok vonultak immár délnek, konokul egy irányba - Reyesnek. És onnan remélhetőleg Felipének. Majd megint tovább, ugyancsak remélhetőleg - Celajába. Szinte végeláthatatlan sereg. Lovasszázad lovasszázadot követett, szekér szekeret, a tartalék lovak ménesét újabb ménes és megint újabb.
Ha a hegyek gondolkodni tudtak, elképedhettek. Ha a Nagy Déli Útnak szeme volt, elbámulhatott.
San Luis Potosi visszakerült a szabadságharcosok kezére!
A főhadiszállást újból Don Felipe Morro császári tábornok úri házában ütötték fel. Az épületet vadonatújan, rendbehozva találták a szabadságharcosok seregei. A császári tábornok hónapokkal előtte Mexicoból rendelt német festőket, francia asztalosokat és ácsokat, hogy hozzák rendbe a háborútól megtépázott palotáját. Az épület szebb lett, mint valaha. Hivalkodva ragyogott ki az Alamedára, mintegy hirdetve, hogy, íme, ezt érdemli, aki hű a császárhoz. Ám alig egy hete, október második vasárnapján, amikor a templomokban még Mexiko császárának egészségéért imádkoztak a papok, lovas futár érkezett San Luis Potosiba, a francia császár és a mexikói császár tábornokaihoz.
Véletlenül mind a két tábornok, a francia Dujardin és a mexikói Melja együttesen Don Felipe Morro házánál vendégeskedett. A hírt Bazaine tábornok küldte Mexico városból, a császár főhadiszállásáról, ahova ő, a francia marsall berendelte nyári palotájából Habsburg Miksát. Együttesen írták alá a futár vitte parancsokat, egyet Dujardin és egyet Melja tábornoknak. A parancs visszavonhatatlan és rövid volt. A francia légió egységei, a császári II. hadtest, a hozzá beosztott osztrák légió alakulataival együtt azonnal megkezdi a visszavonulást. Ürítsék ki San Luis Potosit, vonuljanak vissza a tavalyi állásokba, hogy ott majd átcsoportosítsák erőiket. Őfelsége III. Napóleon hadai - így szólt Bazaine tájékoztatója - őfelsége kívánságára rövidesen végleg elhagyják Mexikót. Őfelsége Mexikó császára immár nem szorul semmiféle idegen katonai támogatásra, erős hadsereggel rendelkezik, amely teljesen elegendő a rebellió leverésére.
- Akkor hát miért ürítsük ki Potosit? - tette fel a kérdést Melja.
- És miért kell visszavonulni? - sápadozott Don Felipe Morro, aki elkeseredve vette tudomásul, hogy újból búcsút mondhat palotájának.
Dujardin, a francia tábornok, akinek éppúgy elege volt már a mexikói kalandból, mint a legtöbb francia tisztnek és légionáriusnak, nem tudta elfojtani mosolyát.
- Uraim - mondta, és gondosan összehajtogatta a kapott parancsot -, mondanom sem kell, katonák vagyunk, és azt tanultuk, hogy első kötelességünk feletteseink rendelkezéseit végrehajtani ... Tehát...
- ... tehát - vetette közbe Melja -, csakhogy az ön felettesei nem ismerik Mexikót! Én is tudom, önök is tudják, Mexikóban a francia fegyverek tartják vissza Juarez erőit.
- Úgy van... ez igaz ... - dadogta Don Felipe Morro. Dujardin megint csak mosolygott. A mosoly most gúnyos is volt.
Néhány hónap múlva megint Párizsban lehet - gondolta magában. - Elbúcsúzhat a hőséglepte városoktól, ahol kóbor kutyák hadai és kopasz nyakú keselyűk rohangálnak az utcákon; elbúcsúzhat attól az országtól, ahol sziklás hegyek, sivatagok, őserdők és mocsarak váltogatják egymást nyugtalanító szeszéllyel, és ahol minden lépésnél félni kell, mert vagy kígyók, jaguárok, pumák támadnak, vagy kóbor indiánok, gerillák és szabadságharcosok.
Dujardin gúnyos mosolyát észrevette a két tábornok, mégsem neheztelt érte. Ők is tudták, hogy a francia csapatok kivonása III. Napóleon nagy politikai kalandjának kudarcát is jelenti. Hiszen a harc nemcsak Mexiko mocsarai, sivatagai és hegyei között folyt - folyt az a világpolitikában is. A mexikói francia terjeszkedést az Egyesült Államok erélyes tiltakozása állította meg, amely éppen kilábolván a polgárháborúból, figyelmét déli határaira fordíthatta.
Ám az is igazság, hogy az Államok tiltakozására nem került volna sor, ha a francia csapatok kellő fogadtatásban nem részesültek volna Mexikóban. A kellő fogadtatásról, a méltó kioktatásról Juarez szabadságharcosai gondoskodtak, akik nap nap után borsot törtek a francia légiók és Miksa császár csapatainak orra alá. A hosszú hónapok óta tartó kíméletlen küzdelem és szívós harc teljes sikerrel járt. A veracruzi nagy akció után, amikor a franciák és a császáriak legnagyobb fegyverraktára röpült a levegőbe, megindult a francia csapatok fokozatos behajózása és hazaszállítása.
Miksa udvarában nagy volt a felfordulás. A császár közölte híveivel, hogy lemond, mert nem akar „további vérfürdő részese lenni”. Tábornokai és miniszterei kétségbeesve kérték, ne hagyja cserben a „szent ügyet”. Ezt hangoztatta környezetében Salm-Salm herceg, a főhadsegéd, Luis Blasio, a házi titkár, és Thun gróf altábornagy, a légió parancsnoka.
- Felséged nem futamodhat meg - korholta Mexiko császárát Thun altábornagy, aki sehogy sem akart mint bukott hadseregparancsnok visszatérni Bécsbe. - Felségednek kötelessége az érthető megdöbbenést eloszlatni, a hitet visszaadni. Mitől fél felséged, ha szabad kérdeznem?
Miksa elgondolkodva simogatta kétoldalt fésült Tegethoff szakállát. Ezúttal is, mint minden alkalommal, ha kihallgatást tartott, térdig érő, fekete színű, négy gombsoros tengernagyi egyenruháját viselte. Keze most idegesen pattogtatta a császári koronával és horgonnyal díszített aranygombokat.
- Félek? Nem félek, kedves Thun. Nem félek. Mégis szeretnék trieszti kastélyomban lenni. Jobban, mint itt Chatultepekben. Nos jó, majd megkérdezem barátaimtól, Obrovazzo gróftól és Gyulai sorhajókapitánytól, mit tartanak helyesnek.
Thun gróf összeszorította ajkát. Hallgatott. Bántotta a vereség, és bántotta az is, hogy Miksa császár másokat tüntet ki bizalmával, nem őt. Úgy sejtette, hogy Gyulai Gaál sorhajókapitány, aki a császár egyik katonai tanácsadója is volt, továbbá Obrovazzo gróf, aki a császár anyagi ügyeire volt nagy befolyással, megegyeznek majd a továbbiakat illetően. Lemondani a trónról és hazatérni minél előbb az elvesztett császárság és a vesztett háború színteréről, hiszen jól tudta, hogy mindketten már régóta a hazatérés gondolatával foglalkoznak. Obrovazzo olaszországi és dalmáciai birtokügyeinek rendezése érdekében kért és kapott hazatérő útlevelet már hónapokkal ezelőtt. Gyulai Gaál sorhajókapitánynak pedig nincs szüksége útlevélre vagy külön engedélyre. Bármikor megteheti Mexiko és Európa között az utat.
Thun gróf altábornagy azonban tévedett. Obrovazzo is, a sorhajókapitány is azt tanácsolta, amit a többiek: maradni.
- Maradnia kell. Felséged Mexikó császára, és többé nem Habsburg főherceg - emlékeztette urát Obrovazzo a Miramare kastélyban történtekre, amikor Ferenc József császár aláíratta öccsével a lemondást minden főhercegi jogáról. - Felségednek maradnia kell... nem tehet mást.
A lemondás tehát nem sikerült. Tettekre volt szükség és gyors cselekvésre, hiszen voltak többen is a császár környezetében, akik azt állították, Benito Juarez serege jelentéktelen, s éppen csak a franciák lomhaságán és Bazaine marsall maflaságán múlott, hogy eddig nem számolták fel.
- Meglátja felséged, többre visszük, ha magunkban leszünk.
Kinevezték az új haditanácsot, összevonták a hadtesteket, és elrendelték a visszavonulást. Miksa császár tábornokai ezúttal ugyanazt a taktikát próbálták alkalmazni, mint hónapokkal előbb Juarez. Szűkítették az arcvonalat, visszavonták a csapatokat, hogy minél rövidebb legyen a felvonulás útja, és hogy a megfogyatkozott erők is nagy ütésre legyenek képesek, így döntöttek, persze a legnagyobb titokban.
Csakhogy néhány nap múlva Juarezék már tudták, mit terveztek a császár táborában.
Míg hónapokkal előbb a visszavonulás volt az egyetlen út a szabadságharcosok számára, most Escobedo tábornok a minél gyorsabb előnyomulást tartotta szükségesnek. A császári seregek fő ereje megoszlik a főváros és a veracruzi utánpótlási vonal védelme között, ha gyors előnyomulással kettévágják és megakadályozzák az egységes arcvonal kialakítását.
Ezért vonult hát a sereg a délnek kanyarodó úton. Pattogtak az ostorok, csikorogtak a kerekek, és káromkodtak a kocsisok.
Egy vaskalapos európai tábornok meglepődött volna talán, ha eléje tárul ez a látvány. Bajosan értette volna meg, hogyan lehetséges egy szemre nem éppen bíztató küllemű hadsereget úgy kézben tartani, hogy annak kicsiny része is komoly gondot okozzon az ellenségnek.
Corral lovasai nem hordtak egyenruhát, öltözékük ugyanaz volt, mint a mexikói csikósoké és gulyásoké. Bőrnadrág, gyapjúing, átalvető, széles karimájú kalap és tenyérnyi sarkantyú a csizmán vagy akár a meztelen lábra csatolva. Az „egyenruha” mindössze egy halálfej volt, amelyet a tölténytartó vállszíjon viseltek.
Riva Palacio lovasai szemre ugyanúgy festettek, mint Corralé. Ők természetesen nem halálfejet hordtak, az ő jelvényük egy kiterjesztett szárnyú sas volt.
Mindössze a tüzérek és néhány útbiztosításra kiszemelt gyalogsági csapat viselt egyenruhát, méghozzá a franciáktól zsákmányolt öltözéket, amit annyiban alakítottak át, hogy a sapkára piros szalag került, a vállpántra pedig széles kék csík.
Az említett vaskalapos tábornok bizonyára azon is meglepődött volna, ha látja a sereg vezénylő főparancsnokát és tábornokait - hol tartózkodnak. Négylovas, széles társzekéren, asztal körül ültek, lócákon. Nyerges lovaik ott baktattak a társzekér mögött.
Escobedo vállalta, hogy mielőbb hátraszorítja a császáriakat Reyesig, sőt még azon is túl, a Rio Valdes völgyéből is ki. Tisztjeit azonban óvatosságra intette. Nem becsülte le Miksa tábornokait, akiket jó katonáknak tartott. A társzekéren most ott szorongott körülötte a felvonuló hadak minden tábornoka Porfirio Diaz kivételével, akinek parancsnoksága alatt a Juarez-erők másik nagy hadserege a Panuco völgyében vonult a keleti Sierra Madre alsó platóján lekanyarodva a tengerhez vezető úton.
Táncolt a göröngyökön a szekér, a szekéren pedig az asztal, amire kiterítették Közép-Mexikó térképét. Ez a térkép is hadizsákmány volt, a franciák készítették, ott felejtődött egy alkalommal Dujardin tábornok elhagyott szobájában.
- Reyesnél megállunk - bökött a térkép egy pontjára Escobedo. - Kút és legelő bőven van ott. Holnapután pedig Felipéig megyünk el. Ott várunk.
- Ellenállásra nem kell számítanunk. Akár tovább is mehetnénk - szólt közbe valaki.
- Amondó vagyok, ne várjunk ismét. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ne hagyjunk percnyi nyugtot sem a Gringónak, mert ha összeszedi magát... - Miranda, az olajos képű, hirtelenkedő, ám híresen merész Miranda szinte elfulladt a haragtól.
Escobedóról mindenki tudta, hogy voltaképpen félti az embereit. Soha nem bocsátkozott bizonytalan kimenetelű csatározásokba, és tisztjeit is csak akkor engedte portyára, kalandra, ha azok esetleges kudarca a nagy terveket nem veszélyezteti. Híres mondása volt Escobedónak: Akkor mutasd a melled, ha védheted a hátad!
- A császáriak hirtelen visszavonulása tőr is lehet, vagy azzá válhat, ha vigyázatlanul belelépünk - mondta. - Gondolják meg, uraim, tapasztalt katona számára nincs gyanúsabb, mint amikor ellenállás nélkül száguldhat előre. Utánpótlási vonalaitól messzire elszakadt, és egyszerre csak ott találja magát szemtől szemben az ellenséggel.
- Megbocsásson, tábornok úr, az elmúlt időkben megálltuk a helyünket ilyen helyzetben is - vetette közbe Corral.
Escobedo elvörösödött. Hirtelen haragú ember volt, és nem tűrte, még a nagyszerű Corraltól sem, a kioktatást. Semmi kétség, a társzekéren ülők pillanatokon belül tanúi lehettek volna a híres escobedói kitöréseknek, ha a híres tábornok nem fegyelmezi magát kellőképpen. De hát nem történt semmi, Escobedo sokáig hallgatott, ajkát harapdálta, és villámló szemmel nézett Corralra, aki szintén hallgatott, mert elhamarkodottnak vélte előbbi megjegyzését, de büszkesége nem engedte, hogy mentegetőddzék.
Egyszerre csak Don Ricardo szólt közbe.
- Ha végigtekintünk a népek történetén - mondta halkan -, azt tapasztalhatjuk, hogy bármely ügy és bármely hadsereg akkor éli furcsa mód legválságosabb pillanatait, amikor éppen megcsillan előtte a győzelem reménye. Egy kezdődő mozgalomnak vannak hős apostolai, egy vesztett ügynek vannak mártírjai, de a győzelem felcsillanó reményében mintha mindenki elvesztené a fejét. Bármilyen érthetetlen, ez így van, uraim...
Elhallgatott, a többiekre bízta, folytassák magukban az ő megkezdett szavait. Végül Escobedo szólalt meg ismét:
- Nem vethetünk egymás szemére semmit. Meghazudtoltuk a mexikóiaknak tulajdonított mondást, miszerint la pintura y la pelea, desde lejos las ojea (a képeket és a csatákat legjobb távolról nézni). Mi közel voltunk a csaták tüzéhez, éppen ezért megtanultuk, mi a fegyelem. A fegyelmet pedig megkövetelem.
- Felesküdtem, tábornok, felejtse el előbbi szavaimat - nyújtotta kezét Corral.
- Viva... viva la Revolución! - kiáltozták felszabadultan a többiek.
- Minden azon múlik - folytatta később Escobedo -, vajon sikerül-e Don Blasnak áttörnie a Halál Völgyén. A Sierra Madrénak az a része, amelyen elindult, még fehér folt minden térképen. A járt utak nem arra vezetnek. Egyesek azt mondják, lehetetlen az átkelés, mások szerint éppenséggel könnyű. Ha felfedezi számunkra ezt a titkos utat, és megteremti az összeköttetést Diazzal, tüstént továbbnyomulhatunk előre. Nem kell majd attól tartanunk, hogy harapófogóba kerülünk.
Mindannyian elmerülten hajoltak a térkép fölé, amelyen Escobedo mutatta Don Blas tervezett útját. A hegyvidéknek ez a része majdnem egészen a tengerpartig fehérrel volt jelölve.
- Bármennyire furcsán hangzik - jegyezte meg a tüzérek főparancsnoka, Pablo Amero -, e területnek a magaslati része járhatóbb. Emlékszem, fiatal katona koromban több társammal nekivágtunk a hegyeknek. S mondhatom, nem sokkal rosszabb arra az út, mint a Panuco völgyében, azzal a különbséggel, hogy ha az ember leér a kopár magaslatokról, szinte egyik percről a másikra sűrű őserdőben találja magát.
- Akárcsak Tampico fölött, a Viharszakadék után - bólintott Escobedo.
- Úgy gondolom, az az erdőség egy és ugyanaz. A hegyek lábánál kezdődik, és bizonyára Tampico határáig tart. De nem azonos a Panuco alsó folyásának erdejével.
- Jegureguit, indián legényemet adtam Don Blas mellé - jegyezte meg Corral. - Ő nahua törzsbeli, ismerős a hegyekben, s ki tudja, talán jó szolgálatot tesz az őserdőben is.
- Reméljük. - Escobedo hirtelen elkomolyodott. Komoly, sőt komor lett, mégis más kifejezés ült az arcára, mint az előbb. A vezérkar tagjai meglepetten néztek rá.
- Don Blasra bátran mondhatjuk, nem ismer akadályt. Éppen a nehéz és ismeretlen körülmények vonzzák. Gondoljanak csak a császári lak felrobbantására. Vagy éppen a legnagyobb haditettre, amelyben Corral ezredessel együtt mondhatni az utolsó lökést adták a régóta vajúdó mexikói eseményeknek. - Don Ricardo Angel azt hitte, Escobedo Monostoryban kételkedik, és a maga csendesebb természetétől szokatlan bőbeszédűséggel próbálta mentegetni a mexikói harcok nagy hírre jutott, titokzatos katonáját. - Úgy hiszem, Don Blasra bátran számíthatunk. Régi tengerész, és jól tudjuk, hogy a tenger hozzászoktatja fiait a tájékozódáshoz. Igaz, az őserdő mélyén aligha veszi hasznát csillagászati tudományának, útjának irányát sem mindig saját maga határozza meg, mert a természet ezernyi akadálya állja majd útját...
Don Ricardo elhallgatott, mert ekkor Escobedo felemelte kezét.
- Drága barátom, nem erről van szó...
Miről is volt szó? Ott, a Reyesbe vezető úton, a dicsőséges, nagy előnyomulás kezdetén, amikor a vezérkar is, az egyszerű közkatona is, a mezítlábas gerilla, aki a császár elleni harcban tanulta meg igazán, hogy a magányos csatákat, az útonállást és a hirtelen támadásokat is egy nagy cél szolgálatába lehet állítani - tele volt reménnyel és a biztos győzelem örömével, Escobedo olyan hírt közölt tisztjeivel, amitől az asztal körül ülők valamennyien elkomorodtak.
- És az elnök, Don Benito?
- Benito Juarez külön kihallgatáson fogadta Don Blast.
- És?
Escobedo mogorván vállat vont. Mint akinek nincs ínyére a felelet, mint aki vitázik a felettesével, persze anélkül, hogy valójában ellentmondana neki.
- Beleegyezett.
Vonult a csapat. Égnek csapott a por, és a hosszú úton messzire hallatszott a lovak patáinak csattogása, a kerekek zörgése, csikorgása, a lomha ágyúk döccenése, tántorgó csúszkálása, a lovak nyihogása, a tehenek örökös, szüntelen bőgése. Vezényszavak pattogtak, küldöncök vágtattak, és mindez a töméntelen zaj végül eggyé olvadt, egy nagy, hatalmas zsongásba, amikor a tengeren orkán vágtat, és zúgva dőlnek a hullámok.
A nagy társzekér asztalánál ismét a térkép fölé hajlottak a fejek. Már nem a fennsík és a tenger közötti, ismeretlen szakaszt vizsgálták, hanem a Mexicohoz vezető utat. S már jócskán benne voltak a vitában, a további teendők megbeszélésében, amikor Escobedo tábornok hirtelen - mintha csak folytatná az előbbi gondolatokat - így szólt:
- Kár... Don Blas jó katona volt. Szabadságharcunk sokat köszönhetett neki. Neki is, az embereinek is, akik igazi mexikói legények lettek közöttünk.
S erre rábólintottak valamennyien.
- Kár... Don Blas, ön jó katonánk, igaz bajtársunk volt - valahogy így mondta hetekkel előbb Benito Juarez, a mexikói szabadságharc vezére is a kihallgatás végén.
- Nem tehetek mást... Haza kell térnem - tárta szét kezét Monostory Balázs. Ránézett Juarez feleségére, aki együttérzően bólintott. - Önök tudják a titkomat, de nem szabad, hogy odahaza bárki is megsejtse, kit takar a Tahar bej név. A hatóságok úgy tudják, hogy Zut ura Törökországban tartózkodik. Ám a távolléte most már kissé hosszúra nyúlik... Kérem, értsék meg...
- Ne szabadkozzék - Juarez a kezét nyújtotta. - Ön velünk volt harcunk legnehezebb hónapjaiban, és mindig becsülettel helytállt. Ha most, a dicsőség perceiben távozik, elhatározását senki sem veheti zokon. Barátokat hagy itt, akik remélik, hogy egyszer még viszontláthatják.
Egyszer még viszontlátni... Monostory Balázs most visszafogta lovát a szakadék szélén, és hosszasan nézte a messzeséget. Visszatérni! Vajon látja-e még életében ezt a csodálatos, sokszínű tájat, ezt a nyugtalan, csodálatos földet, amelynek dühös sivatagai, kopasz hegyei, titokzatos és buja őserdei, békés ültetvényei és harcias lakosai úgy a szívéhez nőtteik. Itt sokszor megremeg a föld. Hullámzik, akár a tenger. Vulkánok tüze remegteti meg.
Vajon viszontlátja-e még ezt a földet? S vajon bejárhatja-e még egyszer a földkerekség ama pontjait, ahol egyszer már megfordult? S vajon viszontlátja-e még egyszer az otthonát? A zuti „köztársaságot” és bátor, szép feleségét, Gabriela Malatestát?
Rátört a bizonytalanság. Valami rossz sejtelem. Elővette zsebéből felesége levelét. És újra elolvasta.
... Nem titkolom, mert nekünk nincs titkunk egymás előtt, hogy aggódom érted. Féltelek. Amióta elmentél, semmi hír rólad. Igaz, úgy döntöttünk, hogy nem írunk, most mégis írnom kell. A mexikói harcoktól csupa rossz hír érkezik. Hogy Juarez hegyi rablóit teljesen felszámolták Miksa császár légiói, és hogy megtorlás vár mindazokra, akik vele tartottak. Obrovazzót hősként emlegetik. Gyulai Gaált szintén. Turkovics bent járt Zárában, és ő is rossz hírt hozott. Találkozott azzal a bizonyos Lole Ribara nevű emberrel, aki nagy titokban megsúgta neki, levél megy a török Portára, megérdeklődni, hogy Tahar bej mikor érkezett Konstantinápolyba, és meddig szándékozik ott maradni. Közben levél is érkezett. Obrovazzo jogtanácsosa írt: „Noha a zuti adásvétel teljesen szabályszerű, néhány pontja mégis vita tárgyát képezheti.” Ezért felkéri Tahar bejt, szíveskedjék saját érdekében felkeresni őt...
Fekete felhők. A levélből kitűnt, hogy sötét fellegek tornyosulnak Zut felett. A sebenicói parancsnokságon talán még nem tudnak semmit, vagy éppenséggel rosszul tudják. Lehet, hogy egyszerűen Tahar bej nem tetszik nekik, aki oly röviden kiadta az útját Obrovazzónak és Gyulai Gaálnak.
Akárhogy is állnak a dolgok, otthon a helye. Ezért kért engedélyt a hazatérésre Juareztől.
Visszatér-e ide vagy bárhová valaha? Monostory tudta már, hogy bárhol is járjunk a világban, az otthonunk az egyetlen hely, ahová mindig vissza kell térnünk.
Intett a társainak.
- Gyerünk!
Vele vannak hát a zutiak valamennyien. Dundo Zenone, Ibrahim, Sponza, Frappeno és a többiek. És csak ők vannak. Ők sem fogadták el a búcsúképpen felajánlott kitüntetéseket. Dundo Zenone, a derék, szókimondó Dundo meg is mondta - tört spanyolsággal - Benito Juareznek, amikor az a kezét nyújtotta neki a főhadiszállás udvarán:
- Megbocsásson, uram, köszönöm a kitüntetést, csak hát mit ér az, ha nem viselheti az ember! Márpedig aligha volna tanácsos odahaza mexikói fityegőt viselni.
Így van valóban.
- Gyerünk - intett Monostory, és megindult a menet.
A kopár hegyek világát lassan maguk mögött hagyták. Ahogy a magasból leereszkedtek egy kicsiny folyócska keskeny völgyébe, a kopár és nyaktörő meredélyek világából hirtelen jutottak a buján termő, zöld övezetbe. Igaz, még nem az őserdő állta útjukat, a keskeny szurdokokban azonban már sokasodtak a növények. Jukka-liliomok és fügekaktuszok keveredtek itt, és tövükben az állatvilág is meg-megmutatta arcát. A sivatagi hiéna-kutyák és ugróegerek mellett fel-feltűnt már a kurta farkú vadmacska vagy az óriásgyík, a félméteres gila.
A lovak felhorkantak, néha ijedten megálltak, és csak hosszú nógatásra indultak tovább. Ők már megérezték az őserdő üzenetét. Finom orruk veszélyt szimatolt, rebbenő fülük halk, ijesztő hangokra figyelt. Már nem kopár sziklákon léptek, hanem ágak, folyondárok csapkodták oldalukat, és patáik alatt néha megroggyant a talaj.
- Uram... - Jeguregui odaléptetett Monostoryhoz, és csöndesen megkérdezte: - Uram, itt megyünk tovább?
- Erre vezettél - kapta fel a szemöldökét. - Tehát erre megyünk.
Az indián sokáig hallgatott. Szobormerev arccal nézett előre, de aki már régtől ismerte, sejthette, hogy szólni akar. Néha megállt, és a völgy két oldalát záró, magas hegyoldalakat fürkészte. Monostory magára hagyta. Hátramaradt, és Dundo Zenonéhoz fordult:
- Azt hiszem, hamarosan meg kell válnunk a lovaktól.
- Úgy bizony, uram. Már én is gondoltam erre. Az imént, hogy egy időre messzire láthattam, feltűnt nekem, hogy előttünk összeszűkül a völgy. Nem is völgy lesz ez, hanem valóságos szurdok.
- Ha a növényzet tovább sűrűsödik, hátrahagyjuk a lovakat, és bozótkésekkel vágunk ösvényt magunknak. Istentelen munka lesz. Nem is tudom, van-e értelme. - Az öreg Ibrahim arcáról folyt a veríték, ahogy előrehajolt a nyeregben, és óvatos szavakkal, halkan kifejtette véleményét. - Istentelen munka lesz!
Bizony az lesz - gondolta Monostory magában. - Ha leszállnak a lóról, a málhákat maguknak kell vinniük. A tizenöt zuti legényből heten cipekedni fognak, a másik nyolc az ösvényt vágja, míg ő maga és Jeguregui az elő- és hátvéd szerepét vállalják, no meg az útirány helyességét tartják szemmel.
Csakhogy van-e értelme az ilyen előrehaladásnak? Ibrahim, a bölcs, öreg Ibrahim igazat mondott. Hiszen Benito Juarez elnök azt a feladatot adta nekik: utat keressenek ezen az ismeretlen és feltérképezetlen tájon, ne pedig nehéz gyalogösvényt. Utat, amely képes akár egy hadsereg áteresztésére is, márpedig ahol a bozótkéseké a szó, ott ágyút vontatni, szekeret húzatni nem lehet.
- Jeguregui!
- Parancsára, uram.
- Azt mondtad, jártál erre.
Csak sokára jött a válasz:
- Mondtam, uram. Jeguregui soha nem hazudott.
- Lovakkal is átvághatunk az őserdőn?
- Kisgyerek voltam még, uram. Akkor lovon vittek.
- Vittek?
Jeguregui összeszorította ajkát, nem válaszolt. Monostory a szeme sarkából figyelte az indián olajosbarna arcát, és úgy tetszett neki, mintha a szokásosnál többször rebbenne a nahua szeme. S látta, hogy időnként a szívére teszi a kezét, legalábbis így leplezi, hogy az inge alatt rejtőző amulettet fogja.
Jeguregui katolikus volt, mint minden mexikói, ám lelke mélyén élt az ősi hit, mint ahogy egész Mexikóban ma is hisznek az ősi, kegyetlen istenekben a falvak indiánjai, jóllehet megtartják a spanyolok hitét is. Nem múlik el egyetlen mise sem, egyetlen körmenet sem, hogy részt ne vennének rajta, de sok szokásuk annak emlékét őrzi, amikor még Teoxitlan isten uralkodott az aztékok által leigázott nahuák, maják felett.
Jeguregui hirtelen visszafogta a lovát. Megállt, messzire elnézett, ameddig szabadon láthatott a szem a fák koronája fölött, aztán visszafordult, és hunyorogva méregette az elhagyott magaslatokat, ahol a délutáni nap még vad erővel perzselte a vörös sziklákat.
A csapat megállt.
- Nos? - kérdezte Monostory. Türelmetlenség és kíváncsiság viaskodott benne. Úticélja a tenger és távolabb a zuti otthon volt, alig várta, hogy teljesítse ezt az utolsó feladatát, mégis okát kereste volna az indián nyugtalanságának is.
- Itt megyünk tovább? - kérdezte ismét az indián, és ahogy Monostoryra nézett, tekintetéből őszinte riadalom látszott.
Monostory katona volt. Tudta, hogy olykor a kemény szó többet ér a magyarázkodásnál. Most mégsem parancsolt, hanem ennyit mondott:
- Jeguregui! Katona vagy. Corral ezredes parancsa szerint vezettél ezen az úton. Ezt ne feledd!
- Igen, uram, igen, uram. Katona vagyok, és parancsot kaptam. Jeguregui még soha nem hazudott, ismerem ezt a tájat, nagyon jól ismerem.
- Akkor hát mi bajod?
- Semmi, uram... Parancsot kaptam... - motyogta az indián, és mereven előreszegve fejét újra megindult.
Lassan haladtak a bozótos helyen. A völgy mélyén kis folyócska rohan itt az esős időszakban, medre tele van kővel, de hogyha eljön az esőtlen évszak, a buja forróságban megrohanja a száradó medret a növényzet, s mire teljesen elapad a vizes ér, a kavicsok, kövek között dús bokrok, színes virágok nyílnak.
Késő délután lett, mire végighaladtak a völgy első szakaszán, és elértek két hatalmas meredek sziklához, amelyek a természet kapujaként meredtek eléjük. A jobb oldali egy meredek, magas hegy lábánál állt, míg a másik úgy meredt fel egy alacsony dombhát végén, mintha hajó árboca volna. Mindezt azonban csak akkor látta az utas, hogyha már közvetlenül e kőkapu elé ért. A két egyforma magas szikla itt úgy magasodott, mintha valami titokzatos, másfajta világot őrizne a betolakodóktól. A növényzet valami okból nagy darabon elkerülte őket, körülöttük kopár volt a talaj, és a szem önkéntelenül is emberi kéz munkáját, faragott mintázatokat keresett a fekete köveken. De hát nem volt azokon semmi, hacsak annak nem vesszük azokat a vízszintes csíkokat, amelyeket azonban nem ember, hanem a víz mélyített a kőbe. Az évenként megismétlődő hatalmas áradás nyoma volt ez a csík, és azt mutatta, hogy az esős évszak idején jó három méter magasan rohan itt a folyó.
Monostory visszafogta a lovát. Az állat fújt, és bókolt a fejével.
- Emlékszel az útra?
Most valamennyien körülvették az indiánt. Jeguregui hallgatott, és mereven maga elé nézett. Dundo Zenonét elhagyta a türelme, megragadta az indián vállát és megrázta istenesen.
- Jebezeusát az alamuszi képednek! Reggel óta olyan arcot vágsz, mint akinek hascsikarása van. Azt mondtad, tudod az utat, most meg csak bámulsz, mint borjú az újkapura. Hallod-e, kódorogni magunk is tudunk, ahhoz nem kell vezető!
Monostory Dundo karjára tette a kezét.
- Hagyd. Úgy látom, nincs rossz szándékkal. - Aztán spanyol nyelven folytatta: - Még fiatal az idő, de nem megyünk tovább. Az éjszakát itt töltjük a szoros bejárata előtt. Reggel majd meglátjuk, hogyan induljunk.
Az indián erre csak ennyit mondott:
- Köszönöm, uram.
Este két tábortüzet gyújtottak, hogy elriasszák a vadállatokat, amelyeknek közeledtét a lovak nyugtalansága jelezte. Monostory kijelölte az őrséget, és úgy rendezte a dolgot, hogy az indiánnal együtt őrizzék a tüzet. Magában azonban mosolygott fölös óvatosságán, mert észrevette, hogy emberei valamennyien éber pihenésre készülnek: kezük ügyébe helyezték puskáikat és pisztolyaikat, miközben gyanakvó tekintettel méregették a gondolataiba süppedt, szótlan Jegureguit.
- Jó lesz, ha vigyázunk, uram! - Ibrahim, a jó öreg Ibrahim odakúszott hozzá, amikor már valamennyien elcsendesedtek, és halkan suttogta: - Ez a rezes képű valamiben töri a fejét. Ki tudja, hátha ismerik ezt az utat a császáriak is. Aztán jön a támadás a szabadságharcosok hátába. Még majd megérjük, hogy maga Miksa császár lovagol ki azon a kőkapun.
Egyszerre kapták fejüket a két sziklaszirt felé, amely néma, fenséges mozdulatlanságban meredt föléjük. A tüzek fényétől vörös ragyogásban izzottak a sziklák, mögöttük komoran és feketén, mint valami hatalmas pince mélye, sötétlett az égbolt.
Rikácsolt, kaffogott, vakkogott körülöttük az őserdő ezernyi élőlénye, halkan csobbant a patakká szelídült folyó, és meg-megroppant a tűz közepén az égő fahasáb. Mégis csend volt - az emberek szívében a várakozás csendje hallgatott.
Akkor egyszerre csak megszólalt az indián:
- Jeguregui nyolc esztendőt számlált. Úgy tudom, igen... nyolcat. Egy vasárnapon, amikor a pap befejezte miséjét a falum templomában, azt mondták nekem: „Jeguregui, örülj, mert útra kelünk. Szemtől szembe fogod látni a nagy Kukulkán istent, mert eljött az ő áldozatának ideje.” Én nem értettem, mit beszélnek körülöttem, de észrevettem, hogy a családok összeállnak, és elsőszülött gyermeküket nagy gonddal cicomázzák ám vigyáznak arra, hogy feltűnés nélkül tegyék, nehogy az utca megtudjon valamit a készülődésről. Egész délután öltöztettek, sosem látott drága ruhákat aggattak rám, kezemet, nyakamat és szívem tájékát illatos kenőcsökkel kenték be, és sosem hallott, idegen nyelven titokzatos szavakat sugdostak a fülembe. Alkonyatkor aztán megjelent egy nagyon csúf vénember, hatalmas, fekete köpönyegben, amely olyan nagy és ijesztő volt, hogy egészen megrémültem. De ahogy belépett szegényes kunyhónkba, széttárta köpönyegét, és láthattuk, hogy díszes, ragyogó köntös fedi öreg testét, amely telis-teli van aggatva arany- és ezüstlemezekkel. Azt kérdezte anyámtól, készen van-e az áldozat. Anyám azt felelte, készen. S az öreg így folytatta: „Harmadnapra éjfélkor legyetek a Halál Kapujánál.” „Úgy lesz” - felelték szüleim, és tüstént elővezették az öszvért. Felültettek rá, noha máskor inkább apám pihent a nyeregben. Most két oldalról megfogták a nyergemet, és csöndben kivezettek a faluból.
A hajnali derengésben pedig azt láttam, más öszvérek is jönnek, rajtuk kis pajtásaim. És mindegyiket apja, anyja kíséri, akik ezúttal vissza sem fordulnak a harangszóra, amely a falu templomából küldte utánuk a hangját.
És hallgasd meg, nagy uram, Don Blas, ezredes úr, hogy így mentünk mi alig pihenvén. De bárhogy pihentünk, nékem a nyeregből nem volt szabad leszállanom, úgy ettem és úgy is aludtam, hogy lábam többé a földet nem érinthette.
S néha oly közel kerültünk más családokhoz ebben a különös menetben, hogy kedvem támadt átszólni pajtásaimhoz, vajon ők is visznek-e áldozatot annak a fura istennek, akinek létezéséről akkor hallottam először. S bevallom, nem tudtam, miféle áldozatról beszélt az öregember. A templomban hallottam olyasmit, hogy a kenyér Krisztus teste, a bor meg az ő vére és a mise áldozat; azt sem értettem, de nem törődtem vele. Harmadnapra nagyon elfáradtam a nyeregben, és leszóltam anyámhoz, jó volna fekve aludnom. Anyám azonban nem felelt. Egy pillanatra megálltunk, és akkor átölelte térdemet, és éreztem, hogy a könnye csorog végig a meztelen lábamon.
Korán érkeztünk ide - mert ide jöttünk, uram, a Halál Kapujához. A családok egymástól távolabb állították meg öszvérüket. Takarókat terítettek ide a földre, és a nyeregből arra kellett lelépnünk. Olyan fáradt voltam, hogy ahogy leszálltam az állatról, nyomban elzuhantam, és ahogy elzuhantam, tüstént el is aludtam.
Bronzcsengő hangjára ébredtem. A kapu másik végén szólt. Ott valami fény is világolt, egyetlen fáklya fénye. Az öregember jött, köpenye nélkül, súlyos és pompás öltözékében. Felkeltette a gyerekeket, és sorba állította őket. Mindegyik nyakára aranykarikát akasztott, ám a karikákat lánc fogta össze, aranylánc.
Felébredtem. Apám eszméletlenül aludt, csúnya pálinkaszag terjengett körülötte. Hirtelen anyám hajolt a fülemhez, és így suttogott: „Jeguregui, drága kis gyermekem. Nem engedem, hogy feláldozzanak a kegyetlen Kukulkán istennek. Kelj föl és menekülj, még mielőtt a pap ideér. Jaj lesz neked, ha aranyláncot akaszt a nyakadba. A Halál Kapuján túl nagy templom áll, a templom tetején márványasztal. Arra vezeti fel az áldozatokat, hogy éles obszidián késével kivágja belőlük az élő szívüket. Nem, nem engedem, nézd, hogy szenvednek itt az anyák és az apák. Mindegyik elbódítja magát, csakhogy ne lássa gyermeke pusztulását. Én azonban éber maradtam. Viaskodtam lelkemben az ősök isteneivel, és elzavartam őket. Siess, fiam, menekülj! És feledd el az utat, amelyen ide jöttél. Talán egyszer eljön az idő, hogy törzsünk minden tagja többre tartja majd gyermekét, mint ősei vak, kegyetlen hitét. Magunkat pusztítjuk így ahelyett, hogy ellenségeinket irtanánk ...”
Így beszélt anyám, áldott legyen az emléke. Én akkor futásnak eredtem, bevetettem magamat a sötét őserdőbe, és addig rohantam, ameddig csak bírtam. Mi történt itt, sohasem tudtam meg. A falumba vissza nem térhettem, bizony az oda vezető utat igazán elfeledtem. De ezt az utat, uram, soha nem feledem.
Az indián elhallgatott. Eltakarta szemét, hogy ne lássa a rettentő sziklákat.
- A kapun túl soha nem jártam. Az a halál országa ott. Idáig tudtam az utat, uram, idáig elvezettelek... parancsom volt rá...
Monostory kinyújtotta a kezét. Baráti jobbját nyújtotta a nahuának, aki megtette, amire indián csak oly ritkán képes: kitárta szívét a fehér barátok előtt.
Jeguregui azonban nem fogadta el a baráti jobbot. Hirtelen felpattant, eszelős szemmel körülnézett, mintha valakit vagy valamit keresne a tűz körül, aztán egyszerre csak sarkon fordult és elsietett.
Megrendülten és szomorúan néztek utána. A szörnyű gyermekáldozatok élő tanújára.
Jeguregui nem tért vissza, így ment el tőlük, búcsú és magyarázat nélkül. Nem akarta átlépni a Halál Kapuját.
És másnap ... Immár túl a Halál Kapuján.
Libasorban haladt a tizenöt ember. Jóval előttük a tizenhatodik: Monostory Balázs, a soknevű, sokéletű magyar.
Most már valóban magukra maradtak. Csak az iránytű mutatta a helyes utat, csak a természet útjai vezették őket. Mert itt, ebben a keskeny szurdokban az eget sem látták. Kétoldalt lombok és liánok tömege kapaszkodott felfelé a meredek sziklafalakon, és a napfényre áhítozó növények a magasban úgy összekuszálódtak, úgy összevissza fonódtak, csavarodtak, hogy a napfényt alig-alig engedték a vízmosásos mélybe. Párás, fülledt sötétség uralkodott itt és valami halvány derengés, amelyet még nyomasztóbbá tett a csend.
A nappal jöttével elnémult az erdő. Lombok nem susogtak, állatok nem kiáltoztak, csak a lovak horkanása, patáik zaja törte meg a némaságot.
A Halál Völgye.
A víz medre volt az útjuk. A természet maga rakta ki ezt az utat kisebb-nagyobb kövekkel, amelyen csak óvatosan léphettek az állatok. De hát más út nem volt: kétoldalt ágak, indák szövevénye zárta el előlük a puhább talajt.
Hány száz és ezer gyermek taposta ezt az utat az évszázadok során? Vajon tudták-e, mi a vánszorgás vége?
Vajon még mindig él-e a régi hit szörnyű szokása? Corral ezredes azt mesélte, hogy a falvakban még mindig nem vezetnek anyakönyvet, nem tudni, hány gyermek születik, és hány tűnik el.
Monostory irtózattal nézett körül. Kereste a kis áldozatok nyomát, de a félhomályban nem látott semmit. Csak az alagutat látta maga előtt, a lombok alatt rejtőző titokzatos folyosót, amelynek a vége elvész a szurdok kanyarulataiban.
Vajon milyen hosszú az út?
Jeguregui úgy mesélte, a pap éjfélkor gyűjtötte össze a gyerekeket. Semmi kétség, hogy az áldozatra hajnalban került sor. Gyalogszerrel, lassan, félnapi járásra lehet az a hely, a templom vagy tisztás, ahol annak idején a mészárlás lezajlott.
Ők hajnalban indultak. Most délre járhat az idő.
Lova egyszerre csak megtorpant. Monostory felemelte a kezét.
- Nézzétek!
Előttük a szurdok kanyarulatában, oly helyen, hogy a felülről beeső fény éppen megvilágíthatta, óriási kőfej állt az út szélén. Az egyetlen kőből faragott, kétszeres embermagasságú szobor emberfejet ábrázolt oly szörnyű élethűséggel, hogy az ember, ha messziről tekintett rá, azt hihette, óriás ütötte fel fejét a föld mélyéből.
Élveteg tunyaság, kegyetlen várakozás kifejezése ült az arcon. A duzzadt ajkak félig nyitva voltak, a vastag héjú szemek félig lehunyva...
Megrendült csodálattal álltak meg a szobor előtt.
- Kit ábrázol? Kukulkán istent? Ez lett volna az áldozati hely? Vagy csak az első őr, mely a másvilágot őrzi?
Senki sem tudta a választ. Némán továbbmentek. És útjuk során még hét ilyen hatalmas kőfejjel találkoztak. Az utolsó kőfej szeme már kimeredt, száját vicsorogva kitátotta - semmi kétség, a hét fej az áldozatra váró isten éhségét ábrázolta. Aki végignézte valamennyit, és a hetedikhez eljutott, nem mehetett el mellette szorongás és ijesztő balsejtelem nélkül.
- Pihenjünk meg, uram - suttogta Dundo Zenone. - Úgy érzem, valami rossz vár rám.
- És jó lesz, ha átvizsgáljuk a fegyvereket.
- Az jó lesz - bólintott Monostory. - De nem állunk meg.
Később így szólt társaihoz:
- Most már értem, miért fehér folt ez a vidék a térképen. A bennszülöttek maguk sem járnak erre, csak a papjaik. Aki tudja az utat, babonás félelemmel gondol rá, a fehér embert pedig úttalan utakon másfelé vezeti.
- Vajon hová vezet ez a szurdok? - kérdezte Ibrahim.
- Az irány egyelőre jó. Ez a folyó sem kereshet más utat, mint amely a tengerhez vezet...
- Hacsak el nem tűnik valahol az őserdő mélyén. Akkor aztán mi is itt rekedünk.
- Fogd be a szád!
A templom pedig oly hirtelen tűnt fel szemük előtt, hogy a meglepetéstől szinte egyszerre kiáltottak fel. Az őserdő legsűrűbb rejtekében, a fák, liánok, lombok és virágok sírhantja alól szörnyű sárkányfejek, kacskaringós mintázatok kőhalmaza világlott elő. Hatalmas, lépcsőzetesen emelkedő piramis állt a Halál Völgyének végén, ahol a hegyek fala szétnyílt, a völgy elterült, és ahol már csak a buja növényzet óvta a kíváncsi szemek elől az elmúlt évszázadok rettenetes emlékművét.
A piramis falán a sárkányfejű Kukulkán isten fogadta papjainak hódolatát. A papok sorban térdeltek előtte, és tövises kötéllel vérezték fel a nyelvüket. Máshol a gyermekmészárlás borzasztó jeleneteit mutatták a mohlepte domborművek, amelyeknek sorát minden csoport után meredt szemű, vicsorgó szörnyfejek szakították meg.
A piramist körülvevő bozótos tisztást szabadon érte a nap, amelynek fényét csak a dzsungel felett terjengő pára tompította.
- Halljátok?
A piramis mélyén - vagy talán mögötte - halk, konduló hang hallatszott.
A férfiak előkapták pisztolyaikat.
- Menjünk tovább - súgta a babonás Ibrahim.
Monostory nemet intett. Leszálltak a lóról, és a piramist körülövező kőjárdán megkerülték az építményt, amely szabályos négyzet alapú volt; a formáján, elhelyezésén meglátszott, hogy akik emelték, jól ismerték a csillagászatot, és a csillagos ég tüneményeinek sokféle vallásos értelmet tulajdonítottak.
Az emelvény északi oldalán embermagasságnál alacsonyabb bejárat sötétlett.
- Uram, menjünk tovább - mondta Zenone is. - Ocsmány hely ez és nagyon szomorú.
- Ne álljunk meg itt, admirális - vélte Ibrahim is, aki legszívesebben az otthoni címén nevezte, noha a Tahar bej megszólításról nagy nehezen leszokott már. - Ha azokra az ártatlan gyermekekre gondolok, haragszom ezekre az indiánokra. Pedig hát máskülönben a szívemhez nőttek volna. Fene tudja. A butaság temploma ez, uram, a butaságé és a gonoszságé. Semmi keresnivalónk sincs itt.
Monostory nem válaszolt. Megállt a bejárat előtt, és befelé fülelt. Az az előbbi zaj gyanús volt neki. Mintha nem rejtőző állat keltette volna. Mintha a mély kongás elhaló zajában más hangot is vélt volna felfedezni.
- Dundo, velem jössz! Ti kinn maradtok! Vegyétek körül a piramist, de vigyázzatok, hátha a sűrűből jön támadás!
- Az istenfáját, még hogy támadás! - Ibrahimnak, aki meg volt győződve arról, hogy itt, az erdő mélyén emberi lény rajtuk kívül nincs, a támadás puszta gondolatára is dühös harci kedve támadt.
Monostory belépett a kis kapun. Kezében fáklya.
Mögötte Dundo Zenone.
A folyosó talaja erősen lejtett. Meg-megcsúszott a lábuk, ahogy lefelé lépdeltek. Valamikor kőlépcsők vezettek a mélybe, de a lépcsőzet már régen tönkrement, vagy a moha úgy belepte, hogy kapaszkodóit már nem érezte a láb.
A fáklya egészen kicsi lánggal égett. A légáramlás lefelé szívta a kinti levegőt, méghozzá oly erősen, amiből egy távolabbi kéményszerű kürtőre lehetett következtetni.
Most fordult a folyosó. Aztán megint. Aztán hirtelen kétfelé ágazott.
- Vigyázz - súgta Zenonénak Monostory. - Mindig csak az egyik fal mentén menjünk. Akkor nem tévedhetünk el.
Jobbjában pisztolyát tartotta. Baljával a nyirkos falat tapogatta. A minden kötőanyag nélkül, csodálatos pontossággal egymásra illesztett kövek hasadékaiban vattaszerű puha csomókban nőtt a moha.
- Vigyázz...
Nem Monostory szólt, és nem is Dundo Zenone.
Valahonnan a sötét labirintus mélyéből jött a hang.
Megtorpantak. Monostory a meglepetés első pillanatában nem is vette észre, hogy ez az egyetlen szó nem indián nyelven, nem is spanyolul - hanem németül hangzott el.
A sötét folyosó elrejtette a hang eredetét, ugyanakkor megtévesztően fel is erősítette. Mintha csak közvetlenül mellettük beszéltek volna.
- Vigyázz... Azt még emeld ki, aztán elég lesz.
- Megőrültél? Csak ennyivel induljak haza? Ha már vállaltuk ezt az utat?
- Inkább még egyszer fordulunk.
- Bolond vagy. Ha ott hagyjuk, meglógnak vele. Aztán megnézheted magad, amíg kijutsz ebből az őserdőből.
- A folyó medre ...
- Az igaz. De a vízesésen egymagadban nem jutsz át. Legalább öt ember kell a biztosításhoz, amíg a kötélhídon ... Na, siessünk ...
Dundo eloltotta a fáklyát.
Futni kezdtek, vaksötétben, a hang irányában.
A folyosó egyszerre csak véget ért. S oly hirtelen buktak egy kocka alakú terembe, mintha csak a folyosó léghuzata szippantotta volna be mindkettőjüket.
A teremnek nem volt teteje. Valójában hatalmas, felfelé szűkülő kéményhez hasonlított, amely a piramis tetején nyílik.
A szerencsétlen kis áldozatok sírja volt ez. Akiket odafent a főpap kése megölt, azokat a nyíláson át a mélybe hajították. Kicsiny csontvázak halmaza borította idelent a talajt.
De nemcsak csontvázak voltak itt.
Az áldozatokkal együtt aranytálakat, gyöngyöket, serlegeket is lehajigáltak odafentről, talán hogy továbbra is kegyeit kérjék a kegyetlen Kukulkán istennek, vagy talán hogy a kis áldozatok szellemét kiengeszteljék.
A csontvázak között teméntelen drágaság csillogott a fenti fényben.
A halom tetején két alak hajlongott.
Mindkettő kezében egy-egy zsák. És szaporán szedték abba a sír kincseit. Lábuk alatt néha megcsúszott egy-egy csodálatosan szép vésetű tál, és lágy kongassál csúszott lejjebb.
S Monostory hangja, mint az ostorcsapás... A hirtelen düh és a régi harag erejével kiáltotta:
- Sírrablókká lettek az urak?! Nem szégyellik magukat? Obrovazzo gróf... Gyulai Gaál Béla sorhajókapitány úr!
Egy bőszült ordítás, egy rémült sikoly volt a felelet. A két alak villámgyorsan megfordult. Szemüket Monostoryra szegezték.
- Tahar bej... - suttogta Obrovazzo. - Ön itt?
- Csodálkozik? Legalább annyira csodálatos, mint hogy önök itt vannak.
Gyulai Gaál rekedten felmordult:
- Kicsi ez a szoba négy embernek. Különösen akkor, ha az egyik... rebellis magyar!
Utolsó szavaival egyidőben hirtelen mozdulattal belerúgott egy nehéz aranykehelybe. Monostory felé rúgta, és abban a pillanatban már lőtt is. A lövés hatalmasat csattant a szűk teremben, szinte nem is hallatszott az a másik, amelyet szinte egyidőben küldött régi ellensége felé Monostory Balázs.
Dundo kezében is elsült a pisztoly. Obrovazzo dühösen kiáltott, valósággal átugrotta támadóit, akiket a kezében tartott kincseszsákkal lökött szét. Csúnya káromkodással vetette be magát abba a folyosóba, amelyen át Monostory és Dundo Zenone érkeztek.
Nem ügyeltek rá. Figyelmüket most Gyulai Gaál kötötte le, aki az első lövés után majomügyességgel kezdett felfelé kúszni a keskeny kürtő falából kiálló kőkapaszkodókon.
- Megállj!
- Monostory Balázs... átkozott rebellis... - lihegte a sorhajókapitány, és fél kézzel megkapaszkodva egy kőbe, pisztolyát ismét Monostoryra sütötte. - Felismertelek az első pillanatban. Isten ne adja, hogy még egyszer a szemem elé kerülj...
Nem folytathatta.
Egyszerre két golyó érte. Az egyik kapaszkodó kezét, másik a szívét járta át.
Holtan zuhant a mélybe.
Amikor Monostory és Zenone fertály óra múltával kijutottak a halál terméből, hiába kérdezgették társaikat, látták-e, elfogták-e Obrovazzo grófot.
A lövéseket odakint is hallották, és már arra gondoltak, vezérük nyomába indulnak a piramis mélyébe, de senkit sem láttak a kőhalomból kimenekülni.
- Meg kell keresnünk, uram. Biztosan elrejtőzött a labirintusban.
- Inkább eltévedt benne - mondta komoran Monostory Balázs, és intett: szálljanak lóra, és induljanak tovább. Hosszú út áll még előttük. Hosszú és veszélyes út. Ha ez a völgy nem is alkalmas arra, hogy seregek vonuljanak benne, a hírt azért meg kell vinni, és át is kell vágni a tengerig.
Most már hív az otthon. A zuti kastély.
A víz medre az út továbbra is. De a két sírrabló cimborái könnyen útjukat állhatják... Felhúzták pisztolyaik kakasát. Úgy dugták övükbe.
Aztán elindultak, tovább a völgyben. A tenger felé.
BÚCSÚZÓ
Akik kíváncsiak még e regény kalandos életű hősének további életútjára, elárulhatjuk, a mexikói kalanddal véget értek Monostory Balázsnak, e hányatott életű magyarnak viszontagságai. Akik ismerték őt, élete végéig nagy tisztelettel és csodálattal emlegették nevét. Ki úgy nevezte: Monostory Balázs, ki úgy: Tahar bej, a török uraság. Ki meg úgy: Don Blas.
Mexikóba soha többé nem tért vissza. Mexikó történetében zavaros, nehéz idők következtek. Miksa császárságának ugyan vége lett, ám a belső széthúzást, amely hamarosan jelentkezett, nem tudták felszámolni. Monostory mindig szomorú szívvel gondolt Mexikóra, a nagy kaland színhelyére.
Ha nagy néha levelet váltottak Klinkenberggel, világjáró barátjával, folyton afelől faggatta, vajon nyugodt és békés élet virradt-e a mexikói népre. Porfirio Diaz erélyes kormányzása talán biztosíték erre. És valahányszor levelet váltottak, Monostory mindig leírta a Kukulkán isten templomához vezető őserdei utat. Térképeket rajzolt, csakhogy hozzásegítse Klinkenberg fivérét a csodálatos leletekhez.
De Klinkenberg mindig azt válaszolta, nem tudja, merre van, milyen sorsra jutott a testvére.
- Higgye el, barátom, a kaland nem ért véget. Egyszer még hallunk az én bolondos testvéremről...
Hát vajon véget ért-e a kaland?
Azokban a hetekben, amikor Monostory az ő Zutról elszakadt „mexikói legényeivel” kivergődött az őserdőből, és a tengerparton Diaz seregeit kereste, az egyik kis kikötőben megviselt ruhájú, sovány férfi alkudozott a Pandora nevű vitorláshajó kapitanyával. Úticélja Európa, úgymond, és ha a kapitány felveszi a hajóra, jól megfizetheti. Van „néhány” kisebb aranytárgya - s azzal elővont a zsebéből egy kicsiny aranyszelencét -, az talán elég lesz az útiköltségre. A kapitány habozott: egy hét múlva többet mond. Az idegen eltűnt. Közben megérkeztek a forradalmi csapatok, s a tengerparti falvakban nagy mozgolódás volt.
A vitorlás egyszerre csak felvonta vitorláit. Úgy volt, hogy hajnalban indul.
Éjfélkor megjelent az idegen, a kapitányt kereste. Azt mondta, tízszer annyit ad, mint amennyit először felajánlott, ha felveszi a hajóra, és visszacsempészi őt Európába. A kapitány bólintott, de nem adott kezet. Mogorva embernek látszott.
Az idegen tehát felhozatta csomagjait a hajóra - három hatalmas ládája volt, mindhárom oly nehéz, mint a só. Aztán így szólt a kapitányhoz:
- Uram, előre fizetek, de olyan bánásmódot követelek, amilyen vagyonomnak és rangomnak megfelel. Nyittassa meg a lakosztályomat.
- Egy kabinunk van a vendégek számára - morogta a kapitány. - Azt ugyan nevezheti az úr akár lakosztálynak is, nem szólok bele.
Azzal a tatemelvény alá vezette utasát, és kinyitotta előtte a vendégkabin ajtaját.
Az idegen belépett. S rémülten megtorpant.
- Tahar bej...! - suttogta elcsukló hangon.
A függőlámpa fényében magas, immár őszülő hajú férfit látott felemelkedni ültéből.
- Obrovazzo gróf - szólt a férfi -, én önt a forradalmi seregek vezérének, Benito Juareznek parancsa értelmében letartóztatom.
Hát így végződött a kaland, ez volt az igazi vége, ámbár igaza lehetett Klinkenbergnek is - a kalandok sohasem érnek véget.
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
Hajók az éjszakában • Tűz az őrtoronyban • Megjött az admirális • Dundo-Zenone és legényei • Tisza, a komondor • Ki lehet a török uraság? • A várkastély • A kém • Hol van Zut szigete, és hol él Monostory Balázs? A „kajüt” • A három hajó • Zenone jelentése • Merre jártak a brazzerák? Enno Malatesta levele • A vallomás • „Írd alá!”
MÁSODIK FEJEZET
Az Implacabile Köztársaság • Akit a tenger adott Zutnak • A kalózkodás oka. A tizenkét ágyús hadikorvett • Jelzésre nem válaszolni! • Őfelsége tengerészzászlósa • Tahar bej üzenete • A váratlan látogatók • Miksa főherceg császársága • Thun altábornagy önkéntes hadcsapata • „Önre szükségünk van!” • A sorhajókapitányt kiutasítják • Obrovazzó kétségbeesik • Egy idézet az uszkok kalózok városából
HARMADIK FEJEZET
Vásár Zárában • Jerolim úr kávéháza • Mi történt eddig Mexikóban? • „Valóban láttam, s klipper volt!” • Felszerelés és indulás • Teljes vitorlázattal előre! • Végre a célnál! • Árbócerdő • Hol lehet a Taitsing? • Ön lenne az, Sir?! • Miért jött Klinkenberg az Adriára? • Egyezkedés • És faggatás Mondja meg az igazat Miksa császárnak! • Gyerünk együtt Mexikóba!
NEGYEDIK FEJEZET
A karibi pokolban • Szakadnak a vitorlák! • Búcsú Turkovics Danilótól • Egy váratlan hullám mire képes! • Négy ember a kormánykeréknél • Hajóronccsal találkoznak • Egy és más Mexikóról, mert ez sem maradhat el • Mire vállalkozott és mitől vett búcsút Habsburg Miksa? • „Pandora, Kristiania” Fehér folt a távolban • Fegyveresek és ágyú a kétárbocos fedélzetén • Csáklyázás, mint régen • A támadás fél nyereség • Luz Corral ezredessel ismerkedünk össze • Előre Tampicóba! • Don Ricardo Angel
ÖTÖDIK FEJEZET
Karaván a hegyek között • A három tierra • Egy nemzet becsülete • Hegyszakadék • Csárda • Gyanús beszélgetés • Fel a kezekkel! • Lecsap az ököl • Az ellenség ösvény kutatói • Hála önnek, senor! • Dundo véleménye Elérkezett a pillanat • Mit tudnak az indiánok? • A domb • Támadni kell! Sortűz! • Szabad az út Potosiba!
HATODIK FEJEZET
Benitó Juarez • Mexikó fölött kiderül az ég • Morro tábornok palotája • Mégis fel kell adni San Luis Potosit • Az elnök magyar felesége • A határozat • És a megbízatás
HETEDIK FEJEZET
Esős éjszaka • A 7-es számú kém • Miért jöttetek két nappal később? • ,,Ide a papírokat!” • Mexico városa • A sas mindig jót jelent • Mit rejt a szekér? • A császár jön! • Ég a kanóc • Régi ismerősök • A robbanás
NYOLCADIK FEJEZET
A visszavágás ideje • Garda halála • Készülődés • A mocsár mélyén • Két halász az öbölben • Quien vive?! • Roham • A Marseille támadói • Ég a kanóc • Izgalmas várakozás • A tűztenger
KILENCEDIK FEJEZET
Győzelmes előrenyomulás • Miksa császár habozik • Escobedo bejelentése • Gabriela Malatesta levele • A Halál Kapuja • Az indián elbeszélése • A kő-fejek • Templom az őserdőben • Átkozott rebellis! • Hív az otthon
BÚCSÚZÓ
A kiadásért felei a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós • Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Lengye! János • Műszaki szerkesztő: Krecsita Miklós
28 350 példány, 21,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59
A védő- és táblaborítót az Offset Nyomda (Budapest) készítette
68-6287 Pécsi Szikra Nyomda. F. v.: Melles Rezső
IF 856 - c - 6971