HATODIK FEJEZET

Benitó Juarez • Mexikó fölött kiderül az ég • Morro tábornok palotája • Mégis fe! kell adni San Luis Potosit • Az elnök magyar felesége • A határozat • És a megbízatás

 

Benito Juarez indián volt, egyszerű leszármazottja az aztékoknak, Oacxacát vallotta szülőföldjének, ami legalább olyan öreg, mint volt Tenohtitlan, a mexikói főváros helyén álló fejedelmi nagyváros.

Előbb kecskepásztor, majd marhahajcsár lett, és ha a véletlen nem jön közbe, az indián legény bajosan emelkedik tovább. Don Ignaciónak hívták azt a földbirtokost, aki egy napon kilovagolt, hogy megnézze a gulyáját, amit eladni készült. Magával vitte inasát, akinek kötelességei közé tartozott többek között az is, hogy gondoskodjék az úr élelmezéséről, ha úton voltak. Ezért az inas kocsin követte a gazdáját. A kocsin nemcsak árnyékot adó sátor, kényelmes székek, kosárban italok és ládákban élelem is volt található, hanem egy hatalmas értéket jelentő pipagyűjtemény, ami nélkül Don Ignacio egy lépést sem tett soha. Szenvedélyes pipás volt, de gazdag emberhez méltó módon: az volt a szenvedélye, hogy nemcsak naponta, hanem óránként váltogatta a pipáját. A mexikói kalabas-pipától kezdve egészen a tiroli vadászpipáig több száz pipaféleség volt található Don Ignacio gyűjteményében. Ezt kellett az inasnak tisztogatni, gondozni, őrizni és a gazda nyomában hordani, különféleképpen ízesített, illatosított dohány kíséretében. Amikor a birtokos uraság meglátogatta azt a haciendát, ahol a törzsgulya nevelődött, Don Ignacio inasát megcsípte egy skorpió, és mivel a segítség késett, az inas meghalt. A földbirtokos nem tehetett mást, mint ott helyben, a távoli haciendán körülnézett új inas után. Az intéző egy fiatal indián legényt, bizonyos Benito nevű indiót ajánlott erre a feladatra, aki szerinte kitűnően megfelel az inas munkakörében.

Így lett Benito ifjú marhahajcsár Don Ignacio inasa. És Don Ignacio becsületére legyen mondva: a pipabolond földbirtokos felismerte az indián legényben az értékeket, mert taníttatni kezdte, és amikor az okos legény - akkor már Benito Juarez néven - azt a vágyát közölte gazdájával, hogy ügyvéd szeretne lenni, Don Ignacio nem akadékoskodott. 1834-ben, huszonhat éves korában Benito Juarez indiánból valóban ügyvéd lett! Ettől kezdve Juarez mással, mint hazája és embertársai sorsának jobbra fordításával nem foglalkozott!

Juarez lett az első mexikói politikus, aki meglátta: szörnyű elmaradottságban él hazájában a nép, a parasztok, a zsellérek, az indiánok, a pásztorok, a bányák munkásai. Ugyanakkor különös kiváltságot élveznek a nagybirtokosok, akiknek java része spanyol származású; a bányák tulajdonosai, akik vagy spanyolok, vagy más külföldiek, németek, franciák, olaszok; a nagyvárosok kereskedői, akik főleg franciák; s végül a főpapok, akik többségükben ugyancsak spanyolok, mint ahogy azok a mexikói hadsereg vezető tisztjei, tábornokai is.

Juarez tudatosan hirdette: a népnek szabadságot kell adni, a zselléreknek és a nagybirtokok jobbágysorban élő parasztjainak szabad költözködést, ugyanígy az egy életre leszerződött bányamunkásoknak is. Hirdette (1848-ban!) és követelte az egyházi birtokok felosztását, az egyszerű sorban élők taníttatását...

1847-ben Benito Juarez Oacxaca tartomány kormányzója lett!

Először Mexikó történetében indián származású kormányzó! A falvak és a tanyák népe ünnepelte. A nagybirtokosok, a katonatisztek, a vezető papok rémülve látták, hogy egy új, ismeretlen csillag tűnik fel a politika egén, aki megdöbbentő tanokat hirdet, és nemcsak hirdet, de követel!

Különösen egyvalaki figyelte gyűlölettel az indián politikus előretörését: Santa Ana nagybirtokos és tábornok, a spanyol világfi, aki maga tervezte - aranysujtásokkal és aranyból szőtt tölgyfalombokkal ékes - tábornoki ruhában, érdemrendekkel teleaggatva mutatkozott csak a külvilág előtt. Santa Ana, akiben Mexikó gazdagai és előkelői a megmentőt látták, hatalomra tört, és az örökös kormány- és elnökválsággal küzdő Mexikó diktátora lett!

Benito Juareznek menekülni kellett: Oacxaca állam kormányzója, a nincstelen indián pásztorból lett politikus, földönfutó lett! Előbb Havannában, Kuba fővárosában keresett menedéket, majd innen az Államokba ment. A Dél egyik városában. New Orleansban élt éveken át.

Később Santa Ana megbukott. Az ország belső helyzete egyre zavarosabb lett. Miramon, aki ugyancsak földbirtokos és tábornok volt, ragadta meg a hatalom gyeplőjét. Miramont ugyanazok segítették hatalomra, akik előbb Santa Anát, és ugyanazok, akik megriadva Santa Ana nekiszédült diktatúrájától, megbuktatták őt.

Benito Juarez úgy érezte, hogy elérkezett az idő a visszatérésre. Barátai és hívei, akiknek egy része ugyanúgy bujkált, mint ő, vagy távol a fővárostól visszavonultan élt az Államok határán, az oly nagy hírnévre került Rio Grande mentén, egy poros, piszkos kis városkában, Camargosban találkoztak össze választott vezérükkel.

Kik voltak azok, akik innen, a határ mentéről indultak el Juarezzel? Elsősorban is Alvarez, az indián származású tábornok, aki a katonaság nagy részének rokonszenvét bírta; továbbá olyanok, akik ettől kezdve rendületlenül kitartottak mellette, mint Don Jesus Gonzales Ortega, a későbbi tábornok, a derék Corona, a hűséges Regules, a merész Riva Palacio, Cosio és Martinez gerillavezérek, Porfirio Diaz, akiből ugyancsak tábornok lett és egy olyan valaki, aki ekkor még egyszerű „bandito”, rablóvezér volt, Escobedo, minden idők egyik legtehetségesebb mexikói hadvezére, de csak jóval később, amikor már Juarez lett az elnök, és megjelentek Mexikó földjén a francia csapatok.

Camargosból indultak el. Énekszóval, lelkesen, a győzelem hitével.

A földből nőtt ki az a kis hadsereg, amelyik győzelmet győzelemre halmozott. Juarez nem volt telhetetlen: nem akart mást, mint visszatérni a szülőföldre, Oacxaca kormányzói székébe, s onnan segíteni azt, aki Mexikó elnöke lesz. Javaslatára Alvarezt nevezték ki, amikor meghódolt előttük a főváros, a volt Tenohtitlan, Ciudad Mexico, angolos nevén Mexico City.

Miramont San Miguel mellett verték meg, megadásra kényszerítve a csapatait, őt magát száműzetésre kényszerítve.

Egyszerre mintha kiderült volna Mexikó felett az ég.

Pedig nem így történt. Alvarez nem érezte magát alkalmasnak az elnöki feladatokra, és ekkor Oacxaca kormányzója belátta, hogy nem tehet mást: a forradalom biztosítása, a várva várt és nélkülözhetetlen intézkedések végrehajtása érdekében kell hogy elfogadja az elnöki megbízatást.

A háttérben lapuló erők megindultak.

Miramon szervezett, agitált, lázított. Ha másként nem, külföldről kell hozni a segítséget! Ezt hirdette ő és jó néhány hasonló földbirtokos, főpap, magas rangú katona.

Így került sor III. Napóleon közbelépésére, aki elsősorban is az Egyesült Államokban kitört polgárháború zavarait használta ki, hiszen tudott dolog volt: az Egyesült Államok nem akart a határa mentén királyságot.

Márpedig Miramonék ezt akarták: a valamikori spanyol királyság helyére külföldről hozott királyt Mexikó régen elárvult trónjára l

Tudjuk, III. Napóleon a „francia érdekek védelme” címén és jogán léptette Mexikó földjére csapatait, Bazaine marsall parancsnoksága alatt.

És amikor a francia csapatok elfoglalták Mexikó háromnegyed részét, megnyitották az utat Miramonék előtt: jöjjön az idegen császár, akit „hőn óhajt Mexikó népe”, jöjjön Habsburg Miksa, az álmodozó főherceg, az osztrák flotta volt tengernagya.

1865 nyara volt.

Miksa császár már Mexicoban székelt. Bazaine marsall Veracruzban szemlélte a frissiben érkezett csapatokat. Egyre több katonára volt szükség, hogy biztosítsák az elesettek utánpótlását, Mexikó területének további hódítását. Az „osztrák légió” -ez a hír járta - részben Mexicoban, a császár közelében, az ő védelmére szolgált, részben a már meghódított északi területeken portyázott, fésült, kutatott az ellenállók után.

Se a császár, se a franciák nem lehettek biztonságban. Hol itt, hol ott robbant valami - ház, laktanya, híd, raktár; hol váratlanul eltűnt egy-egy kisebb létszámú őrség, járőr vagy kisebb társzekérsor. Az osztrák légió nagyobb csoportja, századokra osztva azt a feladatot kapta, hogy az ilyenféle merényleteket akadályozza meg.

Bazaine marsall arra készült, hogy Benito Juarezt és vezérkarát kiugrasztja San Luis Potosiból. III. Napóleon császár üzent a marsallnak: igyekezzen most már sürgősen a hatalmat megszerezni egész Mexikó fölött, mert számolni kell az Egyesült Államok újabb tiltakozásával. Vége a polgárháborúnak, és Lincoln elnök utódának ideje jut a határokon túli eseményekkel is törődni! Tűzzel-vassal előre! - üzente III. Napóleon kedvenc marsalljának.

Miksa császár úgy érezte, hogy a mexikói trón késői öregségéig befogadja őt. Minden ragyogónak, pompásnak, biztonságosnak tűnt a számára. Udvartartása volt, mint felséges bátyjának Bécsben, testőrsége, trónterme, még hadserege is. Fogadásokat rendeztetett, mulatságokat, kirándulásokat. A nyár közepére készül el a mexikói fejedelem impozáns nyári laka, Chapultepek. Itt szándékozott eltölteni a forró időszakot, amikor még a hegyek magasában épült fővárosban is tűrhetetlen a hőség. Chapultepek oly közel van Mexicóhoz, hogy jó időben ellátni arra a hegyre, aminek a tetején felépítették az aztékok uralkodójuk nyaralóját, majd annak romjain a spanyol alkirályok nyári kastélyukat, s most - történetünk idején - az elárvult, kifosztott, háborúk dúlta kastély falain, kitágítva a régi keretet, épül a főrend és főpapság nagy ajándéka, az új Chapultepek, Miksa császár várkastélya, ami hivatva lesz feledtetni a csodás Miramarét, a volt admirális-főherceg trieszti kastélyát!

1865 nyara volt, egy a sok szépséges nyári reggelek közül, amikor kakaskukorékolásra, kutyaugatásra, báránybégetésre, az öszvérhajcsárok kiáltozására ébred a mexikói falu és város.

Így ébredt ezen a reggelen San Luis Potosi is.

Az Alamedán, a főutcán gulya vonult végig. A hegyi legelőkről jöttek, ahol még érett füvet, nedvdús élelmet találtak az állatok, és friss vizet a patakokban, a tavacskákban. Kövérek, megtermettek, mutatósak voltak a barmok. Itt, Potosiban majd szétosztják őket a csapatok között, ahogy az élelmezőmesterek rendelkeznek.

Nagyokat durrantak az ostorok, felbőgtek a barmok.

Ahány kutya akadt az Alameda környékén, az mind ott szűkölt, vonyított, kórusban ugatott a hatalmas gulya körül. Időnként egy-egy tehén kitört, a szarvát fenyegetőleg bökte a harcias kutyákra, egy-egy peon hosszú ostora odavágott, ha éppen úgy jött a peon kedve, hogy rendet teremt az ugatók hadában.

A hatalmas gulya igencsak megzavarta a reggelre ébredő Potosi békéjét. Az állatok végigömlöttek a főutcán, rátörtek a keskeny járdára, végighömpölyögtek a poros úttesten. Nekimentek fának, bokornak, várakozó öszvérfogatoknak, házak előtt álló nyerges lovaknak.

A peonok nevettek, a barmok bőgtek, a kutyák ugattak, az öszvérhajcsárok, lovas katonák, kocsisok káromkodtak, szidták a peonokat meg a teheneket.

Hát még az Alameda végén micsoda ribillió támadt: itt épült fel a bikaviadalok színhelye, az Aréna, és itt van bikaistálló is. A bikaistálló lakói olyan bömbölésbe kezdtek, hogy nem akadt fül Potosiban, amelyik meg ne hallotta volna.

A peonok, akik mindig örömüket lelik, ha megtréfálhatják a városlakókat vagy általában azokat, akik nem túlzottan örvendeznek az ilyen találkozásnak, a peonok - ismételjük - hasukat fogták neveltükben, és majd leestek a nyeregből.

- Táncolni akarnak a legények, engedjétek ki őket! - kiáltották a bikaistálló elé kiszaladó embereknek.

Vidámság, derű, nevetés töltötte be Potosiban a reggelt. Kinyíltak az ablakok, a házak kapui, a kerítésajtók. Dőlt a por, mintha orkán támadt volna.

- Hé, Ignacio, hová mentek?

- Csak éppen a táborba!

- Hozzátok az ennivalót?

- Nem hozzuk, viszi az önmagát!

- A hegyekből jöttök?

- Egyenesen onnan, de lehet, hogy az égből!

Ezen a reggelen talán csak egyetlen épületben nem vettek tudomást a gulya érkezéséről. Az épület emeletes volt, hajlított, cserépből készült tető fedte, az emeletről két erkély hirdette a spanyol építőket, akárcsak a keskeny ablakok, a magas kőfal s a kőfal közepén díszelgő széles, domborművekkel ékesített kocsibejáró.

Aki benézett a nyitott kocsibejárón, az elsősorban is azt látta, hogy az épületnek hatalmas udvara lehet, s ebben az udvarban lovasok, katonák, fegyveres harcosok tanyáznak. Időnként kivágtat egy-egy lovas, szélvészként hajszolva paripáját, vagy éppen érkezik: agyonizzadt, habzó szájú, merő víz nyergesek trappolnak be a kapun, ugyanolyan kimerült lovasaikkal.

Ez az épület, Don Felipe Morro császári tábornok palotának beillő háza volt, most a szabadságharcosok főhadiszállása.

Itt lakott Benito Juarez és vele - ha nem tartózkodtak a csapatoknál - Alvarez tábornok, a seregszervező Escobedo, a vezérkari szerepet betöltő Regules, a csatát vesztett, de becsületét fényesen megtartó Ortega, az öreg és mégis örökifjú Corona és az ellenség túlerejétől soha meg nem ijedő Riva Palacio, tehát a vezér és legfőbb tábornoki kara, akik a csöppet sem fényes, de a hegyektől eléggé védhető San Luis Potosit nevezték ki a forradalmi Mexikó fővárosának, és innen irányították az ellenállást, a harcot, azt a kezdetben reménytelennek tűnő küzdelmet, aminek sikerében csak olyan emberek hihettek, mint Juarez és barátai.

A teres udvartól jobbra, a háztól körülfogva található a Patiónak nevezett díszudvar, aminek divatját a régi építők Spanyolországból hozták át, és honosították meg a mexikói földön. A Patio közepén árva díszkút hírdette a régi vidám időt. Eltűntek a dísznövények, a hibiszkuszok, hortenziák, liliomok, rózsák, a spanyol udvarok ékességei, a falakról függő visztariák és glicíniák, klemátiszok. Most minden kopár volt, csak a Patio kövei csillogtak, fénylettek a sok láb, csizma, saru nyomán.

A belső körfolyosón katonák tanyáztak, a karfákra nyergek, lószerszámok, puskaszíjak voltak dobva.

A Patio bal oldalán vénhedt babérfa terebélyesedett. A lombok védelme alatt helyeztek el egy hosszú asztalt, amilyet csak Mexikóban készítenek, ahol régi szokás: ebédnél, vacsoránál együtt ül az egész háznép.

Egy ilyen asztalnál ült Benito Juarez és a vezérkar, valamint jó néhány olyan személy, akit fontosnak tartottak elhívni a tanácskozásra.

Az asztal körül küldöncök, katonák, futárok, segédtisztek álltak, ültek, vagy nyergekre támaszkodva - szundikáltak.

Éjfél óta folyt a tanácskozás!

Különös módon a lámpák még mindig égtek. Senki nem gondolt arra, hogy eloltsa az éjszakának itt maradt tanúit.

Az utca felől tehénbőgés, hajcsárok kiáltása, rikkantása, ostorpattogás hallatszott. Senki még csak a fejét sem emelte fel a zajra.

- Mennünk kell! - mondta nyomatékosan Juarez, ki tudja, hányadszor. - Potosi veszélyben van. Évekig kitartott, most már nem tovább! Mi éppen összeszedjük erőinket, nem lehet, hogy most, egy veszélyes összecsapás előtt úgy döntsünk: feláldozzuk azt, amit felépítettünk. Por Dios, nem lehet!

- Itt a hadianyag, megjött! - fakadt ki Ortega tábornok. -Soha ennyi fegyverünk nem volt! Soha! És akkor vonulunk még északabbra, egyre csak északabbra?!

És mint aki nem akar beletörődni a döntésbe, körülnézett.

Maguk elé meredő, elkeseredett arcok tekintettek Ortegára. Hadiiskolát végzett, tanult tiszt volt, egyike a „revolución” legképzettebb tábornokainak, aki ugyan pályafutásában elkönyvelhetett egy nagy vereséget, de a legfontosabbat - a becsületét megmentette.

Riva Palacio is úgy érezte, hogy itt az idő megmutatni: ő sem helyesli az egyik napról a másikra eldöntött visszavonulást. Lovastábornok volt, a gyors rajtaütések mestere, aki mindössze néhány napja tartózkodott Potosiban, egyébként lovasdandárjával, az öreg Corona félig gyalogos, félig lovasdandárjával egyesülve, a frontvonalat tartotta az Altiplanon és a Panuco folyó völgye mögött, valamint Barranca del Arénánál, ahonnan a legkönnyebben törhetett volna az ellenség San Luis Potosinak.

- Potosit tartanunk kell! - harsogta Riva Palacio. - Elesett bajtársaink szellemei vádolnak majd minket, hogy feladtuk azt, amiért ők az életüket adták!

- Így van, Riva igazat mond, Benito! - kiáltott fel lelkesen az öreg Corona, aki ugyanúgy, mint Riva Palacio, a határvonalról jött el a döntő jelentőségű tárgyalásra.

Juarez hallgatott. A tőle megszokott nyugalommal, majdhogynem közömbösen nézte az asztalnál ülőket. Egyenként, külön-külön, hogy felmérje határozatának hasznosságát vagy haszontalanságát. Tudta, hogy a visszavonulás megdöbbenést kelt majd. Tudta, hogy vereség nélkül visszavonulni nagy szégyene lesz a szabadságharcnak. Tudta, hogy az ő heves vérű társai egyszerűen képtelenek megérteni: európai értelemben képzett, felfegyverzett, ágyúkkal rendelkező sorkatonaságot csakis akkor lehet megverni, ha a támadók legalább olyan képzettek, a fegyverük ereje is egyenlő; ha megakadályozhatják az álló harcot, a lövészárkok merevségét; ha megfelelő tüzérséget képeznek ki, és ágyúkat szereznek! Puska, kard, lőszer, puskapor valóban bőven érkezett, de ágyú még nincsen. Ágyú rövidesen érkezik, ha igaz, az Államokból. Onnan hoz majd a Taitsing újabb lőszerszállítmányt Tampicóba. Mert Tampicót tartani fogják. De Potosit, a forradalom „szent városát” fel kell adni.

Juarez figyelte az arcokat. Az avatatlan számára különösen hatott talán a választékosán öltözött, a kor európai úri divatját hordó indián egy olyan társaságban, amelyik körülülte a hatalmas asztalt. Mert Benito Juarez választékosán öltözködött. A mellőzött, lenézett indián ösztönösen is kimutatta: tanult ember, egyenlő fél minden európaival szemben!

Valóban elnök volt az asztalt körülülő gyülekezetben, ahol rajta kívül csupán egyvalaki hordott hozzá hasonló európai polgári ruhát. Ez a valaki néhány székkel jobbra ült az elnöktől, magába süppedve, elgondolkozva. Csak akkor emelte fel a fejét, ha új javaslat vagy szempont hangzott el. De most, hogy egyugyanazon témán rágódtak a tábornokok, a polgári ruhás nem nézett fel, valamiféle jegyzetet tanulmányozott, majd letette, és elmélyedt gondolataiba.

Benito Juarez többször rátekintett a civil ruhásra, várva, hogy megszólaljon. De az nem szólalt meg. Úgyszintén hallgatott az asztalnál helyet foglaló, a civil ruhás mellett ülő Monostory Balázs is. Mert ő is jelen volt, nem sokkal Potosiba érkezése után, a sorsdöntő értekezleten.

- És van időnk a rengeteg hadianyagot elszállítani? - tette fel a kérdést a helyzetbe belenyugodni nem akaró Ortega. - Van időnk? Vagy felrobbantjuk a nagy nehezen megszerzett kincset?!

Moraj támadt. Mintha erre eddig senki nem gondolt volna. A civil ruhás most felnézett. Mintha elmosolyodott volna. Benito Juarez ránézett, ő is elmosolyodott. Monostory is elmosolyodott.

Ortega hátraszegte a fejét.

- Felrobbantjuk?

Még az asztalt körülálló, fáradt, unatkozó, parancsra váró segédtisztek, küldöncök, futárok is felfigyeltek az éles hangra, Ortega felhördülésére.

- Felrobbantjuk?!

Escobedo, aki eddig néma, hangtalan volt, és szokásához híven szentírásnak vette Juarez minden szavát, nem állta meg, és közbekiáltott:

- Carramba, amigos, ha az elnök azt mondja, kiürítjük Potosit, akkor úgy lesz! Az elnök tudja, mit akar!

- És a lőszer?!

- Holnap délig ki viszi el?!

- Fedezni kell magunkat! Máris tudják, hogy visszavonulunk!

Juarez felfortyant. Az egész idő alatt most hagyta el a türelme, a nyugalma. Felugrott, rácsapott az asztalra.

- Riva Palacio, honnan veszed ezt? Honnan?!

Escobedo ugyanígy tett, rákiáltott tábornoktársára:

- Árulók vannak közöttünk? Nevezd meg őket!

A lelkekben, szívekben lángok csaptak föl. Monostory lenyűgözve figyelte a jelenetet. Még mindig szokatlan volt számára a különös égtáj - különös embereivel. Még mindig ott tartott, hogy inkább néző volt, mint résztvevő, holott szerette, becsülte őket, jellemüket, igazságérzetüket, hazaszeretetüket. Élt törökök, arabok, indiaiak, kínaiak között, azonnal belehelyezkedve világukba. Ez most nehezen ment. Indulataikban azonnal vulkánokká váltak. A legkisebb sérelemre homályba borult a tekintetük, s minden józanságot félretéve akár az életüket is feláldozták, csakhogy igazukat bizonyítsák, így voltak a barátsággal is: képes volt a legjobb barát azonnal megváltozni, ha a társa - talán minden szándékosság nélkül - megbántotta. És a megbocsátás nehezen ment még akkor is, ha kiderült a tévedés. Konokok voltak, haragtartók.

- Különösen a konokságban nem hasonlítanak hozzánk, magyarokhoz - mondta Monostory Benito Juarez feleségének, amikor először találkoztak. - Mi is sértődékenyek vagyunk, de hamar megbocsátunk. Mi is elborulunk, ha megbántanak, de a barátok mellett kitartunk!

- És mégis megszereti őket - mondta Juarezné -, mert sok a hasonlóság a mexikói és a magyar között! Majd meglátja, tapasztalatból tudom. Talán mégsem emlékszik már jól a honfitársainkra, régen elszakadt hazulról. Nézzen csak jól körül, mennyi rokont talál majd közöttük!

Juarezné jóízűen nevetett. Kedves, közvetlen asszony volt, s - magyar! Amikor Monostory ezt megtudta, méghozzá mindjárt Potosiba érkezésének első napján, Klinkenberg kapitány testvérének segítségével igyekezett mielőbb Benito Juarez feleségével találkozni.

Magyar nő a mexikói szabadságharc vezérének felesége! A világgá ment magyarnak, Remellay Gusztávnak lánya, akit New Orleansban vett feleségül.

Erre valóban nem gondolhatott. Soha nem is hallott erről.

- Asszonyom - mondta Don Ricardo Angel, alias John Klinkenberg, amikor az újonnan érkezett vendéget, a „kincses hajó” másodkapitányát bemutatta Juareznénak -, asszonyom, íme, a Tahar bej nevű tengerésztiszt, aki ugyanúgy, mint ön, magyar!

Monostory mélyen meghajolt.

- Valódi nevem Monostory Balázs, kecskeméti vagyok, apám ott volt orvos.

- Én Remellay lány vagyok - szólt meghatódva Juarezné. - Kassán születtem, apám a szabadságharc leverése után hagyta el családjával a hazáját!

- Én, asszonyom, a szabadságharc óta nem mehetek vissza a szülőföldemre - mondta fojtottan Monostory. - Azóta idegen néven élek, mert így könnyebben viselem el a száműzetést!

Így lettek barátok. A mexikói szabadságharc vezérének neje és Kossuth Lajos tengerésze.

- Kérem, szeresse új honfitársaimat - ismételte többször Juarezné -, nekem nagyon kedvesek.

Ezekre az első beszélgetésekre gondolt Monostory, amikor Juarez kedvelt törzskarának összecsapását figyelte.

- Nevezd meg, kik közöttünk az árulók! - harsogta Escobedo. - Esküszöm az összes szentekre, hogy itt helyben lövöm keresztül azokat, akik méltatlanok a barátságunkra! Mert én nem hiszem, hogy egy is akad, aki hírt vinne a gringóknak!

Riva Palacio lehajtotta a fejét. Majd felnézett. Némileg restelkedve, engedékenyebben szólt:

- Nézd, Escobedo, én nem azt állítottam, hogy ez vagy amaz az áruló. Csak azt, hogy a gringók idejében értesülnek mindenről. Honnan, ha nem közülünk?!

Juarez hirtelen, kemény hangon közbeszólt:

- Most nem így lesz!

Felállt. Szúrós tekintetével egyenként végignézett az embereken. Monostoryn, Don Ricardo Angelen, a legegyszerűbb lovas futáron, akik - itteni szokás szerint - ugyanúgy végighallgathatták a haditanács döntéseit, mint a tábornokok.

- Esküdjetek, hogy véletlenül sem mondjátok ki: elhagyjuk Potosit! Esküdjetek meg, hogy keresztüllövitek azt, akitől ilyesmit hallotok!

- Esküszünk! - hangzott kórusban. - Esküszünk, Don Benito!

Juarez folytatta:

- Riva Palacio és te, Corona, valamint te, Martinez, délután megtámadjátok a gringókat! Te, Escobedo, gondoskodsz arról, hogy délutánra minden csapat fegyverben álljon. Azt a látszatot kell kelteni, hogy hatalmas támadásra indulunk, a végső támadásra! Ha akadnak kémek Potosiban, akkor idejében eltűnnek, hogy megvigyék a hírt a gringóknak! Hát csak vigyék ...

Moraj, nevetés támadt. Az előbbi feszültség, komor hangulat egyszeriben eltűnt. Mosolygó arcok néztek egymásra. Monostory is elmosolyodott. Kezdett tetszeni a visszavonulás!

Juarez szavai határozottan pattogtak:

- Luz Corral, neked jut a legnehezebb feladat. A Halál-lovasokkal előretörsz a Panuco túlsó partjára. Szétversz minden ellenállást, felégetsz minden általad elérhető katonai tábort, megsemmisítesz minden embert, élelmet, hadianyagot!... Don Alvarez, barátom, mesterem, a visszavonulás idejére átveszed a főparancsnokságot! Elsősorban neked és nem nekem kell most engedelmeskedni! Ortega, Regules, Porfirio Diaz tábornokok, még a visszavonulás ideje alatt felállítjátok az új védelmi vonalat. Tampico, Octampo, Guadalcazar és Aguascalientes jelzi a határt, ahonnan hátrább nem lehet vonulni! Megértettétek?

Egyszerre tört ki a tábornokokból, a tisztekből, a gerillavezérekből a lelkes kiáltás:

- Viva Juarez!... Viva Don Benito!... Viva la Revolución!...

Felugráltak helyükről. Lekapták kalapjukat, katonasapkájukat, fejkendőjüket (kinek milyen fejfedője volt, szokásból, zsákmányból, egyensapkaként), éljeneztek, lelkesedtek, fogadkoztak, szorongatták Benito Juarez kezét.

Csak a két, távoli világrész küldötte ült továbbra is a helyén: Monostory Balázs és a mexikóivá lett, de még mindig mértéktartónak maradó Don Ricardo Angel, az angol tudós, Klinkenberg kapitány testvére.

- Viva Don Benito!... Nincsen további visszavonulás!...

- Győzelem vagy halál! - ordította Escobedo, a volt öszvérhajcsár, a bátor harcos.

Kórusban dörögték vissza:

- Győzelem vagy halál!

És az udvar külső részéről, ahol az őrlovasok és a főhadiszállást biztosító védelmi különítmény, Corral embei tartózkodtak, onnan is felhangzott a kiáltás:

- Győzelem vagy halál!... Győzelem vagy halál!... Viva Juarez!

Ugyanakkor a vezér maga elé tekintve, meghatódva állt. Arca átszellemült volt, mert érezte: döntő csatát nyert. Hónapok óta vajúdott benne az iskolázatlan, de zseniális, ösztönösen nagyszerű hadi képességekkel rendelkező Escobedo tanácsának megvalósítása. Hónapok óta bizonygatta Escobedo: el kell hagyni Potosit, szét kell húzni a hadi területet, időt kell nyerni a sok vereség után a kiképzésre, és ha minden rendben lesz: támadni!

Hónapok óta. És most került sor rá: megértetni a visszavonulás hasznosságát azokkal, akik tudták, rengeteg áldozatba került eddig Potosit és általában a védelmi vonalat tartani. - Győzelem vagy halál! - bólintott Benito Juarez is.

Amikor lehiggadtak a kedélyek, Alvarez felkiáltott:

- Az elnök beszélni akar! Hallgassátok!

- Igen, beszélni akarok. Riva Palacio kételkedve tette fel a kérdést, mi lesz a sok hadianyaggal, amit ideszállítottunk Don Ricardo bátyjának jóvoltából. Csodálkozom Riva Palación, de mindazokon is, akik vele kétségbe vonták, hogy ennyi idő alatt elszállítható legféltettebb kincsünk, ami nélkül szabadságot nyerni nem lehet.

Az olajosan barna indián arcon derűsen villantak a szemek, fehéren csillogtak a fogak, nevetésre húzódtak az aprócska ráncok.

Kimutatott a falon túlra, az Alameda irányába, ahonnan még mindig hallatszott az ostorpattogás, a peonok rikkantása, a tehenek bőgése, a kutyák veszett, nekivadult ugatása, az utcai nézők kiabálása, nevetése, gyerekhad visítása.

- A hús négy lábon Zacatecasnak tart - mondta derűsen. - Mi már Escobedóval és Alvarezzel jó előre gondoltunk erre. Ne haragudjatok érte. Így van a lőszerrel is, a hadianyaggal is. Az összes arrieró minden öszvérfogattal reggel hatra a raktárak elé van rendelve. Blanco hadnagy a Halál-lovasokkal ellátja a védelmet. A karaván parancsnoka Don Blas, aki embereivel együtt irányítja a rakodást, a szállítást és az elhelyezést.

Itt egy pillanatnyi szünetet tartott. Ráhunyorított Don Ricardora.

- Don Ricardo sem marad ki a nagy visszavonulásból. Mégiscsak jó, hogy van egy tudósunk, aki ismer hazánkban minden romot, barlangot, ősi rejteket. Zacatecas mellett, a hegyek aljában tud olyan barlangsort, ahol a hadianyagot biztonságban elhelyezhetjük, könnyű az őrizet, de még fegyverműhelyeket is berendezhetünk ott! Hála érte Don Ricardonak, aki mindenre gondolt, nemcsak a múltra, hanem a jelenre is!

Escobedo nevetve hozzátette:

- Nem mondhatja senki, hogy az elnök ne gondolná át az intézkedéseit!

És mint az előbb, most is elemi erővel tört ki a lelkesedés.

- Viva Don Benito!... Viva Juarez!...

Juarez intett Monostorynak.

- Don Blas, szeretnék önnel beszélni. Még van egy kis idő a rakodásig. Addig Blancot és osztagát kivezényli Don Luz.

Luz Corral előlépett. Megállt az elnök előtt. Szétvetett lábbal, feszesen, kalapját lekapva, ahogy a régi spanyol iskola tanította, és ahogy szokásban volt a Halál-lovasoknál.

- Ahogy kívánod, Don Benito! Blanco és az osztag idejében a raktáraknál lesz.

Meghajolt.

Juarez megveregette az ezredes vállát. Ebben a vállveregetésben bizalom, elismerés, szeretet volt. Majd odaszólt a tudósnak:

- Don Ricardo, kövess minket! Veled is szeretnék beszélni.

Megfordult, Monostory, Don Ricardo Angel és két tiszt, az elnök segédtisztjei követték. Mosolygó arcok néztek rá. Áthaladt a Pation, be az épületbe. A küszöbnél megállt. Minden különösebb keserűség nélkül, inkább derűsen mondta a tudósnak:

- A császár tábornoka, Felipe Morro boldog lesz, hogy visszatérhet a házába. De a Gringo is boldog lesz, hogy Juarez visszavonul. Mi tudjuk, hogy visszatérünk ide, és visszatérünk Mexico városba is!

A szeme most is éleset villant. Indián volt. Az indiánok így hívták: Keselyű Aki az Égről Leszáll. Mexiko címerábrája, védelmet adó fétise volt a saskeselyű. Juarezt annak tartották, emberi testben tanyát ütő égi saskeselyűnek, akit a Tollas Kígyó küldött az ősi föld, a sokat szenvedett, nyomorgó, kifosztott, örök harctér, Mexikó felszabadítására.

Ezek jutottak Monostory eszébe, amikor követte az elnököt, s közben észrevette szemének éles, szokatlanul élénk csillogását, így csak az néz s így csak az beszél, aki tudja, mit akar és mit érhet el!

A kinti meleg, por, fülledtség után jóleső hűvösség fogadta a belépőket az épület folyosóján.

Viszonylagos csend uralkodott a házban. Néhol egy-egy fegyveres gubbasztott, pokrócra dőlve vagy széken ülve. Itt laktak a tábornokok, ha éppen nem a harctéren voltak csapataiknál.

Juarez az emeleten lakott családjával.

Morro hajdani vendégszalonja volt a dolgozószobája. Valamikor csinos és díszes bútorokkal megrakott helyiség lehetett. Most inkább irattár, aktaraktár, könyvtár, fegyverek kiállítóhelyisége, ahol mindössze egy ágy, néhány kárpitozott, de elnyűtt huzatú szék s puffos üldögélő hirdette a régi dicsőséget. Az iratok, könyvek, irattömegek Juarezre, az ügyvédre emlékeztettek: mindent írásba foglalt, lejegyzett, mindenről írást kért: az intézkedésekről, eseményekről, élelmezési helyzetről, belföldi és külországi hírekről, a hadsereg kiadásairól, a haditervekről, harctéri eseményekről... A fegyverek a katonát bizonyították: mindenféle újonnan érkezett vagy zsákmányolt fegyverből próbadarabot kért, hogy megtapasztalja, milyen a vásárolt puska vagy az ellenség fegyvere.

Amikor a szobába léptek, Juarez intett: vendégei üljenek le. A segédtisztek lemaradtak az emeleti folyosón.

Egy tarka ruhás indián szolgálólány bezárta a hátsó kertre nyíló ablakot, majd távozott.

Juarez Monostory elé lépett.

- Sok időm nincsen, kérésem lenne önhöz, senor.

- Szolgálatára állok, azért vagyok itt.

- Ön az osztrák hadseregben szolgált?

- Valamikor igen, negyvennyolcban utoljára.

- Beszél a nyelvükön?

- Természetesen.

- Ismeri a Gringót? - itt Juarez elmosolyodott, amikor Gringóként említette Habsburg Miksát, a császárt; Mexikóban a bevándorló idegeneket, főképpen inkább az amerikaiakat hívták így. - Ismeri?

- Nem, eddig még nem találkoztam vele.

Juarez elővett egy iratcsomót. Kinyitotta, lapozott benne. Kihúzott egy papírlapot. Belenézett.

- Ismeri Salm-Salm herceget, a főhadsegédet?

Monostory gondolkozott. Salm-Salm herceg?... Igen, Veronában találkozott vele, amikor ott Radetzky marsall szemlét tartott. A herceg akkor Radetzky marsall segédtisztje volt.

- Ismerem - mondta rövid szünet után.

- Thun gróf altábornagyot, a légió parancsnokát, Montlong gróf alezredest, Becker alezredest, a császár vezérkari főnökeit, Pradillo gróf alezredest, az első szárnysegédet, Ormacha ezredest, a főhadsegéd helyettesét, Luis Blasio első titkárt?...

- Nem, uram, egyiket sem.

Juarez hosszasan nézett az iratba. Mozgatta a száját, mint aki betűzget, de mégsem talál rá a név helyes kiejtésére.

- Kérem, nézze végig az alábbi névsort. Túlságosan idegenek nekem ezek a nevek, bár a feleségem, amikor végigolvasta, nem egyet ismerősnek talált.

Ezzel átnyújtotta a hosszúkás papírlapot, aminek felső részére - spanyolul - ez volt irva:

Az elnöknek küldi a 7-es számú megfigyelő.

Rövid idővel ezelőtt a császár környezetéhez csatlakoztak az Európából érkezettek közül:

Gyulai Gaál sorhajókapitány, Veracruz kikötőjének parancsnoka és egyben a császár tengerészeti szakértője. Obrovazzo gróf, a császár anyagi ügyeinek legfőbb intézője. Paulovszky lovaskapitány, huszárosztag parancsnok, a császárné kíséretének védelmi parancsnoka, Dugonics kapitány, mint az előző, annak helyettese Zavetzky kapitány, a légió testőrcsoportjának parancsnoka Zichy gróf, ugyancsak kapitány, az előbbi helyettese. Jelentem, hogy az említettek Mexicoban tartózkodnak, kivéve a sorhajókapitányt, aki többnyire Veracruzban székel.

Jelentésemet zártam.

- Ismeri őket, senor?

Monostory bólintott.

- Többet igen. Így a sorhajókapitányt, a sorban utána következő Obrovazzo grófot, Dugonics kapitányt, Zavetzky kapitányt, akik szolgálati időm utolsó évében fiatal hadnagyok voltak. Magyarok, mint én, de a császári ház hívei.

- És ön?

- Én nem.

- Tudom. Csak feltettem a kérdést, Don Blas. A feleségemtől mindent tudok. Éppen ezért...

Monostory figyelmesen nézett az elnökre. Juarez lassan összehajtogatta a 7-es számú kém jelentését.

Don Ricardo Angel, aki eddig csendesen álldogált, nézelődött a szobában, de tudóshoz méltóan szórakozottan, most megszólalt:

- Ideje, Beníto, hogy a tárgyra térjünk. Rövidesen indulni kell a barátunknak, hogy intézkedni tudjon...

Juarez néhány lépés után, amit elgondolkozva a szobában tett, újból megállt Monostory előtt.

- Tehát ön elhatározta, hogy szabadságharcunk idejére rendelkezésünkre áll?

- Igen, Don Benito.

- Akkor engedje meg, hogy tájékoztassam néhány, önt érintő intézkedésünkről. Önnek mától kezdve rajtam kívül két felettese van. Az egyik Escobedo tábornok, aki Zacatecasba érkezésünk után átveszi az összes felkelő csapatok főparancsnokságát. A másik itt áll ön mellett... - És az angolból lett mexikói tudósra mutatott. - Igen, ne lepődjön meg. Don Ricardo egyik legfontosabb tanácsadóm. Ismer minden talpalatnyi földet országunkban. Ismer minden nyelvjárást, ami nagy dolog: negyven van Mexikóban! ... Kitűnően tud következtetni, számítani, ami természetes: tudós, aki éppen a következtetésekre építi fel elméleteit. Ezért rá esett a választás, amikor kémeinknek és megfigyelőinknek főnököt kerestünk.

- Én katona vagyok és tengerész - mondta zavartan Monostory. - Nagyon tisztelem jó barátom, Klinkenberg kapitánytársam testvérét... barátok is vagyunk, úgy érzem... de a legszívesebben a csapatoknál szolgálnék...

Juarez tiltakozva emelte fel a kezét.

- Nekem önre most máshol van szükségem. Ön mostantól kezdve a mexikói felkelő sereg alezredese, egyelőre ugyan a muníciós karaván parancsnoka, de két vagy három nap múlva megszervezi Zacatecasban a robbantó csoportot, amire nagy szükségünk lesz. Tudomásomra jutott, hogy Bazaine marsall, legfőbb ellenségünk azt a parancsot kapta, hogy tűzzel-vassal rohamozzon minket. Mi ugyanezt tesszük - tűzzel-vassal támadjuk őket, csak sikerüljön megszilárdítani hadi helyzetünket! Ehhez szükséges a robbantó csoport, amelyik mindig ott bukkan fel, ahol szükséges. Vállalkozik erre, Don Blas?

Monostory, akit meglepett az elnök kijelentése, elgondolkozott.

Juarez szabadkozva hozzátette:

- Sajnos, a tengeren nincsen különösebb feladatunk, de azért nem bánnám, ha Veracruzban néhány hadihajó elsüllyedne. Azt se bánnám, senor, ha bomba robbanna Bazaine főhadiszállásán, vagy Mexicoban, a Gringo palotájában, esetleg Chapultepekben, a várkastélyban, ahol minden készen várja a bitorló látogatását... Most már érti, miért kérdeztem, kiket ismer a Gringó környezetéből?...

- Értem, uram.

- Minden az ön rendelkezésére áll. Fegyver, hadianyag, ember, pénz, bármi és bárki! Tudom, hogy az ön emberei legalább olyan ügyesek, mint a mi legjobbjaink. Ezekből is szívesen átadnak a tisztjeim olyanokat, akikre szükség lesz. A robbantócsoport kivételes előnyöket élvez, Escobedo tábornok azonnal intézkedik, bármit kér ön. Don Ricardo ugyanígy, mert mindenütt vannak embereink, akiknél rejtőzni lehet, vagy ha vezetőre lesz szükség... Még egyszer hangsúlyozom, a tengerészt arra kérem, nézze el, hogy elsősorban szárazföldi feladatokra kap megbízatást. De végül is - elfogadja ezt a megbízatást?

Juarez vizsgálódva tekintett Monostory arcába. Vizsgálódva és várakozva.

- Nekünk éppen olyan valakire van szükségünk, mint ön, alezredes.

Az „alezredes” szót különösen kihangsúlyozta, mintha ezzel is közölni akarta volna, hogy Don Blas a mexikói felkelő sereg tagja, s az elnök kérése - parancs is egyben.

Don Ricardo Angel, az angol, a tudós kémfőnök közbeszólt:

- Még én is vállalnám, ha a külsőm alkalmas lenne ilyesmire. Ön, Monostory, szerencsés ember... csak éppen nevet kell majd adnunk, újabb nevet az életében!

Az osztrák hadsereg volt katonája, a magyar szabadságharc volt hajóparancsnoka, Monostory Balázs, akiből a száműzetésben Tahar bej lett, és aki annyi különös kalandból vette ki már a részét, annyiféle módon kiejtett vagy újonnan adott névvel, most már valóban elmosolyodott.

Hát hogyne: az ördög nem alszik, és újból keresztelni akar!

Mikor lesz vagy lehet végre belőle ismét Monostory Balázs, magyar állampolgár, aki nyugodtan tapodhatja szülővárosa, Kecskemét girbegurba, poros utcaköveit, hallgatva az öreg templom harangjának mély kongását, ami valóban messzire szól: ki a környező pusztákba, el a távoli tanyákig?!

Mikor?

Elmosolyodott: az élet mindig gondoskodik a számára újabb álruháról, újabb eseményekről.

- Senor presidente - húzta ki magát katonásan -, a mexikói felkelő sereg alezredese átveszi a megbízatást! Egyben ígérem, hogy a feladatokat végrehajtom!

Juarez kezet nyújtott.

- Köszönöm, alezredes! Most pedig fel Zacatecasba!

- És életre-halálra! - tette hozzá a tudós, Mexikó szabadságharcának rajongója.

- Méghozzá tűzzel-vassal, ahogy az elnök mondta! - tette hozzá Monostory Balázs.

HETEDIK FEJEZET

Esős éjszaka • A 7-es számú kém • Miért jöttetek két nappal később? • ,,Ide a papírokat!” • Mexico városa • A sas mindig jót jelent • Mit rejt a szekér? • A császár jön! • Ég a kanóc • Régi ismerősök • A robbanás

 

Éjszaka volt, fújt a szél, zuhogott az eső. Végre megérkezett az esős évszak első hírnöke!

Ebben az évben sehogyan sem akart nekilódulni egyetlenegy viharfelhő, sehogyan sem akaródzott kinyílni egyetlenegy égi csatornának sem.

Égett, szenvedett, gyötrődött a mexikói föld! Így volt ez abban az esztendőben majd mindenütt az északi féltekén, Magyarországon is. Soha nem tapasztalt szárazság szikkasztotta a Duna-Tisza táját, a Velencei-tó medrében, porban, szikkadt homokban, a császári lovasság tartott nagygyakorlatot.

A patakok medre csonttá szikkadt, a folyók patakokká váltak, a kutakból eltűnt a víz. A barmok bőgtek, a lovak kókadtan pihegtek.

És végre mégiscsak megjött az eső!

Villám villámot követett. Dörgések morajtömege hömpölygött végig az Altiplanon, a hegyeken, a völgyeken, a falvakon, a városokon.

Mexikóban örömünnepet ült mindenki. Megjött az eső! Lesz kukorica, burgonya, banán, narancs, szőlő, lesz hús, rozs és mindenféle ennivaló!

A főváros melletti tó, a magas hegyek övezte völgyben elterülő hatalmas medrű víztükör éledni kezdett.

A tó déli oldalán levő indián falvak, Tizapán, Tacubaya, felsóhajtottak a tóval együtt: lesz zöldség, gyümölcs, takarmány, lesz hal a tóból, és nád az új kunyhók tetejére.

Éjszaka volt, fújt a szél. Második napja szakadatlanul zuhogott. Időnként nagyot dördült az ég, és villámokat robbantott a hegycsúcsok között.

És micsoda hegycsúcsok néznek le nappal a tó vízére! Közöttük emelkedik a legfelségesebb, a Popocatepetl hósapkájával.

Zuhogott az eső Popotla indián faluban is. Áztak a kőből rakott kunyhók, a nádtetők, a dibdáb vályogházak. És ázott az a hacienda is, amelynek kéményéből füstöt ragadott magával a szél.

A villám megmutatta, hogy az épület takaros, jól ápolt, ugyanígy a mellette levő istállók, karámok, ólak is. Nem annyira a jómód, mint inkább a szeretet, a gondozottság mutatkozott meg az épületen, az istállókon, az ólakon.

Neve is volt a tanyának: San Agostin de las Cuevas Haciendas.

A haciendától alig kőhajításnyira ázott az esőben a popotlai templomocska s előtte az az ősi, vénhedt, de még mindig élő cédrusóriás, aminek a tövében üldögélt 1522. július elsején a hódító Cortez, kétségbeesetten, hogy élelmiszerhiányban szenvedő csapatait kiűzték Tenochtitlanból Montezuma indiánjai. Történetünk idején még így hívta Popotla indián lakossága a vén cédrust: „el arbol de la noche triste”, „a szomorú éj fája”...

Most is július elseje volt, hajnalba forduló éjszaka, amikor javában égett a tűz a hacienda konyhájában. Szokatlanul hideg, dermesztő időt hozott július első napja.

Jólesett fekvőknek, ébren levőknek a nyitott tűzhelyből kiáradó meleg. Lócán ülték körül a tűzhelyet azok, akik nem törődtek az éjszakával. Heten voltak. Hét férfi, akiket láthatólag nem érdekelt a vihar, a dörgés, a szakadó eső.

Időnként felállt közülük egy-egy, az ablakhoz lépett, félretolta a szúette fatáblát, kitekintett az éjszakába, majd visszaballagott a helyére. Ennyit mondott:

- Még mindig semmi. Nem jöttek meg.

A kutyák zavarták a figyelést, mert ha dörgött, a hacienda kutyasokasága kórusban felüvöltött, mintha idegenek lépték volna át a tanya kerítéskapuját.

- Nem jöttek meg - mondta morogva az az ember, aki, isten tudja, hányadszor, az ablakhoz ugrott. - Fene a kutyákat, valgame Dios!

A hat ember ránézett arra, aki a kutyákat szidta. Megtermett, hatalmas alak volt, az elnyűtt bőrnadrág, ezüsttel szegett bőrmellény és tarka gyapjúing feszült a testén. Egyébként minden merő víz volt rajta, az előbb jött be, mert nem hitt a fülének, a szemének, hogy a kutyák hiába üvöltenek.

- Nem, még nincsenek itt!

De alighogy kimondta, csüggedtebben, mint eddig, máris ugrott az ajtóhoz, és kilökte a vénhedt ajtótáblát.

- Végre!

A kemence lángja felcsapott. A hirtelen támadt huzattól akkorát tutult a kémény, mintha bika bőgött volna a konyhában. Az eső bevágott a magas küszöbön, és felszaporította az eddigi tócsát, ami a konyha padozatán éktelenkedett. De hát a San Agostin de las Cuevas Haciendason ilyesmivel nem sokat törődtek: itt csak férfiak laktak.

A hacienda ahhoz a nagybirtokhoz tartozott, ami tulajdonát képezte annak idején Don Ignaciónak, annak az uraságnak, aki felkarolta Benito Juarezt, és aki ugyan már nem élt, de élt az utóda, és éltek azok közül többen, akik együtt cselédkedtek a pipákat tisztogató indián inassal. Az utód, az ifjabb Don Ignacio, akár az apja, szerette a kényelmes életet. Visszahúzódott mindentől, amit politikának hívnak. Nem foglalt állást a nagy vitában: kié legyen Mexiko, a köztársaságpártiaké vagy a császárság híveié? De elnézte, s nem helytelenítette, hogy az emberei Juarez híveinek vallották magukat, hogy egy-egy jobbágya, hajcsárja, fiatal vagy idősebb munkása eltűnt - Juarez felkelőihez szökött.

- Majd visszajön - mondta sejtelmesen ifjabb Don Ignacio -, majd visszajönnek! Egyszer mindenki visszajön. Aki akar, menjen. Benito köztünk élt, sokan szeretik. Menjenek.

Amikor pedig Meija, egyike a spanyol származású földbirtokostábornokoknak s Miksa császár benső híveinek, üzent Don Ignacio után, hogy jöjjön, s vegyen részt a császárság megerősítésében, Don Ignacio visszaüzent: gyakorta betegeskedik, azonfelül sok a gond a birtokkal, jó emberei java megszökött, akik maradtak, alig használhatók. Holott ez nem volt igaz.

A San Agostin de las Cuevas Haciendas intézője, továbbá minden lovásza, marhahajcsárja - a legjobbak közé tartozott.

Az intézőt (a dirigentét) Felipe Párrának hívták, félvér volt, indián anya és spanyol apa gyermeke. Együtt cselédkedtek Juarezzel az öreg Don Ignaciónál. Juarez inas, Felipe lovász volt. Barátok voltak, együtt töltötték a szabad időt, bekalandoztak Mexicoba, vagy játszották a porrót, a malomhoz hasonló játékot. Az egyikből a szabadságharc vezére, a másikból hacienda-intéző lett.

Az egyik legfelülről intézte a szent harcot, a másik nagy titokban, csak néhány társától tudva, időnként jelentéseket küldött a régi barátnak, mi a helyzet Mexicoban a gringók és a Gringó körül.

Ő volt a hetes számú kém!

Így hívták egymást, ha titkos mesterségük szóba került: az egyes, a kettes... és a hetes, Felipe Párra.

Most mind itt voltak együtt, a hacienda konyháján, várakozva, izgatottan, talán félve is, hogy rájuk törhetnek, és ebben az esetben bajosan mászhatnának ki a csávából, bajosan mondhatnának elhitethető alibit.

Mert mit keres éjnek idején Popotlanban Don Ignacio haciendáján, Felipe Párra társaságában egy városi írnok (az l-es), egy csizmadia, aki nyeregkészítő is (a 2-es), a belső városrész éjjeliőre (a 3-as), a Damján-templom harangozója (a 4-es), ugyanennek a templomnak egyszerű kis káplánja (az 5-ös) és a városi kutak tisztítója (a 6-os), mit keresnek így együtt, amikor más tisztességes ember réges-régen alvással tölti az egyébként sem szép éjszakát?

Nehezen bizonygatnák, hogy barátok, és valamiféle ünnepélyes alkalomból gyűltek össze.

- Megjöttek!

A hét ember az ajtóhoz rohant, Felipe Párra kiugrott az esőbe, hogy lecsendesítse a minden irányból a hacienda felé törő kutyákat. Úristen, mennyi kutya is található egy ilyen mexikói gazdaság udvarában!

Két öszvérfogat kanyarodott az épület elé. Amolyan hegyi fogatok voltak, kétkerekű, hatalmas kordék, két-két öszvértől vonva, sátoros tetővel, ami egy ideig védelmet ad eső, vihar, szél ellen.

Az első fogat arrierója, aki Felipe Párra egyik csikósa volt, hátrabökött. Ez jelezte, hogy minden rendben van.

Az arrieróról is, az öszvérekről is ömlött a víz, ahogy a konyhából kivetődő lámpafényben megmutatkoztak.

Párra a kordé hátsó kasához ugrott, bekiáltott:

- Megérkeztetek! Szálljatok ki!

Ugyanígy tett a másik fogatnál is. A csuhéval rakott, kukoricaszárral agyontömött rakomány alól emberek kászálódtak kifelé. Szakadt az eső, dörgött az ég. Időnként villámlott.

- Jó idő ez, nincsen ennél jobb! - kiáltotta Párra, amikor befelé tessékelte azokat, akik a kordén érkeztek.

Amikor bezárult a hacienda konyhaajtaja, az érkezettek és az itt levők egymásra néztek.

- Téged, senor, ismerlek - mondta Párra óvatosan, és rámutatott az egyik frissen érkezett vendégre. - Te Blanco vagy, a hadnagy. De...

Elhallgatott. Zavarba jött, nem folytatta. Atvillant az agyán, hátha csapdába estek, s Blanco a csalétek! Tyű, az angyalát! Még csak az kell! Mexico mind a hét kémjét egyszerre lecsapni!

Mintha Blanco megértette volna, mi villant át a hacienda intézőjének agyán, megnyugtatólag szólt:

- Ha ismersz, akkor tudod, ki vagyok. Különben is itt a bizonyíték. Ismered? - Aranypénz csillant meg Blanco hadnagy tenyerében. - Nézd meg.

Átcsúsztatta Felipe Párra tenyerébe.

Párra közelebb ment a lámpához, előbb a régi, sasos spanyol dukát egyik, majd a másik oldalát nézte meg. A dukátot zsebre vágta, elmosolyodott.

- Rendben van, Blanco. Ugyanaz, amit a legutóbbi jelentésemmel küldtem Don Benitónak. Visszajött. Tudod, az ember mindig örül, ha egy aranypénz visszatér hozzá!

Nevetés támadt. Párra odaszólt az egyik arrierónak, aki belépett a konyhába:

- Italt hozzál, átfáztatok! Mi pedig ismerjük meg egymást - nézett a vendégekre. - Én itt élek a haciendán, Felipe Párra a nevem.

- A hetes számú - mosolyodott el az egyik érkező, akiben nem volt nehéz felismerni Monostoryt. - Don Ricardo azt mondta, bátran fordulhatok hozzád minden ügyben. Olyan nincs, amiben ne segítenél.

Párra nem lepődött meg. Bólintott az elismerő szavakra.

- Azért vannak itt a többiek is, mert segíteni akarok. Hogy pedig Blanco bizonyítékát kértem, ne lepődj meg, senor. Tudtam, hogy fontos ember jön, tudtam, hogy fontos személy üzen általatok, azért is küldtem a kocsikat a tó északi csücskére, mert onnan a gringók már ellenőriznek minden utat, ösvényt, ami a fővárosba vezet. De hát csak meghökkentem, amikor beléptetek. Három ismeretlen, egy ismerős ember! Ki lennél, senor, ha kérdezhetném ?

Ezzel Párra fapoharakba töltött az italból, az erős pulqueból, amit annyira szeret a mexikói, bármelyik ágból is származik. Monostory nem szerette ezt az italt, de nem tehetett mást: lehajtotta, ahogy illett a vendégfogadás alkalmával.

Blanco szólalt meg:

- Felipe, ne kérdezz túlságosan sokat. Annyit megtudhatsz, hogy Don Blas alezredes, aki idegenből jött hozzánk segíteni, és két katonája áll előtted. Fogadd szívesen, ez a kérése nemcsak Don Ricardónak, de Don Benitónak is.

Felipe Párra mélyen meghajolt.

- Senor, üljetek le. Mindent megbeszélünk. Hé, Inigó!

Magához szólította a konyha mélyéről azt az öszvérkocsist, aki az előbb töltött a pulqueból.

- Fogjátok ki a mulákat, toljátok hátra a kordékat. Utána te és még néhányan álljatok őrséget. Nehogy ránk nyissanak a gringók! - Szabadkozva fordult az alezredeshez: - Előfordult nemegyszer, hogy a légiósok erre vonultak. Akkor még jó, ha italért rohannak meg. De megtörtént, hogy elvitték minden bárányunkat, kecskénket, még a borjúkat is!

Rámutatott a lócákon ülő, némán hallgató, bizalmatlanul figyelő emberekre.

- Akikre szükség lehet, itt vannak. De talán inkább előbb pihennétek?

Monostory mosolyogva intett.

- Nincsen szükségünk erre. Jól aludtunk a kukorica között. Meleg volt, mintha ott is kemence fűtött volna!

Erre mindenki elmosolyodott. Derék ember az idegenből jött alezredes. Nem kényeskedik, nem fitogtatja a rangját.

Leültek ők is. Egymásra néztek. Vizsgálgatták egymást. Monostory akaratlanul is mosolyogva nézett a társaságra. Felipe hatalmas teste alatt minden mozdulatra recsegett a kecskelábú szék. Elnyűtt bőröltözéke - összeázottan - még inkább kiemelte termete nagyságát. Ez az ember tud ütni - állapította meg Monostory. Mellette, már a lócán, vékonyka ember üldögélt a városi polgárok öltözékében. Ez volt az írnok, az egyes számú kém. Az írnok mellett, mintha csak egymáshoz tartoznának, kuporgott a pap, sáros, kopott, esőtől frecskelt reverendában. Az első pillantásra is látszott, hogy a pap aszkéta, eszményekért hevülő, de a hivatásában feletteseitől mellőzött, lenézett valaki. Ő volt az ötös. Még két félig-meddig városias gunyájú férfira világított a lámpás: a szakállas, elég idős csizmadiára és egy különös emberkére, a púpos harangozóra. Odébb még ketten ültek: a bocskoros, pamutnadrágot, posztózekét viselő harangozó s a megtermett, majdnem Felipe méretű, elég fiatal, vidám képű kúttisztító.

- Megbízhatsz bennük, senor - mutatta be közben társait Felipe -, megbízhatsz, mint önmagadban!

És ahogy Don Blasék végigmérték az új ismerősöket (közben a helyiséget is), ugyanígy a „hetek” is megnézték maguknak a jövevényeket. Don Blas ugyanúgy, mint eddig, mexikói öltözékében volt. Két társa a zutiak közül került ki: Dundo Zenone volt az egyik, a fiatal Vittore Sponza a másik. Azért esett rájuk a választás, mert Zenone tudott valamit németül, Sponza meg a leghamarabban megtanulta a spanyolt. Ráadásul mind a kerten, de elsősorban Dundo Zenone, a leglehetetlenebb helyzetben is feltalálták magukat, bátrak és mégis higgadtak voltak, azonfelül értettek a fegyverekhez, mindenféle lőszerhez, hadianyaghoz. A fegyelmet pedig minden körülmények között betartották, ami alapja mindenféle merész és szokatlan vállalkozásnak.

Márpedig ezúttal erre készültek.

Füstöltek a calabas-pipák, égett a szivar. Időnként egy-egy kéz az italosköcsögért nyúlt.

Odakint süvített a szél.

Felipe Párra azt kérdezte:

- Mi a parancsod, senor? Miért küldtek, miért jöttetek?

Don Blas egyszerűen, érthetően felelt:

- A császár palotájába akarok bejutni. A célunk az, hogy zavart okozzunk, hogy ráijesszünk a gringókra. Lehetséges?

Megint csak Párra válaszolt:

- Lehetséges. Minden lehetséges, senor, ha okosan csinálja az ember, így van, Tomaso?

A kérdezett a városi írnok volt, az aprócska emberke. Fürgén, kapkodva válaszolt:

- Lehetséges, senor, ahogy Felipe mondja. És miként gondolnád?

Monostory elmondta tervét. Tud németül, tehát ezt a tudását szeretné kihasználni. A társai is tudnak valamelyest. Erre már felkészültek.

- Kik látják el az őrséget a palotában, és miféle katonák a városban, a palota körül?

Az írnok válaszolt:

- A Gringo légiója.

- Nem a franciák?

- A franciák a harctéren vannak, a légió az elfoglalt területeken.

- Tudnátok nekem és a társaimnak, Blanconak is egyenruhát szerezni? Nem tiszti ruhát, hanem altisztit!

A kémek összenéztek. A pap súgott valamit az írnok fülébe, az a csizmadiához fordult. A csizmadia a kútásóra nézett. A kútásó elvigyorodott, megvonta a vállát.

- Eddig ilyen még nem kellett!

Párra dühösen felmordult:

- Az alezredest Don Benito küldte ide! Kell hogy teljesítsük, amit kér!

Don Blas intett.

- Nemcsak ezt kérem. A palota tervrajzára is szükségem lenne. Nem szakrajzra gondolok, bárki felvázolhatja, aki tudja, hol vannak a folyosók, szobák, termek, pincék, pincelejárók; hol van az őrség szállása, laktanyája; hol lakik a császár, hol lelhetők meg az irodák. Mert ez is van nyilván, iroda, ahonnan a császári udvartartás ügyeit intézik; és hol lelhető meg a legkönnyebben megközelíthető módon a császár haditanácsának szobája. Mert úgy hallom, ilyen is található a palotában.

- Nos, szóljatok! - sürgette embereit Párra. Megint csak az írnok szólalt meg:

- Ha időt adsz minderre, senor, akkor...

- Hány óra kell? Vagy hány nap? Az apró emberke elmosolyodott.

- Óra! Előbb a városba kell visszajutnunk! Utána nekilátni, hogy megszerezzük az egyenruhákat. A tervrajz már nem olyan nehéz. Van egy emberem a szakácsok között, az ismer mindent a palotában. Időnként inaskodik is. De hát őt is elő kell kerítenem.

És széttette a kezét, mint aki azt mutatja: erre idő kell, uram.

- Két nap?

- Legyen két nap, nem bánom.

- Nektek is be kell jutni Méxicoba, senor - szólt közbe a pap, aki eddig hallgatott. - Az meg nem megy könnyen. Mind a hat Calzada sorompójánál őrség áll, mindenkit átvizsgálnak, iratokat kérnek, hogy hol a lakásod a városban! Csak azok mehetnek be Mexicoba. A kerteknél, a külvárosok szélén őrkunyhók vannak, arra nem is lehet mutatkozni! Mindenütt katona és katona!

A többiek bólintottak, így van, miként a pap mondja.

- Én mégis azt hiszem, akad köztetek olyan, aki bejuttat négyünket a városba - mosolygott Don Blas.

- Ha bejuttok, az én lakásomban elrejtőzködhettek - mondta a csizmadia. - Nálam van erre jó hely a padláson, a bőrök, lószerszámok, nyergek között, mert ilyesmiket is készítek. De a bejutást nem merem vállalni. - Ránézett a kútásóra. - Te a városon kívül laksz, Emilio. Férőhelyed is akad. Ott felöltözhetnek, és a többi már nem gond.

- De a katonáktól is kérnek iratot - tette hozzá a pap. - Némelyik Calzadánál fél századnyi őrség is található!

Most Blanco válaszolt:

- Erre gondoltunk, mert tudtuk is. Az iratok itt vannak a zsebünkben. Veracruzból jövünk, küldöncök vagyunk a szállítmányozási osztagtól.

- Van ilyen? - csodálkozott a pap. Blanco jót nevetett.

- Miért ne lenne? Minden rendes hadseregnél akad ilyesmi. De akár van, akár nincsen a gringóknak, a hamis katonai igazolványok, amit nekünk a zacatecasi nyomdában készítettek, erről tanúskodik: Szállítmányozási Osztag, Veracruz, Őfelsége légiójából!

Párra vaskos combjára csapott.

- Adja az egyház minden szentje, hogy az osztag több tagja bejusson Mexicoba!

- Ha az alezredes így akarja, meglesz! - jelentette ki jókedvűen a kútásó.

... Két nappal később.

Reggel, álmosító reggel. Még mindig esik, ha szerényebben is, mint az előző napokban.

Mexico templomtorony-sokasága, emeletes házainak tetőerdeje jól látszik a tacubayai magaslatról. Áznak a tetők, a tornyok, a közei-távoli hegyek s a még távolabbi hegyóriás, a Popocatepetl.

A Tacubaya Calzada (sugárút) sorompója előtt hatalmas sokaság. Parasztok, akik a városba szeretnének bejutni, vásáros indiánok, akik korsókat, szőtteseket, gyapjútakarókat, gyékény-fonatú kosarakat, kalapokat, szatyrokat akarnak eladni, torlódnak nagy csoportban a sorompó előtti téren.

A sorompótól jobbra és balra magas deszkafal, amin sem átugrani, sem átmászni nem lehet. Aki megkísérelné, golyót kapna.

A sorompón belül őrházak, őrépületek, úgynevezett vámházak, amiket katonaság tart megszállva.

Az embersokaság között kocsik, szekerek, taligák, nyerges lovak, öszvérek, szamarak torlódnak. A lábak, a paták, a kocsikerekek között patakokban folyik a víz. És esik, rendületlenül. Legalább szél nincsen. A tornyok, a tetők, a hegyek párába merülnek. Esőpárába.

A sorompónál szolgálatot teljesítő katonák bőröve, fegyverszíja rég átázott már, maguk a katonák kimerültek, elnyűttek, s mindent a pokolba kívánnak.

A Tacubaya Calzada sorompójánál az őrséget az osztrák légió magyar huszárzászlóaljának első fél százada látja el, Sebes Miklós főhadnagy parancsnoksága alatt. A lóról szállt emberek bosszúsak, morcosak, nyugtalanok. A karcsú, fiatal főhadnagy, akit apja, a volt dragonyos kapitány császárhűségre nevelt, az elsők között jelentkezett Miksa császár légiójába.

Kemény volt, szigorú, önérzetes. Megvetette a „vadakat”, a mexikóiakat. Éppen ezért a Tacubaya Calzada sorompójánál kevesen juthattak be Mexicoba. Káromkodás, könyörgés, rimánkodás, átkozódás hallatszott mindenfelől.

Túlbuzgalmában a főhadnagy minden olyan személy iratát megnézte, akit az emberei - tolmácsok segítségével - át akartak ereszteni a karanténon.

Ma különösen sok ember gyűlt össze mind a hat Calzada bejárata előtt. Mexicoban vásár készült, az eső ellenére is.

Így érthető a torlódók nagy száma, az ordítozás, könyörgés. A főhadnagy agyonázva, de fontosságának teljes tudatában végezte munkáját. Szidta a „vadakat”, szidta a katonáit és a tolmácsokat, akik néha-néha mégiscsak engedékenyek voltak.

Katonai társzekér kanyarodott fel a dombra, majd a sokaságon áttörtetve a sorompó elé.

A lovakat Blanco hajtotta, a légió egyenruhájába öltözve. Komoran, magába süppedve ült a helyén, mint az olyan ember, aki utálja a világot, az életét, és minden mindegy neki. Ez is volt a szerepe: nem megszólalni, csak mindig hátrabökni, nagyokat köpni, és mindenre vállat vonni. Megjátszani a hülye, morcos katonát.

Mögötte, a fedél alatt hárman kuporogtak. Ugyancsak egyenruhában. Monostory, vagyis Don Blas, Dundo Zenone s Vittore Sponza. Monostory vállán három piros csík: őrmester. Amikor közel értek a sorompóhoz, Monostory kimászott az ülésre Blanco mellé.

- Ne törődj semmivel - súgta Blanconak. - Ha mégis baj támadna, kiáltok, és akkor mindannyian lövünk! De hát erre nem kerül sor.

Meglepően nyugodt volt. Szándékosan ezt a bejárót választotta, a honfitársaktól őrzött sorompót. Tudta, hogy bajosan akad egy is, aki spanyolul beszél, sejtette, hogy ha németül mutatkozik be, a légió osztrák csoportjából, akkor is könnyebb lesz a helyzete, mintha ott akar átjutni, ahol dragonyosok vagy határvadászok őrzik Mexico bejáróit.

Lökdösődés támadt, kiabálás. Katonák ökle emelkedett fel és lecsapott. A sorompót elhúzták, hogy a katonaszekér áthaladhasson, s néhányan megkísérelték, hogy átcsússzanak a kereke között, a lovak hasa alatt.

- Jó reggelt - szólt le az ülésről Monostory. - Veracruzból jövünk.

Egy huszár hátrakiáltott:

- Goldman, gyere ide, honfitársak érkeztek!

Goldman is huszár volt, Sopron vidéki.

- Kérem a papírokat, őrmester! Jó reggelt.

- Itt vannak. De hagyjatok már bejutni, átfáztunk! Nincsen forró italotok?

Goldman megértően intett.

- Sejtem, Veracruztól ebben az időben! Nincs itt semmiféle ital. - Fellépett a kerékre, úgy súgta az „őrmester” fülébe: - Ronda egy parancsnokunk van, semmit nem enged.

- Hát akkor lépj le, komám, s engedd, hogy induljunk, mert még a felséges császárért se szívesen áztatom már magamat!

Goldman lelépett a kerékről. Hunyorgott.

- Okosan beszélsz! Várj, előbb hívom a főhadnagyot!

Monostory megbökte Blanco oldalát, s azt suttogta:

- Indíts, lassan...

A két ló megrázta a hámot, beledőlt.

Két katona, aki a lovak előtt állt, félreugrott.

- Álljon meg! - bömbölte egy hang németül. - Őrmester, micsoda regula ez, lecsukatom!

Agyonázott mentében, a légió huszárjainak egyenruhájában, a főhadnagy ugrott a lovak elé, és elkapta a rudas zabláját. A ló megvadult, felágaskodott. Ha nem császári katonatiszt a főhadnagy, hanem mexikói tiszt, azonnal tudta volna, hogy ezek a lovak pihentek és nem Veracruzból jöttek, lapályon, mocsáron, hegyeken, völgyeken át. Szerencsére a főhadnagy nem volt mexikói.

De mégis - főhadnagy volt, eltelve a maga rangjától, eltelve attól, hogy itt, távol a hazától, még a valóságnál is nagyobb úr.

- Őrmester, lecsukatom!

- Bocsánat - szabadkozott igen nyugodtan Monostory -, bocsánat, főhadnagy úr. Úgy értettük, hogy mehetünk ...

- Nem mehetnek! Nem! Ide a papírokat!

Kirántotta Monostory kezéből az iratokat.

- Unerhört, skandál! Maga őrmester, maga, maga...

Monostory higgadtan mondta:

- Főhadnagy úr, mi őfelsége a császár udvartartásának részére élelmet hoztunk.

- Mit? Mit? - kapkodott a főhadnagy. - Élelmet?

- Rittmeister Bacher parancsára, főhadnagy úr. A szállítmányozási osztagtól. Azzal, hogy ne késlekedjünk.

A főhadnagy tétován állt. Mit tegyen? Szerette volna a hatalmát fitogtatni, ami ezúttal sehogyan sem ment. Szállítmányozási osztag. Ez megint valami különlegesség. Élelem a császár udvartartása részére. Annyira megzavarodott, hogy éppen csak fellebbentette a ponyvát, látta a ládákat, a kosarakat, és máris intett.

- Mehet, őrmester. Máskor várja be a rendelkezést.

Monostory szalutált.

- Máskor bevárom, főhadnagy úr. Bocsánat a félreértésért. - Hogy egy pillanatot se késlekedjék, maga húzta meg a hajtószárat. - Gyühó!

A lovak toporzékoltak, nyugtalankodtak. Akkorát rántottak a szekéren, hogy minden nehézség nélkül kilendültek a sárból. Blanco nagyot csördített rövid ostorával.

Végre letörülhette arcáról az esőt. Amikor túljutottak a sorompó katonai tömbjén, beszólt a ponyva alá:

- Dundo, elaludtatok?

Álmos hang jelentette:

- Bizony, uram, el. Átengedtek?

Monostory jóízűen nevetett. Nincsen semmi baj, ilyen emberekkel elmehet a világ végére is!

Valóban így volt. A zutiak, ezek a sokat próbált, nagyszerű hajósok és egyben újkori kalózok, minden körülmények között megálltak a helyüket. Az igazság az, hogy amikor Tampicóban eldöntötte: embereivel búcsút mond a Taitsing-nak, a hajó népéből szárazföldieket csinál, lelkiismeretfurdalása támadt. Látta az eléggé nem leplezhető csalódást az arcokon, hogy azt hitték: Klinkenberg kapitány hajóján maradnak. Megszerették a hajót, megismerték a felszerelést, beletanultak a háromárbocos vitorlás kezelésébe, munkarendjébe, elfogta őket is a nagy hajó varázsa és mindenekfelett összebarátkoztak Klinkenberg hajójának különös személyzetével.

És egyszerre csak Mexikóban voltak, Tampicóban, elválásra ítélve!

Mert arról volt szó: vagy megy, hogy teljesítse a vállalt feladatot, vagy a hajón marad koloncnak, tehernek.

Arra ugyanis, hogy az Államokból szállítson a klipper a szabadságharcosoknak hadianyagot, elég a meglevő személyzet. És ha híre kél Klinkenberg vállalkozásának, és akár a francia, akár a császár parancsnoksága alatt levő hadihajók meglesik, hogy elsüllyesszék?

- Ezzel is számolok - mondta a merész tettek híve, az angol kapitány. - Majd csak kivágom magamat! Mindenesetre, Kimi, ha baj lesz, kéretem! Addig pedig tegyen meg mindent, hogy minél több borsot törjön a Habsburg orra alá! Ne felejtse el: a maguk negyvennyolcáért még mindig fizetni kell!

Így váltak el.

- Csak azt sajnálom, admirális - mondta fejcsóválva Dundo -, hogy az otthoniak nem látják itteni életünket. Fenemód sajnálom.

Monostory is sajnálta. Hogy számol be minderről, ha végre otthon lesz? Otthon! De megéri-e? A háború tele van meglepetésekkel, és olyan ember alig akadt, aki önkéntesen vállalkozott a harcra, és ne hitte volna, hogy épségben hazakerül. És mégis mennyien nem kerültek haza!

Csak önmagának vallotta be, hogy aggasztja: vajon mi lehet otthon.

Persze minderre bajosan gondolt akkor, amikor a szekérrel bekocogott Mexicoba. Blanco ismert minden utcát, sikátort, épületet. A császári palotát is ismerte, ami előbb a spanyol kormányzók, majd Santa Ana, a diktátor, végül az elnök palotája lett. De Miksa császár részére, ahogy hírlett, erősen átalakították. Ezt már Blanco nem ismerte. Ezért kellett a tervrajz, amit idejében megszereztek, Monostory áttanulmányozta, fejébe véste Blancoval, Dundóval, Sponzával együtt. Azután elégették, nehogy árulója legyen bárkinek, az írnoknak vagy a csizmadiának, esetleg a palota egyik szakácsának, aki elkészítette.

Egy- és kétemeletes házak között gördült a katonai szekér, amit a kútásó lopott el a múlt éjszaka a városszéli katonai táborból.

Az üzletek akkor nyitottak, kereskedők szedték le a fatáblákat, a védőrácsokat.

Monostory érdeklődéssel figyelte a Tenochtitlan romjain felépült fővárost.

Ciprusok, hatalmas fenyők, cédrusok, platánok, tölgyek, hibiszkuszfák, orgonafák tarkították a tereket, a széles utcákat, a házak előtti kerteket.

Meglepődött: Mexico nagy! Valóban igaz lesz, hogy közel ötszáz utcája és hatvannál több kisebb-nagyobb tere van! Minden utcatorkolatnál egy templom vagy templommal rendelkező kolostor található.

A Plaza de Torosnál (a Bikaviadal térnél) feltartóztatták a kocsit. Lovas járőr állt eléjük, a légió négy dragonyos lovasa. Újból előkerült az akkor már eléggé ázott, gyűrött katonai igazolás.

- Veracruzból. Élelem az udvarnak.

Erre a lovas altiszt tisztelgett.

- Mehettek, komám.

Úgy tűnt, hogy a palota és a császári udvartartás emlegetésének hatása van. Még kétszer igazoltatták őket, amíg eljutottak a hatalmas Főtérig, a Plaza Grandéig.

A Főtemplom hatalmas tömbje, a városi tanács kétemeletes épülete, néhány jómódú uraság többemeletes háza, de mindenekfelett a hatalmas kormány palota joggal meglepte azt, aki először került szembe a látványosságnak beillő térrel: Mexico Főterével.

Még így is, esőben s egy haditett első lépcsőfokán, Monostory volt annyira okos és bölcs, hogy körülnézett, élvezve a nem mindennapi néznivalót, a közel kétezer méteren fekvő nagyvárost, a fantasztikus méretű és sokaságú hegycsúcsokat, a távoli Popocatepetl hegyvonulatát. A csodás méretű ciprusokat, az óriás fenyőket, amilyenek csak ebben a magasságban tudnak ekkorára fejlődni. Most értette meg, miért nevezték az aztékok Montezuma székhelyét, az ősi várost Szirti Tövisvirágnak, Tenohtitlannak.

Ahogy elkanyarodtak a székesegyház mellett, ki a térre, hogy átvágnak a kormánypalotához, egy látvány ragadta meg.

Időmarta kőszobor volt, Tenohtitlan emléke. Széttárt szárnyú sas - még az aztékok idejéből.

Amikor Habsburg Miksa meglátta a Főtérre állított kősast, azt mondta neki egyik leghűségesebb mexikói híve, Almonte miniszter, aki Miramartól kezdve végigkísérte őt:

- Látja, felség, ez a sas Montezuma óta felségedre vár. A sas jelképezi most már Mexikó császárságát! A Habsburgokat mindig a sasok kísérik. A család címerében sas látható, az ön felséges bátyjának, Ferenc Józsefnek államcímerében is sas látható. Itt is, Montezuma óta.

- Remélem, jót jelent - mondta elgondolkozva Miksa császár, aki a tenger mellől került ide a hegyóriások közé, az Adria mellől az ősi indiánok országába, s valahogyan egyre inkább komorodott, keseredett Veracruz megismerése az érkezés óta.

- Feltétlenül, felség - jelentette ki a miniszter -, a sas mindig jót jelent. És nálunk mindig látni az égen sasokat!

A kősas ázott az esőben, töredezett szárnyakkal, időette testtel, és mintha csak azt rikácsolta volna furcsán tátott csőrével: „Én nem a császár, hanem a nép szabadságát hirdetem, immár azóta, hogy a spanyolok elfoglalták az országot!”

- Mit tegyek? - hajolt az őrmesterhez közel Blanco. - Az ott a kormánypalota. Amott a bejárat, ahol az őrházikó látható, és a két lovas áll. Egyenesen a kapunak hajtsak?

- Egyenesen, Blanco. A szakács azt mondta, hogy minden élelmiszer-szállítmányt erre visznek be. Egyenesen!

Rázódott, lökődött a szekér a kőkockákon. A lovacskák vidáman, lelkesen húztak. Monostory - látszólag nyugodtan - előrenézett. Vészesen közeledett a kapu.

Ekkor már látszott, hogy a faházikó őrház, amilyet Bécsben is használnak a Burg és a kaszárnyák előtt. A faházikóban katonák tartózkodnak.

A kapun katonák, főleg tisztek és polgári ruhás emberek lépnek be.

Időnként egy-egy katona kinéz az őrházból, de különösebb igazolás nincs.

Ugyanakkor tegnap a kútásó lakásán, ahol az utolsó megbeszélést tartották, a szakács, aki lerajzolta a palota beosztását, azt mondta, hogy igen szigorú az ellenőrzés. És most úgy tűnt, hogy nem így van. Miért?

Talán azért, mert a kormánypalotában vannak a minisztériumok is, a két hátsó épületben, s akik ott dolgoznak, most mennek a munkahelyükre.

Bár így lenne - vélte Monostory, és nagyot sóhajtott.

Hát hogyne. Az ügyesen, nagy nehézségek árán összeszerkesztett élelmiszeres ládák, kosarak alatt több olyasmi található, ami elgondolkozásra késztetné a szállítmányt ellenőrző katonákat.

Robbanógyutacsok, lőportöltetek, amik időben és ügyesen összerakva jó hatású bombáknak felelnek meg! Az ilyesmik elkészítésében - mondani se kell - Dundo Zenone a nagy mester. A zuti „köztársaság” főhajósa, annyiféle hadianyag elrablója és szállítója még abból az időből, amikor a carbonarik, a garibaldisták Dundo hajócskáinak érkezését várták, kedvvel és szakértelemmel készítgetett mindenféle robbanóeszközt, mint ő mondta, „pukkanó madarat”.

- Most remekelned kell, Dundo - rendelkezett tegnap éjfélkor a kútásó pincéjében Monostory. - Olyan legyen, amit csinálsz, hogy két ember könnyen elrejtse a ruhájában, s percek alatt lehessen összerakni robbantásra!

- Meglesz, admirális - mondta Dundo, és hozzálátott, hogy teljesítse a parancsot.

Ma éjfélre készült el azzal a három bombával, amit azután elrejtettek a szekérben. Ha megtalálnák! Az egyik lovas feltartotta a kezét.

- Halt! - kiáltotta németül. - Hová?

Monostory felnézett. Adta az unott, fáradt, esőtől, ébrenléttől elfásult őrmestert.

- Veracruzból, cimbora. Az udvartartásnak élelem. Mondhatom, elég pocsék utunk volt.

- Kinek akarjátok átadni? Herr Kolmannak?

- Annak hát. Csak már átadtuk volna, hogy aludhassunk!

A dragonyos lova fészkelődni, majd bókolni kezdett. Blanco elmosolyodott.

A szekér ponyvája alól kinézett Dundo és Sponza. Ők is mosolyogtak.

A ló hátrált, nekivágta patáit az őrbódénak. Akkorát durrant az őrbódé, hogy a bent levők kiszaladtak: mi történt?

És máris ugorhattak szét, mert a ló közéjük hátrált, kapálva, rúgva, szinte a farára ülve. A dragonyos igyekezett a nyeregben maradni, hiszen nagyobb szégyen bajosan érhet egy lovas testőrt, mint ha leesik a lóról.

A másik ló is kedvet kapott a rakoncátlankodásra. Igyekezett kitörni, oldalt térni.

- Hajts be a kapun! - mondta Monostory, és intett az elkeseredett képű, lovát minden erővel fékezni akaró katonának: - Sok szerencsét, komám!

A szekér begördült Miksa császár palotájába.

Egy katonai lovász ment el előttük. Monostory rákiáltott:

- Merre találom Herr Kolmannt?

A lovász eltátotta a száját. Mexikói volt, egy szót sem értett németül. Annyi baj legyen.

- De buták vagytok, niggerek - kiáltotta jó hangosan Monostory -, de buták! Hogy vinne el az ördög mindannyiotokat!

Természetesen németül kiáltotta, maga se tudta abban a pillanatban, milyen okosan cselekszik. Egy tiszt ugrott ki a mélyen benyúló kapuboltív lépcsőháza mellől.

- Őrmester, megállj! Hová mentek?

- Jelentem, Herr Kolmannhoz! Élelem az udvarnak.

- Tovább! - intett a tiszt, mint aki úgyis mindent tud.

Holott nem tudott semmit. Amit tudnia kellett volna, s amiért még aznap haditörvényszék elé került, ott lapult egy ládában, Dundo Zenone és Sponza alatt. Ők ketten olyan nyugodtan, olyan igazi katona módra álmosan hevertek a mindenféle kacat tetején, hogy bármikor is lebbentik fel a ponyvát, két alvó katonát találnak ott.

De merre is lehet Herr Kolmann? - tétovázott Monostory, nehogy éppen az ő markába szaladjanak.

Mindenesetre a szakács - eddig legalább - jó tájékoztatót adott. Amikor a főkapun bejut az ember - mondta és rajzolta -, előbb egy hatalmas udvarba ér. Itt katonák tanyáznak, mindenféle emberek jönnek-mennek. Ha egyenesen továbbhaladnak az udvaron át, akkor a palota belső keresztépületét érjük el, ahol is jobbról meg balról egy-egy boltíves kapu található. A jobb oldali kapu vezet az állami hivatalok épületébe. Itt tartózkodnak a miniszterek s az alsóbb tisztviselők. A bal oldali kapu a tulajdonképpeni bejáró a császár magánlakosztályaiba, a császári udvartartás irodáiba, a testőrök laktanyáiba, a konyhákhoz, a katonai főparancsnokság hivatalos szobáiba. Itt van a francia főmegbízott szállása is.

- Arra ügyeljetek - mondta az okos szakács, de ugyanezt hangoztatta az írnok is, aki ismerte a belső helyzetet, és ő hozta többnyire a palotából az értesüléseket Párrának -, arra ügyeljetek, senor, nehogy kérdezősködjetek. Aki belép az épületbe, és valamerre megy, annak tudnia kell a járást. Ott csak bennfentes tartózkodhat.

Ezért is határozott úgy Monostory, hogy az épületbe csak ketten mennek: ő és Dundo Zenone.

Blanco és Sponza kint marad az udvaron, a kocsinál. A fegyvereket, amivel védekezhetnek, kezük ügyében tartsák. Ha nem sikerül a robbantás, és Monostory és Dundo egy órán belül mégsem tér vissza, akkor Blancoék elhagyják az épületet, feláldozva a szekeret és a lovakat. Ha segítséget kell nyújtani, akkor Monostory mellé csatlakoznak. Ezért figyeljék az épületben történő eseményeket.

- Rendben van, Blanco?

- Rendben, alezredes. Engem ne félts. Tudom, mi a dolgom.

- Azt is tudod, ha a nyomunkba erednek, akkor nem a kapu felé menekülünk?

Blanco vigyorgott.

- Valgame Dios, senor, buta kölyöknek tartasz?!

- Tehát ott találkozunk, ha halljátok a robbanást!

- Ott, senor, nyugodt lehetsz... Blanco tudja, mi a kötelessége! Ez a legény is tudja?

- Sponza? Tudja.

- Hát akkor bízzál bennünk.

Ezek voltak a búcsúszavak, amikor Monostory és Dundo az épület bal oldali kapuja alatt elhagyta a szekeret.

A robbanóanyagot - szétszedve és szétosztva - részben a hátukra, részben a derekukra erősítették a felleghajtó alatt, amit a légiósok a köpeny helyett kaptak, hiszen a többségük - a terep és távolságok miatt - lovasítva volt. Szerencsére az idő ezúttal még így is kedvezett. Nem volt feltűnő a palota balszárnyába belépő két katonán az ázott, lucskos gallér.

- Csak mindig mellettem maradj - súgta Monostory Dundónak, amikor felfelé haladtak a lépcsőn.

- Bízd rám, admirális. Eddig még nem csalódtál bennem. Voltam én nehezebb helyzetben is. A szárazföldön minden könnyebb.

- Hallgass!

- Rendben...

Monostory figyelt.

Felérni a második emeletre, majd jobbra fordulni. Őrség áll a folyosón, legalábbis így szokott lenni. Ott található - hatalmas barna, magas kilincsű ajtó mögött - a császári haditanács szobája.

- Reggel mindig üres - mondta az írnok -, csak délben ülnek össze.

Lassan baktattak felfelé. Előbb egy, majd két tiszt jött lefelé. Az őrmester és a katona tisztelgett.

Majd vezényszavak hangzottak, és az első emeletnél eléjük kanyarodott egy katonai csoport. Ezek is lefelé jöttek. Dragonyosok voltak, de amolyan keverék egyenruhában: a nadrág és zubbony Bécsben is megállta volna a helyét, de a csákó már a franciáktól származott, a rangjelzések helyén nem csillagok, hanem stráfok voltak. (Ilyen stráf volt őrmesteri jelzéssel Monostory vállán is.)

A dragonyosok az első emeleti laktanyarészből jöttek, és lefelé tartottak, hogy átvegyék a nappali őrséget a kapunál, a nagy udvaron, a folyosókon.

„Éppen idejében érkeztünk” - vélte megnyugodva hősünk.

Félreálltak a falhoz simulva, hogy helyet csináljanak az elvonulóknak.

A dragonyosokat két tiszt vezette. Az egyik, fiatal hadnagy, vizsgálódva nézte a mereven álló két katonát. „Mit keresnek ezek itt?” - volt a hadnagy arcára írva, de megállni mégsem mert, hiszen ez - az ünnepélyes vonulásnál - lehetetlenség is volt. Döngtek a csizmák, ropogtak az új derékszíjak.

Harmincan voltak a dragonyosok.

Az első emelet tornácterénél fegyveres őr állt. Mereven tisztelgett a lefelé haladó dragonyosoknak. Az utolsóknál Monostory és Dundo továbbindult. Ide már nem nézhet vissza a hadnagy. Az őr még csak rájuk sem pillantott.

Amikor már pihenjbe állhatott, a két katona túl volt az emelet lépcsősorának kiugróján.

Következett a második emelet lépcsősora.

Mintha még aludtak volna a császári lakosztályban és a főtisztek vendégszállásán. Csak a lefelé haladó dragonyosok dobogása hallatszott.

Monostory jobban örült volna, ha nagy a sürgés-forgás a lépcsőházban és az onnan kiágazó folyosókon. Ebben az esetben könnyebben eltűnik két katona, mint így, rikítóan üres lépcsőházban, folyosótornácon!

Hirtelen elfogta az idegesség. Ránézett a mellette haladó Dundóra. A főhajós arca olyan nyugodt volt, olyan magabiztos, hogy csodálkozni kellett: Dundo nem érzi a vállalkozás veszélyét? Nem érzi, hogy valójában oroszlánbarlangba jutottak, ahol bármelyik pillanatban lelepleződhetnek, rájuk csaphatnak?

Nem, Dundo erre nem gondolt. Dundo bízott a gazdájában meg hát a szerencsében is.

Monostoryt most, az utolsó lépcsőfoknál elfogta a bizonytalanság. Megállt. Megfogta Dundo karját is. Visszahúzta. A gyakorlott vadászt, nyomkeresőt, frontkatonát hatodik érzéke inti ilyesmire. Megérzés, ösztönösség, ki tudja, nevezzük bárminek, a tény az, hogy ilyesmi létezik.

A nagy csönd mögött nagy bizonytalanság lapult.

Monostory félt? Ha így lett volna, az sem szégyen. Félni - olyan érzés, ami óvatosságra, figyelemre, az események átértékelésére int. A gyávaság más, mint a félelem. Aki gyáva, megérdemel minden megvetést. De félni - ösztönös emberi tulajdonság, aminek éppen úgy részesei lehetnek a hősök, akár a bátortalan emberek.

- Várj!

Benyúlt a felleghajtó alá. Megrémült. Az a biztonsági szíj, amivel a derekára erősítették a nagyméretű robbanógyutacsokat s a tojás alakú puskaportölteteket - meglazult! Hajszálon múlhatott, hogy megnyílik, s amit ráerősítettek, leesik!

- Várj!

Nem lehetett mást tenni, mint szétnyitni a felleghajtót, meghúzni a derékszíjat, majd megerősíteni a biztonsági szíjat, hogy elkerüljék a nagyobb bajt.

Mindezt nyíltan, a császári lakosztály lépcsőházában, alig néhány lépcsőfoknyira a második emelet galériatornácától.

Kétségbeejtő helyzet!

Most hirtelen Dundo is megrémült. Hű, az árgyélusát! Ajtó csapódott, léptek közeledtek! Nevetés, beszéd hallatszott. Monostory homlokát ellepte a veríték.

- Dundo, húzd meg! Az apád! - suttogta kétségbeesetten. - Siess, fiam, siess!

Hiába, egyedül nem bírt az ügyetlen helyzettel, segítség kellett.

És Dundo igyekezett gyorsan, jó! dolgozni. Csak hát éppen ilyenkor nem megy minden a leggyorsabban.

Visszaút nem volt. Erre sem idő, sem lehetőség nem adódott.

A szíj megfeszült, a heveder is.

Látta, hogy az első emeletnél a körkörös galériát két kőfülke díszíti. Ilyennek kell lenni a másodikon is. Most csak az a kérdés, hogy ugyanúgy, mint az elsőn, van-e őr?

Hatalmas ugrásokkal, Dundót magával ragadva, a robbanótöltetekkel sem törődve, felrohant a lépcsőn.

- Gyere!

Hirtelen körülnézett. Szerencsére őr sehol nem volt látható. Behúzódtak a fülkébe.

A galéria fülkéjében kőpad volt, erre telepedtek. Ha valaki kérdi: két fáradt katona, akik túl együgyűek ahhoz, hogy jól tájékozódjanak egy ilyen palotában, és a konyhát keresik. Ezt mondanák. Hiszik, nem hiszik? Talán hiszik...

A hangok közeledtek. A léptek is.

Monostory megállapította, hogy a jobb oldali keresztfolyosóról jönnek, amerre a haditanács helyisége és a francia császári főbiztos szobái találhatók.

Közömbös, álmos arcot csinált. Közben fülelt, mint az űzött vad, aki jól tudja: minden a nesztelenségen, az okosságon, a ravaszságon múlik.

Németül beszélgettek. Spanyolul. Franciául.

Monostory bátorítólag vagy talán inkább nyugtatólag rátette a kezét a mellette ülő Dundó térdére.

A fülkéből jól ki lehetett látni, magába a fülkébe csak egy esetben, ha valaki közvetlenül szembekerült vele. Mint minden ilyen galéria-lépcsőház dísz- (vagy pihenő-) fülkéje, ez is árnyékolt volt.

A fülke előtt tört meg a jobb oldali folyosó, és a körívből indult balra még két folyosó. Az első folyosó nyílása a fülke elől indult, s aki erre jött, beláthatott, méghozzá igen jól. A második folyosó nyílása jóval odébb, ellentétes szögben látszott. Aki erre kanyarodik, az fél háttal került a fülkének.

Monostory kipillantott.

Hirtelen erősebben vert a szíve. Soha Habsburg Miksát máshogyan, mint képről, nem látta. De lehetetlenség lett volna meg, nem ismerni, annyira jellegzetes figura volt.

Nos, a folyosó jobb oldaláról Miksa császár közeledett, szapora, gyors léptekkel, tisztekkel, polgári ruhás uraságokkal.

I. Maximilian - Mexikó császára!

Mint Tegethoff, az osztrák flotta admirálisa, a császár is pofaszakállt viselt, s még mindig a régi hajóhadbeli tiszti egyenruhát, amitől nehezen akart megválni. Monostoryt két dolog lepte meg: hogy milyen alacsony ember a császár, és hogy milyen fiatalos. Kerek, nyugodt, gyerekesen pirospozsgás arcán nyoma sem látszott a gondok ráncainak.

De hát nemcsak Miksát ismerte fel Monostory, hanem mellette zuti birtokának elődjét, Obrovazzo grófot és alig valamivel mögötte Gyulai Gaál Béla sorhajókapitányt, régi ellenfelét.

Szorongva gondolt a két folyosónyilásra, vajon melyiken mennek tovább. Mert lehetetlenségnek vélte annyira elfedni az arcát, hogy fel ne ismerjék. Igaz, az egyenruha, a hely feltehetőleg feledteti akár Obrovazzónál, akár a sorhajókapitánynál a nem is oly régen látott arcot... de ebben mégsem lehet bízni.

Hallotta, amikor Obrovazzo nevetve mondja:

- Felséged nyugodt lehet. A most érkezett francia légió, az egyiptomi kedive által küldött zászlóaljakkal, valamint a mi csapatáink, az osztrák légió - teljesen elég a rebellió leverésére! Nyugodt lehet.

A császár egy pillanatra megállt. Neheztelve mondta:

- Én nyugodt vagyok. Mindig nyugodt voltam. Ez családi örökség, grófom. A Habsburgok...

De nem folytatta. Csak ennyit tett hozzá: „Na!” és továbbsietett.

Obrovazzo dadogva lépkedett mellette:

- Bocsánat, felség, úgy értettem...

Ekkor értek a fülke elé. Ha a császár megáll, baj lehet. Nem a császár, hanem Gyulai Gaál Béla sorhajókapitány állt meg. Felütötte a fejét, mint aki valamit észrevesz ugyan, de nem jól lát, és figyelni szeretne. De akik mögötte jöttek, szóltak hozzá, tisztek, civilek, s a sorhajókapitány is továbbment.

Nem az első, hanem a második folyosó felé igyekeztek, tehát a császári lakosztályba.

A fülke két rejtőzködője - legalábbis ezekben a percekben - megmenekült a leleplezéstől.

Monostory megszámolta a császár kíséretét. Tizenegyen voltak, osztrákok, franciák, mexikóiak.

Dundo ránézett a gazdájára, vigyorgott.

- A Gringó volt? - súgta.

Monostory intett, hogy igen. Egyúttal megfogta a társa kezét: kövess.

Itt a soha vissza nem térő alkalom!

Nem kétséges, a haditanács szobájából jöttek a császár és kísérete. Tehát nem valószínű, hogy egyhamar visszatérnének. Derűs valami volt elgondolni, mi lett volna, ha együtt ül a haditanács, és két katona beállít hozzájuk, robbanótöltetekkel a derekukon.

A császár és társasága balra ment, Monostory jobbra a körkörös galériából. Az ablakokon át alig jött valami fény, újból sűrűn esett. Komor felhők vonultak az égen a nagy hegyek csúcsain át.

Egyszerre csak ott volt előttük a vágyva vágyott ajtó. Hatalmas, kétszárnyú ajtó, igen magasra helyezett kilinccsel.

- Lesz, ami lesz - suttogta Monostory, és rákacsintott Dundo Zenonéra. - Kurázsi, komám!

Lenyomta a kilincset. Gyors mozdulattal beléptek a teremnek beillő szobába. Az első, amit Monostory észrevett, a hatalmas asztal és rajta szanaszét iratok, tintatartók, porzót rejtő üvegek, tolltartók, bennük sörétek a tollak tisztítására. Az asztal végén Mexikó címere, a sassal, ráerősítve a falra, mint valami drapéria.

És az asztalnál egy tiszt, fiatal lovastiszt, aki éppen rendezgette az iratokat.

- Mit akarnak? - A tiszt hangja csattant. - Itt nincsen keresnivalójuk! Kifelé, őrmester!

Monostory egyenesen a tisztnek tartott. Látta a vérvörös, bosszús arcot, a lenéző, hetyke tekintetet.

Merően, szinte hipnotizálva nézett a tiszt szemébe, tudva, hogy minden azon múlik: eléri-e ezt az embert, ártalmatlanná tudja-e tenni vagy nem, és akkor, ha ideje jut lőni vagy kiáltani, vége a vállalkozásnak.

- Herr Oberleutnant - szólt közeledve színlelt zavarral -, elvétettük a helyet...

- Mondom, hogy takarodjanak! Kifelé! - kiáltotta a tiszt, most már csak néhány lépésnyire az őrmester öklétől.

A többi artikulálatlan morgásba fúlt.

Monostory ökle lecsapott. Ugyanakkor Dundo elkapta a tisztet. Két kezével befogta az ökölcsapástól hanyatt vágódó ember száját.

Ilyesmire előre gondoltak. Volt náluk szájtömésre alkalmas kendő, kötözésre szíj, efféle. Minden gyorsan ment.

Nem akart ölni. Elve ellen volt a felesleges gyilkolás. Valószínűnek tartotta, hogy a tiszt, akit összekötözve teljesen ártalmatlanná tettek, és végül begyömöszöltek egy zárható hatalmas szekrény alsó részébe, a bombák robbanása után életben marad.

- Dundo, gyorsan, siess! - suttogta fojtott izgalommal, amikor eltüntették a tisztet. - Ide a tölteteket!

Mint az őrültek, úgy kapták le magukról a felleghajtókat, tépték le a hevederövet, hogy összeállítsák azt a három bombát, amit itt akartak elhelyezni.

Minden ment, mint a karikacsapás.

Előre kiszámítva, ügyesen és ötletesen állt össze szinte pillanatok alatt a három nem nagy, de hatásában remélhetőleg erős bomba.

Végül néhány dróttekerés következett, hogy a töltetek, a puskaporos „diók”, a salétromos égők, a gyutacsok, a tűzfolyást előidéző olajfiolák együttes masszát alkossanak.

Közben Monostory nem állta meg, és gyorsan, munka közben körülnézett az asztalon.

Iratcsomót látott a főhelyen, gondosan átkötve szalagokkal. Ezt magához vette, besüllyesztette a zubbonya alá, s meghúzta a derékszíjat.

Őfelsége a császár számára a Haditanács jelentései és feljegyzései

Jegyző:

a tanács titkára

Hátha hasznát veszi Juarez és vezérkara! Az idő sürgetett. Bajosan lehetett egy ilyen helyiség hosszabb ideig ellenőrzés nélkül, vagy a főhadnagy - aki talán éppen a haditanács jegyzője - társ nélkül.

Mivel az időzített salétromos zsinórnak levegőn kellett lenni, megfelelő helyet kerestek a három, egymáshoz fűzött bomba elhelyezésére.

A választás egy nagy iratszekrény melletti ablakfülkére esett. Dundo egymás után lerakta a bombákat, Monostory néhány székkel, könyvvel elfedte a tetthelyet, és meggyújtotta a zsinórt. Kicsike füst támadt, a zsinór percegni kezdett.

- Kész! Gyerünk!

Monostory mintha fellélegzett volna. Egy pillanatig megállt a szekrény előtt, ahová a tisztet beszorították. Néma csönd. Semmi zörej, moccanás!

Csak az eső kopogott a hatalmas ablakok ereszein.

Néhány perc múlva itt kiszakadt ajtók, ablakok hirdetik a mexikóiak híres kiáltását: „Viva la Revolución!”

- Gyerünk!

Monostory az ajtóhoz lépett. Kifelé figyelt. Lenyomta a kilincset. Kikandikált. Egy lelket sem látott a folyosón. Távolból, amerre a császár és kísérete eltűnt, hangok hallatszottak.

Monostory közben számolt: kilencvenegy, kilencvenkettő, kilencvenhárom ... és így tovább; háromszázhetvenötnél robbanni kell!

Háromszázhetvenötig számolva, az udvarra kell érniük, és Blancoékhoz csatlakozva, éppen a robbanás okozta ribillióban kijutni a palotából.

De ha nem érnek oda? Ha valaki miatt feltartóztatják őket? Ha nem jutnak tovább, csak a folyosóra?

Akkor - a pillanat dönti el, mit kell tenni. Mindig a pillanat dönt, ha haditettre vállalkozik az ember. Mindig akadnak bőven „közbejött” körülmények, váratlan akadályok, amik keresztülhúzzák a jól kitervelt haditettet. Ezzel is számol a jó katona, mióta csak katonák és ellenségek akadnak a földön. Monostory mondta is Blanconak:

- Ha a robbanás idejére nem érnénk le, a pincében találkozunk.

A pince!

Ez volt a reménysége, ez adta meg az egész vállalkozáshoz a biztonságot. Ez a hatalmas épülettömb arra az alapra épült, amit még valamikor az aztékok készítettek, majd a spanyolok megerősítettek, mert itt volt a vár egy része, végül ennek lebontása után került sor a palota megalkotására, még Santa Ana, a diktátor idejében.

De a pince, ez a labirintus, a régi várfolyosók maradványával, megmaradt. Egy részét raktáraknak használták, mint a budai vár polgárai a török pincéket, de a többi részben szabadon éltek a patkányok, az elhagyatott némaságban. Erről Don Ricardo Angel tájékoztatta Monostoryt.

- Mindig a léghuzat irányába kell haladni - mondta. - Ez a pincék, eltemetett várfolyosók belsejében való eligazodás első törvénye. Ha nincsen tűzgyújtásra lehetőség, hogy a füst árulja el a huzatot, akkor nedvesítse meg a füle mögötti részt, és forgassa a fejét, majd a fül elárulja, merre kell mennie. Egy biztos, nincsen olyan pincelabirint, ahonnan ne lenne kiút a szabadba. Csak meg kell találni.

A szakácstól tudták, hogy az egyik pincelejáró éppen annak a lépcsőfeljárónak a közelében található, ahol bejutottak a palotába.

Tehát végső esetben következik a pince! De csakis a végső esetben.

Száztizenegy, száztizenkettő ...

Kint voltak a folyosón.

- Gyere!

Mint a gyerekek, egymás kezét fogva lopakodtak a galéria felé.

És mintha itt lapult volna az incselkedés ördöge, tovább megint nem jutottak, csak a fülkéig. Ide rántották be egymást.

Kinyílt egy ajtó, árnyékok vetődtek a császári szárny folyosójára.

Három dragonyos testőr közeledett döngő léptekkel a folyosóról a galériához.

Százharminchárom, százharmincnégy ...

Se jobbra, se balra nem nézve haladtak tovább, egyenesen a jobb oldali folyosórésznek, ahol percegve közeledett a salétromos zsinóron a láng a robbanógyutacshoz.

Százötvenegy, százötvenkettő ...

Volt lelkiereje a figyelés, lopakodás, megbúvás közben is számolni.

Százhetvenöt, százhetvenhét, százhetvennyolc . . .

Indulni akartak. De csak akartak. Kétségbeejtő!

Újabb ajtó nyílt, újabb hangok közeledtek. Már éppen dönteni akart, hogy akár jön, akár nem bárki is, abból a kuckóból szabadulni kell, amikor megismerte a hangokat. Obrovazzo gróf ás Gyulai Gaál Béla hangját! Most azután mégsem lehet elindulni!

Százhetvennyolc, százhetvenkilenc, száznyolcvan ...

Kétszázhét, kétszáznyolc, kétszázkilenc ...

Lassan, nyugodtan lépegetve jöttek.

Látta őket már a folyosó tompa fényében, a grófot és a sorhajókapitányt. Nem árulhatta el magát. Nem volt szabad, hogy felismerjék, bármi történik is. Monostory Zuton él, vagy török hazájába tért vissza látogatóba... és aki Mexikóban harcol, az a bizonyos Don Blas alezredes, az legfeljebb igen hasonlít hozzá. Nem szabad, hogy megtudják a császáriak, hogy itt küzd, harcol a mexikói szabadságért a dalmáciai Adriai-tenger Zut szigetének ura! Mert ebben az esetben veszélybe kerülne Zut, a felesége, Turkovics Daniló, a kis közösség minden embere!

Elhatározta: bárki felfedezi a császáriak közül, kicsoda ő, az életével lakói. Zutért, a feleségéért, a társaiért meg kell tenni ezt!

Kétszázhuszonhét, kétszázhuszonnyolc, kétszázhuszonkilenc...

Néhány lépésnyire megállt előttük Obrovazzo gróf.

- Követelni kell őfelségének Bazaine marsallnál az általános támadást! - mondta dühösen a sorhajókapitány.

- Elkeserítő, hogy őfelsége nem akar kérni sem, nemhogy követelni! - fakadt ki Obrovazzo. - De nem hiszünk a főmegbízottnak?

- Én nem hiszek - dühöngött a sorhajókapitány. - Nemegyszer ígérték már az általános támadást!

- Napóleon császár erre parancsot adott!

Elhallgattak.

Monostory lehajtott fejjel, Dundo ugyanígy, mintha aludt volna. Egymáshoz dőlve mímelték még a horkolást is, mert behunyt szemmel is érezték: a gróf és a sorhajókapitány észrevette őket. Gyulai Gaál Béla hangja felcsattant:

- Kik ezek itten?! Hogyan kerül ide ez a két katona? Katonák !

Háromszáz...

Sapka homlokra húzva, a felleghajtó gallérja felhajtva. Monostory vállára egy kéz nehezedett. A kéz rángatta, lökte.

- Őrmester! Micsoda gyalázat! Háromszáztíz, háromszáztizenegy…

- Őrmester!

Háromszáztizenöt, háromszáztizenhat...

- Látott már ilyet, gróf? Mégiscsak hallatlan! Két részeg légiós!

Valami nagyot sóhajtott. Felbőgött vagy száz bika! Szél támadt! Orkán a palotának ebben a részében.

Iszonyú robbanás.

Ajtók vágódtak, üveg csörömpölt. És mint a füst, bár az is akadt, olyan por támadt, hogy alig lehetett egy-két lépésre látni. Téglaszilánkok, kőrepeszek vágódtak szét.

Recsegés-ropogás, zuhanás következett.

Fal omlott, kövek hulltak, téglák potyogtak. Mész, malter, vakolat hullt, porzott.

Elvétette a számolást, vagy idegességében lassabban mondta magában a számsort, vagy előbb következett be a robbanás? Mindegy - megtörtént.

A légnyomásra Obrovazzo gróf és a sorhajókapitány pillanatok alatt a földre került. Monostory és Dundo kapkodta a levegőt, mert a lélegzetük is elállt.

De a következő pillanatban, még tartott a detonáció hatása, a falak dőlése, az ajtók recsegése, hullása, a porfelhő ködösítése, a két katona kiugrott a fülkéből, és rohanni kezdett a lépcsőn lefelé.

Átugrottak a földön heverő, meszes, koszos, kormos, rémülten kapálódzó két férfit, s ahogy bírták, száguldottak lefelé.

Alig halkult el a detonáció, a nagy robaj, kiáltások hangzottak a folyosókról az épület különböző részeiből:

- Riadó! Riadó!

Az első emelet galériájáról katonák igyekeztek felfelé. Monostory és Dundo félrelökött néhányat, hogy mielőbb leérjenek,

- Riadó! Riadó! Riadó!

Felsírt egy trombita is: Tirá! Tirá! Tata-tirá! Tata-tirá!

Megbolydult az egész épület. Az udvaron katonák, polgári ruhásak rohantak a császári rezidencia felé. Lovasok száguldottak, szinte cél nélkül, mint akiket elragadtak a paripák. Két felnyergelt katonai magában száguldozott, vágta a farát nekivadultan.

- Hé, Blanco!

Nem akarta, mégis így kiáltott rá a hadnagyra, aki a lépcső alján várta, félrehúzódva Sponzával együtt, el nem rejthető derűvel. De akár Juareznek is nevezhette társát, annyira mindegy volt ebben a kavargásban.

Mindenki rohant, egyik ember a másikat lökte fel tétova kapkodásban.

- Blanco!

- Ott a kocsi! - nevetett Blanco szeme, és mutatott a keze: - Ott!

Monostory valósággal felújjongott: igaza van Blanconak, nem kell a pincén át menekülni! A császáriak nem készültek fel ilyen váratlan látogatásra.

Alighogy erre gondolt, és megszorította Blanco kezét, mintegy jelezve, hogy minden rendben van, az előbbinél is nagyobb csattanás támadt.

Újabb detonáció, rettenetes robaj! A tetőről cserepek hulltak, fekete füst szállt felfelé.

A lépcsőház felső részéről dübörögve hullt le a galéria kőpárkánya.

Akik eddig felfelé rohantak, most visszafordultak. Káromkodva, vérző fejjel, egymást tiporva üvöltöttek:

Monostory, Blanco, Dundo, Sponza a kocsin volt. Blanco a lovak közé vágott, bár erre nem volt különösebb szükség. A lovak hatalmas bakugrásokkal ragadták maguk után a kocsit.

Emberek ugrottak előlük: katonák, palotabeliek, akik maguk sem tudták, mit tegyenek.

Egy dragonyos a kapu alatt feltartotta a kezét: állj! A dragonyost a kerekek a falhoz lökték, ahol ájultán elzuhant.

- Hajts, Blanco! Hajts! - kiáltotta többször lelkesen Monostory. - Ha sikerül, egészen az írnok házáig! Onnan menjen világgá a szekér, és dobjuk le a mundért, hogy mi is eltűnjünk! Hajts, Blanco!

A téren fejvesztettség, kapkodás. Katonák szaladtak a palota felé. Lovasok vágtattak, s igyekeztek a gyorsan szaporodó tömeget visszaszorítani.

Senkinek sem tűnt fel a székesegyház felé vágtató szekér. Megvadultak a lovak - vélhette bárki, ami alapjában igaz is volt. A lopott katonai szekér lopott lovai - segítve Blanco ostorától - vadul rohantak át a téren.

- Uram - ordította Dundo Zenone -, mi az ördög történt azzal a második robbanással?!

Monostory visszanézett nevetve.

- Mindenesetre jól dolgoztál, Dundo! Jobban, mint terveztük. Alighanem volt ott a közelben más robbanóanyag is, az folytatta a mi munkánkat! Szerencsére, így legalább kocsizhatunk még egy keveset!

Az ősök faragta kősasnál lassították a lovak iramát. Mintha a sas is nevetett volna.

Trombiták harsogtak, dobok verték a riadót. Az épület tetejéről füst gomolygott az esőben.

Monostory csak most ért rá, hogy kiszabadítsa zubbonya alól az eltulajdonított, nyilvánvalóan katonai titkokat rejtő iratcsomót. Most vette észre, milyen kényelmetlenül bénította karja mozgását a vaskos köteg.

De hát ki törődik ilyenkor efféle csekélységgel?

Tirá! Tirá! Trá-rá-rá!

- Fújjátok csak, fújjátok! - kacagott Blanco. - Jövünk mi még mással is, carramba! Jövünk!

És előrántotta a felleghajtó alól forgópisztolyát. A cső torkolatát levegőbe tartva kilőtte a forgótár hat golyóbisát.

- Mexikói vagyok, senor, már bocsásson meg! - lelkesedett Blanco. - Mi így szoktunk ünnepelni!

Tehette. Ki az ördög törődött ilyen csekélységgel ezekben a percekben Mexico Főterén. 1865 júliusában, amikor már mindenki tudta, hogy végre megjött az esős évszak. Az ordítás, kiabálás, trombiták harsonája, dobok pergése elnyomta a pisztoly hat durranását.

És rövidesen mindenki megtudta, hogy kigyulladt a Gringo palotája Mexico Főterén.

A sas körmei kimeredtek, és tépni kezdtek!