DÉKÁNY ANDRÁS

MEXIKÓI LEGÉNYEK

 

KALANDOS REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1968

KONDOR LAJOS RAJZAIVAL

1968

 

ELSŐ FEJEZET

Hajók az éjszakában • Tűz az őrtoronyban • Megjött az admirális • Dundo-Zenone és legényei • Tisza, a komondor • Ki lehet a török uraság? • A várkastély • A kém • Hol van Zut szigete, és hol él Monostory Balázs? A „kajüt” • A három hajó • Zenone jelentése • Merre jártak a brazzerák? Enno Malatesta levele • A vallomás • „Írd alá!”

 

- Hé, vigyázz!

- Hahó, legények, elő a csáklyával!

- Corpo di bacco! Horgonyt készíts!

- Allahra, nem látni semmit!

- Amott a szirt, a Pesce Cane!

- Nem úgy van, a Canét elhagytuk!

- Vigyázz, nem a Pesce van előttünk, hanem a Morska!

- Igen, igen, a Morska!

- Elő a többi csáklyát is! Kifeszíteni!

- Lökd kifelé!

- Vigyázz, súroljuk a feneket!

- Le a vitorlákat!

Recsegés-ropogás. Majd hirtelen csend támadt. Csak a hullámok surrogását, egymásra hullását lehetett hallani.

Ebben a hirtelen viszonylagos csendben, mint égi hang, egy igen mély kiáltás tört a ködös, fekete éjszakába:

- Kövessétek a fényt!... Várjatok!... Gyújtom!...

Az égre törő, hatalmas lángú máglyát egy torony tetején gyújtották meg.

Ez az építmény hasonlatos volt azokhoz a velencés időkből származó őrtornyokhoz, amilyenekből történetünk idején még bőven akadt az Adria városainak és városkáinak kikötőbejáratainál, valamint a szigetek útvesztőiben.

A torony körül nyerskőből rakott építmények terebélyesedtek, sáncfalak, apróbb erődítmények lőrésekkel, katonai szállásokkal.

Maga a torony közvetlenül a víz szélén állt, egyik falát szüntelenül simogatták a hullámok. Jobbról hozzácsatlakozott egy alacsonyabb erődítmény és annak folytatásában afféle partfal, ahol nagyobb bárkák, dereglyék, halászhajók, de talán még ezeknél is termetesebb ha jócskák kiköthetnek.

A partnál néhány csónak, két kisebb egyárbocos és egy nagyobb kétárbocos vitorlás himbálódzott.

Alig múlt éjfél. Felhős és ködös, hideg idő volt.

- Hahó, megjöttünk! - kiáltotta egy ugyancsak mély, borízű hang az egyik hajóról.

- Hahó, Dundo Zenone, hát megint láthatom a pofádat? - harsogta a hangtülkön át az őrtorony embere.

- Hol az admirális?

- Fent, a palotában! Hívjam?

- Hívd!

- Van zsákmány?

- Akad!

- Emberek? Arany? Bor? Vagy mi a szösz?!

- Majd megtudod! Most azon légy, hogy kikössünk, mert megint a nyakunkon az átkozott köd!

Dundo Zenone nem ok nélkül kiáltott fel. A köd, amilyen gyorsan eltűnt az előbb, olyan hamar visszatért. Még végig sem darálta mondókáját: „Most azon légy, hogy kikössünk...” - egyszerre tejszerű nyirok tett láthatatlanná mindent! A hatalmas máglyatüzet is körülfogta a köd, s az előbb még jól világító lángok eltűntek, helyükbe amolyan rózsaszínű, vöröses, üveggyöngyökön áttűző derengés látszott.

De hát ez nem zavarta a kikötni szándékozó három hajócska legénységét. Most már tudták, hogy nem a külső szirteknél, a Morska és a Pesce Cane vészes csapdáinál tekeregnek, hanem váratlanul otthonuk kikötőjébe kerültek, ahol behunyt szemmel is illett eligazodni.

Simán is ment minden, most már kiabálás és ordítozás nélkül, meglepő csendben.

Legfeljebb a már általunk is ismert két ember, a Dundo Zenonénak nevezett főhajós és Carpaccio, a torony őre váltott egy-egy szót, ami inkább ordításnak volt nevezhető, hiszen mind a ketten hangos természetűek voltak.

- Merre kószáltatok? - így Carpaccio a ködből.

- Láttuk az afrikai partokat! - felelte Dundo Zenone.

- Zsákmány?

- Hagyj békén, Carpaccio, fogd a szádat! Jön az admirális?

- Üzentem érte!

- Most hallgass!... Legények, kikötni!

A tengerparti köd, ha nekidurálja magát, messzi túltesz szárazföldi rokonán. Sűrűbb, fojtogatóbb annál, s megtévesztőbb is. Az ember, aki ilyenkor a munkáját végzi, egyetlen rossz lépésével a maga életét éppúgy kockáztatja, mint a társai és a hajó sorsát.

De azok, akik a brazzerákat most bevezényelték Zut szigetének egyik öblébe, ahová bejutni ködben és éjjel legalább olyan nehéz, mint fergeteges számumban megtalálni a Szahara valamelyik oázisát, most már nyugodtan, hiba nélkül végezték feladatukat, legfeljebb körültekintőbben, óvatosabban, mint egyébként.

- Vigyázz!

- Itt a bárka, kerüld ki!

- Tapogassátok ki a kőfalat!

- Hé, Sztevo, ügyelj a köveknél!

Ennél több szó nem hangzott. Minden a legnagyobb csendben, nyugalomban haladt tovább. Időnként, talán becsületből, a torony máglyagyújtó őre felkiáltott:

- Láttok valamelyest?… Még rakok a tűzre!... Nálam már újból ritkul a köd!

Csáklyák koppantak, hajóoldalak ütődtek, evezők vágódtak a fedélzetekre, vitorlafák csapódtak a magasból. Mindössze egy esetben támadt fel a vízről, a sejthető kikötőből moraj, amikor az őr ezt kiáltotta:

- Megjött az admirális!

Derűs, fojtott éljenzés támadt. Horvátul, olaszul, törökül.

És mintha a köd is jó szándékot igyekezett volna mutatni, újból ritkulni kezdett. Szellő támadt, éjszaka idején a közeledő hajnal szellője.

A máglyatűz fénye utat tört magának, ami illő is egy velencei őrtorony tüzéhez.

Percek alatt fényárban úszott az aprócska kikötő.

A brazzerák a kőmólónál pihentek, közvetlenül a kétárbocos mellett. Hajósaik máris zsákokat, ládákat, bálákat gördítettek, rakodtak a mólóra.

Az őrtorony tüze, a menekülő köd, a feketén csillogó víz, a bárkák, hajócskák, az imbolygó árbocok, a moha- és hínárfedte őrtorony, az erődítmény, a lángok övezetében látható sziklás, komor part és a móló, no meg az emberek látványa egy idepottyant ismeretlen ember számára lenyűgöző lehetett.

De nézzük csak a brazzerák embereit!

Amikor híre kelt, hogy az admirálisnak nevezett valaki a közelükben van, a felkiáltás, az üdvözlés azt bizonyította, hogy a brazzerák legénysége az Adria-vidék különböző helyéről származik, így is volt.

Elárulta ezt elsősorban az öltözékük. Hiába nevezték vezérüket „admirálisnak”, nyomát sem lehetett itt látni az egyenruhának. Néhány emberen török fez, buggyos nadrág, hímzett bőrmellény, másokon olaszos fejkendő, színes posztózeke, térd alatt megkötött halásznadrág, megint másokon dalmát sapka, szürke halina nadrág és kabátka, széles bőröv volt látható. Egyben megegyeztek: kivétel nélkül bocskort hordtak - s a ruházatuk éppenséggel nem volt újnak nevezhető,

Dundo Zenone legfeljebb annyiban különbözött a társaitól, hogy dalmata ruháját török fezzel egészítette ki, mintegy jelezve, hogy mindenki egyformán hozzátartozik a brazzerák kompániájából.

Hatalmas, szép szál ember volt ez a Dundo Zenone. Közel járhatott az ötvenedik évéhez, széles válláról hosszú kar függött, bizonyságául, hogy a kar nemcsak terhet képes emelni, de ha üt, akkor az ütések az üllőre csapódó kalapácsokéhoz hasonlítanak. Azt pedig, hogy Dundo Zenone dalmát volt, elsősorban elárulta a magassága, koromfekete haja, sasorra, bronzra cserzett bőre, légióként villogó szeme.

Igazi „raguzin” volt ő, az ősi Raguza köztársaság fia, vérbeli hajós, aki vetekedik merészségben, kalandorságban Zengg városa uszkok leszármazóival.

Ahogy hatalmas ugrással átperdült vezérbrazzerájáról a kétárbocos fedélzetére, onnan pedig a viharmarta kőmólóra, bárki megállapíthatta, hogy Dundo Zenone legalább olyan ügyes, fürge, mint lehetett húszéves korában.

- Jelentem, uram, a kompánia visszatért! A három hajón harminchét emberrel indultunk, s annyian is jöttünk vissza. Szereztünk bőven lisztet, füstölt birkahúst, rizst, selymet, posztót, bocskort, még puskaport is! Visszafelé jövet végigkotortuk a budvai öblöt, megteltek a kettes haltartályai! Ennyi történt, uram!

Az őrtorony tüze rőt fényt vetett a kikötő építményeire, a hajókra, a színes öltözékű emberekre, de főként arra a férfiúra, aki a torony tövében állt, s figyelemmel hallgatta Dundo Zenone jelentését. Amikor a főhajós befejezte szűkre szabott mondanivalóját, kezet nyújtott.

- Csakhogy megjöttetek, Zenone! Legyetek üdvözölve, legények!

Néhányan odaugrottak az admirálishoz, megszorongatták a kezét, megveregették a vállát, ami nem volt sem bizalmaskodás, sem pedig cimborázás. Ellenkezőleg, a szeretet ritka jele volt olyan emberektől, akik éppen ilyen érzelemhez nem szoktak, de nem is szerették kimutatni, hogy talán vágynak ilyesmire.

- Hiányoltunk, admirális! - lépett előbbre egy idősebb, zömök, durva képű hajós. - Különösen akkor, amikor Antivárinál a török megugrasztott minket! Ránk törtek két nagy hajóval, még az ágyúkat is sütögették a nyomunkba. Már azt hittem, hogy mehetek vissza Anatóliába követ törni, amikor csak sikerült egérutat nyerni. Ha meglátták volna a karomon a tetoválást, hogy anatóliai rab voltam, talán még a bőrömet is lenyúzták volna! Előzőleg mondtam Zenonénak: ne menjünk a török partok közelébe, kell a basáknak a zsákmány; de hát ismered Zenonét! ... Neki az kell, ami a macskának: bolondozni az egérrel! Csak hát az az egér nagyobb ám, mint a macska!

Hahota támadt. A beszélő nevetett a legjobban. Igazi vén zsivány volt. Arcának jobb oldalán, homlokán és az állán levő széles hegek azt bizonyították, hogy bőségesen kivette részét a bajból.

- Jól van, jól, Ibrahim - nevetett vele az admirális, és ismételten megszorította a sebhelyes kezet. - Hiába vádolod Zenonét, mégis az derül ki, hogy érti a mesterségét. Azt pedig nem hiszem, hogy megijedtél volna! Nem abból a fából faragtak!

Ibrahim felkacagott.

- Belelátsz a szívünkbe, uram! Dehogyis ijedtem meg, dehogyis. Csak úgy mondtam, mert kedvem támadt, hogy eléd álljak, és kezet szorítsak veled!

Akit emberei admirálisnak neveztek, javakorabeli szép szál férfi volt. Állát hegyes szakáll fedte, bajusza végét kipödörte, mint az szokás volt abban az időben. Egyáltalában nem viselt semmiféle tengernagyi egyenruhát, sem zubbonyt, sapkát, de még kardot sem.

Élénk tekintetéből biztonság áradt, napégette arcán állandó mosoly vibrált, a hangja mélyen, tisztán zengett.

Bal kezével egy hatalmas kutya nyakörvét fogta, semmiképpen sem azért, mintha a szép állat bárkit is támadni akart volna. Az állat vinnyogásával, farkcsóválásával jelezte, hogy örül az érkezőknek, és a legszívesebben felrohanna a hajóra, körültáncolva a hajósokat, akik személyes barátai voltak. Ezért is fogta nyakörvét a gazdája, aki nem akarta, hogy a hófehér, pompás komondor elragadtatásában megcsússzon, és belevágódjon a hideg vízbe. Látszott, hogy a kutya nagy becsben áll Zut szigetén, ahol bizony ilyen szép állatot soha senki nem látott.

- Tisza, maradj nyugton! - intette kutyáját a szakállas férfi, majd ismét Zenonéhoz fordult. - A legokosabb az lenne, ha kirakodnátok, és mielőbb fedél alá kerülne minden, mert reggelre, ha nem előbb, eső jön délről. Utána pihenjetek. A reggeli után gyere be hozzám, Zenone, és mondd el: merre jártatok, mit hol szereztetek. Sehol nem ismertek fel titeket?

- Sehol, uram. Tudod, óvatos vagyok, és csak akkor s ott zsákmányolunk, ahol nem kell tartani a leleplezéstől.

- Helyes, barátom, köszönöm.

A szakállas üdvözlésre emelte kezét, a hajósok ugyanígy tettek.

Zenone rámordult társaira:

- Na, igyekezzünk, fickók! Még a hajókat is lemossuk! Te pedig, Carpaccio, ott a toronyban, éleszd a tüzet! Látni akarunk!

A szakállas férfi, aki Tiszának nevezte kutyáját, megfordult, és megindult az őrtorony mögötti ösvényen a sziget belseje felé.

Az őrtorony mögött sűrű olajfaerdőcske nőtt, megtűzdelve babérfákkal, óriási, szúrós agavékkal, amelyek nem engedték át az őrtorony máglyatüzének fényét. Az ösvényt sziklák szegélyezték, amiből több volt itt, mint kellett volna. Az Inkoronaták szigetrengetegének jellemzője a kő és a szikla, meredek partfalak, amik távolról olyasfélét mutatnak, mintha a szigetek megkövesült óriási bálnák hátai lennének. A csöppnyi Zuton, amely nem hosszabb tíz kilométernél, a szélessége meg kettő és három kilométer között változik, nem egy, de több hegy is emelkedik. Itt ez a magasság nem megvetendő, hiszen közvetlenül a tenger szintjétől számítódik.

Amikor a kutyás férfi az ösvényen amolyan platóféle lapályra ért, megállt és visszanézett.

Alatta volt a torony, a kikötőöblöcske, a móló, a régi erődítmények, a hajók.

Kifogástalanul látott mindent.

Az embereket, akik serényen dolgoztak, hogy védett helyre vonszolják a ládákat, a zsákokat, a bálákat és a csomagokat. Kiürítették a kettes brazzera haltartóját, kiválogatva belőle a még élő halakat, homárokat, langusztákat, polipokat, tengeri pókokat, angolnákat, mindazt a tengeri gezemicét, amit a zárai piacra szántak. A többit hordókba rakták, sót hintve a tengeri zsákmányra, hogy tartósítsák.

A szakállas férfi elégedetten szemlélte a látványt.

Derék, kipróbált bajtársai vannak. A sziget - mint általában az Inkoronata-szigetek - kitűnő menedék volt az olyasféle népség számára, mint akik itt vonták meg magukat, a Zut magányában.

Egy régi falu, vagy mint a dalmát partokon nevezik, „városka” volt található innen nem messze, a Bizikovica-öbölben. Ezt a falut a század elején elhagyta a lakosság, akárcsak nem messze innen Kurculát.

Az osztrák uralom Dalmácia nagy részére, ha békét hozott is, jólétet nem. Pedig a dalmaták, akik a znaimi szerződést megelőző időben küzdöttek a francia és angol megszállókkal, többet, jobbat vártak. Az évekig tartó háborúk, a keservesen rossz élelmezés, a mindent feldúló katonaság, a sovány, kőfallal védett földecskéket ért sorscsapások, mind-mind arra kényszerítették több falu, község, kisváros lakosságát, hogy vagy teljes számmal, vagy részben elvándoroljanak, és máshol keressenek megélhetést.

Így hagyta el évekkel ezelőtt Zut „városkáját”, huszonöt-harminc középkori kőházát a lakosság. Hosszú időn át magányosan ásítoztak a házak. Beszakadtak a tetők, megroggyantak a falak, leszakadtak az ablaktáblák, kifordultak a házak ajtai, kapui, eluralgott a bozót, a szeder, a babér, az agavé. A féltve őrzött szőlőcskék, krumpli- és rozsföldek elvadultak. Egy-egy itt hagyott macska járt vissza néha a portákra, visszavárva a régi gazdákat...

Néhány évvel ezelőtt azután megjelent egy hajó, partra tett néhány embert, épületanyagot, főleg deszkát, habarcsnakvalót, vasat. Először a városka szélén levő vármaradványt vették birtokba. Az új lakók hoztak magukkal néhány csónakot, kisebb vitorlást, és az elhagyott Zuton feltámadt az élet. A macskák új gazdákra találtak.

A szigetek között és a közeli Zárában híre kelt, hogy a sziget tulajdonosa, a Spalatóban élő Obrovazzo gróf, aki a Frangepánok leszármazottjának vallotta magát, újabb adósságai foltozására eladta Zutot egy gazdag török úrnak örökáron, kegyúri jogokkal együtt, ahogy az már velejárója a grófi vagyonoknak.

Ki lehet a török úr? - találgatták hosszú hónapokon át. Ki lehet? Sokat nem tudtak meg róla. Mindössze annyit, hogy Tahar bejnek hívják, visszavonultan él, nagy ritkán jön be Zárába, hogy elintézze vásárlásait. Arról is tudtak a dalmát partok hírvivői, hogy egyre több ház talál gazdára Zuton, mert a török szívesen fogadja a nincsteleneket, a tengerek és a partok kóborlóit, akik menedéket keresnek. Azt is tudták a zárai Loggia (a piacon található tereferélő hely) vénei, hogy a török úr helyrehozatta a várromot, ott rendezte be szállását, felépítette a kikötő őrtornyát, védőfalait, erődítményét, még a mólót is. És aki hallotta, csodálkozott, hogy Tahar bej nem hozott háremet magával, egyetlen feleséggel él, akit a sziget új lakóin kívül nem látott senki! És ha már felemlegetődik, miféle hírek szálldostak Zut sziget új gazdájáról, nem hallgatható el, hogy szájról szájra járt a hír az Inkoronatákon: nem szívesen fogadják az idegen látogatókat a szigeten. A három kikötésre alkalmas öböl közül az egyiket lezárták, a régit kibővítették, és állandóan őrzik; a falu alattit, a már említett Bizikovica-öblöt is megközelíthetetlenné tették. Ezt mind az egyik, mind a másik öbölnél robbantással értek el, ami nem jelentett különösebb gondot, hiszen a szigetek összes bejáróit száz és száz „scoglio” (sziklaszirt, csöppnyi sziget) védi, őrzi.

Talán leginkább Zára kikötőjének bölcse, Broz Navikucsa találta fején a szöget, aki így foglalta össze egy alkalommal a Loggia véneinek beszédét:

- Találgatjátok, emberek, egyre találgatjátok, mi is van azon a Zuton, mióta megjelent a török úr! Hát mi lenne?! Élnek a maguk módján, és nem szívesen veszik, ha belenéznek a tányérjukba! Mit gondoltok, mi a szösznek jött ide a török úr? Azért, mert jól érezte magát a szultán országában? Akkor bizony ott maradt volna. Hogy gazdag ember lehet, abból is gondolhatjátok, hogy megvásárolta a szigetet a spalatói Obrovazzo gróftól. Hajaj, attól venni valamit! Hiszen az még tulajdon testvéreit is becsapta, amikor az öreg Obrovazzo halála után osztozkodtak a vagyonon. Ismeritek őket, a többi testvér sem esett a feje lágyára! Ezért mondom, aki Obrovazzótól vesz valamit, az fizet is!... Ha pedig fizetni tud, akkor van pénze is bőven. Ha pedig van, akkor úgy akar élni, miként a kedve tartja! Én amondó vagyok, polgárok, ne firtassuk, ki légyen a török uraság. Örüljünk neki, hogy itt van a közelünkben, mert abból Zárának is csöppen valami. Valljuk őt a magunkénak, süvegeljük meg, ha közénk jön. Így kívánja a régi zárai tisztesség! Az a hír járja róla, hogy jó tengerész... Hát akkor kinek mi baja lenne vele?! Aki tengerész, az közénk való! Nahát!

Így történt, hogy Zut sziget új urát 1860-ban lassan-lassan magáénak kezdte vallani az Inkoronaták szigetvilága és a „főváros”, Zára.

Hogy mi minden történt az új otthon kialakításával, arról majd beszélünk.

Addig is illő visszakanyarodni a parthoz, ahol a kutyás férfiú megállt, és visszanézett a kikötőöbölre.

Tisza!... Így szólította kutyáját, amiben már azért sem volt semmi különös, mert bárki, aki értett valamit a kutyák fajtájához, könnyen megállapíthatta: ilyen állat csak a magyar tanyaudvarokon, csárdák tornácán, udvarházak oszlopos folyosóján tartózkodik, nagy éberséggel őrizve a portákat és a holdas éjszakákon messzire hirdetve hangjának hatalmas erejét.

Tisza!

Az idáig felvetődő fényben kutya és gazdája egymásra nézett.

Vöröses fény csillant a szép állat okos tekintetében. A szakállas férfi pedig, akiről most már tudjuk, hogy nem más ő, mint Tahar bej, vagyis a világvándor Monostory Balázs (Lásd a szerzőtől a „Kossuth Lajos tengerésze” és „A fekete herceg” c. köteteket), ezt a hű, ragaszkodó nézést azzal viszonozta, hogy lehajolt, magához húzta a kutya busa nagy fejét, játékos erővel, amúgy karból megrángatta a nyaka alatt, és magyar nyelven kedveskedő szavakat suttogott az állat fülébe:

- Derék kutyám!... Hej, Tisza, Tisza, de jó is, hogy mellettem vagy, de jó!

A kutya megelégedetten nyöszörgött, érdes nyelvével hálásan megnyalta gazdája kezét. Monostory még egyszer végigsimította a komondor bundás hátát, megdöngette széles oldalát, szügyét, majd halkan füttyentett:

- Gyerünk!

Megindultak.

Kövek görögtek a lépteik alatt. Lentről felhallatszott a rakodás zaja. Emberek kiáltottak, hordó vagy láda zuhant, dongott.

Babérliget övezte itt az ösvényt, látni semmit nem lehetett. De a volt magyar katonatiszt, a negyvennyolcas szabadságharc messzire szakadt hontalanja olyan nyugodtan lépegetett, mint aki mindent lát maga körül. Nagyjából így is volt: Monostory Balázs különös adottsággal rendelkezett. Sötétben is jól látott, jóval különbül, mint az átlagember. Macskaszeműnek nevezték a katonatársai, később pedig azok a tengerészek, akikkel együtt hajózott. Joggal - amikor mások bizonytalanul tapogatództak, Monostory Balázs biztosan megkülönböztette a tárgyakat, részleteket. Jó hasznát vette e különös adottságnak katonai szolgálatában, harcok közepette, éjjeli viharban vagy akkor, amikor a föld túlsó oldalán, Kínában a kalózok, a Fekete Pirátok fogságában sínylődött.

A tenger felől már hallani lehetett az ébredező sirályok, halászkák, kormoránok csipegő hangját, egy-egy kvakkogást, rikkantást, berzenkedő madármorgást. Mivel rókák, sőt sakálok is akadtak a szigeten, a lépegető éles füle felfogta a távolból hallható egeret, cickányt űző vörös vagy fakószürke bundás vadászok nyiffogását.

Tudta, hogy alig a babérliget után következik egy kőbevágás, majd amolyan magaslati terecske, ahonnan tiszta időben - éjjel is - messzire látni, ki a szigetekre, még Zára lámpáit is.

Megtorpantak.

Ugyanabban a pillanatban így tett a kutya is.

A kutya mellső lába a levegőben maradt, úgy figyelt.

Mind a ketten jobbra néztek, a babérfák közé, ahonnan szokatlan neszt hallottak.

Gyakorlott fülük azonnal felismerte, hogy a kövecskék gördülése, majd az azt követő ágreccsenés nem rókától, nem sakáltól, még kevésbé vadmacskától vagy másféle négylábútól származik.

Ha kő gördül, s ág reccsen, ott csak ember jár!

Lopakodik vagy menekül.

A kutya halkan morogni kezdett. Érezni lehetett, hogy felhúzza a pofabőrt, és a fogai megcsikordulnak.

Monostory előtt most két választás állt. Az egyik, hogy kiáltson a közeli épület felé, ahol néhány embere ébren lehet, mint azt egy lámpás pislákoló fénye is elárulta. Régi fegyvertársa, Turkovics Daniló, a zenggi uszkok kalózok leszármazottja, már nyilván felkészült, hogy kövesse gazdáját, aki hetek óta minden éjszakán várta emberei visszatértét. Tudta, ha kiált, pillanatok alatt megelevenedik az épület. Lámpákat hoznak, fáklyákat. A másik választás ennél is gyorsabb, egyszerűbb volt: bevetni magát a babérligetbe és parancsot adni a kutyának a keresésre. Nem kételkedett, hogy a kutya pillanatok alatt nyomára jut a zaj okozójának.

Hogy nem ide tartozott az az ember - mert másféle nem lehetett -, abban biztos volt: Tisza, az okos állat, kivétel nélkül mindenkit ismert, aki Zuton élt és ide tartozott. Még csak véletlenül sem mordult rá barátra.

Bezzeg most annál inkább érződött teste remegésén, halk morgásán, hogy alig képes visszatartani dühét.

Monostory figyelt.

A kastély felől hangokat hallott. Csikordult a hatalmas, vaspántos tölgyfa kapu, amit éjszaka idején zárva tartottak. Valaki kiáltott, majd válasz jött rá.

A különös nesz felfedezése óta mindössze másodpercek teltek csak el. Halogatni a kutatást nem lett volna értelme.

Monostory a második megoldást választotta.

- Keresd! - súgta a kutyájának, és elengedte,

A kutya nyiffantott egyet, és bevetette magát a sűrűbe.

Alig tett néhány lépést, alig hárított el maga elől néhány bokrot, ágat, lábak rohanását lehetett hallani, s vele együtt Tisza vad, félelmetes ugatását.

Az ismeretlen nyomában volt már a komondor, sőt el is érte; ezt gyors, szapora ugatása jelezte. Az ugatás egyben azt is hirdette, hogy az ismeretlen hátrál, védekezik, sőt azt is, hogy hátrálás közben a sötétben elesik, köveket dobál, ütéseket akar osztogatni; de hát a komondort arra is kitanították, hogyan kell emberek ellen védekezni. Tisza jó tanítványnak bizonyult. Elsősorban is fürge körberohanással igyekezett ellenfelét megszédíteni és megzavarni, utána pedig elkapni a vállát vagy a nyakát.

- Hé, Turkovics, kövesd a kutyát! - kiáltott a kastély felé, mert a kutya hangjából észrevette, hogy a megzavarodott idegen abba az irányba rohant, és ugyanakkor az épületnél, a kapunál lámpást lóbál valaki.

- Hé, Daniló!

- Hallottam, kapitány! Megyek!

A lámpás megindult az épület északi része felé. Rohanvást.

- Siess! Valakit elkapott a Tisza!

- Puska van nálam! - hangzott a válasz.

Jól lehetett hallani a kutya hörgését, dühödt morgását. Ugyanakkor emberi kiáltást is, egyben kövek görgését, zuhanását.

Monostory Balázs is rohanni kezdett, mert sejtette, hogy az állat és az ismeretlen között a küzdelem nem folyhat máshol, mint a várkastély mögötti dolinánál, a köves mélyedésnél.

Közben kibukkant a hold, s ami eddig vészesen sötét, komor, félelmetes, áttekinthetetlen volt, az most formát, alakot kapott. Egyszerre felmagasodott az ódon, nyerskőből rakott, négy oldalán szöglettornyos, egyemeletes várkastély, körülötte szőlővel belepett, düledezett kőfal, a fák, a sziklák, hátrább az alvó falu kerek cserepes háztetői, emitt pedig a babérliget s mögötte a domb.

A kutya most már fulladozva hörgött, tehát akivel viaskodott, az elszánta magát a legrosszabbra: elkapta a hatalmas állat nyakát, és igyekezett összeroppantani a gégéjét.

De hát erre idő mégsem jutott.

Felhangzott Turkovics Daniló kiáltása:

- Tisza, félre! Te meg engedd el a kutyát, mert agyonlőlek!

Monostory felért a dombra, és letekintett. A dolina mélyén meglátta a kutya fehér bundáját, mellette egy feltápászkodó sötét alakot s a földre tett olajlámpást, mellette a puskát előretartó Turkovics Daniló ösztövér alakját.

Ugyan ki lehet a kutyától meghajszolt ember, s főleg mit keresett a szigeten, ahol nem túlzott szívélyességgel fogadják az idegeneket?

Néhány lépés után ez is megoldódott.

Monostory egyik kőről a másikra ugrott, és leért a dolina aljára.

A kutya pofáját felhúzva vészesen hörgött.

Turkovics nevetve figyelte az akkor már feltápászkodott, zavart, kétségbeesett embert, aki elkeseredve nézegette vérző csuklóit, Tisza harapásának helyét, összehasogatott nadrágját, megszaggatott zekéjét, ingét. Feltehető, hogy sapkája vagy kalapja is volt, de annak nyomát sem lehetett látni.

A hold újból eltűnt a felhők mögött, a lámpa azonban rendületlenül ontotta fényét.

Amikor Monostory Balázs leért, Turkovics Daniló átadta a puskát, s felemelte a lámpást, hogy belevilágítson az ember arcába, aki állandóan lehorgasztotta a fejét.

- No né! - motyogta a volt hajósmester és főkormányos. - De ismerős is vagy! Mit kerestél itt?

Ezzel fellökte az idegen állat, hogy jobban az arcába nézhessen.

- Lole Ribara! Te vagy?

Száját összeszorítva, komor tekintettel, hunyorogva, dühösen villogó szemekkel, de ugyanakkor megrettenve a leleplezéstől, annak következményeitől, egy valójában fiatal, alig harminc év körüli ember meredt most már a két férfira.

Igen, Turkovics Daniló, aki a környéken, a szigeteken és Zárában, de igazában az egész dalmát tengerparton mindenkit ismert - ami nemcsak az ő kiváltsága volt, de ősi szokás az Adria-part szláv népeinek atyafiságos világában -, nos, Turkovics Daniló mindjárt megismerte Zára egyik polgárát, aki fiatal ember létére is ismert embernek számított.

Lole Ribara kádármester volt, legalábbis ezt hirdette a műhelyének kőkerítésén kifüggesztett cégér. Igaz, ezt a cégért még az apja, az öreg Ribara helyezte el, aki néhány évvel ezelőtt örökségként hagyta fiára nemcsak a mesterséget, hanem a műhelyt is.

Lole Ribara többet tartózkodott a kocsmákban, a városszéli lebujokban kétes cimborák társaságában, mint a műhelyben.

És mégis vidáman élt, szórhatta a pénzt. A becsületes emberek elkerülték, munkát alig kapott, de Ribarát mindez nem zavarta. Volt egy maroknyi baráti köre, bátran nevezhetjük bandának, ezekkel alakította ki azt a véd- és dacszövetséget, aminek a segítségével elérte, hogy az emberek inkább elmentek mellette, semmint felelősségre vonták volna tetteiért. Még a Loggia öregjei is igyekeztek békében maradni Ribarával és elnézni mesterkedéseit.

Ugyan miért?

Mert mindenki tudta róla, hogy besúgója az osztrák hatóságoknak, cimborál a csendőrökkel, a zárai térparancsnokság és a sebenicói tengerészeti állomás kémcsoportjával!

Ahol Ribara megjelent, ott hirtelen másról kezdtek beszélni a férfiak, a nők. Ahová Ribara bekopogott, ott elkeseredtek a szájak, hevesebben kezdett dobogni a polgárok szíve.

Rossz, nagyon rossz volt a híre a zárai dongakészítőnek.

És most itt állt, ezen az éjszakán egy lámpás fényében, puskacső előtt, megtépázottan, egyelőre szótlanul, hiszen jól tudta, mennyire nehéz helyzetbe került.

- Lole Ribara? Te vagy? - Turkovics Daniló jót nevetett. - Csak tudnám, hogy kerültél ide!

Monostory szótlanul figyelte a züllött alakot.

- Felelj!

Ribara vállat vont. Egyszerre mintha nyugalom szállta volna meg.

Keserűen felnevetett.

- Azt hittem, Pasmanra kerültem. Ott lett volna dolgom. Berúgtam, hát mit tudom én, hol is vagyok?!

És úgy tett, mint aki még mindig kapatos. Monostory intett:

- Gyerünk! Bejössz velünk a házba. Ott majd folytatjuk. - És nagyot lódított az emberen.

A kutya vadul nekiugrott. Ha nem kapja el Turkovics az állat nyakörvét, és nem húzza vissza, könnyen kettéroppant volna a váratlan támadásra a dongakészítő gégéje.

Így is hanyatt esett, és rémülve meredt a hörgő, oroszlánként üvöltő kutyára.

- Állj fel és gyere!

Ribara tovább is adta a részeget. Tántorogva feltápászkodott, morgott, méltatlankodott, mit tehet ő arról, hogy idevetődött csónakján, amikor azt hitte, hogy legkedvesebb barátját keresi fel Pasmanon.

- Oda tartottam, uram... oda! ... Ha nem hiszed, hát ne hidd... de igazat mondok…

- Lódulj!

Akkorra már többen kijöttek az épületből. Lámpásokat lóbáltak. Ott álltak a dolina szegélyén, egyikük le is kiáltott:

- Menjünk, admirális?

- Maradjatok! Ha felérünk, közrefogni ezt az embert, és befelé vele!

Lole Ribara tántorgott, rogyadozott, csetlett-botlott. Még énekelt is.

- Mit akarhatott? - dünnyögte Turkovics.

- Majd kiderül. Az is kiderül, hogy most nem részeg.

Kinyílt a várkastély kapuja. Majd a kapu mögött egy vaspántos ajtó. Ez volt az épület őrének a helye, mint ahogy réges-régen is ez volt a szobaféle helyiség hivatása.

- Befelé!

Valaki nagyot lökött Ribarán. A kutya újból hörögni kezdett. Nem lehetett kint tartani. Benyomakodott a gazdája lába között.

- Gyújts világot, Fondaco!

Fondaco, a várkastély őre, aki eddig kísérte Lola Ribarát, lámpásának égőjéről meggyújtotta a mennyezeten elhelyezett kocsikerékre rakott gyertyákat.

Hatalmas kecskelábú asztal, néhány gyalulatlan pad, egy ósdi fegyverállvány, kövekből rakott tűzhely volt a helyiség minden berendezése.

- Nos, mit kerestél nálunk? Mit leskelődtél?

Monostory szólította így meg az asztalhoz lerogyó embert.

- Mit?... Mit akarsz, uram?... Mit akarsz?

- Láttál már buta embert, Daniló? - kacagott Monostory. - Hát akkor nézd meg ezt a zárai ismerősödet! Úgy tesz, mintha részeg lenne. De ugyanakkor úgy futott, mint a nyúl, amikor Tisza a nyomába eredt. Azt mutatja, hogy becsípett; és hiába hajolok a közelébe, italnak szagát nem érezni rajta! Azt mondja: részeg, de a józan ember okosságával védekezett, amikor a kutya megtámadta! És ha részeg, honnan tudná, hogy Pasmanra akart menni, és hogy még sincsen ott?!

Ezzel megkeményedtek az arcvonásai. Hiszen nem Monostory Balázsként élt itt. Tahar bej volt ő, e sziget ura.

Az idegen elé lépett, rávágott az asztalra.

- Ne kertelj, mert kerékbe törlek! Mit kerestél itt?!

Lole Ribara megrettent. Látszott az arcán, hogy most is gyorsan számot vet önmagával és a helyzettel.

Volt annyira gyakorlott, ügyes csirkefogó, hogy érezte: nincsen tovább értelme az alakoskodásnak.

Nézegette vérző kezét, szakadozott ingét, megvetően tekintett a kutyára, azután körülbámult a helyiségben. Végül egyenként belenézett az arcokba.

Egyszerre csak megint a szemtelen, hetyke Lole Ribara ült a kecskelábú asztalnál.

- Adj, uram, egy pohár bort, és engedd, hogy elővegyem a pipámat - mondta lassan, figyelve, kimérten. - Akkor elmondok mindent.

Tahar bej bólintott.

- Megkapod a bort, a pipádat is előveheted. Daniló, hozzál egy pohárral! Na, halljam, mi a mondandód?

Ribara felnevetett:

- Látod, uram, mégsem töretsz kerékbe! Megérted te a magamfajtát, tudom! De hát a pohár bor mellé kérnék valamit...

- Mit?

Ribara sunyin vigyorgott:

- Hát pénzt... Pénzecskét.. . No, nem sokat... Megérted, uram? Ebből élek. És az életemmel játszom! Most is, mert ha megtudják, hogy elmondtam, miért jöttem ide, akkor visznek Kotoriba, az útépítéshez, utána kényszermunkára valahová! Úgy ám, uram!

Tahar bej elmosolyodott.

A mécsesek világításában különösen érdekes látvány lehetett a négy ember. A zárai rendőrspicli - csapzottan, megviselten, szakadozott holmiban, kezeit tördelve, hol elrémülten, hol alázatosan mosolyogva; Tahar bej, vagyis a magyar Monostory Balázs - törökös öltözékében, piros, bojtos fezzel a fején, hímzett birkabőr mellényben, buggyos kék nadrágban, amit máig bosnyáknadrágnak neveznek, és térdig érő ráncos, könnyű szattyáncsizmában. Turkovics Daniló, a volt tengerész hajósmester és főkormányos megszokott tengerészzubbonyában, kalábriai fejkendővel, combot is takaró, kedvenc csizmájában; s végül a várkastély fáradhatatlan őre, Fondaco, aki Veronából került ide, Zut szigetére, mint Tahar bej feleségének, Malatesta Gabrielának családi öröksége, az osztrákoktól feldúlt Malatesta-ház volt kapusa, veronai kék posztóból készült, aranygombos, széles bőrtüszős ruhájában.

Turkovics előtt puska, Fondaco bőrövében hosszú tőr, pisztoly.

Tahar bej kezében kutyakorbács. Éppen ez a kutyakorbács csapott az asztalra, mint előbb az ököl, amikor így szólt:

- Pénzt? Tőlünk?! Ugyan miért, te zsivány?! ... Azt akarod, hogy a gazdád is megfizessen, én is?! Bolond vagy te, Ribara, bolond! Nekünk nincsen rejtegetnivalónk. Ha az ellenkezőjét állítanád, nagyot hazudnál. Tehát: nem kapsz egy garast sem, Ribara! Kémeknek különben sem szoktam fizetni! Én mást teszek a kémekkel. Ezt a szigetet pallós joggal vettem meg a spalatói Obrovazzo gróftól. Még az osztrák császár sem tilthatja meg, hogy azt, aki itt jogtalanul partra száll, azt én - érted, én! - megvesszőztethetem, kitoloncoltathatom! De ha akarom, börtönbe is vethetem!

Ezzel előbbre lépett. Megfogta a zárai kém vállát, felrántotta ültéből.

Tisza hörögni kezdett. A kapus ragadta meg nyakörvét, különben rávetette volna magát Ribarára.

- Még egyszer kérdem; mit keresel nálunk?! Ki után kémkedsz?! Ki bízott meg ezzel? Felelj! De azonnal, mert több időm nincsen!

Ezzel ellökte magától Ribarát. Az megbotlott, elvágódott. Az asztal alá esett. A kém szeméből a gyűlölet lángja csapott fel. Sunyin összehúzódott.

- Mondtam már, Kotoriba visznek, ha elárulom ... - suttogta.

- Pénzért megmondtad volna? - nevetett Turkovics Daniló.

Tahar bej felvette az asztalról a korbácsot. Megsuhogtatta.

- Rendben van, ne felelj! Majd megteszed, ha nem ma, akkor holnap, holnapután!... Ki hozott ide a szigetre?

Ribara kikászálódott az asztal alól.

- Senki - nyögte. - Magamtól jöttem. Amott lent, ahol a fókák szoktak tanyázni, a kis öbölben hagytam a csónakot. Egy pasmani emberé. Ha nem hiszitek, nézzétek meg.

Tahar bej intett Turkovicsnak.

- Vizsgáld át tüzetesen a csónakot. Utána valaki hozza át a kikötőbe. Te pedig, Ribara ...

A kém könyörögve összetette a kezét.

- Engedj el, uram! Vár a családom. Többet nem jövök ide. Csak engedj el!

- Majd ha feleltél. És ha megbizonyosodtam állításod igazságáról. De addig nem! Fondaco, vidd a fickót a pincébe, s tedd lakat mögé! - Ezzel intett a kutyájának. - Tisza!

Még hallotta, amikor a derék Fondaco rászólt a kémre:

- Tedd hátra a kezedet, gazfickó, megkötözlek! Tőlem nem szöksz meg. A pincében majd leszedem...

Odakünn hajnalodott.

A nagy hegyek mögül, Sebenico irányában, a másfélezer méteres Svilaja mögül jött már felfelé a nap.

Az előbbi ködnek már nyoma sem volt.

Tisztán látszott a várkastély s a viharvert várfal, a Pasman felőli meredélyen épült falu legfelső kőházai, bórát lökő tetői, kéményei. Látni lehetett, bár arra még ködhártya borult, magát a szigettengert, Zut hosszú, elnyúló szigetét, délnyugati szomszédként Kornat hosszú hátát, északkeletnek, igen közel Pasman bálnatestét.

Tahar bej a kastély előtti meredély szélére lépett.

Innen lelátott a kikötőbe, ahol még mindig lobogott a máglya, s ott, ahol még sötétség lett volna, minden fényárban úszott.

A hajók, a csónakok, az emberek.

- Derék fickók! - dünnyögte letekintve Tahar bej, és meleg érzés szaladt a szívére. - Társaim jóban-rosszban!...

A kutya a lábához dörgölődzött. Igen, igen, ez az a társa, az egyetlen élőlény, akit a haza küldött, az az ország, ahová nem térhet vissza, mert bár Tahar bej néven bármikor átléphetné a magyar határt, de ezt mégsem teheti meg. Monostory Balázsként hagyta el, amikor 1847 őszén Veronába vezényelték, s csakis Monostory Balázsként láthatná viszont a hazai földet! De Monostory Balázs, a negyvennyolcas lázadó főhadnagy, aki hajóágyúival rálövetett az osztrák császári flottára, karbonari társaival elsüllyesztette az egyik fregattot, nem várhat mást, mint a katonai törvényszék ítéletét.

Ugyanakkor itt, Zut szigetén, békén élhet Tahar bej, a török tengerész. Kucsuk basa, a kiváló török admirális, aki megmentette az elsüllyedt magyar Implacabile hadihajó parancsnokát, Monostory Balázs főhadnagy-kapitányt s legénységét, gondoskodott róla, hogy mint akkor annyi magyar száműzött, új nevet vehessen fel, és olyan igazoló okmányokat kapjon, amiknek a segítségével bármerre mehet a világban, még a Habsburgok birodalmába is - csak éppen a saját hazájába nem! Ott, a magyar határt másként, mint magyarként, Monostory Balázs nem lépheti át!...

Néhány pillanatig, mint már annyiszor, amikor megcsodálta a tengeri hajnalt, északnak nézett Tahar bej. Arra, a nagy hegyek mögött, van a haza! Arra hömpölyög a Duna, hullámzik a Tisza folyó, s arrafelé fújja most a hűvös hajnali szél a kecskeméti rónák jegenyéit.

Végigsimított a homlokán. Elhessentette a varázslatot.

Szereti Zutot, önmaga teremtette birodalmát, ami ugyan osztrák közigazgatási terület, része Dalmáciának, de ahol nem Ferenc József császár és király az úr, hanem Tahar bej, akit társai admirálisnak neveznek.

Zut valóságos tengeri erőd.

Része az Inkoronaták szigettengerének, egyik a sok nagy sziget közül. Akik ide befészkelik magukat, mint azt Tahar bejék tették, azok biztonságban lehetnek. Tahar bej minden alkalommal, amikor végigtekintett az ódon várkastély magasáról, megnyugodva és jólesőleg állapította meg, hogy Zut megközelítéséhez legalább olyan kormányosokra, navigátorokra van szükség, amilyen Turkovics Daniló, a zenggi uszkok kalózok leszármazottja, vagy az előbb megismert Dundo Zenone, Raguza fia, vérbeli „raguzin”, a fürge, hullámbíró és kellő térfogatot biztosító brazzerák főhajósa.

Tengerszint alatti sziklák, szirtek, kő- és homokpadok ezrei őrzik az Inkoronatákat. És őrzik rajtuk kívül a kisebb-nagyobb szigetkék Zut körül, a hol kopár, hol mohával és hangával benőtt, hol pedig cserjéktől belepett „erődök”, „sáncok”, „védelmi falak”, tengeri „bástyák”. Felettük eltekintett a magasságból Tahar bej: Gorába, Gustac, Sandella, Gallijola, Gangarol, Baba, Lavdaran, Gorába Skála, Katina, Dajne és Kamehar, hogy csak a nagyobbakat említsük, ahol bátran elférne egy-egy tanya majorsággal, ha - az esztendő téli hónapjaiban megközelíthetők lennének! De a bóra az elérhetetlenség bilincsébe veri őket.

Ezek övezik Zutot, de ugyanígy az Inkoronaták minden egyes nagyobb szigetét, a legtermészetesebb védelmi rendszert alkotva minden nagyobb sziget körül.

Csoda-e, hogy itt kerestek menedéket a messze múlt tengerének kóbor népei? Itt bújtak meg a velencei köztársaság erre kószáló hajóinak támadói, s ugyanitt később az Adria híres rablónépének, az uszkokoknak portyái, őrsei, századai. Innen indultak rablóútra az északi Adriára és az olasz partokra a Raguza köztársaság félelmetes tengerészei, akik elmondhatták, akárcsak Dundo Zenone barátunk, hogy ereikben egyszerre folyik a török, a szkipetár, a bosnyák, a velencei, no és - a jófajta raguzai vér!

Az Inkoronatákon mindig búvóhelyet találtak az üldözöttek, a szökött fegyencek, a vendetta menekültjei, a katonaszökevények, a gyilkosok, a rablók, a tolvajok, akik a török, az osztrák, az olasz királyi és a szerb hatóságok elől bujkáltak, akiknek módjuk volt beolvadni egy-egy elrejtett, hatóságtól soha nem látogatott település, falu, szigeti városka közösségébe, vagy ahogy mondani szokták - eltűnni a világ szeme elől... Mert a szigetek népe hallgatott róluk, hiszen ők is valahogyan így kerültek az Inkoronatákra!

Zut lakói - minek is tagadnánk? - javarészt ilyenféle emberekből verődtek össze. Láttuk és hallottuk már akkor, amikor felgyulladt az őrtorony máglyatüze, és felhangzott a legénység éljenzése. A sokféle öltözék és nyelvezet erről árulkodott.

Tahar bej, amikor a hajnal reggelbe hajló fényeiben elnézett birodalmán és az egyre inkább kibontakozó messze környéken, erre gondolt éppen. Ugyan ki után kutathatott a zárai kém, a polgárspicli? Személy szerint utána vagy az érkező, távoli útról visszatérő brazzera-portya mibenléte után? Afelől nem volt kétsége, hogy erre rövidesen választ kap, hiszen Lole Ribara előbb-utóbb vallani fog. De hát addig is foglalkoztatta ennek az embernek küldetése. Jól tudta: az ilyen gazember, ha érzi, hogy csapdába került, és hozzá még olyan valaki csapdájába, aki átlát rajta, megtörik, és elmondja szándékát. Mint ahogy talán pénzért hajlamos lett volna erre. Persze az is lehet, hogy kiadós, jól felépített hazugsággal akarta kihúzni magát a csávából. De hát erre nem kerülhetett sor, s a várpince némasága majd csak elgondolkoztatja. Tahar bej eldöntötte: addig Lole Ribara nem kerül a napvilágra, amíg nem vall a legrészletesebben, a legőszintébben - és erre a vallomásra nem ad határozott biztosítékot, feltárva megbízói nevét, küldetésének pontos részleteit. Ebben az esetben Ribara, ha szabad utat kap, kénytelen lesz hallgatni küldetése sikertelenségéről. Ha nem vall, akkor időtlen időkig itt marad.

Mert Tahar bej, a török állampolgár, jogos és törvényes ura Zut szigetének. Ha pedig valaki kémet küld az ő tulajdonában levő szigetre, számoljon azzal, hogy a kém valamiféle okból - szirtek, szigetkék, homokpadok, áramlások, örvények veszedelmei közepette - nem érkezik meg küldetése helyére, vagy netán vissza oda, ahonnan elindult!

- Uram - szólalt meg mellette Turkovics Daniló -, megtaláltam a csónakot. Egypárevezős ladik, amilyet a makrélahalászok használnak. Ez volt benne, uram.

Bőriszákot tartott a kezében. Széthúzta az iszák torkát, s elővett belőle egy pisztolyt, egy kötélcsomót, egy faggyúmécsest, egy ütött-kopott pénztárcát, amiben mindössze néhány rézgaras árválkodott, valamint egy tőrt, amit Tahar bej hosszasan vizsgálgatott.

A pisztoly is, a tőr is kincstári eredetű, vagyis katonai volt.

Egyikben is, másikban is ott volt az árulkodó S betű, ami ebben az esetben Sebenicót jelentette. Tehát nem a zárai polgári hatóságok küldték Lole Ribarát Zutra kémkedni, hanem a sebenicói katonai körlet illetékesei. Ugyan mit akarnak a sebenicóiak?

- Mit sejtesz, Turkovics?

A szikár, megtermett, ötven év körüli tengerész megvakarta a feje búbját.

- Gondolom, nyomára jöttek annak, hogy Zut halászai nemcsak halat fognak, hanem mást is - mosolyodott el Tahar bej.

- Vagyis, uram, a hálónkba olyasmi kerül, időnként olyasmi... - akarta folytatni Turkovics Daniló, de a gazda hirtelen felemelte a kezét.

- Várj, barátom, várj! Itt ne! Honnan tudod, hogy nem akad még egy Ribara valamerre, és meghallja beszédünket! - A főkormányos mellé lépett. Suttogva folytatta: - Sohase tudhatod. Majd kiderül, mit akart Ribara. Most gyerünk befelé. Amott jön Zenone, hogy jelentést tegyen az útról. Most jobban érdekel Zenone jelentése, mint ez a zárai csibész. Lakat alatt van, a hangja semerre sem hallatszik el. Ha netán érdeklődnek utána, akkor?

Turkovics felnevetett:

- Mit tudjuk mi, ki az a Ribara! Igaz?

- Így van. Erre ugyan nem látták!

Lekiáltott a babérerdő sziklákkal szegélyezett utacskájára:

- Hé, Zenone, gyere a parancsnoki kabinba!

A hajós meglengette karját, és felintett.

- Oda tartok, admirális! Éppenséggel oda!

Tahar bej megfordult, füttyentett a kutyájának, aki Zenone elé szaladt, belekarolt Turkovicsba, és a várkastély boltíves kapujához tartott.

A kapu alatt már várták.

Bessy állt itt, Tahar bej feleségének, az olasz származású Gabriela Malatestának mindig nevető, derűs kedélyű néger komornája. Bessy évek óta hű társa volt asszonyának. Valóban így van: ez az okos, értelmes, kedves néger lány, akinek szabadságát úrnője az egyik afrikai kikötőben sok angol fontért váltotta meg, inkább barátnő volt, semmint szolgáló. Rajongva szerette asszonyát, mint ahogy Tahar bej felesége se tudta volna elképzelni napjait néger barátnője nélkül.

- Asszonyom lenni felébred - mosolygott Bessy. - Üzen úrnak, jönni hozzá, és elfogyaszt reggeli!

Tahar bej barátságosan megveregette a néger lány arcát, és válaszában kedvesen utánozta Bessyt:

- Mondani úrnőnek, Bessym, úr később menni. Úrnak sok fontos dolga van.

Bessy derűsen kacagott.

- Bessy megy, és mond úr üzenet!

Ezzel megfordult és elrohant, fel az oldalsó lépcsőn, ami közvetlenül a boltíves kapubejáróból nyílt.

Tahar bej és Turkovics, a hozzájuk csatlakozó Dundo Zenonéval továbbhaladt, el az őrszoba mellett, ahol kihallgatták a kémet, tovább a boltív mélyére. A megtermett, hófehér Tisza követte őket.

Örökösen világító lámpa égett a boltív szögletében, ahonnan különböző folyosók, lépcsők ágaztak el, ami megszokott a dalmáciai várkastélyoknál.

A lámpa hajólámpa volt, hatalmas, kiadós méretű, vasból kovácsolt úgynevezett sorhajólámpa.

A XIX. század elején ilyen kiadós vas- és üvegépítményeket helyeztek el a sorhajók oldalvédjén s a magasabbra épített taton. Az oldallámpák pirosak, a hátsók élénksárga színűek voltak. Nos, egy ilyen megtermett olajlámpás szórta szét fényét a vén falakra, lépcsőkre, végül a sötét udvarra nyíló ablakmélyedésekre.

Tisza, az okos kutya, az egyik kovácsolt tölgyfaajtónál megállt, és visszanézett a közeledőkre.

Az ajtó némi csikorgással kinyílt.

Aki kinyitotta, apró emberkének látszott. Az is volt, még gyereksorban levő, fekete képű néger fickó. Akárcsak Tahar bejen, rajta is törökös öltözék feszült. Piros fez, fehér ing, hímezett mellény, buggyos nadrág, szattyánpapucs. A néger fiú, aki semmi esetre sem volt több tizennégy-tizenöt évesnél, kilépett a folyosóra, s mélyen meghajolt a belépők előtt.

Tahar bej nem állta meg, hogy meg ne veregesse a legényke vállát.

- Jó reggelt, Timbuktu. Minden rendben?

- Van jó reggelt, masa - vigyorgott Timbuktu. - Van minden rendben kajütben.

Ezzel félreállt a küszöbtől, hogy az érkezők beléphessenek.

Elsőnek természetesen Tisza surrant a helyiségbe, szokása szerint megszaglászta a bútorokat, tárgyakat, és amikor ezzel végzett, összetekeredve leheveredett egy trónusszerű szék alatt. Innen tekingetett szét a kajütben, de leginkább jóízűen szundikált.

A kutyát Tahar bej követte, majd Turkovics Daniló, végül Dundo Zenone, a főhajós. Timbuktu kint maradt a folyosón, a küszöbre telepedve, ami azt jelentette, hogy a sziget és vár ura egyedül kíván azokkal lenni, akiket magához szólított.

Hogy miért nevezték kajütnek, vagyis hajókabinnak a helyiséget?

Egy pillantás, és a válasz szükségtelen.

Azért, mert Zut várának ez a szobája pontosan úgy volt berendezve, mint egy korabeli, jómódú tengerészkapitány parancsnoki kabinja.

Monostory Balázs tengerész életének főbb állomása három hajó volt: az Implacabile nevű magyar hadifregatt, amit az isztriai partoknál elnyelt az Adriai-tenger, - a második hajót, ami a szívéhez nőtt, Szultán Szelimnek hívták. Ez volt Kucsuk basa, a nagy török tengerész kedvenc háromárbócosa. Monostory Balázs, a volt negyvennyolcas főhadnagy és az első magyar hadifregatt parancsnoka, azon a hajón, a Szultán Szelimen tanulta meg igazából a hajózás tudományát, és itt lett - Tahar bej. A harmadik hajó, amely minden időkre felejthetetlen marad a számára, az angol Klinkenberg kapitány hajója, a Taitsing klipper. Ezzel a hajóval nyerték meg Klinkenberggel együtt a híres teaversenyt, és ugyancsak ezen a hajón került össze Tahar bej szíve választottjával, az ugyancsak hányatott sorsú Gabriela Malatestával, rajongott feleségével.

A kajütben mind a három hajóról hozott emlékek megtalálhatók voltak.

De előbb nézzünk körül a helyiségben, mert érdemes. A falakat faborítás fedte; ahol valamikor szögletes várablakok vagy lőrések lehettek, ott most egy-egy kerek hajóablakon lopakodott be a külvilág fénye. A középen, a szabályosan bordázott mennyezetről, csuklós karon tányérfedelű olajlámpás függött.

Régi térképek, úgynevezett portolánok és különböző navigációs eszközök díszelegtek a falakon; köztük a legérdekesebb: egy igazi, már abban az időben is ritkaságnak számító bronz- és rézkarikákból, csapokból, rudacskákból, ívekből összerakott arab asztroláb, amilyet úgylehet Kolumbus idejében használtak a hajósok. Ezt az utóbbit Tahar bej nagy barátjától, Kucsuk basától örökölte. Volt a helyiségben azután - üldögélőnek - több régi, rézveretes, festett díszítésű vénhedt hajóláda s ugyanilyen célt szolgáló, összetekert kötélcsomó is, amilyet kikötésre használnak manapság is a hajósok. Az egyik szögletben felfedezhettünk egy kormánykereket, pontos mását az elsüllyedt első magyar tengeri hadifregatt, az Implacabile kormányának, amit természetesen az a valaki készített el kegyeletből, aki a kormány „ősét” a legtöbbet forgatta, vagyis Turkovics Daniló. Ugyancsak az ő mestermunkája volt a munkaasztal felett, két kajütablak közötti polcon elhelyezett három pompás hajómodell: a kétárbocos Implacabile, a háromárbocos Szultán Szelim és az ugyancsak háromárbocos Taitsing kiipper. Bárki megállapíthatta, hogy a viszonylag apró, alig harminc-harmincöt centis hajócskák - mestermunkák. Itt nemcsak a hajósember művészi ügyessége, hanem a szíve is vezette az alkotó kezét.

A kajüt berendezését kiegészítette még több, alacsony hajószék, a már említett trónusszerű török üldögélő, ahonnan időnként Tisza lesett kifelé, amikor nem szundikált, valamint az ajtó melletti szögletben minden kajüt elmaradhatatlan alkatrésze, a fekhely; ebben az esetben egy nyersen kikészített koje, amilyet nem a tisztek, hanem a legénység használ. Ez a durva, cseppet sem kényelmes, szűk, kemény, rugózás nélküli pihenőhely is az Implacibilét idézte, ahol bizony a parancsnok fáradalmait semmivel sem különb helyen pihenhette ki, mint a társai.

A padozatot természetesen szőnyegek fedték, de nem folytatjuk tovább. A fentiekből is mindenki, aki konyít valamit a parancsnoki kajüt melegségéhez, elképzelheti Tahar bej különleges munkaszobáját, ami semmiképpen sem hasonlított a várkastély egyetlen helyiségéhez sem. Legfeljebb még azt kell megemlítenünk, hogy a koje szögletében, a falra helyezve, ott láthattuk a házigazda legféltettebb kincsét, az Implacabile megmentett nemzeti lobogóját, továbbá ugyancsak a koje szögletében azt a jade-kőből készített kínai Buddha-szobrot, amit Gabriela Malatesta ajándékozott férjének az ázsiai klipperút idején. És hogy a Szultán Szelim se maradjon ki a „fétisek” sorrendjéből, a lobogó és a Buddha-szobor mellett ott függött Kucsuk basa tengernagyi tőre, ezüst- és aranyveretekkel.

A barátságos, meleg hangulatot a hajósember örök mesélőkedve tette teljessé a zuti várkastély különleges kajütjében.

- Nos, Zenone, halljam, merre jártatok!

Tahar bej a munkaasztalhoz ült, Turkovics Daniló az egyik székre, és Zenone, mert az az ő esetében másként nem is volt lehetséges, egy kötélcsomóra telepedett.

- Hát - mosolyodott el Zenone -, kezdjem azzal, amikor elindultunk?

- Tudod te jól, Zenone, hol kezdjed. Nos?

A brazzerák főhajósának jobb keze előrelendült. Az alatta levő szőnyeg ábráin mutogatta:

- Előbb lehajóztunk a Torokba, amit sokan Otrantónak neveznek. Hetekig itt kószáltunk, nem akadt semmiféle jó hal a horogra. Se francia, se másféle kereskedőhajó nem jött, amit megsarcolhattunk volna. Az árgyélusát - mondtam -, ebből baj lesz! Múlik az idő, végül elkap egy vihar, és odavág valahol a sziklák közé! Gyerünk kifelé a Torokból a görög partokhoz vagy máshová, ahol elég gyakran felbukkannak a fegyvercsempészek hajói meg a levantei tőzsérek lisztszállítmányai! Azt is tudtuk, hogy ugyanakkor Pescaránál várnak minket a garibaldisták. Admirális, ha hiszed, ha nem, nem volt szerencsénk!

Zenone drámai szünetet tartott. Kalandor volt, igazi raguzai. Ereiben ott lüktetett az a pompás „vegyes vér”, ami különleges tettekre képesítette a volt aprócska köztársaság szülötteit. Bírtak mindenféle nélkülözést, ösztönük a legsötétebb éjszakában is a helyes útra terelte őket, elszántak voltak a bosszúban, és halálig kitartottak a barátságban. Szűkszavúak voltak, amikor erre szükség volt, és bőbeszédűek, ha erre kedvük kerekedett.

Most megjött Zenone kedve, ahogy visszaemlékezett a mögöttük levő tengeri útra.

- Nem volt szerencsénk, admirális! Mintha minden fegyvercsempészt elfújtak volna a szelek a görög partok közeléből! A szentjit, egy sem akadt horogra! Csak mindenütt halászok és gyümölcsárusok akadtak elénk! Piha! Halászok és gyümölcsárusok!

Turkovics Daniló, aki csendben szívta pipáját, megszólalt:

- Elhisszük, hogy nem ment könnyen, de most már kerekítsd ki a szavadat! Mert ha nem hoztatok volna semmit, akkor .. .

- ... akkor már régen elátkoztam volna a világot, igaz-e?! - kacagott Zenone, és elővette széles bőröve rejtekéből a pipáját, ami nála a teljes megelégedés jele volt. - Hát akkor fújjunk a vitorlákba, és gyerünk! Lejutottunk az afrikai partokig. Ott azután megkezdődött az aratás! De micsoda aratás, admirális, ha láttad volna! Mi volt mindennek a három brazzera raktára! Semmi, uram, semmi! Előbb egy török bárka került elénk, Szmirnából jött. Tele lőporos hordókkal. No, fickók - mondtam nekik -, éppenséggel erre van szükségünk, várja Pescarában Garibaldi! Ide vele hát! Átrakodtunk, azután a bárka vitorláit leszedtük, és arra biztattuk a hajósokat, evezzenek az afrikai partokra, ott majd menedéket találnak. Ez volt az első.

Jóízűen felkacagott. Ugyanígy tett Tahar bej és Turkovics Daniló is.

- A tunéziai partoknál egy francia gallion akadt a horogra. Éjjel értünk melléje, odasimultunk, valósággal felsétáltunk a fedélzetre. Még a kormányos is bóbiskolt, így azután nem kellett sokat biztatni a kapitányt, hogy mutassa meg a raktárt. Váltig állította, hogy nincsen más a hajóján, csak bor Marseille-ből. „Bor a mohamedánoknak?! - kiáltottam én. - Hát minek véltek minket, kapitány?! Afrikába nem kell bor, de nem ám! ...” Itt is hordószámra puskapor és puskák kerültek zsákmányra! ... De hát a gallion megint csak gond volt. Mit tegyünk vele? Elsüllyesszük, ne süllyesszük? A kapitány összeszedte minden pénzét, hogy nekünk adja. Mondtam: „Nem vagyunk rablók, a pénz a tietek marad!” Végül a gallion is úgy járt, mint a török bárka; vitorlák nélkül elengedtük!

Zenone nevetett, jóízűen.

- De hát most jött csak a java, admirális!... Szicília alá kanyarodtunk, tudod, ott található Pantelleria. Jó hely az ott, kő és kő, a kutyának se kell, csak annak, aki menedéket keres a vihar elől, vagy dugdosni akar valamit! Előzőleg nagy vihar volt, azért is bújtunk meg a szicíliai partok alatt. Utána teljes széllel mentünk Pantelleriára. Ha láttad volna, admirális, a brazzerákat! És ha láttad volna azt a görög kereskedőt, akinek a hajóját itt leptük meg! Tele volt liszttel, kukoricával, rizzsel, de még fegyverekkel is! Akkora hajó volt, hogy tíz brazzera is belefért volna! Rácsaptunk, mint a sólyom a lúdra! Ibrahim átment kapitánynak meg tíz ember fogdmegnek, és hajrá, ki a tengerre! Irány - Pescara. A többit tudod, admirális, meg hát te is, Turkovics kapitány. Befejeztük az utat. Pescarában leadtunk kétszáznyolcvanegy puskát, harminchat hordó lőport, hetvenhét zsák lisztet, ötvenegy zsák rizst, nyolcvannyolc zsák kukoricát. A többit, majd nézd meg, hazahoztuk. Jut bőven belőle a szigetek szegényeinek.

Ezzel Zenone nagyot sóhajtott. Mintha csak most ébredt volna rá, mekkora utat tettek a fürge hajócskák, és micsoda haditettet hajtottak végre.

Tahar bej felállt, kapitányához lépett. Ráveregetett a vállára.

- Zenone, ezúttal sem csalódtam benned. Köszönöm. Papírt hoztál?

Zenone elmosolyodott. Ő is felállt. Belenyúlt a tüszőjébe. Kivett egy összehajtogatott, eléggé összegyűrt levelet, ami egyben volt levélpapír és boríték is. Két szögletét pirossárga pecsétviaszk zárta el.

Tahar bej megelégedetten bólintott. Átvette a levelet. A hajólámpa alá lépett.

Nem a Zenone iránti bizalmatlanság miatt vizsgálgatta előbb alaposan a levél külső alakját, pecsétjét, az ott látható ábrát, majd az írást. Zenonéban legalább annyira megbízott, mint Turkovics Danilóban, legkedvesebb barátjában és társában. A vizsgálat oka valójában a minden irányban kiterjedő figyelme volt, amihez hozzászokott kalandos élete alatt.

Csak amikor meggyőződött a levél külsejének teljes hitelességéről, vette elő tőrét, és gyors mozdulattal felhasította a pecsétviaszkokat.

Egy régi kedves arc jelent meg előtte, Enno Malatesta, a szabadságharcos karbonari, felesége rokonának arca, aki Garibaldi fegyvertársaként harcolt még mindig az olasz nép felszabadításáért. Annak idején süllyesztették el, Malatesta karbonariainak segítségével, a Trieszti-öbölben az egyik császári hadihajót. És a levelet Enno Malatesta írta, Pescarából keltezve.

Testvéri jó barátom! Köszönjük a küldeményt. Váratlanul jött, de idejében. Küzdelmünk most ott tart, hogy az olasz király, akiért mindent megtettünk, félti a hatalmát Garibalditól. Megtudtuk, hogy a királyi udvar száműzni akarja őt. Harcolunk a franciák ellen, akik Rómát védik; harcolunk az osztrákok ellen, akik még olasz földön állnak; és rövidesen harcolnunk kell annak a királynak a csapatai ellen is, akit mi tettünk meg királynak. Testvéri jó barátom! Ezekből a kusza mondatokból sejtheted, micsoda gondok között élünk. De küzdünk, harcolunk, mert az igazság a mi oldalunkon áll. Köszönjük a küldött kétszáznyolcvanegy puskát, a harminchat hordó lőport és az élelmet. Lehet, hogy ez az utolsó, amit átvehetünk. Pescarát feladjuk, és a hegyekbe vonulunk. Ha módom lesz rá, értesítlek, merre járunk, mint áll ügyünk. Üdv az igaz barátnak, aki az igaz ügy mellett áll! Köszöntlek feleségeddel, aki kedves rokonom, vérbeli Malatesta. Éljetek boldogan, ezt kívánja sokszor halottnak hitt, de mindig feltámadó barátod: Enno Malatesta kapitány, Garibaldi seregéből.

Hosszasan elnézte a levelet. Mély megrendülést érzett. A garibaldisták visszavonulnak! Hát mindenütt veszély fenyegeti a szabadságharcot?!

Megfordult, a levelet rátette az asztalára. Ismét mosolyogva tekintett a főhajósra és Turkovics Danilóra, aki közben pipára gyújtott.

- Ibrahim olyasfélét mondott, hogy Antivárinál megugrasztottak a honfitársaim. Nos?

Zenone, aki közben felállt, újból letelepedett. Ő is előkotorta a pipáját.

- Biz a, uram, megugrasztottak! Pescarából átjöttünk, mert féltünk, hogy ránk csap a bóra, és akkor egyszerre csak belefutottunk a durazzói basa hajóhadába!... Tudtuk, ha elcsípnek - végünk! Kell nekik a hegyekben a kényszermunkás, meg azután többen közülünk szökött fegyencek, mint Ibrahim is. Biz’a, közel sodródtunk a partokhoz. És mégis ez lett a szerencsénk, admirális. Három brazzera - tele emberrel, tele értékkel. Ha elcsípik a zsákmányt, akkor mi jut a szigetek népének? így azután azt mondtam a legényeknek: „Fickók, haramiák, garázda banda, neki a szirteknek!”

Tahar bej meglepődve felkapta a fejét. Turkovics kivette szájából a pipát.

- Mit? A szirteknek?!

- Antivári előtt?! Megbolondultatok?!

Zenone kacagott:

- Vagy az ágyúk, vagy a szirtek, admirális! Nem volt más választás! Két nagy hajó lőtt ránk, mi meg futottunk, mint szárazon a nyúl! Ha láttad volna, uram! És az a bolond török utánunk!

Kacagás támadt. Tisza vidáman felugatott. Turkovics elragadtatva kiáltotta:

- Felfutottak?!

- Fel - fuldoklóit Zenone az emlékezéstől -, az egyik hajó. Ha jól láttuk, éppen a kapitány basi hajója! Mind a két árboc vitorlástól kifordult, még hallottuk is a ropogását! Érre a másik hajó a lövöldözést is abbahagyta! így azután nem került sor, uram, a kőtörésre! Helyette megjöttünk, mindent meghoztunk, ahogy kívántad. Ennél többet nem tudok mondani.

Tahar bej megint csak ráveregetett a főhajós vállára.

- Derék fickó vagy, Zenone! Köszönöm. Ha kirakodtatok, minden ember jöjjön fel, ünnepi ebéd lesz. Én pedig rövidesen lemegyek, és számba vesszük a zsákmányt. Most vár a feleségem, beszólok hozzá.

Tahar bej megindult az ajtó felé.

De a kilincsre se tette a kezét, az ajtó megnyílt, és a küszöbön ott állt Timbuktu, a néger legényke.

- Masa, Fondaco van folyosón - hajlongott Timbuktu. - Jön szólni masának.

Valóban, Fondaco, az őr bukkant fel a boltív alól.

- Uram - lépett be Fondaco -, uram, az a zsivány, akit a pincébe vitettél, arra kér, hogy hívasd magadhoz, vallani akar. - Majd hogy Tahar bej nem azonnal válaszolt, hozzátette: - Könyörögve kérte, hogy szóljak neked, uram. Azt mondta, ha Zárába megyek, és megteszem most ezt a szívességet, akkor keressem fel a boltjában, és bőségesen megajándékoz majd.

Turkovics jóízűen nevetett:

- Tudod, Fondaco, mit mondott az egyszeri fóka?

- Tudom, kapitány. Azt mondta: a halnak hiszek, de annak nem, aki ígéri a halat!

Tahar bej kinézett az egyik kerek kajütablakon. Tejszerű fehérség ülte meg a kinti tájat. Újból beborult, de nem úgy, mint az éjjel, amikor köd lepett el mindent; nem, ezúttal esőfelhők lógtak az égen, és lassan megindult az eső is. Holnapra megjön a bóra - gondolta a vár ura, amikor a munkaasztalához lépett.

- Hozd elém azt az embert.

Elbocsátotta kapitányát, de Turkovicsot visszaintette:

- Daniló, maradj itt. Okosabb, ha négy fül hallja, mit akar mondani az a zsivány.

Ezzel leült az asztalhoz, írópapírt vett elő, tollat bemártotta abba a különlegesen szép tintába, amit még Angliából hozott magával, és gyorsan írni kezdett.

Turkovics megint csak a kutyával kezdett játszadozni.

A hegyesre vágott lúdtoll percegve, sustorogva írta, kanyarította a betűket.

Kopogtak.

Újból Timbuktu lépett be.

- Masa, van itt Fondaco úr.

- Jöjjenek!

Előbb Ribara lépett be, mögötte Fondaco.

Fondaco még most is úgy fogta a zárai embert, mintha az bármely pillanatban megszökhetne.

Holott még bilincs is volt rajta.

Fondaco szerette az alapos munkát. Nem hitt senkinek, és csak ettől a három embertől fogadott el utasítást: Tahar bejtől, Tahar bej feleségétől és Turkovics Danilótól.

- Vedd le a bilincset! - intett Tahar bej, és folytatta az írást.

Fondaco megvonta a vállát, ami azt jelentette, hogy nem túlzottan helyesli a parancsot. De a bilincset levette. Mindenesetre a foglyát előbbre tuszkolta, távol az ajtótól.

Ribara alázatosan, görnyedten, mint aki végleg felhagy az ellenkezéssel, hajlongott az asztalnál ülő és rendületlenül író uraság felé. Látszott rajta, mennyire meglepte a hajókabinnak kiképzett helyiség, de talán mindenekfelett az, hogy a vár ura rá se néz, rendületlenül ír tovább, mintha nem is érdekelné érkezése.

Turkovics is úgy tett, mint akit a legteljesebb mértékben közömbösen hagy Ribara jelentkezése.

Tisza annál inkább megváltozott. A hatalmas kutya, amelyik az előbb még ölebként feküdt a hátán, és hagyta, hogy játékosan cibálják, tépdessék, nyúzzák a bundáját, most az asztal mellé állt, és fenyegetőleg morgott, nyöszörgött. Egy mozdulat elég lett volna, hogy rávesse magát az idegenre, akit egy életre megjegyzett.

- Kegyeskedjék meghallgatni, uram... - dadogta Ribara, és igyekezett magára felhívni a figyelmet.

Tahar bej tett még néhány vonást a papíron, majd elővette a porzót, behintette a papírlapot, és maga elé tette.

Ekkor nézett fel az előtte álló, egyre hajlongó emberre.

- Mit akarsz mondani, Ribara? Nincsen sok időm, igyekezz! Tehát?

Ribara pislogott, mint aki tudja, hogy végleg elvesztette a csatát.

- Uram, engedj szabadon. Van nekem elég dolgom Zárában, nem akarok itt raboskodni. Megmondok mindent őszintén, csak engedj el.

Tahar bej hátratámaszkodott székén, intett:

- Beszélj. Halljam. Ki küldött?

Ribara megvakarta a feje búbját, kicsit hallgatott, mint aki valamiféle csodában hisz, hogy hátha mégsem kell válaszolni; de ahogy múlt az idő, és meglátta az előtte ülő arcán a türelmetlenséget, kibökte:

- A sebenicói tengerészkörlet policiájának feje, Rutterschmidt kapitány úr.

- És miért küldött? Úgy értem, mit akart megtudni felőlem?

Ribara hirtelen magába roskadt.

- Beszélj, különben itt maradsz.

Ribara felnyögött:

- A parancsom az volt, hogy nézzek körül. Derítsem ki, mit csinálnak a zutiak, igyekezzek barátságba jutni néhány emberrel, akikről látom, hogy bőbeszédűek. Tudjam meg tőlük, mivel töltőd a napjaidat, ki is vagy valójában... Hát így.

- Mindezt csak ilyen egyszerűen, beállítva valahová, mint egy útszéli faluba? - hitetlenkedett Tahar bej.

- Bizony, bizony - dünnyögte Turkovics Daniló -, csak úgy, hogy belépsz egy házba, és azt mondod a házigazdának: hékás, ugyan mondd már meg, kiféle, miféle ember a zuti vár ura, az a török uraság?! Hohó, nem hinném, öcsém!

Ribara elmosolyodott, talán először, mióta megismertük. Bólintott.

- Nem egészen így. Hogy igazoljam magamat, azt is megmondom, mielőtt üldözni kezdtél, uram, a magammal hozott zacskó pénzt elrejtettem egy fa alatt. Könnyen rája akadhattok most. Azt a pénzt azért hoztam, hogy adjak belőle annak, aki ha meglátja, kinyitja a száját. Már ez így van, uram, hiszen tudod: a pénz beszélni is tud...

- Tudom. Fondaco, menj ki, és keresd meg a pénzt. Az elkorhadt olajfa mellett keresd.

- Igenis, uram: - hajolt meg Fondaco -, de akkor a bilincset nem ártana rátenni...

Tahar bej és Turkovics felkacagott.

- No, csak igyekezz, itt találod még ezt az embert, erről kezeskedem!

Fondaco kiment.

- Azt mondtad, Ribara - tekintett a zárai polgárra Tahar bej -, azt mondtad, a pénz beszél, ha meglátják. Erről én is tudok. De mit beszélhettek volna a te tallérjaid, ha meglátják az én embereim? Semmit, barátom, semmit. Hidd el, így van. Én vagyok itt az úr, úgy élek, ahogy akarok. A faluban olyan emberek laknak, akiket ide hívtam, vagy magammal hoztam, vagy maguktól jöttek, hogy betelepüljön a falu, és hogy kenyeret keressenek.

Ennél többet akkor se tudtál volna meg, ha hónapokig itt bujkálsz.

Ribara lehajtotta a fejét.

- Ide küldtek, nem tehettem másként - nyögte, és tehetetlenül intett. - Rutterschmidt kapitány úr azt mondta: fontos ügyben kell rólad, uram, mindent megtudnia. Hogy mi az a fontos ügy, azt én nem tudom. Esküszöm a mindenhatóra, hogy nem tudom!

Tahar bej legyintett.

- Elhiszem. A kullancs sem tudja, mikor lőnek bele a szarvasba. Mindenesetre menj vissza, és mondd meg Rutterschmidt kapitány úrnak.- békében él a zuti vár ura, békében élnek a zutiak is. Halásznak, földet művelnek, úgy élnek tehát, mint a többi szigetlakó.

Ribara arca felragyogott.

- Mehetek, uram?

- Még nem. Úgy tudom, tudsz írni. A kereskedők mind tudnak, és te kereskedő vagy.

Ribara tétován felelte:

Tahar bej felállt. Tisza újból - még szenvedélyesebben, mint eddig morogni kezdett.

Fondaco éppen visszatért. Kezében volt a megtalált bőrzacskó, pénz csörgött benne. A zacskó merő víz volt, ugyancsak eshetett már.

- Mennyi volt benne ?

- Harminc tallér, uram.

Tahar bej kiöntötte a pénzt az asztallapra.

Ribara megszámolta.

- Annyi, harminc. Eltehetem?

- Tedd el. Most pedig ülj ide a helyemre, és írd le, amit felolvasok.

Ribara meglepődve nézett Tahar bejre.

- Talán van annyi eszed, hogy megértsd - mosolygott Tahar bej -, most majd szépen kereket oldasz, és azt meséled annak a Rutterschmidt kapitánynak, amit akarsz, csakhogy minél több pénzt zsebelj be tőle... - így gondolnád. De hát én meg mást gondolok. Akár órák alatt, akár rövidebb idő alatt, de leírod és aláírod azt, amit én már ide írtam. Ettől függ, hogy elmégy, vagy itt maradsz!

Ezzel felemelte az előbb beporzótt papírlapot, és olvasni kezdte:

Alulírott Lole Ribara zárai polgár, kádármester, teljesen önként és jószántamból felkerestem Zut szigetén Tahar bej török uraságot, a sziget urát és tulajdonosát, hogy közöljem vele küldetésemet. A török uraság iránti tiszteletből bevallottam neki, hogy a sebenicói tengerészkörlet policiájának feje, Rutterschmidt kapitány küldött ki, kémkedni a török uraság után és életkörülményeiről. Mivel tudom, hogy az uraság a legnagyobb visszavonultságban él, békésen, uradalma népével; mivel tudom, hogy senkit nem zavarnak, senkinek nem ártanak, ellenkezőleg, békés életükkel jó példát szolgáltatnak, önként elálltam a kémkedéstől, és mindezt közöltem az urasággal. Közöltem azt is, hogy a kémkedés költségére harminc tallért kaptam, amit megtartok magamnak. Mindezt tanúsítom aláírásommal, mint ahogy azt is bárki megállapíthatja, hogy az előző sorokat is én írtam. Kelt Zut szigetén, a zuti várban, Tahar bej uraság szíves fogadtatásának befejezésekor.

Lole Ribara zárai polgár és kereskedő

Tahar bej ezzel félrehúzódott az asztaltól.

Ribara letelepedett.

Felemelte a lúdtollat, bemártotta a tintába. Látszott az arcán, hogy meglepődött. De hát - nem volt más választása. Csapdába esett, és más kiút nincsen.

Egy pillanatra felnézett, és csendesen megszólalt:

- Okos ember vagy, uram. Nagyon okos. Nem hittem volna.

Ezzel zsebre tette a pénzes zacskót, és lassan, nagy figyelemmel, óvatosan rajzolgatva a betűket, írni kezdett:

Alulírott Lole Ribara zárai polgár…

 

MÁSODIK FEJEZET

Az Implacabile Köztársaság • Akit a tenger adott Zutnak • A kalózkodás oka. A tizenkét ágyús hadikorvett • Jelzésre nem válaszolni! • Őfelsége tengerészzászlósa • Tahar bej üzenete • A váratlan látogatók • Miksa főherceg császársága • Thun altábornagy önkéntes hadcsapata • „Önre szükségünk van!” A sorhajókapitányt kiutasítják • Obrovazzó kétségbeesik • Egy idézet az uszkok kalózok városából.

 

A történtekből olyasmire is lehet következtetni, ami egyesek számára talán meghökkentő, sőt - még ennél is több.

Mindenekelőtt az, hogy Tahar bej nem más, mint Monostory Balázs negyvennyolcas főhadnagy, az igazság és a becsület harcosa, az Implacabile volt magyar hadihajó parancsnoka. Harcolt ő már az arábiai Kalóz-parton, később a kínai vizeken és három óceánon át, megküzdve Klinkenberg oldalán egy angol kalandorral s annak bandájával. S íme, Monostory Balázs - hajók kirablására, kifosztására ösztönzi embereit, akiket haramiákból, rablókból, tolvajokból, szökött fegyencekből válogat össze!

Igen, mindez igaz, így van, és nem másként. Legalábbis a felületes megállapítás erre vall. Ha valaki száz évvel ezelőtt megvett egy elhagyott szigetet, düledező házakkal, kecskeistállókkal, penészes, dohos, félig bedőlt borospincékkel, elkorhadt olajütő malommal, várfalakkal, őrtornyokkal s egy inkább romnak, mint épnek mondható várkastéllyal, amit még a velencés időkben építhettek ... és ez a valaki feltámaszthatja halott poraiból a falut, a várkastélyt és az egész szigetet, embereket telepítve az eddigi magányban, az a valaki - nem kétséges - becsületesen cselekszik.

Zut tehát Tahar bejnek és feleségének, Gabriela Malatestának tulajdona lett. Évek kellettek, amíg a romokon új élet született. A honfoglalók, Tahar bej és a felesége, valamint a hűséges Turkovics Daniló s néhány emberük megkezdték Zut feltámasztását.

Hol egy rozoga csónak bukkant fel, benne asszony, férfi, néhány gyerek, elnyűtt bútorfélék, szófák, kecskelábú székek, asztalok, esetleg néhány kecske a csónak orrában; hol kikötött valamelyik zárai halászgazda hajója a zuti sziget öblében, partra tett egy-egy magányos embert, szakadozott ruhában, toldott-foldott motyóval a hátán vagy anélkül... Az is megtörtént, hogy Zárában vagy másféle kikötőben az Inkoronaták világában, amikor valamelyik zuti hajócska beállt a révbe, odasomfordált néhány ember vagy magányos csavargó, kérve hajósainkat, vigyék őket Zutra, az „admirális” elé.

Honnan, miként röppent fel a hír, hogy Tahar bej birodalmában szívesen látják a nincsteleneket? Ki adta tovább, vagy ki mondta ki először?

Nem lehet tudni.

Az Implacabile Köztársaság - mert Monostory Balázs így nevezte tréfából, olykor komolyan is a szigetet - magához vonzotta azokat, akik itt álltak talpra nyomorukból vagy itt leltek védelmet üldözöttségükben.

Így került ide Ibrahim, az anatóliai szökött rabszolga, vagy Carpaccio, a szicíliai márványbányák kényszermunkása, vagy Dundo Zenone, akiből rövid idő alatt a kalandos úton járó brazzerák kapitánya lett; hiszen pompás tengerész volt már előzőleg is, hol francia, hol török, hol osztrák szolgálatban. Az egyik osztrák őrhajón történt, hogy Dundo Zenone - akkor még Kocsa Dimitrij néven - összeszólalkozott egy altiszttel, és megölte. Beugrott a tengerbe, kiúszott a partra, és bevette magát a montenegrói hegyek közé. Tudta, ha elfogják: halál vár reá!

Amikor négy esztendővel ezelőtt, 1860 őszén egy halászbárka partra tette Zuton, az őrtoronynál Carpaccio fogadta.

- Ki vagy? - kérdezte Carpaccio.

- Mi közöd hozzá, nem te vagy itt az úr! - mordult Zenone. - Az uraddal akarok beszélni. Azt mondják, szívesen fogadja a szegény embert!

Carpaccio bólintott.

- Mindez nagyon is igaz, barátom. De akkor sem kell ám ekkora pofádnak lenni! Mert ha én nem akarom, nem kerülsz ám az uram elé!

- Hát csak szólj neki, vagy vigyél eléje - mondta egyhültebben Zenone -, mert látom, te se kerültél ide nagyobb úri famíliából, mint én, megteheted hát, hogy segítesz rajtam.

- Megteszem hát - dünnyögte Carpaccio -, de az admirális előtt légy ám illedelmes, ne nagyszájú!

- Admirális a gazdád? - bámult Zenone.

- Bizony az, öcsém - büszkélkedett Carpaccio. - Híres török admirális! Hát mondom, csak süvegeld meg rendesen. És ahhoz tartsad magadat, amit mond, ha eléje kerülsz!

Így került Dundo Zenone - hasonlóképpen jó néhány más újsütetű szigetlakóhoz - a zuti „köztársaságba”. És tegyük itt mindjárt hozzá: Zenonénak csak egy kérése volt a sziget urához, amikor felvette a különc kis birodalom polgárságát.

- Uram - nézett Tahar bejre a legteljesebb bizalommal -, neked megmondom, az igazi nevem Kocsa Dimitrij, Raguzából származom, ott születtem. De Kocsa Dimitrij meghalt, s a nevem Dundo Zenone, egy elveszett barátom után, akinek a papírjai nálam maradtak.

Tahar bej arcizma se rebbent. Inkább elmosolyodott.

- Nekem mindegy, bármiként hívnak. Ha kiállod a próbát, itt maradhatsz. Nem te vagy az első, aki az itteniek közül eltagadja a régi nevét.

Zenone elismerően bólintott.

- Látom, megérted a magunkfajtát, uram. Hanem mondod, próbát kell állni…

Tahar bej bólintott.

- Úgy van, barátom, Zenone, próbát. Ha azt mondod, jó tengerész vagy, bizonyítsd be. Ha halász, ugyanígy. Ha földműves, akkor is. Te mi vagy?

Zenone büszkén felelte:

- Raguzai. Tengerész, uram! Eléje állok én akármilyen próbának!

Dundo Zenone igazat mondott: nemhogy megállta a próbát, de rövid idő alatt ő lett a kalandos portyákra járó brazzera-flottilla parancsnoka. Ismerte jól a tengert, az időjárást, a vitorlázást, s mindenekfelett nagy ismerője volt a tengeri tájékozódásnak. Bármerre elvitte a kis hajókat, s bárhonnan vissza is hozta. Még az elismerésekkel szűken bánó Turkovics Daniló is elismerte Dundo Zenone tudását:

- Sok tengerésszel akadt dolgom, de állítom, Dundo a legjobbak közé tartozik!

Íratlan, de szigorúan betartott törvények szabályozták Tahar bej aprócska birodalmának életét. A sziget legfőbb törvénye a parancsok megtartása, az egymás iránti hűség és bajtársiasság. volt. De ugyanígy legfőbb törvénynek számított, hogy a sziget határain túl senki nem árulhatott el semmit az itteni életrendről, a lakók kilétéről vagy arról, honnan jöttek, és hol éltek azelőtt. Hogy az öreg Ibrahim szökött fegyenc volt, azt mindenki tudta, de egy ember sem akadt, aki ezt a tényt valaha is említette volna bárki idegennek, akivel összekerült a zárai piacon, Sebenico kikötőjében vagy a spalatói római városrész valamelyik kocsmájában, ha oda elvetődött.

A zutiak értették a titoktartást.

Életük, sorsuk függött ettől, és jól tudták: egyetlen jelentéktelen elszólásból nagy baj eredhet, így azután vagy a némaság volt a szavuk a kíváncsiskodók előtt, vagy derűs, nevető kijelentések sokasága:

- Hohó, hát mit képzeltek, talán lopjuk a napot Zuton? Olyan nincsen! Keményen megdolgoztat ám a gazdánk, a török uraság! Aki nem dolgozik, mehet, amerre lát! Naplopásból élni nálunk nem lehet!

- A gazdátok meg ül ölbe tett kézzel, és várja, hogy bezsebelje a munkátok eredményét!

- Tévedsz, komám! Az a gazda éppen úgy dolgozik, mint mi! Ha kell, akkor velünk halászik, ha úgy hozza a sor, akkor házat javít, kőfalat rak vagy kikötőmólót épít. Vagy olajat szállít a sebenicói piacra, mert ezt is megtette már. De olyankor ember legyen a talpán, aki felismerné a halászban vagy a hajósban a török uraságot! Nincsen nála különb gazda sehol a tengerparton!

Így lassan-lassan legendás hírre tett szert a zuti várkastély és sziget ura az Adria szigetvilágában, a dalmát partokon.

Tahar bejért rajongtak az emberei. Ahogy múltak az évek, egyre inkább összekovácsolódott a zutiak kompániája. Mindenkinek megvolt a helye, a kijelölt feladata. Tahar bej volt az aprócska „köztársaság” feje, Turkovics Daniló a helyettese, Dundo Zenone, Ibrahim Carpaccio, Fondaco és egy Luka Skupetar nevű ember, akiről eddig nem esett említés, a „vének tanácsának” tagja. Ez az ősiségből megmaradt „vének tanácsa” annyira maradandó volt az Adria mentén, történetünk idején szinte az összes városban, városkában, települési közösségben, hogy megszüntetni Tahar bej sem akarta. Ellenkezőleg: örömmel hívta össze, amikor már látta, kik méltók arra, hogy megbeszéljék egymással a teendőket, életük, sorsuk feladatait. Ők is, mint errefelé mindenütt, „Loggiának” nevezték a tanácskozást, szabadon értelmezve, hiszen a Loggia elsősorban azt a helyet jelentette, ahol a polgárok vezetői összejöttek. Ilyen Loggia akadt a zuti várban is, méghozzá a kaputól jobbra, a várfalon belül, kőoszlopokra helyezett tető formájában, ahol még bóra idején is védettséget élveztek az itt tanácskozók.

De hát - ha már ismerjük Zenonét, Carpacciót, Fondacót - ismerni kell Luka Skupetart is, Tahar bej egyik kedvelt emberét.

Joggal hívták őt a halak varázslójának.

Különös adottsága volt a tonhalak járásának megfigyelésére, az évről évre visszatérő tonhalrajzás kinyomozására, de még inkább a körülkerítés és fogás nagy tudományára. Luka mindig tudta, hol kell eredményesen kivetni a hálót, elhelyezni a varsákat, vagy a tengerfenéken végighúzni a dregget, a vontató szánkós hálót. Ha cápák vetődtek a kikötőöbölbe, s veszélyeztették a gyerekek vagy az ott munkálkodók testi épségét, akkor csak Lukának kellett szólni, és a cápák rövidesen terítékre kerültek. De Luka nemcsak elsőrangú halász, hanem kitűnő vadász is volt. Tudta, merre tanyáznak az Adria fókái, a borjúfókák, melyik elhagyott öbölben vagy tengerparti barlangban lelni rájuk.

Luka Skupetart a tenger adta Zutnak.

Kerek három évvel ezelőtt Zárából jött a nagy kétárbocossal Tahar bej hazafelé. Szokása szerint nem egyenes irányban - a Pasman sziget kijárójának - haladt hajójával, hanem levágott Morternek, és onnan indult visszafelé, ragyogó éjszakában, Morter szigeteinek koromfekete csoportjai között.

Tahar bej, vagyis hát Monostory Balázs, aki a hosszú évek alatt megismerte a világtengereket, az óceánokat, az Atlantit éppen úgy, mint az Indiait és részben a Csendes-óceánt, nem is említve a sok bel- és melléktengert; hogy ő, a nagy vizek hajósa valósággal megbabonázódott az Adriai-tenger lenyűgöző sziget-sokaságától. Egy-egy szigetcsoport kitárta a rajongó előtt különlegességeit titkait, akár kopár volt, mint a bálna háta, s más sem volt rajta, csak szikla és szikla, tengertől mart, vörösre, feketére, zöldre cserzett kőhalmaz; akár a szigeteket hanga, vadbozót, olajfűz, babér, törpefenyő, oleander rengetege lepte el. A szigetek fjordjaiban, az aprócska öblökben és kilométeres útvesztőiben hemzsegett a vadmadár és a hal.

Órákig haladhatott a vitorlás hajó, amíg felbukkant valahol egy-egy városka, falu, település.

Gangarol alsó csücskénél haladtak el, és már éppen arra gondolt, hogy lenyomja a kormányt, és jelt ad a fordulásra, amikor a hold és a tenger fényében feltűnt, hogy a homokpadon fekete test hever. Fóka lenne vagy valami más, partra vetett tárgy, esetleg megszigonyozott cápa vagy megtermett delfin?

Az öreg Ibrahim, aki már akkor a zuti közösség tagja volt, a kormány mellé lépett, a szigetcsücsök felé tekintett.

- Ember fekszik ott, uram! - dünnyögíe meglepődve Ibrahim. - A lába a vízbe lóg, de a teste szárazon van.

- Csónakot vízre! - rendelkezett a Porkoláb kapitánya. - Nézzétek meg, mi van vele!

Leeresztették a csónakot, és Ibrahim meg egy másik legény a partra evezett. Rövid vizsgálódás után jelentették - átkiáltva a hajóra -, hogy az ember aléltan fekszik, láthatólag a tenger vetette ki, vagy talán úszva került a szigetre, mert alig van rajta ruhanemű.

- Hozzátok a hajóra! - rendelkezett Tahar bej.

A hajón a fedélzetre fektették, s Tahar bej lámpa mellett megvizsgálta az ájult embert.

A hátán és a koponyáján ütések, vágások nyomát fedezték fel. A sebeket kimosták, bekötötték. Néhány korty rum és a szív megfelelő dörzsölése után az idegen magához tért.

A Porkoláb Zut felé tartott.

Szikár, erős csontú, negyven év körüli ember volt a hajó új utasa.

Barátságtalanul, ridegen nézett körül.

- Hová kerültem, uram? - tekintett Tahar bejre.

- Barátok közé - válaszolta a hajó parancsnoka. - Kényszermunkára vittek?

- Igen.

- Összevesztél a felügyelővel?

- Igen.

- Megveretett?

- Igen.

- Értem. És miért kerültél kényszermunkára?

- Leütöttem egy csendőrt.

- Mi voltál?

- Halászmester.

- Hol.

Az ember legyintett.

- Ne kérdezd, uram. Nem mondom meg. Többet oda nem mehetek vissza.

- Akkor nálam maradsz.

- Köszönöm, uram... ha befogadsz. Hol a hazád?

- Amott, azon a szigeten. Zutnak hívják.

- Hallottam róla. Még nem jártam ott.

Így került a szigetre Luka Skupetar, a halász. Rövid idő alatt ő is bebizonyította kiváló képességeit, akárcsak Dundo Zenone.

Ilyenformán települt be Tahar bej szigete, az Implacabile Köztársaság.

Ezek az emberek kalandoztak el időnként távolabbi vizekre, hogy megsarcolják a jómódú hajógazdákat, kereskedőket, áruszállítókat. Az ilyesmit akkor is, ma is kalózkodásnak, tengeri rablásnak hívták. Tahar bej tehát kalóz volt. Kalóz volt azért, hogy segíthessen a sok nyomorult emberen, családon, akik nála kerestek menedéket. Kalóz volt, hogy segíthesse régi elvbarátait, az olasz garibaldistákat, akik őt is segítették akkor, amikor egymagában vette fel a tengeri harcot árva hadifregattjával, az Implacabile hajóval az egész osztrák császári hajóraj ellen.

De segített másokon is. Hiszen hol az arbei tonhalászok óriáshálóját vitte el a tenger a kiszabaduló tonhalakkal együtt, hol valamelyik sziget féltve őrzött, kőfalakkal védett földecskéit fordította ki a bóra, és ragadta neki a tengernek. Megtörtént az is, hogy egy-egy falucska kecske-vagy birkanyáját szabadították el a viharok, amikor éppen legeltetni vitték őket. Az is előfordult, hogy a nyomorult rozsföldecskék vagy burgonyaföldek termését egy-egy esőáradat úgy kimosta a talajból, hogy a rozsnak vagy a burgonyának (a szigetlakók legnagyobb kincsének) nyoma se maradt!

Zut szigetének ura, ha hírét vette a falusi tragédiáknak, igyekezett gyorsan segítséget nyújtani.

Így történt, hogy valamelyik hajnalon arra ébredt X falu vagy Y sziget lakossága, hogy a kikötőcskében egymásra rakott zsákok, hordók, ládák magasodnak. A zsákok, a hordók, a ládák lisztet, cukrot, burgonyát, sózott húst, hagymát, szalonnát tartalmaztak !

Csak éppen azt nem lehetett tudni, hogyan kerültek a kikötőbe.

Legendák születtek titokzatos jótevőkről, mesebeli alakok keltek életre, akikben eddig legfeljebb csak a gyermekek hittek.

Tahar bej szívét melegség járta át, hírét véve, micsoda boldogság támadt, amikor a nélkülöző emberek kinyitották az éjszaka partra csempészett ládákat, zsákokat, hordókat.

Íme, ezért kalózkodtak Zut szigetének lakói!

A sziget ura legfeljebb akkor hagyta el a szigetet, ha átrándult a közeli városokba, vagy kétárbocosával, a Porkoláb nevű hajóval egy-két napot kószált az Adrián.

De idejének java részében a várkastély helyrehozatalával, a falu belső életével és a sziget igen sovány földecskéinek műveltetésével foglalkozott. Annyi esztendei tengeri hányódás után élvezte a szárazföld és főleg az otthon örömeit. Örült a feleségével együtt töltött napoknak, szépülő otthonának és annak, hogy aprócska közösségük, az „Implacabile Köztársaság” egyre erősödik. Őt is elfogta a világvándor tengerész ismert vágya: örülni az otthonnak.

Zut ura most joggal csodálkozott Lole Ribara megjelenésén.

Miért küldhette Zutra a sebenicói haditengerészeti körzet titkos szolgálatának parancsnoka Lole Ribarát kémkedni?

- Megsejtették a brazzerák küldetését? - kérdezte Tahar bej, miután elmondta feleségének a történteket. - Vagy hogy élelmezzük a szegényeket?

- Nem hinném - rázta fejét Gabriela Malatesta, aki annak idején még Veronában éppen eléggé megtanulta az osztrák hatóságok kutatási módszerét. - Nem, mert ebben az esetben nem kémet, hanem csendőröket küldtek volna.

Turkovics Daniló, aki jelen volt a beszélgetésnél, megrázta a fejét.

- Én is ismerem ám, asszonyom, a császári hatóságokat. Valaki után szimatolnak. Talán biz a én leszek az! Éppenséggel én! Szökött katona vagyok, s hiába telt el néhány év, rájöttek, hogy itt bújtam meg!

Tahar bej legyintett.

- Én is az vagyok, Daniló... mégsem gondolok ilyesmire. Alighanem a feleségemnek lesz igaza: nagyobb esetben a csendőrség jön, nem holmi kém. Bár az is igaz, előbb egy kémnek kell jönni, hogy kiderítsék azt, amire gyanakszanak.

- Nem tehetünk mást, mint várunk - mondta Gabriela.

- És figyelünk - tette hozzá Tahar bej, és szeretettel megsimogatta felesége kezét. - Van egy mondás: aki a tűzhányó közelében lakik...

- ... az ne vegye le szemét a füstről! - egészítette ki nevetve Gabriela.

Tahar bej elnevette magát.

- Talán hiba, hogy ennyit törjük a fejünket! Elvégre Ribarának nem sok kedve lesz beszámolni az útról. Kezünkben van a vallomása, amiben nemcsak azt ismeri el, hogy ki küldte hozzánk, hanem azt is, hogy mennyi pénzt kapott küldetésére, amit megtartott magának. Én azt hiszem, mégiscsak ez a fontos!

- Tehát ne törjük a fejünket? - nézett férjére Gabriela.

- Bizony ne törjük - bólintott Tahar bej.

Ebben állapodtak meg. És mégsem tudtak megszabadulni Ribara emlékétől.

Múltak a napok, múltak a hetek, és láthatólag semmi sem történt, ami a legkisebb mértékben arra mutatott volna, hogy Lole Ribara itt járt a szigeten.

Lassacskán megjött az adriai ősz.

Hol ragyogó napfény borult a tengervidékre, trópusi hőséget lehelve magából, ami még a nyárnál is fullasztóbb volt; hol ködtakaró fedte el a távlatot, hideg szelek pásztázták végig a kopár szikla-, hegy- és szigethátakat.

A távoli part s a felette magasodó hegyek, köztük a Velebit tetején megülő felhők, azt hirdették, hogy közeledik a téli viharok ideje.

A brazzerák megint úton voltak...

Tahar bej naponta legalább egyszer felballagott a sziget legmagasabb részére, hogy onnan széttekintsen.

Még annak idején, Kucsuk basa társaságában megszerette a távcsövet, ezt a több részből álló, kitolható, pompás tengerészszerszámot. Általa került jó barátságba a csillagokkal, a távcső segítségével ismerte és szerette meg az égbolt térképét, aminek bizony elég gyakran hasznát vette tengeri kalandozásai idején, hiszen az ég lámpásai - amióta hajózás létezik a földön - vezetik a víz sivatagán a hajósokat.

De nappal is kitűnő szórakozás széttekinteni a távcsővel. Minden közelebb kerül, minden élesebbé válik.

Egy ilyen fullasztó, fülledt őszi napon, amikor ragyogott minden a tenger felett és a szigeteken, kutyájával, valamint a kis néger, Timbuktu társaságában Tahar bej felballagott a várkastély mögötti Golubovac nevű hegyre.

Várta talán a brazzerákat?

Valójában még nem, hiszen tudta, Dundo Zenone szívesebben kószál a Földközi-tengeren, mint az Adrián. Onnan pedig visszakerülni legalább öt-hat hét.

Inkább megszokásból tekintett szét a látóhatáron.

A közelben tintakék volt a tenger, távolabb zöld, majd kékesfehér, végül - amerre az olasz partokat sejtette - tejszerűen szürke.

Hajót sehol nem látott.

Mintha megállt volna az élet.

Se halászbárkát, se tehervitorlást, az itteniek úgynevezett trabakkolóját, sem másféle vízi alkalmatosságot nem fedezett fel sok tengert bejárt távcsöve.

Négy-öt kilométer távolságban, Kornat csücskénél, a Gorába szigeteknél nagyobb delfinraj kergetődzött.

A delfin a nyílt vizet szereti, és csak akkor kerül közelebb parthoz, partrészhez, ha gazdag zsákmányt fedez fel.

Skombri sereget üldöznek - vélte Tahar bej, és elképzelte, milyen jót lakmározhatnak a tengerek bohócai a finom húsú halakból.

A delfinsereg figyelésével szórakozott Tahar bej, amikor melléje kuporodott Timbuktu, és megbökte gazdája vállát.

- Masa, nézze, arra! Amott hajó!

A hosszú testű Lunga sziget alsó, Kobillaknak nevezett magas csücske mögül bukkant elő a hajó, amit elsőnek Timbuktu vett észre.

Szélcsend volt, alig-alig rezdült egy-egy ág, bokor.

A hullámok legfeljebb az északi partoknál vetettek tarajos burványt, amikor a sziklákhoz ütődtek.

A hajó kétárbocos volt, de vitorlák nélkül, gőzgéppel haladt.

A meleg levegő nyomására a füst mint nehéz, szétoszlani nem akaró fátyol terült rá a nyomdokvonalra.

Tizenkét ágyús hadikorvett közeledett Lunga déli csücskénél!

Tahar bej a távcsövet ráirányította a hadihajóra.

Ágyúit ponyvával letakarva, a lőnyílások mögé húzva tartották, ami mindjárt elárulta, hogy a korvett nincsen hadgyakorlaton, sőt járőrszolgálatot sem végezhet a hazai vizeken.

Ezek szerint a korvett új állomáshelyére tartott, feltehetőleg Triesztből vagy a hadikikötővé kialakuló Polából, s valószínűleg Sebenicóba vagy talán még távolabbra.

Legalábbis így gondolkozott Tahar bej a felfedezés perceiben.

De így annál nagyobb lett a meghökkenése, amikor a korvett nem haladt tovább Lunga alatt, hanem bekanyarodott a lunga-kornati átjáróba, elpöfögött a Daba nevű szigetecske mellett, és tétovázás nélkül haladt a kijáró, a Katina felé.

Ugyan mit kereshet a császári hadihajó errefelé?

Talán parancsnoka elvétette az irányt, és most így akarja megközelíteni Zárát, keresztültörve egy rakás szirt, sziget között?

Képtelenség - vélte némi nyugtalansággal Tahar bej. - Képtelenség!

Közben megállapította, hogy a korvett a Nazenta nevű ágyúnaszád, ami az osztrák császári flotta főparancsnokságának kötelékébe tartozik. Eredetileg kétárbocos korvett volt, de az ötvenes évek végén átalakították, oldalvégpáncélzatot kapott, és gőzgépe segítségével legyőzte a szigetek közötti erős áramlatokat is.

Mint ahogy most is nyugodtan, biztosan áthaladt a „csapdának” jogosan nevezhető Katina bal oldalán, ahol jó néhány hajó elvérzett már.

Tahar bej érdeklődéssel figyelte a korvett manőverét.

Fedélzetén néhány matróz lézengett, míg a hátsó felépítményen, a kormánynál és a parancsnoki álláson többen tartózkodtak. A matrózok a szokott durva, erős szövésű, szürke lenvászon öltözéket hordták, míg a tiszteken - a hőség ellenére is -, az ünneplőnek nevezhető fekete, majdnem térdig érő, aranygombos és -stráfos egyenruha volt.

Legalább hat-hét tiszt ült, beszélgetett a korvett felépítményén, de a számukat nem tudta pontosan megállapítani Zut sziget ura, mert a nap ellen ponyvát feszítettek ki a hátsó árboc és a tatfal közé.

Mindenesetre több tisztet látott Tahar bej a korvett fedélzetén, mint amennyi ilyen esetben a fedélzeten szokott tartózkodni. A távcsövön át jól látta, hogy a parancsnoki mellvédnél, az iránytű közelében, széles hajószékben polgári ruhás férfi üldögél. Mellette oldalt, már amennyire a hely engedte, két tiszt ült hasonló székeken. Beszélgettek.

Tahar bej érdeklődését egyre inkább lekötötte a közeledő hadihajó.

Timbuktut, aki a kutyával játszott, magához intette:

- Siess haza, és mondd a kapitánynak: üzenem, azonnal jöjjön ide fel a tetőre! De siess, Timbuktu!

Timbuktu elrohant. Tisza utána vágtatott, de néhány lépés után a hű kutya meggondolta magát, és visszatért gazdájához.

A dolog kezdett érdekessé válni. A korvett csökkentette sebességét, majd megállt. Pontosan ott, ahol Tahar bej hajói, a brazzerák vagy a kétárbocos Porkoláb bekanyarodik a zuti kikötő felé. Ezt a helyet máig is Proversának hívják, tele van szórva víz feletti és víz alatti szirtekkel, s természetesen nagyobb, mutatósabb szigetecskékkel is. A legnagyobb közöttük a már említett Gorába.

Itt a korvett emberei mélységmérést végeztek, kidobták a mérőónt, ami azt bizonyította, hogy a parancsnok nincsen pontosan tájékozva a helyről, és félti a hajót is.

Tahar bej csendesen elmosolyodott; kedve lett volna lekiáltani, hogy ahol a hajó áll, ott 63 méter a mélység, de alig száz méterrel a sziget felé már csak 21, sőt a szoros jobb oldalán, Kornathoz közel, ahová oly könnyen sodródik északi szélnél a vitorlás, ott még a 10 métert is alig éri a tenger mélysége.

De hát Tahar bej nem kiáltott el a távolba - nem is lehetett volna -, ellenkezőleg: elhagyta az öreg olajfüzet, és sietve megindult lefelé, mert most már biztos volt a véleményében: a korvett Zutra tart!

Császári korvett - Tahar bej birodalmában!

Ugyanakkor észrevette, hogy Carpaccio, a jelzőtorony fáradhatatlan őre, tükrös jelzőkészülékével a várkastély felé jelez. Tehát ő is meglátta a váratlan vendéget a zuti vizeken.

Feltűnt már Turkovics Daniló is, aki véletlenül akadt össze Timbuktuval. Turkovics nem a kastélyban tartózkodott, hanem a faluban volt lent, Luka Skupetarnál, hogy utasítsa: induljanak sürgősen halászatra. Feltűnően meleg az idő, megindul a skombrijárás.

- Igen, uram, a Narenta az - jegyezte meg rövid vizsgálódás után Turkovics Daniló. - Igen jól ismerem, amikor a magyar szabadságharc után besoroztak a császári flottába, már akkor megvolt, csak épp gőzgép nélkül.

- Gyerünk le a kikötőbe, és figyeljük meg közelebbről - szólt Tahar bej. - Ezek ide tartanak!

- Uram, alighanem itt lesz a titok! Lole Ribara! Érti, mire gondolok?!

Tahar bej bólintott.

- Értem. Én is erre gondoltam. Lole Ribara és a sebenicói parancsnokság ! De hát azért gyerünk csak tovább, fel az őrtoronyba!

Amikor leértek a kikötőbe - ahol csak a két halászhajó és a Porkoláb ringott csendesen a kikötőmóló mellett -, tétovázás nélkül felmásztak Carpaccio megfigyelőhelyére.

A bozontos hajú, sűrű szakállú, torzonborz Carpaccio izgatottan mutatott az öböl kijárója felé.

- Hadihajó, uram, ide tart!

Ekkorra már a Narenta egészen közel volt a szigethez, annyira közel, hogy szabad szemmel is kivehettek minden egyes személyt a fedélzeten.

A hajóról többen látcsőveztek, ezért Tahar bej okosabbnak tartotta, ha Turkoviccsal lejönnek a toronyból, és a védőfal mellé húzódva figyelik a történendőket.

- Semmiféle jelzésre ne válaszolj - utasította a toronyőrt a sziget gazdája. - Ha kérdeznek, húzd fel a nem értem zászlót.

Pedig a korvett a megszokott hajósnyelven kérdéseket küldött a partra.

Előbb kézi zászló jelekkel, később - amikor választ nem kaptak - az árbocra felhúzott lobogókkal tették fel a kérdéseket.

„Merre a bejáró?” - betűzte Turkovics Daniló.

Valamivel később:

„Kérem, közölje a mélységet.”

- Tartsd fenn a nem értem jelzést! - kiáltotta Tahar bej.

- Jócskán káromkodhat a parancsnok! - nevetett Turkovics.

- Káromkodjon - mosolygott a szabadságharc volt hadihajójának parancsnoka -, ki hívta ide őket?!

De hát akár hívták, akár nem - a Narenta a sziget kikötőöblének bejárata előtt tartózkodott már.

Carpaccio rendületlenül a torony árbocán tartotta a lobogót: Nem értem!

Végül a korvett parancsnoka mégis döntött. Beljebb nem mert hajójával kerülni, helyette a taton levő nagyobb gigget eresztették le.

Több evezősmatróz, egy altiszt és egy tiszt ereszkedett le a csónakba.

Most már valóban nem volt kétséges, hogy a Narenta ide érkezett, Zutra.

Tahar bej és Turkovics Daniló egymásra nézett. Mindkettőjük arcára az volt írva: mit is akarhat Zuton a császári korvett?

De egyikük sem szólt erről egy szót sem. Tahar bej mindössze ennyit jegyzett meg:

- Mivel úgyis észrevettek, kimegyünk a mólóra.

A gigg gyors evezőcsapásokkal közeledett az öböl bejárójához. Amikor bekanyarodtak, egyenesen a mólónak tartottak. Tahar bej nyugodtan, összefont karral állt a móló végén.

- Egy... kettő... - számolt a kormánynál az altiszt. - Vigyázz, ugorj ki!

Németül beszélt természetesen. Az evezők hirtelen a magasba lendültek.

A gigg a Porkoláb mellé simult. Egy nagy kalapos matróz kilépett, és hurkot vetett a kőbikára.

A tiszt, aki nem lehetett több huszonkét-huszonhárom évesnél, kiugrott a csónakból. Vizsgálódva nézett az előtte álló magas, törökös öltözéket viselő, fezes, szakállas, szikár férfira.

Megfogta kardja markolatát, feszesen tisztelgett.

- Őcsászári felsége Narenta korvettjéről! ... Tahar bej urasághoz van szerencsém?

Tahar bej bólintott, németül válaszolta:

- Én vagyok, uram. Állhatok valamiben rendelkezésére?

- Őcsászári felsége Narenta hajójának parancsnoka illő tisztelettel arra kéri Tahar bej uraságot, szíveskedjék a hajóra fáradni !

A piros fez alatt a koromfekete szemöldök megrándult. Ez a kis rándulás nemcsak a meglepetést igazolta, hanem egyben a helytelenítést is.

De mivel mindig azon igyekezett, hogy ne árulja el érzelmeit, ezúttal is így tett - kimért nyugodtsággal válaszolta:

- Köszönöm a meghívást, hadnagy úr...

- Bocsánat, flottazászlós vagyok!

- Flottazászlós úr... engedelmével, még nem szoktam meg őfelsége hajóhadában a rangjelzéseket! Bocsánat... Tehát: köszönöm a meghívást, legyen szíves tolmácsolni. Sajnos, semmi olyan okot nem látok fennforogni, ami megokolja, hogy a meghívást elfogadjam. Általában az megy valahová, akinek kérnivalója van. Nekem nincsen semmi kérnivalóm őfelsége egyik hajóján sem. Kérem, legyen olyan szíves, flottazászlós úr, ezt ugyancsak tolmácsolni.

Ezzel török szokás szerint a fezhez érintette jobb tenyere élét, s mélyen meghajolt. De mint aki úgy érzi, hogy enyhítenie kell a rideg elutasításon, hozzátette:

- Amennyiben a Narenta korvett igen tisztelt parancsnoka vagy bárki a hajón tőlem óhajtana valamit, szívesen látom otthonomban! Kérem, flottazászlós úr, ezt is tolmácsolni!

Ezzel újból meghajolt. Látta, hogy most a zászlóson a meglepetés sora.

A zászlós elvörösödött, nyugtalanul szorongatta aranyozott kardja markolatát, s mivel erre sem fel nem készült, sem fel nem készítették, zavartan dadogta:

- Természetesen, uram... természetesen... ahogy kívánja, ezt is jelentem. Tehát amennyiben?

Tahar bej, aki ekkor már visszafelé lépett volna a mólón, megállt.

Megismételte:

- Amennyiben tőlem óhajtana bárki valamit, szívesen látom. Ez az út vezet az otthonomhoz. Egyébként itt áll majd egy emberem, szolgálatára annak, aki hozzám óhajt jönni. Allah legyen önnel, flottazászlós úr.

A Narenta ifjú tisztecskéje mereven, előírásszerűén tisztelgett. Később, jóval később így mondta el az esetet barátainak:

- Olyan volt, mint egy igazi keleti főúr. Arcizma se rebbent, a tekintete szigorú volt, mégis előzékeny. Én meg csak dadogtam, mert ilyen emberrel csak egyszer találkoztam. Ez akkor történt, amikor abban a kegyben részesültem, hogy Tegethoff tengernagy úr kitüntetett megszólításával!

Igen, a tisztecskét lenyűgözte a „keleti főúr” fellépése, biztonsága, fölénye.

Egy ideig állt, bámult a távozó után, még azt is látta, hogy egy apró néger legényke utasítást kap Tahar bejtől - ő lett az a valaki, akit gazdája megbízott, hogy ha jönnek vendégek, akkor vezesse a várkastélyba -, azután a Narenta ifjú tengerészzászlósa beugrott a giggbe, és úgy rendelkezett, hogy a csónak azonnal térjen vissza a korvetthez.

Tahar bej pedig - mint aki dolgát jól végezte - visszatért a várkastélyba, részben azért, hogy tüntetően kihangsúlyozza függetlenségét, részben, hogy intézkedjen: ha az osztrák császári flotta egy-két tisztje felkeresi, azok illően legyenek fogadva.

- Most derül majd ki, uram, miért járt nálunk Ribara - jegyezte meg gazdájához csatlakozva Turkovics Daniló. - Most derül ki.

- Legalább kiderül - válaszolta Tahar bej, feltétlenül megkönnyebbülve, mert érezte: a korvett megérkezése olyasmit rejt, amire álmában sem gondolt, tehát nem a kalózkodás miatt horgonyzott le Zut előtt a hadihajó.

Turkovics közben visszanézett.

- Most állt a hajóhoz a gigg... most mászott fel a fallreepen a tisztecske... most jelent...

Tahar bej is megállt. Az egyik babérfa védelmébe vonva magát, eltekintett a korvetthez.

A tisztek egy csoportba álltak, és a polgári ruhás is közéjük lépett.

- Rövidesen partra száll az, aki velem akar találkozni.

- Gondolja, gazdám?

- Gondolom. Mindenesetre nem ártott, hogy visszautasítottam a meghívást.

- És ha mégis a korvettre kell mennie? - tétovázott Turkovics. - Ebben az esetben behajózom Luka Skupetart és a halászokat, együtt megyünk!

Tahar bej olyan jót nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. Daniló, Daniló!

- Javíthatatlan vagy, Daniló! Azt hiszed, hogy akár az egész osztrák flottával felvehetnénk a harcot?

Turkovics Daniló derűsen felelte:

- Miért ne?! Hát egyszer már nem tettük meg?

Tahar bej átölelte hű barátja vállát.

- Ami egyszer sikerült, nehezen menne másodszor is. De hát most ilyesmiről úgysem lehet szó. Gyere, siessünk, még a nyomunkba érnek!

Valóban: látták, hogy a korvett még egy gigget leeresztett, közvetlenül a vízen levő mögé.

A két gigg megindult a part felé.

A várkastélynál Tahar bej utasította Fondacót, hogy az érkezőket illő udvariassággal fogadja.

- Leveszed a sapkádat, és meghajolsz, Fondaco. Utána odaszólsz Bessynek, aki majd itt lesz a kapunál, hogy kísérje a vendégeket a toronyszobába. Megértetted?

Fondaco megvakarta a feje búbját.

- Megértettem, uram, már hogyne értettem volna! Csak azt nem értem, hogy meg kell hajolnom előttük! Ahányszor Zárában császári tiszttel vagy ilyesfélével találkoztam, mindig köptem utánuk, hogy vinné el az ördög... nemhogy meghajolni! Ők ölték meg az úrnő apját és öccsét is, az én régi gazdáimat...

A várkastély ura ellentmondást nem tűrő hangon mondta:

- Most meghajolsz! Ez a parancsom! Itt kezdettől fogva Tahar bej török uraság lakik, nem pedig...

Fondaco, a Malatesta-ház régi főinasa, kapuőre búsan legyintett, mint aki elfogadja a parancsot, hiszen nem tehet másként. Régen volt, amikor még Monostory Balázs főhadnagy úr naponta meglátogatta Veronában a Malatesta-ház lakóit.

- Igen, uram... ha parancsolja!

Tahar bej még beszólt a feleségéhez, hogy megmondja, kik érkeznek, elkérte Bessyt is, hogy leküldhesse a kapuhoz; Turkoviccsal is megbeszélte, hogy csak akkor mutatkozik, ha hívja, különben nem.

- Nem hinném, hogy felismerne bárki is - mondta a barátjának. - Régen volt, amikor a Novaráról megszöktél és...

- ... és ön Porkoláb Péterrel megmentett! Az volt ám a nagy muri, uram!

- Tehát?

- Ha hívat, uram, de nem Turkovics néven...

- Nem, mert ahogy mondani szoktuk: az ördög nem alszik. Hátha lesz közöttük valaki, aki jól ismert téged! Mondjuk, legyen a neved ebben az esetben - Petar Krisztics, a várgazda és egyben barátom.

- Helyes, ebben maradtunk, uram.

Tahar bej belépett a toronyszobába, amit a legjobban szeretett a kajüt után. Különös nagy kedvvel vett részt az elmúlt évben a helyiség helyrehozatalában. Igazi, megcsodálni való középkori terem volt a toronyszobának nevezett kastélyrészlet. Vastag falai, ablakfülkéi, a csúcsíves kiképzések, az erős, ívelt mennyezet, a körkörös alaprajz és néhol még - elfalazva - egy-egy lőrésmaradvány, önkéntelenül is azt a múltat idézték, amikor itt még páncélt viselő, dárdát, kardot hordó emberek éltek, velenceiek vagy magyarok, ragúzaiak vagy horvát Frangepánok, akik örök éberségben kellett töltsék napjaikat.

Aki ide belépett, az a Közel-Keleten érezhette magát!

Vastag szőnyegek borították a kongó deszkapadozatot és a falakat is. Egymásra rakott párnák és heverők biztatták a belépőt, hogy pihenjen le. Egy-egy alacsony asztalka hívogatta a pipázásra, feketézésre azt, aki kényelembe tette magát.

A mennyezetről - láncra függesztve - olajlámpások, kellemes illatot árasztó füstölők csüngtek.

Két ablakfülke között hatalmas fegyverállvány ékeskedett: rajta gyöngyházzal és elefántcsonttal berakott puskák, pisztolyok, közöttük egy-egy aranyozott markolatú kard és handzsár, kopja, lófarkas lándzsa.

Nem kétséges, hogy aki ilyen kincseket mondhatott a magáénak, az nem lehetett más, mint török származású.

És ez is volt a cél. Tahar bej nem ok nélkül rendezte be így a fogadószobának is nevezhető vártorony emeleti részét.

Ide lépett be Tahar bej, és az egyik csúcsíves ablak függönye mögé húzódva figyelte az érkező csoportot.

Elsőnek is meglepődve vette észre, hogy a polgári ruhás férfiú nem más, mint maga a volt tulajdonos, Obrovazzo gróf!

Mit akarhat ez a nagyszájú, hányiveti modorú, fellengős dalmata gróf Zuton? Utoljára akkor látták egymást, amikor aláírták a szerződést a zárai prefektúrán. Akkor, bezsebelve a szigetért és a rajta levő ingó s ingatlanért a tömérdek pénzt, valamint átvéve a szerződés egyik példányát, így szólt a megelégedését nem titkoló Obrovazzo gróf:

- Uram, engedje meg, hogy kijelentsem: boldog vagyok, hogy megszabadultam a koszos szigettől meg őseim romhalmazától! Érezze ott jól magát, én soha nem tudtam egy percig sem megmaradni! - Majd nevetve hozzátette: - Most már elárulhatom: ha a fele összeget ajánlja, akkor is odaadtam volna!

Nos, ez az ember, ez a nagyképű dalmata főúr, az örökös pénzzavarban kínlódó Obrovazzo gróf közeledett volt várkastélya felé két császári tiszt kíséretében.

És az egyik tiszt, a fekete posztókabát karhajtókáján legtöbb aranystráfot viselő sorhajókapitány - ismerős volt!

Sovány, magas és szikár, mint maga Tahar bej. Bronzarcú, kemény léptű, pofaszakállas, mint a legtöbb császári tiszt. Ezt a pofaszakállt a dán származású Tegethoff tengernagy viselte, őt utánozták aztán a tisztek.

Amikor a sorhajókapitány levette aranystráfos, lakkellenzős, apró sapkáját, és megállt, hogy körülnézzen, valamint megtörülje kiizzadt homlokát, akkor már tudta Zut gazdája, ki érkezik Obrovazzo gróf és az ifjú zászlós társaságában.

Gyulai Gaál Béla, a Kondor császári korvett volt parancsnoka, amellyel 1849-ben, a Trieszti-öbölben, Monostory Balázs szegényes hadifregattája, az Implacabile vívott párharcot.

Gyulai Gaál Bélával futólag ismerték egymást, és utoljára akkor látta, amikor évekkel ezelőtt Singapore-ban az ott horgonyzó és világ körüli úton levő Novara fregattról Turkovics Daniló hajómester megszökött.

Hirtelen átvillant az agyán: vajon Gyulai Gaál Béla is felismeri majd őt, a volt magyar katonatisztet? Bízott benne, hogy a környezet, a ruha és az elmúlt évek átváltozása feledtette az osztrák császárhoz rendületlenül hű tengerésztiszttel Kossuth Lajos tengerészét.

Felhallatszott Bessy hangja:

- Jön urak erre! Jön erre!

Tahar bej körülnézett. Mindenesetre úgy döntött, hogy igyekszik állandóan háttal lenni a fénynek.

Piros fezét mélyebbre húzta. Ennél többet már nem tehetett. Kopogtak az ajtón.

Elsőnek Timbuktu lépett be, és oldalt állt. Karját a mellén keresztbe tette, ahogy tanították. Mélyen meghajolt.

Bessy követte, aki ugyancsak oldalt állt és meghajolt.

Tahar bej is meghajolt, keleti szokás szerint.

Obrovazzo gróf jött elöl, széles mosollyal az arcán, mint aki tudja: meglepetés az érkezése. Nem is tagadta:

- Üdvözlöm, bejem, üdvözlöm! Gondolom, nem várta jöttömet! De hát itt vagyok, és mást nem tehet, mint hogy fogadja a várkastély régi gazdáját! Egyben engedje meg, hogy bemutassam őfelsége a császár egyik kitűnő tengerésztisztjét. Gyulai sorhajókapitányt, aki velem óhajtja önnél tiszteletét tenni. És segédtisztjét. Tax bárót. Uraim!

A sorhajókapitány előrelépett, meghajolt. Ugyanígy tett a zászlós is.

Tahar bej törökösen, összetett karral meghajolt. Németül mondta:

- Köszöntöm önöket, uraim. Foglaljanak helyet, igaz, csak török módon, de talán mégis kényelmesen.

A sorhajókapitány elismerően megjegyezte:

- Ön kitűnően beszél németül!

Tahar bej közömbösen mondta:

- Németül, angolul, franciául, olaszul, szerbül, magyarul, sőt valamit kínaiul és természetesen törökül. Egy időben diplomáciai szolgálatra készültem ... de végül is elhívott a tenger! Talán hallotta, császári kapitány úr, Kucsuk basa nevét?

A sorhajókapitány, aki közben társaival leült a heverők egyikére, bólintott.

- Hogyne, természetesen. Éppen az ő neve hozott ide...

Obrovazzo gróf közbeszólt:

- Pardon, pardon, de előbb bocsásson meg, kedves Gyulai, hogy én szólok! - és elragadtatva körülmutatott. - Tüneményes, bámulatos, óriási! Nem hittem volna, hogy az én szemétdombomból valaha is ez lesz! Nem hittem volna, bejem! Ha tudom - akkor többet kérek öntől!

A gróf jóízűen nevetett. Tahar bej nyugodtan, meggyőzően mondta: - Megadtam volna, gróf úr.

Obrovazzónak - mivel egész életét a pénz és a pénzzel kapcsolatos zűrzavarok töltötték be - hirtelen megnyúlt a képe.

- Ha tudtam volna! Azt hittem, hogy jó sokat kértem...

- Kért is, gróf úr, nem tagadom. De nekem megtetszett a sziget és az elhagyott falu magánya a még elhagyatottabb kastélyrommal... De, uraim, engedjék meg, hogy ezek után feltegyem a kérdést: minek köszönhetem látogatásukat?

Hirtelen csend támadt. A sorhajókapitány a grófra nézett, a gróf a sorhajókapitányra. Torokköszörülés, hümmögés.

A zászlós érdeklődve figyelte a történteket, ő, látszott minden mozdulatán, boldog, hogy elszabadult a hajóról, független személyként néz, figyel, szórakozik.

- Talán a kapitány úr lenne szíves... - Úgy gondolom, a gróf úr ...

- Nem, nem, kapitány úr! ...

Tahar bej csendesen elmosolyodott.

Ő közben néhány futó gondolatot szentelt a sors forgandóságának is. Érthetően: itt ül vele szemben egy tengerésztiszt, akivel egy tengeri csatában élethalálharcot vívott! És most ez a találkozás csak emlék, jelentősége szinte semmi. Még csak nem is mondhatja, nem is emlékeztetheti a történtekre. Vajon Gyulai Gaál Béla sejti-e, hogy kinek az otthonában tartózkodik? Nem, Gyulai Gaál Béla császári sorhajókapitány feltehetőleg semmit nem sejt. Komor, barátságtalan ember, s látható zavarral küzd, hogy jövetele célját felfedje.

Most azonban elszánja magát, és a következőket mondja:

- Említettük Kucsuk basát. Én nem ismertem, de tudom, főleg a társaimtól, az idősebbektől, hogy kitűnő tengerész volt. Mi az ilyen embert megbecsüljük. És megbecsüljük azt is, aki ilyen kiváló tengerész tanítványa.

- Köszönöm - bólintott Tahar bej.

A sorhajókapitány folytatta:

- A gróf úr és én azt a megbízatást kaptuk, hogy ezt tolmácsoljuk önnek.

Tahar bej újból bólintott.

- Köszönöm.

Obrovazzo bólongatott.

- Folytassa csak, kapitány, folytassa!

- Ha nem csalódom, ön volt az, aki Kucsuk basa vezéreként, többek között meglepő haditettel és igen kis létszámú csapattal a Kalóz-parton elfoglalta Umm al-Qaiwain sejkséget, és visszahelyezte hatalmába a híres Abu Ramla fiát, Dzsafar sejket, így van?

Tahar bej ezúttal is bólintott, látható nyugalommal, holott mégiscsak meglepődött, hogy az osztrák flotta sorhajókapitánya tud erről a kalandról.

- Így van... de elég régen történt. Akkor jóval fiatalabb voltam...

A sorhajókapitány, mint aki úgy érzi, hogy jövetelének célja veszedelembe került, hirtelen közbevetette:

- Ön nem lehet nálam idősebb, s én mégis szívesen részt veszek flottánk bármilyen akciójában! Ez nem a kortól függ. Gondolom, ön ugyanúgy örül az igazi katonai hivatásnak, mint én.

Gyulai Gaál sorhajókapitány hangja pattogón, élesen csengett és barátságtalanul.

Tahar bej változatlan nyugalommal, de határozottan felelte:

- Bocsásson meg, kérem, nem értem a megjegyzését... Ön valami céllal jött, de nem hinném, azért, hogy oktasson! Mert ha így van ...

Obrovazzo kétségbeesetten közbevetette magát:

- Dehogyis, dehogyis, bejem! Félreérti a kapitány szavait... Engedje meg, hogy én folytassam!

Gyulai Gaál összeharapta a száját. Ha talán nem is tudta, valójában ki van vele szemben - mert hiszen nem tudhatta -, ösztönösen, kifürkészhetetlen lélektani okból, már az első percekben nem érezte rokonszenvesnek Zut urát. És ugyanígy - emlékeinek teljes fegyverzetével - lassanként mégiscsak zavarni kezdte a múlt Tahar bejt, és az előtte ülő császári tiszttel szemben fokozódó ellenszenvet érzett.

- Igen, folytassa ön, gróf úr - morgott a sorhajókapitány. - Elismerem, az ilyesmire én alkalmatlan vagyok.

Szája szélét újból összeszorította. Mereven kihúzta magát, úgy ült tovább.

Obrovazzo jóízűen felnevetett.

- Hiába, a katonák inkább a fegyverforgatáshoz értenek! Nos, bejem, akkor térjünk a tárgyra, mint annak idején, amikor olyan jól megértettük egymást. Igen, igen, mint annak idején... ugyanúgy szeretném, ha eredményes lenne a megbeszélésünk.

Rövid kis szünet támadt. Bessy vörösréz findzsát hozott be, és ugyancsak vörösréz tálcán vörösréz csészéket. A törökösen főzött feketekávé erős, csípős illata betöltötte a levegőt.

- Pompás - dörzsölte a kezét Obrovazzo -, köszönjük! Tehát folytatom, értsünk egyet, bejem!

- De miben, gróf úr?

Obrovazzo megint csak nevetett.

- Lám csak, szórakozott vagyok! Nem mondtam el?... Tehát figyeljen! Arról ön is tud, bejem, hogy az év elején, április 19-én őfelsége Ferenc József kegyelmes császárunk öccse, Miksa főherceg őfensége elfogadta a mexikói trónt. És alig egy hónappal később hajóra szállt, a Novara fregattra, és elhajózott, hogy eleget tegyen a mexikói nép hő kívánságának, Montezuma trónjának elfoglalására.

- Ami meg is történt - tette hozzá nyomatékosan a sorhajókapitány.

- Igen, megtörtént. Tud erről, bejem?

A volt magyar főhadnagy csodálkozva mondta:

- Tudok, uraim ... de nem látom tisztán, mi közöm van nekem, a töröknek, aki békésen él egyszerű otthonában, mi közöm van nekem az osztrák császári ház személyes ügyeihez?

A sorhajókapitány szája széle megrándult. De nem szólt.

A zászlós kitágult szemmel figyelt. Mi tagadás, fiatal volt, túlzottan nem szívelte parancsnokát, a sorhajókapitányt, örült, hogy bosszúsnak látja; örült, hogy egy török úr otthonában lehet, és még inkább örült, hogy majd társainak, több fiatal tisztnek beszámolhat a történtekről.

Obrovazzo nem hagyta magát.

- Kedves bejem, mi régi barátok vagyunk. Ami most az öné, az az enyém volt. Tehát éppen török értelemben amolyan testvériség is fennáll közöttünk. Erre apellálok, amikor kérem: hallgasson végig! Meg fog győződni róla, hogy amiért idejöttünk, az az ön számára sem lehet közömbös. Meglátja.

- Kérem - intett Tahar bej, és felállt. - Bocsássanak meg, kiszólok, hogy küldjék fel egy barátomat, aki nélkül nem szívesen döntök semmiben.

Az ajtóhoz ment, kinyitotta. Valamit mondott Timbuktunak. Újból bezárta az ajtót.

Visszajött, újabb feketét töltött a csészékbe, majd leemelte a hatalmas bronztálcára helyezett egyik szelence tetejét.

- Parancsoljanak. Édesség. Talán szokatlan önöknek... de esetleg éppen ezért ízleni fog.

Túlzottan megédesített törökös sütemények voltak a szelencében. Mindenki vett belőlük, a zászlós többet is, mert éhes volt.

De már nyílt is az ajtó. Turkovics Daniló lépett be, ő is törökös mozdulattal köszönt. Megtehette: török fez volt a fején, hímzett török mellény az inge felett. Mindössze a tőle elmaradhatatlan hosszú szárú hajóscsizmát tartotta meg. Most Tahar bejnek valóban nehezére esett visszatartani nevetését. Ez a Daniló, ez a Daniló! Igyekezett önmagát a lehető legjobban elváltoztatni. Hiszen Gyulai Gaál Béla a Novara első tisztje volt akkor, amikor a kényszerrel a császári flottába besorozott Turkovics Daniló megszökött a hajóról a singapore-i kikötőben. Valószínűleg kár volt a nagy igyekezetért, mert a sorhajókapitány, mint minden olyan tiszt, aki személyét túlzottan nagynak tartja, az alantasakat legfeljebb abban a percben ismeri meg, ha előtte állnak, de másnap már aligha.

Mindenesetre Turkovicsot nemcsak a szokatlan öltözék, az uszkok módra hordott hosszú haj, de még inkább az évek is kellőleg megváltoztatták.

Tahar bej rámutatott a belépőre:

- Petar Krisztics, a barátom, egyben a várgazda, aki valamit tud az önök nyelvén is... Szeretném, ha itt lenne, mert hiszen önök is többen vannak, uraim, s minden döntésnél meghallgatom a barátomat.

Turkovics Daniló (vagyis ebben az esetben Petar Krisztics) két magas párnára telepedett, törökülésben, mint az öltözéke után várható is volt.

- Mi már találkoztunk - mondta leereszkedően Obrovazzo gróf -, ha jól emlékszem. De akkor mintha...

- Nem, gróf úr - szólt közbe Tahar bej -, nem Krisztics barátom volt akkor velem, hanem másik társam...

- Pardon, pardon - szabadkozott Obrovazzo gróf -, gyakran tévedek. No, mindegy. Tehát, kedves bejem, ha megengedi...

- Parancsoljon - biccentett Tahar bej, egyben intett a vendégeknek, hogy gyújtsanak rá a különleges, vékony cigarettákra, amilyeneket Konstantinápolyban árusítanak újabban. - Igen, kérem a gróf urat, folytassa!

Obrovazzo szélesen elmosolyodott. Büszkén, öntelten mondta:

- Őfensége Miksa főherceg, vagyis most már őfelsége Maximilian mexikói császár, nem egy alkalommal kegyeskedett engem barátságával kitüntetni. Ugyanez vonatkozik a sorhajókapitány úrra, aki több alkalommal szolgált a Novarán, ami zászlóshajója volt őfenségének. A sorhajókapitány úr is részt vett a mexikói úton, és bizonyíthatja, milyen nagy örömmel fogadta a nyomorult, spanyoloktól kínzott, mindenféle idegentől sanyargatott nép a mi fenséges urunkat!

Tahar bej halkan közbevetette:

- Tudtommal francia fegyverek segítségével...

Obrovazzo gróf felkiáltott:

- Hát látja, kedves bejem, erről van szó! Erről! Őfensége, vagyis most már őfelsége, igen hálás III. Napóleon francia császárnak, hogy Mexikó trónjára segítette, igen hálás. Mindent neki, a franciák nagyszerű császárának köszönhet, és természetesen felséges bátyjának, hogy beleegyezését adta: lemondhat Habsburg főhercegi rangjáról, s elfoglalhatja a tengerentúli trónt... De hát nem kell mondanom önnek, a katonának és a kiváló tengerésznek, az a parancsnok áll biztosan a lábán, aki egyedül adhatja ki a parancsait. Sajnos, Miksa őfelsége esetében ez nem így van. Ott a francia sereg, Bazaine marsallal az élén. A marsall - nagyszerű ember, csak éppen a saját feje után megy. Felséges barátomat kiskorú gyerekként kezeli, nem egy esetben dezavuálja, megszégyeníti Mexikó népe, de főleg a császár hívei előtt. Nemhogy utasításait, de kéréseit sem veszi figyelembe! Felháborító!

A sorhajókapitány is felhördült:

- Felháborító!

Obrovazzo heves hangon folytatta:

- Ennek előbb-utóbb véget kell vetni. Hogyan, miként? Csak egy módon: pótolni kell a francia sereget! Kell hogy eljöjjön az a nap, amikor őfelsége Mexikó császára megköszöni III. Napóleonnak a segítséget, a jóakaratot, és felkéri, hogy távozzon Bazaine marsall a seregével. Sajnos, a sok dezertőr, kém, becsempészett áruló, az indián Benito Juarez híve és megfizetettje bizonytalanná teszi azt, hogy őfelsége csak kimondottan mexikói híveire támaszkodjék. Ezért... ezért...

Itt a gróf, akinek volt érzéke a színészi pózokhoz, jelentőségteljes szünetet tartott. Ránézett a sorhajókapitányra, a zászlósra, majd a házigazdára és annak társára.

Hangjának ünnepélyes színt adva, így folytatta:

- Ezért őfelsége Ferenc József felséges császárunk kegyeskedett megengedni, hogy a tábornoki kar egyik jeles tagja, Thun gróf altábornagy úr önkéntes hadcsapat felállításával bízassék meg!

Gyulai Gaál Béla sorhajókapitány - aki már régen elfelejtette ősei nyelvét - és a grófi zászlóska kihúzták magukat, mint akik már látják a jövendőbeli sereget. Obrovazzo gróf pedig elragadtatva nézett Tahar bejre.

- A sereg polgári biztosa, mintegy császári képviselője, gazdasági ügyeinek legfőbb őre - én vagyok, kedves bejem! - Válaszra alkalmat sem adva folytatta: - A szervezés folyamatban van. Thun gróf altábornagy úr Bécsből irányítja megbízottait, akik kiválogatják az erre legalkalmasabb embereket. A gyülekezőhely Laibachban lesz, innen indul majd útnak a két részből álló lovas sereg, a huszárok és a dzsidások, akiknek a létszámát hatezer-hétszázra tervezzük. Ők alkotják majd őfelsége közvetlen hadseregét. Már azzal az angol hajóstársasággal is megállapodtunk, amelyik ez év decemberében Triesztből Veracruzba elindítja az első, mintegy ezerkétszázas csoportot. A hajó neve Indiana. Ennyire vagyunk már, bejem. A dzsidás ezred állománya főleg lengyelországi emigránsokból áll, akik Langiewitz alatt harcoltak a muszkák ellen, de átszorították őket Galíciába. Nehogy a muszkáknak legyenek kiszolgáltatva, inkább mennek Mexikóba. A huszárezred legénysége javarészt azokból a magyar tisztekből áll majd, akik hűek voltak őfelségéhez a nehéz időkben is, vagy pedig azoknak a fiaikból, akik belátták tévedéseiket a magyarországi lázadásért. És mivel az önkéntes hadcsapat lovasságát tüzérség, hidászok, élelmező oszlopok egészítik ki, helyt kaphat sorainkban másféle nemzetiségű olyan kiváló katona, aki szakértője a gerilla-hadviselésnek, mert abban különösen nagy mesterek a mexikóiak. Itt a mi kiképzési rendszerünknek sok a pótolnivalója. Hát nem nagyszerű, kedves bejem?

Az egy szuszra elmondott, sőt, valljuk be: lelkesen előadott szónoklat után Obrovazzo gróf homlokáról szakadt a veríték, és a hangja is elakadt már. Hatalmas, törülközőnek beillő selyem zsebkendőt rántott elő, azzal törülgette a homlokát.

Tahar bej most végre elérkezettnek látta az időt a közbeszólásra:

- Gróf úr, nagyon érdekes, amit mondott. Minderről nem hallottam. Azt természetesen tudtam, hogy Miksa főherceg és neje, Sarolta főhercegnő Mexikó császára, császárnője. De hát többről, bevallom, nem voltam értesülve. Távol élek a világtól, a magam kis birodalmában, azt is megmondhatom: nagyon megelégedetten.

A sorhajókapitány szája szélén megvető vonás jelent meg.

Obrovazzo gróf idegesen, még mindig a homlokát és a nyakát törülgetve, valósággal lihegte:

- De egy kis változatosság, bejem, egy kis változatosság!

Tahar bej értetlenül nézett a gróf kövér, csillogó, vaskos arcába. Úgy tett, mint aki nem sejt semmit, holott nagyon is jól sejtett mindent.

- Nem értem, gróf. Változatosság? Miért van nekem szükségem változatosságra, amikor elmondhatom, hogy bejártam a világot, hosszú éveken át azt se tudtam, mi a pihenés, és most élvezem azt, amit végre - nyugalomnak neveznek. Miféle változatosságra gondol ön?

Obrovazzo felállt. És valósággal úgy, mint a varázslók vagy a hipnotizálok szokták, közel lépett a várkastély urához - amit Turkovics Daniló megfelelő gyanakvással figyelt -, és az ilyen emberektől megszokott rábeszélőkészség végső fogásával kiáltotta:

- Uram, bejem, hát nem érti?! Nem érti, hogy önre az önkéntes seregnek szüksége van? Hogy önre ott nagy jövő vár, magas rang, megbecsülés, különleges beosztás és megbízatás... de mindenekfelett Miksa császár barátsága, aki rajongója az olyanféle egyéniségeknek, mint ön! Arról nem is beszélve, hogy - mint a sereg anyagi ügyeinek legfőbb őre - a legfontosabb sem maradhat el, erről kezeskedem!

Hirtelen mozdulattal benyúlt ruhájának belső zsebébe, előrántotta irattárcáját.

- Kérjen bármi elfogadhatót, teljesítjük! Itt vannak az előre elkészített iratok, már ma szeretném továbbítani Thun gróf altábornagy úrnak Bécsbe. Ezt a megbízatást kaptuk, és a sorhajókapitány úrral szeretnénk teljesíteni is.

Várakozólag meredt az előtte állóra. Mert ekkor már Tahar bej felállt, sőt a sorhajókapitány és a zászlós is, végül Turkovics Daniló.

Most megszólalt Gyulai Gaál Béla kapitány is:

- Az én szándékom, hogy ugyanúgy, mint Thun gróf altábornagy és csapata, én is kijussak Mexikóba. Kértem őfelségét, hogy kardomat felajánlhassam felséges öccsének, volt parancsnokomnak.

- Lám, - mondta elragadtatva Obrovazzo gróf -, a kapitány úr is így gondolkozik. És sokan, igen sokan hasonlólag! Kedves bejem...

Tahar bej elhárító mozdulatot tett. Lassanként bosszantani, dühíteni kezdte még a tudat is, hogy ilyen helyzetbe kerülhetett. Ő induljon el egy Habsburg megsegítésére, ő, a negyvennyolcas katonatiszt, aki azóta is álarcot hord a világ előtt, hogy rejtve maradjon? Lehetséges, ha leleplezné magát és így „ajánlaná fel a kardját”, mint mondják a császáriak, hogy akkor teljes kegyelmet kapna, lehet. De megérné az ilyen „kegyelem”?

Nem, nem és nem!

Ránézett hűséges társára.

Az komoran tekintett vissza.

Csak nem azt képzeli ez a bolond Daniló, hogy felcsap a mexikói császárság védőjének?!

- Gróf úr, ha közöttünk nem is szövődött barátság, de úgy gondolom, ez a sziget... - kezdte, de Obrovazzo máris közbeszólt:

- Igen, a sziget, s ez a gyönyörű kastély, őseim laka...

- Gróf úr, félreért. Röviden és egyszerűen: nem fogadom el ajánlatukat, mert nem is fogadhatom el!

Dermedt csönd támadt.

A sorhajókapitány komoran bámult. Arca egyre vörösebb lett.

A zászlós csendesen mosolygott. Hajaj, micsoda pompás mesélnivalója lesz a korvett ágyúlafettái mögött!

Obrovazzo elképedve, mint aki nem hisz a fülének, tátogott, és meresztgette a szemét.

- De, kérem, bejem, lehetetlen, lehetetlen! - nyögte, nyöszörögte, mint akinek a kezéből nagy kincs csúszott ki. - Megígértem, hogy önt, akire az osztrák légióban a legnagyobb szükség lenne, hogy önt meggyőzöm az ügy fennköltségéről! Mert a Mexikóba induló légió fennkölt hivatást tölt majd be a történelemben, uram!

Dalmata, olasz, levantei fajtájának minden színészképességét igénybe vette az egyébként is indulatos természetű gróf, hogy elhárítsa a visszautasítást. Nem tudta elhinni, hogy ő, a zárai, sebenicói, spalatói „úri társaság” fenegyereke, a népszerű és nagy tekintélyű mágnás ne tudja rávenni Tahar bejt a Mexikóba készülő önkéntes hadcsapatban való részvételre.

- Bejem, ismétlem: magas rang vár önre a légióban, ami nem megvetendő! Gondolja el, már eddig a huszárezred legénységi és altiszti állományába hatszáz olyan személyt vettünk fel, akik felséges császárunk, Ferenc József tisztjei, hadnagyai, főhadnagyai, századosai voltak. Lemondtak tiszti rangjukról, csakhogy ott legyenek őfelsége Miksa császár dicsőséges légiójában! Neveket is mondjak? Tessék: Zichy Zsigmond gróf. De la Sala gróf, báró Culmer, gróf Ghyra, báró Mesner... közlegények! Ön akár ezredes is lehet!

Valósággal kapkodott a levegő után. A sorhajókapitány más állásponton volt. Ő katona volt, s nem hitt a meggyőzés fegyverében. Többször közbe akart szólni, de Obrovazzo leintette, s pillanatnyi szünetet nem hagyva, folytatta, mint most is. És mivel a legfontosabbnak a pénzt tartotta, megismételte, talán még csábítóbban, mint az előbb:

- Még egyszer mondom: kérjen bármit, megadjuk. Felhatalmazásom van rá! Ügyünk mögött az Angol Bank áll, Rotschild bankár kezességével, aki őfelsége Ferenc József személye iránt...

A sorhajókapitány végre elszánta magát, valósággal félrelökte Obrovazzót, Tahar bej elé lépett. Láthatólag alig tudta türtőztetni idegességét, de a szeme szikrázott, a szája rángatódzott.

- Hagyja, gróf úr, szégyen a kapacitálás! A török urat nyilvánvalólag vallási ügyek akadályozzák, ahogy sejtem. Egy mohamedán csak nem segíthet egy olyan katolikus felségen, aki az elmaradott Mexikóban éppen az egyház zászlaját is magasra akarja emelni, amit Juarez, az eddigi bitorló és indiánjai sárba tiportak. Koszos arabokért és négerekért az életét is feláldozta volna, de Miksa császárért...

Ennél tovább nem folytathatta.

A zászlós tágra nyitotta szemét. Felejthetetlen maradt számára a jelenet.

Obrovazzo gróf volt annyira simulékony és rókatermészetű, hogy érezte: most aztán az utolsó remény is elszállt, hogy becsábíthassa az osztrák légióba a zuti várkastély tulajdonosát. Könyörögve tette össze a kezét, de szólni már nem tudott.

Tahar bej az ajtóra mutatott, pattogó hangon mondta, szinte kiáltotta:

- Ott az ajtó, kapitány úr! Ott jött be, legyen szíves máris ott kimenni! Ez az én otthonom, ön egészen addig, amíg csónakra nem száll - az én birtokomon jár! Így legfeljebb a hajóján viselkedhet, de nem itt! Jó napot!

Timbuktu mintha értette volna, mit mondott a gazdája az idegen tisztnek, szélesre nyitotta a toronyszoba vaskos tölgyfa ajtaját.

A sorhajókapitány aranymarkolatú kardjához kapott. Mereven tekintett a volt (és most már újbóli) ellenfele szemébe.

- Velem így még senki nem mert beszélni! - sziszegte.

- Megnyugtatom, velem se - mosolygott most már fölényesen Tahar bej, aki egyszerre megkönnyebbülést érzett, valósággal felvidult, hogy végre eljutott idáig.

- Én a császár flottájának sorhajótisztje vagyok! - üvöltötte Gyulai Gaál Béla. - Aki engem megsért, a flottát sérti meg!

- Én pedig a magam ura vagyok - hangzott a fölényes válasz -, s aki engem sért meg, az közvetlenül velem kerül szembe! És mivel ez megtörtént, még egyszer felszólítom önt, azonnal hagyja el otthonomat, egyben a szigetet is!

Turkovics Daniló megelégedetten vigyorgott. Cinkosan rákacsintott a zászlósra, mert mint régi flottatengerész, jól sejtette, milyen kapcsolat lehet a fiatal tiszt és a kapitány között, akit sorhajóhadnagy korában sem szíveltek az alantas tisztek, különösen nem a se úr, se rang altisztek. És hogy így volt, arra választ jelentett a zászlós derűs képe s visszakacsintása.

- Ha egy hiten lennék önnel - recsegte a kapitány -, párbajra hívnám, így, sajnos, nem tehetem!

- Ahogy kedve tartja - nevetett Tahar bej. - Így legalább választhat élet és halál között!

Obrovazzo még mindig széttárt karokkal állt.

Nem akart hinni sem a fülének, sem a szemének, hogy a nagy terv nem sikerült.

A sorhajókapitány dühödten megfordult, természetesen köszönni is elfelejtett, és robogott az ajtó felé.

De itt megállt. Visszanézett. Arca vérvörös volt, szemében gyűlölet izzott.

- Viselkedését nem felejtem el! Mi még találkozni fogunk!

Tahar bej mosolyogva bólintott, azzal a bámulatos nyugalommal, amit éppen Keleten, Kucsuk basa hazájában és a még távolabbi Ázsiában tanult meg.

- Én is azt hiszem, uram, találkozni fogunk!

A kapitány eltűnt az ajtóból.

A zászlós, illő tisztelgéssel a házigazda felé, követte. De előbb még összemosolyogott Turkovics Danilóval.

Obrovazzo homlokát törülgetve, tehetetlenül állt a szoba közepén.

- De bejem, kedves bejem... most így menjek el dolgomvégezetlenül? - És elkeseredve tekintett Tahar bejre.

- Sajnálom, gróf úr. Barátságosan is elválhattunk volna. Remélem, ha legközelebb meglátogat, nem hoz magával egy ilyen kakadut! Mindenesetre - jó utat kívánok önnek Mexikóba! - Mélyen meghajolt. - Az önöknek szánt időm lejárt. Várnak. Majd a barátom lekíséri önt a kikötőbe, ha már a társai itt hagyták! Minden jót, gróf úr!

Ezzel meghajolva maradt, ami jelezte, hogy minden mondanivalót befejezett, és várja a vendég távozását. Turkovics a gróf mellé lépett.

- Kövessen, gróf úr - mondta most már nem németül, hanem szerbül -, nálunk úgy mondják Zenggben: összetörték a kocsmát, gyerünk másfelé inni!... Vagyis, gróf úr, várja a korvett, és kár lenne késni, még itt hagyják, ahogy kinézem a kapitány úrból!

Obrovazzo is kilépett a toronyszoba folyosójára.

Tahar bej magára maradt, vagyis Timbuktuval, aki a küszöbnél kuporgott.

Az ablakhoz lépett, és úgy nézte a távozókat.

Nem tudta levenni a szemét a nyúlánk, dühösen lépkedő tengerésztisztről, Gyulai Gaál Béla sorhajókapitányról, aki megtagadta ősei nyelvét, magyarságát, s aki osztráknak különb volt, mint Ferenc József leghűségesebb osztrák alattvalója.

Nézett utána... és határozottan érezte: valóban így lesz, találkoznak még az életben ők ketten, a renegát magyar, aki hűtlen lett a hazájához, mert hű a császárhoz, és a száműzött magyar, aki távol él a hazájától, de szívének minden dobbanásával magyar maradt.

De ha így lesz, hol találkoznak és mikor?

Idézzünk itt egy tengerészmondást, amit - valljuk be - Turkovics Daniló szívesen használ, hiszen Zenggből, az uszkok kalózok és bölcs emberek fészkéből származik: soha ne akard előre tudni, mikor jön meg a bóra... bízd a bórára, mert - megjön!