HARMADIK FEJEZET

Vásár Zárában • Jerolim úr kávéháza • Mi történt eddig Mexikóban? • „Valóban láttam, s klipper volt!” • Felszerelés és indulás • Teljes vitorlázattal előre! • Végre a célnál! • Árbócerdő • Hol lehet a Taitsing? • Ön lenne az. Sir?! • Miért jött Klinkenberg az Adriára? • Egyezkedés • És faggatás: Mondja meg az igazat Miksa császárnak! • Gyerünk együtt Mexikóba!

 

Zára földnyelven épült, s az óvárost fal vette körül, hogy megvédje lakóit a tenger felől közeledő támadók ellen. A hatalmas, meredek fal legbelső részén, egy öblöcske torkában a korabeli építők óriási, alagútbejárónak is beillő kőkaput építettek, amin keresztül léphettek be a városba a tengerről érkezők. Ezt hívják Porta terra fermának.

Az öblöcske mólója, kőlapjai, a kikötőcske kőducai, a kőfal épségben maradt hatalmas felülete s a bámulni való kapu - máig ugyanaz, amilyen azon a napon volt, amikor Monostory Balázs, aki az Adria mentén Tahar bej néven élt, kikötött hajójával a mólónál, és kilépett a kőlapokra, hogy áthaladjon a kapu árkádja alatt, és belépjen az adriai középkor egyik legcsodálatosabb városába.

Tahar bej egyenesen Zutról jött, könnyű libeccio fújta egyvégtében idáig anélkül, hogy a kormány állásán csak egy vonással is változtatni kellett volna. A libeccio, a közepes erősségű félhátszél dagasztotta a Porkoláb vitorláit, amikor a karcsú kétárbocos bekanyarodott a Fosa nevű öbölbe, közvetlenül a kapu alatti kikötőducokhoz.

Ilyen esetben két-három legény jött vele, a másodkormányos többnyire Luka Skupetar, aki nemcsak halásznak, hanem tengerésznek is kitűnő volt.

- Várjatok meg - intett a legényeknek -, Luka velem jön. Szereljetek le. Ha későn érnénk vissza, egyetek az elemózsiából.

A kapu körül árusok, koldusok tanyáztak. És mindenki kiabált, kínálta a portékáját, sírta, zokogta fájdalmát.

- Kegyelmes úr, vegyen ebből a birkahúsból, kövér és jóízű!

- Jóságos uraság, szánd meg a nyomorultat! Krisztus hét sebére kérlek!

- Vegyenek ebből az olajból, Omblából való!

- Segítsetek a nyomorultakon, segítsetek!

Mintha Zára minden kis árusa és koldusa itt adott volna találkozót. Kecskebőr ködmönös hegylakók főleg bocskorokat, birkahúst, bőrből készült szeredásokat, mellénykéket árusítottak, A tengerparti falvak lakói halat, bort, olajat, szőtteseket kínáltak a zárai polgárasszonyoknak, akik a legnagyobb hőség idején is fátyolt hordtak, és csúcsba tornyolt fekete fejkendőt, mintegy bizonyítva azt, közel a török határ, ahol már Allahhoz imádkozik a nép. És végül ide jöttek Zára testvérvárosának, a földnyelv másik, keleti oldalán levő Borgo Erizzónak kézművesei, papucs-, korsó-, réz- és óntányérkészítői, posztósai és szőnyegszövői, hogy vevőt találjanak portékáikra.

Vásár volt Zárában ezen a napon, 1865 márciusának végén, húsvétkor.

Monostory Balázs meglepődött a felforduláson, amire nem is gondolt, amikor elszánta magát, hogy hosszú idő után elhagyja birodalmát, Zutot.

Simeon vértanú temploma mellett, a mai Spitska mögött volt található Jerolim úr kávéháza.

A kövér, szakállas, javakorbeli Jerolimnál nemcsak kávézni és teázni, hanem enni-inni is lehetett. Amolyan mindenes kávéház volt Jerolimé, szigorúan a záraiak számára. Itt itták meg reggeli kávéjukat a Loggia vénei, ide jöttek a kereskedők, amikor a főpiacon, a kikötői raktárakban, a városi hatóságnál elintézték ügyes-bajos dolgaikat; és itt cserélték ki értesüléseiket a zárai hajósgazdák, kapitányok a városba érkezett hajósgazdákkal és kapitányokkal.

A dalmát viselettől kezdve - amit féltve őrzött még akkor a kispolgárság többsége - egészen a keménykalapos, esernyős új-módiig minden öltözék megtalálható volt Jerolimnál, csak egyféle nem: az egyenruha.

Vad, elszánt dalmata és soviniszta zárai volt Jerolim Zaccinaz, akit az egész város egyszerűen csak Jerolim úrnak nevezett. Osztrák katonatiszt, csendőr, városi rendőr, haditengerészeti tiszt ide nem lépett be. Egyrészt mert ítéletidőig várhatott, amíg kiszolgálták, másrészt mert az illetékesek parancsba adták: Jerolim Zaccinaz kocsmajellegű kávéházába tilos a fegyveres erők tisztjeinek és altisztjeinek belépni.

Ismert volt Jerolim egy mondása. Akkor a híres ötszögletű torony, a Torre del Boria tetején lengett az osztrák császár előtt meghódoló Dalmáciát hirdető lobogó. Erre a zászlóra mondta Jerolim egy alkalommal:

- Becsületes zárai nem néz arra a rongyra! Majd mondjátok meg nekem, mikor tépték le, hogy tudjam!

Így azután sejthető, hogy nemcsak osztrák tisztek és altisztek nem lépték át a kávéház küszöbét, hanem az olyanféle emberek sem, mint amilyen Lole Ribara volt.

Ha a város polgárai közül ketten, az öreg Novikucsa és Jerolim Zaccinaz kimondták valakire, hogy renegát, áruló vagy besúgó, az végleg megbélyegzett embernek számított a száz évvel ezelőtti Zárában; és megkülönböztetett valakinek, ha idegenként is befogadták maguk közé. Mint például Tahar bej, a töröknek tartott száműzött magyar. Attól kezdve, hogy az öreg Novikucsa a Loggiában, a „vének tanácsában” kimondta: Zut urát meg kell süvegelni - Tahar bej zárai polgárnak számított!

Méghozzá előkelő zárai polgárnak.

Így fogadta őt ezen a ragyogó, napfényes, húsvéti napon maga a kávéház tulajdonosa, Jerolim Zaccinaz is.

- Tisztelettel köszöntöm, admirális úr! Csakhogy eljött közénk! Ha nem hoztak volna időnként hírt az emberei, nem tudtuk volna, él-e, hal-e!

Itt is admirálisnak szólították, akárcsak az emberei.

Ha nagy volt a hőség, akkor az árkád alatti szögletasztalnál ült le, ha védettebb hely kellett, akkor lement a „pincébe”, a több lépcsővel elérhető belső helyiségbe, ahol itteni szokás szerint minden együtt volt: kávéház, ivó, étkező, konyha, kimérő s a török módra készített kávé tűzhelye, így azután a kávéillat vidáman összekeveredett az olajban sült hal és a birkahús szagával, a csípős lussini bor szaga a rizses birka, a piláf gőzével. Ez az utóbbi híressége volt Jerolim úr konyhájának.

Ezúttal Tahar bej és kísérője, Luka Skupetar az árkád alatti szögletasztalhoz ült le.

- Igen, Jerolim barátom, legyen szíves adja ide a legfrissebb újságokat - rendelkezett az új vendég. - Legfrissebbeket, mondom ... mert nekem az egy hónappal ezelőtti is friss! Azután küldessen az én főhalászomnak egy nagy tányér piláfot, nekem pedig egy nagy findzsa kávét a kedvenc csészémmel! Egyelőre ez a kívánságunk.

- Szolgálatára, admirális úr - mosolygott a kövér Jerolim -, én magam hozok mindent! Egy ilyen úrnak, mint ön, minden kérését teljesítjük!

Ezzel Jerolim eltűnt.

Luka Skupetar nagy kényelmesen megtömte a pipáját, és arra gondolt, milyen jó sora is van, amióta Zuton él. Van ruhája, ennivalója, otthona. Van, akihez tartozik. A gazda megbecsüli, lám, most itt ül vele együtt a zárai Jerolim kávéházában, mintha ő is valamiféle előkelő uraság lenne! Holott csak egyszerű halász, valójában senki, és mégis valaki. Van, aki megvédi és megbecsüli. Luka elérzékenyedett. Kedve lett volna elmondani élete történetét, amit eddig nem tett meg. Soha, senkinek nem beszélt arról, honnan jött, miféle élete volt, ahol leütötte azt a bizonyos csendőrt. És senki nem is kérdezte tőle. Zuton a legfőbb törvény a titoktartás volt, az utána következő pedig, hogy nem firtatták egymás múltját. Mindennek fejében becsületes munkát kellett adni, de akár az életet is egymásért és a gazdáért. Luka jó halász volt és vadász, jó hajós és tengerjáró.

De most, hogy ilyen nagy megtiszteltetés érte, és egy asztalnál ülhetett a gazdával, a legszívesebben feloldotta volna magának tett fogadalmát, és vallott volna. Elmondta volna, hol az igazi otthona, hogy ott családja van, akiket egyszer még viszont fog látni, mert ezt is megfogadta. De most még ez lehetetlenség. A csendőrgyilkosságért a kényszermunka egy életre szól... de hát miért is gyilkolt?

Felnézett a pipájából.

Előtte gőzölgött a piláf, ízesen, csillogó rizsszemekkel, sok finom zöldséggel, sok-sok omlós bárányhússal.

- Egyél, Luka - biztatta Monostory -, ennél jobbat otthon se csinál senki.

Luka nevetett.

- Jó ember vagy, admirális - dünnyögte, és hozzálátott a falatozáshoz. - Nem is tudom, mint háláljam meg!

- Hagyd, ne hálálkodjál! Jó munkát adsz, és ez elég. És ha akarod, kérj egy korsó bort is. Tudod, én török vagyok, nem ihatok.

És csendesen mosolygott.

Előtte volt egy csomó újság, most tette le maga Jerolim úr. De előbb körülnézett, kényelmesen himbálva a kedvenc, rézből készült, apró domborművekkel díszített csészében a kávét.

Valójában korai volt az idő. A Loggia vénei elmentek, a kereskedők még nem jöttek meg. így csak néhány asztalnál ültek. Négy hegylakó - subás, bocskoros ember - a belépőnél, két kisebb csoportban piaci árusok, közvetlenül a hegylakók mögött és a közeli, szomszéd asztalnál hajógazdák, tengerészek.

A hajógazdákat könnyű volt megismerni: buggyos, bosnyák szabású nadrág, a hímzéssel díszített bársonyzeke és a tenyérnyi, kerek sajtra emlékeztető sapka mellé még fekete posztó felleghajtót is hordtak, amit századokkal ezelőtt a velenceiek hagytak itt szokásként. A tengerészek hárman voltak. Egy közülük az új hajósruhát hordta, vagyis ellenzős sapkát és rövid, derékban szorított, aranygombos kabátkát, de a másik kettő megmaradt a régi viseletnél. Tekintélyes méretű arany fülbevalóik és a fejkendők is azt bizonyították, hogy ez a két tengerész ragaszkodik a múlthoz, a régi dalmata szokásokhoz.

Amikor Tahar bej és Luka Skupetar helyet foglalt az asztalnál, a hajógazdák és a tengerészek barátságosan üdvözölték az érkezőket.

Jókedvük azt bizonyította, hogy a hajók eredményes utat tettek, épületanyagot, fát, élelmet, takarmányt szállítottak a városokba vagy a városokból.

Egyik boroskorsó a másik után tűnt el asztalukról.

Tahar bej belemerült az újságokba. Maga se tudta, miért, de tekintete elsősorban a mexikói híreket kereste. Olasz, osztrák, angol lapok kerültek eléje, és egy-egy cikk, hírecske elárulta, mi történt Mexikóban.

Az Egyesült Államok ismételten tiltakozott III. Napóleon francia császárnál Mexikó megszállása ellen. Lincoln elnök követelte, hogy a franciák hagyják el az országot, és Miksa császárt szólítsák fel a lemondásra. Lincoln elnök helyzetét megnehezíti az Államokban uralkodó áldatlan állapot, az Észak és Dél között folyó polgárháború.

Ortega tábornok, Juarez egyik leghűbb és legügyesebb katonája, Pueblónál kapitulált Bazaine francia marsall előtt. A franciák sok ágyút, lőszert, öszvért, lovai zsákmányoltak. Juarez volt elnök elhagyta San Luis Potosit, és a Rio Grandé felé menekült, hogy ott gyűjtse össze gerilláit, akik a harcok folyamán szétszóródtak.

Miksa császár és felesége, Sarolta császárné, rövid időre elhagyták Mexikó városát, és a számukra helyrehozott, gyönyörű helyen fekvő Chapultepek várkastélyba mentek üdülni. Chapultepek alig kétórányi kocsiútra esik Mexikó fővárosától, még a régi spanyol helytartók építették. A várfalra emelt kétemeletes várkastély parkját magas fal veszi körül. Miksa császár itt biztonságban érezheti magát, mert köztudomású, hogy a császár ellen már többször merényletet akartak elkövetni.

Tahar bej eltolta magától az újságokat. Miksa császár Mexikóban! De mi köze van neki, aki itt él Dalmáciában, mi köze van Miksa császárhoz?! Az ördög vigye Miksa császárt és Mexikót is!

Hirtelen felfigyelt. A szomszéd asztalnál két arany fülbevalós kapitány kapott össze éppen, s az egyik hajósgazda csitította őket.

- Nincs igazad, Skublics - kiáltotta az egyik fülbevalós -, az igenis klipper volt! Én csak tudom, milyen hajó a klipper!

- Honnan tudnád?! - kiabált vissza a másik. - Te éppen úgy nem hagyod el az Adriát, mint én! Álmodban láthattál klippert!

- Pedig az volt, esküszöm!

- Na, ugyan, a te esküd sokat ér!

- Hé vigyázz! Még megismerheted az öklömet!

- Rajta, mutasd meg!

- Emberek, Skublics, Mostar, gondoljátok meg, hol vagytok! És már jött is maga a tulajdonos, Jerolim úr.

- Uram, uram, Mostar uram! Mi történik itten? Csak nem hoznak szégyent a fejemre és Zára városára, hogy két igaz tengerész itt csap össze! Ilyen szégyen, ilyen szégyen!

És közéjük állt.

Ugyanakkor az egyik hajógazda - a legöregebb - a kapitányokra kiáltott:

- Bolondok vagytok, ölre mennétek egy klipper miatt! Ha máshol nem, képen láttunk eleget. Mostar is látta, s ha azt mondja, most a valóságban látott egyet, hát akkor higgyünk neki! Miért ne hinnénk?

Ekkor már a két fülbevalós leült, szuszogva, fújva, szájukat, szemüket rángatva, de egyre békülékenyebben.

- Csak ezt akartam, uraim - nevetett Jerolim, és már ment tovább.

Monostory a tengerészek asztalához lépett.

- Nézzék el, uraim, hogy megszólítom önöket. Talán ismernek is...

Az előbbi komor arcok felderültek.

- Ismerjük - bólintottak -, jól ismerjük.

- Tahar uraság Zutról - tette hozzá a Mostar nevű fülbevalós kapitány.

- Tessék leülni nálunk - intett az idősebb hajógazda. - Megtisztel vele.

- Köszönöm. De ennyire mégsem akarok zavarni. - Ahhoz fordult, akit Mostarnak neveztek a társai. - Ha jól értettem, egy klippert látott.

- Igen, uram, jól hallotta. Valóban láttam.

- És hol?

- Sebenicóban, a kikötőben. Tudja ön, hol található a katedrális, a Loggia, a püspöki palota? Egy kupacban a rakpart közepén. Ott horgonyzott a klipper, legalább még tegnap délután ott volt.

Monostory különös melegséget érzett. Mintha valami azt súgta volna neki, hogy most nagy esemény történik vele.

Kis szünetet tartott. Tegyen fel még egy kérdést? Kérdezze meg, hogyan hívják a klippert? S ha nem tudja a kapitány, akkor most szégyenkezzen a társai előtt?

Maga a fülbevalós oldotta meg a kérdést.

- Bizony, uram, tegnap még ott volt. Hiába vigyorog a cimborám, azt is megmondom, mi a neve a klippernek.

Gondolkozott, kutatott az emlékezetében.

- Szokatlan név az erre, nem találok rá könnyen. Úgy sejtem, kínai név, megvan: Taitsing! Ez volt ráírva a tatjára és a hajóorr mindkét oldalán a hullámvédre, a horgonypalánknál! Jól mondtam, Taitsing? Ismer ilyen klippert, uram?

Monostory azt hitte, hogy valaki jól mellbe vágta. Még a lélegzete is elállt. A Taitsing, régi és kitűnő hajója, az 1858-as év híressé vált teaversenyének győztese, amin Tahar bej másodkapitányként szolgált, Sebenicóban lenne?! Hihető, elképzelhető, megtörténhet?

Valójában képtelenségnek találta. Dadogva, bátortalanul, hogy elszáll egy gyönyörű álom, szinte félve kérdezte:

- Ne haragudjon, kedves uram, ha megkérdem még: a Taitsing név mellett megjegyezte a hajó színét is?

A dalmata vitorláskapitány egy kicsit gondolkozott, majd felelt:

- Vagy sötétbarna, vagy fekete. De inkább sötétbarna.

Tahar bej önkéntelenül bólintott. Igen, sötétbarna, erre festette át Klinkenberg a hajót, a nagy klipperverseny után. [(Lásd a szerzőtől „A fekete herceg” című könyvet (Móra kiadás))]

Végül, hogy teljes bizonyosságot nyerjen a hihetetlen, az elképzelhetetlen hírre, feltett még egy kérdést:

- Ne higgye, hogy faggatni akarom, de még azt se, hogy kételkednék a szavaiban. Csak egy számomra igen fontos okból teljes bizonyosságot akarok, hogy valóban a Taitsing klippert látta, barátom. Közelről látta a hajót?

- Na hallja, admirális uram, ha egy magamfajta kapitány meglát egy ilyen haj ócskát, csak megnézi jól! Hiába vigyorgott az én Skublics komám, igenis láttam - klipper volt!

- Ismétlem, máris nem kételkedem. De - és most kérdezek még - nem tűnt fel önnek semmi, ha közel volt a hajóhoz, nem tűnt fel semmi, ha látta, a legénységet? Nos?

A fülbevalós, régi kalózokra emlékeztető, barnára égett, fejkendős, bársonyzekés kapitány jót nevetett.

- Látom, admirális uram, kegyelmed hisz nekem. Akkor hát kimondom, bármennyire hihetetlen egy angol lobogót viselő hajónál: nemcsak fehér, hanem színes matrózokat is láttam a fedélzeten és a hajó körül.

És a fülbevalós diadalmasan ránézett Skublics nevű társára. Tahar bej kezet nyújtott.

- Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Nagy ajándékot adott nekem, ami talán hihetetlen. Nem mondhatok mást, csak annyit, hogy a Taitsing régi ismerősöm. Valamikor hajóztam rajta. Elképzelheti, milyen érzés hallani róla! Ezért máris búcsúzom, igen-igen örvendve, hogy vitába szálltak előttem!

Jerolim úr nagy sajnálkozására a török uraság megszakította kedvenc szórakozását. Éppen annyi időt adott Lukának, hogy gyorsan lenyelje a piláfot, megigya borát, és máris indulást parancsolt.

El, el, a legsürgősebben el Sebenicóba, hogy ott érje Klinkenberg barátja hajóját, a Taitsing klippert!

- Néhány nap múlva pótolom a látogatást - búcsúzott Jerolimtól. - Addig is minden jót, Jerolim barátom!

Valósággal rohanva tették meg az utat a városkapuig, vagyis a kikötőig.

- Felszerelni, legények, indulunk tovább! - rendelkezett, és maga is segített a vitorlák felhúzásánál, a kikötőducoktól való elszabadulásnál.

Mivel a keskeny öblöcskében ellenszél fújt, odaintett két révészt a csónakjával, hogy fogják vontatóra a Porkolábot.

- Siessetek, sürgős az utam! - rendelkezett, és a révészek elég lassú munkáját Tahar bej, embereivel együtt, csáklyákkal, hosszú evezőkkel igyekezett könnyíteni.

El Sebenicóba!

A szél az öblön kívül megfelelőnek ígérkezett, így remélte, hogy az alig ötvenöt-hatvan kilométeres távolságot néhány óra alatt megteszi a kitatarozott, új vitorlákkal, kötélzettel felszerelt kétárbocos.

Csak elérje Klinkenberget!

Természetesen más kérdés, mit kereshetett az Adrián a Taitsing! Meddig időzhet Sebenicóban, és általában az Adria partjainál vagy vizén?

Arra nem is gondolt, hogy volt parancsnoka, egy nagyon nagy kalandban osztályostársa, jó barátja éppen őt, Tahar bejt keresheti. Ezt a pillanatnyi gondolatot még Jerolim úr kávéházában, éppen fizetés közben hessegette el magától.

Képtelenség! Képtelenség azért, mert se Klinkenberg kapitány, se Monostory nem tartozik a jó levélírók közé, és így megtörtént az az eset, hogy az elmúlt évek alatt „Tahar bej” nem is értesítette a Taitsing kapitányát, hol telepedett le valójában. Ugyanakkor Klinkenberg kapitány sem tudatta volt helyettesével, merre jár hajójával, a Taitsing klipperrel.

Amikor 1858 szeptemberében elváltak egymástól a londoni India-dokkban, a Taitsing kikötőhelyén, így búcsúztak:

- Minden jót, Kimi - szorította meg magyar barátja kezét a Taitsing parancsnoka. - Kiadós mókában vettünk részt, nem felejtjük el.

- Nem hinném, Klinki - nevetett Monostory Balázs -, jó néhány éjszakámon is együtt fogjuk majd a kormányt, amikor újraálmodom a megtett utat!

- Ha kedve szottyan hajókázni velem, bármikor szívesen látom - folytatta meghatódva Klinkenberg, aki kedvenc tiszttársát japán szóval „kedvesnek”, Kiminek nevezte, ha ki akarta mutatni rokonszenvét. - Bármikor, Kimi, bármikor! Mi ketten ugyancsak összedolgoztunk, kifizetődne ez későbbre is. De - aki házasodni akar, az otthonra vágyik! Nos, nem kívánom, de ha megunja ezt a kényelmet, aminek a gondolatától is írtózom, akkor üzenjen vagy jöjjön, Klinkenberg tárt karokkal várja! Hogy hol? Majd csak tudják, merre jár a Taitsing!

A Taitsing a londoni dokkban maradt. Előbb a kirakodó India-dokkban, majd onnan átvontatták Tillbury javítódokkjába, hogy helyrehozzák a nagy verseny alatt szerzett sok sérülését. Monostory Balázs, Gabriela Malatesta és Turkovics Daniló, az elmaradhatatlan bajtárs, elbúcsúzott a hajótól, Londontól, gőzhajóra szállt, hogy visszatérjen az Adriára, kikeresve maguknak azt a bizonyos „köztársaságot”, ahol megkezdik életük újabb szakaszát.

- Ahoy, Klinki! Sok szerencsét!

- Ahoy, Tahar bej! A viszontlátásra!

- A viszontlátásra!

És a Vulcania nevű Cunard-gőzös megindult lefelé a Temzén... Utasai előtt lassanként ködbe borult az októberi London kikötője...

Erre gondolt szüntelenül Tahar bej, amikor kétárbocosa, a Porkoláb megszabadult a révészek segítségétől, és oldalszéllel megkezdte rohanását a dalmát part és a szigetek közötti tengeri úton a Pasman-csatornában.

Szerencsére a szél egyre erősödött, végül viharossá fokozódott. A reggeli könnyű libeccio kemény misztrállá változott, de hajósaink egy pillanatig se gondoltak arra, hogy csökkentik a vitorlák felületét. Pedig a kétárbocos az átalakítással valóságos versenyhajóvá változott. Árbocai magasabbak lettek, a két nagyvitorlát meredekebbre szabták, az eddigi egy orrvitorla helyett kettőt kapott, s ha a szél engedte, a nagyvitorlák felső, úgynevezett gaffrúdjára még felhúztak egy-egy csúcsvitorlát, a sárkányokat.

Most ilyen teljes sárkányvitorlázattal haladt a Porkoláb. Luka időnként felnézett a magasba, aggódva, nyugtalanul. A legények ugyanígy, bár őket jókedvre derítette a rohanás.

Tahar bej nyugtalanul figyelt a távolba. Idejében érnek-e Sebenicóba?!

A hajóorr túrta, vágta, csapta, zúzta a hullámokat, és ő mégis úgy érezte, hogy vánszorognak. A parton Bibinje, Podvara, Sukosan falvak, városkák mintha egy helyben álltak volna! És Biograd előtt, a csatorna közepét elfoglaló sziget, a Babac is egy helyben állt!

- Uram, baj lesz - morogta Luka, és a legszívesebben átvette volna a kormányt gazdájától. - A szél erősödik!

Tahar bej, szokásától eltérőleg, nyugtalanul, dühösen felelte:

- Maradj veszteg! Sietős az utam! Félsz?!

Luka elnevette magát.

- Uram, engem még hajón félni nem láttál, de nem is fogsz! Ha tudni akarod, a hajót féltem, pompás bárka lett, kár lenne a víz alá küldeni!

A parancsnok nem válaszolt. Luka is okosabbnak találta, ha hallgat.

A legények időnként összenevettek: jó kedve van az admirálisnak !

Elmúlt egy, majd két óra.

Végre Babac mellett is elhajóztak.

Eltelt három óra.

Időnként elhagytak egy-egy halászbárkát, postagőzöst, áruszállító tehervitorlást. A hajósok bámulva meredtek a kétárbocosra. A távolból jól látszott, mint hajolnak meg - akár az íj -az árbocok.

Artavela és Artica között, Morter előtt szembejött a postagőzös és egy vitorlás hadifregatt, a Fasana.

Egyformán káromkodott a postagőzös és a hadifregatt kapitánya: a kétárbocos minden különösebb kitérés nélkül surrant el mellettük!

- Akár belénk is ágyúzhattak volna! - nevetett Luka, és most már ő is kedvet kapott a vad tengeri vágtához.

Dél volt már, amikor elérték Mortert, és délután, amikor végre feltűnt a „Kanál”, a sebenicói bejáró bálnaszájra emlékeztető nyiladéka.

Tahar bej szíve erősebben vert a szokottnál. Vajon a kikötőben találja a Taitsingot? Vagy már elment, és hűlt helyét leli?

Most már átadta a kormányt Lukának. Sokkal nyugtalanabb, idegesebb volt annál, hogysem egy helyben tudjon maradni.

- Vigyázz, nehogy rásodorjon az áramlás a Srima szikláira! - mondta Lukának, aki boldog megelégedéssel vette át a kormányt a parancsnoktól. - Félhátszéllel végigfutsz az egész csatornán. A kikötőben állj a Katedrális alá.

Ezzel a hajóorrba ment, mint akinek nincsen más teendője, mint az eléje táruló látványban gyönyörködni. Ezúttal a gyönyörködés elmaradt, holott bármikor, ahányszor csak eljutott ide, elragadtatva bámulta a dalmát part egyik legszebb részét.

De most mindebből nem vett észre semmit. Klinki a közelében van, a Taitsinggal együtt!

Maga előtt látta a hajót, a három sudár, égnek törő meredek árbocot, a sima, minden szélellenállást kerülő fedélzetet, a félmagas vezénylőállást, ahol oly sokszor állt a kínai kormányosok mellett. Klinkenberg, ez a különös angol a legénységet csakis színesekből toborozta, kínaiakból vagy a még náluk is ügyesebb javai, szumátrai, celebeszi matrózokból. Egymás után rohantak el emlékezetének lapjain a régi legények: Simba, a Herceg, Káva Manuk, az öreg varázsló, Rimau, a Tigris, Merbabu, a csónakmester és a kínai Mao-Ta-ko, a hűséges, Klinkenberg „kutyája”... micsoda tengerészek is voltak!

A gyerekes izgalom valósággal hatalmába kerítette.

Amikor elérték a San Nicolo erődöt, amit még a velenceiek építettek, és azóta minden egyes, Dalmáciát megszálló, elfoglaló hatalom használt, kedve lett volna jelezni az őrségnek: vajon az angol hajó Sebenicóban tartózkodik, vagy már elhagyta a kikötőt?

Mert minden nagyobb hajónak - így rendelkeztek az osztrák hatóságok - le kell adnia a névjegyét a San Nicolo őrségének, ha a kikötőbe vagy onnan kifelé tart.

A Porkoláb jelzése helyett az erőd küldött jelzést Tahar bej hajójának és egy, a mögöttük levő nyomdokvonalban haladó nagy testű, kétárbocos barkhajónak.

Álljanak félre!

Majd:

Megismétlem: álljanak félre!

Tahar bej bosszúsan kapta fel a fejét.

Az erőd mögül, ahol már látszottak a sebenicói hegyoldal házai és a templomtornyok tetőszerkezetei, árbocok és füstölgő kémények tűntek fel.

Álljanak félre!

Hátraszólt Lukának:

- Vidd a hajót a part felé, szél alá! Te pedig amott, igyekezzél, és húzd fel az árbocra a lobogót!

A bark ugyanígy cselekedett, követte a Porkoláb manőverét.

Az osztrák flotta főhajóhada közeledett a sebenicói hadikikötőből.

Elöl három korvett, gőz alatt, hiszen ekkor már Tegethoff hajóhadában mindegyik vitorlás korvettet, fregattot és sorhajót felszereltek gőzgéppel. Az elöl haladó Adler, Bazilisk és Blitz korvetteket a kétágyúsoros Radetzky és Schwarzenberg fregattok követték, mögöttük a teljes páncélzatú Habsburg és a Ferdinánd Max csatahajók következtek. A hosszú sort ugyancsak két korvett, a Narenta és a Möwe zárta be.

A Porkoláb hátsó gaffrúdján vidáman lengett a félholdas, csillagos török lobogó. Ez a lobogó több ember számára a szabadságot, a biztonságot jelentette. A szultán piros zászlója teljesen elfedte Monostory Balázs múltját, de elfedte az olyan emberekét is, mint Dundo Zenone, Ibrahim vagy Luka Skupetar, akik parancsnokuk árnyékában biztonságban húzódhattak meg.

„Ez a hajóhad az utóda annak a flottának, amelyikkel tizenhat évvel ezelőtt a trieszti öbölben harcban állt az én Implacabilém” - gondolta, amikor elhaladtak a hadihajók közelében.

Amikor elérték a Narentát, az utolsó egységét a felvonulóknak, nem tudta elfojtani mosolyát. Ez a hajó hozta a zuti kikötőbe Obrovazzo grófot és Gyulai Gaál Béla sorhajókapitányt. Mind a ketten azóta Mexikóban lehetnek, hogy segítségére siessenek Miksa császárnak, a tengerentúli fejedelemségbe kapaszkodó Habsburgnak.

Végre fellélegezhetett. A Narenta is elhaladt, s a Porkoláb kikanyarodhatott a szoros közepére, ahol jó szél borzolta a vizet. Mögöttük a nehézkes bark alig látszott már, annyira lemaradt.

Újból recsegtek, csikorogtak az árbocok, pattogtak, nyöszörögtek a merevítőkötelek. A vitorlák pattanásig feszültek. A hátszél ugyancsak próbára tette az új felszerelést. A Porkoláb orra előtt s kétoldalt, zubogva, fortyogva száguldott a víz.

A hadihajók nehézkes, sűrű, koromfekete füstje, mint valami felhő terült el a szorosban. Ködbe vesztek a templomtornyok, a háztetők, a hegyek.

Hol lehet a Taitsing?

A szoros alig száz méterre szűkült, majd kitárult a festői sebenicói öböl, balra a hadikikötővel, középen a hatalmas tónak beillő vízfelülettel és mögötte a hegyoldalra menedékesen épült várossal. Tahar bej felkapta távcsövét.

Pontosan szemben voltak a Katedrálissal.

Előtte, a Rivánál, kellett horgonyozni a klippernek! Így mondta az arany fülbevalókat fityegtető kapitány.

A nagy lencséjű távcső közel hozta a Riva minden hajóját, házát, raktárát, még az ott sétáló, bámészkodó, horgászó, dolgozó embereket is.

A klippert sehol sem látta!

Becsapták volna?

Nem, ez mégsem lehet. A dalmata kapitány pontosan leírta a hajó ritka színét s a rajta látható még ritkább legénységet.

Akkor késve érkezett, és a Taitsing elhagyta Sebenicót, hajnal idején, Klinkenberg szokása szerint, aki a legszívesebben ebben az időszakban hajózott el a befogadó kikötőkből!

Egymás után többször is végigpásztázta a sebenicói Rivát, hátha téved, hátha elnézte az ottani árbocerdőt, és nem vette észre régi hajóját.

Nem tévedett.

- Luka, nézd végig a partot! - kiáltotta hátra a kormányhoz. - Sötét testű, alacsony oldalmagasságú háromárbocos! Valamennyinél meredekebbek az árbocai! Nem látod?

Luka is a távolba tekintett. A három legény is, akiknek egyelőre semmi teendőjük nem volt. Valaki rájuk ordított:

- Átkozott török, mit művelsz?!

Egy lomha, nehézkes, borszállító trabbakoló baktatott előttük, keresztezve útirányukat. A borszállító azon mesterkedett, hogy elkerülje az összeütközést, de nem sok eredménnyel.

Luka - aki eddig a messzeségbe bámult - valósággal ráfeküdt a kormányra.

- A vakapád! - hörögte Luka, és minden erejét megfeszítette, hogy félhátszélből kiemelje a hajót.

Az árbocok felnyögtek, sírtak, sivalkodtak. A horgonypalánknál felcsapott a víz.

A hátsó sárkányvitorla pukkadásig feszült, és kiadós csattanással kettészakadt. Talán ez volt a mentőzsinór, ami feloldotta a nagy terhelést, mert a Porkoláb igen könnyedén és gyorsan elhúzott a trabbakoló előtt, tatjának szélével éppen csak érintve a durva, otromba hajóorrt. Sustorgott a két hajótest, egy-két szilánk pattant.

A hajógazda tátott szájjal állt a kormánynál, két gyereke az árbocnál rémüldözött, egy legény és egy asszony sűrűn vetette a keresztet.

- Hé, ember, nem láttál a kikötőben egy angol háromárbocost? - kiáltott a hajógazdára Tahar bej. - Tegnap a Katedrálisnál állt.

A trabbakoló kétségbeesett gazdája most még jobban elbámult. Anyanyelvén szólította a török hajó török gazdája. Ekkor kezdett eszmélni: „No, né, ez lesz a zuti uraság!”

Sapkáját lekapva, készségesen visszakiáltott:

Ezzel elsodródtak egymástól.

Tahar bej elmosolyodott: ennyit ő is tudott.

Tovább folytatta a vizsgálódást, de előbb arra intette Lukat, hogy jobban vigyázzon. Egyben felmentette minden más feladattól.

- Vezesd be a hajót a kikötőbe, a Katedrális alá. Ott majd kiderül, hol lehet a klipper!

Árboc akadt bőven, hajó is, hiszen akkortájt Sebenicó fontos kikötője volt Dalmáciának. Hivatalosan Zára volt a főváros, a hivatali központ, de Sebenicó katonai székhely, a Lujza út - vagyis a hadiút - építőinek fő szállása és a déli Adriára kiránduló flotta fő védelmi és támaszpontja.

Sehol a Taitsing!

Mint valami szép nagy máglya, amikor kezd összeomlani, úgy omlott benne is össze a Zárában hirtelen lángot vetett lelkesedés.

Kétségtelen, a Taitsing elhagyta Sebenicót. Vagy talán mégis tévedett a dalmata kapitány?

És ahogy ezt megállapította magában, a tekintete fennakadt egy távoli árboccsúcson.

Mi az ördög, miféle „top” látszik amott! Nézzük csak!

- A mindenedet, Luka, igyekezz ki a bukdácsolásból, mert menten kiejtem a kezemből a távcsövet!

Luka vigyorgott. Visszakiáltott:

- Azt mondta, a Katedrálisnál kössek ki! Megint félhátszélbe kerültünk!

- Vesd ki a kormányt balra! Haladjál oldalszéllel arra, lefelé!

Luka engedelmeskedett. Sebenico délkeleti csücskének, a mandalinai öbölnek irányították a kétárbocos orrát.

- Parancsára, uram!

A Porkoláb délkeletnek, Mandalina felé haladt.

A távolban feltűnt két igen hegyes, meredek, tűszerű rúd, valóban két árboc felső része, az úgynevezett top.

A bal oldali alacsonyabb, a másik égre törőbb, magasabb. A harmadik, a tatárboc, elveszett a többi, alacsonyabb árboc között.

Ott, Mandalinában volt a flotta javítóállomása, több hajóépítőműhely és a sóják, a kihúzóhelyek állása.

Itt látta meg Tahar bej a már-már eltűntnek vélt klippert, Klinkenberg kapitány világhíres versenyhajóját, a Taitsingot!

Mert most már egy pillanatig sem kételkedett, hogy megtalálta a keresett hajót.

- Hé, Luka, ott a klipper! - kiáltotta kitörő örömmel, mint a gyerek, aki végre ráakadt a vágyva vágyott játékra. - Egy tallért ezer ellen, hogy ott van!

Tahar bej hátrament a kormányhoz. Onnan figyelte az egyre közelebb kerülő öblöt, az ott látható hajókat.

Nagyobb ívben megtett kanyar után, amennyiben eddig aggályai lettek volna, végleg meggyőződhetett róla: Klinkenberg hajója valóban Sebenicóban található.

A haditengerészet arzenálja mögött, egy teljesen leszerelt két-ágyúsoros sorhajó és egy kisebb avizóhajó mögött, horgonyon álló áruszállító bakhoz erősítve pihent a Taitsing.

Igazi, valódi, hamisítatlan klipper, amilyenből nem sokat láthattak eddig az emberek az Adrián!

- Add ide a kormányt - lépett Luka mellé Tahar bej. - Oda állunk a kormányállás alá. Látom, kivetették a csónaklétrát. Arra ügyeljetek, minél nagyobb csendben álljunk a hajó mellé. Mondd a fiúknak, vigyázzanak. Én majd felmegyek a hajóra.

Luka hunyorgott.

- Ráijeszt a cimborára?

Tahar bej bólintott. Valóban ilyesféle tervet forgatott a fejében, ha nem is ijesztés céljából.

Látta, hogy a klipper előrészén, a matrózszállás lejárójánál és a horgonyszerkezetnél emberek mozognak. De az előárboc mögött egy lelket sem látott. Arra gondolt, ha sikerül észrevétlenül feljutnia a hajóra és benyitni a parancsnoki kabinba, akkor meglepheti Klinkenberget, feltéve, ha a kabinjában tartózkodik, és nem elöl az embereknél.

De hát felbukkanása akkor is meglepetés lesz, érezte. Mint ahogy számára meglepetés, hogy most itt a hajó előtte, már látja minden részletét, a széles keresztrudak feszítőit, a felgöngyölt vitorlák alá erősített szárnyvitorlák tartórúdjait, az árbocfeszítő spannerek csoportját, az átváltó kötelek hatalmas csigáit, az orr-sudár kimerevítő láncszerkezetét, mind a hét láncszálat, az alacsony felépítmények ajtait, kerek ablakocskáit, a taton a dupla kerekes kormányt, amit ő is a kezében tartott nem egy alkalommal, amikor nehéz időkben segíteni kellett a kínai kormányosoknak.

Igen, egyre közelebb kerültek a klipperhez. Most már pontosan kivette a két tereb, az árbocállás vékony hágószálait s az aranyos cirádák, kínai sárkányok díszei közé elhelyezett betűket: Taitsing, London.

Keze megremegett a Porkoláb kormánykerekén.

Most!... Most!...

Nagy ívben irányította kétárbocosát a bark és a klipper mögé.

Az volt a terve, hogy lecsökkenti a hajó sebességét, odahúz a klipper tatja alá, és amikor elérik, amennyire lehet észrevétlenül, kikötnek a hágcsónál.

- Luka, figyeljetek!

- Legyen nyugodt, uram, úgy lesz!

A Porkoláb egyre lassabban, csendes csobogással közeledett a klipper felé.

Taitsing, London!

Élvezettel nézte, nézegette az elnyúlt, vicsorító sárkányokat, a csillogó betűket.

- Most!

- Lassan!

- Ügyelj!

- Ne rántsátok meg a létrát!

- Csak bízza ránk, uram!

- Vitorlákat csendben leengedni!

Ott lapultak a Taitsing sötét teste mellett. Eddig semmit nem vettek észre a klipperen.

Elérkezett a pillanat, hogy felmásszon a hajóra.

A piros fezt gyorsan ledobta, mint ahogy lerántotta magáról a törökösen hímzett zekét meg a bársonymellényt, így, ingujjban, hosszú hajóscsizmában, feszes kék színű nadrágjában pillanatok alatt az a tengerész lett, aki a klipperen teljesít szolgálatot.

Önkéntelenül is felnevetett. Most olyan kalandban van része, amire Zuton se Gabriela, se Turkovics Daniló nem gondolhat. Itt az a hajó, amelyik megmentette a feleségét, amikor menedéket keresett... és amin Turkovics Daniló is szolgált!... És Porkoláb Péter!

- Húzzátok meg a létrát, nehogy kilengjen!

Néhány gyors, kapaszkodó mozdulattal felért a palánkhoz. Majd átlépett a hullámvéden, és máris a fedélzeten állt.

Pontosan a hajómesteri fülke előtt találta magát. A fülke ajtaja nyitva volt. Senki nem tartózkodott a kabinban.

Felnézett a felépítmény tetejére.

A kormánykerék ide-oda billegett, csikorgott a maga megszokott módján.

Csendesen recsegtek a hátsó árboc merevítői, a két keresztrúd alatti hosszbumfájának rögzítőkötelei.

Egy lélek nem tartózkodott a taton.

Egyedül a konyhában matatott valaki, de a konyha ajtaja zárva volt.

Tahar bej ellopakodott a kabinsor előtt, és a felépítmény szélénél kitekintett a fedélzetre. Világéletében nagy értéket jelentett a nyugalma, higgadtsága. Most ez a nyugalom valamiképpen mégiscsak elhagyta. A torkában vert a szíve.

Az általa jól ismert parancsnoki fülke előtt a kisebbik navigációs asztal állt, körülötte néhány ponyvaülőkéjű hajósszék. Az egyikben Klinkenberg ült, előrehajolva az asztalra. A tőle megszokott gyors írással éppen a vaskos hajónaplóba jegyzett be valamit. Naptól, tengervíztől cserzett arcán a szakáll ugyanolyan csapzottan gubancos volt, mint annak idején.

Elmerülve írt. A szájából lógó pipából időnként nagyokat pöfékelt.

Tahar bej lassan, óvatosan az asztalhoz lépett, és leült az egyik székre.

Klinkenberg tovább írt. Ha érezte is, hogy valaki letelepedett mellette, nem törődött vele különösebben. Valaki a hajószemélyzet közül - vélhette.

Végre oldalt tette a tollat, és beleszívott a pipájába. Felnézett. Aztán csak elbámult, a szeme kimeredt.

Tahar bej nyugodtan nézett volt parancsnokára, mint aki eddig is naponta leült melléje.

Jó néhány másodpercre volt szükség, hogy Klinkenberg magához térjen. Szokott harsogó, derűs modorában rácsapott az asztalra, és felkiáltott:

- Isten uccse, Sir, jól látok?! Ön lenne az?

- Ha megengedi. Sir, én vagyok!

- Az angyalát, de hát hogyan került ide?! Az előbb még nem volt itt!

- Idepottyantam, Sir! Előfordul az ilyesmi az emberrel.

Klinkenberg most kezdett csak ocsúdni. Felugrott. Átölelte a barátját.

- Kimi, ide a keblemre! Ropogtassuk meg egymást, hogy megbizonyosodjunk: mi vagyunk azok!

- Rajta, Klinki, állok elébe! Sejtheti, mennyire örülök, hogy erre sor kerülhetett!

Valóban így történt: a két jó barát férfiakhoz, tengerészekhez méltóan, kiadósán megdögönyözte egymást.

Amikor Klinkenberg felocsúdott a nagy meglepetésből, megkérdezte a barátját:

- Az ég áldja, Kimi, mondja meg, honnan tudta, hogy itt a hajóm? Azt hallottam, hogy egy Zut nevű szigeten lakik, de hát az távolabb van innen... és csak így, ingujjban, idepottyan, mint valami manó... mondja, barátom!

Tahar bej jót nevetett.

- Elképzelheti, örömmel felelek. De annyira furdal a kíváncsiság, hogy előbb engedje meg: én kérdezzek! Elvégre az sokkal nagyobb csoda, hogy Klinkenberg kapitány és a hajója Sebenicóban van, mint hogy én itt vagyok! Tehát, Sir, feleljen: miattam jött az Adriára?

Klinkenberg nagyot nézett.

- Hát mi egyébért? Azt hiszi, hogy kíváncsi voltam erre az aprócska teknőre?! Minek tart engemet, a tengerek felmérőjének? Igenis, Sir, ön miatt vagyok itt, hogy vinné el az ördögi! No nem önt, Kimi, mert magát inkább hozta az ördög vagy isten, de ezt az átkozott Adriát! Hát nem sejti, mit keresek ezek között a bárkák között? Uram, egy becsületes hajójavítót! Egy olyan hajójavítót, aki legalább egy héten belül sójára húzza a klippert, kijavítja azt a hibát, amit egy átkozott szikla okozott ezen a pocsolyán, majd vízre ereszt újból. Mert ilyen hajójavítót eddig nem találtam, mindegyik ezzel kezdi: kapitány, itt őfelsége az osztrák császár rendelkezik! Hallott már ilyet, egy császártól függ, hogy sóját kapjak! Micsoda országba kerültem!

Ömlött a szóáradat Klinkenberg kapitányból. Közben ökle, az a híres szőrös vasököl, akkorákat vágott az asztalra, hogy előbb a tintásüveg a lúdtollakkal, majd a vaskos bőrkötésű hajónapló zuhant a fedélzetre. De mindez nem zavarta a hirtelen haragú Klinkenberget, bömbölt, dübörgött volna tovább, ha módja lett volna erre. De nem volt.

A kiabálásra felfigyeltek a horgonykamránál dolgozó emberek, és egyszerre csak közrefogták az asztalnál állókat. Először azt hitték, hogy a parancsnokuk veszekszik, de annál nagyobb lett a klipper hajósainak bámulata, amikor kit láttak maguk előtt, mint a volt másodkapitányt, Tahar bejt!

Mr. Bumpus, az első tiszt, a legmegbízhatóbb klipperhajósok egyike lépett Tahar bejhez, és ezúttal mit sem törődve gazdájával, a szavába vágott:

- Hagyja, Sir, a mérgelődést, úgyse ér vele semmit! Inkább engedje meg, hogy megszorítsam elveszett másodkapitányunk kezét! Hozta isten, uram, amit bátran mondok ki mindnyájunk nevében. Nézzen körül, jó néhány fickót felismerhet a régiek közül! Ki meri mondani, hogy nem rendes hely a Taitsing, amikor mindössze csak négyen hiányoznak a régiek közül! Uram, adja a kezét, hadd rázom meg!

Ezzel Bumpus akkorát szorított Tahar bej ujjain, hogy másfajta kéz összeroppant volna. Nem így Tahar bejé! Ő legalább ugyanolyan kiadósán visszaszorította, amiről később Bumpus első tiszt így nyilatkozott: „Örömünkben, hogy végre megint találkoztunk, úgy megmarkoltuk egymást, hogy utána órákig a pipámat se tudtam meggyújtani! ...”

És Bumpust követték a többiek. Olajbarna vagy mahagónisötét arcokból villogtak elő a hófehér fogak, a csillogó szemek, amilyenekkel csakis az ázsiai emberek rendelkeznek. Örömmel rázta meg Merbabu, a javai csónakmester kezét.

- Tuán van jó barát - dadogta a meglepett csónakmester -, Merbabu örüli tuánnak!

Merbabut a hatalmas, megtermett Rimau, a Tigris követte. Rimau valóban a tigrisre emlékeztetett: előreálló, erős fogai, bozontos szemöldöke, széles pofacsontja, mélyen ülő, villogó szeme s az alacsony homlok - mind-mind okot adott arra, hogy a hajósnépek erre a névre kereszteljék társukat, aki egyébként is volt olyan bátor, verekedéseknél olyan kegyetlen, mint a javai, szumátrai őserdők ura, a tigris.

- No né, te is megvagy, Herceg! - kiáltott fel Tahar bej, amikor eléje állt az orrvitorlák legügyesebb kezelője, a klipper még mindig fiatal tengerésze, aki valóban herceg volt, Szurakata uralkodójának negyedik fia, de aki a tenger utáni vágyában megtagadta a szépen hangzó Szankuriang nevet és a szultánátusi udvart. - Már azt hittem. Herceg, hogy búcsút mondtál a tengernek, és a szurakatai trónus fényében sütkérezel!

A Herceg jóízűen felkacagott.

- Master Klinki mondokta: Herceg, tengerésznek jobb, mint királyfinak... mondta én is, így van, master Klinki van igazaja. Herceg maradja tengeren, maradja mindig itt!

Nagy nevetés támadt.

Az öreg Kava-Manuk, akit nem minden ok nélkül „varázslónak” is hívtak, s aki igazában a hajó szakácsa volt, rámutatott a parancsnokra.

- Master Klinki van haragos, mint a Merapi vulkán, néha minket megrázza! Mégis mond Kava-Manuk, mond Herceg, mond minden ember: Master Klinki jó ember, mi szeret őt, maradjuk vele halálunkig!

És így folyt, ilyen kedélyesen, boldog örömmel a viszontlátás.

Simbából, a hajdani kis legényből, megtermett hajós lett.

Ott volt Mata Hari, a Nap Szeme, a legkitűnőbb árbocőrök egyike, aki elmondhatta, mindent meglát, mindent észrevesz.

Ott hajlongott Mao-Ta-ko, a kínai tengerész, aki „Mr. Klinki hű kutyájának” nevezte magát, mert rajongásig szerette parancsnokát, aki őt még Hong Kongban szabadította ki az utcai kalodából.

Kézfogás kézfogást követett.. .

- Hol van Ah-king, a másodkormányos és Khan-mai, a főkormányos? - nézett körül Tahar bej, önkéntelenül is keresve azt a két embert, akivel együtt annyi kalandot ért meg a kormánynál. - Hol vannak?

Crane Bumpus elmesélte, hogy a kínai kormányosok az egyik ázsiai útnál mondtak búcsút a klippernek, de a tengernek is. Évekig szolgáltak a Taitsingon a legjobb barátságban. És egy reggel, amikor Sanghajban horgonyoztak, eltűntek a hajóról. Igazi kínai módra, titokzatosan. Még honfitársukat, Mao-Ta-kót sem avatták be a tervükbe, hogy miért hagyják el a klippert, amin oly lelkesen szolgáltak.

- Most két svéd szolgál a helyükön - mutatott előre a horgonyállásra Klinkenberg. - Elvemnek ellentmond ugyan, de hát ők léptek Sanghaiban a szökevények helyére. Először azt mondtam, legyen, a London-dokkig jók lesznek. De hát kiderült: jók ők továbbra is. Majd megismeri őket, Kimi, remélem ...

Hirtelen elhallgatott. Előbb Tahar bejre nézett, mint aki azt mondja: a többit majd csak négyszemközt... majd Bumpusra tekintett.

- Kérem, Mr. Bumpus, legyen szíves visszavezényelni az embereket a horgonyálláshoz. Szeretnék a barátommal néhány szót váltani négyszemközt.

Ezzel a kabinajtóra mutatott.

- Régen látta már a kabinomat, Sir - mosolygott, ami ritka valami Klinkenbergnél. - Nem szeretné viszontlátni?

Tahar bej bólintott.

- Köszönöm, ha megtisztel vele...

- Természetesen, gyerünk.

Grog, rum, whisky került a kabinasztalra.

- Úgy gondolom - mosolygott továbbra is a Taitsing parancsnoka -, úgy gondolom, itt a négy fal között Tahar bej szakíthat Allahnak tett fogadalmával. Tehát - grogot, rumot, whiskyt parancsol?

- Kivételesen - grogot!

Koccintottak a találkozás örömére. Tahar bej körülnézett.

- Minden a régi. Sir. És minden ragyog!

- Még most is Simba a kabinboy. Beletanulhatott.

Elhallgattak.

Klinkenberg hirtelen töprengve nézett a szemben ülőre, mint aki azt kutatja: vajon akit évekig nem látott, s akinek nem ismer eltelt éveiből semmit, a régi maradt-e még?

Ugyanakkor Tahar bej arra gondolt: fecsegnek mindenféléről, csak éppen a leglényegesebbről nem, vagyis arról, hogy miért keresi őt volt parancsnoka.

- Nos?

- Nos?

Klinkenbergből végre kirobbant az indulat. Megint csak az öklével indította el önmagát, annyira, hogy a grogos üveget röptében kapta el a hajó vendége.

- Az ördögbe is, Sir, ideje már, hogy a tárgyra térjünk. Gondolom, erre vár ön is, ha nem csalódom.

- Természetesen, Sir. Képzelheti, mit éreztem, amikor órákkal ezelőtt Zára városában egy dalmata kapitánytól arról értesültem, hogy a Taitsing Sebenicóban tartózkodik! Percet sem késlekedve elindultam a hajómmal, és most itt vagyok: Itt vagyok, és várom, miért nem az Adriát tanulmányozza Klinkenberg kapitány, miért engemet keresett!

Klinkenberg bólintott.

- Helyes, Sir. Már megmondtam, engem ez a köpőcsésze nem érdekel, annál inkább érdekel ön, Kimi. De ugorjon már ki a nyúl a bokorból, mint mondani szokták... készséggel ugratom. Nos, felteszem a kérdést: nincsen kedve egy kiadós távoltengeri kiruccanásra?

Tahar bej elmosolyodott.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy hagyjak itt csapot-papot, nagy nehezen megvalósított pompás otthont, feleséget, isten kegyelméből megszerzett barátokat?

Klinkenberg beletúrt a szakáilába.

- És ha ezt mondanám?

- Helyes, és ha én azt mondanám, kedves Klinki, hagyja itt a hajóját, jöjjön hozzám a szigetre, és éljen ott velünk? Mit mondana?

- Mit? Azt, barátom, hogy ez képtelenség! Én hajó és óceánok nélkül létezni nem tudok!

- Na látja...

- Semmit sem látok, kedves barátom, semmit! A tenger - az tenger! De egy sziget! Én úgy tudtam, ilyennek ismertem meg, hogy ön vérbeli tengerész! És ha annak a tengerésznek azt mondja egy másik vérbeli, hasonszőrű fickó: itt a hajó, szállj fel rá... akkor az a tengerész nem tétovázik, hanem felszáll!

Tahar bej felnevetett. Amennyire nevetségesen hatott Klinkenberg kapitány lelkes kifakadása, annyira megható is volt egyben. Vérbeli tengerész! Megszólalt:

- Lehet, hogy téved, Klinki. Talán nem is vagyok vérbeli tengerész, csak egyszerű tengerrajongó és hajókedvelő, aki igen jól érzi magát egy biztonságot adó szigeten, ahonnan időnként kiruccan a neki nagyon, de nagyon kedves teknőjére, az Adriára!

Klinkenberg dohogott:

- Képtelenség, Kimi! Engedje meg, hogy csak így nevezzem kijelentését. Magát is megszédítette az otthoni jólét, kényelem, dunnás ágy, reggeli kávé, a feleség duruzsolása meg az a sok mifene, amit én sehogyan sem bírok! Pihá, dunnás ágy, reggeli kávé!

Tahar bej felemelte grogos poharát.

- Klinki, igyunk előbb a barátságunkra, ami szerintem törhetetlen.

- Szerintem is.

- Na látja. Utána elmondom, mi köt engem Zuthoz, a szigethez és eddigi életrendemhez.

- Helyes.

- Ha elmondtam, ön mondja el, hová, merre akar csábítani. Akkor majd látjuk a mérleg két serpenyőjét.

- Helyes. Tehát - koccintsunk. Ittak.

- Most pedig tartsuk be az ön által ajánlott sorrendet, Kimi. Mondja el nekem, mi húzza a dunna alá és a tejeskávé mellé!

Simba vigyorgó képe jelent meg az ajtóban.

- Master Bumpus kérsz Master Klinkit...

Klinkenberg felhördült:

- Master Bumpus ne kérjen semmit! Ülj a küszöbre, és senkit ne engedj be! Megértetted?

- Simba ért. Master Klinki parancsa van szent.

Ezzel a kabinajtó újból bezárult.

- Tehát? - tekintett a barátjára Klinkenberg kapitány, és nagyot szívott a pipájából.

Tahar bej hátradőlt a kényelmes székben, és belekezdett mondanivalójába:

- Ha még emlékszik, 1858 októberében mondtunk egymásnak búcsút. Azóta sok minden történt az életemben, erről számolok be most önnek, Klinki...

És ezzel Tahar bej főbb vonásokban elmondta, mi minden történt vele, feleségével és Turkovics Danilóval az elmúlt években. Nem hallgatta el azt sem, hogy a zutiak egyik csoportja időnként kalózútra indul a tengerekre, és természetesen azt sem, mi a célja a kalózkodásnak.

Késő délután volt már, amikor befejezte mondókáját.

- Higgye el, Klinki, boldog vagyok és megelégedett. A legkülönösebb az, hogy olyan ország uralma alatt élek, amelyik nekem - ellenségem! És mégis biztonságban élek. Tahar bej vagyok, török állampolgár, az embereim az én védelmemet élvezik; de mindezt miért? Mert az osztrák császár csak katonailag ura a helyzetnek Dalmáciában, egyébként nem. Az én szigetem valóban olyan, mintha önálló köztársaság lenne. Említettem, mindössze egyszer történt, hogy felbukkant egy spion... azóta se láttam! Habsburg Miska miatt küldték, de valójában most se tudom, mit akartak megtudni.

Klinkenberg felemelte egyik ujját.

- Várjon csak, Kimi, várjon! Lenne szíves megismételni: mit is mondott Miksa császárral kapcsolatban?

Tahar bej értetlenül nézett az angol tengerészkapitányra.

- Megismételni? De mit? Azt, hogy kiutasítottam a sorhajókapitányt? Vagy azt...

- ... azt, hogy nem akar a segítségére induló légióban részt venni, így van?

Tahar bej továbbra is csodálkozva meredt a kapitányra.

- Így. Miért, nem hiszi? Azóta az a légió már egy-két hónapja Mexikóba ért. Én meg, mint látja, itt vagyok.

Klinkenberg felállt a helyéről. A magyar szabadságharc volt tengerészkapitánya - egyetlen tengerészkapitánya - jól ismerte barátjának ezt a szokását. Klinkenberg ilyenkor idegességét palástolja, valamint a gondolatait szedi össze. Jó néhányszor - átlós irányban - végigjárta a parancsnoki kabint, öt lépést előre, öt lépést vissza; aztán megint megállt az asztal előtt, anélkül hogy leült volna székére.

- Kimi!

- Kérem.

- Hm!

- Klinki, az előbb feltett egy kérdést. Én válaszoltam. Most meg nyög... mint aki tovább kérdezne valamit...

Klinkenberg megint robbant:

- Kérdezni is akarok, Kimi, az angyalát! De mennyire! Ezért is jöttem! Maga azt mondta annak a grófnak és a társának, hogy nem megy Mexikóba! De azt mégsem mondta meg, hogy azért nem megy, mert magyar ember nem állhat egy Habsburg mellé!

Tahar bej felnevetett.

- Ezt valóban nem mondtam, Klinki. Mert én Zuton török vagyok ... a török padisah különc alattvalója, akinek a kedve úgy hozza, hogy ott éljen.

- Márpedig én ragaszkodom hozzá, hogy megmondja az igazat - méghozzá magának Miksának, Mexikóban!

Klinkenberg diadalmasan vigyorgott. Tahar bej elképedve nézett volt parancsnokára.

- Mexikóban? Én? Bolondnak tart. Sir?! Majd éppen ezért megyek Mexikóba!

- Igenis, ezért! - harsogta diadalmasan Klinkenberg kapitány. - Éppen ezért, Sir, ha megengedi. Méghozzá - velem! És ezen a hajón!

Most Tahar bej állt fel a székről.

Az angol nyugodtan várt, mert most már kimondta, amit akart, ami miatt az Adriára jött.

- Nem értem, Sir. Esküszöm, egyre inkább nem értem. Ezért keresett engemet?

- No, nem pontosan ezért, Kimi, de ilyesféléért. Lehet, hogy az osztrák légiónak nagy szüksége lett volna önre, barátom. El is hiszem. De nekem is szükségem van régi fegyvertársamra, ha nem is éppen az osztrák légió érdekében... Mexikóba készülök, kedvesem, lenne ott egy-két elintéznivalóm. Természetesen nem éppen Miksa császár javára! Sejtheti, hogy nem az ő szolgálatába akarok szegődni. Mit szólna hozzá, ha...

Elhallgatott.

Tahar bej a kis kerek kabinablakhoz lépett. Kinézett. Odakint lemenőben volt a nap. Már csak a hegyoldal felső házait világították meg a búcsúzó napsugarak. Oldalt, hátrafelé ott látta a Porkoláb felfelé szökő árbocait. Emberei élvezik a pihenőt. Luka nyilván számtalan bicskáinak egyikét élesíti.

Hátrafordult.

- Azt mondta, Sir, hogy sérült a hajó.

- Így is van, Kimi, hogy vinné el az ördög az ön tengerét! Remélem, tud a kijavításhoz segítséget nyújtani!

- Tudok, ismerek itt két hajóépítőt is. Rendes emberek. Mielőtt visszamegyek Zutra - mert gondolhatja, a feleségem aggódik a távollétem miatt -, beszélek a hajóépítőkkel.

- Köszönöm, Kimi. És Mexikó?

- Tréfál, vagy komolyan beszél?

Klinkenberg elmosolyodott, komótosan tömögette a pipáját.

- Döntse el maga. Röviden: van egy szállítmány, amit oda kell vinnem. Majd ha velem jön, megtudja, mi az a szállítmány. Ha már Mexikóba értünk, akkor felkeresem az öcsémet, aki még nálam is bolondabb ember, az aztékok, maják múltját kutatja. Ha már megtaláltam az öcsémet, akkor egy kis időt szakítok arra is, hogy tanulmányozzam az indián Benito Juarez szabadságharcát Miksa császár ellen. Felettébb érdekel az ilyesmi. Az öcsém ugyanis jó barátja Benito Juareznek, tehát megvan a mód arra, hogy kiműveljem magamat a mexikói harcmodorban! Ennyi az egész, amit magának mondhatok, Kimi! - És várakozólag tekintett az előtte állóra. Még hozzátette: - Ennyi az egész... de azért tartalmas cél, Kimi, ha nem csalódom.

Tahar bej töprengve meredt maga elé. Itt hagyni Zutot? Azoknak a távoli és közeli szigeteknek a lakóit, akiket gondjaikban segítenek? A garibaldistákat, Enno Malatestáékat? Igaz, az ő feladatuk - sok évi küzdelem után - semmivé zsugorodik, mert Garibaldi feladta a küzdelem eredményeit, és a kiegyezést sürgeti, csalódottan, egyre inkább visszavonulóban. Mit tegyen?

Eddig nem is gondolt arra a lehetőségre, hogy a negyvennyolcért így is visszavághat a Habsburgoknak! Habsburg Miksa főherceg, Ferenc József császár öccse, az osztrák flotta főtengernagya volt egészen addig a pillanatig, amíg nem fogadta el a mexikói uraktól „felajánlott” trónt. Monostory Balázs, alias Tahar bej, az egyetlen magyar tengeri hadihajócska, az Implacabile volt parancsnoka, amit Gyulai Gaál Béla parancsnoksága alatt a Kondor osztrák korvett sebzett halálra - most, ha a magyarok istene is úgy akarja, szembeállhat két nagy ellenfelével idegen országban, Mexikóban... távol Európától!

A volt flottafőparancsnokkal és a renegát magyarral, akiből sorhajókapitány lett az osztrák flottában.

Megint csak a kerek kabinablakhoz lépett. Klinkenberg megértette a vajúdását. Nem szólt egy szót sem. Hagyta a barátját, hiszen sejtette: nem áll könnyű döntés előtt.

A nap lement, sötétedett.

A konyha felől hallani lehetett, ahogy a szakács, az öreg Kava-Manuk készíti már a vacsorát, a világ legjobb, legtartalmasabb tengerészvacsoráját, amihez egyedül csak a kínaiak és a jávaiak értenek.

A fedélzetről beharsogott Bumpus pattogó hangja. Ez a hajósok esti éneke.

Megragadták a régi emlékek, lenyűgözték. Itt van a klipperen, s itt is maradhat, rajta múlik!... De mit mond majd Gabriela, a felesége?

Mit mondhat, amikor az apját, az öccsét, a két Malatestát megölték az osztrákok?

Hirtelen fény támadt mögötte. Klinkenberg meggyújtotta a mennyezetgerendáról lelógó hajólámpást.

Egy kép elevenedett meg előtte. Gyulai Gaál Béla ott áll a zuti toronyszoba küszöbén, és felháborodottan fenyegetődzik: „Viselkedését nem felejtem el. Mi még találkozni fogunk!”

Így lenne? - mosolyodott el magában Monostory Balázs, így? Ennyire kitűnő jövendőmondó az az ember, aki honfitárs és mégis gyűlölt ellenség?

Ám akkor nézzünk szembe a jövővel - döntött, és a lámpa alá lépett. Rátette kezét Klinkenberg vállára.

- Felborította minden tervemet, Klinki! De üsse kő, most már nem tudok tenni semmit!

Klinkenberg felkiáltott:

- Tyuhuhu, Kimi, üssön ide a tenyerembe! Tehát?

- Együtt hajózunk, Klinki, Mexikóba!

NEGYEDIK FEJEZET

A karibi pokolban • Szakadnak a vitorlák! • Búcsú Turkovics Danilótól • Egy váratlan hullám mire képes! • Négy ember a kormánykeréknél • Hajóronccsal találkoznak • Egy és más Mexikóról, mert ez sem maradhat el • Mire vállalkozott és mitől vett búcsút Habsburg Miksa? • „Pandora, Kristiania” Fehér folt a távolban • Fegyveresek és ágyú a kétárbocos fedélzetén • Csáklyázás, mint régen • A támadás fél nyereség • Luz Corral ezredessel ismerkedünk össze • Előre Tampicóba! • Don Ricardo Angel

 

Éjszaka az Atlanti-óceánnak azon a részén, ahol az északi szélesség 19. foka éppen metszi a nyugati hosszúság 64. fokát.

Ha innen merőleges vonalat húzunk le a térképen délnek, akkor a vonalzónk alig száz tengeri mérföldre éri el San Thomas szigetét, valamivel odébb pedig Puerto Rico legkeletibb részét a hozzá tartozó szigetekkel, sziklakolosszusokkal.

Széles hátú, nehéz, messze elnyúló gördülő hullámok zúgnak szüntelenül az óceánnak eme részén. Erre halad a Nyugat-India szigeteinek, Bahama felé és a szigetek sánca, védőfala között be a Karib-tengerbe az északkeleti passzát, az a szüntelenül egyforma erősséggel fújó szél és tengeráramlat, aminek sokat köszönhetnek minden idők tengerészei. Ennek a szélnek és áramlatnak jóvoltából vitorlázott át a Kanári-szigetekről a történelem három dicsőséges hajója, a Santa Maria, a Nina és a Pinta.

És ez az északkeleti passzát repítette - átlagosan négyes, ötös erősségű széllel - ugyancsak a Kanári-szigetek irányából azt a háromárbocost, amelyik 1865. május 17-én pontban éjfélkor érte el a fent jelzett pozíciót.

Mondanunk sem kell, hogy a háromárbocos Klinkenberg kapitány klippere, a Taitsing volt.

Ha akadt volna valamiféle szakember az óceánnak eme részén ebben az időben, az joggal felkiálthatott: a hajó kapitánya az ördöggel cimborál!

Higgadt, okos és józan kapitányok nem szokták megengedni, hogy éjszaka, bizonytalan látási viszonyok mellett s különösen itt, közel a „karibi pokolhoz”, ne csak a teljes, hanem a legteljesebb vitorlázat feszüljön. Az ilyesmi részben könnyelműség, részben bűn is. Mert ki hallott már olyat, hogy egy klipper vagy bármilyen másféle teljes vitorlázatú hajó éjszaka idején is kifeszítve tartsa a szárny vitorlákat! Igen bizony - a szárnyvitorláit, amik csodásán festenek nappal, valósággal eltüntetve magát a hajótestet, és azt a látszatot keltve, hogy a közel háromezer-ötszáz négyzetméternyi megkergült vitorla szabadságolta magát valahonnan, és ész nélkül, elszabadulva rohan a tengeren. De éjjel, amikor percek alatt bármi rázúdulhat a hajóra, olyasmi, amivel előre számolni nem lehet - igen, bizony bűn!

Az óceánnak ezen a részén majdhogynem percek alatt változhat az idő. Az előbb még ott világított a hajó előtt a nap és a hold utáni legfényesebb égitest a Vénusz, és a hajó mögött a Mars. Hirtelen eltűnnek a csillagok, fekete fellegek borulnak az égre, és zuhogni kezd az eső, bömbölni az ellenszél! Órákig, egy éjszakán át, vagy néha - napokig!

Az is megtörténik, hogy pompás széllel halad a hajó, látszólag minden rendben van. A félhátszélben dagadnak a vitorlák, egyenletesen ropognak, recsegnek, muzsikálnak a kötelek, a sodronyok. Az imbolygás is egyforma: fél perc jobbra, fél perc balra, húsz-huszonöt fokos szögben. Az őrtiszt és az ügyeletes őrmatrózok boldogan dörzsölhetik a kezüket. Aztán egyszerre csak nagyot bukik előre a hajó!

A gördülő hullámok ellenlökéseket kaptak, forrni, kavarogni, fortyogni kezd az óceán! Megvadult a tenger!

- Hajaj! - nyögheti az őrtiszt. - Hajaj, bizony itt a karibi pokol!

Valahol már nyújtogatja csápjait a hurrikán, a nyugat-indiai szigetek átka, ami ugyan szabály szerint csak július és október között lehetséges, de akadt már belőle áprilisban is nem egy!

Az északi szélesség 19., a nyugati hosszúság 64. fokán éppen ilyesmire gondolt Monostory Balázs, a Taitsing őrtisztje. A váratlan, a hirtelen előtörő tengeri és légi meglepetésekre.

Számára ismeretlen volt az Atlanti-óceánnak ez a része. Aki betéved egy erdőbe éjszaka idején, ahol még nem járt, azt joggal elfogja a bizonytalanság, még akkor is, ha netán térkép van nála. Így van ez a tengerésszel is. Hiába bízza magát térképre, légsúlymérőre, a váratlan meglepetés akkor is megtörténhet.

Monostory ezen az éjszakán hol a vezénylőálláson, hol a fedélzeten járkálva, nem egy alkalommal tekintett fel az árbocokra.

Mint a dühös óriások, úgy fújtattak a pukkadásig feszült vitorlák, és ugyanúgy viselkedett a hajótest is. Vágta, zúzta, csapkodta, csépelte, pörölyözte maga körül a hullámokat.

- Mi az utasítás a vitorlákra? - kérdezte Bumpust, amikor éjfél előtt átvette tőle az őrséget.

- Teljes vitorlázattal haladni, Sir - közölte Crane Bumpus, majd bizalmas mosollyal hozzátette: - Tudja, Sir, Klinki szokását: még az ingeket is húzzuk fel, hogy minél előbb a célhoz érjünk!

- Helyes - bólintott a magyar tengerészkapitány, de bizony kevés meggyőződéssel.

- Őszintén szólva - mondta még Bumpus első tiszt az őrség átadásakor -, őszintén szólva, Sir, én is említettem Master Klinkinek, hogy talán sok lesz a ponyva éjszaka idejére, de azt mondta: „Maga csak ne aggodalmaskodjék, Bumpus, én már jártam erre! Ha - mondta még - naplemente után látni a zöld fényt, akkor tiszta és zavartalan marad az éjszaka.” Márpedig így volt: saját szememmel láttam. Sir, a zöld fényt. Oly gyönyörűségesen zöldben villogtak a napsugarak, mint a smaragd. Már bocsánatot kérek, Sir, de így volt.

Ezzel Bumpus megbillentette sapkája szélét, és elvonult.

Monostory átvette az őrséget. Éjfél volt... azóta mindössze egy óra telt el.

De a zöld sugár is tévedhet! - vélte. - Sőt, tévedhet a mozdulatlan légsúlymérő is!

Csak egy valami nem tévedhet: a térképnek az a megállapítása, hogy az óceánnak ama részén, ami közel van a Széljárta-szigetekhez (Kis-Antillákhoz), a Szélcsendes-szigetekhez (Nagy-Antillákhoz) és a Bahama-szigetekhez, óvatosnak kell lenni!

Klinkenberg kapitány nem éppen óvatos ember. Klinkenberg kapitány olyan, mint az a kártyás, aki egy lapra teszi fel minden pénzét, még akkor is, amikor érzi: ha elveszti, többre nem telik már.

- Huszonnyolc nap alatt akarok a mexikói partoknál lenni! - mondta Klinkenberg, amikor elhagyták Gibraltárt.

Ezért hajszolta hajóját, nem kímélve sem ponyvát, sem bordázatot.

Amikor Monostory Balázs megállapította, hogy elérték az északi szélesség 19. és a nyugati hosszúság 64. fokát, éppen huszonegy napja voltak távol az európai partoktól.

Valóban pompás iramban ért el idáig a Taitsing.

Egyetlen szélcsendes nap, egyetlen váratlan orkán vagy erős ellenszél nem akadályozta a haladását. Neptunus kegyes volt a hajóhoz és személyzetéhez.

És mintha most, ezekben az órákban a levegőben lógott volna a változás! Pedig a zöld fény, ennek a földrésznek megkapó tüneménye, mást mondott. És mégis... Monostory hosszasan vizsgálgatta a sötétben felmeredő árbocokat, a vitorlákat, az eget, a tengert. Mit látott? Az árbocok egyenletes szélnyomás alatt látszólag előredőltek (ami optikai csalódás), a vitorlák a sötétben is kifehérlettek nagy felületükkel, és semmivel sem álltak nagyobb nyomás alatt, mint órákkal előbb. Az égen még látszott a Vénusz és jóval hátrább a Mars, valamint a többi, általunk is jól ismert égitest az északi féltekéről, de nem oly élénk ragyogással, mint általában. A megszokott élénk csillogást párás fátyol fedte el.

Amikor Monostory mindezt megállapította, aggodalmaskodva csóválta a fejét, és elhatározta, hogy lemegy a navigációs fülkébe, újból ellenőrizni a légsúlymérőket és a kerek aneroidot. De előbb egy pillantást vetett hátra, a hajó nyomdokvonalára.

Holdfény nélkül is aranyban izzott, ragyogott, a hullámok járása szerint imbolygott a nyomdokvonal hosszú hídja! Milliárd és milliárd világító plankton, foszforeszkáló állatka fényesítette meg elképesztő ragyogással a nyomdokvonal útját! Az aranyhíd is a jó idő biztos jele.

Amikor belépett az aprócska navigációs fülkébe, s felcsavarta az olajlámpás világítását, első pillantása a hosszúkás légsúlymérőkre és a kerek dobozú aneroidra esett.

- Az ördögbe is! - hördült fel.

Most azután kinek, minek lesz igaza, a zöld fénynek, az aranyhídnak vagy a sejtelmesen pislogó csillagoknak és a légsúlymérőknek?

Mert az aneroid nyílhegyes kék mutatója változatlanul a 75. fokon állt, de a két hosszúkás légsúlymérő higanyszála megindult lefelé!

Hirtelen megbillent, fejét ugyancsak beverte a kabinfalba. Mintha a hajó nekiütközött volna valaminek. Még a reccsenés, a roppanás is hallatszott!

- Az ördögbe is!

A kabinajtó magától kivágódott, csak ugrania kellett, hogy a keskeny kabinfolyosóra és onnan a fedélzetre érjen.

- Hahó, őrség!

- Hahó, kormányosok!

A kiáltásokkal egyidőben ágyúdörrenéshez hasonló durranás csattant végig a fedélzeten.

Monostory Balázs a küszöbre ért, de máris újból a kabinban találta magát, méghozzá beékelve a térképszekrény és a nagy asztal lábai közé. A lámpa veszettül kalimpált a feje felett.

- Az ördögbe is!

Kézzel-lábbal küzdött, és elérte, hogy végre feltápászkodott, s kinn volt a fedélzeten, holott valamiféle gravitációs erő azon mesterkedett, hogy mindebből ne legyen semmi.

- Baj van! - ragadta meg egy kéz a karját. - Nagy baj!

Merbabu volt, a csónakmester, a fedélzeti őrség vezetője.

A hirtelen támadt zúgásban, kavargásban alig-alig hallotta Merbabu hangját. Inkább a taglejtéseiből, mozdulataiból sejtette, mit is akart mondani, bár erre sem volt különösebb szükség.

Ugyanakkor a feje felett is kiabált valaki, vagy inkább üvöltött, nem sok haszonnal. Az egyik svéd lehetett, vagy talán éppen a kormány mellett álló második ember, Dundo Zenone, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy oda figyeljen.

Anélkül hogy körülnézhetett volna, a vele született belső megérzés jóvoltából mindjárt tudta, mi is történt.

Magához húzta Merbabut, és a fülébe ordította:

- Riaszd a második őrséget is! Felére csökkentjük a vitorlákat! Menj!

Nagyot lökött emberén, mintegy jelezve ezzel is, mennyire sürgős a gyors cselekvés.

Az előárboc és a főárboc szárnyvitorlái kókadtan lógtak. Ugyanakkor a tartórudak veszettül verték a még helyükön levő keresztrudas fővitorlákat. Hatalmas űr tátongott a fedélzeten: az előárboc és a főárboc legalsó, legnagyobb keresztvitorlája, aminek alsó részét a fedélzeten, közvetlenül a hullámvédeknél, az oldalfeszítők szerelvényeinél erősítenek meg, s amit a tengerészek „kurzusvitorlának” hívnak, egyszerűen eltűnt a helyéről !

Merbabu sípja vijjogott.

Árnyak rohantak a fedélzeten, keresztülvetették magukat a leponyvázott raktártetőkön, s fellendültek a hágcsókra.

Monostory őrsége és a felriasztott második őrség, mint az olajozott gép, végezte a feladatát.

Volt idejük gyakorolni a Földközi-tengertől idáig. A leszakadt szárnyvitorlákat nagyobb veszély nélkül megmenteni nem lehetett: egyszerűen levágták, és a sorsukra bízták. Mint óriási szellemlények repültek és tűntek el az óceánban.

Előkerült Bumpus, a Taitsing örökös első tisztje. Nyugodt volt, higgadt, mint mindig.

Egy lámpást lóbált a kezében, ami abban a pillanatban elaludt, amikor eljutott a főárboc tövéhez.

- Szolgálatára, Sir! - üvöltötte Bumpus, amikor felfedezte a klipper másodparancsnokát. - Szolgálatára. Rendelkezésére állok!

Monostory az alig egy lépésre állóhoz visszaüvöltött:

- Köszönöm, Mr. Bumpus! Legyen szíves, pihenjen tovább! Nincsen különösebb baj!

Bumpus éles szeme éppen úgy meglátta a hiányokat, mint Monostory. Ordított:

- Önnek volt igaza. Sir! Néhány ponyvát elvitt a tenger! Szerencsére, Mr. Klinkenberget nem zavarja. Az ilyesmi errefelé előfordul. Sir!

Ezzel Bumpus éppen úgy, mint ahogyan megjelent, eltűnt.

Igazi angol nyugalommal elfogadta, hogy rá nincsen szükség, tehát visszavonult a kabinjába.

Monostory kimeresztette a szemét.

Felnézett az árbocokra, egyik kezével megkapaszkodva a főárboc oldalkötélzetében. Időnként egy-egy nagyobb hullám felcsapott a fedélzetre, végigszáguldott a palánkoknál, sustorogva nekivágódott a kabinsornak, az árbocoknak, a raktártetőknek, az ott megerősített mentőcsónakoknak.

Az árbocokról egymás után tűntek el a nagyobb fehér foltok, ami azt bizonyította, hogy kemény munka folyik a rudakon.

Mint mindig ilyen esetben, meghatódva gondolt azokra, akik odafenn, az imbolygó rudakba kapaszkodva, hágószálakon lengve, hasuk alá gyűrik a felgöngyölített vitorlákat: Klinkenberg színes legényei, Merbabuval a főárbocon és a hátsó árbocon, az előárbocon pedig a helyettes hajómesterré előléptetett Rimauval az élen Monostory emberei, akikből jó néhány búcsút mondott Zutnak, az Adriának, követve a gazdát, hogy a sors szeszélye folytán klipperhajósok legyenek.

- Akár a világ végére is! - mondta Dundo Zenone, a főhajós, amikor Monostory feltette neki és a kijelölt társainak a kérdést: követnék-e őt távoli útra. - Ha azt mondja, uram, menjünk együtt a pokolba, arra is kaphatók vagyunk!

Annál nagyobb lett a csalódás, a lehangoltság azoknál, akiket arra kért Tahar bej, hogy őrizzék Zutot, a várkastélyt és a feleségét, akit nem akart kitenni a mexikói veszedelmeknek, továbbá a falut, a falu népét, a földeket, az ott maradó hajócskákat. A döntés elsősorban is Turkovics Danilót, az elmaradhatatlan barátot érintette.

- Daniló - mondta hű barátjának a várkastély gazdája -, tudom, nem hitted volna, hogy eljön a nap, amikor kettőnknek egy időre el kell válni. De mást nem tehetek. Benned van a reménységem, hogy minden úgy megy tovább Zuton, mintha itt lennék. Teljes intézkedési joggal rád bízok mindent. Te leszel felelős a gazdasági ügyekért éppen úgy, mint a szigeten uralkodó békességért. Ha bárki kérdi, hová tűnt Tahar bej, azt mondjátok: a padisah hazájába szólította, nem tudjuk, mikor tér vissza. Rajtad és a feleségemen kívül itt most senki nem tudja, hová megyünk a Taitsingon. Vagyis úgy tudják, hogy Törökországba. Ha kikerülünk az Atlanti-óceánra, akkor elmondom a mieinknek, hová hajózunk. De addig semmit. Tehát...

- Megérteni, uram - dünnyögte lehajtott fejjel Turkovics Daniló -, megértem, hogy maradnom kell. Köszönöm a bizalmát. Kezeskedem, hogy helytállok. Még a szigeteknek is juttatunk valamit, erről is kezeskedem. Nemhiába Turkovics Daniló a nevem, uszkok kalózok leszármazottja vagyok!

Ennyit mondott a derék ember.

Eddig nem vallotta be Monostory, mennyire hiányzik a klipperről Turkovics Daniló. Most, a hirtelen kitört orkánban annál inkább érezte: hej, de nagyszerű volna, ha megoszthatná barátjával a hajóvezetés gondját!

A szél ereje fokozódott, és a hajó erősen megdőlt.

Megnyugodva gondolt arra, hogy idejében sikerült intézkedni, talán éppen az árboctöréseket is elkerülni.

A sötétség egyre mélyebb, egyre feneketlenebb lett.

És Klinkenberg nem is mutatkozik!

- Az ördögbe is - morogta magában -, felaggatta a sok ponyvát, és most, amikor kitört az orkán, vidáman alszik tovább?!

Maga se tudta eldönteni, haragudjon-e, vagy nevessen a klipper parancsnokának közömbösségén.

Szégyellte is magát, hogy egy helyben áll, tátja a száját, várja a csodát, vagyis az őrségparancsnokok jelentését, de egyébként semmivel nem járul hozzá a borzalmas munkához.

„Gyerünk a kormányhoz” - döntött, és elhatározta, hogy beáll harmadiknak, mert két ember úgysem elég a pokoli időben a kormánykerék tartására.

Kapaszkodva, csúszva-mászva, izmait a végsőkig feszítve igyekezett vissza a főárboc védelméből Monostory Balázs a felépítmény tetejére, a kormánykerékhez.

Időnként felpislogott az égre, sehol a Vénusz, sehol a Mars, sehol egyetlen égitest! A húsz perccel ezelőtti bársonyos kékség úgy eltűnt, mintha ilyesmi soha nem lenne a földön!

Hatalmas ütést kapott a mellébe. Megbillent, elvágódott. A felcsapódó hullám, ami leterítette, váratlanul jött, ami azt bizonyította, hogy a klipper eltért az irányából. Vagy azért, mert képtelenek tartani, vagy még inkább: mert a szél és a hullámok megváltozott iránya követeli a biztonsági eltérést.

Ha lett volna ideje, joggal szégyenkezik a felbukáson.

Évekkel ezelőtt ilyesmi bajosan fordulhatott volna elő. Akkor Tahar bej, aki inkább volt Monostory Balázs száműzött honvéd főhadnagy és hadihajó-parancsnok, semmint előkelő török úr, se nem nehezedett el, se nem kényelmeskedett, hanem ruganyos volt, acélos, edzett, igazi tengerész. Amikor ott vergődött a hullámvéd szögletében, egy nagy kikötőbak és egy igen termetes kötélcsomó között, félve, hogy a hullám felkapja, és kisodorja az óceánra, volt még annyi ideje, hogy arra gondolt: nagy szerencse, hogy senki nem látja az esetet, de nagy szerencse!

Valaki megragadta a vállát.

- Hé, ember, kapaszkodjon! - Vasmarok emelte fel szégyenszemre. - Kapaszkodjon!

Klinkenberg volt, a parancsnok.

Merő víz volt, de hát itt - közel a Ráktérítőhöz - az ilyesmi semmit sem számított.

Nekitámaszkodott a kabinsor falának, s akkor vette észre, hogy mégse maradhatott titokban az elvágódása; a felépítmény jobb oldalán levő lámpa fittyet hányt a szélnek, a hullámoknak, a nekieredő esőnek, éles fénnyel világított a szörnyű sötétségben.

- Köszönöm, Sir - dadogta, és hálásan megszorította Klinkenberg kezét. - Már azt hittem ... - de észbe kapott, és ordítva folytatta: - Azt hittem, Sir, hogy alszik!

Klinkenberg vidáman hahotázott:

- Az első lökés óta várom, Sir, hogy szólít! De most idejének láttam közbelépni!

- A kormányhoz készültem, amikor...

Klinkenberg helyeselt:

- Okosan, Kimi, vegye át az irányt, én megyek az árbocokhoz.

- Több vitorla leszakadt!

- Van tartalékunk. Nem szeretem feladni a sebességet.

Jóízűen nevetett. A fény belevilágított szakállas, derűs arcába, élénk, jókedvű szemébe.

- Helyes, Klinki - szorította meg parancsnoka kezét. - Köszönöm, hogy segít és hogy felrántott a fürdőkádból!

Nevető tekintet volt a válasz.

Parancsnokának optimizmusa, derűje, a hirtelen fürdő és főleg az elvágódás józanító hatása - egyszerre visszaadta régi énjét, amit sehogyan sem talált meg a Zutról való eljövetel óta.

Amikor ezt egy alkalommal, valahol éppen a Kanári-szigeteknél, Klinkenbergnek szóvá tette, a vasember legyintett.

- Tudja, mi ennek az oka, Kimi? A sok ágyban fekvés, az átkozottul undorító szárazföld, kényelem! Kibírja, hogy semmi sem mozdul, se az utak, se a hegyek, se a padló a lába alatt? Én nem bírnám ki, esküszöm! Csodálkozik, hogy megmerevedtek az izmai, hogy se a lába, se a háta, se a feje nem engedelmeskedik a hajó mozgásának?! Hogy nem pattan fel, mint régen, a fedélzetről a kormány álláshoz? Ember, Kimi, mindennek az az átkozott szárazföldi élet az oka! Meglátja, ha majd újból érezni fogja, hogy egy a hajóval, a tengerrel, akkor tág tüdővel szívja a levegőt, s nincsen az a szöcske, amelyik vidámabban ugrál a réten, mint maga a hajón! Esküszöm, uram, így lesz!

Ezekben a percekben a régi Tahar bej rohant fel a felépítmény lépcsőin a kormányálláshoz.

Agyonázott, viharvert emberek borultak rá a kettős kormánykerékre! Dundo Zenone és a svéd Bengt Karlsson, a kínai főkormányos utóda. Megtermett, közel kétméteres ember volt ez a Karlsson. Szótlan, mint a szobrok vagy a tengerpartokon felmeredő sziklák. Ünnepnek számított, ha egy nemet vagy igent mondott. Semmiféle beszélgetésben nem vett részt, vagy pipázott, vagy bagót rágott. Ha aludt, akkor is pipa lógott a szájából. De jó tengerész volt, értette a kormány kezelését. Bárki biztosra vehette, ha Karlsson áll a kormánynál, a kereket legfeljebb akkor engedné el, ha szívszélhűdés érné.

- Jó fogás volt a két svéd, Bengt Karlsson és társa, Anders Björne - mutatta be őket Bumpus első tiszt, amikor egy hajnalon, a legnagyobb titokban a Zut előtti öbölben, ott, ahol a Narenta is lehorgonyzott, hajóra szállt Tahar bej és kísérete. - Jó fogás volt, uram, mert bár sokat nem tudunk róluk, de legalább olyan jó kormányosok, ha nem jobbak, mint a kínaiak voltak!

És erről volt alkalma Monostory Balázsnak is meggyőződni.

Akkor is, amikor odatornászta magát a kerékhez, és azon mesterkedett, hogy a kerék előtti iránytűházba kapaszkodva megállapítsa haladásukat.

A sors különös kegyelméből az iránytű lámpása megfelelően világított, úgyszintén a kormány feletti lámpa is.

A hátsó árboc merevítőkötélzeténél, a kötéllétránál árnyékok mozogtak. Most jöttek, csúsztak, huppantak le azok, akiket Merbabu a tatárbocra vezényelt, hogy vitorlákat szedjenek le vagy kurtítsanak. Mindössze a nagy latinvitorlát hagyták meg, azt is erősen reffelve, de mind az öt keresztrudas vitorlát felgöngyölítették.

Amikor ránézett a kormánynál küszködő, kapaszkodó emberekre, látta, hogy segítségre lesz szükségük. Dundo Zenone, aki közel olyan erőt jelentett, mint a svéd Karlsson, verítékesen, kidülledt szemmel, végső erőmegfeszítéssel markolta a kerék küllőjét. Ugyanígy Bengt Karlsson is.

Ezúttal a Papa - mert így hívták a hajón a hatalmas svédet - szájából hiányzott a pipa! Elkeseredett arca elárulta, hogy a pipával történhetett valami.

Újabb arc bukkant fel a kormány közelében. A másik svéd, Anders Björne. Ez az ember pontos ellentéte honfitársának: alacsony, kövér és beszédes. Amennyire Karlsson szájából nem hiányozhatott a pipa (kivéve ezúttal), ugyanannyira nem maradhatott le Björne fejéről egy gyapjúsapkának mondott valami. A sapka valóban gyapjúból készült, de vasnak mutatkozott, mert ha ledobták, koppant, ha letették, formáját megtartva mozdulatlanul maradt.

Dundo Zenone, aki csak jelbeszéddel tudott a svédekkel érintkezni, elismerően intett Björne felé. Björne kettőjük közé állva megragadta a kormányt.

Monostory vizsgálódva nézte az iránytű állását, amit kegyetlenül megnehezített a hajó imbolygása, az örökös rázkódás, a hullámvölgyek, hullámhegyek eltérítő süllyedése, zuhanása, ágaskodása.

A könnyűnek mégsem mondható klipper játékszernek tűnt az egyre fokozódó orkán sodrásában.

„Bármi is lesz - mondta magában Tahar bej -, a hajót vissza kell téríteni útirányába. Ha nem, elpusztulhatunk!”

Az iránytű szerint a Taitsing veszett iramban vágtatott Puerto Rico szirtjeinek. Az ördögbe is!

Amikor néhány nappal ezelőtt a Nagy-Antillák térképét tanulmányozta, megállapította, hogy nemhiába nevezik minden hajós rémének a nyugat-indiai szigeteket, de főleg a Nagy-Antillákat. A váratlanul lecsapódó orkánok, a gyakori hurrikánok, amiket bátran nevezhetünk minden orkán és vihar nagyapjának, továbbá a sok-sok sziget, szirt, vízszint alatti sziklapad a veszélyek egész sorát jelenti a hajó számára, amely a szigetek és a partok közelében kerül viharba.

Hiába volt a Taitsing közel száz tengeri mérföldre San Thomastól és Puerto Ricótól, hiába, amikor valahol a közvetlen közelben kellett lenni a Virgin-szigeteknek, Anegadának, Tortolának, St. Johnnak s még számtalan apróbb névtelen szigetecskének, amik rávicsorítanak a széltől űzött, orkántól hajtott, irányát vesztett hajóra.

- Hogy elkerüljük a francia hadihajókat, amikből most bőven akad a Karib-tengeren - tájékoztatta kapitánytársát Klinkenberg, amikor meghatározták, mely irányból közelítik meg a Mexikói-öblöt és ott a felkelők kikötőjét, Tampicót -, hogy elkerüljük őket, mert képesek átvizsgálni a klippert, Haitinál, a Szélfelőli-átjáróban megyünk be, és onnan tovább, a Cayman-csatornán húzunk el Kuba alatt, hogy a Yucatánon kibukkanva átszeljük a Mexikói-öblöt.

Így festett a terv, de ennek ellentmondott ezúttal a hajó pozíciója, amit pontosan megállapítani sem lehetett. Az iránytű azt mutatta, hogy a klipper nem nyugatnak, Dominica és a Bahama-szigetek legdélibb csücske között tátongó nagy nyílás felé halad, hanem egyenesen délnek, a közeli Virgin-szigeteknek!

Az ördögbe is!

Mivel itt a kormányállásnál - kitéve a bömbölő szélnek, a tat alatt és a hajó oldalánál szüntelenül nekivágódó, csattogó hullámoknak - beszélni bajosan lehetett, jelekkel mutatta Monostory, hogy legalább negyvenöt fokkal kell megváltoztatni a hajó irányát.

Ennyit tértek el az orkán kitörése óta a megadott útiránytól!

- Rajta! - kiáltotta, de inkább önmaga buzdítására, hiszen még a lélegzete is elállt, ahogy szájába vágott a szél. - Rajta!

A négy ember ráfeküdt a kormánykerékre.

Karlsson, a Papa hatalmas testének teljes súlyával szorította a kereket. Ugyanígy tett Dundo Zenone és Anders Björne.

A hullámok elterelő nyomása, az orkán sulykolása a hajó oldalán valóságos présbe szorította a klippert. Teljes hátszéllel rohant előre.

- És valahol a közelben lehetnek a Virgin-szigetek! - lihegte egyre Monostory. - Nem, így nem maradhatunk!

De mit bír egy klipperkormány? Jól tudta, hogy a hajó megbízható helyen, Scott és Linton gyárában készült, ahonnan a legtöbb pompás klipper származott. Néhány éve megért a Taitsingon egy kiadós tájfunt, Afrika csücskénél egy tájfunnal rokon erejű vihart. És a kormánnyal baj mégsem történt. A hajó azonban lehetetlen helyzetbe került: a hullámok, a szél, a vitorlák mennyisége és beállítása, sőt maga a 900 tonna is, arra kényszerítette a Taitsingot, hogy állandóan a hullámvölgyben szaladjon.

- Rajta! - kiabálta Monostory.

Négyen voltak a kormánynál, vagyis annyian, hogy többen már nem is tartózkodhattak a kerekeknél. És a kormány ellenállt! Még csak a láncok megszokott nyöszörgését, csikorgását sem hallhatták a nagy zajban, hogy legalább következtetni lehetett volna, mit várhatnak a szerkezettől. Hol a határ, ameddig épségben marad a kormányszerkezet, ha négy erős ember igyekszik a gycrs sodrás és a hullámok nagy nyomása ellenére is elfordítani a kereket? Klinkenberg beszélte, hogy alig egy évvel ezelőtt - a nagy teaversenyen - az élen járó Cutty Sark éppen az erőltetés miatt vesztette el az Indiai-óceánon a kormányát!

- Az ördögbe is, szorítsátok! - lihegte Monostory. Előrebuktak!

Az eddigi sejtelmes világítást teljes sötétség váltotta fel. Az erős láncon lógó, ráccsal védett olajlámpás búcsút mondott a hajónak, és eltűnt a hullámokban!

Ugyanakkor mintha mozdult volna a kormánykerék.

Monostory megdöbbent: most tört el a kormánylapát?!

De nem, nem törött el! Szeretett volna felujjongani és üvölteni az örömtől: maga az óceán segített, egy hatalmas, ellentétes hullám vagy szélroham, kibillentette a klippert a hullámvölgy rabságából.

A kormány engedett!

- Öt vonással jobbra!

Hogy mit értett mindebből Zenone, a Papa vagy Björne, nehéz lenne eldönteni. De hogy ők is észrevették a lehetőséget, azt bizonyította az orkánon áttörő kiáltásuk:

- Rajta!

Monostory Balázs rámeredt az iránytű világító házikójára. Lassan, imbolyogva, de fordult a kékesszürke mutató! Öt vonás steuerbord!

Egyszerre csak megint meglátták egymást. A fedélzetet, az árbocokat, az árbocoknál álló és fordítóköteleket húzó vagy megfeszítve tartó embereket. A magasban bókoló árbocokat, rajtuk azt a néhány vitorlát, amit meghagytak.

És látta Crane Bumpust, az első tisztet, aki megcsúszva, megbotolva, hasra vágódva mászott fel (mert mászott, és nem lépegetett) a felépítmény vaslépcsőjén.

Sötét lett, mint az előbb, de néhány pillanattal később újból világos.

Klinkenberg a főárboc tövében kapaszkodott, és valamit integetett a kormányhoz.

Villámlott. Egyik villám a másikat követte. Hej, errefelé, Kolumbus útján, Kolumbus szigeteinél mindennél többet tudnak a viharok!

Bumpus a kormányhoz ért. Hogy ne veszítse el az egyensúlyt, belekapaszkodott Monostory vállába. Nyilván mondta is, hogy bocsánat, Sir, de hallani nem lehetett, mint ahogy azt is nehezen, csak egy-egy szót elkapva, amit a parancsnokhelyettes fülébe kiabált:

- A sziget, uram! Itt vannak... a szigetek... vigyázni...

A kormányfélről porzott, vágott a hullám, de a Taitsing végre engedelmeskedett. Éppen idejében. A villámok fényénél, balra tőlük, hosszan elnyúló partok látszottak. A Virgin-szigetek!

Nem sok idő kellett volna, hogy a klipper szétzúzódjon, ha továbbrohan toronyiránt, bele az előbbi sötétségbe.

Bumpus tovább ordított:

- Nem hurrikán... csak floridai orkán... floridai...

Elhallgatott. A villámok éles fényénél egy igen közeli sziklatömb bukkant eléjük váratlan gyorsasággal. Talán négy vagy öt hajóhosszal törtetett el a sziklatömb előtt a széltől űzött klipper.

Villámlás villámlást követett. Valóságos nappali világításban látták a sziklaszigetet, mögötte még többet, a Virgin-szigetek északi előőrsét.

A sziklatömbön, mint amikor falevél akad fel a rohanó patak kövén, úgy függött egy öbölszerű horpadásban egy hajótest!

Igen, igen, hajótest, mert az árbocok kitörtek, oldalt csüngtek, vagy a hullámok járása szerint szünet nélkül csapkodták a sziklákat.

Monostory Balázs is azonnal látta, hogy a háromárbocos ugyanolyan klipper, mint a Taitsing, méghozzá amerikai, amit a villámok fényénél könnyen megállapítottak a fehérre festett hajóorról és hajófarról.

New Orleans-i klipper lehetett, úgynevezett rabszolgatoborzó hajó, amilyenekkel hol a közép-afrikai partoknál, hol a nyugat-indiai szigeteken, az új néger államok, Haiti és Dominica partjainál „toborozták” a gyapotültetvényekre azokat a munkásokat, akik soha vissza nem térhettek hazájukba. Egyetlen ember nem látszott a hajótesten. Vagy behúzódtak a hajó még ép részébe az amerikai tengerészek, bízva, hogy csak elül a vihar, és akkor csónakon elérik a közeli világítótornyot, vagy - ami valószínűtlen volt - máris mentőcsónakba szálltak, és elhagyták a roncsot.

Mindenesetre a roncs néma volt, jelzés nem jött róla. A Taitsing tisztjei nem érezhették lekiismeret-furdalást, hogy minden mentési kísérlet nélkül elvágtattak a tragédia színhelye mellett.

Klinkenbergnek lett igaza: nem hurrikánba, „csak” egy, a floridai partoktól elszabadult viharba kerültek, amilyenből bőven akad az év minden részében errefelé.

- Ha megússzuk a vihart - jelentette ki Klinkenberg kapitány, amikor végre hajnal lett, és biztosak voltak a dolgukban, hogy nem fenyegeti semmiféle váratlan veszély a hajót -, ha megússzuk, Sir, akkor már remélhetjük, hogy egyenletes széllel vághatunk keresztül a Mexikói-öblön. Tudja, Kimi, ennek az átkozott floridainak az a jó tulajdonsága, mármint azok számára, akiket nem tépázott meg kegyetlenül, hogy elzavar mindenféle más viharpalántát, és legalább egy hétre egyenletes szelet biztosít az Antilláknál és beljebb, a mexikói tengeren.

Monostory, aki ezúttal esett át újból a „Nagy Kaland” keresztségén, felszabadultan felnevetett.

- Addigra pedig mi Tampicóban horgonyzunk!

- Reméljük, Kimi, hogy nem kerülünk semmiféle francia zsákmányhajó, sem pedig az Államok déli lázadóinak a markába. Amikor elindultunk, hallottuk, hogy az Államok nagyszerű elnökét, Lincolnt megölték. Olyan hírek is voltak, hogy az északiak előtt a déliek leteszik a fegyvert... de hát az óvatosság mégsem árt. Mindenesetre messze ívben elkerülni, Kimi, mindenféle francia hadiegységet, mert szörnyű ideges lennék, ha átkutatnák a hajót!

Monostory hosszasan elnézte a távolban még mindig látható Puerto Ricó-i hegyeket és a távolból felbukkanó dominicai meredek partokat. Önkéntelenül arra gondolt, hogy ő is, akárcsak annak idején Kolumbus, a nyugat-indiai szigetekkel ismeri meg Amerikát.

Vidáman nézett Klinkenberg élénk, csillogó szemébe. Más ember egy olyan megfeszített éjszaka után, mint amilyenben része volt a klipper tengerészeinek, összerogyna. Nem úgy Klinkenberg, Monostory és a többiek!

A parancsnok és helyettese az út további részét latolgatta az erősen megdőlt hajón, nekitámaszkodva a felépítmény falának, némileg szélvédett helyen. Időnként felvágott egy-egy hullám, végigmosta a fedélzetet, majd eltűnt a hátsó palánkoknál található számtalan kieresztő nyíláson. A kormánynál ott volt mind a három ember - a Papa, Björne és Zenone, A szél nyomása és eltérítő hatása, az oldalról rohamozó hullámok ereje miatt biztonságot jelentett a kormánynál a megerősített szolgálat.

A fedélzeten Crane Bumpus utasítására dolgoztak az emberek. Merbabu és Rimau, a Tigris töltötte be a hajómesteri tisztet. Azok az emberek, akik eljöttek Zutról, nem lophatták a napot, s egyformán beosztást kaptak az őrségekbe. Egyikük sem dicsekedhetett azzal, hogy akár angolul, akár maláji nyelven beszélni képes. De hát ők is tengerészek voltak, s jelbeszéddel vagy a többieket követve segítségére lehettek a klipper rendes személyzetének.

Dundo Zenonével együtt összesen tizenöten jöttek el Zutról, főleg a fiatalabbak és olyanok, akik értették a puska kezelését. Akadt kivétel is, az öreg Ibrahim, aki nem maradt volna el a fél világért sem, és esküdözött, hogy különb lesz a legjobbaknál is.

- Uram - könyörgött, amikor hírét vette, hogy a gazda készül valamerre, és válogatott legényeket toboroz az útra -, uram, admirális, itt ne hagyjál engemet, mert ezt a szégyent nem viselném el! Ha Dundót viszed, vigyél magaddal! Meglátod majd, hogy meghálálom!

Így azután az öreg Ibrahim a klipperre került.

Ahányszor találkozott a hajón urával, nem állta meg, hogy oda ne szóljon, vagy cinkosan rá ne kacsintson: látod, uram, itt vagyok, és nem vallottak velem szégyent!

Nem, az öreg Ibrahim a floridai orkánban is megmutatta, hogy legalább annyit ér, mint a legjobb fiatal. Merbabu állította, hogy nélküle képtelenek lettek volna a főárboc legfelső két keresztvitorláját felgöngyölíteni az oda küldött legények.

- Tuán - jelentette ki a csónakmesterből előléptetett hajómester -, Ibrahim pompás tengerész. Jobb jobbaknál. Ember, aki kell Merbabu őrségébe!

Az Ibrahim iránti rokonszenv már akkor megmutatkozott, amikor a klipper színes emberei megtudták, hogy a mindig vigyorgó, sebhelyes, vén „kujon” éppen úgy mohamedán, mint ők. Naplementekor, amikor a hullámok, a szél és a hajó megengedte, Ibrahim is délkeletnek, Mekka felé fordult, hogy Allahot áldva búcsúzzon el a naptól. Ez olyan esemény volt Merbabuék számára, hogy Allah csodájára gyanakodtak. Sehogy sem értették, hogy onnan, az Adria mellől, ahol legalább annyi keresztény templom látható, mint vár és várkastély, egy valódi mohamedán jön velük a hajón.

És amennyire magukénak vallották Ibrahimot a klipper színesei, ugyanannyira kedvence lett az úton a két svédnek Dundo Zenone.

- Nagy osztozkodás folyik az embereiért, Sir - állapította meg Klinkenberg kapitány -, aminek szívből örülök.

Monostory megkönnyebbülten bólogatott.

- Hát még én, Sir! Féltem, hogy idegen lesz számukra a klipper. Vademberek ezek, Klinki, higgye el! Csodálom, hogy ilyen gyorsan feloldódtak, és megtalálták a helyüket.

És vajon miként fogadta Dundo Zenone, Ibrahim és a többi Zutról jött hajós Monostory közlését, amikor bejelentette, hogy Mexikóba mennek?... Ha őszinték akarunk lenni, márpedig kell hogy azok legyünk Monostory Balázs életbeszámolójának egyik legfontosabb szakaszánál, a mexikói kalandnál, akkor bevallhatjuk: Dundoék se különösebben nem lepődtek meg, se nem lelkesedtek a megszokottnál jobban.

- Már megmondtam, uram - jelentette ki Dundo Zenone mint szószóló -, ha kell, követlek a világ végére is. Így vallanak a többiek is. Ha Mexikó, hát legyen az. Mi már az elindulásnál gyanakodtunk, hogy nem Törökországba megyünk, hanem másmerre. De hát mi közünk hozzá, hogy hová! Követünk téged, mint ahogy követtek a társaim, amikor én parancsnokoltam. Elhaladtunk Szicíliánál, ki a Földközire. Mondtam magamban: no, ez így is jó! Ebből nem lesz Törökország, de nem ám! Jött hozzám ez is, az is. Kérdezték, hová megyünk. Hát hová, válaszoltam, hová? Fontos az? Dehogyis fontos, vallottuk végül mindannyian... Most azt mondod, Mexikó. Miattunk lehet akár Grönland is, uram!

Mexikó!

Kétségtelen, addig a pillanatig, amíg Tahar bej otthonában Obrovazzo gróf és a sorhajókapitány látogatást tettek, Zut gazdájának füle mellett eléggé elsurrantak a mexikói események. Évekkel ezelőtt - 1861-ben - hallotta, hogy egy mexikói tábornok, Almonte generális és egy bizonyos Miramondes páter kisebb küldöttség élén kihallgatást kért a franciák császárától, kérve, hogy a mexikói „francia érdekek védelmére” küldjön expedíciós sereget. Belháború volt Mexikóban, mert amióta a mexikóiak kivívták függetlenségüket, és megszabadultak a hosszú spanyol igától, az 1821-től eltelt negyven év alatt egymással nem tudtak megegyezni. Kiskirályok uralma, katonai összeesküvések sorozata, a tartományok harca jellemezte ezt a negyven évet. És ahány év telt el, közel annyi elnök ragadta magához a hatalmat! Negyven év alatt majdnem negyven államfő!

A francia császár örömmel kapott az alkalmon, hogy beavatkozzon Mexikó belügyébe. Régi elképzelése volt egy „szilárd katolikus állam” megteremtése Észak-Amerika és Dél-Amerika között. A beavatkozás lehetőségét még az is segítette, hogy az Egyesült Államokban akkor tört ki az észak-dél közötti háború: az erős északi seregek senkitől sem várt vereségek sorozatával hívták fel magukra a világ figyelmét. III. Napóleont nem kellett sokat biztatni. Itt volt a jó alkalom a közép-amerikai katolikus állam megteremtésére: előbb meghódítani Mexikót az érdekvédelem álarcával, azután, ha minden sikerül, „megértetni” a mexikóiakkal, hogy fejedelemre lesz szükségük, akit III. Napóleon küld ajándékba.

Az első expedíciós csapatok 1862 januárjában szálltak partra Veracruznál. Májusban megszállták Orizaba városát, valamivel később a főváros kulcspontját, Los Angelest. 1863. május 18-án Ortega tábornok, a védelmet irányító elnök, Benito Juarez jobb keze, Pueblánál letette a fegyvert Bazaine francia marsall előtt!

Benito Juarez, az indián származású elnök, a nehezen megközelíthető San Luis Potosiba menekült.

Most már valóban nem kellett más III. Napóleonnak, mint valóra váltani a nagy tervet: fejedelmet, császárt keresni Montezuma elárvult trónjára. Ki legyen Mexikó császára, kit keressen fel a „hű mexikói hazafiak” küldöttsége, akik a kiválasztottnak „felajánlják” a trónt?

III. Napóleon óvatos volt. Beavatta a válogatás titkába az angol királynőt, Viktóriát, a spanyol királyt, de főként a hozzá erősen hasonló, kalandorkedvű belga királyt, Lipótot. Az európai udvarházak és hercegi családok sok tagja jött számításba, de vagy azért nem felelt meg, mert rövidesen szembekerült volna a jóakaróval, III. Napóleonnal; vagy mert „nem volt hősi megjelenése”, ami a császár szerint alkalmatlanná tette Mexikó trónjára a jelöltet.

Végül is Lipót belga király vejét, Habsburg Miksa főherceget választották ki a királyfiak és hercegek galériájából.

Őt tartották a legalkalmasabbnak, hogy császára legyen annak az országnak, melyet 1519 februárjában Hernando Cortez (508 katonával, 110 tengerésszel, 10 ágyúval és 16 lóval) elfoglalt Montezumától, az utolsó azték uralkodótól, és V. Károly spanyol király számára meghódított.

Minden külső jel azt mutatta, hogy elérkezett a legalkalmasabb idő a mexikói trón betöltésére. Az egyedüli ellenkezés csakis az Egyesült Államokból jöhetett volna, de hát ott a nagy gondokat még nagyobbak követték: Lee tábornok, a déliek vezére, akit kezdetben nem sokra értékeltek mint hadvezért, egyik zseniális ellentámadást a másik után indította az északi Grant és Shermann tábornokok ellen, akik kezdetben azt hitték, hogy egyszerűen átlépnek a déliek ellenállásán. Lincoln elnök egyszerű tiltakozó levélen túl többet nem tehetett, hogy kifejezze rosszallását a mexikói eseményekért.

A jól felfegyverzett francia seregek, Bazaine parancsnoksága alatt, kezükben tartották az „érdekvédelmet”, Ciudad Mexicot és a stratégiailag fontos városokat. A mexikói gerillák kis csoportjait még nem fogta össze senki, hiszen Benito Juarez, az elnök egyik városból a másikba menekült, és nem találták meg azt a helyet, ahol a szétszórt hazafiak szervezkedhetnek, és megkezdhetik az ellentámadást.

Habsburg Miksa előtt tehát szabad volt az út. Az osztrák flotta főtengernagyát, Ferenc József császár öccsét megtévesztően rangos mexikói küldöttség kereste fel tengerparti otthonában, Triesztben: tábornokok, főpapok. A hírek úgy tudják: Habsburg Miksa ingadozott. Alig múlt harmincéves, szerette az osztrák flottát, a tengeri kószálásokat, de főleg „helyettesét”, Tegethoff tengernagyot, a flotta valódi megteremtőjét, akinek köszönhette, hogy eljutott Keletre, Afrika vizeire, a német, holland, francia, angol kikötőkbe, végül Dél-Amerikába, Brazília dzsungeljébe. Alig múlt huszonhárom éves, amikor Tegethoff jóvoltából (1855-ben) tizenhét hajóból álló flottát vezényelt az ázsiai tengerekre! Mindez azt az érzést keltette Ferenc József tengerrajongó öccsében, hogy őt az isten valóban admirálisnak teremtette. Váratlanul érte a mexikói trón felajánlása. De voltak, akik rövidesen bebizonyították, hogy ő erre is alkalmas. Mindenekelőtt maga a főhercegi hitves, Lipót belga király lánya, Sarolta főhercegnő, aki - otthon már megszokta - császári udvarról álmodozott. A főhercegné nem szerette a tengert. Annál inkább vágyott egy trónra, még ha az Mexikóban található is. A másik valaki, aki támogatta III. Napóleont és a mexikói küldöttséget, nem kisebb személyiség volt, mint maga Ferenc József, az osztrák császár. Nem örült, hogy öccsét kedveli a flotta, maga Tegethoff és a tisztikar. Rossz álmaiban megjelent egy olyan kép, hogy a flotta hajói elfoglalták Bécset, és a trónra a telhetetlen Lipót lányának, az ugyancsak telhetetlen Saroltának férjét, tulajdon öccsét ültették! Elege volt abból, hogy öccse először a flottánál, majd a hadseregnél is népszerűsödik.

Ferenc József ebben az esetben tehát Sarolta mellé állt: meggyőzte öccsét, hogy fogadja el a „mindenkitől hőn óhajtott” és „csakis egyedül a számára alkalmas” mexikói trónt.

- Világlátott ember vagy - mondta a valódi császár a jövendőbeli császárnak -, nem mondhatsz ellent! Rendelkezel olyan nagy tapasztalattal, hogy méltó légy a trónra.

Ez az érv döntött. És még valami: Ferenc József megígérte, hogy öccse tengernagyi hajóján utazhat át az óceánon. A Novara sorhajót a hű barát, Tegethoff tengernagy vezényli majd.

- Lehet nagyobb öröm egy admirális számára, mint vezérhajójáról partra szállni, de nem tengernagyként, hanem császárként?! - mondta Sarolta főhercegné, az alig huszonkét éves ifjú hitves.

És Miksa itt szédült meg először. Igent mondott. Még akkor sem kezdett gyanakodni a nagy és lelkes unszoláson, amikor elindulása előtt egy nappal megjelent Miramaréban, trieszti otthonában Ferenc József, a felséges báty. A tengerparti sziklára épített kastély előtt ott horgonyzott a flotta, hogy elbúcsúzzék az admirálistól. A Novara főárbocának zászlós keresztrúdő-ján már a mexikói császári lobogó lengett!

Egy különös teremben, a (mindmáig látható) trónteremben fogadta a felséges öcs felséges bátyját. Ez a trónterem, ami szokatlan volt egy kastélyhoz, sebtében, de mégis a legnagyobb műgonddal épült. Aranydíszítések, vörös brokátok, drapériák borították a falakat, több mázsás velencei üvegcsillárok függtek az aranymennyezetről.

Itt találkozott az életben utoljára - 1864 áprilisának közepén - a két Habsburg testvér. Ferenc József szárnysegédeivel és főhadsegédével érkezett a búcsúünnepségre. Miksa körül ott voltak új hívei, a mexikói küldöttség fő alakjai, Almonte, Salas, Gutierrez, Iglesias tábornokok, Mgr. Labastida püspök és Miranda páter, a későbbi püspök. És ott volt Tegethoff tengernagy, most már főtengernagy, aki előzőleg császári kihallgatáson vett részt Bécsben, amit bátran császári fejmosásnak lehetett tartani. Tegethoffot arra intette Ferenc József császár: mellőzzenek minden érzékenykedést, mert „a flotta nem főtengernagytól búcsúzik, ellenkezőleg, a flotta ünnepli Mexikó új császárát”! És hogy ezt még inkább aláhúzza, jött a meglepetés, aminek az élét az akkor már teljesen elkábult Miksa főherceg, de még a mindenbe beleavatkozó Sarolta hercegnő sem vette észre: előlépett a főhadsegéd, és díszes bőrbe foglalt iratot nyújtott át a miramarei trónterem közepén álló Habsburg Miksának, aki abban a pillanatban még Habsburg főherceg volt, de csak abban a pillanatban.

- Őfelsége kéri felségedet, kegyeskedjék aláírni - dadogta a főhadsegéd. - Nagyon kéri.

Őfelsége néhány lépésre állt csak, de szokása szerint, mint ilyen ceremóniákon mindig, helyette vagy valamelyik miniszter, vagy a főhadsegéd nyilatkozott.

- Nagyon kéri...

Miksa - így írja le a történelem - beletekintett az iratba. Valószínűleg meglepődhetett, hiszen erről, ilyesmiről előzőleg nem esett említés: lemondás a Habsburg főhercegi címről, a vele járó jogokról s természetesen lemondás a főtengernagyi rangról is, hiszen ő már, ha aláírja, nem osztrák, hanem mexikói állampolgár.

A főhadsegéd kezébe nyomta az aranytollat, az egyik hadsegéd felemelte az aranyozott asztalkáról az aranyszelencébe foglalt porzót, hogy az aláírás után behintse a tollszántotta kézjegyet.

- Kérem, felség - dadogta most már egyes számban a megzavarodott főhadsegéd, akinek a fejében az járt, mi történik, ha az ifjú, mit sem sejtő főherceg nem írja alá a párját ritkító iratot.

Vajon meglátta a kiközösítés csapdáját Miksa főherceg? Nem látta meg, de valami mégis visszatartotta, mert néhány másodpercig tétovázott. Feltehetőleg gondolkozott, mert ilyesmivel nem volt találkozása a flottánál. Lemondani mindenről!

Ekkor olyasmi történt, ami várható volt, de mégis váratlanul hatott. Ferenc József a rátekintő Tegethoffnak intett. És Tegethoff, az új főparancsnok, nem tehetett mást, mint engedelmeskedett a legfőbb hadúrnak.

- Felség, szíveskedjék aláírni itt - súgta ifjú barátjának, akivel annyi szép és kalandos napot, hónapot, évet töltött el a fregattok fedélzetén. - Itt...

És Miksa főherceg aláírta a lemondást.

Abban a pillanatban már csak Mexikóban bízhatott! Minden érdeme mellett is kitaszított Habsburg volt, egy új név birtokosa, Mexikói Miksa, akit az akkori idők egyik legnagyobb politikai kalandora, III. Napóleon tett meg tengerentúli császárrá.

A kastély előtt felsorakozott osztrák flotta ágyúinak sortüze, mint ahogy azt Ferenc József parancsba adta, nem a volt főparancsnokot búcsúztatta, hanem az új mexikói fejedelmet üdvözölte.

 

Másnap hajóra szállt a botcsinálta császár és kísérete. A Novara még egyszer, egyetlenegyszer elindult vele a kedvenc palotától, az általa elkeresztelt Miramare kastélytól, ahol árván maradt egy trónterem ...

1864. május 20-án kanyarodott be a Novara fregatt a Mexikói-öbölbe.

Pontosan egy évre rá, 1865. május 20-án a Taitsing elérte a Mexikói-öblöt, maga mögött hagyva a Yucatán-szorost, éjszaka idején, kellő számítások és megfelelő éber figyelések után.

Fülledt, meleg éjszaka volt.

A Yucatánszoros és a Mexikói-öböl nem tagadta meg önmagát

Poshadt, mocsárszagú levegő borult a tengerre, pedig - láthatólag - messze volt a hajó pozíciójától a mexikói földség legveszélyesebb félszigete, a Yucatan és az ott levő mocsarak tömege.

A sárgaláz birodalma.

- Még Veracruz is veszélyes hely - mondta a mindenről tájékozott Klinkenberg, amikor előző este erről beszéltek, Monostory Balázs és ő. - Tampico már kevésbé. Remélem, hogy Tampicó nem lesz számunkra csapda. Kínos lenne.

- Egyelőre a yucatáni őrhajók a veszélyesebbek. Sir, úgy gondolom.

Klinkenberg legyintett.

- Elkerüljük őket. Ha sikerül a kubai csücsök alatt, az Antonio-foknál elkanalazni, akkor - üdv neked, III. Napóleon!

- Mindent elkövetünk, hogy sikerüljön!

Eddig is azt tették. A legnagyobb óvatossággal vitorláztak el Kuba déli partjainál. Látták a kétezer méternél is magasabb Tarquino és a Gran Piedra csúcsait, a sziget keleti részén a rengeteg kávéültetvényt, a nyugatin a cukor- és dohányültetvényeket. Monostory érdeklődéssel figyelt egy új világot, amiről eddig csak hallomása volt. Most saját szemével győződött meg a közismert mondásról: Kuba az Antillák gyöngye, a spanyol gyarmatok királynője. Kolumbus mondta, hogy „ez a legszebb ország, melyet valaha emberi szem látott”. Nem győzte embereinek mondani: „Nézzétek, ide áttelepíthetnénk Zutot!”

- Mintha a hazai vizeken járnánk - nevetett Zenone -, itt is tele a partok közelsége szigetecskékkel, scogliókkal, sziklákkal, burványokkal!

Ebben Zenonénak igaza volt. Rengeteg sziklaszigetecske tette veszélyessé a hajózást Kuba déli partjainál.

És mégis erre vitorláztak, veszélyeztetve a hajót, ami még mindig kisebb veszélyt jelentett a francia őrhajóknál, amelyek minden idegen hajót feltartóztattak, ha megsejtették, hogy a Mexikói-öbölbe tart.

- Végső esetben lövünk! - jelentette ki a határozott és minden rendes verekedést szívből kedvelő Klinkenberg. - Vagyunk elegen, semmi okunk tátott szájjal várni a fejleményeket, ami nem lehet kétséges, ha lejutnának a raktárakba! Tehát, Kimi, csak úgy, mint annak idején a Sárga-tengeren. Elő a fegyverekkel, elő a fegyverállványokkal! Az én embereim éppen úgy értenek a puskához, mint a magáéi, valóságos kis hadsereg!

Majd azt nem mondta a derék parancsnok, hogy a legjobb lenne a francia őrhajók elé rohanni, annyira vágyik már egy kis csetepatéra.

- Az ember izmai elrozsdásodnak, Kimi - tette hozzá. - Képzelje, amióta magától elváltam, semmiféle heccben nem volt részem! Szégyenletes, mi? Egyszerűen elkerült a jó szerencse, ez az igazság. Mondom, amióta magától elváltam, bármerre is hajóztam, mindenütt simán mentek a dolgok. Az ilyesmit sokáig nem lehet kibírni. Mit gondol, miért szántam rá magamat a mexikói útra?

- Nem nehéz kitalálni.

- De nem ám, az angyalát! Elsősorban is azért, hogy végre felfrissítsem poshadó véremet! Igen, igen, így van. Gondolkoztam, hová menjek. Az Államokba, északra vagy délre? Megbeszéltem Bumpussal a dolgot, és megállapítottam: nekem rokonszenvesebbek a déliek, jófajta verekedők, csak az a bajuk, hogy rabszolgákat tartanak. Az északiak? Cilinderes, nagy képű polgárok ... és az igazság mégis az ő oldalukon van. Döntöttem: nem megyek az Államokba. Kacsingattam Mexikó felé, de dönteni itt se tudtam. Juarez vagy Miksa császár? Nem láttam tisztán. Ekkor a véletlen megoldotta a kérdést. Beszéltem már erről?

Monostory mosolygott.

- Még nem. Nem szólt, én pedig udvariatlanságnak tartottam volna...

- Most elérkezett az ideje. Éjfélre, ha marad a szélerősség, és az ördög is békén hagy, átmegyünk a Yucatánon. Onnan kezdve már a mexikóin hajózunk! ... Tehát?

- Tehát?

- Az ám, a véletlen, mint említettem. Tudja, Kimi, szeretem a véletleneket. Nincs szörnyűbb, mint az előre eltervezett valami. Csak ne mosolyogjon, maga is így gondolkozik! Mivel a múlt évben nem láttam kifizetőnek Kínába hajózni és onnan teát hozni, Ausztráliába mentem, a legbüdösebb fuvarért, ami egyenértékű a guanóval. Állatbőröket, birka- és tehénbőröket hoztam a klipperen! Egy hónapig szellőztettünk és fertőtlenítettünk utána. De megérte. Nos, onnan jöttem, hiba nélkül befutottunk a London-dokkba, és végre kirakhattuk a büdös rakományt. Már éppen azon törtem a fejemet, hogy valamiféle egészséges dolgot kellene kitalálni, esetleg egy grönlandi utat, bálnavadászattal párosítva, amikor Simba jelentette, hogy keresnek. Két idegen úr volt az illető, akik nem akarták megnevezni magukat, de mindjárt láttam, hogy mexikóiak. Angolul jól beszéltek.

- Nem nevezték meg magukat, és ön, Klinki, az óvatos ember, szóba állt velük?

Klinkenberg derűsen mosolygott a pipafüst mögül.

- Nono, azért nem estem a fejem tetejére! Egy levelet adtak át, amit az öcsém írt. Őszintén szólva már el is felejtettem, hogy van öcsém, annyira régen láttuk egymást! Ő húsz évvel ezelőtt elment Mexikóba, az azték kultúrát tanulmányozni, én meg a tengeren jártam. Volt annyi esze, hogy gyanítsa, már az írására se emlékszem, ezért csatolta azt a gyűrűt, amit apánktól örökölt. Itt van.

Ezzel Klinkenberg felemelte a jobb kezét. Vastag, régies gyűrűt mutatott, ami valójában műremek volt: aprócska kobrakígyó, amelyik a farkába harap. Az ilyesmit a nyolcszázas évek elején szerencsegyűrűnek tartották.

- Tudhatta, hogy annak idején, amikor elosztottuk az örökséget, éppen e gyűrű körül volt a legnagyobb vitánk. Hát hogyne: ki akarja elveszteni a szerencséjét? Márpedig ez a kis kígyó a szerencsét jelenti! ... Feldobott egyshillinges döntötte el a vitát. Az öcsém kapta a gyűrűt, neki ugrott ki Viktória királynő képe!...

- És a mexikóiak? - kíváncsiskodott most már Monostory. - Mit akartak?

- Hogy vegye fel a hajó azt, ami most itt van a fedélzet alatt! A puskákat, a dinamitos ládákat, a puskaporos hordókat. Bárkák levitték Tilburyig, ott rakodtunk. Igaz, a szállítólevél nem a Taitsingnak. szól, hanem a Freeboy nevű amerikai hajónak, amelyik Bostonban rakodna ki. De hát ki törődik ilyen kicsiséggel? Én legalább nem. Ez a látogatás, a két mexikói névtelen felbukkanása döntötte el, hogy most a hazájukba hajózunk. Irány - így szólt a kérés - Tampicó. És ha Tampicót elfoglalják? - kérdeztem tőlük. Mi lesz akkor? Évekig cipelem a tengereken a sok tonna hadianyagot? Mire kijelentették, hogy olyan nincs, Tampicó soha nem kerül a császár kezére. Ezt írta az öcsém is. És azt: ha Tampicóba érek, keressem fel Manuel Oroscót, a Guadelupei Szent Szűz téren. Ő veszi át a szállítmányt, és nála lesz az üzenet az öcsémtől, hol találom őt. Nos, ebből mindent megért, Kimi. Főleg azt, hogy az ügy eléggé zűrzavaros, de éppen ezért csábító: sikerül-e átcsempészni a Yucatánon és a Mexikói-öblön a durranóanyagot; mit találunk Tampicóban, és találkozom-e az öcsémmel, s a helyén találjuk-e Manuel Orosco urat a szép nevű téren? Mert hiába kezeskedtek a mexikóiak, hogy Tampicó az övék marad, még a nevüket sem tudom. De hát kifizették a fuvart... és én végtére kereskedő is vagyok!

Jóízűen nevetett megszokott könnyelműségén. Még hozzátette:

- Most már legalább tudja, miként került a klipper hasába annyi minden, amit nem nevezhetünk teának, lisztnek, de még répának sem! Mindenesetre, ha már idejöttünk, egy kicsit körülnézünk Mexikóban.

- Ezért hívott magával, Sir?

- Szeretem az örömeimet megosztani a barátaimmal! - kacagott Klinkenberg.

... Mindez, amit leírtunk, az előző napon történt.

Ismételjük, 1865. május 20-a volt, pontosan éjfél után. Kerek egy éve ezen a napon, majdnem ugyanebben az órában errefelé haladt el a Novara császári fregatt és a két kísérő gőzhajó.

A Taitsing túlért a Yucatán-szoroson.

Éjszaka volt, és a fedélzet mégis gőzölgött. Időnként vödrökkel végigöntötték a deszkákat, hogy csökkentsék a meleget. Ennek eredményeként fülledt, nehéz gőz lebegett a habvédek között.

Egyenletes, könnyű szél fújt, ami semmit nem csökkentette a hőséget. Inkább hozta az agyat bénító meleget Yucatan partjairól.

A hajót ezúttal Bumpus első tiszt irányította.

A kormánynál a Papa dolgozott, Simba segített neki. Kabinboybeli feladata egyre gyérült, és a fiúnak már régen kedve volt a kormányossághoz, így ő lett a negyedik kormányos.

Bumpus merő figyelem, óvatosság volt. Pontosan tudta, hol járnak, és a térképről ismerte a helyet, a kijelölt irányt.

Hajózási szempontból veszélyes helyre értek. Három lehetőségük volt. Vagy áthaladnak a Yucatán-félsziget közelében, a Kampes-zátonyon, vagy a zátony és a Bermeja szigetek közötti szorost választják, vagy pedig kihajóznak az öbölbe, túl a Bermeja szigeteken, és úgy kanyarodnak vissza Tampicó felé.

Az első útvonal a legegyszerűbb, legrövidebb, de a legveszélyesebb is. A Kampes-zátony, ami közel hétszáz kilométer hosszú és átlagosan két-háromszáz kilométer széles, tele van a térképen jelölhetetlen homokpadokkal, amelyeken könnyen megfeneklik a hajó. A második útvonal a legjobb, hajózásilag biztonságos, és ha nagy ívben lehet megközelíteni, mégis elnyeri a vámon a kapitány azt, amit a réven lead. A harmadik útvonal lett volna a Taitsing szempontjából a legcélszerűbb, de csakis akkor, ha a célszerűség alatt a veszélytelenséget értjük. Ezen a nagy kerülővel megtett északi útirányon se francia hadihajók, se felfegyverzett csapatszállító hajók nem mutatkoztak. Annál inkább a második útvonalon, a Kampes-zátony és a Bermeja-szigetek közötti hajózási útszakaszon.

Bumpus az este Klinkenbergtől azt a parancsot kapta, amit Monostory Balázs is helyeselt, hogy elhaladva Kuba legnyugatibb csücske alatt, hatvan-hetven tengeri mérföld után forduljon élesen nyugatnak, és igyekezzen elérni a Kampes-zátonyt.

- Másszon bele nyakig a zátonyba, Bumpus! - rendelkezett ezúttal is merészen a klipper parancsnoka. - Ne féljen, mert aki fél, az eleve hülyeségeket csinál! Menjünk csak bele abba a pocsolyába, mert szerintem átvágjuk magunkat rajta! Tudja, azt mondják: aki mer, az nyer. Nos, mi merünk és - nyerünk!

- Parancsára, Sir! - hajolt meg mereven Bumpus, és egy arcizma nem árulta el, hogy valójában mit is gondol.

Crane Bumpus, akit gyerekkorában éppen úgy a flotta nevelt, mint rajongott parancsnokát, Klinkenberget, tartotta magát a régi iskola parancsához: „Amit a felettesed mond, az szent, és amit parancsol, annál nincsen jobb megoldás.”

- Parancsára, uram, ahogy kívánja.

Holott Crane Bumpus éppen úgy tudta, mint Klinkenberg vagy Monostory, hogy a Kampes-zátony, ez a miazmás, cápáktól, rájáktól, barrakudáktól, tarponoktól és más óriási tengeri szörnyektől, kígyóktól, halaktól, teknősöktől, vízimadaraktól lakott terület rengeteg veszedelmet rejteget a hajók számára.

De hát a parancs kötelező, és Crane Bumpus különösebben nem törte a fejét a következményeken.

A Taitsing nyugatnak fordult.

Éjjel volt. Az a bizonyos igazi, hamisítatlan trópusi éjszaka, amikor még a szél se enyhíti a hőséget. Hold nem világított, a jó öreg már egy órája lelépett a látóhatárnál, de a csillagok annál csillogóbb fénnyel tündököltek.

Három fregattmadár, a tenger vándorai húztak el a hajó felett. Oly alacsonyan szálltak, hogy felismerhető volt a formájuk, a hangjuk pedig - a rekedt vénasszonyhang - még inkább elárulta őket.

Mindenki jó jelnek vette a fregattmadarak látogatását, de különösen azt, hogy nem némán, hanem rikácsolva eveztek el az árbocok csücskénél. Erre gondolt Crane Bumpus, erre a Papa és Simba, erre a fedélzeti őrszemélyzet, Merbabuval és Ibrahimmal együtt.

A három fregattmadár látványa biztonságot adott azoknak, akik ösztönösen érezték, hogy útjuk új szakaszához érkeztek el.

Más világba, más körülmények közé.

Bumpus sípszóval magához hívta Merbabu hajómestert.

- Merbabu, tudod, hol a névtábla?

- Merbabu tudja.

- Hivatod Kava-Manukot, aki ács is, meg az új embert, Ibrahimot. Velük felerősíted a táblát. Master Klinki hajnalra már ott találja! Megértetted?

- Merbabu ért.

Ezzel a hajómester eltűnt.

Egy idő után a tatról, a kormánykerék alól kopácsolás hallatszott.

Mostantól kezdve, legalábbis Tampicóig, a Taitsing eltűnik, és helyette egy különös klipper úszik a mexikói vizeken: Pandora, Kristiania.

Norvég klipper, amilyen nem volt, és nem is igen lesz.

Éppen ezért választották álcázásra a norvég zászlót (ami akkoriban egy volt a svéddel), hogy megzavarja azt az idegen hadihajót, amelyik észreveszi, és megállítani szándékozik!

- Ha átszólnak hozzánk, majd Papa vagy Björne válaszol - jelentette ki Klinkenberg, és már jó előre kioktatta a két svédet esetleges feladatukról. - Ne felejtsétek el, a hajó neve Pandora, a hazai kikötő Kristiania. Hogy hová megyünk? Irány Kubából gyapotáru, a cél New Orleans. Ha azt mondják, mit keresünk a zátonyon, akkor azt válaszoljátok, hogy éppen ezt nem értjük mi sem. A bolond norvég kapitány nagy halak csontvázát gyűjti a bergeni múzeum részére. Ezt válaszoljátok.

Az óriás kormányos éppen úgy kacagott, mint az apró kövér cimbora.

- Jó mese, uram - állapította meg a Papa. - De éppen az ilyesmit szokták bevenni a haditengerészek. Én csak tudom. Volt elég részem az ilyen mókában. Hosszú ideig csempészhajón szolgáltam!

Amikor hirtelen hajnalodni kezdett, Klinkenberg már a fedélzeten volt. Megelégedéssel tapasztalta, hogy a klipper neve átváltozott. Ugyanúgy megelégedéssel tudomásul vette Bumpus jelentését:

- Közlöm, Sir, hogy már a zátony vízén járunk.

A távolban, de még a nyitott, tehát a zátonymentes részen, két füstfelhő mutatkozott. Lehettek egymástól egy-másfél kilométerre.

Monostory élt az alkalommal - a tereben való tartózkodás lehetőségével -, és távcsővel a hóna alatt, felmászott a hágószálakon, az előárboc második, legfelső terebjére. Innen feljebb már csak két keresztvitorla feszül a klipper árbocán.

Bíborszínben ragyogott az óriási zátony vize. Kékeszölden mutatta magát a távolban a yucatáni partszegély.

Ahonnan pedig a két füstcsík látszott - párásan szürke, távolból is trópusi melegséget lehelt a tenger.

Szeretett a tereben tartózkodni. Előtte, lent, éles csíkot vágott a hajóorr, jobbra és balra dőlt a felkavart hab. Körülötte erdő volt, a vitorlák, kötelek erdeje, ahonnan mégis kitűnően lehetett minden irányba ellátni. Lent a hajótest imbolygóit, a fedélzeten fura alakú emberek mozogtak, akiknek csak fejük, válluk vagy talán csak lábfejük volt... legalábbis innen úgy látszott.

Ha tiszta volt a tenger, márpedig ezúttal az volt, akkor több méter mélységre a vízszint alá lehetett látni. Joggal meglepődött. Nem is egy, de több cápa követte a hajót, olajos testük árnyékként cikázott a hajótest mellett. A cápák közelében kisebb, jóval karcsúbb, csukára emlékeztető méteres halak tűntek fel: barrakudák, az óriás fogú vízi párducok.

Egy nagy, több mázsás rája hatalmas teste himbálódzott el mellettük. Mint valami szellemóriás meredt a hajóra a fehér testű, minden porcikájában puhán lebegő, ijesztő tekintetű tengeri szörny.

De hát nem a tenger életének tanulmányozása volt Monostory Balázs feladata. Hanem a füst.

Két hajó haladt keletnek, az egyik mostanában épített tengeri kerekes gőzös, tehát utasszállító, a másik háromárbocos, mégis füstokádó, gőzgéppel felszerelt hadifregatt.

Mivel még korai volt az idő - máshol reggelnek beillett az itteni hajnal -, a hajók lobogóikat nem húzták fel, de franciák lehettek, nem kétséges.

- Egy gőzös és egy hadifregatt! - kiáltotta le Klinkenbergnek. - Keletnek tartanak!

Összenyomta a távcsövet. Átveszi Bumpustól a vezénylést. Az évekig tartó szárazföldi élet semmit sem vett el abból a nagy gyakorlati tudásból, amit Kucsuk basa mellett és később Klinkenbergnél elsajátított. Az éveket elfújta a szél abban a percben, amikor először állt mint kapitány a klipper vezénylő állására.

Most ő a soros tiszt, és már készült kikászálódni a tereb aránylag kis nyílásán, hogy átbújik, és lába megkeresi a hágószálat, amikor újabb hajót vett észre a távolban. Azaz nem is hajót, hanem inkább egy fehér foltot, amit hajónak vélhetett.

A folt hol látszott, hol eltűnt, bizonyságául annak, hogy mozgásban van, tehát valóban hajó, de oly messze még, hogy elég a legcsekélyebb eltérés, a párás tengeren eltűnik a figyelő elől.

Visszamászott a terebre, hátát az árbocnak támasztotta, és azon igyekezett, hogy a legszilárdabb kéz- és kartartással biztosítsa a távcsövet. De hát aki már tartózkodott árbockosárban vagy tereben, az a megmondhatója: amit a fedélzetről játékosan könnyű becélozni a félméteres távcső látómezejébe, az a magasban - az árboc nagy kilengése miatt - igen nehéz.

A gőzös és a fregatt aránylag közel volt, oldalt haladtak, teljes felületüket mutatták; nem így az említett fehéres folt.

Ez a bizonyos folt, amit a kevésbé gyakorlott szem bátran madárnak vagy egyszerűen képzelődésnek tarthatott, még igen messze lehetett, és ha hajó volt, akkor is hátszéllel közeledett.

A szél északnyugatról fújt, abban az irányban vette észre Monostory a hajót.

- Mit lát?

Klinkenberg türelmetlenkedett a fedélzeten, a fő- és az előárboc között várva visszatérő barátjára.

- Egy hajót. Vitorlás, hátszéllel jön! Tíz-tizenöt mérföldnyire lehet tőlünk.

- Hadihajó?

- Még nem látom! Figyelem. Erősen párás arra a levegő!

- Felénk tart?

- Nem. De azt hiszem, amennyiben tartjuk sebességünket, éppen összetalálkozunk.

- Kérem, maradjon fenn. Ha megállapította, jöjjön le, és küldje fel a figyelőt.

Ezzel Klinkenberg megfordult, és a navigációs kabinba ment, hogy megállapítsa, ugyan miért közeledhet a hajó, hová készülhet, miféle város vagy helység lehet a parton, ahová az ismeretlen készül.

Egyvalami megnyugtatta: nagyobb hajó nem lehet, hogy ilyen toronyiránt fut neki a zátony egész szélességének.

Kezével meghúzta azt a távolságot, amit egy vagy másfél óra múlva érnek el ilyen közepes szélben. Oda kell majd érnie az ismeretlennek is. Mi lehet a találkozási ponttól délnek vagy délnyugatnak? A térkép egy Mar del Tenax nevű falut, telepet vagy városkát tüntetett itt fel.

Mocsarak szélén, mocsarak között él vagy haldokol ez a hely - vélte Klinkenberg, amikor összehajtogatta a mappát.

Mindenesetre számításba kellett venni, hogy találkoznak a hajóval, esetleg igen közel. Még az is megtörténhet, hogy a hajó felszólítja őket az igazolásra. Klinkenberg érezte, hogy vidámabban ver a szíve, és pezseg a vére.

Tiszta szívből remélte, hogy történik már valami, ami feloldja a tespedést. Majdnem ott tartott, hogy javasolni fogja: egyszerűen támadják meg a hajót!

- Mit lát. Sir?! - kiáltotta az árbocra, amikor felnézett.

- Most már biztos vagyok benne, hogy nagyobb hajó! - hangzott a válasz. - Ahogy mondtam, találkozni kell vele!

- Helyes, de készüljünk is fel a találkozásra! Jöjjön le Kimi!

- Gondolja, Sir, hogy császári hajó? - mondta Monostory, amikor lejött az árbocról.

- Remélem, remélem. És remélem, hogy megtámad minket!

Jóízűen összenevettek. Megint a régi, semmi veszélyt nem ismerő cinkosok voltak.

- Hát akkor készüljünk fel a találkozásra!

- Annak reményében, hogy császári hajó ...

- Igen, annak a biztos reményében!

Most már a fedélzetről is látszottak a hajó vitorlái. Félhátszéllel közeledett, megeresztett, lazára engedett vitorlázattal. A vitorlák formája azt mutatta, hogy amerikai sóner lehet, két-vagy háromárbocos, hosszvitorlákkal felszerelt gyorsvitorlás. Kapitánya nem sokat törődhetett a hatalmas zátony veszélyeivel, mert toronyiránt jött, semmiféle lavírozást, harántolást nem lehetett észrevenni. Tehát vagy pompásan ismerte a zátony térképét, vagy még soha nem járt erre, és egyszerűen belevetette magát az ismeretlenbe, rábízva sorsát a jó szerencsére.

- Majd elválik - mondta Monostory, amikor megállapították a hajó formáját, osztályát. - Ha fegyverekkel rendelkezik, veszélyes lehet.

- A műveletet ön irányítja, Kimi. Én a közömbös és értelmetlen norvég kapitány leszek. Ha császári hajó, akkor adjuk a tehetetlen, buta norvéget, közel engedjük, aminek viszont én vagyok a mestere; és ha ez sikerül, akkor jön ön, Kimi, a Pandora lövészeivel! Legalább még élő árut is viszünk Tampicóba!

- Adja az úristen, hogy így legyen, Kimi!

Ugyanakkor Crane Bumpus átvette a fedélzeti beosztást. A kormánynál a két svéd tartózkodik, az árbocnál s általában a fedélzeten csakis a hajó fehér személyzetéből szabad néhány embernek látszani, mert felettébb valószínűtlen, hogy egy norvég jelzésű hajó színes legénységgel vitorlázna, így azután a zutiak-ból került ki a külvilág számára látható legénység. Dundo Zenone vette át a fedélzetmester szerepét, amit bátran megtehetett, annyira kitanulta már a kormány mellől a vitorlák rendszerét, kezelését. Az öreg Ibrahim, továbbá a zuti „sereg” három olasz származású tengerésze, a fiatal Vittore Sponza, a halász Frappeno és az ugyancsak fiatal Cittadina - mind ügyes ember - került a fedélzetre. Monostory Balázs igyekezett zuti embereiből olyanokat kiválogatni, akik ismerve az olasz nyelvet, remélhetőleg hamar megértik majd a mexikói spanyolt. Monostory, Klinkenberg, de még Bumpus is szorgalmasan forgatta a spanyol nyelv szótárát, s igyekezett egymással „beszélni”, ami persze a magyarnak ment a legkönnyebben, olasz tudása miatt.

Klinkenberg elmondta, mit szándékozik tenni, ha közel kerül az idegen hajó:

- A tervem az, ha hangtávolságra érünk egymáshoz, még inkább csökkentjük sebességünket. Vitorlákat lazítjuk, orrvitorlákat teljesen kiengedjük. Amennyiben a hajó - adná a mi jóságos Neptunusunk! - császári hajó, feltételezem, hogy megállít minket. Ebben az esetben úgy teszünk, mintha nem értenénk, mit mond, és igyekszünk steuerbordon melléje kerülni. Tudja, mindig híve voltam a régi csáklyázásnak, Kimi. Az volt az igazi, vérbeli hajós háború, nem kilométerekről ágyúkkal lövöldözni egymásra. A csáklyázás a drake-i és nelsoni szép időket juttatja eszembe és ifjú koromat, amikor álmaimban egyebet sem tettem, mint Nelson és Drake parancsnoklása alatt spanyol és francia bárkákat csáklyáztam! Jófajta álmok voltak azok. Nos, ebből talán istenünk kegyelme most majd juttat valamit. Helyes?

Monostory bólintott, Bumpus is, mert ő is jelen volt ennél a beszélgetésnél.

És a klipper személyzete, mindazoknak a kivételével, akik „láthatók” maradtak, a kormányfél palánkja mögé húzódott. Kezükben angol katonai fegyvert szorongattak, övükben forgópisztoly volt, az akkori idők nagy találmánya, a derekukon kard függött. Valamikor Porkoláb Péter, a magyar sajkás altiszt volt a klipper katonai kiképzője, most maga Monostory Balázs, sokszor idézve magában azt az időt, amikor hűséges embere vezényelte a fedélzeten a gyakorlatokat.

- És ha kalózhajó lesz? - tette fel a kérdést Crane Bumpus, ami egyáltalában nem hangzott képtelenségnek, hiszen a Karib-tengeren és felette, a Mexikói-öbölben abban az időben virágzott a tengeri kalózkodás.

Klinkenberg harsogó nevetéssel zárta le a beszélgetést:

- Az se lesz baj, egy kis mexikói előgyakorlatra! Mindenesetre hajó a víz alá, emberei a klipper mélyére, hogy élő szállítmányt is vigyünk Tampicóba!

Ekkorra már az ismeretlen hajó igen közel került.

- Topsail-sóner - egészítette ki a terebről tett megállapítást Monostory. - Méghozzá newbedfordi építésű, jól megtermett hajócska!

A távolból csak a sóner vitorlázata látszott, de most, közelebbről megmutatta a hajó, hogy előárbocán - középtől felfelé, akár a briggeken - két keresztrudas vitorla is feszül. Három orrvitorlája, a két keresztrudas vitorla és a hátsó, vagyis a főárboc felső sárkány vitorlája, továbbá a két nagy gaffos hosszvitorlája a topsail-sónert igencsak mozgékonnyá tette. A sok vitorla nemcsak azt bizonyította, hogy az ismeretlen még gyenge szélben is (ami éppen akkor volt) képes a gyors mozgásra, hanem azt is, hogy váratlan manőverek végrehajtásától sem riadhat vissza a kapitánya.

Mindezt Klinkenberg és Monostory idejében felismerte.

Azt is megállapították hamarosan, hogy a sóneren fegyveres személyzet tartózkodik. Nyolc-tíz puskás ember gubbasztott a sóner középrészén, míg a hajóorrnál egy kisebb ágyú eléggé elrejtett csöve látszott.

Felségjelt, vagyis lobogót sehol nem láttak a klipperről. De azt igen, hogy az emberek többségén egyenruhaféle öltözék van, mindössze egy hordott nagy karimájú szalmakalapot. De hát hőség volt, és csodának számított, hogy a fedélzeten begombolt posztózubbonyokban tartózkodtak emberek.

- Mexikóiak, egészen biztosan azok - állapította meg Klinkenberg, aki átvette a felépítmény szögleténél a távcsövet, hogy végigpásztázza vele a sóner fedélzetét.

A sóner egyenesen az oldott vitorláival sebességét csökkentő klippernek tartott.

- Nyugalom -, intett Monostory a palánkok mögött gubbasztóknak. - Nehogy kinézzen bárki is közületek!

A sóner orránál füstfelhő támadt, majd láng csapott fel, és robbanás hallatszott.

- Egy! - mondta Bumpus hangosan, és felnézett az árbocokra.

Hol csap be az ágyúgolyó?

Alighogy kimondta, a hajó orrától húsz-harminc méterre nagy csobbanással, meredek tölcsért felvágva vágódott be az ágyúgolyó !

Klinkenberg arcizma meg se rándult, Monostoryé sem.

- Kormányt két vonással steuerbordra! - rendelkezett az angol. - Vitorlákat feszítsd!

A pillanat elérkezett. Egyszerre két feladat támadt.

Azt kellett mutatni, hogy a klipperen pánik támadt, kapkodás... és ugyanakkor a legalkalmasabb szöget kiválasztani a topsail-sóner megközelítésére, a csáklyázásra. Mert a két parancsnok számára, amennyiben bármi aggály támadt, most már - az ágyú elsütésével - nem volt más választás, mint átvenni a támadó szerepét, s megsemmisíteni a sónert.

- Quien vive?! - hangzott a kiáltás az idegen hajóról.

A kormány mellől a szalmakalapos ember kiáltott, szócsövet csinálva a tenyerével.

„Mi a jelszó?”

Tehát az idegen szerint haditerületen jártak. Meglepő volt, mert a Yucatán-félszigetről hadi hírek soha nem érkeztek, legfeljebb olyasmi, hogy Mexikó legkeletibb csücskén, a sárgaláz és vérhas birodalmában, a mocsarak és az őserdő birodalmában némaság honol, így ugyan a császár az úr, de maradhat is, mert a felkelők ide se embert, se hadianyagot nem pazarolnak.

- Quien vive? - hallatszott újból a kiáltás, de most már közelebbről.

Klinkenberg tehetetlenül integetett a sóner felé, hogy nem érti a kérdést, s rohangálni kezdett a fedélzeten, mint aki tehetetlenségében összevissza zavarja az embereit.

Ugyanakkor örömmel állapította meg, hogy gyorsan közelednek a mexikóihoz, az ív, amit kiterveltek, kitűnően beválik.

A tüzérek kapkodva újratöltették az ágyút, de Klinkenbergék remélték, hogy a töltéssel elkésnek, addigra a klipper a mexikói oldalához vágódik.

Meglátták a hajó orrán a nevét is. Orizaba - olvashatták. Most már felismerhették az arcokat is, annyira előttük volt a hajó.

A mexikóiak közömbösen, mint akiknek igen nagy gyakorlatuk van a hajók feltartóztatásában, néztek át a klipperre. Kezük a fegyveren, mutatóujjuk a ravaszon volt.

„Ez a nagy falat az ölünkbe pottyan” - volt az arcokra írva.

Mindenesetre a klipper úgy manőverezett, hogy a sóner árbocának legmagasabb részéről sem láthatott be senki a jobb oldali, tehát a kormányfél palánkja mögé. Itt lapultak, kuporogtak a tűző naptól égetve a klipper fegyveresei. Monostory végigment a palánknál, hogy ellenőrizze a csáklyázásra várókat. Meglepve vette észre, hogy az öreg Ibrahim nem akart kimaradni az elsőségből, és ott gubbaszt legjobb barátja, Merbabu mellett.

- Nyugalom, nyugalom - sziszegte, amikor közömbösen elsétált a palánknál.

A Papa és Björne unott képpel nézett az előttük felbukkanó Klinkenbergre. Most? Most!

- Félhátszél! - kiáltotta talán a kelleténél is nagyobb hangon Klinkenberg. - Neki a sónernak!

Itt most már csak másodpercekről lehetett szó.

Az Orizaba hátszéllel közeledett, semmit nem csökkentve sebességét.

Egy kormánynyomásra a Taitsing eléje fordult, majd ugyancsak még egy nyomásra melléje kanyarodott.

A mexikóiak elbámulva meredtek a klipperre, amely egyszerre csak előttük tornyosult.

Felugráltak helyükről. A szalmakalapos kapitány kitárta karját, mint aki látja, hogy itt az összeütközés, és a kisebb hajó életébe kerülhet.

Ezzel nem számolt.

Most!

Fülsiketítő csattanás hallatszott.

A Taitsing akkorát lökött az Orizabán, mint egy nagy szekér a kisebb taligán! Elkapta, beletaszított annyira, hogy felbuktak a talpon álló vagy a helyükről felugráló emberei. Ami mozgatható volt a fedélzeten, az feldőlt, felbillent, csörömpölve tört, zuhant, zúzódott, szakadt!

A klipper keresztrúdjai valósággal felnyársalták a sóner gaffos hosszvitorláit, megszaggatták kötélzetét. A hirtelen elperdülő kormánykerék valósággal elrepítette a két kormányost. Az egyik estében levágta lábáról a nagy kalapos kapitányt. A laffettás, de gördülőkerekes, régi típusú ágyú, amit éppen a helyére igyekeztek a kezelők tolni, megindult apró kerekein, és átszakítva a hullámvédet, a tengerbe vágódott.

- Hajrá! - ordította Monostory.

- Hajrá! - hangzott a válasz.

Puskás, kardos, revolveres alakok ugráltak fel a klipper hullámvédjére és onnan át a mexikói hajóra!

A csáklyákra szükség nem is volt: a nagy hajó oldalt szorítva a kisebbet, állandóan saját súlyának vonzásában tartotta.

Lövések csattantak, kiáltások harsogtak.

Két mexikói felbukott. Néhány perce még bíztak erejükben, hatalmukban, és közömbösen szemlélték a háromárbocost, ami az ölükbe készült hullani. Most az utolsókat rúgták saját hajójuk fedélzetén!

A nagy kalapos kapitány felugrott, és káromkodva, tombolva ordított az embereire:

- Fegyverbe! Kutyák, sakálok, fegyverbe! Madre de Dios! Ne hagyjátok magatokat! Árulás, árulás!

Régi, bevált, ősi katonamondás: a támadás fél nyereség, de lehet, hogy nem fél, hanem egész!... Így volt ez ebben az esetben is. A meglepetés, a váratlan lerohanás, amikor az ellenfél nem számít erre - mindig magában tartogatja a győzelem lehetőségét. A mexikói nagy mestere a gerillaharcnak, a partizánkodásnak - de ezúttal elszámították magukat.

Bíztak az egyetlen ágyú fenyegető golyóbisában, és bízhattak is. Nincs az a kereskedelmi hajó, amelyik elviselné, hogy ágyúzzák. De hát a Taitsing, mint tudjuk, nem volt békés hajó: jó előre elszánta, hogy megtámadja a mexikóit, legyőzi, és végez vele! Egy jó, kiadós lépéssel elkéstek az Orizaba hajósai. Megelégedtek az ágyúlövéssel, s utána abban a hitben éltek, hogy a többi már magától bekövetkezik.

Azzal, hogy két ember golyótól találva összerogyott a fedélzeten, hogy a békésnek tűnő és látszólag rosszul manőverező hajóról egyszerre fegyveres ördögök ugráltak át a sónerre, kardokat villogtatva, pisztolyokat durrogtatva, a mexikói legénység elvesztette a fejét. A legtöbbnél már fegyver sem volt, aki pedig még a kezében tartotta, eldobta, és amerre látott, menekülni igyekezett. De hát erre is gondoltak Monostoryék: előre kitervelték, hogy egyik csoportjuk azonnal elzárja a fedélzeti lejárókat, és amennyire lehet, a második árboc köré terelgetik a legénységet.

Így azután a nagy kalapos kapitány ordítása semmit nem ért. Fejetlenség, rémület támadt a hajóján. Maga a kapitány menteni igyekezett a szégyenletes helyzetet, és valahonnan kardot kerítve, rávetette magát a támadókra.

És bátran, semmivel nem törődve, példát mutatva megrémült embereinek, megrohamozta egy szál maga a rájuk törő klippereseket.

- Carramba!

A gyakorlott kardforgató bátorságával és merészségével rontott neki a legközelebbi támadónak, Dundo Zenonénak.

Dundo Zenone egyik kezében kardot, másikban forgópisztolyt szorongatott. Ez a forgópisztoly, a klipper szállítmányának egyik szerény darabja volt Zenone büszkesége, rajongásig szeretett kedvence. Amikor nem volt szolgálatban, a főárboc tövében, kötélcsomóra telepedve tisztogatta, csiszolgatta dédelgetett fegyverét, vagy újból és újból szétszedve örült a kék acélból készült, súlyos és nehéz kézifegyvernek, amit Klinkenberg kapitánytól kapott ajándékba a kormánynál való helytállásáért.

- Ez a pisztoly még sok örömet szerez nekem - mondta nemegyszer önelégülten, amikor valaki megállt előtte, hogy elnézze, mint tisztogatja egyébként is ragyogó, gondosan tartott forgópisztolyát. - Szeretném, ha minél előbb kipróbálhatnám.

Most itt volt az alkalom, és Zenone nem késlekedett.

A mexikói előtte állt, lecsapni készült.

Minden másodpercek alatt történt.

Dundo Zenone helyzetét a lehető legelőnytelenebbnek lehetett mondani. Az előbb még ő volt a helyzet ura, a forgópisztoly nyolc golyóbisa könnyen elintézhetett három embert.

De abban a pillanatban, amikor Zenone látta a lecsapni készülő kardot és észrevette, hogy már ketten is emelik a puskát, érezte, hogy elkésett.

Ugyanakkor megbotlott, elvágódott. Estében lőtt. Három golyó kirepült a hengeres tárból.

És nem talált semmit!

Dundo Zenone élete ekkor már egy fabatkát nem ért. A nagy kavargásban senki nem vette észre a fenyegető helyzetet. Klinkenberg éppen akkor ugrott át a sóner fedélzetére.

Monostory lehajolt az egyik súlyosan sebesült mexikóihoz.

Ibrahim a nyakába ugrott az egyik tengerésznek, Merbabu ugyanezt tette, hiszen nem kevesebb, mint húsz-huszonöt embert kellett lefegyverezni!

Azzal, hogy előrerohant, és nem mindjárt használta kedvencét, a forgópisztolyt, Dundo Zenone megbocsáthatatlan könnyelműséget követett el.

- Carramba! - üvöltött diadalmasan a kapitány, és lecsapott.

Lecsapott, és ugyanakkor megtántorodott, felbukott.

A két puska is elsült ugyanúgy a levegőbe, mint Zenone pisztolya.

Monostory, aki felnézett, csak annyit látott, hogy félmeztelen alakok törnek ki a hajó mélyéből, s vetik rá magukat a kardforgató kapitányra és a két puskás kormányosra!

- Viva la Revolución! - kiáltották, sírták, zokogták a Dundo Zenone életét megmentő szörnyetegek. - Éljen a forradalom! Viva la Revolución!

Mert ijesztőek voltak ezek az emberek, némelyik mellig érő szakállal, vállig leomló gondozatlan hajjal, soványan, koszosan, sebektől borított testtel.

Messziről is látszott, hogy verték, ütötték őket, hogy rabok voltak, száműzöttek.

És most ők, ezek az emberroncsok jöttek Zenone segítségére, kitörve a kormányállás előtti fedélzeti lejáróból, mint az áradat, ami elnyel mindent.

A legelső maga a kapitány volt, akinek a kardja ugyan lecsapott, de eltérítve, neki egy hordó tetejének.

És a kapitány eltűnt a lábak, a karok, a testek sokaságában, mint ahogy ez történt a két kormányossal is, akiknek annyi idejük jutott, hogy felüvöltöttek, de több hangot nem adtak ki soha már!

Amikor a fedélzeten szertefutó, menekülő, elbújó vagy még fegyvert szorongató egyenruhás mexikóiak meglátták a meztelen, önmagukból teljesen kivetkőzött csoportot, karjukat megadásra emelték; de akadtak olyanok is, akik letérdeltek, összetett kézzel könyörögtek, most már sejtve, mi várhat reájuk.

Aki elsőnek vetette magát a kapitányra, még nyomorúságában is feltűnőnek mondható ember volt. A haja sem csüngött annyira a vállára, a szakálla sem verte a mellét, mint a többinek, akik nem szűnő áradatban omlottak ki a fedélzeti lejárón.

Ez a férfi ütötte le a kapitányt, majd Dundóhoz ugrott és felrántotta, nehogy őt is eltiporják a hajó sötét mélyéből napvilágra törő emberek.

- Viva la Revolución! - kiáltotta ez a férfi, és maga előtt tuszkolta Dundót, aki első pillanatban nem is értette, mi történik vele.

A fedélzeti csata hirtelen véget ért.

- Ne bántsatok, ne bántsatok! - kiabálták az egyenruhásak, természetesen spanyolul. - Könyörüljetek meg, senores, könyörüljetek meg!

- Vegyetek el tőlük minden fegyvert! - rendelkezett Monostory.

Felesleges utasítás volt. A mexikóiak egymás után hajigálták el a fedélzeten oldalfegyverüket, puskáikat, tőreiket, késeiket.

Még az egyenruhák zubbonyait is letépték magukról, csakhogy minél előbb megtagadják előző életüket.

- Hát ez gyorsan s felettébb egyszerűen ment, Kimi! - kacagott Klinkenberg, és megrázta társa kezét.

- Engedje meg, Sir, hogy én is ezt tegyem - lépett melléjük Bumpus, aki hogyan, hogyan nem, sebet kapott a homlokára. - Nincsen kutya bajom se - folytatta, amikor a két kapitány megdöbbenve meredt rá. - Szégyen, de egyszerűen nekiszaladtam az árbocnak, uraim!

Ekkor ért hozzájuk az az ágyékkendős, csupa izom férfi, aki rávetette magát a nagy kalapos kapitányra, és megmentette Zenone életét.

- Caballeros - hajolt meg -, nem tudom, kit köszöntsek önökben, de üdvözlöm megmentőinket, akik kiszabadítottak mindnyájunkat a rabságból! Luz Corral ezredes vagyok, most már elmondhatom, hogy a veracruzi San Juan de Uloa erőd volt rabja, akit harmincöt társával együtt a yucatáni mocsárbörtönbe akartak szállítani! Caballeros, Luz Corral ezredes az önök szolgálatára áll!

Ezzel újból meghajolt.

- Viva la Revolución! - kiáltották, harsogták az ezredes fogolytársai.

Már akkor, amikor az ezredes megemlítette a San Juan de Uloa erőd nevét, Monostory is, Klinkenberg kapitány is felrántotta a szemöldökét. Veracruz, attól eltekintve, hogy itt szállt annak idején partra a hódító Cortez és aprócska serege, főleg erről az erődről lett híres. Az erőd a spanyol megszállók hírhedt börtöne is volt, nemcsak védelmi helye a kikötőnek. Az Uloa erőd börtönéből nem volt szabadulás! Habsburg Miksa katonai klikkje és a francia megszállók fenntartották az erődbörtön hírét: aki ide került, az legfeljebb a sírba juthatott, vagy még szigorúbb büntetésként a yucatáni mocsarak fegyenctelepeire. Az Orizaba sóner ide tartott, ezért haladt oly nyílegyenesen a part felé, Mar del Tenaxnak, ahol az akkori idők egyik legnagyobb fegyenctelepe volt. Erről természetesen a Taitsing utasai Luz Corraltól értesültek.

Az Orizaba tehát fegyenchajó volt! A rajta levő rabok a forradalmi szabadcsapatok tisztjei vagy olyan polgárok, akiket lázadással, ellenállással gyanúsítottak, vagy - mert ilyen is akadt - egyszerűen letartóztatták, maga se tudta, miért.

Luz Corrallal elsősorban Monostory Balázs értette meg, hogy kicsodák is ők, a megmentők. Az ezredes - akiről kiderült, hogy a mexikói szabadságharc híres Halál-lovasainak parancsnoka, s akit hónapokkal ezelőtt fogtak el Cihuatlánnál, fölényes létszámú francia támadásnál - boldog örömmel hallotta, hogy a klipper Tampicóba tart.

- Akkor engedjék meg, caballeros, hogy én legyek az első, aki a mexikói forradalom nevében köszönti önöket!

De hát sok idő mégsem jutott hosszabb beszélgetésre az Orizaba fedélzetén. A sóner az összeütközésnél erősen megsérült. Egyébként is már jó előre úgy döntöttek Klinkenberg kapitányék, hogy a hajót vagy elsüllyesztik, vagy a legénység és az utasok nélkül szabadjára engedik a tengeren.

- Nem szeretném, ha hírül vinnék, hogy egy angol klipper tartóztatta fel az Orizabát - mondta Klinkenberg. - De annyira vágytam már egy kis csetepatéra, mégsem állhattuk meg, hogy elszalasszunk egy ilyen kiváló alkalmat. Ráadásul megmentettünk egy csomó derék embert! Az Orizaba legénységét magunkkal visszük. Majd az ezredesék gondoskodnak őrzésükről. Az ön feladata, Mr. Bumpus, hogy megfelelő csere történjen. Ami ruha a hajón található és a legénység összes ruhája, átkerül a volt rabokra! A hármas raktárban akad annyi hely, hogy elférnek ott a volt börtönőrök... már aki életben maradt! Siessünk, mert ideje továbbállni!

Az Orizabának öt halottja volt: a két tengerész, aki az első rohamnál súlyosan megsérült, a kapitány és még két börtönőr, akikkel a foglyok végeztek.

Az Orizaba lassan oldalra dőlt. Néhány óra alatt biztosan elsüllyed - állapították meg Monostoryék, de ők mégis azon voltak, hogy ezt a süllyedést meggyorsítsák, így Dundo Zenone, Ibrahim és Merbabu fejszét ragadva lementek a hajóűrbe, és annyi léket vertek, amennyit csak tudtak. Nagy önakaratra volt szükségük, hogy az egyébként nem kényes orrú tengerészek kibírják a sóner belső terében a rettenetes bűzt, amilyet talán a yucatáni mocsarak se árasztanak. A poshadt, elalgásodott fenékvíz szaga semmi sem volt ahhoz képest, amit a szörnyű körülmények között tartott rabok teremtettek: naponta csak egy fél órára engedték őket a fedélzetre, a többi időt a hajó mélyén töltötték, szűk helyen, mind a harminchatan, fogyasztva az egyébként is szörnyű levegőt.

- Admirális - borzadozott Dundo Zenone, amikor visszatértek a klipperre -, maga a gyehenna van annak az átkozott hajónak a mélyén! Ideje, hogy a tengerfenékre kerüljön!

Dundo Zenone kívánsága gyorsan bekövetkezett.

Alig távolodtak el egy mérföldnyire az Orizabtiól, az egyébként is féloldalas, sérült hajó mindinkább oldalt fordult, vitorlái kókadtan kalimpáltak, majd dőltek, egyre inkább kifelé dőltek... végül a hajóorr hirtelen felemekedett, a tat ugyanilyen gyorsan süllyedt. Az egyik árboc kibillent a helyéről, és néhány perccel megelőzte a hajó végső sóhaját: nagy ívben, gaffos vitorlájával együtt a tengerbe vágódott, de a kötelek csak a hajóhoz rögzítették, és amikor a hajó - hatalmas burványt vetve - lefelé rohant, majd eltűnt a víz színéről, az elszabadult árboc is követte!

- Viva la Revolucion! - kiabálták önfeledten az Uloa börtönerőd volt lakói, akik a klipper hullámvédje mellől figyelték az „ördög hajójának” haláltusáját, majd eltűnését a tenger színéről.

A hajó magával vitt a mélybe öt embert, köztük a kapitányt, akik, íme, elnyerték megérdemelt büntetésüket...

Utána Crane Bumpus parancsára feszesebbre húzták a klipper hajósai a vitorlákat, s mivel a szél lehetővé tette, újból felkerültek a keresztrudak meghosszabbítására a szárnyvitorlák. A klipper kibontotta szívet gyönyörködtető szárnyait.

- Minél előbb elérni Tampicót! - rendelkezett Klinkenberg, és ettől kezdve ez lett a legfőbb törvény: minél előbb elérni Tampicót!

Luz Corral ezredes hasznos tagja lett a hajónak.

- Engedjék meg, hogy kijelöljem az útvonalat -, ajánlkozott, amikor végignézte az Orizaba pusztulását. - Most azután egyformán rossz lenne mindannyiunknak, ha akár francia hajókkal, akár császáriakkal találkoznánk. A Gloire csatahajó állandóan a Veracruz előtti vizeken tartózkodik, de megtörténhet, hogy kifut a Mexikói-öbölbe. A zátony végétől azonnal északnak kell haladni, különben összetalálkozhatunk a franciákkal!

De a forradalmárok Halál-lovasainak parancsnoka nemcsak arra volt jó, hogy megmutassa a legbiztosabb irányt. Három és fél hónapot töltött az Uloa börtönerődben, de mint mondta: mindenről értesültek, mindenről tudtak, ami Mexikóban történt.

Így Luz Corral pontos tájékoztatást adhatott az ottani eseményekről.

Tampico változatlanul a forradalmárok kezén van, tehát a klipper befuthat kikötőjébe.

Benitó Juarez, a forradalom vezére és táborkara San Luis Potosiban tartózkodik.

- Legalábbis így tudjuk - mondta Luz Corral. - De azt is be kell vallani, caballeros, hogy még számos megpróbáltatásra kell elkészülni. Túlságosan váratlanul ért minket Bazaine marsall átkaroló hadművelete. Csapataink szétszóródtak, ki erre, ki arra menekült. Most folyik az átszervezés. Nehezen megy, ahogy hallottuk azoktól, akik később kerültek Uloaba, mint én. De az északi vonalat tartják a mieink, és ez biztató. Reméljük, hogy az Államok is közbeszólnak, hiszen nem lehet közömbös számukra, ki az úr Mexikóban. Eddig a testvérháború felemésztette az északiak erejét, a hadsereg ütőképességét. Azt mondják, az új elnök ugyanolyan erélyes lesz a franciákkal szemben, mint Lincoln akart lenni.

A beszélgetés akkor történt Klinkenberg kabinjában, a mexikói tengeröböl térképe előtt, amikor Luz Corral némileg visszanyerte régi külsejét. A klipperen akadt olló, borotváló készlet, amit szívesen adtak át az Orizaba volt foglyainak. A teljes vitorlázattal haladó, megdőlt hajó fedélzetén látottakat bárki megcsodálhatta. Torzonborz emberek dalolva, nevetve vágták egymás haját, mosakodtak, borotválkoztak, szakállt nyestek, ruhákat próbáltak. Ami élelem az Orizaba fedélzetén található volt, azt átszállították azzal a céllal, hogy a kiszabadult forradalmárok végre rendesen táplálkozhassanak.

- Nagyszerű emberek önök - állapította meg Corral ezredes, amikor több mindent megtudott a hajó útjának céljáról, és végre álmai vágya is teljesült: szivarra gyújthatott, amiben, bár szenvedélyes dohányos volt, hónapok óta nem részesült. - Benito Juarez és én barátok vagyunk, régi fegyvertársak. Azt mondta, hogy az öccse Juarez mellett tartózkodik. Megkérdezhetném a nevét?

Klinkenberg elmosolyodott.

- Miért is tagadnám? - nevetett. - John Klinkenberg orvos és tudós.

Luz Corral kutatott az emlékeiben. Majd megrázta a fejét.

- Nem ismerem. Ilyen nevű orvos nem tartózkodik az elnök környezetében.

- Az elpusztult azték kultúra nyomait kutatja az öcsém - folytatta Klinkenberg anélkül, hogy meglepődött volna Corral tagadó válaszán. - Tudtommal sok régi települést feltárt, vagy megállapította helyüket. Mostanában egy barlangot kutatott, ahol ősi aranyszobroknak kell lenniük.

Elhallgatott. Mosolyogva figyelte az aszketikusan szikár, vékony, de mégis nagy testi erőt eláruló ezredes kézmozdulatát, arcának rezzenését.

Luz Corral tagadólag rázta a fejét.

- Nem, ilyen valakiről nem tudok. Annál inkább Don Ricardo Angelről, aki valóban nagy tudója Mexikó múltjának, és ugyancsak orvostudós. Igen, őt ismerem is. Kitűnő és lelkes barátja Don Benitónak.

Klinkenberg bólintott.

- Helyes, ezredes, eltalálta. John Klinkenberg már régen erre a névre hallgat: Don Ricardo Angel! Ő az én édesöcsém, aki Mexikóban lelte meg otthonát, élete örömét, célját, mint ahogy én a tengeren! Mi, Klinkenbergek ilyenek vagyunk. Megszületünk, felnövünk, és akkor - kiválasztjuk a földnek azt a részét, ahol a legjobban érezzük magunkat!

Kitekintett a kabinablakon. Odakünn ragyogott a nap, hullámok emelkedtek. Egyre erősebben fújt a szél. A zátony mélysége hol ötven, hol húsz, hol csak tíz méter volt. Minél nagyobb a hullám, annál nagyobb veszedelmet jelent az ilyen hely a nagy vitorlások számára. A Herceg kezelte a mérőónt, és időnként riasztó számokat mondott. Nyolc méter, kilenc méter.

Ki innen minél előbb, ki innen! Bár itt is tenger van, az ő hazája, mégis el innen.

Klinkenberg visszafordult, ránézett Monostoryra:

- Ha az ezredes is helyesli, akkor legkésőbb éjfélkor északnak fordulunk, mert bejöttünk egy kisebb csapdába a nagyobb csapda miatt, és szeretnék innen szabadulni. Mi a helyes?

Corral vizsgálgatta, figyelte a térképet.

- Innen minél előbb távolodni kell. Esetleg nagyobb hajó, talán éppen francia korvett vagy fregatt követi az Orizabát. Feljebb nincsen a császári hajóknak bejárata a yucatáni partra, csak Campeche előtt, de az messzire van innen. Mindenesetre engedjék meg, caballeros, hogy az én embereim, volt fogolytársaim fegvert kapjanak. Ha összekerülünk francia vagy császári fegyveres hajóval, és kiút nincsen, akkor legalább megmutatjuk majd, mit tudnak a forradalmárok!

Klinkenberg bólintott.

Corral ezredes elkomorodott. Kimutatott délnek, ahol a párázat mögött sejteni lehetett a mocsaras, óriáskígyókat, jaguárokat, de főleg a sárgaláz szúnyogjait rejtő yucatáni partot.

- Sokan szenvednek ott közülünk, caballeros. Mi megszabadultunk... ők majd később! Mert megszabadulnak a rabságból, erre esküszöm én, Luz Corral, de esküszik minden igaz mexikói is!

A két kapitány összenézett.

Megértették a mexikóit. Monostory önkéntelenül is keletnek nézett. Arra van valahol Zut, az otthon, a felesége, jó néhány derék embere, Turkovics Daniló, Luka Skupetar. És arra van az a Magyarország, ahol a Habsburg elnyomás alatt még annyira se reménykedhetnek a hazafiak a szabadság kiharcolásában, mint a mexikóiak.

Elhatározta, hogy szívvel-lélekkel a mexikói szabadságharc ügye mellé áll!

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Karaván a hegyek között • A három tierra • Egy nemzet becsülete • Hegyszakadék • Csárda • Gyanús beszélgetés • Fel a kezekkel! • Lecsap az ököl • Az ellenség ösvény kutatói • Hála önnek, senor! • Dundo véleménye • Elérkezett a pillanat • Mit tudnak az indiánok? • A domb • Támadni kell! Sortűz! • Szabad az út Potosiba!

 

Karaván haladt a völgyön keresztül, a tengerpart felől jövet. A völgy keskeny volt, mint a mexikói Altiplano völgyei általában, keskeny, meredek, legördülő szikláktól és leomló agyagfalaktól veszélyes.

A völgy mélyén kis folyó rohant szikláktól összeszorított medrében. A völgy felett, a magasból, óriási hegyek néztek a mélybe, a sok évszázada készült, de véglegesen soha el nem készülő völgyútra.

Innen nem nagyon messzire másik völgy húzódott, a Panuco völgye, benne ugyanígy rohant a víz, de nagyobb, hatalmasabb, hömpölygő áradat, a Panuco folyó. Mexikó országa a legkülönösebb földségi alakulások közé tartozik: emeletes ország. A földszintje a tengerpartnál található, tierra calientének, meleg földnek nevezik a mexikóiak. És méltán - valóban meleg föld ez, a hőség, a forróság, a sárgaláz földje. Itt találhatók Mexikó kikötői, a keleti oldalon a két legnagyobb: Veracruz, a hajdani spanyol karavellák és evezővel segített vitorlás gyors hadiegységek fő kikötője, s tőle jóval északabbra, de egy csöppet sem jobb klímájú helyen Tampico, Észak-Mexikó kirakodója.

A második emelet a tierra caliente után következik, s tierra templadának, mérsékelten meleg földnek nevezik. A tierra templada 1300 méter magasságig emelkedik, itt találhatók az Altiplanók, a magasföldi lapályok, kávé, dohány és egyéb hasznos termények ültetvényeivel. Csak hát az a baja az Altiplanónak, hogy sok erre a kő, ahol a természet megmutatta, hogy nemcsak füvet lehet a hegyi síkságokra vetni, hanem sziklákat és köveket is.

Végül a harmadik emelet: tierra friának hívják, hideg földnek, ahol már - 3000 méter után - állandó a hó, a jég.

A karaván, amit bárki megfigyelhetett, ha a Mante völgyének középrészén helyezkedett el, igen lassan haladt. Veszélyes erre a járás, s még az okos, óvatos öszvérek is remegő lábakkal kapaszkodnak át egyes részein.

Akik erre haladtak a tengerpartról a mexikói föld mélyére, akár történetünk idején, akár a távoli múltban, azért tették ezt, mert a jobb utat, ami Tampicóból a tierra templada vagy a tierra fria városaiba, falvaiba visz, nem használhatták a gyakori rablócsapatok vagy még inkább a kószáló katonaság miatt.

Amikor az említett karaván a Mante völgy bizonytalanságát választotta, tette ezt elsősorban azért, mert a Panuco völgyét francia csapatok szállták meg igen jól felfegyverzett lövészekkel, idegenlégiósokkal, hegyi vadászokkal, egyes helyeken még tüzérséggel is.

Így azután akik szerették elkerülni a franciák vagy a Panuco alsó részén Miksa császár osztrák légiójának golyóbisait, azok nem tehettek mást, mint Tampicóból elindulva a Mante völgynek vették útjukat.

Ezt tette a már említett karaván is, amelyik Tampicóból, a kikötőből kapaszkodott fel a tierrea templadára, hogy elérje célját, San Luis Potosit, a forradalmi Mexikó székhelyét.

Ez a meggyötört, elhasznált, elcsigázott út szándékosan maradt ebben az állapotban. Ide nem jöttek se útjavítók, se felmérők, hogy megbecsüljék az úton esett károkat, hibákat. Úgy volt jó, ahogy éppen leszakadt.

Ez volt az egyetlen kijárata a tengerre a császársággal szemben álló, kevés fegyverrel, még kevesebb lőszerrel rendelkező forradalmi hadseregnek, Benito Juarez szabadcsapatának.

A jó utat nehéz védeni, a rosszat könnyebb, a rossznál is rosszabbat még könnyebb. A Tampico és San Luis Potosi közötti tekervényes, hol szűk, hol még szűkebb völgy, a Mante útja a rossznál is rosszabb állapotban volt.

- Ezért tudjuk tartani - jelentette ki egy haditanács alkalmával Escobedo tábornok, a forradalmi csapatok főparancsnoka, Benito Juarez helyettese. - Oktalan ember az, aki azt tanácsolja, hogy javítsuk ki! Ellenzem, nem engedem! Minden rendes hadsereg elkényeztetett, elkényelmesedett hadsereg. Ilyenek a franciák, és ilyenek a Padre Gringo csapatai. Nálunk indiánok, peonok, arrierok, csavargók, rablók harcolnak, nem újdonság nekik a rossz út, a tátongó szakadék. A Mante marad olyannak, amilyen!

Ezen az úton, vagy inkább volt úton, vánszorgott előre és jutott mind magasabbra a Tampicóból jött hatalmas öszvérkaraván.

Elöl - lóról szállva - nagyobb csoport fegyveres haladt.

Vérbeli mexikóiak voltak, csúcsos és széles karimájú szalmakalapot viselő, gyapjúinges, bőrmellényes, bőrnadrágos, csizmás (vagy mezítlábas), de mindenképpen sarkantyúval felszerelt indiánok, a meszticek, spanyolok, akik gyerekkoruk óta pompásan használták a fegyvert, kitűnően megülték a lovat vagy öszvért, csak éppen egyvalamit nem szerettek - a fegyelmet.

Lám a karaván elővédje még ebben is egyetértett.

Lassan, az útirányítók jeleit figyelve menetelt az elővéd századnyi embere, kantáron vezetve lovait.

Hat-nyolc útirányitó haladt az elővéd élén, macskaügyességű, hétpróbás legények, akik a háború óta mást se tettek, mint járták a Mantét, hol kicsi, hol nagyobb létszámú csapatot, élelmiszer-karavánt, fegyveres, más tájakról jött harcost vezetve a tengertől az ország belsejébe.

Nem akadt nagyobb sziklacsoport, barlang, útkiszögellés, elágazás, kanyar, mélyedés, erdőcske, domb, sziklahát, amit az útirányítók ne vizsgáltak volna át a legtüzetesebben.

Amit most az öszvérek San Luis Potosiba vittek, nagy érték volt, pótolhatatlan érték.

Fegyvereket, lőszert cipeltek az öszvérek a mexikói felföld egyik legszörnyűbb útján. Ettől a hatalmas szállítmánytól függött a mexikói szabadságharc további sorsa. Kezdetben az Államokból - Texason keresztül - csempésztek fegyvereket a mexikói szabadcsapatoknak. De a polgárháború a csempészést befagyasztotta. Akadtak jobb vevők Benito Juarezéknél. Ekkor hangzott el a jelszó: az ellenség kezében a fegyver, vedd el tőle!

De hát így háborút nyerni mégsem lehetett.

Ekkor kezdték kinyújtani kezüket a külföld felé azok a hazafiak, akik vagy összeköttetéseikkel, vagy a pénzükkel fegyvert szereztek. Klinkenberg kaptány öccse, John Klinkenberg, vagyis mexikói hazája nevén Don Ricardo Angel, ha nem is rendelkezett akkora összeggel, hogy egy hajórakomány hadianyagot megszerezzen, mégis valóra váltotta tervét: kalandos életű bátyja jóvoltából a Taitsing, fegyverrel és lőszerrel megrakva, befutott Tampicóba!

Különösen hangzik: egyetlenegy hajórakomány hadianyagon múlhat egy nemzeti ellenállás sorsa, jelene és jövője?

Természetesen nem.

De a Taitsing szállítmánya jelentős, sőt döntő fogaskeréknek ígérkezett abban a nagy szerkezetben, amit a mexikói nép szabadságharcának nevezünk. Valójában éppen akkor, Monostory Balázsék Mexikóba érkezésekor volt a legmélyebb ponton Juarezék szabadságharcának nagy ügye.

Az Egyesült Államok kezdeti tiltakozását a franciák mexikói expedíciója, majd a mexikói császárság kikiáltása ellen megakadályozta észak és dél háborúja, az azt követő anyagi kimerültség, de főleg Lincoln elnök halála.

Az Egyesült Államok sok sebtől vérzett, és időnek kellett elmúlnia, amíg felléphetett III. Napóleon francia császár galádsága ellen, és régi követelését, hogy a franciák hagyják el Mexikót, és hagyják cserben Miksa császárt, valóra válthatta.

Benitó Juarez tudta, hogy a követelés egyszer elhangzik... de azt is tudta, hogy addig a szabadságharc ügyének lángja nem alhat ki!

A tüzet éleszteni kell, ellenállókat kiképezni, hadsereget szervezni, ami éppen Mexikóban volt a legnehezebb. A mexikói szereti a fegyvert, a gyors és kevés időt igénylő csetepatékat, a rajtaütések izgalmát, a hasznot hozó zsákmányolások kalandos eseményeit.

De nem szereti az egyenruhát, a végkimerülésig való meneteléseket, nem mond le a lováról, az ezüsttel kivert puskáról, a tenyérnyi réz-vagy ezüstsaitkantyújáról és arról a jogáról, hogy akkor hagyja el szolgálatát vagy akár a háborút, amikor erre kedve kerekedik!

Jól tudta ezt Benitó Juarez, a száműzött köztársasági elnök, s kitűnő tábornoka, Escobedo is. Ott voltak előttük a példák: az első nagy vereség a franciák ellen Orizabánál, amikor sok ezer ember futott szerteszét, a második nagy vereség Los Angelesnél, s a harmadik, a legszégyenletesebb, amikor a hű, dacos, keménykötésű Ortega tábornok, Bazaine marsall seregeitől Puebla előtt vereséget szenvedett. A vereséget a legteljesebb kapituláció követte. Juarez és néhány száz híve, köztük Escobedo tábornok, Corona és Blanco, később a hozzájuk csatlakozott Luz Corral ezredes, a Halállovasok parancsnoka és szervezője, a híres Juan Francisco indián vezér, az apacs és tortonacos indiánok feje, Mexicótól, a fővárostól messze északra, San Luis Potosiba menekült. Mert a pueblai vereséget követte a főváros elvesztése is... „El a hegyekbe, el minél előbb! - hangzott Juarez parancsa. - El a hegyekbe! Vigyétek szét a hírt, hogy ott találkozunk! Aki mellénk áll, jelentkezzék Potosiban. Ott szervezzük meg a hadsereget! El a hegyekbe!...”

Itt, Mexikó középső részének északi területén, a nagy Keleti Sierra Madre városkájában ütötte fel főhadiszállását Benito Juarez, a szabadságharcos felkelők vezére.

Innen indultak el az összeverbuválódott és kiképzett, kezdetben századnyi, később ezrednyi csapatok, hogy rajtaütéseikkel zavarják az ellenséget, Bazaine marsall francia légióit s a császár, Mexicóban székelő Habsburg Miksa osztrák katonáit.

Az időnkénti sikereket csalódások, csüggedések kísérték.

Kiderült, hogy emberanyagban nem lenne hiány, csak a kiképzés halad nehezen, az a bizonyos „sorkatonáskodás”. Ráadásul kevés a hadianyag!

Juarez is, Escobedo is vallotta: az első gondot legyőzi az idő. A gerillaharcokért rajongó mexikói rájön arra, hogy van más harcmodor is, ami ugyanúgy haditettet jelenthet, egyéni dicsőséget hozhat, mint a gerillaharc.

De a hadianyag?!

- Legalább egy hajórakomány fegyvert, lőszert kapnánk! - mondogatta Escobedo, aki egyre Tampico felé figyelt: mikor érkezik meg a hír a várva várt hajók befutásáról.

Igen, minden a hadianyagtól függött.

Végre Tampicóból megjött a hír, a lovas futár hozta: az első hajó, a Taitsing, hadianyaggal megrakva befutott a kikötőbe!

Szállítmányának jelentős része is ott volt az öszvérkaraván málháiban.

A karavánt nem kisebb ember, mint maga Luz Corral ezredes vezette. Ő haladt az elővéd élén, hozzá futottak be az útfigyelők jelentései, s ő adatta tovább a karaván vezetőjének a parancsokat: megállni, várakozni, továbbhaladni, mindig a legnagyobb óvatossággal. Olykor jóval túl az ezerötszáz méteres magasságon, a keskeny ösvényen megcsúszott egy-egy mula, kiszaladt a paták alól a talaj, elvágódott az állat... és akkor vagy zuhant a szakadék mélyére, vagy sikerült elkapni, kötelekkel menteni.

Több öszvért elvesztettek már, de fegyveres- és lőszeresládákat nem. A karaván gyakorlott és mindenre elszánt emberei eddig a legnagyobb mélységből is felhozták a kincset érő ládákat.

Forrón tűzött a nap a Keleti Sierra Madre csúcsaira, amikor a karaván végre elérte az Altiplanót, a hegyi síkságot, ahonnan már lefelé haladnak a további úton, hogy eljussanak San Luis Potosiba.

A Manténak ezen a részén található a Posada el Barranca, a Hegyszakadék Csárda, a föld egyik legkietlenebb csárdája, a föld egyik legkietlenebb vidékén.

Dél volt. Izzott a nap, áradt a hőség.

- Lemálházni!

Az öszvérek és az emberek ellepték a posada körüli kopár síkságot, a lejtőt, a kerítés nélküli udvart.

Innen könnyű volt megközelíteni a bővizű folyócskát, megitatni az állatokat, lovakat, öszvéreket.

Hatalmas oszlopkaktuszok, amit saguarónak hívnak, gubancos törzsű, sokméteres jukkák, tányérnyi fügekaktuszok és csúf, kopasz efedrák látszottak elszórva, egy-egy foltban a kietlen tájon, a kőnek, az agyagnak, a homoknak ebben a birodalmában.

És bármerre tekintett a szem, hegyek és hegyek!

Monostory Balázs, aki már sok részét bejárta a földnek, a nehéz és kimerítő menetelés után is elbámulva állt meg a posada udvarának végén, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a hegyekre.

- Akárha a holdban lennénk - vélte, és megtörülte verítékes homlokát. Közben körülnézett. Hol vannak az emberei, a „testőrök”, a zuti legények, akik az Adriáról idáig követték?

Az utóvéd fegyveresei között kaptak helyet Dundo Zenone és társai, akik hamar feltalálták magukat a kezdetben bizony szokatlan helyen, ismeretlen emberek között.

Klinkenberg a hajón maradt, Tampico kikötőjében, azzal, hogy az utolsó szállítmánnyal ő is Potosiba megy. A parancsnok távollétében Bumpus veszi át a hajón a kapitányi teendőket, Merbabu és társai vele maradnak.

De a zutiakat kötéllel sem lehetett volna a hajón tartani. Ők Tahar bejhez szegődtek, őt követik! - hangoztatták.

- Admirális - lépett néhány nappal ezelőtt gazdája elé Zenone -, mi azzal jöttünk el Zutról, hogy megígértük az asszonyodnak: jóban-rosszban veled maradunk, nem válunk meg tőled! Ha most azt mondod: legények, itt maradtok, mert én így akarom, akkor te, admirális, szeretett gazdánk, feleséged ellen cselekszel. Márpedig ilyesmit mégsem tehetsz meg!

- Menjenek - egyezett bele Klinkenberg is. - Ön pedig, Kimi, ha előbb találkozik az öcsémmel, mint én, közölje vele: rövidesen látni fog, amin ugyan magam is csodálkozom. Sohase hittem, hogy valaha találkozni fogunk.

Amikor Monostory Balázs elnézte a posada mellől a föld egyik legkülönösebb táját, a Keleti Sierrák kő- és hegyvadonát, joggal jutott eszébe hányatott sorsa. Volt az osztrák császár katonája, Kossuth Zajos tengerésze, a török Kucsuk basa kapitánya, kínai kalózok foglya...

És most arra készül, hogy felajánlja szolgálatát Benito Juareznek, Mexikó hősének, az indiánnak, akiről oly megvetően írnak az európai újságok, elnevezvén őt a kereszténység átkának, szélhámos rabszolga-felszabadítónak, földbirtokosok gyilkosának, a kultúra ellenségének, a haladás kerékkötőjének, tolvajnak is, zsiványnak is!

Ilyesmik jártak Monostory fejében, amikor elnézte a posada előtti kopár térségen folyó nyüzsgést. Az arrierók a mulákat és lovakat itatni, csutakolni, etetni vitték. Ugyanakkor egy tömbbe kerültek a lőszeres- és fegyveresládák. A ládákat puskások fogták körül. Az egész területet - a kopár lejtőt, a barranca (meredek szirtfal) melletti platót, a folyópartot, a két irányba elvezető utat lovas őrök járták körbe.

- Aki a közelbe jön, arra lőni kell! - hangzott Corral ezredes parancsa.

A posada főépülete messziről elárulta, hogy igen öreg építmény, megcibálta az itt uralkodó örökös szél, a nappali hőség, az éjszakai hirtelen hűvösség.

A szalmatetővel fedett építmény körül ócska istállók, karámok álltak, árnyékot adó és pihenőhelyek a kisebb karavánok embereinek, állatainak.

Itt fognak majd árnyékot keresni azok, akik felszabadulnak a munkától. Négyórai pihenőt rendelt el a karaván parancsnoka, ami valóban kevés volt a fáradságos út után.

A hirtelen támadt szél belekapott Monostory poncsójába, és leperdítette fejéről a széles karimájú, csúcsos szalmakalapot is. Mert bizony alkalmazkodnia kellett az itteni viselethez.

Zuton, mint tudjuk, hősünk a török nevéhez illő ruházatot viselte. Az is természetes, hogy amikor a klipperre került, magával hozta a klipperkapitányok egyenruháját. Úgy gondolta, európai ember lévén, s nem mexikói, majd ebben az egyenruhában jelenik meg Juarez előtt San Luis Potosiban.

- Erről szó sem lehet, senor! - tiltakozott Corral ezredes. - A mi embereink javarészt pusztai peonok, hegyi indiánok, várost nem látott mozók, s nem jó szemmel nézik az idegent. Ön és a capitano megmutatta, hogy közénk tartozik, ne akarjon olyan színben feltűnni, mint aki messziről hirdeti: más vagyok, mint ti, Juarez csavargó népe! Valgame Dios, uram, így van ez, és nem másként! Vegye csak fel a mi szerény kacabajkánkat, és meglátja, egyszerre idevalósinak érzi magát!

Így történt, hogy amikor Tampico kikötőjéből elindult a karaván, Monostory és emberei már mexikói módra öltöztek.

Combig hasított bőrnadrág, sarkantyús csizma, bőrmellény vagy posztóujjas, amit hímzések díszítettek, a takarónak és kabátnak egyformán megfelelő poncsó, amit vagy a nyeregre tett a mexikói, vagy megfelelő módon vállára terített. Ezt az öltözéket kiegészítette a szalmakalap, továbbá a széles bőröv, késsel, revolvertokkal, tölténytárral.

Juarez seregében - akkor, az újraszervezés idejében - alig akadt rendes katonai egyenruha. A pásztorok, a marhahajcsárok és az indiánok viselete alakult, formázódott egyféle öltözetté, „egyenruhává”.

Monostory most megfordult, hogy megnézze az épületet, ahol az örökké mozgó, rohanó, parancsoló, szervező Corral ezredessel és tiszttársaival kell majd találkoznia, így beszélték meg a legutóbbi pihenő alkalmával.

Megfordult, de hirtelen megmerevedett.

Az épület előtt hatalmas termetű, loboncos szőrű kutyák ugatták szünet nélkül a jövő-menő embereket, lovakat, öszvéreket. A lemálházás nagy zajjal járt, hiszen a mexikói szeret hangoskodni, nevetni, egymásnak átkiabálni.

Kecskék mekegtek, gyöngytyúkok korrogtak, a lejtő szélén kidobott húscafatokon saskeselyűk marakodtak, rikoltoztak. Magyarunk most saját szemével tapasztalhatta, hogy ezek a csúf, vedlett tollú, csupasz nyakú madarak valóságos háziállatként viselkednek a Sierrákban. Senkinek nem jut eszébe egy golyót is rájuk pazarolni, amikor oly fontos egészségügyi szerepet töltenek be: a keselyűk ezen a forró vidéken a gyorsan rothadó, elhullott állatok eltakarítói! Hullasöprögetők.

Elgondolható, micsoda zaj, kiabálás, rikácsolás verte fel a környék csendjét a karaván érkeztével.

Monostory fülét mégis megütötte egy beszélgetés. Istállóféle építmény előtt torpant meg. Fejmagasságban ablak volt, onnan szűrődtek ki a hangok.

Akik szót váltottak, a zaj miatt kénytelenek voltak suttogás helyett hangosan beszélni. Viszont az épület belső fala felfogta a térség zaját, és az ablak kiengedte az istállóban beszélgetők hangját.

- Mikor indulnak. Juan?

- Négy óra múlva, így mondják.

- Addigra az erdőnél lesznek a mieink.

- Ott csaptok rájuk?

- Ott.

- Sok szerencsét. Vidd meg a hírt.

- Viszem. Előbb lehajtok egy korsó pulquét. Vágtában megyek. Hasta bueno.

- Hasta bueno! Várj, én is szomjas vagyok. Veled megyek!

Monostory a falhoz lapulva, gyorsan a feltételezett ajtó felé indult. „Erdőnél lesznek”, „rájuk csapnak”, „vidd meg a hírt” - ezekből egy mondat is elég lett volna, hogy gyanút keltsen.

De vagy nem volt elég gyors, vagy elszámította a beszélgetők lépteit, mert mire - feltűnés nélkül - kitekinthetett az istálló szögleténél, csak annyit látott, hogy az istálló falához közel álló posada-épületnél egy sárgán szegélyezett poncsó hátsó része tűnik el.

Rohanni kezdett, hogy legalább a posada előtt lássa meg a beszélgetőket, akik - és ebben semmiféle kétsége nem volt - a karaván elleni merényletre készülhettek. „Négy óra múlva” - a karaván valóban indul!

De a posada előtt legalább negyven-ötven férfi állt, ment, sietett, beszélgetett, nevetgélt, énekelt. A sárga szegélyű poncsó eltűnt előle. A másikat nem is látta. De annyit legalább tudott, hogy az egyik a Juan névre hallgatott. Ez is valami: sárga szegélyű poncsó és Juan név! És még valami; az egyik, aki a hírt szándékozott megvinni, azt mondta, hogy indulás előtt lehajt egy korsó pulquét!

Idő se késlekedésre, se tétovázásra nem maradt. Cselekedni kellett azonnal.

Merre járhat Luz Corral?

- Hé, ember, merre láttad Don Luzt, az ezredest?

A megszólított amolyan altisztféle lehetett, mert két sávot hordott a kalapján, a vadlovasok egyetlen jelzését, amivel kedvükre feltüntették rangjukat. Két piros sávot. Őrmester lehetett tehát.

Lóháton kaptatott be a posada udvarára, körjáratos szolgálatból.

- Don Luz? - gondolkodott az őrmester. - Hol is láttam... hol?

Egy gyalogosan álldogáló fegyveres nevetve megszólalt:

- Amott van ni, az épületben. Nem kell messzire menni utána, senor!

Monostory nem belépett, inkább berohant a posada ivójába. Bűz, szivarfüst, a kukoricalevél pipából szívott füstje fogadta.

Néhány lépésre a bejárattól meglátta az ezredest. Két emberével, feltehetőleg tisztjével beszélgetett. Monostory még nem ismerte a karavánban levő társakat. Tegnapelőtt este érkeztek San Luis Potosiból, átvették a szolgálatot, azóta a parancsnoknak éltek.

- Senor, colonelo... Sürgősen! Azonnal!

Corral melléje lépett, ő a füléhez hajolt, s igyekezett, hogy a legérthetőbben és a legtömörebben mondja el a hallottakat.

Luz Corral egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt, majd felmordult:

- Talán még sikerül! - és nagyot kiáltott: - Ide mellém, Halállovasok! A többi a középre áll, és leteszi a fegyvert! Valgame Dios, aki nem így cselekszik, golyót kap, bárki legyen!

A posada küszöbére állt, revolverrel a kezében.

Egyszerre tíztizenkét fegyveres ugrott melléje, csőre töltött puskával.

- Középre! Középre! Arrierók, mindenki! Gyerünk!

- És fel a kezekkel! - kiáltotta Corral. - Karvaly került a galambdúcba!

De mielőtt szólt volna, már a Halállovasok elálltak a hátsó kijáratot, elzárták a két széles, üveg nélküli, töredezett vasrácsú ablakot, amin egy ember könnyedén átnyomakodhatott, ha megszorították.

Nyugodtan, közömbösen léptek a bennlevők a figyelő, arcot, ruhát, mozgást, hangot ellenőrző ezredes elé.

- Neved?

- Francisco Bonilo!

- Fordulj meg!

Majd: - Mehetsz! A következő! Neved?

- Salas, Pancho Salas, de hát ismersz, Don Luz, én vagyok az az arriero ...

- Mehetsz! A következő! ... Neved?

- Felipe Bonilo ...

- Ismerlek. Cihuahuából?

- Onnan, uram.

- Mehetsz. A következő. A neved?...

Monostory az ezredes mellett állt. Ő is figyelt, elsősorban hangot, keresztnevet, poncsó-szegélyt. Azután viselkedést, mozgást, hiszen köztudomású, hogy aki fél a leleplezéstől, az csak elárulja ezt a félelmet.

Fogyott a bennlevők száma.

A karaván emberei egymás után álltak a parancsnok elé.

Tudták a regulát. Ritkulni kell, hogy megleljék a keresettet.

Corral fegyveresei annyira elálltak minden menekülésre alkalmas helyet, hogy ajtón, ablakon kijutni nem lehetett.

Legfeljebb akkor, amikor még erre mód volt. Hátha megneszelte a két vagy több zsivány, mi következik, és eltűnt, mielőtt elhangzott a parancs: mindenki igazolja magát!? Lehet.

Komor képű, mosoly és kedv nélküli ember állt az ezredes előtt.

- Ki vagy?

Dühösen hangzott a válasz:

- Mi közöd hozzá? Hívnak, ahogy hívnak, felszabadult zsellér vagyok!

Corral nem tétovázott. Háború volt, s a háborúban gyengeségnek nincsen helye. Ha enged, a többi idegen követi példáját. Mert az első pillanatban látta, hogy a komor képű nem tartozik a karavánhoz, amolyan erdei csavargó lehet, aki betért a posadába inni.

Az ezredes ökle felemelkedett. Lecsapott. Keményen, pontosan arra a helyre, ahová csapni kell. A komor képű állára.

Az ember megtántorodott, karját szétvetette, megperdült és hanyatt esett.

- A következő! - hangzott Corral hangja keményen, nyugodtan.

A komor képű a földön feküdt, mint aki meghalt, így marad addig, amíg magához nem tér, és feltápászkodik.

- Lucien Sananders arriero vagyok - lépett elő a következő. - Igazolják a társaim, így van, fiúk?

- Így. Valóban az, Lucien Sananders, a mulák etetője - mondta az arrierók feje, akit közben behivattak, hogy gyorsítsák a szűrést.

Monostory kezdett türelmetlen lenni.

Végül már csak néhány embert lehetett látni az egyik asztalnál s a posada gazdáját a kármentő mögött, valamint a fiát, aki maga is meglett korú ember volt.

Két asztal volt a mély, igen nagy helyiség végén, pontosan az egyik ablak alatt, ahol két fegyveres állt, csőre töltött puskával, vigyázva minden mozdulatra.

Az egyik asztalnál négyen, a másiknál heten ültek. Kártyáztak. A parancs értelmében revolvereiket az asztalok közepére tették. Láthatólag elmerültek a kártyázásba, a revolverek kézügyben voltak ugyan, de tudták: ha utána nyúlnak, a puskások lőnek.

Corral körülnézett. A terem már majdnem üres volt. Tévedett talán? És a madarak eltűntek?!

Valamit odasúgott az egyik emberének. Az elindult, intett a társainak. Majd Monostoryhoz fordult, természetesen súgva:

- Kövessen, senor. A fegyverét vegye elő!

Odakiáltott a csárdásnak:

- Hé, Anders, ide gyere!

Az ezredes fegyveresei a két asztalt körülfogták. Kiáltás csattant:

- Fel a kezekkel!

Dermedt megdöbbenés támadt. A nagyobbik csoport hirtelen felállt, karját feltartotta. A kisebbik asztalnál ülő négy ember kelletlenül az ezredesre meredt, lassan, igen lassan kezdett felállni, feltartott kézzel.

Kettő közülük hirtelen kirúgta a széket maga alól, ellökte az előttük álló fegyverest, és rohanni kezdett az ajtó felé.

- Vigyázz! Fogd meg! Lőj!

A csűrszerű, nagy hodályban fülsiketítő durrogással ropogtak a puskák, csapódtak a golyók.

Ebben a pillanatban a másik két ember, aki még az asztalnál maradt, hogy kihasználja a zűrzavart, a lőporfüst ködét, ugyancsak az ajtót vette célba. De ők már lövöldözni kezdtek, felkapták fegyverüket az asztalról.

Mindez pillanatok alatt játszódott le. A komor képű hegylakó éppen magához tért, feltápászkodott, de a lövöldözésre megrémült és visszavágta magát a földre.

A menekülők közül az első elérte a kijárót, amikor golyó találta, és felbukott. Ugyanez lett a társa sorsa. Akik őket követték, megálltak. Revolvereiket eldobták, feltartották a karjukat.

- Ne bántsatok! - kiabálták. - Kegyelem!

Az első, akit golyó talált, felkönyökölt, ránézett a mellette mozdulatlanul fekvő társára, majd hátrahanyatlott. Melléből folyt a vér.

Luz Corral határozottan rendelkezett:

- Kutassátok át a zsebeiket! Amit találtok, adjátok ide nekem! - A másik kettőhöz fordult: - Kik vagytok? Azonnal felelni, különben lövök! És kik azok, akik itt feküsznek? Beszéljetek!

- Mexico városból valók vagyunk - nyögte az egyik remegő szájjal, elfehérült ajakkal. - Bevallunk mindent, uram, csak ne bánts. Ne bánts!

Corral üvöltött:

- Ne siránkozz, beszélj! Halljam hát!

- Azt kérdezted, kik vagyunk? Aki ott fekszik, az Juan Gonzales, Don Miramon ösvénykutatója. A társa ugyancsak a Miramon-sereg katonája. Felipe Piedra.

- És ti?! Halljam!

A két ember lehajtotta fejét.

- Mi ugyanígy... - suttogta az idősebb. - Ide küldtek...

Corral intett a csárdásnak.

Anders és a fia, akik az évek folyamán éppen elég lövöldözés részesei voltak, és tudták, mit kell ilyen esetben tenni, előbújtak a deszkákkal megerősített szögletből, ahol nemcsak a hordók, üvegek, korsók, hanem az emberek is védelmet találtak.

- Ismered ezt a négy embert? - mutatott a két halottra és a két élőre Corral. - Láttad már őket?

Anders intett.

- Nem. Erre még nem jártak. Esküszöm a guadelupei szűzre, hogy nem láttam őket! Azokat igen, azokat ismerem, mind a hetet. Don Ignacio haciendájából valók, ide járnak.

A szomszéd asztalnál a hét ember még mindig feltartott karral állt és várt.

- Hol van Don Ignacio haciendája?

- Amott lent a völgyben, az erdő mögött.

- Jótállsz értük, Anders?

- Jótállók, uram.

- A fejeddel játszol!

- Tudom, mit beszélek.

- Vegyétek a holmitokat, és távozzatok, te is, öregember - intett az asztalnál állóknak és a megrémült hegylakónak az ezredes. - Igyekezzetek!

Végül nem maradt az épületben más, mint Corral, Monostory, a fegyveresek, a kocsmáros és a fia, a két fogoly, valamint a földön két halott.

Monostory megnyugodva látta, hogy nem tévedett: a Juan nevű emberen valóban sárgával szegett poncsó volt.

- Miramon a közelben van? - nézett Luz Corral a két csapdába esett császári katonára, akik a marhahajcsárok megszokott öltözékét viselték.

Most is az idősebbik volt az, aki gyorsan felelte:

- Nagyobb csapat les rátok, senor.

- Hol?

Gondolkozott. Megvakarta a fejét.

- Lelősz?

- Ha nem felelsz, lelőlek. Ha hazudni akarsz, akkor is!

A két ember összenézett. Most látta csak Monostory, hogy a fiatalabb szinte gyerekember még. Eddig a kalap elfedte az arcát, a porvédő kendő is, amit a nyakára tekert. Nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél. Elfehéredve állt, megdöbbenve, remegő szájjal, eltompult tekintettel. A fiatalabb könyörögve nézett az idősebbre.

- Hát akkor beszélek, uram - mondta az idősebb. - Én is ösvénykutató vagyok, ez meg a fiam. Nem akart jönni, én kényszerítettem. - Elcsuklott a hangja. - Azt akartam, hogy megdicsérjenek. Bolond voltam. Rajtavesztettem.

A fiú elfordult. Megtörülte a szemét.

- Gazember vagy - mondta megvetően Corral. - Beszélj, siess már! Nincs időm!

- Kémek hozták a hírt, hogy nagyobb fegyverszállítmány indult Tampicóból. Ide küldtek minket, hogy megtudjuk, mikor értek fel, és mikor indultok. - A halott Felipe Piedrára mutatott. - Ő a parancsnokunk. Tiszt, az ösvénykutatók hadnagya. Juan nem velünk jött, titeket kísért, az arrierók közé vegyült.

- Hol várnak ránk?

- A Sanchez-toroknál.

Corral gondolkozott: Sanchez-torok? Anders megszólalt:

- Órányira van innen. Az a szűk völgyrész, ahol majdnem összeérnek a falak ...

- Tudom - bólintott az ezredes. - Sejtem, mi lenne a csapda. Elállni a kijárót, bezárni a szakadékot, s a szakadék felső részéről tüzelni. De hát ebből most már nem lesz semmi! - Mosolygott. - Hála önnek, senor! - nézett Monostoryra. - Megmentette a karavánt.

Most szólalt meg a fiú:

- Ne bántsák az apámat, senor! Jó ember.

Corral rendelkezett:

- Ezt a két embert hátraviszitek, megkötözitek, és szekérre rakjátok. Majd Potosiban döntünk, mi lesz velük. A karaván itt marad, erős őrséggel. Az elővéd emberei és a fegyveresekből többen velünk jönnek. Ön is, senor, ha hajlandó nekem segíteni.

- Szívesen, azért vagyok itt. Nem szívelem a tétlenkedést.

- Pompás - lelkesedett az ezredes -, ebben az esetben két részre oszlunk. Kitűnő felderítőink vannak, előreküldjük őket. Bekerítjük mit sem sejtő támadóinkat. Ők ezekre a fickókra várnak ... tehát nem hinném, hogy előre felállnak kitervezett támadási helyükön. Valószínű, hogy a szurdok valamelyik tisztásán vagy erdő közelében tábort ütöttek. Rövidesen ez is eldől. - Ránézett a csárdásra. - Ezeket meg dugjátok a föld alá. Ilyesmiben van már elég gyakorlatod!

Anders nevetett.

- Előfordult, senor! De esküszöm a guadelupei szűzre, hogy jobban szívelem, ha nem durrognak a puskák a közelemben!

Corral belekarolt a magyar tengerészbe.

- Jöjjön, senor, intézkedünk. Két indián vezetőt előreküldünk. Ők majd kiderítik, mire számíthatunk a Sancheznél. Ebből az esetből is sejtheti, hogy az ellenség erős, idáig is elmerészkedik, ha kell. De ezúttal rájuk csapunk. - Derűsen nézett Monostoryra. - Ez Mexikó, senor! Mi így élünk évek óta, akár a puma, az erdei oroszlán; hol üldöznek, hol mi üldözünk! Mire Potosiba érünk, öreg harcos lesz önből!

Monostory megrázta a fejét.

- Már most az vagyok, colonelo. Régi katona, régi harcos. Valamikor az osztrák sereg főhadnagya voltam.

Corral meglepődött. Megállt a csárda küszöbén.

- És mégis a mi oldalunkra áll?

- Azért vagyok itt, mert ott szolgáltam. Azért vagyok itt, mert már egyszer ellenük harcoltam!

Corral megszorította a kezét.

- Hiszem, hogy a mi barátságunk egy életre szól, Don Blas!

- Én is így hiszem, colonelo!

A csárda előtt nagy csoportban várakoztak a karaván fegyveresei. Mindössze azok maradtak a helyükön, akik a hadianyagot őrizték.

- Blanco merre van?

Egy hihetetlenül hosszúra nőtt, sovány férfi lépett ki a csoportból.

- Itt vagyok, ezredes!

Corral rámutatott.

- A hadnagyom. A Halállovasok régi embere. - Majd a hadnagyhoz fordult: - Nyergeltess, fegyverbe! Azonnal küldd ide a két legjobb indián nyomozót, Carlitost és Jegureguit.

Blanco elkiáltotta magát:

- Nyergelni, lovasok! Sorakozó!

A két indián is előkerült. Idősebb, szikár emberek voltak. Hajukat vörösre festett bőrszegély szorította le. Mind a kettő már az út alatt feltűnt Monostorynak. Bocskort viseltek, szűk bőrnadrágot, poncsót, mint általában a mexikóiak, de a kalapot a bőrszíj és az igen hosszúra nőtt haj helyettesítette. A sötétbarna arc, a sűrű, fekete haj, a csupasz, szőr nélküli arcbőr, a nyugodt mozgás messziről elárulta, hogy őseik a spanyolok előtt is itt éltek, Mexikó földjén.

Ez a két indián és néhány társa, apró lovaikon vagy azokat vezetve, a karaván élén jártak. Időnként egy-egy hátrajött, hogy tudassa megfigyeléseit az ezredessel.

Corral mondott valamit a két indiánnak, fojtottan, pattogó beszédmodorban, az ő nyelvükön, mert mint Mexikó sokféle indiánja, ők is ragaszkodtak az ősi nyelvhez, és szívesen vették, ha más is így szólt hozzájuk.

Még a hegylakónál is komorabb képűek voltak, szinte mogorvák, s ennek arányában szótlanok. Inkább csak bólogattak, mint beszéltek... de a szemükben látszott, hogy máris mindent értenek, és minden úgy lesz, úgy történik, ahogy az ezredes kívánja.

A hosszú Blanco nyilván nem értette nyelvüket, mert az ezredes hozzá fordulva folytatta:

- A két indián előremegy. Mögöttük száz-kétszáz méterre a nyomkövetők másik csoportja. A Sanchez előtt van egy domb, oda az ellenség már őröket állíthatott. Azokat ők ártalmatlanná teszik. Ha erre jelt kapunk, lóról szállunk, s gyalog lopódzunk a dombra, s onnan indítjuk meg a támadást. Nem lesz könnyű, de ha sikerül, nyertünk! Nem lehetnek többen két-háromszáznál. Mi éppen száz lovast tudunk nélkülözni. A felét te vezeted, a másikat én. Don Blas veled megy, hogy átessen a mexikói tűzkeresztségen. Régi katona, ne féltsd!

A hosszú, sovány, derűs tekintetű hadnagy nevetett. Kezet nyújtott.

- Blanco hadnagy szolgálatára áll, senor.

Az indiánok máris eltűntek, ők már tudták, mi a teendő.

A csárda előtt az arrierók maradtak, de nem sokáig. Az öszvérekhez szólították őket. A ládák körül lovas őrök léptettek. Ez a néhány válogatott legény itt marad, hogy őrizzék a San Luis Potosinak szánt kincset.

Corral lovasai felsorakoztak, és megindultak Blanco vezetésével.

Az ezredes is nyeregbe szállt. Intett Monostorynak.

- Jöjjön, senor - mondta mosolyogva. - Az emberei kézzel-lábbal kapálództak, de végül megértették, hogy az ő feladatuk az ide vezető út elzárása, ha esetleg idáig eljut az ellenség. Tüzes fickókat hozott magával, meg kell adni, senor! Majd beletanulnak a mi hadiszokásainkba. De hát tanulni is kell...

Lassan léptettek lovaikon a posada lejtős útján, hogy elérjék a szakadékot, ami ezen a részen széles volt, fáktól övezett, a tájnak ellentmondóan ligetes, füves.

De csak egy darabig. Ahol összeszűkült a völgy, megint a kő, a sziklaomlások veszélye vette át a hatalmat, s attól kezdve nagy figyelemmel kellett irányítani a lovakat.

Az út torkolatában - fák és kőhányások mögött - Dundo Zenone és kis csapata helyezkedett el. Nem volt könnyű megkülönböztetni a többiektől. Ők is - érthetően, kerülve a feltűnést - átvedlettek mexikóiakká. Az első napon nem tudtak megbékülni a nagy kalappal és a poncsóval. De rövidesen rájöttek, hogy a nagy kalap véd az erős napsugárzástól, a poncsó pedig az éjszakai erős hidegtől.

- Minden jóban van rossz, de minden rosszban van jó is - állapította meg nagy bölcsen Dundo, amikor felvette a neki valóban szokatlan öltözéket. - A rossz, hogy így még anyám se ismerne meg, ha élne... a jó, hogy ha nem nyitom ki a számat, akkor idevalósinak tartanak.

- Egyszer csak észreveszed, hogy itt is tudsz beszélni - biztatta Zut ura az elszontyolodott főhajóst. - Merbabuékkal már sikerült.

- De ők velünk együtt a hajón szolgáltak ... itt meg öszvérekre kell ülni!

- Azt mondtad, a világ végére is követnél!

- Hát nem oda követtelek, admirális?

Most, amikor a lovasok lekanyarodtak a posada meredek útjáról a folyóparti útszegélyre, a fák és a sziklák mögül karok emelkedtek fel.

Dundo és a „testőrök” intettek búcsút tovalovagoló gazdájuknak.

Tehát elérkezett a pillanat, amikor újból katonának kellett lennie, s nem tengerésznek. Hosszú idő után tegnapelőtt ült újból nyeregbe, lóhátra. Tétovázva fogta meg a kantárt, a nyeregkapát, a kengyelt, de amikor fellendült és elhelyezkedett, egyszeriben úgy tűnt, hogy nem hosszú évek, csak napok múltak el a legutóbbi lovaglás óta. A lovacska előbb kitörni készült, levetni ismeretlen lovasát, de a térdek jól szorították, a beülés, az egyensúlytartás rövidesen meggyőzte a rakoncátlankodó állatot, hogy hiába minden ellenállás: aki a hátára került, érti a mesterségét.

Ettől kezdve a lovacska - alacsony, gubancos szőrű, igazi hegyi paripa - kezes lett, mint a bárány, s hű, mint a kutya.

Corral elgondolkozva figyelt előre, Monostory - akit ettől fogva Don Blasnak szólítottak - ugyanezt tette.

Szakadékok, dombok, meredélyek, aprócska fennsíkok váltották egymást. A távolban újabb hegyek tűntek fel. Errefelé egyáltalán nem ritkaság a kétezer méteren felüli hegyóriás. A hegyek, a völgyek, a szakadékok voltak Juarezék erődjei, védelmi szigetei. Erről Corraltól értesült először.

Eltelt egy félóra, majd egy óra. Emberrel sehol nem találkoztak.

Láttak egy megtermett vadmacskát, amint az oszlopkaktuszok között ugró egeret hajszolt. Az égen keselyűk tűntek fel. Északi irányban egy helyben köröztek.

- Ott vannak! - mutatott az alig látható keselyűkre az ezredes. De elhallgatott. Lova megcsúszott, majdnem elvágódott. Itt megint komiszabb lett a hegyi út.

Egy kiszögellésnél Blanco hadnagy várakozott.

Szurdokszerű sziklamélyedésben álltak a lovak és az emberek. A századnyi embert már két csoportra osztotta Blanco. A lovakat az a néhány peon vigyázta, aki a csapattal jött.

- Várunk - intett Monostorynak Corral, és leszállt a lováról. - Korán jöttünk.

A magyar követte.

A levegőben a várakozás izgalma lebegett. Se pipázni, se szivarozni nem lehetett. Közel volt a domb, ahonnan az ellenség őrei figyelhettek. A beszélgetést is eltiltotta Blanco.

Vajon sikerül az apacsoknak a dombon tartózkodó megfigyelőket megsemmisíteni?

- Ha ott vannak - súgta Corral -, akkor az én indiánjaim elintézik őket. Mesterei a rajtaütésnek. Erre neveltem őket, beváltak.

Csönd támadt. Csak a lovak kapáltak, rázták a gyeplőt, időnként megugrott egy-egy. Legyek, bögölyök hada lepte el a szurdokba szorult állatokat, harcosokat.

- Nem dohányozhatnak? - súgta Corral fülébe a hadnagy. - Jobban bírnák nyugalommal, ismered őket, uram!

- Nem! - mordult fel Corral, és ránézett az emberekre, káromkodott: - Banditos malditos! Nem bírtok magatokkal? Vénasszonyok vagytok?!

Az emberek behúzták a nyakukat, és mosolyogtak. Szerették Corralt, akit visszatértekor boldog üdvrivalgással üdvözöltek. Ezért is küldött Juarez a Halál-lovasokból Tampicóba másfél századnyit, hogy ők legyenek az elsők, akik viszontlátják és egyben Potosiba kísérik az első nagyobb hadianyag-szállítmánnyal.

Corral időnként türelmetlenül felkapta a fejét.

- Nyugalom!

Blanco ásítozva vakarta a fejét. Egy sziklán ült, karján a fegyvere, mint a legtöbbnek. Monostory élvezettel nézte ezeket a napégette arcú, verítékes öltözékü, élénk tekintetű fenegyerekeket. Első látásra bárki megállapíthatta, hogy nagyszerű harcosok, keménykötésű emberek, akiket bizony nem könnyű kézben tartani! Ez a fajta csak olyan felettest fogad el, akiért egyébként is a halálba megy. A tisztek közülük kerülnek ki, így kívánja a regulájuk. Aki „kívülről” jut a Halál-lovasokhoz, annak nagy neve, nagy híre legyen, hogy elfogadják parancsolójuknak. Monostoryt is, valljuk be, gyanakodva méregették. Mit keres köztük egy tengerész? Ráadásul idegen is... Egyvalami enyhítette barátságtalanságukat: Luz Corral szívélyessége az idegenhez.

Mert Corralt a vademberek valósággal istenítették. Elég volt az ezredestől egyetlen tekintet, de különösen egy-egy kifakadás, hogy lecsöndesüljenek.

- Banditos malditos! Átkozott zsiványok!

Az egyik, ragyás képű, sebforradásos puskás, aki a közelben gubbasztott, Blancohoz méltóan ugyancsak egy sziklán, csendes derűvel odaszólt a parancsnoknak:

- Ha nem azok lennénk, semmire se mennél velünk, uram!

Elfojtott nevetés volt a válasz.

A szurdok bejáratánál feltűnt az egyik indián. Intett Corralnak, hogy indulás, minden rendben, utána!

- Gyerünk! Fél század engem, a másik fél század Blancot követi! - Odaszólt a peonoknak: - Lovakra ügyeljetek! Csendben maradjanak! És ha kell, lőni bárkire!

- Nyugodt lehetsz, ezredes, így lesz - bólintott egy idősebb peon. - Bízd ránk a lovakat!

- Egy sem vész el belőlük! - tette hozzá egy ifjú hajcsár.

Szétoszlottak, megindultak. Monostory Blancot követte. A szurdok kijáratánál Jeguregui várta őket.

Ő már csak jelbeszéddel mutatta, hogy a domb az övék, megszállhatják. És sietni, sietni, nehogy az ellenség fölfedezze a történteket!

- Igyekezni! - adták tovább az emberek Corral parancsát. - És nem beszélni!

Az apacs kém Corral csoportjának, Jeguregui Monostoryék fél századának élére állt. Őket követték a Halállovasok. Kúszva, mászva, sziklától szikláig, fától fáig fedezve magukat igyekeztek elérni azt a dombot, ahonnan beláthatták a Sanchezt, a völgy szurdokszerű részét.

Monostory bámulattal tapasztalta, hogy ezek a csizmás, fegyveres, külsőre nehézkes emberek, akik inkább a nyeregben, mint a talpukon érezték jól magukat, a vadmacskát is megszégyenítő nesztelenséggel haladnak előre!

Alig gördült egy-egy kő, alig roppant egy-egy ág vagy reccsent egy elszáradt falevél.

A magasban, most már szinte a fejük felett köröztek a csupasz nyakú keselyűk.

A távolból mintha hangokat lehetett volna hallani. Emberi hangokat. Lónyerítést. Az ellenség osztagai is lóháton jöttek idáig. Mindenesetre merészség volt a részükről, hogy idáig bemerészkedtek, San Luis Potosi körzetébe, ahol még a szabadságharcosok voltak az urak.

Abban bíztak, amire építettek: a váratlan meglepetésre s arra, hogy a juarezisták elhanyagolják a kellő ellenőrzést.

Hála Monostorynak, ez az utóbbi mégsem következett be.

Most mindenki lekuporodott, és várt. A fejekről lekerültek a széles karimájú kalapok. Akinél volt porkendő, azt tekerte a fejére, akinél nem volt, hajadonfőtt maradt.

A kalap akadályozza a mozgást, s feltűnő, messzebbről is áruló lehet.

Előttük volt a domb, sziklás, meredek emelkedés. Ideális helye a jó megfigyelőknek. De a dombról most nem a franciák vagy a császáriak előőrsei néztek szét, hanem a szabadságharcosok indián kémjei, akik a fiókkeselyük hangját utánozva tudatták: minden rendben, gyertek!

Az indián Jeguregui, aki eddig feltérdelve figyelt, intett.

- Gyerünk!

Csodálatos gyorsasággal, de még csodálatosabb zajtalansággal elérték a domb tetejét.

Az apacsok előléptek. Mintha mosolyogtak volna. Egy fa tövében hat összekötözött katona hevert. Riadtan figyelték az indiánok minden mozdulatát és a felbukkanó fegyvereseket.

Franciák voltak, légionáriusok, akiket Bazaine marsall élcsapatának hívtak. Évek óta itt harcoltak Mexikóban, többen közülük a nyelvet is megtanulták, tehát könnyen megértették magukat.

Hogy összekötözve itt hevertek, elsősorban is azt bizonyította, hogy azonnal megadták magukat. Tehát jól tudták: a felkelők indiánjainak, a totonakok és az aztékok még létező leszármazottainak kezében könnyen jár a kés.

Corral, Blanco és Monostory a domb tetején újból egymás mellé került.

- Ott vannak - mutatott előre Corral.

A dombról jól látszott a Sanchez meredek bejárata, a sziklás csapda, ahol pusztulás várná a szállítmányt.

Corral figyelve nézett előre.

A völgyi út két oldalán magasan, a sziklák mögött katonák lapultak. A Sanchez jobb oldali bejárata földnyelvként előrenyúlt, s azon is felfedezhette a gondos figyelő a rejtőzködő egyenruhásokat.

- Ott a parancsnokuk - suttogta Corral.

Gondolkozott. Figyelt, mérlegelt. Blanco és Monostory ugyanígy. Közben az emberek lassan felfejlődtek. A két csoport különválva várakozott.

Az ezredes a foglyokhoz lépett.

- Beszéltek spanyolul?

Az egyik, idősebb légionárius kapott az alkalmon, s örömmel bólintott.

- Beszélek! ... Megöltök, uram?

Corral intett.

- Ha igazat mondtok, nem. Mennyien vagytok?

A légionárius készséggel felelte:

- Egy teljes század és egy lövészszakasz.

- Milyen jelt kell adnotok?

- Ha közelednek, három fütty a prérikutya hangján.

- És ha nem? Ha nem jön senki?

- Időnként átintünk, ennyi az egész.

Corral elvágta a légionárius kötelékét.

- Állj fel, és lépj a fák elé. Ints, hegy nem láttok senkit! - Hozzátette: - Tüstént agyonlövünk, ha másként cselekszel, vagy menekülni akarsz!

A légionárius az ajkát harapdálta. Csüggedten nézett az ezredesre.

- Nem akarok áruló lenni, uram...

Corral dühösen intett.

- Odaállsz vagy sem? - A szeme villogott. - Blanco, húzd ki a késedet!

A hadnagy széles övéből egy mozdulattal előkerült a mexikói manyeta, ami egyformán alkalmas bozótirtásra, evésre, fafaragásra, ember- és állatölésre.

- Még egyszer mondom - suttogta fojtottan az ezredes -, időnk nem sok...

A légionárius sóhajtott, és kilépett a fák elé, ahol sűrű bozótos fogta körül a melegtől, aszálytól szenvedő fákat. Ahogy kilépett, s megmutatta magát, a Sanchez-toroktól franciául átkiáltottak:

- Jönnek?

A légionárius meglengette a karját, hogy nem...

Ezzel megfordult, visszatért. Lehajtotta a fejét, mint aki igen szégyenli tettét.

- Kötözzétek meg újból - szólt az egyik indiánnak Corral, és intett Monostorynak, valamint Blanconak, hogy jöjjenek félre egy mélyedésbe, ahol fedezve voltak, és ugyanakkor zavartalanul is beszélgethettek.

- Nincsen sok időnk. Ezek a franciák légionáriusok. Ha elvesztik a tiszteket, elvesztik a fejüket is. A tisztek ott vannak az előrenéző szirten, rájuk kell lecsapni!

- Vállalom - szólt izgatottan, az áldozatára rácsapó puma nyugtalanságával Blanco. - Bízd rám, ezredes!

- Hány ember kell?

- Tíz. Máris indulok. Meglepem őket.

- Az égből akarsz lepottyanni?

Blanco vigyorgott.

- Majdnem. A földnyelv felső részén, ahol a tisztek tanyáznak, van egy barlang, innen is látni. A barlangnak a völgyből van a bejárata. Az ilyesmit aknának mondják. Ismerem. Véletlenül éppen a minap néztem meg, amikor elétek mentünk Tampicóba. Bolondok lennénk, ha nem ezt használnánk ki. De ugyanakkor ti, colonelo, támadjátok meg hátulról a légionáriusokat, akik a völgy felőli oldalon helyezkedtek el. Az első szóra megadják magukat!

Most már minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A foglyokkal két lovas maradt. Blanco eltűnt az általa kijelölt tíz emberrel. Az indiánok közül egy Blancoval tartott, a többi Corralt követte. Monostory is.

- Mégiscsak jobb, ha ön velem marad - mondta Corral. - Jegureguit ön mellé adom. Nem tud vele beszélni, igaz, de csak az intéseire figyeljen. Bízzon benne. Az én feladatom most eléggé nehéz, s nem szeretnék hibát ejteni. Tehát csak az indiánhoz tartsa magát.

Ezzel kezet szorított, mint aki azt mondja: lehet, hogy találkozunk, lehet, hogy nem; elvégre háború van.

Monostory már régen nem érezte azt, amit most, ezekben a pillanatokban. Tudta, hogy e pillanatban nem más, mint kolonc társai nyakán. Miért is jött el erre a rajtaütésre, amikor előre sejthette, hogy sok hasznát úgysem veszik? Corral udvariasságát nem kellett volna komolyan vennie! A legszívesebben visszafordult volna.

Elvörösödött, amikor az indián megfogta az övét, és maga felé húzta.

- Jera - súgta az indián az apacsok nyelvén -, jera, szenyo, jera. Gyere, uram, gyere...

Egyszerűen akár a föld nyelte volna el őket, Corral, az indiánok s a harcosok mind eltűntek. Csak a bozót zörgött valamelyest, más semmi sem árulta el távozásukat.

- Jera... szenyo... jera...

Monostory - mi mást tehetett? - akár a vak a vezetőjét, követte az indiánt. Most lefelé tartottak a dombról, egy vízmosás takarását használva.

- Jera - súgta állandóan az indián, mintha sejtette volna, hogy a tengeren túlról jött uraságot biztatni kell.

Kúszva, mászva haladtak most is. Felettük a kék égen a keselyűk változatlanul köröztek, lomha szárnyalással, lefelé figyelve. Valahonnan lónyerítés hangzott, aztán emberi hangok, nevetés.

- Jera...

Az indián egy pillanatra megállt. Monostory érezte elnyűtt gyapjúingének kesernyés szagát. Jeguregui is, mint általában az indiánok, varkocsba fonta koromfekete haját, s a fonat végére apró csigákat aggatott. Különösen zizzentek ezek a csigák, amikor valami miatt megrázta a fejét.

Az indián mintha azt a parancsot kapta volna, hogy az idegent minél távolabb tartsa a harcosoktól, nehogy bajt okozzon. Monostory, hogy erre feleszmélt, még jobban elszégyellte magát.

„Te nem ugyanígy tennél? - tette fel önmagának a kérdést. - Ismersz ebben az országban egyetlen növényt, kőfajtát, hegyvonulatot? Még csak a köznép legegyszerűbb szavait sem érted! És honnan tudnád, mit kell tenni egyetlen intésre?!”

- Jera...

Továbbhaladtak.

Azután újabb kaptató következett. Mindenfelé sziklák, senyvedt fák, bokrok, szúrós, gigantikusra nőtt kaktuszok.

Az indián keze hirtelen visszanyúlt belemarkolt a mögötte jövőbe.

Kígyó, vöröses erezetű, méteres ureus figyelte őket összetekeredve. Kikerülték, továbbkúsztak.

„Hihetetlen, hogy nem vesznek észre - futott át többször Monostory agyán. - Hihetetlen!”

Most az előbbinél vadabb iramban kapaszkodtak fölfelé. Mindkét tenyere vérzett, alig volt képes tartani a puskáját. A halántéka pattanásig feszült, a szíve kegyetlenül vert, kalimpált.

„Ennyire megöregedtem volna?” - gondolta keserűen. Mi lett a régi Monostory Balázsból, a fiatal hadnagyból, aki játszva végezte a legnehezebb gyakorlatokat, terepen éppen úgy, mint a ló nyergében. Igaz, egy tengerész számára mindig a legnehezebb - megszokni a szárazföldet. Ezzel vigasztalta magát, amikor hol az indián mellett, hol a nyomában azon igyekezett, hogy legalább szégyent ne valljon, s képes legyen tartani azt a tempót, amit az ösvénykutató diktál.

Monostory Balázs tehát küzdött önmagával, a lelkét marcangoló szégyennel, és úgy döntött: ha nem sikerül belehelyezkednie az itteni világba, ha csak tehert jelent és nem segítséget, akkor - szégyenszemre bár - búcsút mond Mexikónak!

- Jómmá!

Állj!... Az indián kemény, inas keze erősen megszorította a karját.

Térdre ereszkedve figyeltek.

Monostory kezdetben semmit nem látott, csak az előtte levő gizgazt, bozótot, ágak zűrzavarát s némi napfényt, ami áttört a sűrűn.

De az indián késével néhány ágat gyors, zajtalan metszéssel eltávolított. Intett: nézzél ki ezen az ablakocskán!

Csak miután kinézett, s megállapította, mit lát, kapott észbe, hogy hangokat is hall, igen közelről, alig néhány méterről!

Igen, alig néhány méterre voltak tőlük a franciák, az ide vezényelt légionáriusok százada, akik azt a parancsot kapták, hogy az általuk megszállva tartott Panuco völgyéből idáig, a Mante völgyig törjenek előre, és váratlan megjelenésükkel rémületet okozva, megsemmisítsék a Potosi felé menetelő hadiszállítmányt.

Most értette meg, mit is akart elérni Luz Corral. A völgyben., néhány méterre a folyócska szintjétől halad az út. Ezen az úton kellene haladni a karavánnak. Ezt az utat akarják majd rajtaütésükkel megtámadni III. Napóleon francia császár Mexikóba vetett légionáriusai. Ők az út felett tíz-tizenöt méterre bújtak meg a Sanchez-torok oldalában. A hangokból és látottakból ítélve itt helyezkedik el hosszan a század.

A század felett, ugyancsak nem nagyobb távolságra, tizenöthúsz méternél van a Sanchez-szakadék cserjés, fás, sziklás fennsíkja, ahol most - a Halállovasok vannak.

Amikor az indiánnak jelbeszéddel feltette a kérdést, merre vannak társaik, a mosoly nélküli Jeguregui most mintha mégis mosolygott volna. Ugyancsak jelbeszéddel válaszolta: itt, erre, amarra, mindenütt, a bokrok, a fák, a sziklák közötti

Most az indián jobbra húzta. Valósággal elhűlt a látványra. Mint valami toronyból, úgy látott rá a kiszögellésre, a Sanchez-torok bejáratának földnyelvére.

Ott voltak - immár alatta - a tisztek, mellettük a lövészek, valóságos kis várban, bástyaszerű, pompás kiugrásban, aminél különb természeti erődítményt bajosan lehet elképzelni.

Látni lehetett őket s hallani a beszédüket, ha nem keveredett éppen össze a hangjuk. Mert biztonságban érezvén magukat, nem törődtek a hangok erejével.

Most látott először ilyen közelről Monostory francia légionáriusokat, a Kis Napóleon (Victor Hugo nevezte így III. Napóleont) kedvenceit, Bazaine elit katonáit, akiket Afrikára neveltek (az ottani harcászatra, marokkóiak, tuaregek, beduinok, sivatagiak és hegylakók megfékezésére). Éppen ezért vezényelt át belőlük Bazaine marsall néhány ezredet, hogy segítsen a sorkatonaságnak, amelyik csak igen nagy áldozatok árán tudott harcolni a veszélyes mexikói terepen.

Az erődítményben - nevezzük így a földnyelvecskét - hat tiszt és huszonöt lövész tartózkodott. Két tiszt, a többitől félrehúzódva, állandóan a domb és a völgy ama része felé figyelt, ahonnan a karavánt várták.

Nagy nyugalom uralkodott az „erődítményben”. Néhányan egy szikla árnyékában kártyáztak, kockajátékkal, mórának nevezett zsinórjátékkal szórakoztak.

A két tiszt azonban - akik közül az egyik mellig érő szakállt viselt, mint a legtöbb régi „afrikai” - nyugtalanul figyelt a domb felé. Nyugtalanságuk eredménye lett, hogy a szakállas odaintette tiszttársait is. Látszott, hogy izgatottan, aggodalmaskodva vitatkoznak. Lehet, éppen azt találgatták, hogy a megfigyelő dombon levők miért nem mutatják magukat, vagy azt, hogy a karaván miért nem mutatkozik.

A megbeszélés eredménye az lett, hogy a szakállas maga elé intett négy lövészt, s az egyik tisztre mutatott. Ez az öt ember átmászott a hevenyében összetákolt mellvéden, hogy elinduljon lefelé, kideríteni a feltűnő csend okát.

Jeguregui újból Monostory karjához nyúlt, hogy figyelmeztesse. A puskára mutatott. „Tartsd lövésre készen, uram!” - jelezte a mozdulat.

Monostory nem sok értelmét látta, hogy miért éppen most. De engedelmeskedett.

Ebben a pillanatban éles, harsogó rikkantás hangzott: hasonlatos a pusztai sakál vagy még inkább a hegyi farkas éles, gerincig ható üvöltéséhez.

Jeguregui felugrott. Ő is kiáltott.

Jobbra és balra alakok ugrottak elő a bozótból, a sziklák mögül! Most lehetett csak látni, hogy mennyien voltak a közelében. A kiáltást sortűz követte! Egy, majd több egymás után. A völgy megtelt robbanások, csattanások zajával, kétségbeesett ordítással, diadalittas üvöltéssel, sakálok, farkasok rikoltásával.

Az a tiszt, aki katonáival átmászott a dibdáb védelmi falon, felbukott, és gurult, görgött lefelé a meredek oldalon! A négy katona ugyanerre a sorsra jutott.

A szakállas parancsnok kirántotta a kardját, mindössze erre futotta az idejéből. Többre nem. Megcsuklott, a kard kiesett a kezéből, előrevágódott, és végigterült a köveken.

Egyenruhás alakok menekültek, zuhantak, majd elterültek. Puskák hulltak ki a kezekből, kardok és pisztolyok. Katonasapkák potyogtak, hátiborjúk, kulacsok görögtek.

Kétségbeesés telítette meg a szűk völgyszorost.

Ugyanakkor szünet nélkül hallatszott a puskazajtól, ropogástól, kiabálástól, a jól sikerült rajtaütéstől megrészegült Halállovasok diadalkiáltása.

Blancoék is előtűntek, és éppen az erődítmény tetején. Percek alatt tiszta munkát végeztek. Nekivadultan még azt sem vették észre, hogy a legtöbb légionárius eldobja fegyverét és feltartja karját. Egyik légionárius a másik után fordult fel! „Nem volt kár értük - mondta később Luz Corral -, lövészek voltak, sok mexikóit megöltek. Most a mexikóiak ölték meg őket!...”

Monostory nem sütötte el fegyverét. Nem látta értelmét. Abban a döbbenetben, ami az ellenséget, a franciákat érte, nem fenyegette őt senki. Csak állt és bámult.

Jeguregui eltűnt mellőle. Nem akart elmaradni a többiektől. Mint a veszett eb, rávetette magát azokra, akik alatta voltak s menekültek.

- Viva la Revolución! - harsogott, zengett a kiáltás végig a völgyön. - Viva, viva!

A völgy többszörösen visszaverte a szabadságharcosok ordítását, a fegyverek ropogását, a legördülő kövek, sziklák, a sziklákkal együtt puffanó, gördülő elesettek zaját.

- Viva la Revolución!

Szabad volt az út a Tampicóból jött karaván előtt!