NYOLCADIK FEJEZET

A visszavágás ideje • Garda halála • Készülődés • A mocsár mélyén • Két halász az öbölben • Quien vive?! • Roham • A Marseille támadói • Ég a kanóc • Izgalmas várakozás • A tűztenger

 

A sasok ott élnek fönt a sziklák között, hegyóriások rejtekében, bércek tetején, megközelíthetetlen barlangok szájában, villám sújtotta vén fák lábánál, a kifordult gyökerek között, a Sierra Madre végtelen magányában. Innen indulnak kóválygó körözéseikre, völgyek felett, szakadékok mélyére vagy nyílegyenes repüléssel csúcstól csúcsig.

Hívei a szabadságnak, szeretik a maguknak való életet. Nem szeretik, ha idegen kerül a birodalmukba.

Zacatecas!

Itt kapott erőre a mexikói sas, a szabadság sasmadara. Ide jöttek a hívó szóra, a néma trombitajelre, a bércről bércre hangzó nesztelen kiáltásra a szétszórt csapatok maradványai, a sebesülésből felgyógyultak, a legtávolabbi mexikói föld küldöttei, hogy a harcosok közé álljanak.

Ide, a sas annyira védett és védhető birodalmába, a „kétezresek” szikla-csatárláncába nem tudott betörni az ellenség.

Igaza volt Juareznek és mindazoknak, akik hittek a visszavonulás erejében, Zacatecas védelmi lehetőségeiben. Itt jó fészekre lelt a sas, és olyan helyre, ahonnan nemcsak elindulhatott vadászútjaira, hanem vissza is térhetett oda!

Zacatecasból meresztgette körmeit az ellenségre, egyre többször, egyre keményebben a mexikói szabadság sasmadara.

Egyre több falu, város, terület neve került bele a nagy események könyvébe, mint olyan hely, ahol a köztársaságiak győzelmet arattak a császáriak felett. Vagy úgy, hogy visszaverték az ellenség támadását, vagy úgy, hogy maguk is támadtak.

Corral Halál-lovasai, Antonio Perez, Franco és Miranda gerillái, Regules Riva Palacio lovasai, az öreg Corona hadosztálya, Porfirio Diaz és Carbajal zászlóaljai, ezredei egyre inkább belelendültek abba a harcmodorba, amit a francia és az osztrák légió alkalmazott.

Zacatecasban ezt is megtanulták a sasok. Zacatecasban sok mindent tanultak Mexikó szabadságharcosai.

Escobedo, az egyszerű öszvérhajcsárból lett tábornok varázsolta újjá a régi, megbukott hadi formát.

Nem elég a rajtaütés, a továbbrobogás, a gyors hazatérés. „Állni kell a harcot a végkimerülésig - hirdette Escobedo -, legyőzni az ellenség akaratát, kifárasztani, kimeríteni, s akkor - akkor jöhet a végső, a gyors rajtaütés!”

A császár számára készült haditanácsi iratokból sok minden kiderült. Elsősorban a franciák támadási tervei, amit III. Napóleon főmegbízottja, Castelnau tábornok ismertetett Miksával és vezérkarával. Kiderült az is, hogy valóban igaz: III. Napóleon hosszadalmasnak tartja a mexikói háborút, követeli a gyorsítást, a harcok befejezését, különben - így jelentette Castelnau Miksának - „őfelsége kénytelen lesz parancsot adni csapatainak a hazatérésre”! És ugyancsak az iratokból derült ki, hogy a francia császár követeli Miksától a „mexikói császári csapatok bevetését, beleértve az osztrák légiót is”.

Tűzzel-vassal! - hirdette III. Napóleon parancsára Bazaine marsall.

Tűzzel-vassal! - hirdette Miksa császár is, amikor látta: kezd a franciák kedve elmenni a hosszadalmas csatározásoktól, az állandó utánpótlástól, a súlyos anyagi kiadásoktól, és attól félt maga is, hogy bármikor magára maradhat, és akkor mi lesz?

Mindezekről javarészt az az iratcsomó adott tájékoztatást, amit oly sikeresen megszerzett Monostory.

Juarez akkor így döntött:

- Ellenállni a végsőkig! A franciák csak egy bizonyos határig hajlandók harcolni. Mindent el kell követni, hogy elhagyják az országot. A Gringo félti a csapatait. De ezek a csapatok nem egységesek. Vannak közöttük bőven honfitársaink is. A tábornokok birtokának cselédei, az ottani falvak erőszakkal toborzott emberei. Nem megbízhatóak még akkor sem, ha a családdal fenyegetik őket. De nem megbízhatóak az idegenek sem. Lelkesen jöttek Európából, a gyors győzelem reményével. És azt látják, hogy a győzelem sehogyan sem megy! Tehát - ellenállni! És itt az idő, hogy amit a meggyilkolt Lincoln elnökkel elvesztettünk, azt bepótoljuk utódával, Andrew Johnson elnökkel. Újból követelnie kell az Államoknak a franciák távozását! Grant, Shermann, Sheridan, ha lőszert küld a Taitsingon, győzze meg Johnsont Lincoln igazáról is: a franciának nincsen keresnivalója Mexikó földjén!

Ez volt a „zacatecasi program”.

És jöttek a hírek: egyre eredményesebbek a szabadságharcosok támadásai! Bazaine türelmetlen, Miksa aggodalmaskodik. Castelnau tábornok, III. Napóleon főmegbízottja Miksa udvarában egyre gúnyosabb, egyre visszahúzódóbb.

Andrew Johnson elnök személyes megbízottat küld Zacatecasba tárgyalni.

Az amerikai flotta Farragut tengernagy parancsnokságával kifutott, mert azt a parancsot kapta, hogy az Államok vizeinek közelében ne tűrje meg a francia hajóhadat, de azt sem, hogy a Mexikói-öbölben a francia hadihajók bármilyen nemzetiségű hajót feltartóztathassanak!

A sas körmei egyre mélyebben vágtak az ellenség bőre alá, az élő, érzékeny húsba!

III. Napóleon fokozódó keserűséggel figyelt a tengerentúlra. Mexikó „lerohanása”, a „francia érdekek védelme”, a „katolikus mexikói császárság hőn óhajtott megvalósítása” sehogyan sem megy.

Miksa, a jóhiszemű Gringo, nem fut el az események elől. Ha kell, elesik a harcmezőn. Ezt mondták neki osztrák tanácsadói (talán éppen Ferenc József sugalmazására), s ezt kérték mexikói hívei is - önmagukra gondolva.

Sarolta császárnő, Miksa fiatal felesége, egy szép napon, 1866 tavaszán hajóra szállt Veracruzban, és áthajózott Európába. Kérni, kilincselni. Pedig még mintha minden rendben ment volna. Lipót király lánya előbb apját kérte szószólójának, azután Rómában a pápát, végül Ferenc Józsefet. Mindenütt ígéretet kapott, többet sehol.

Zacatecas ontotta, küldte a harcterekre fegyvereseit.

Új nevek bukkantak fel. Az egyik ilyen név Don Blasé volt.

Monostory Balázs ezen az új néven szerepelt a harctéri krónikákban.

Hol itt, hol amott robbant valami. A császár szállásával kezdődött, majd szünet nélkül a legváratlanabb helyeken és körülmények között, mindig váratlanul.

Mexicoban egy lőszerraktár ment a levegőbe, alig az első merénylet után néhány nappal. Az esős évszak legközepén Miksa császár végre áttehette székhelyét Chapultepek csodálatos várkastélyába. Annyi lovas őrt még nem látott a várkastély négy tornya, amennyi a kastély híres, növényi ritkaságoktól betelepített parkját körülvette. A császár érkezésének első napján azonban a testőrség épülete megrázkódott: bomba robbant a fegyverraktárban! Mindvégig rejtély maradt a császáriak számára, hogyan kerülhettek az épületbe a szabadságharcosok emberei (vagy embere), amikor az épületben állandó a mozgás, a jövés-menés, a kapunál és az istálló felé vezető ajtónál is őrség. Mégis megtörtént. Vagy ott van Puebla, a „pueblai eset”, amikor a menetkész csapatok soraiban pánik támadt. Az osztrák légió három zászlóalja sorakozott fel menetkészen, amikor megbolydult a rend: egyik lőszerrel rakott társzekér a másik után ment ripityára, lovak buktak fel, katonák vágódtak el vérző fejjel, sebesülten, holtan! Sűrű egymásutánban hasonló történt Mazapánál, Huahuaxtalánál, Sanitlánál.

Don Blas! Don Blas!

Ismertté vált a név a császáriak között. Lassanként bárhol, bármerre hasonló eset előfordult (még az elkerülhetetlen véletlent is beleértve, mert ahol lőszert, hadianyagot tárolnak vagy szállítanak, ilyesmi hibás kezelésből is előfordulhat), mindent a rejtélyes, titokzatos, senkitől sem ismert Don Blas nevére írtak.

De kár lenne azt állítani, hogy csak a sas hívei harcoltak egyre sikeresebben, egyre reményt keltőbb eredménnyel.

Akadt bőven áruló, elégedetlen, csalódott vagy még inkább kapzsi, újabb és újabb javakra vágyó mexikói, akit könnyű volt megtéveszteni. Így született meg az „ellengerilla” sereg, Garcia ezredes lovasai, akik igyekeztek mindent lemásolni, amit az ellenfélnél tapasztaltak, a váratlan rajtaütésektől kezdve a fondorlatos merényletekig. Garcia neve nem volt új. Az ezredes, még századosként, Juarez seregében szolgált, azután átkerült Martinez gerillái közé, ahol kitüntette magát bátorságával, ügyességével, de összeférhetetlenségével is. Elve az volt: aki haditettet hajt végre, annak hadizsákmányhoz van joga. Ujabb és újabb rangot, anyagi elismerést követelt. Végül parancsnoka, Martinez ellen merényletet akart elkövetni, hogy ő legyen a parancsnok. Leleplezték, de sikerült megszöknie. Átpártolt a császáriakhoz, nem minden eredmény nélkül. Ezredes lett, veszett farkas, hihetetlenül bátor gerillavezér. Tudta, „odaát” a bőre egy fél pesót nem ér!

Már-már komoly veszélyt jelentett Garcia léte, merényletei, támadásai, rajtaütései.

És ekkor egy napon ...

Garcia a pueblai tábor tiszti kocsmájába tartott éppen. Mert ilyen is volt a gringók csapatainál: tiszti kocsma, ahová legfeljebb jelentéstételre volt szabad belépni a közlegénynek, altisztnek. Este volt, holdfény, énekszó, nevetés, ricsaj a táborban. Hát hogyne: Melja tábornok ingyenitalt osztatott ki hordószámra a csapatoknál. Garcia - az alig harmincöt éves, fiatal ezredes - két szabadcsapatos tiszttársa kíséretében indult a tiszti kocsmába. Szokásától eltérőleg nem volt vele nagyobb kíséret. Elvégre elég sok katona van a pueblai táborban. Máskor tíz-tizenöt fegyveres kísérte, közrefogva az ezredest, nem éppen fölös óvatosságból. Nehéz kőként nyomta a vállát, a szívét a múltja. Ezúttal csak ketten, mégpedig fegyvertelenül, haladtak mellette. Garcia ezüstsarkantyús legfinomabb csizmájában, arany vállpántos, vadonatúj egyenruhájában, a császár most alapított érdemrendjével a mellén készült megmutatni magát a tiszti kocsmában újesztendő napján. Élvezte, hogy az Európából jött idegen tisztek, osztrákok, belgák, franciák csodálkozva néztek rá, és örültek a barátságának. Igen, Garcia híresség volt, s nem minden ok nélkül. Bátor farkas volt, akinek minden harapása sikerült. Csakhogy a nekivadult farkast üldözni szokták.

Garcia és két társa éppen a tábor közepére ért, ahol több, sebtében összeállított barakk zárta el a kocsmához vezető egyenes utat. Már hallatszott az ének, a duhajkodás, az ünnepi jókedv nem egy külső jele. Időnként egy-egy revolver is eldurrant, jelezve, hogy a pueblai táborban magasra csapott a jókedv.

Hirtelen árnyék nőtt eléjük. Az árnyék felkiáltott:

- Juarezért!

És lecsapott. Garcia mellébe tőr vágódott. Hang nélkül rogyott össze. Két társa dermedten bámult. Az egyik - legalább így hitte - felismerte a merénylőt. Blanco volt a Halál-lovasoktól.

„Juarezért!”

Ezzel a névvel és Garcia halálával kezdődött meg az újév a pueblai táborban.

Ettől kezdve mintha összezsugorodott, lehalkult volna a császáriaknál a rajtaütéses támadások, merényletek sora.

Garcia csapata széthullott. Nem akadt olyan vezér, aki folyvást egy kártyára merte volna feltenni önmaga és társai életét. Intő jellé vált az eset. A farkasokból félénk, visszahúzódó sakálok lettek. Csaholtak, nyírtak, sivítottak, de már nem támadtak annyit a falkák, hogy támadásaikkal nagyobb nyugtalanságot okozhattak volna az ellenfélnek.

A merényő valóban Blanco volt. Monostory robbantóosztaga és a Halállovasok között testvéri barátság szövődött.

Blanco, Corral kedvence és legügyesebb embere, pompásan kiegészítette nem egy esetben Monostory munkáját. Jól jött a helyileg tájékozott, mindent ismerő Blanco hadnagy segítsége. Ráadásul nemcsak hazája nyelvét, hanem több indián nyelvet is tudott. Előfordultak esetek, hogy Monostory emberei egyszerre három helyen is „dolgoztak”. Ilyenkor - kiegészítésül - szükség volt Corral több emberére, védőnek, ösvénykutatónak, nyomra vezetőnek, vagy éppen végrehajtónak, mint Garcia esetében is, amikor Blancora hárult a feladat, hogy végezzen az általa ismert árulóval. És Blanco vállalta. Annál is inkább, mert Garcia a Halál-lovasoktól indult el, s aki oda tartozott, és valami miatt kivált, az a távozás után is Halál-lovasnak számított, így azután Blanco nemcsak végzett az egyik legveszedelmesebb ellenféllel, hanem bosszút is állt társai nevében az árulón.

Juarez terve, hogy Monostoryt megbízza a különleges és éppenséggel nem veszélytelen feladattal, itt is bevált. Don Blas neve egyre híresebb lett. Lassanként ő lett a Gringo és a gringók táborának mumusa. Tőle féltek éjjel és nappal, palotákban, táborokban, harctéri őrségeken, leállásokban, hadi portyákon, kaszárnyákban, lőszerraktárakban. Mindenütt megkettőzött, megháromszorozott őrségek védték, óvták, őrizték a védeni-, óvni-, őriznivalót.

Amíg a robbantócsoportot egyik oldalon Corral ezredes támogatta, a másik oldalon Don Ricardo Angel volt az a megbízható oszlop, akire támaszkodni lehetett. A volt Klinkenberg, a mexikói múlt nagy kutatója és a jelen tevékeny alakja, igen sok segítséget nyújtott Monostorynak, vagyis Don Blasnak. Ő készítette elő néhány pueblai híve segítségével az új esztendei merényletet is Garcia ezredes ellen. Don Ricardo Angel most bővítette kémei számát, elve lett: behatolni a hadseregbe, bomlasztani, zülleszteni, nem annyira az egységesebb francia csapatokat, mint inkább Miksa császár igen vegyes „hazai, császárhű” seregét.

Don Ricardo Angel keze messzire elért. Kedvvel, lelkesen bonyolította a szálak tömegét.

- Mindig szerettem a bonyolult dolgokat - mondta egy alkalommal Monostorynak. - Bátyám, a maga Klinkije, kölyök korában is szókimondó, amolyan egyenes ember volt. Betörette a fejét a maga igazáért még akkor is, ha nem volt igaza. Be is törték nem egy esetben. De hát Klinki már ilyen. Én más vagyok. Szeretek csendesen figyelni, szeretem, ha én csak a háttérben vagyok, és mások oldják meg a terveimet, amiket kieszeltem. Ezért is lettem régész. Kutatok, keresek. A múlt ellenáll? Igyekszem ezt az ellenállást letörni. Nem árulja el magát egy irat, egy rajzos vagy írott kő vagy egy feltételezett rom, aminek léteznie kell? Az ilyesmibe nem nyugszom bele. Kutatok tovább, kémeket küldök ki, hogy felfedezzék, és hírt hozzanak nekem, így azután már csak egy lépés kellett, hogy Juareznek, jó barátomnak segíthessek. Mint tudja, segítek is! És közben kutatok tovább. Önt is megkérem, alezredes...

- Bármiben a rendelkezésére állok - mosolyodott el Monostory. - Kutassak fel talán egy ősi azték templomot vagy erődítményt, esetleg fedezzek fel egy istenséget?

Don Ricardón volt most a mosolygás sora.

- Hiába nevet, Don Blas, hiába! Éppen erről van szó: bármerre vetődik, kutasson ilyesmi után is. A spanyol származású mexikóiak értéktelen vacaknak tartanak minden ilyesmit. Az indiánok? Hiába vagyok jóba velük, igyekeznek mindent titokban tartani az aztékok múltjából. Valahogy a fejükbe vették, hogy az ősök szelleme, az aztékok istenei bosszút állnak, ha napvilágra kerülnek a régi sírok, leomlott, eltűnt épületek, templomok, kincseket rejtő barlangok. Mert ők még mindig az ősi istenekben hisznek; hiába lát ön Mexikóban minden kilóméteren egy-egy katolikus templomot! Ott is csak a Hadistenre, a Sasistenre, az Esőistenre, a Napistenre gondolnak. Mesterem, Don Modesto Mondes, a peteni romok kutatója, vagy barátom, Sir Stephens, a yucatáni romok kutatója, ugyanezzel küzdött. Még sok a titok a múltból, kérem, segítsen, ha éppen abba a helyzetbe kerül, hogy belecsöppen egy ősi, ismeretlen templom vagy bármilyen rom kellős közepébe. Megtörténhet, igaz? Remélem, egyszer megugrasztják, és menekülés közben felfedez számomra valamit. - Jóízűen nevetett, amikor hozzátette: - Klinki a tengeren hajózik, én Mexiko múltjában. Ha segített Klinkinek, segítsen majd nekem is!

- Mondtam már, szívesen. De bajosan hiszem, hogy módom lesz...

- Soha nem tudhatja, alezredes, soha! Az én kérésem így szól: tegyük fel!... Tegyük fel, ha... és megint csak egy csomó ha!... Tudja, hogy mielőtt kitört volna a háború, az elnök szűkebb hazájában, Oaxacában, nem messze szülőfalujától, San Pablo Guelatav közelében, erdő mélyén pueblo csoportot találtam, majdnem teljesen épen, századok óta lakatlanul? Óriási felfedezés volt, Sir! És tudja, hogyan történt? Egy öszvérhajcsárt üldöztem, aki ellopta az órámat, így jutottam el az ismeretlen pueblókhoz. Hisz a véletlenben?

Monostory elmosolyodott. Ez az ellen-Klinkenberg ugyancsak különös kérdéseket tud feltenni!

- Nem a vallásom. Nem építek ilyesmire.

- Én hiszek. Ma még ez a régészek vallása. Ezért is kérem önt, alezredes. De Klinkinek ne mondja meg. Tudja, örülök, hogy újból összekovácsolódtunk, nem szeretném, ha nevetne rajtam...

Erre a kedélyeskedő, mosolyt keltő beszélgetésre gondolt Monostory, amikor újból abban a szerencsében részesült, hogy a Taitsingon hajózhatott.

Klinkenberg kapitány kabinjában ült, a jól ismert asztalkánál, a jól ismert lámpa alatt. Előtte a grogos pohár, ujjai között szivar, amire igen kivételes esetben gyújtott rá, hiszen kocadohányos volt, és inni is csak ritkán ivott.

Éjszaka volt, bársonyosan fekete éjjel, az égen élénken ragyogó csillagokkal, amilyen látványban egyedül a trópusokon vagy azoknak közelében lehet a nézőnek része. A kerek kabinablakon át bevilágított a hold, hosszú fénypászmát vetve a kabin ama részébe, ahová a mennyezeten lengő lámpás világa már nem jutott el.

Don Blas átváltozott Monostory Balázzsá. Megszokott, régi tengerészöltönyét viselte, az egyszerű, aranygombos zubbonyt, amit még a „kínai időkben” is hordott.

Don Ricardo Angelről beszélgettek, alias John Klinkenbergről s különös sorsáról, ami Mexikóba vetette.

- Valójában ő is egy rögeszmét hajszol, én is. Az ő rögeszméje az aztékok romjai, amire oly büszke, ha felfedez egyet. Látta Potosiban azokat a kőszobrokat, amiket - hallom - Zacatecasba is elcipelt? Nem szörnyűségesek, Kimi? Borzalom még rájuk is nézni! Én már akkor inkább a tengert nézem, amit meg az öcsém nem bír! De azért rendes fickó, esküszöm, szeretem is a magam módján, hiszen látja: segítem azt az ügyet, amit ő szolgál.

Klinkenberg kapitány kis szünetet tartott a beszélgetésben. Forgatta, nézegette a grogos poharat, majd egy hirtelen mozdulattal kiitta a tartalmát.

Megszokott, jóízű, harsogó nevetése is azt az időt ébresztette fel Monostoryban, amikor a Taitsingon megtette élete egyik legszebb hajóútját, Singapore-tól a kínai Fucsauig és onnan - három óceánon át - Londonig.

Pedig a mostani hajóút igen rövidnek ígérkezett. Mindössze két napra szólt, és utána következett... mi is? Ebben a pillanatban Monostory rádöbbent a valóra: néhány perc talán, és máris válnia kell a megszokott, szeretett környezettől. Hirtelen keserűséget érzett. Miért is hajszolja magát, miért? Rajongva szeretett felesége távol van, de távol a szeretett otthon is, a nagy nehezen helyrehozott várkastély s a sziget, Zut. Még az is megtörténhet, hogy itteni tartózkodása miatt elvész Zut, ami annyira a szívéhez nőtt!

Hirtelen megrázta magát. Kihajtotta a grogos pohár tartalmát. Köhögni kezdett.

Klinkenberg elmosolyodott.

- Hiába, Kimi, csak nem akar vén tengeri medve lenni! A grog még mindig leveszi a lábáról!

A kabinajtó kinyílt. Mr. Bumpus udvarias hangon beszólt:

- Bocsánat, Sir, de gondolom, ideje lenne készülődni!

Klinkenberg felállt. Még egy hajtás a grogos pohárból, s ezzel befejeződött a baráti együttlét.

Monostory is felállt. Köhögött még néhányat.

- Igen, köszönöm, Mr. Bumpus, mindjárt elkészülök. Az emberek?

- Már a fedélzeten vannak.

- A megbeszélt módon?

- Természetesen, Sir.

- Mit tapasztal?

- A hold rövidesen eltűnik. Éjfél múlt néhány perccel. Most még látni a távolból néhány lámpát. Arra van a város. Rövidesen minden párába borul. A szél is fúj még annyira, amennyire kell. Hajó a nyílt vízen sehol. Egy órával ezelőtt, hiszen tudják Sir, elhaladt mellettünk a Savannah hadihajó. Örvendetes, mert ez is azt jelenti, hogy az amerikaiak komolyan veszik a figyelmeztetést: a Mexikói-öbölben nem tűrik meg semmiféle hatalmaskodását a franciáknak!

Ezzel Mr. Bumpus, Klinkenberg hűséges első tisztje, nagyot nyelt, és elhallgatott. Talán még az életben egy szuszra ennyit nem beszélt.

- Köszönöm, Mr. Bumpus. És a part?

- Félmérföldnyire a hajótól.

- Akkor?

És Monostory ránézett Klinkenbergre.

- Akkor, Kimi, indulni kell!

Monostory bólintott.

- Igen, indulni. Valahogy nehezen megy, Klinki. Elfogott megint a tenger, a hajó varázsa.

Hirtelen mozdulattal levetette a tiszti zubbonyt.

- Kérem, Mr. Bumpus, tétesse a szekrénybe a többi közé.

- Szolgálatára, uram.

Újból kinyílt a kabinajtó. Luz Corral ezredes lépett be.

- Megérkeztünk, uraim.

Bumpus kitűnően vezette a hajót. Az volt a parancsa, hogy akkor érjen a Pusztulás-mocsárhoz és az ott tengerbe ömlő Gillapetil folyó torkolatához, amikor eltűnik az égről a hold.

Így történt.

- Vitorlákat lazítsd, tartóköteleket engedd! Hajó szélbe áll! A Taitsing - ezúttal újból a norvég Vandora jelzéssel és most már a Zacatecasban elkészített norvég hajóokmányokkal is - lassú ívben széllel szembefordult.

A vitorlák laffogni kezdtek.

Merbabu, a hajómester és a két kormányos minden idegszálával figyelt. Mr. Bumpus a kormány előtt állt, és ugyancsak figyelt.

Nem, sehol semmi. Se hajó, se fény, de még csónak sem.

Igyekeztek a lehető legnagyobb csendben dolgozni.

Néha valami megdobbant, végiggördült a fedélzeten. Ilyenkor mindenki összerezzent. A sok eltelt hónap alatt a Taitsing, akár Monostoryék a szárazon, becsülettel helytállt. Hét hajószállítmány hadianyaggal örvendeztette meg Tampico kikötőparancsnokát, aki az Államokból küldött segítséget továbbította Zacatecasba.

- A csónakok?

- Menetkészek.

- Akkor: indulás!

Halkan, szájról szájra szállt a parancs:

- Indulás! Indulás!

Két nagy bálnavadászcsónak lendült át a hullámvéden. Az egyik a hajó jobb, a másik a hajó bal oldalán.

- Vigyázz, az apád!

- Fogd vissza a köteleket!

- A csigasornál szorítsd!

Loccsanás, csobbanás. A csónakok vízen voltak.

- Vigyázzatok, csendesen!

A csónakokban árnyékok mozogtak.

A csillagok hunyorogtak, majd lassan-lassan eltűntek.

Éjfél után jött meg a meleg égövi éjszaka. Fojtogató nehéz volt a levegő. Aki errefelé élt, az örökösen ebben a poshadt szagú világban kapkodott a levegő után.

Hajósaink ilyesmit eddig csak a yucatáni part közelében, a Campeche-zátonynál tapasztaltak. Nem esett az eső, és mégis minden egyszeriben nyirkos, csúszósan nedves lett.

A legkisebb mozdulatra kiverte az embert a veríték.

A két bálnavadászcsónak padjaira Monostory zuti emberei ültek. Heten az egyik, heten a másik csónak evezőihez, őket követte ugyancsak hét-hét ember fegyverekkel s más hadifelszereléssel. Összesen huszonnyolcan, akikhez hozzá kellett számítani Monostoryt, mint az első csónak, és Luz Corralt, mint a második csónak vezénylőjét. Végül is harmincan ültek a csónakokban.

Recsegtek, nyikorogtak a klipper árbocai, pattogtak, laffogtak a könnyű éjszakai szélben a vitorlák, nyikorgott, nyöszörgött a kormányszerkezet végig az egész hajótesten, mint amikor a hegedű rezonál a pengetésre.

Pandora, Krisilania - látszottak halványan a taton a klipper nevének betűi.

A két bálnavadászcsónak lassan-lassan hátracsúszott, elvált a klippertől. Két kar emelkedett fel, búcsút intve a hajó felé.

A hajóról hasonló üdvözlet jött. Néma köszöntés. Klinkenberg és Bumpus üdvözölte a távolodókat.

Elhatározták, hogy beszélni alig fognak, mert a vízen minden zaj s így a emberi szó is igen messzire hangzik.

Amikor a két csónak „lecsurgott” a klipper mögött, Monostory felemelte a kezét.

- Evezők, indíts!

A gyakorlott, összedolgozott, kitűnő legények hangtalanul merítették a vízbe a háromméteres, nehéz evezőket.

Valósággal dőlt, áradt a mocsárszag szerte a tengeren.

Ez a bűz szörnyű annak, aki nem szokta meg, aki - mint Monostoryék - egy hajóról csöppen bele a poshadásnak, a rothadó anyagoknak, a tűző naptól felforrt és éjjel sem hűlő vízben széthulló állati tetemeknek, halaknak, kígyóknak, madaraknak, elvénült növényeknek, fáknak, tengeri sásnak, nádnak, vagy a gyakori viharoktól ide sodort és megrekedt miriádnyi kagylónak, csigának rothadó világába.

És itt, ebben a forró, fortyogó elmúlásban élnek meg a legjobban a sárgaláz terjesztői, a maláriaszúnyogok.

Erről híres ez a táj, erről nevezik ezt Pusztulás-mocsárnak. Ez a szörnyű hely, amilyet keveset találni ebben az országban, alig néhány kilométerre található Veracruztól. Őserdő a javából egy nagyvárostól kőhajításnyira! Mert a mocsár mögött, ahol már szilárd a talaj, ahol a folyócska árja önti el nagy felhőszakadások idején, ott az őserdő.

Kicsi és nagy fák, kicsi és nagy bokrok, mindent átfogó, átölelő, fojtogató kúszónövények, vadul burjánzó aljnövényzet halmaza telepedett ide, a mocsár szélére. Eddig még nem akadt emberi erő, amelyik megbirkózott volna, legyőzte volna a veracruzi őserdőt.

És nincsen egyetlen élő vagy élettelen fatörzs, amelyikre ne kúszna fel a mindenütt jelenlevő folyondár, köztük is a legerősebb, a filodendron. És nincsen egyetlen törzs, amelyikra ne telepedne, vájataiban ne kapaszkodna meg az élősdi növények tömege, köztük a legszebb, de a legveszélyesebb is – az orchidea!

Mókusok, majmok, fakopáncsok, kakaduk, papagályok, kolibrik, óriási lepkék, óriáskígyók, erdei sakálok, jaguárok élnek ebben a rengetegben. Éjszakánként fülsiketítő a vartyogás, kaffogás, sikoltozás, rikácsolás, csaholás, makogás, mókussípolás, harkálykopácsolás, amibe időnként belebőg egy-egy majmot üldöző jaguár.

Ez az éjszaka más volt. A fülledt melegben valami vihar előtti feszültség érződött. Csendes volt a mocsár, és csendes az erdő.

Aprócska tűz világított a Gillapetil ama partrészén, ahol kikötni szándékoztak. Éppen csak annyi, hogy irányt mutatott a csónakosoknak, de máshonnan bajosan lehetett látni. És ha látszott volna! Mindenki tudta, hogy az őserdőben kóbor indiánok laknak, a hejuhák, akiken nem fog a malária, akik legalább olyan jól érzik magukat ebben a forró, párás, füllesztő, levegőtlen pokolban, mint az óriáskígyók vagy a kakaduk. A hejuha nem törzsi név, a veracruziak nevezték el így a mocsárlakókat. Holott nem a mocsárban laknak, hanem az őserdőben, a létező legnagyobb védelemben, amit csak a természet adhat meg.

Nem élnek falvakban, hanem külön-külön, családonként, egy, két, három, négy család legfeljebb. És mégis összetartanak. Ha veszélybe kerül valamelyik család, akkor segítik a többiek; ha híre kél, hogy valamelyiknél baj van, feltámad a dobszó, éppen úgy, mint az afrikai őserdőkben, és továbbadják a hírt: vigyázz, segíts vagy menekülj!

Nagy az összetartás közöttük.

Megkísérelte kifüstölni őket a franciák veracruzi parancsnoksága, majd az osztrák légió kikötőparancsnoksága. Sikertelenül. Az őserdő megvédte gyermekeit, akik ott, az ősfák, a mohák, az orchideák, a liánok között vonják meg magukat.

A katonák, akiket ide vezényeltek, valósággal menekültek a veracruzi őserdőből. Zajtalan, ismeretlen helyről röppenő mérgezett nyilak, az ösvényeken elhelyezett csapdagödrök, a váratlanul lezuhanó fák, az ügyesen megszervezett „elcsalogatás” a kiúttalan mocsár mélyébe, mind felmorzsolta az európai katona idegzetét. Megtörtént, hogy a légiók valamelyik alakulata megtagadta az engedelmességet. És alig-alig volt tiszt, aki megkísérelte volna továbbzavarni megrettent embereit. Ők is féltek a hejuháktól, akik mindenkit megtámadtak, ha hívásuk nélkül lépett az erdőbe.

Pedig akkor már nyílt titok volt, hogy az erdőlakók menedéket adnak a menekülteknek, továbbá segítenek mindenkit, aki a gringóktól szökik. Tudták ezt Veracruzban is, mégis tehetetlenek voltak.

Híre kelt annak is, hogy a szökevények egy nagyobb csapata az őserdőben szervezkedik.

Veracruzban rengeteg volt a katona, az utakat állandóan megerősített portyák járták, s magát a várost hatalmas, még a spanyoloktól épített városfal övezte. Régi mondás volt: akié Veracruz, azé Mexiko.

Itt volt a franciák legnagyobb raktára, seregelosztó központja, hajójavító arzenálja, lőszerbázisa, fő kikötője. Ide érkeztek a csapatszállító hajók, s hozták a tengerentúlról, Európából a francia légió ezredeit, zászlóaljait, az osztrák légiót. Mindent és mindenkit hatalmukban tartottak az idegen fegyverek Veracruzban s környékén, csak hármat nem: az európai csapatokat tizedelő sárgalázt, az őserdőt és a hejuhák csoportjait!

A sárgaláz pokollá tette a veracruzi tartózkodást, nemegyszer annyira, hogy már-már lázadástól kellett a parancsnokságnak tartania. Az őserdő védelmi falként magasodott Veracruz és a Pusztulás-mocsár között, megvédve a benne rejtőző, kóbor indiánokból odatelepülő hejuhákat, a mocsárlakókat.

És a hejuhák szaporodtak. Egyre többen lettek, ám a hír úgy tudta, nemcsak indiánokból állt már az erdőlakók népe.

... Ide, ebbe az erdőbe, ezekhez az erdőlakókhoz készültek most a bálnavadászcsónakok utasai.

A fény irányította a kormányosokat. Lassan merültek és emelkedtek az evezők.

Monostory Balázs felállt a kormánypadnál. Valóban a jelző-tüzet látja amott, vagy csak abban a hitben él, hogy látja?!

Hirtelen igen sötét lett. Éjszaka az éjszakában, az őserdő fekete árnyéka ráborult a vízre.

- Állj! - Inkább suttogta, mint mondta.

A két csónak egymás mellé sodródott. Csönd lett. Előttük zsongott a mocsár. Távolabbról az erdő sóhajtozott. A hullámok verődését igen közelről lehetett hallani. Igen közel a Gillapetil ama része, ahol apálykor partot érhetnek.

Monostory látta, hogy Corral megértette szándékát, és ugyanúgy figyel, mint ő.

Corral is felállt a csónakpadról.

Két aprócska fény táncolt előttük.

Corral éleset rikoltott. Utánozta a keselyű hangját, ami ugyan ilyenkor szokatlan valami, de hát ez volt a jel. Veracruzban annyi a keselyű, mint máshol a veréb. Ott gubbasztanak a várfalakon, a házak tetején, ott ugrálnak az utcákon, tereken, felverve széles szárnyaikkal a töméntelen port. Ha valaki avatatlan éjnek idején keselyűhangot hallana, nem tartaná különösnek.

Válasz jött rá. Előbb háromszor, majd kisebb szünet után megint háromszor fénycsóva forgott körbe.

- Mehetünk!

- Indíts!

Az evezők a vízbe merültek.

Végül közvetlenül előttük volt a tűz. Amikor a csónakok megfeneklettek, rőzsét dobtak a lángokra. Hirtelen minden kivilágosodott.

Corral lépett ki elsőnek a csónakból. Térdig süppedt az iszapba, pedig itt - alig tíz négyzetméternyi helyen, csakis a hejuháktól ismerve - volt az egyetlen kikötőhely a Gillapetil torkolatában.

Négy-öt méter magasra nőtt nádas, felettük titokzatos módon megkapaszkodó hatalmas levelű filodendronok, mögöttük komor mangrovék alkották a kikötőhely főbb növényzetét.

Alig evezőhossznyira a csónakoktól kajmánok figyelő szemei villogtak a vízből. A hejuhákat bajosan zavarhatta az ilyesmi, megszokták. Annál inkább rossz érzést keltett a zuti evezősökben a látvány.

- Csapkodjatok az evezőkkel - rendelkezett Monostory, amikor Corral besüppedt az iszapba.

De a figyelő szemek ott maradtak. Villogtak, csillogtak, parázslottak. Éhség bajosan kínozhatta a Gillapetil kajmánjait, a krokodilusok családjának mexikói tagjait, mert a mocsár bőven adott nekik élelmet.

Corralt követte az az ember, aki innen származott, aki most hazatért, noha nem volt mocsárlakó indián.

Ez az ember is Don Ricardo Angel szervezetébe tartozott. Veracruzi volt, s onnan került az őserdőbe, mivel menekülnie kellett. Felipe Paranának hívták, s az a fajta ember volt, aki nem tud tétlenül élni. Parana vágya, álma egy szabadcsapat volt. Megkísérelte a szabadcsapatot Veracruz környékén, Jalapa közelében megszervezni, de rajtavesztett. Áruló akadt a csoportban, ami nem volt csoda: Veracruz és környéke a mindenféle jöttmentek, gyülevész jövevények tanyája volt. Egy ilyen sehonnai került közéjük, és elárulta Parana szervezkedését. A legény - mert Parana nem volt több, mint húsz-huszonkét éves - az Ulloa börtön lakója lett. Várhatta a halálos ítéletet is, ami nem késett volna sokáig. De nem várta be. Kényszermunkára vitték, és akkor megszökött. Neki az őserdőnek. Itt azután nem akadt áruló!

Parana az erdei emberekből szervezte meg szabadcsapatát. Kisebb rakományokat, útbiztosító járőröket, védelmi házakat támadtak meg.

Még híreket is tudtak küldeni, így lett Don Ricardo embere.

A Taitsingot hatvan kilométerrel feljebb, a Mohos-földnyelvnél várta már napok óta. Ott vette fel a klipper Paranát.

Amikor Corral, majd Parana kimászott a partra, a tűznél állók eléje léptek. De amikor Corral a tűzhöz ért, a bozót szétnyílt, s egy alacsony, de igen erős felsőtestű ember lépett a fénybe. Ez az ember ritkaságnak tűnt: indián volt, ám inkább félvér, mert szakállt viselt!

Ez volt Skopas, az erdő főnöke - ahogy azt még a hajón Parana mesélte. Skopas az erdő szülötte volt, még soha azt el nem hagyta, határán soha túl nem ment. Az erdő minden létező helyét ismerte, olyan tisztás, gödör, barlangszerű búvóhely, ösvény, átléphetetlen sűrű nem akadt, amiről Skopas ne tudott volna. Ismerte az állatokat, az erdő vadjait, ismert minden itt élő embert, kunyhót. S bár a hejuhák nem éltek törzsi szervezetben, Skopas amolyan főnökük volt, elfogadták tanácsait, oktatását, orvosi segítségét.

Ő lépett a tűzhöz, és köszöntötte Corral ezredest, a Halállovasok parancsnokát, aki csak egy-egy szót értett a hejuhák erdei nyelvéből, de hát mellette volt Parana mint tolmács.

Rövid beszélgetés után Corral megfordult, eljött a tűztől, és Monostoryhoz szólt:

- Azt mondja az öregember, hogy hagyjuk el a csónakokat, vigyünk magukkal mindent. A csónakokat biztonságba helyezik.

Minden úgy történt, ahogy Skopas és Parana kívánta.

Kiszálltak a zuti legények és Corral emberei.

- Indulunk! - intett büszkén Parana.

- Uram - nyögte Dundo Zenone gazdája fülébe -, ilyen helyen még nem jártunk. Itt lehet valahol a pokol is!

A zuti kompánia Monostory mellé húzódott. A lovukat rég elhagyott lovasok Corral mellé.

Féltek? Férfiak, akik annyi vészt, szörnyűséget és borzalmat kiálltak, itt, a veracruzi őserdőben elvesztették biztonságukat.

- Egymás után, libasorban - adta ki az öreg Skopas a rendelkezést, amit Parana továbbított. - Mindenki az előtte lévőbe kapaszkodjon. Még akkor is, ha terhet visz. Nem megyünk messzire!

Az utóbbi kijelentés megnyugtatóan hangzott. De a „messzi” mindenfelé másként értelmeződik. Ahol nagyok a távolságok, tekervényesen érhetők el a célok, mint az őserdőben, a sok felesleges kitérő birodalmában, ott a rövid táv is hosszúnak tűnik annak, aki nem szokta meg a tekervényes járást, és rövid annak, aki ott él. Ha a beduin elindul több hétig tartó sivatagi útjára, azzal búcsúzik övéitől, hogy „rövidesen visszatér”... Ilyen és hasonló esetek jártak hőseink fejében, amikor a vaksötétben egymás nyomában botorkáltak.

Mindnyájan kivétel nélkül ügyes, megbízható, fegyelmezett emberek voltak. Monostory zuti legényei éppen úgy, mint a Halállovasok válogatott kis csapata, akiket Corral ezredes választott ki a nem éppen mindennapi útra. Corral tudta, mi vár rájuk, ismerte Veracruzt és az őserdőt is, de azt mégse hitte, hogy ennyire borzalmas a járás éjszaka idején az őserdőben.

Levegő alig-alig szippantható. Minden ragad, csurog a nedvességtől. Gyökerek, ágak, gödrök, dagonyák, váratlan lejtők következnek egymás után.

Ismeretlen állati lények kaffognak, prüszkölnek, nyiffannak, morognak, hörögnek az elhaladókra. Érezni lehet a fogak vicsorgását, az állkapcsok harapásra vágyó remegését.

Mégsem torpant meg a csapat. Vakon mentek Skopas után, noha csak nem régen látták először. De vakon bíztak benne, mert a gringók ellensége volt, és mert itt, a vadon mélyén ember embernek csak barátja lehet.

Parana egyszerre csak hátrakiáltott:

- Megérkeztünk!

Az elcsigázott, tántorgó, téveteg járású, ziháló tüdejű emberek megálltak. Oly csöndesek lettek, mint akik erejük végén járnak.

Pedig alig két óráig tartott az út.

Hogy bírják itt ki néhány napig vagy talán még tovább, ebben a levegőtlen szörnyűségben? - gondolta Monostory, amikor vadul kalapáló szívvel, kipattanó halántékerekkel, szuszogva, nyögve, levegő után kapkodva belekapaszkodott Dundóba, majd Ibrahimba, mert a vaserejű főhajós is alig állt a lábán.

Itt maradni több napig! A puszta gondolat is kétségbeejtő.

De így kellett lenni. Benito Juarez robbantócsoportja, kiegészítve Corral ezredessel és tizennégy Halál-lovasával, működésének eddigi legnagyobb vállalkozására készült.

- Szeretném - mondta másfél hónappal ezelőtt Escobedo tábornok a zacatecasi főhadiszállás egyik bizalmas megbeszélésén -, szeretném, ha elkeserítő ütést mérhetnénk a franciákra. Hol tehetjük ezt meg? Eddigi haditetteink eredményesek. Az ellenség az utóbbi hónapokban egy tapodtat sem jutott előbbre. Inkább hátrál. Biztosra veszem, hogy az év végére újból Potosiban leszünk, de az is lehet, hogy Pueblában! Érzékeny csapásokat mértünk már a Gringó csapataira éppen úgy, mint a franciákra. Akadt hadizsákmány is szép számmal. De ismétlem, olyan ütésre lenne szükség, ami egészen kedvét szegi a franciáknak. Mert jegyezzük meg: ha a franciák kitakarodnak, akkor a Gringónak vége van!

Escobedo szavaira még Juarez is elmosolyodott. Az asztal végénél ülő Luz Corral felemelte a kezét.

- Don Ricardo, mondd meg, van embered Veracruzban?

Az angol intett.

- Van.

- Mindenről tudsz, ami ott történik?

- Gondolom, igen. Például most hajóznak be sok sebesültet, rokkantat a Brazília császára gőzösre. Ugyanakkor három hajójuk is arzenálba került, amelyikkel eddig csapatokat hoztak és vittek. Ez a három hajó ...

- Nagy hajó?

- Nagy. Akkora, mint a Brazília császára,

Corral felállt. Felállt, hogy súlyt adjon szavainak. Lassan szótagolva mondta:

- Akkor megtámadjuk az arzenált!

Elképedt arcok néztek a fiatal, de tettekben annál öregebb ezredesre. Megbolondult ez az ember? Veracruzban megtámadni a francia haditengerészet arzenálját, fegyvertárát, hajójavító műhelyét?

Valóban elképesztően hangzottak Corral szavai.

Juarez csendet intett.

- Don Luz, folytasd! Add elő tervedet. Mondd el, mint képzeled a veracruzi arzenál megtámadását. Figyelünk.

És Corral belekezdett mondókájába:

- Azt mondtad, senor Escobado, hogy mérjünk minél több váratlan csapást a franciákra, hogy végleg megunják az évek óta tartó pénz-, hadianyag- és emberpocsékolást, és rájöjjenek: meddő játék számukra, amit itt folytatnak. Úgy gondolom, ha az arzenált felgyújtanánk, az ott levő három, esetleg több hajót elsüllyesztenénk, ez a csapás számottevő lenne!

Juarez bólintott. A többiek is.

- Ha Don Ricardo Angel segítene...

Az angol bólintott.

- Ezért vagyok köztetek.

- Ha Don Blas velem együtt...

Escobado intett.

- Don Blas most távol van, de megígérhetem, hogy idejében itt lesz, hogy mindent megbeszéljél vele.

- Tehát? - nézett Juarez. - Most halljuk a tervedet, Don Luz!

Így kezdődött...

... És azzal folytatódott, hogy egy szép napon a Taitsing is parancsot kapott: Tampico kikötőjéből ne északkeletnek, New Orleansnak forduljon, hanem délnek, Veracruznak. Felszed katonákat, a pótlegénységből is mindenkit, magával visz két hatalmas bálnavadászcsónakot, megfelelő fegyvert, lőszert s más felszerelést: meghatározott helyen felvesz egy Parana nevű embert, majd megáll a Gillapetil folyó torkolatánál, a Pusztulásmocsárnál.

Így történt.

Monostory és Corral ezredes, embereivel együtt a veracruzi őserdőben várta az indulás parancsát.

Mitől függött a parancs elhangzása?

Az arzenál megtámadásának előkészítésétől. Parana és Monostory indult el, kiadós pihenő után, az előkészületek megtételére. Mindenekelőtt szükséges volt megtudni: honnan, melyik irányból lehet a legkönnyebben megközelíteni az arzenált, hol horgonyoznak a hajók, melyiket vontatták a munkahelyre, és hol érhető el a legkönnyebben a hadianyagraktár?

- Te vagy a vállalkozás kivitelezője - mondta az indulás előtt Corral ezredes Monostorynak -, én a segítő. Rád hárul, Don Blas, hogy kiderítsd, miként hajtjuk végre a támadást! Tehát te menj Paranával. A szükséges tanácsokat majd én megadom.

Ebben maradtak.

Így indult el csónakon a két ember, Monostory Balázs és Parana. A csónak halászcsónak volt, kicsiny lélekvesztő.

Paranát nem kellett megtanítani a halászat fortélyaira. Értett ő ehhez is, mint annyi mindenhez. Ügyesen evezett, és amikor elérték a kikötőöböl szélét, hozzáfogott a halászathoz.

Közben haladt a csónak, lassan bukdácsolt a hullámokon, de egyre közelebb került a kikötőöböl belső részéhez.

Nemhogy távolról, de közelről se mondta volna senki, hogy a kopott külsejű, sok hullámot megért, magas orrú csónakban nem igazi halászok ülnek.

Szakadt vászonnadrág, még ócskább ing és koszos, tengeri háncsból készült nagy karimájú kalap egészítette ki a szerény öltözéket. Monostory arcát legalább annyira leégette a nap, mint amennyire barna volt Parana homloka, pofacsontja.

Éppen a szigetre mutatott Parana, az öböl túlsó oldalán, szemben a várossal kimagasodó szigetre.

- Ott van a börtön, uram, ott voltam rab. Az ottan az Ulloa! Egy-két évvel ezelőtt a francia hatóságok megtiltották a halászoknak, hogy behatoljanak az öböl területére. De végül nem győzték az örökös ellenőrzést, hiszen közismerten jó a halfogás ott, ahol sok a hajó, s ahol a hajókról mindenféle szemét, konyhahulladék, elfonnyadt gyümölcs, zöldség kerül a vízbe.

A halászok csak nem engedtek, és végül ők győztek - Monostory és Parana szerencséjére.

- Ulloa közelébe nem mehetünk - súgta Parana -, mert onnan lőnek! Egyébként mindent megnézhetünk.

Jobbra, a város alatt van az őserdő, ahonnan jöttek, és mögötte nagyszerű ellentétként jól látni a Kordillerák magas hegyvonulatát, de a legjobban a közeli Chiguitinite és az Anahuac csúcsait. Odafönt - a pásztor didereg a pokrócgallér alatt. Itt - fullasztó a hőség, a sárgalázt terjesztő moszkitók örömére!

De hát azért tájnál, városképnél, mindennél jobban mégiscsak az öböl érdekelte Monostoryt.

Az első pillanatban látta: valóban forgalmas, a hadi céloknak is megfelelő a veracruzi kikötő. A nyílt tenger felől az Ulloa erődsziget védte. Földnyelvek védik a veszélyes szelektől az öbölben horgonyzó hajókat, a kikötő berendezéseit.

Már Cortez is felismerte az öböl előnyét. Ő alapította a Villa Rica de Veracruz telepítvényt.

Parana halászott. Bedobta a pörgőhálót, majd kihúzta. Időnként egy-egy nagyobb hal, vöröses tengeri márna, korallhal, ördögpofájú bonitó fickándozott benne.

Mind a ketten úgy tettek, mintha más se érdekelné őket, mint a háló, a szigony, a hal.

- Carramba - mérgelődött jó hangosan Parana -, már megint semmi! Valgame Dios, még éhen veszünk!

A kikötőben több teherhajó állt közvetlenül a partnál. Francia hajók voltak. Csapat-, élelmiszer- és lőszerszállítók.

A nyílt vízen, Ulloa-sziget és a part között, három nagyobb hadi egység horgonyzott. Két francia és egy mexikoi hadihajó. Az utóbbi lehetett a volt osztrák Fürstenberg, amit Ferenc József jóváhagyásával Tegethoff adott Miksa császár rendelkezésére. Ennek a hajónak - így tudta Monostory a kémek jelentéséből - volt a parancsnoka Gyulai Gaál Béla sorhajókapitány, Veracruz kikötőparancsnoka.

Parana csak dobálta a hálót, és nagy óvatosan, nagy lassan közelebb kerültek az öböl jobb oldali, tehát északi részén levő második belső öbölhöz.

Monostory hunyorogva, összehúzott szemmel figyelt. Főleg arra, hogy mikor bukkan fel egy pilótahajó vagy vitorlás, esetleg gőzzel hajtott őrnaszád, hogy visszaparancsolja őket. De ugyanakkor azt is látta, hogy nem ők az egyetlenek, legalább öt-hat halászcsónak táncolt semmitől sem zavartatva a közelükben s távolabb, a belső öböl hajói között is.

Aki értette a háború lélektanát, az megállapíthatta: a kezdeti szigor felenged, amikor egy akció megtorpan, unalmasan elnyújtotta válik. A franciák számára ekkor, 1866 tavaszán, évekkel a harcok megkezdése és két évvel a Habsburg-császárság „alapítása” után valóban unalmas volt a megszállás, a frontvonal tartása, az örökös harcok indítása vagy visszaverése, a szüntelen őrség.

Párizsban megkeseredett III. Napóleon császár szájaíze, ha Mexikóra gondolt. Ezt meg is mondta a gyerekképű Sarolta császárnénak, amikor nála járt: unja már a mexikói sirámokat. Unja, hogy Habsburg Miksa megjelenése nem adott jobb fordulatot a mexikói ügynek. Pedig az onnan jött örökös küldöttségek egyre azt állították: amikor Mexikó császárt kap, egyszeriben megfordul a helyzet! Mexiko császárt kapott, és - az ellenállás nagyobb, mint valaha!

Unta a szüntelen csatározások sorát maga Bazaine is. Elege volt az örökös szemrehányásokból, amikkel leveleiben, üzeneteiben Napóleon császár elárasztotta. Még inkább unta Miksa neheztelő tekintetét, minisztereinek, tábornokainak követelőzését és legjobban vezérkarának halk mosolyát: lám, a mexikói sast még Bazaine-nek sem sikerült lenyakazni!

Lazult már a fegyelem, de azért fő az óvatosság - állapította meg Monostory, amikor a csónak mind közelebb sodródott az arzenál öblének bejáratához.

Parana a lehető legunottabb képpel hajigálta ki és húzta be szigonyát. Monostory hátradőlve, lábát vízbe lógázva, alvást színlelő mozdulatlanságban, hunyorogva figyelt.

- Don Blas - suttogta Parana -, figyeld meg az öböl mélyét, ott a lőszerraktár!...

Monostory csupán nyújtózkodással jelezte, hogy érti Parana szavát.

Ekkor vették észre, hogy egy nagy hajó, a nyílt vízről jövet, egyenesen feléjük kanyarodik. Parana az evezőhöz kapott, Monostory is. Annyira elbámészkodott, hogy ő sem látta meg a lomha kerekes gőzöst. Az őrházból kijött néhány haditengerész, felhúztak két zászlót az őrház tetején levő árbocra, nyilván az arzenálba való bemenetelt engedélyezték.

A gőzös kerékdobján ragyogtak az aranyos betűk: Marseille. Kapitánya álmosan nézegette a vizet, a kormányosok ugyanolyan álmosan álltak a helyükön, mint amilyen álmosan bámészkodott a hajó első harmadában a hullámvédnél a kikötőlegénység.

Nagy, csónakdobáló burványokat vetett a víz, amerre a kerekes elhaladt. Mintha még a halak is elmenekültek volna. Ezt ugyan Parana nem sajnálta.

A hadihajókon most trombita szólt.

Riadó? Indulás?

Nem, csak a napi gyakorlat kezdetét jelzik.

Az arzenál öblében horgonyzó őrhajón is megszólalt a trombita. Megelevenedtek a fedélzetek. Parancsok pattogtak, vezényszavak hangzottak. Mind a négy hadihajón egyszerre hajtották végre az utasításokat. Egyszerre másztak az árbocokra a legények, egyszerre kerültek le a lövegeket takaró ponyvák, s egyszerre emelkedtek és süllyedtek a vélt ellenségre irányított ágyúcsövek.

Valami ilyesféle történhetett a nagyöböl bejáratát védő földnyelveken is.

A távolból látni lehetett, hogy ágyúkat húznak, irányítanak, rángatnak az elkeseredett, naptól és egyhangúságtól kiégett katonák.

Ekkor már Monostory tudta, miképpen hajtja végre Luz Corral, a nagyszerű katona és barát segítségével Escobedo tábornok parancsát: borsot törni a franciák orra alá, de lehetőleg úgy, hogy a császári udvarban is prüszköljenek tőle.

- Mehetünk, Parana - szólt csendesen társának.

Parana arca ragyogott. Végre megérte! Haditett részese lehet! Ő, a veracruzi üldözött, az önkéntes hejuha, akit az erdő népe befogadott.

- Ma?

- Nem, holnap. Nincs elég időnk. De ne beszélj.

- Csak a halak hallják.

- Sohase tudhatod. Hallgass. Ez a katona törvénye.

- Értem, senor. Megtartom a katona törvényét.

Összeszedték a hálókat, rendbe rakták a csónak fenekén, rá a halakra, hogy ne szívja ki nyomorult testüket az égető nap. A szigony is fenékre került.

A kikötőöböl bejáratán túl tarajos hullámok vágtattak a part felé, és törtek össze a földnyelveken.

Amikor kiértek a nyílt víz szélére, Monostory a hullámokra mutatott.

- Ezért nem, Parana. Mikor érünk így vissza az erdőbe?!

- Te mindenre gondolsz, senor! - csodálkozott a veracruzi.

- Ez is a katona kötelessége.

Parana nevetett.

- Én is így teszek majd. - Hirtelen komolyabb lett az arca. Abbahagyta az evezést. - Mondd, senor, magaddal viszel, amikor elmentek innen?

Ulloa erődje mögött négy gőzhajó füstje látszott. A felmagasodó árbocok elárulták, hogy három teherhajó, egy hadihajó. Talán éppen a Sawannah amerikai csatahajó, amelyik hetek óta ellenőrzi a mexikói vizeket. Úgy hírlik, a Sawannah az a csalétek, amivel az amerikaiak szeretnék elérni, hogy beavatkozhassanak a mexikói ügybe. Ezt hallotta Zacatecasban, amikor elindultak.

Letette az otromba kenuevezőt, amivel a csónakot hajtották.

- Velünk jönnél?

- Szeretnék, senor. Van egy szabadcsapatom, láttad őket, azt is magammal vinném. Lehet?

Monostory bólintott.

- Lehet, Parana. Az ilyen emberekre, mint te, nagy szükség van.

Parana füttyentett.

- Hát akkor, senor, vedd máris úgy, hogy a katonád vagyok.

Ulloa erődjének egyik sáncfaláról füst szállt fel. A füsttel majdnem egyidőben ágyúdörej hangzott.

Most adta le az erőd a jelt, hogy falai között minden rendben van. A rabok a kazamatáktól a lőfolyosók alatti börtönökig lakat alatt vannak. Az őrség is a helyén, készenlétben, parancsra várva.

Mindennap, reggel, délelőtt és alkonyatkor megszólalt az erőd egyik ágyúja, hogy tudassa: Ulloán éberek a fegyveresek, a rabok pedig tehetetlenek.

Parana - a volt rab - visszanézett. Megvetően köpött az erőd felé.

A szél erősödött, a hullámok egyre magasabbak, tarajosabbak lettek. Ugyancsak értenie kellett a dolgát annak, aki ilyen csónakban nyíltabb vízre merészkedett!...

... Értették a dolgukat azok az evezősök is, akik négy nappal később, napszállta után két órával, nagyjából este kilenc órakor a veracruzi öböl előtt, elég erős hullámzásban, egyensúlyban tartottak két csónakot.

Minek is tagadnánk, a két csónak azonos azzal a kettővel, amit a Taitsing eresztett le a fedélzetéről; tehát a Gillapetil torkolatát megjárt bálnavadászcsónakok. Csak éppen némi átalakítással. Az átalakítás nem sok, mindössze annyi, hogy tartórudakra kifeszített ponyva borul a benn ülők fölé.

Nagyon egyszerű, hogy miért.

A bálnavadászcsónakok nagyjából igen hasonlítanak a haditengerészet mentőcsónakjaira. Monostory észrevette, hogy a francia csónakokra kivétel nélkül tartórudakra erősített ponyvákat feszítenek ki, így védve az evezősöket a tűző naptól. Nem valószínű - vélte, és ebben Corral is egyetértett vele -, hogy éjszakára leszerelnék a tetőponyvákat.

Mert a támadás végrehajtásának első célja az volt, hogy a két bálnavadászcsónak - legalábbis sötétben - pontosan úgy mutasson, mint a francia haditengerészek mentőcsónakja.

Legfeljebb az lesz majd a szokatlan, hogy a nagyméretű bárkák igen mélyre merülnek. De Monostory erre is felkészült. Bízva német tudásában és abban, hogy Gyulai Gaál Béla sorhajókapitány a veracruzi kikötő parancsnoka, feltételezte, hogy az arzenál őrhelyein akadnak az osztrák légió tengerészeiből is, akikkel könnyen megérteti magát, amikor erre szükség lesz.

Mindenesetre a támadás első feltétele, hogy a lehető leggyorsabb rajtaütéssel elnémítsák a móló végén elhelyezett őrház legénységét. A további terv innen bonyolódik majd a remélhető kibontakozás felé.

Az egyik csónakot Monostory, a másikat most Dundo Zenone, a zutiak főhajósa irányította. Zenone boldog volt: végre megint vezényelhetett, méghozzá vízen, kedvenc birodalmában, a tengeren. Mi tagadás: egyetlen ember nem akadt a Zutról jöttek közül, aki titokban ne sírta volna vissza a tengert a hosszadalmas szárazföldi élet után. Végre a Taitsingon lehettek, hajófedélzeten, vitorlákat húzhattak, s most evezhetnek Tahar bej és Dundo parancsára, s ahová mennek, az sem holmi szárazföldi város, hanem kikötő.

A gazda azt mondta: ha ezen túl lesznek, akkor már a mennydörgős mennykő se vághat beléjük, amíg csak élnek!

Sötét volt a vízen. Ezért is vártak kerek négy napot, hogy felhős, párás, vihar előtti idő védje őket a gyors leleplezéstől.

Csodálatos módon a két földnyelv világítótornya is halványabban szórta fényét. Az Ulloa erőd szigete fekete dombként emelkedett hajósainktól balra, amikor a két csónak feltűnés nélkül bekanyarodott az öbölbe.

A három hadihajó ugyanott horgonyzott, ahol az előző napokban. Elárulta ezt a kabinokból kiáradó világítás, a kék, zöld, piros pozíciólámpák színes fénye, az árbocokra felhúzott jelzőlámpák csoportja.

A város felől az élet zsongása hallatszott. Kutyaugatás, kiabálás, ének, zeneszó. A fülledt, megrekedt levegőben még inkább kihallatszott a vízre mindenféle zaj, rikoltozás, egy parti kocsmából duhaj ének. Katonák, tengerészek mulathattak ott.

Lassan, nagy ívben közeledtek az arzenál mólójának végéhez. Itt van az az őrház, ahol a bejárót őrző tengerészek tartózkodnak. Körvonalaiban látta az őrházat, és körülötte időnként egykét árnyat mozogni.

A két csónak a lehető legcsendesebben közeledett a mólóhoz.

Külsőleg, még abban az esetben is, ha a csónakokat néhány lépésre megközelítik, senki nem vehetett észre mást, mint azt, hogy az evezősök a nyolc evezőspad helyett mindössze négyen ülnek, a többi padot, elég magasra púpozottan, gyékénytakarók fedik.

Ha felhangzik majd a kérdés, mit visznek a csónakok, mit rejtegetnek a gyékényponyvák, akkor Monostoryra hárul a feladat, hogy közölje: a két bárka szenet szállít. Szenet a Marseille gőzös számára. Ha a Marseille még az arzenál kikötőjében tartózkodik, annál jobb; ha nincsen - mert ez is megtörténhet -, akkor a „küldemény téves”. A legfontosabb: elérni a móló végét anélkül, hogy riadót verjenek a móló tengerészőrei.

Lassan haladtak. Parana huszonkét embere, Corral tizennégy és Monostory ugyancsak tizennégy társa, a két vezérrel együtt kiadós súlyt jelentett: ötvenkét ember tekintélyes teher még két bálnavadászcsónaknak is. De hát van egy régi, jó tengerészmondás: ahol négy ember elfér, ott nyolcnak is jut hely!... Valahogy így voltak, amikor az őserdőnél berakodtak és látták: ugyancsak mélyre merülnek a csónakok. Mert bizony az „élő súlyhoz” hozzá kellett számítani a magukkal vitt terhet: fegyvereket, lőszert, robbantóanyagokat, amiket megint Dundo készített el gondosan és körültekintően.

Ötvenkét ember közeledett tehát ezen az estén, hogy ráijesszen Veracruz katonai megszállóira, franciákra, bécsi császáriakra s Mexikó császárára, a Gringóra, aki érthetően megdöbbent, amikor palotájában robbanás történt. Merénylet - így nevezték -, aminek a nyomára sem jutottak, mert a szálak elvesztek a zűrzavarban. Árulást suttogtak a császári udvarban.

Ötvenkét ember két bálnavadászcsónakban.

- Állj!

Az evezők felemelkedtek, és a levegőben maradtak. Csendes koppanásokkal hulldogált le tollúkról a víz.

Egy gőzhajócska bukkant fel hirtelen a közelükben. Kénes füst csapott az evezősök arcába.

Apró lámpása fehér egyenruhákat, aranyos gombokat világított meg. A sötétzöld, majdnem fekete hajótestet alig lehetett látni, csak az aprócska fedélzeten elhelyezett lámpás és a kéményen kivágódó szikrák tették láthatóvá a hajócskát.

Egy villanásra Monostory mintha ezt a nevet látta volna a hajócska oldalán: Richelieu. Mindenesetre ilyen nevű francia hadihajó létezik.

Atkiáltottak hozzájuk valamit, feltehetőleg franciául, de a gép dohogása miatt nem tudta kivenni a szavakat.

A kiáltást dühös káromkodás követte.

Arra gondolt, hogy talán maga Gyulai Gaál Béla tartózkodik kísérőtisztekkel a hajón, esti szemleutat tartva a kikötőben. A kiabálás és a káromkodás vagy azért történt, hogy a csónakokon nem volt lámpás, vagy mert ilyenkor - teljes sötétedéskor - jelzés nélküli csónakok nem tartózkodhatnak a vízen. Valóban, csónakot sehol nem láttak.

- Tovább, vigyázva!

Most már csak az volt a kérdés -, jó volt vagy rossz, hogy a hajóról átkiabáltak? Mert hogy az őrségek hallották a kiabálást, ahhoz kétség nem férhetett.

De továbbengedték őket, és ez megnyugtatónak tűnt.

Aztán egyszerre csak előttük volt a móló és az őrház, rajta a magasba emelkedő árboc, azon néhány lámpás.

Hallották, ahogy a kőből rakott mólón megtörtek a csendesen gördülő és visszahúzódó hullámok.

Dagály volt.

- Quien vive?!

Monostory látta, hogy a móló végén egy tengerész áll, az kiáltott.

De hogy továbbhaladtak, a tengerész újból, most már még erősebben kiáltotta:

- Quien vive?!

Az evezők emelkedtek, süllyedtek tovább.

Mintha lekapta volna válláról a fegyvert. Kinyílt az őrház ajtaja, és a fényben még egy árnyék látszott.

Monostory úgy érezte, ideje, hogy németül, közömbös nyugalommal megszólaljon:

- Ne bolondozz, pajtás! A Richelieu-ről parancsoltak ide, hogy a Marseille-nek szenet hozzunk!

Az evezők tovább süllyedtek és emelkedtek.

Az őr mintha megzavarodott volna. Igen, az előbb ő is hallotta a kiabálást. Az árnyékot újabb árnyék követte az őrház ajtajában.

Most németül szólt hozzájuk valaki:

- Melyik hajóról vagytok?

Monostory úgy tett, mint amikor valaki konokul egy nótát fúj, mert ahhoz ragaszkodik:

- Mondtam már, hogy a Richelieu-ről rendelkezett úgy a tiszt úr, hogy ide jöjjünk! Nem érted? A tenderről!

Az evezők koppantak, a csónak oldala is, ahogy horzsolta a köveket.

A mólónál voltak!

- Gyere csak ide, pajtás, és nézd meg! A Marseille-nek hoztuk!

A fény megmutatta, hogy az egyik tengerészkatona előbbre jött. A hangjában tétovaság rezgett, amikor lekiáltott:

- A parancs az, hogy senki nem jöhet alkonyat után az arzenálhoz!

Monostory adta az „öreg” haditengerészt:

- Polában is így van, pajtás, az Oliva szigetre se... hiszen tudod!

Majd hirtelen az előtte ülő, evezőpadon gubbasztó Ibrahimhoz hajolt:

- Ha lerántom, elkapod!

Igenlő morgás volt a válasz.

A katona néhány lépésre volt a móló szélétől.

- Polai vagy?

- Az hát! Na, gyere, nézd meg a szenet, és engedjetek utunkra!

Dundo Zenone csónakja melléjük simult.

Most válik majd el - gondolta Monostory -, mennyire van együtt a kompánia. Olyan váratlanul alakult minden, hogy idő nem jutott a megbeszélésre. Némileg másként tervezte az őrház megrohanását, de a tenderre való hivatkozás jól jött, és ezt nem akarta elmellőzni.

- Miért a Marseille-nek? - hallotta most már egészen közelről a katonát.

Figyelte a legalkalmasabb pillanatot. Tudta, ha ártalmatlanná teszik ezt az őrt, azzal még nem sokra jutottak. Hátravan az őrház előtt állók megrohanása, s végül azoknak a leszerelése, akik esetleg az őrházban tartózkodnak. Eddig összesen három embert látott az őrök közül, s többnek kellett lenni.

Mindenesetre nem irigyelte azokat, akik a csónakok ponyvafedői alatt semmit nem látva, de még az idegen beszédet sem értve találgathatják, ugyan mi történik odakint.

- Na, lássam!...

- Fogd a kezemet. Vigyázva lépj, itt a pad, ide!...

Megfogta a tengerészkatona kezét. Hirtelen meghúzta. Az ember előrebukott, mint aki megbotlik.

Az öreg Ibrahim, a vén karvaly rácsapott a katonára. Elérkezett a pillanat.

- Dundo!

Kiugrott a partra. Kezében nem volt más, mint a forgópisztoly, de ennek sem a csövét, hanem az agyát használhatta. Zajt nem üthettek.

Szerencsére valaki az őrök közül behúzta az őrház ajtaját, és így hirtelen sötétebb lett azok számára, akik kint maradtak.

Távolság nem volt, mindössze néhány lépés, de néha ennyi is elég ahhoz, hogy minden felboruljon. Tudta, hogy vagy a ház ajtajánál, vagy előtte, vagy bent magában a házban robbanótöltetű riasztókészüléknek kell lenni, ami nem más, mint egy kisebb ágyúcsőbe elhelyezett, erős fojtással, sok lőporral töltött, nagy hanghatású tűzijáték-rakéta, amit egy mozdulatra lehet elsütni. Az erős hang és a magasba szálló röppentyű jelenti a veszélyt. Ha ezt elsütik, vége mindennek!

- Dundo!

Zenone ugrott. Mellette az első csónakból Sponza, Frappeno, Cittadina ugrott a partra, és vette magát Monostory után, aki a tengerészkatona lerántása után inkább ösztönösen, semmint tudatosan cselekedett.

Egy ütés jobbra, egy balra, rúgás, lökés, taszítás. Csontok reccsentek, elhaló hangok nyögtek, testek vágódtak.

Dundo, mint ilyenkor mindig, Monostory nyomában járt.

A három francia tengerészkatonát annyira meglepte a támadás, hogy az elhárításra egy mozdulatot sem tudtak tenni.

Ekkor újból kinyílt az előbb már bezárult őrház ajtaja. Aki kinyitotta, ugyancsak meglepődhetett.

Zsávolyzubbonyos, oldalfegyveres, matrózgalléros társait a földön láthatta, előttük vagy rájuk telepedve izzadt képű, szakállas, vad tekintetű csavargókat, akik az elalélt, talán végsőket rugó emberekre gúzst körnek éppen.

A megrémült katona valamit kiáltott hátra, de a hangja mégsem juthatott messzire. Több hangot ő sem tudott adni, mert az állat ütés érte, s felbukott, akárcsak a társai.

Monostory az őrház küszöbén állt, revolverét előretartva, tüzelésre készen. Dundo, Sponza és már többen a csónakokból, valósággal beáradtak az őrházba.

Két halálra rémült tengerészaltiszt állt fel az asztal mellől. Az egyik francia volt, a másik osztrák rangjelzést és sapkát hordó császári, vagyis a légió tengerészcsoportjának tagja.

- Fel a kezekkel!

Az altisztek feltartották karjukat. Monostory tovább rendelkezett.

- Behozni a gringókat! Mindenki ide jöjjön be!

Okosan rendelkezett így. Az őrház, most látta csak, elég nagy, befelé mélyül. Kitűnő főhadiszállás lesz, ha nem füstölik ki őket!

- Dundo, Sponza, Frappeno, Cittadina! Levetkőztetni a fickókat, és felvenni a ruhájukat! Hol van Ibrahim? Hozzátok be az első gringót, s le a ruhát arról is!

Most elemében volt, most a régi Monostory Balázs volt, most már egyenlő félnek érezte magát Luz Corral ezredessel, akit követendő példának tartott a mexikóiak között. De Luz Corral is hasonlóképpen vélekedett. Ha egymás közt mexikói szabadságharcosok felemlegették azt a néhány idegent, aki melléjük állt a kezdetben nem sok sikerrel biztató harcban, Don Blas neve mindig előkerült, mint olyan valakié, akit a mexikóiak elé nyugodtan lehet példának állítani.

Don Blas nevét ekkor már nemcsak az ellenség ismerte. Ismerték legalább olyan jól, de nem félve, hanem tisztelve, Juarez táborában is!

Pattogott, parancsolt, rendelkezett.

A percek töredéke alatt levetkőztették a tengerészeket, és gúzsba kötötték őket.

Sponza és Cittadina kapta a parancsot, hogy - idegen egyenruhában - vegyék át az őrház „parancsnokságát”.

Védelmükre itt volt az őrház egész fegyverállománya, amiből többet magukhoz vettek a támadók. Amit viszont itt hagytak, megint csak Dundo ötletességét dicsérte: ökölnagyságú, ügyesen szerkesztett, golyó alakú, minden oldalról gyújtószeggel ellátott kézibombákat, amilyeneket a garibaldisták és az olasz karbonárik hordtak, s aminek a készítését Dundo éppen ott, a karbonáriknál tanulta.

- Ha akár katonai csónak, akár a mólón tengerészcsoport közeledne, beléjük vágjatok - mondta Monostory gyorsan Sponzáéknak. - Nem adjátok fel az őrházat! Csak az én parancsomra! Aki pedig ezek közül az emberek közül menekülni akarna vagy jelt adni...

A levetkőztetett, halálra rémült osztrák altiszthez fordult:

- Felelj azonnal! Nincs időm faggatni. Merre vannak még az arzenál területén őrházak? De az igazat mondd, mert meghalsz!

Az altiszt - idősebb ember - előbb elhárító mozdulatot tett, de ahogy belenézett az előtte álló szemébe, máris válaszolt:

- Csak a lőszerraktáraknál.

- Mennyien vannak ott?

- Fél osztag, húsz ember. De szétszórva.

- És addig?

- Senki.

- A hajóknál?

- Senki.

- És a Marseille?

- Éjfél után indul. A legénység alszik. Fáradtak.

Ezzel be is fejeződött a beszélgetés.

- Tegyetek rongyot a szájukba. És a falnak fordítani őket! - Corralra nézett. - Don Luz, gyerünk! Elől majd én az embereimmel, a középen te a társaiddal, hátul Parana. Siessünk!

Még egy pillantást vetett az összekötözött, kétségbeesett tengerészekre, a közben behozott, de még magához nem tért altisztre, akit Ibrahim tett ártalmatlanná.

- Ügyeljetek - szólt Sponzáékhoz. - Ha menekülnötök kell, itt vannak a csónakok, nem visszük magunkkal.

- Légy nyugodt, admirális - bólintott Sponza. - Ne aggódj miattunk.

Hosszú libasorban hagyták el az őrházat. A lámpa fényét lecsökkentették, nehogy árulójuk legyen. A móló jelzőlámpája változatlan tompasággal világított.

Az őrház mögött hatalmas farakások tornyosultak. Sólyának vagy hajóállványozónak hozhatták valahonnan. A farakások mögött hatalmas, partra húzott dereglye korhadt. A dereglyének inkább a körvonalai látszottak, annyira sötét volt.

Az út, amin mentek, gödrös és hepehupás volt, aránylag széles. Luz Corral Monostory mellé lépett.

- Ne siess annyira! A hajóknak már itt kell lenniük!

Megálltak, figyeltek.

Emberi hangot, beszélgetést hallottak.

Igen, a hajók itt lehetnek a közelben. És ha nem hazudott az osztrák altiszt, akkor a Marseille a közelükben horgonyzott, mivel őrök a leszerelt hajóknál nincsenek.

Ha nem hazudott. De ha nem mondott igazat, visszaküld egy embert - és az altisztnek vége!

- Várjatok - szólt Corralhoz. - Előremegyek. Macskanyávogás jelzi majd, ha jöhettek. Dundo, gyere! Ibrahim, ha az ezredes szól, induljatok!

A harmincadik lépésnél - bokrok között törtetett át - fapalánk következett, de annyira alacsony, hogy könnyedén áttekinthetett rajta.

Lámpák csillantak, és a lámpák fénye vízről verődött vissza. Megismerte a Marseille lomha, nagy testét, kerékdobját.

A Marseille mögött, az arzenál belseje felé, a gőzösnél nagyobb hajótestek komorlottak, a tatarozásra szánt nagy óceánjárók. Beljebb, az arzenálöböl mélyén több lámpa fénylett. Ott lehet a lőszerraktár, a megszállók féltett kincsestelepe!

„Oda el kell jutni! - suttogta magában Monostory. - Kell! De a hajókat is fel kell gyújtani, elsüllyeszteni. Méghozzá egy-időben a robbantással!”

És ahogy arra gondolt, hogy visszafordul inkább, mintsem hogy macskanyávogással magához szólítsa csapatát, valami hirtelen beléje vágott.

A Marseille!

Meg kell szerezni! Elfoglalni, s azon elhagyni az arzenált! Hiszen gőz alatt áll, tehát igaz, hogy éjfél után indulna valamerre. Előbb úgysem lesznek készek - ha minden a tervek szerint halad -, s így sem lesz feltűnő, ha rajta kifutnak az öbölből.

Az első pillanatban maga is meglepődött ettől az ötlettől.

Bolondság? Lázálom? Meggondolatlan cselekedet lenne?

De néhány másodperces mérlegelés, önnyugtatás után mégis úgy érezte, hogy a gondolatot tettnek kell követni.

Döntött. A Marseille-t elfoglalják!

Hány ember lehet rajta? A kapitány, esetleg egy helyettese, két kormányos, öt-hat fedélzetmatróz, két gépész, két fűtő. Több semmi esetre sem. Összesen tehát tizenhárom-tizennégy ember. Ebből a fele alszik, a fele - ügyes rajtaütéssel - azonnal leszerelhető.

Bolondság lenne nem végrehajtani a tervet!

- Dundo - súgta hű emberének -, hívd ide az ezredest, mindenkit!

Dundo eltűnt. Két-három perc múlva mozgás támadt a háta mögött. Corral húzódott melléje.

Elmondta, mit akar tenni. Corral helyeselt. Azután a fapalánk mögül figyelték a hajót.

A távolság nem volt több, mint húsz-huszonkét méter. A kerékdob előtt palló volt támasztva a parthoz. Ezen közlekedtek a hajósok. Különösebb fegyelem nem lehetett a gőzösön, mert őrséget nem láttak. Időnként feltűnt egy-egy árnyék az előfedélzeten, ahol vaslétrás lejáró volt a matrózszállásra. A két kerékdob mellett kabinok sorakoztak. Itt volt a konyha és a tiszti rangban levők (kapitány, hajómester, főgépész) lakásai. Két kabinból fény világított a hajó hátsó harmadában, a gépházból is. Onnan hallatszott a beszélgetés.

- Nos, Don Luz?

Corral suttogva helyeselt:

- Csináljuk meg.

Monostory a néhány perces figyelés alatt kialakította tervét.

Dundo előreindul. Egyenruhája nem okoz feltűnést. Ha észrevennék, rá sem hederítenek. Tengerészkatona, aki üzenetet hoz a gőzös parancsnokának. Őt követi Ibrahim, rajta is egyenruha van.

Bárkivel találkoznak a bejárónál, a kerékdob mellett, ártalmatlanná teszik. Ebben Ibrahim a nagy mester.

Mivel a feljárónál lámpás világít, a két egyenruhás minden lépését megfigyelhetik.

- Ha a hajón vagytok, a dobnál megálltok. Ha mehetünk, te, Dundo, felemeled a karodat! Akkor én és akiket magammal hívok, ott leszünk! No, induljatok!

Dundo Zenone és Ibrahim átmásztak a palánkon, és megindultak a hajóhoz.

Dundo és Ibrahim vállán puska, derékszíjukban forgópisztoly, oldalfegyver.

Közben Monostory odaintette a zutiakat. Csak velük mehetett, ismerik szeme villanását, minden mozdulatát. És ismernek mindenféle hajót, a gőzösöket is.

Hárman maradtak az őrházban; Dundóval és Ibrahimmal együtt összesen tizenegy ember lesz tehát vele.

Dundo a pallóhoz ért. Hátranézett, Ibrahim néhány lépéssel hátrább követte. Dundo megindult a pallón.

Hallották a vén, sokat használt deszka lengő recsegését, roppanását. Most, váratlanul, a kerékdob tetején, a kormányházból előbukkant egy árnyék. Sietve a kerékdob szélére jött, lekiáltott, természetesen franciául:

- Te vagy az, Henri?!

Dundo felnézett. Ibrahim is. Most mit tesznek? Dundo feltalálta magát. Dühösen, mint akit megzavartak, felmordult:

- Nono! - és ment tovább. Az árnyék eltűnt.

De jó, hogy észrevették! A kormányházban húzódik meg, tehát ő az őr. Sürgősen el kell némítani! És amíg Dundo és Ibrahim megtette a hátralevő néhány lépést, s elérte a fedélzetet,

Monostory magához szólította a mögötte guggoló emberei közül Frappenót, aki legalább olyan ügyes és keménykezű volt, mint Ibrahim.

- Ha odaérünk, felugrasz a kerékdobra, s leütöd!

- Így lesz, uram.

Dundo rálépett a fedélzetre. A lámpás megvilágította a főhajóst. Megállt, körülnézett, Ibrahim mögéje ért. Dundo levette a válláról a fegyverét. Maga elé tartotta. Hirtelen felemelte karját.

- Utánam! - sziszegte Monostory.

Elöl Frappeno szaladt. Rá várt pillanatnyilag a legsürgősebb feladat. Át a palánkon. Le a homokos partfövenyen, fel a pallóra!

A kerékdob felett megint megjelent az árnyék.

- Henri!

Frappeno a pallóról a korlátra, a korlátról egy lendülettel a kerékdob tetejére lendült.

Az árnyék megtántorodott, eldőlt. Frappeno rávetette magát.

- Alarmé! - kiáltotta az őr, de csupán egyszer. Csak a fedélzetlámpás rőt fénye világította be a hajót.

- Frappeno, ide állsz a pallóhoz! Senki sem mehet ki! Ibrahim, három emberrel le a gépházba! Dundo, négy emberrel a matrózszállásra! Ti ketten, utánam!

Ugyanakkor Corral sem tétlenkedett. Rohanást, hangokat hallott.

Jöttek át a palánkon, majd futva közeledtek a hajóhoz. Ő ugyan azt súgta az ezredesnek, hogy várja be a hajó elfoglalásának végét, de hát Corral nem várt.

Érthetően türelmetlen volt, sietett.

Valahogyan nincsen kínosabb, utálatosabb érzés, mint tétlenül nézni vagy várni a másik küzdelmét, erőfeszítését.

Corral tehát elérkezettnek látta az időt, hogy kövesse barátját.

Áradtak fel az emberek a hajóra!

Ibrahim a gépházban találta mind a két gépészt.

A fűtők itt is, mint annyi francia hajón, a Marseille-en is négerek voltak. Az egyik lassan lapátolta a szenet, előfűtötte a kazánt. A társa, mert csak egy volt, a közelében a szénrakáson aludt. Unott egykedvűséggel nézték, ami a szemük elé tárult. Velük nem kellett Ibrahimoknak törődni.

A gépészek szájtátva bámulták a vaslétrán lecsörtető, fegyveres, vad kinézésű alakokat. Voltak annyira okosak, hogy feltartották a kezüket.

A matrózszálláson - mint ahogy az altiszt mondta - már aludtak az emberek. Öten voltak, öt elképedt matróz, amikor rájuk rontottak.

A kerékdobnál levő kabinfolyosón játszódott le a hajómegszállás második nagyobb eseménye.

A kapitány és a kabinjában tartózkodó hajómester szokatlannak találta a zajt, a siető lábak toppanását, ami a hajók bezárt terében nagyjából úgy hangzik, éppen a hangdoboz-törvény alapján, mint amikor ujjaink megkopogtatják a hegedű hangszekrényét.

A kapitány is, a hajómester is kiugrott a kabinajtón, ám egyszerre csak szembe találták magukat három fegyveres, szakállas emberrel, akik már közvetlenül előttük álltak; ugyanakkor a feljáró lámpása is megvilágított egy-két, hajóra törtető fegyveres mexikóit.

A kapitány nem volt haditengerész, nem haditettekkel, legfeljebb azzal dicsekedhetett, hogy hajóját, a Marseille-t szerencsésen áthozta az óceánon, és itt, a veracruzi kikötőnél parti-hajózási feladatokat látott el, ami bajosan állhatott másból, mint teherfuvarozásból.

De ez a kapitány is, mint oly sokan a világcsavargó franciákból, tulajdonának érezte a hajót, és semmiképpen nem tartozott a gyáva emberek közé.

Annak ellenére, hogy látta: a támadók túlerőben vannak, rossz spanyolsággal káromkodni kezdett:

- Carramba, gazembereknek menjetek innen kifelé!...

És rávetette magát Monostoryra.

Ugyanezt tette a hajómester is, vérszemet kapva felettese bátorságától.

Monostory felbukott. Két marok szorította a torkát, a lélegzete is elállt. Erős öklök feszítették hátra a karját. A két francia ugyancsak belekapaszkodott, mit sem törődve a puskás, forgópisztolyos alakokkal, akikről sejthették, hogy nem tréfás kedvű látogatók.

Parana állt valahogy a legközelebb. Megdöbbenve látta a két bolond franciát azon az emberen, akit ő - különösen a csónakkirándulás óta - a legjobban csodált mindazok közül, akiket befogadott az őserdő.

Parana, aki végre úgy érezte, hogy nemcsak kell, hanem kötelessége is cselekedni, lecsapott.

A hajómester oldalt esett. A kapitányt valaki felrántotta. Monostoryt maga Luz Corral segítette fel.

Nem volt idő a késlekedésre. Számolhattak őrjárattal, éjféli őrségváltással, de még inkább az idő múlásának veszélyével.

És - kerülni kell minden nagyobb zajt, feltűnést. Egyetlen revolver-vagy puskalövés elég lenne arra, hogy csődöt mondjon a vállalkozás. Alig fél kilométerre ott horgonyoz a két hadihajó, még szerencse, hogy a kikötőöbölben egy sincsen belőlük.

Sietni, sietni, sietni!

- Dundo - rendelkezett Monostory, de most már szerbül, hogy a kapitány ne értse, mit mond -, átveszed a hajó parancsnokságát. Parana és az emberei itt maradnak. De veled maradnak öten a zutiak közül, hogy felkészülhess az indulásra. Indulás akkor, ha mindenki visszatér.

A kapitányhoz fordult:

- Hallom, tudsz spanyolul. Vedd tudomásul, hogy a hajó mostantól kezdve Juarezé, és a te kötelességed az engedelmesség. Ez az ember most a parancsnok. Azt teszed, amit ő mond neked. Ha nem, véged van. Érted?

A kapitány rémülve pislogott.

- Értek, értek, senor.

- Parana, te itt maradsz fegyvereseiddel a hajón - parancsolta Monostory. - Dundo a parancsnokod... Te, Dundo, elosztod a fegyvereseket. A gépházból nem jöhet ki senki. Teljes gőzzel várjon minket a hajó! A legénységet bezáratod a szenesraktárba, nincsen szükség rájuk, így ugyanaz az őrség vigyáz rájuk, mint a gépészekre. A kapitány mellett két fegyveres álljon. Egy óra elteltével idehivatod Sponzáékat is. Egyébként készüljetek fel, de a fegyvert csak végső esetben használjátok!

- Így lesz, admirális - bólintott Dundo Zenone. - Minden a parancsod szerint történik.

- Don Luz, indulunk! Minden itt van?

Corral, aki Monostory intézkedései alatt nagyon helyesen a kerékdob belső részének védettségében számba vette a magukkal hozott robbantókészletet, vidáman válaszolt:

- Minden. Ami a hajókhoz és ami az arzenálhoz kell.

A kapitány falfehéren támaszkodott a kabinajtóhoz. Corral szavait megértette. De Monostory most már ezzel nem törődött. Corral sem.

- A leszerelt hajókon van őrség? - kérdezte a kapitányt.

- Vanni nincs, senor - dadogta a kapitány.

- Az arzenálnál?

A kapitány bólintott, már szólni sem tudott: van.

- Dundo, megértetted?

- Igenis, admirális!

- Don Luz, gyerünk! - Intett a közben előkerült öreg harcosnak, Ibrahimnak. - Te, Frappeno és Lussin velem jöttök. Hozzátok a ládákat! Parana, tudod, mi a teendőd?

Megveregette új bajtársa vállát. Parana kihúzta magát.

- Tudom, senor. Bízzál bennem. Megvédjük a hajót.

- Egy óra múlva!

- Igenis, egy óra múlva!

Újból a hajópalló hajladozott alattuk. A parton voltak.

Most már nem másztak át a palánkon, hanem folytatták az utat a parton, mindenféle hajóalkatrész, vasanyag, árbocmaradvány, deszkarakás, láncok, drótkötelek, szétbontott hajócsúszdák, sólyák között és azokon keresztül.

De így volt az okosabb. Még ennyi akadály mellett is könnyebben jutottak előre. Búvóhely, ha kellett, bőven akadt. A látásuk is megfelelőbb volt itt a ferde, menedékes partrészen, mint a sűrű növényzettel árnyékolt úton.

Pedig nem volt könnyű előrejutni. Elsősorban azért, mert egyetlen ember nem akadt közöttük, aki valaha is járt volna itt. A veracruzi arzenált a franciák alakították ki a nagy öböl egyik természetes kisebb öblében, közel a városhoz, a szélső falerődítményekhez.

És nem volt könnyű az előrejutás azért sem, mert mindnyájan nagy terhet vittek, hiszen Parana embereitől is átvették a ládákat.

A ládák teljesen elkészített, robbantásra beállított bombákat tartalmaztak. Sem a hajókon, sem a lőszerraktárnál nem remélhették, hogy jut idő számukra a bombák összerakására.

Újból egy nagy dereglye feküdt keresztbe a homokon. Majd megint egy. Ezek a dereglyék hamar pusztultak, hiszen éretlen fából, gyorsan készültek, s a csapatok kihajózásánál használták fel őket.

Végre felmagasodott előttük az egyik leszerelt hajó.

A legnagyobb, a Lyon. Háromezer háromszáz tonnás, hatszáz embert szállíthat, azonos méretű a Brazília császárával és az angolok Persia nevű hajójával. Kerekes hajó ez is, de a jól kiegyensúlyozottak közé tartozik. A Lyon mögött sorrendben a kétezer-hatszáz tonnás Fantom és a háromezer tonnás Grand Siécle állt a partnál.

Némán, sötéten meredtek fel a vízről a hatalmas hajótestek.

Jó példái annak - gondolkodott Monostory, amikor Corrallal kémlelte a hajókat -, milyen nagy hiba a háborúban, ha az egyik fél lekicsinyli a másikat, és lazítja az ellenőrzést, a biztonsági intézkedéseket. A harcok és csatározások megnyerésének titka nem mindig a nagyobb erő bevetése a kisebb erő ellen, hanem legtöbbnyire: a gyenge pontok kihasználása, az ellenség lelkierejének megtörése s a váratlan, nem remélt helyen való rajtaütés! Aki az ilyesmit mint hadvezér vagy parancsnok kihasználja, jó szolgálatot tesz hadseregének. Juarezék, mióta visszahúzódtak Zacatecasig, és a hegyek között kiépíthették védelmi rendszerüket, nem tettek mást, mint - az ellenség támadásainak elhárítása mellett - a gringók gyenge pontjait keresték, és igyekeztek nagy csapást mérni a legváratlanabb helyeken is.

1866 kora nyarán Veracruzban a francia megszállók és a császáriak biztonságban érezték magukat. A város szüntelenül tele volt katonákkal. A kikötőben állandóan horgonyzott egy vagy több hadihajó. A polgári és a bennszülött lakosság részben beletörődött az évek óta tartó megszállásba, az újabb idegen uralomba, részben pedig távol volt a hadi eseményektől. Ki gondolt itt arra, hogy bármilyen támadás érheti Veracruzban a gringókat?

Monostory inge ujjával letörölte verítékes homlokát. Volt miért megizzadnia.

Valamerre vihar vonulhatott. Nagyon messziről hallani lehetett a dörgést, a villámok csattanását. Nem bánta volna, ha itt is szakadni kezd.

Éjfél közeledett. A város távoli zaja lecsendesült.

Luz Corral és Don Blas elbúcsúzott egymástól.

Egyik sem tudta, mit érnek el, mi lesz a vége; egyik sem tudta, találkoznak-e még valaha, hiszen olyan vállalkozásra indultak, amilyenben nem volt eddig részük.

Monostory és három társa (Ibrahim, Frappeno és Lussin) a Lyonra készült.

Corral és katonái továbbhaladtak, és eltűntek a sötétben, az arzenál irányában.

Hirtelen a közelben kutya kezdett ugatni. Élesen, vadul. Csak nem valamelyik őr kopója? Ha kutyaugatást hallott, márpedig eleget hallott Mexikóban, mindig az ő Tiszája jutott az eszébe. A hűséges, bölcs pofájú, nyugodt Tisza. De most - feledve volt a Tisza. Most a kutyaugatás keresztülhúzhatja minden számításukat.

Az ugatást mély morgás, végül nyöszörgés követte. Mintha egy ember elfojtott kiáltását is hallani vélte volna.

- Te is, Ibrahim?

- Igen, uram.

Néhány másodpercig még várakoztak, de tovább nem. Több csónak, lapos fenekű folyami bárka sorakozott a partnál. Piszkosak, töredezettek, festetlenek voltak. A közelben, a parton olajlámpás égett, az világította meg a csónakokat úgy-ahogy és a Lyon oldalrészét. Valójában gondolt arra Monostory, hogy eloltják a lámpást, de eszébe jutott: talán ezzel nagyobb hibát csinál, mint előre sejteni lehet! Hátha messziről feltűnik, hogy nem ég a lámpás, és előcsalja valamelyik őrséget? Így inkább úgy döntött: égjen. Ezzel önmaguknak is segít, amikor kiválasztják azt a csónakot, amin áteveznek a horgonyzó gőzösre. Mindegyik csónak tele volt poshadt, iszapos vízzel, mint általában minden ilyen hajógyári vagy arzenálbeli munkacsónak. Végül kiválasztották az egyetlen használhatót, belerakták a fegyvereket és a robbantóanyagot, azt a két ládát, amit a Lyonnak szántak.

- Told át! - intett Monostory Ibrahimnak, aki egy tolófával beugrott az imbolygó, félig vízzel tele csónakba.

A Lyon fekete teste, aranyozott orrdísze, világosszürkére festett kerékdobja ragyogott és fénylett a lámpás gyér világításában is. S érezni lehetett a kátrány, az olaj és a vízálló festék erős szagát. A Lyon tehát kitatarozva arra várt, hogy átvegyék és elinduljon!

Hová lett a legénysége, a tisztikara és a gépészek, a fűtők, hová lettek? Nyilván más hajókra osztották be őket, amíg az arzenálban újjávarázsolják a Fantom és a Grand Siécle hajókkal együtt.

A kerékdobnál levő vaslétrához simultak. Ezen mentek fel egyenként.

Monostory pontosan tudta, hová készül. Ismerte jól a kerekes hajók beosztását, ami akkoriban egyforma volt minden személyszállító gőzösön, akár angol, német, francia, amerikai, olasz vagy osztrák lobogó alatt haladt.

A Lyon, mint általában ennek a kornak kerekes tengeri gőzösei, teljesen sima elő- és hátsó fedélzettel rendelkezett. Mindössze néhány kabinfelépítmény volt a kerékdob körül. A kerékdob tetején volt a kormányház és a parancsnoki híd. Az első „igazi” híd, amit a hajózásnál használni kezdtek a hajók közepén, a parancsnoki tatfedélzet helyett, ami majdnem egyidős volt már a hajózással. Mindössze az elő- és hátsó árboc, a kabinokba és a gépházba vezető lejárók házikói emelkedtek ki a fedélzetből, és a két kémény tömbje meredt az égnek.

- Te - súgta Lussinnak Monostory - felmégy a kormányházhoz, ott elbújsz és figyelsz. Ha bármi veszedelmet veszel észre, lejössz Frappenóhoz, aki itt marad a kerékdob mellett. Most pedig menj! Te meg gyere, Jugica, hogy tudd: merre a lejárat a gépházba!

Monostorynak volt akkora tapasztalata a hajók megfigyelésében, hogy nyugodtan bízhatta magát ösztönére. Egyszerűen felmentek egy hajóra anélkül, hogy meggyőződtek volna elhagyatottságáról! De Monostory ismerte az embert, s ismerte a hajót. Ebben az esetben hihetőnek találta az osztrák tengerészaltiszt és a francia kapitány egybehangzó kijelentését, hogy a három gőzösön nincsen őrség. A két idegen tudta: az életüket kockáztatják, ha nem mondanak igazat. Eleget hallhatták, hogy a szabadságharcosok vajmi ritkán kegyelmeznek meg foglyaiknak. És most váratlanul - egyik pillanatról a másikra - foglyok lettek! Remélték, hogy életben maradnak, mert ezt a foglyok mindig remélik. Tehát nem mertek hazudni.

A kerékdob belső részénél, a két kémény között vezet le a vaslépcső a gépházba. Itt már tapogatni kellett, nehogy valamit lerántsanak, vagy kárt tegyenek magukban.

Monostory az egyik, Ibrahim a másik ládát vitte, Jugica volt a hátvéd.

A gépház a hajó szíve. Itt minden érzékeny, súlyos, könnyen pusztuló. A hajófal mögött közvetlenül ott a kerékdob, benne a lapátkerék és a tengely, ami bevezet a gépházba. A gépek alatt a kazánok, mint ahogy akkortájt még erősen mozdony jellege volt a hajógépeknek.

Az egyik bombának a két hajógépet kellett szétvetnie, a másiknak tátongó űrt vágni a kerékdobnál, hogy a hajó menthetetlen sebet kapjon.

Vaktában tapogatóztak, amikor lefelé másztak a vaslétrán. A meredek létrán nem volt könnyű lejutni, fél kézzel kapaszkodva, hiszen a másik erősen markolta a robbanóanyaggal töltött, közel harminckilós ládát.

El is határozta Monostory, hogy ha leérnek, meggyújtja a magával hozott mécsest. A gyenge fény közel sokat segít, távolra, a kerékdob alatti gépházablakon bajosan világít át.

Így is történt.

Ott magasodott előttük az egyik gép a kazánnal és a tűztérrel, mögötte a másik.

A széntároló ajtaja nyitva volt. Áporodott dohszagot hajtott onnan a léghuzat.

Időnként füttyögetést, rohangászást lehetett hallani. Patkányok viháncoltak, vágtattak az elhagyott, bár újjá varázsolt hajón. De hát a patkányt bajos kiírtani, ahová bevette magát.

- Siessünk! - intett Ibrahimnak.

- Bizony, uram, nehogy a talpunk alatt robbanjon!

Ibrahim vigyorgott.

Felemelték az egyik ládát, és a gép belső részébe, a fődugattyú alá helyezték. Némán, szemrehányón nézett rájuk a frissen olajozott, csiszolt masina.

- Most a másikat! - Monostory Balázs hangja türelmetlenül csengett. Maga se tudta, miért, de elfogta a nyugtalanság.

„Ez az öregedés jele! - korholta önmagát a nyugtalanságnak ezért a furcsa, torkot szorító érzéséért. - Nem szabad!”- rázta meg a fejét, és nagyot taszított a második ládán, hogy beszorítsa a jobb oldali kerékdob tengelye alá.

Ez a mozdulat józanítólag hatott rá. Most jött rá, amikor feltápászkodott, hogy miért olyan nyugtalan. Nincsen vele Dundo, a megbízható, aki oly könnyedén bánik mindenféle robbanóanyaggal, aki szerel, tölt, gyújtószöget varázsol ócska drótocskákból, puskaport, salétromot, foszfort kavar, és a legnagyobb hatású robbanótölteteket készíti el. És mindenekfelett: oly könnyedén bánik a legkényesebb bombával, robbanótöltettel, a távolból zsinórral begyújtható, de a legkisebb pöccintésre is levegőbe explodáló rakétával, hogy az maga a csoda!

Igen, ezért volt nyugtalan, talán kapkodó is, hogy nem Dundo volt vele, hanem a derék és hű, de ilyesmihez nem sokat konyító Ibrahim. De hát Dundónál jobb sáfárt nem hagyhatott a Marseille gőzösön, aminek fontos szerepet szánt.

- Tégy ide valamiféle nehezéket - rendelkezett -, hogy jobban szoruljon a hajófalhoz. Azokat a szerszámládákat, ni!

Megláttak két olajjal tele hordót a gépház sarkában. Odagörgették a kerékdob falához, a bombaláda mellé.

- Add ide a gyújtót!

Ismert valami volt már a gyufa, főleg annak első, hosszúkás, pálcikaszerű formája. Mexikóban ezt használták.

Ibrahim előkotorta a gyújtórudakat az iszákjából, ami az oldalán lógott. A salétromos zsinórt akkora méretűre vágták, hogy nagyjából fél óra múlva kell elérnie a percegve, lassan égő gyújtókanócnak a robbanópatront, ami explodáltatja az egész bombát.

Vajon jut még idő a másik két hajón is a bombák elhelyezésére?

Meghökkenve gondolt most erre. Feltétlenül elszámította magát. Most már Corralék is a helyszínen lehetnek, a lőszerraktáraknál. Mivel sem lövések, sem kiáltások nem hallatszottak abból az irányból, Monostory úgy vélte, hogy az ezredes csoportjának sikerült a feladatot végrehajtani vagy legalábbis elindítani.

De az időt meghosszabbítani már nem lehet.

A megegyezés szerint a megadott idő lejárta után a Marseille fedélzetén találkoznak, és a hajó - indul!

Valahogy eddig túlságosan simán ment minden ...

- A másik gyújtót is!

A kerékdobnál levő bombaláda kanóca percegve, sercegve égett. Ott is hallani lehetett a szu percegéséhez hasonlító foszforos, salétromos kanóc parázsló, láng nélküli égését.

- Gyerünk! - lélegzett fel Monostory, amikor a második, a dugattyúnál elhelyezett bombaláda kanóca is begyulladt. - Gyerünk, Ibrahim!

Eloltotta a mécsest, mielőtt mászni kezdett. Eloltotta és figyelt. Csönd volt, csak a patkányok rohangászását és füttyögé-sét lehetett hallani szüntelenül.

Amikor felért a lépcsőn, és mielőtt leszólt volna Ibrahimnak, hogy kövesse, figyelve körülnézett. A lenti sötét után szinte világosnak tűnt a kerékdobok közötti gépházfedélzet.

Előbb összegezte a hallható zajokat. A Marseille irányából dobbanások, hangok, csörömpölés hallatszott. Ott tehát Dundo intézkedik: fűtik a kazánt, elkötik a hajót, hogy végül csak egy szál vastag manilakötél tartsa a partnál, s így bármely pillanatban készen álljanak az indulásra.

A fák felől papagájok karácsáltak, sivítottak olykor. Elmúlt éjfél, és már várják a hajnalt. Majmok vakkogása is hallatszott, ők is a nappalra vártak.

Ha lehet, a levegő még fülledtebb, még fojtottabb lett. Szinte nem volt már különbség a gépház és a fedélzet áporodott levegője között.

Halkan füttyentett. Majd mégegyszer.

- Frappeno!

A kerékdob mögül egy árnyék jelent meg. Frappeno volt.

- Mehetünk?

Szinte várta, hogy jön a válasz: igen. Holott nem jött. Frappeno egészen közel lopakodott - igen, lopakodott -, és izgatottan suttogta:

- Jönnek!

- Az ezredesek?

- Nem.

- Hát kik?

- Nem tudom, idegenek!

- Nofene!

Óvatosan, amennyire lehetett, lábujjhegyen a kerékdobhoz közelítettek. Monostory is, Ibrahim is átvette a fegyvereket. Lussin mászott lefelé a kerékdobról.

- Jönnek!

- Maradj itt! Így együtt vagyunk. Térdeljünk a hullámvéd mögé. Lőni csak végső esetben!

Az öreg Ibrahim felmordult, odahajolt a gazdája füléhez: - Most azután vége!

- Minek?

- A többi bomba...

Monostory szívét hirtelen vasököl szorította össze: ott van a négy láda a parton!

Kimeresztette a szemét. Igen, ott látszott a kiadós méretű ládák egymásra rakott tömbje a csónakok előtt. Aki erre jön, képtelenség, hogy ne vegye észre!

Micsoda hiba, micsoda mulasztás! Most már megdöbbenve vizsgálgatta önmagát: hogyan lehet, hogy ekkora hibát követett el? Ha vele van Dundo, ez nem történik meg. Nemhiába nyugtalankodott, bizonytalankodott. Van megérzés, ami előre int, mint valami szemafor a távolból, hogy vigyázz, cimbora, valamit elmulasztottál, és abból baj lehet! ...

Most itt volt, legalábbis úgy tűnt, a baj!

Léptek közeledtek, ágak roppantak, beszéd, időnként nevetés hallatszott. Fegyverek csörrentek!

Katonák, tengerészek vagy légiósok? Mindenesetre fegyveresek. Az ördögbe is!

Monostory gyorsan számot vetett a helyzettel.

Négyen vannak. Fegyverekkel rendelkeznek, tüzelhetnek, ha kell. Akik közelednek, bajosan lesznek többen, mint hárman-négyen, legfeljebb öten. Nem lehetnek mások, mint a szemleútra indult éjfél utáni járőr. Lehetetlenség, hogy Corral ne látta volna meg őket. Mivel elengedte, azt bizonyítja, hogy nem tartotta veszélyesnek, ha továbbmennek. Igen ám, de a ládák a parton vannak, ők a hajón, és ha most elindulnak, mire lemásznak a csónakba, átevickélnek a partig - addigra észreveszik őket! És lőni nem lehet! Nem és nem! Egy lövés még talán nem okozna bajt, de több annál inkább. Felhangzana a riadó, és a hadihajók azonnal ideküldenék csónakjaikat, megtömve fegyveres tengerészekkel. És elzárnák a ki járót! Ők itt rekednek, még a csónakokig se tudnának eljutni.

Annyira megzavarta a váratlan fordulat, a tudat, hogy elemi hibát követett el, annyira, hogy képtelen volt olyan megoldást találni, ami visszaadta volna biztonságát.

Ha észreveszik a ládákat? Riasztanak! Ha meglátják a hajón, a Marseille-en az idegeneket? Riasztanak! Ha meglátják őket, a Lyonon tartózkodókat? Riasztanak.

- Ott vannak! - súgta Ibrahim.

De már Monostory, Lussin is súgta:

- Amott!

A lámpa alatt fegyverek csillantak, majd előbukkantak a hordozók is: zsávolyruhás, ellenzős sapkás, bakancsos francia légionáriusok.

Tehát idő már nem jutott volna, hogy kikerüljenek a partra!

A négy láda mint felkiáltójel emelkedett a csónakok előtt!

Csak a bolond nem látná meg, mi célt szolgálnak, ha hozzányúlnak! Katonák, tehát azonnal meglátják.

Jöttek, halkan beszélgetve, körülnézegetve, de nem különösebb figyelemmel. Mégis - jöttek, mint az a bizonyos elkerülhetetlen veszedelem, amit képtelenség elhárítani. Öt légionárius, öt idegen katona, akiket játszva leszedhetnének ugyan, de hát lőni nem tanácsos. Egy eltévedt golyó felrobbantja a ládákat. A detonáció elsöpri őket is a Lyonnal együtt.

Az egyik megállt, majd a többi is. Ketten pipára gyújtottak. Majd kivált közülük egy, és lefelé baktatott a parton. Leért a vízhez. Berúgott egy követ, rátette a lábát az egyik csónakra. Billegtette, unottan játszogatott.

Hirtelen megfordult és továbbindult. El a csónakok sora előtt... Ibrahim meglökte könyökével Monostoryt. Most! Most kell hogy meglássa!

Carramba!

A katona megint megállt. Puskáját, amit eddig a karjára fektetve tartott, a vállára lendítette. Belekotort a zsebébe, valamit előszedett onnan, mert rágcsálni kezdett.

Még néhány lépést tett - és anélkül, hogy körülnézett volna, ráült a ládákra! Ráült, és tovább rágcsált. Úgy ült ott, mint aki természetesnek találja, hogy ott vannak a ládák, mint aki megszokta, hogy ilyesmiből bőven akad az arzenál területén, akár a javítóban, akár a lőszerraktáraknál.

A többiek is elindultak lefelé, a vízhez.

Monostory feszülten figyelt. Közben pörögtek, vad táncot jártak a fejében a gondolatok.

Az idő múlik. A gépházban égnek a bombák kanócai! Húsz-huszonöt perc múlva elérik a percegő, sistergő lángocskák a begyújtás helyét. És akkor a két láda tartalma robban.

De - és ez a legfontosabb - ugyanebben az időben kell robbanni Corral bombáinak is a lőszerraktárnál. Természetesen csak akkor, ha sikerült behatolni a lőszerraktárba. A jelek - vagy inkább a teljes csönd a raktár irányából - azt hirdeti, hogy Corralék már elintézték a feladatot, vagy most intézik, és rövidesen itt lesznek, hogy továbbmenve elérjék a Marseille-t, és ha lehet, kiszökjenek Veracruz éjszakai kikötőjéből.

A baj csak az, hogy az idő múlik, és már nem jut lehetőség a további két hajó, a Fantom és a Grand Siécle megközelítésére.

Csak zajt nem csinálni - ez volt az elv, amire az egész vállalkozás épült.

Tehát néznie kellett az öt katonát, akik mit sem sejtve bóklásztak a parton, láthatóan unva a feladatot, amivel megbízták őket. Minden mozdulatukra az volt írva, hogy inkább elfeküdnének egy bokorban vagy a meleg homokon, mint hogy puskával a kezükben, a vállukon járjanak az éjszakában.

Hárman pipáztak, egy rágicsált, egy követte az előzőt, és most ő lökdöste a csónakok orrát, oldalát.

Kétségbeejtő, aranyat érő percek múltak.

Most már a pipások is letelepedtek. Egy a ládára a magrágó mellé, kettő az egyik csónak oldalára.

Ibrahim felemelte puskáját, lassan, óvatosan kezdte a hullámvédre emelni.

Monostorynak még a lélegzete is elállt. Megőrült ez az ember?

- Tedd el! - csikorgatta a fogát.

Ibrahim nagyot nyelt. Szikrázó szemekkel meredt Monostoryra. Ibrahim, az öreg harcos mintha most elvesztette volna a fejét. Frappeno és Lussin nyugodtan várta a fejleményeket.

Bolond helyzet volt.

Az egyedüli megoldás az lenne, ha Corralék felbukkannának. Corral és emberei meghallanák a katonák motozását, a csónak oldalának rugdosását, a dünnyögő beszédet. Ismerve bámulatos ügyességüket, gyorsaságukat, pillanatok alatt rácsapnának a katonákra, és lefegyvereznék őket.

De hát Corralék még nem jöttek. Monostory elhatározta, hogy abban a pillanatban, amikor észreveszi, hogy felfedezték a ládák hivatását, lelövik a katonákat.

De addig még nem vették észre. Legalábbis nem törődtek a ládákkal, a tartalmukkal sem. Ültek, pipáztak, rágcsáltak, pihentek.

Egy mázsánál több robbanóanyagon ültek közömbösen, időnként még nevetgélve is!

Sajnos - gondolta Monostory -, a ládák tartalma még akkor sem kerülhet a tervezett helyre, ha valahogyan megszabadulnak a katonáktól.

És ekkor támadt egy gondolata. Miként lehetne elérni, hogy a katonák tegyék le a fegyvereiket?

Igen ám, de hogyan?

Semmi jele sincsen annak, hogy letennék kezükből a puskát. Időnként egy-egy a vállára lendíti fegyverét, de csak néhány másodpercre, sohasem mindnyájan.

Mintha meg lennének babonázva, állandóan jobb karjuk belső részére fektetve tartják a fegyvert, lövésre készen, mint a vadászok szokták lesen. Pipáznak, és mégis a karjukon a fegyver. Magot rágnak, és nem teszik le a puskát.

A percek múltak, és - bármi történik, bármi! - cselekedni kellett! Végül is Ibrahimnak lesz igaza, hogy inkább lőni, mint így tespedni, várakozni?

De hát miért nem jönnek Corralék, az ördögbe is! Elhatározta, hogy dűlőre viszi a kínos helyzetet.

„Tegyük fel - mondta magában -, hogy az egyetlen megoldást választják, mi lesz akkor? Az egyetlen megoldás: hirtelen megadásra szólítani fel a katonákat. A meglepetés, a megdöbbenés adta előnyt kell kihasználni. Nem kétséges, hogy a békésen pipázgató, magot rágcsáló, semmi veszedelemre nem számító katonákat meglepné, ha a hajóról rájuk kiáltanak, és a fegyverek torka mered rájuk . ..” Ebben az esetben csupán egy kritikus pont akadhat: ha a katonákat mégsem lepné meg a rájuk meredő fegyverek csöve! Nem lepné meg, mert hétpróbás harcosok, a kiáltás pillanatában szétfröcskölődnek, és Monostoryék nem lőnének, mert...

Idáig jutott el gondolataiban. Idáig, mert az egyik pipázó katona felállt, gyorsan zsebre tette a pipát, s felkiáltott:

- Vigyázz!

Fegyvereiket lövésre készen emelve, egymás mellé álltak.

A ládákkal nem törődtek. De annál inkább mással.

Erős hang tört bele az éjszakai csendbe: a Marseille gőzgépe sivítva kieresztette a felszorult gőzt.

A fák között lapuló papagájok rikácsolni kezdtek, a majmok vakkogni, füttyögetni. És ez volt a szerencse. A katonák nem a Marseille gőzgépének sivítására ugrottak fel a helyükről. Feltehetőleg tudták, hogy a kerekes gőzös éjfél után elhagyja az arzenál öblét.

Nem. A katonák egy ember közeli, elhaló kiáltását hallották meg, amit természetesen Monostoryék is meghallottak. A kiáltás hátborzongató erővel hasított bele a némaságba.

De alig halt el, a hajó szelepe megnyílt, és ismét sivítva eresztette ki a gőzt. Ha valaki távolról hallotta, annak talán egybefolyt a két hang, de aki közelről észlelte, különbséget tudott tenni.

A katonák megindultak a hang felé. Nem a Marseille felé, hanem fel a partnak, a palánkokhoz, ahonnan a kiáltás hangzott.

A ládákkal nem törődtek. Természetesnek találták, hogy a csónakok előtt ott a négy, egymásra rakott láda. Később Monostory sokat emlegette ezt az esetet, mint jó példát arra, milyen könnyen elsiklik az ember figyelme a megszokott, ám csak felületesen ismert környezet apró változásai felett.

A négy láda ott maradt tehát a parton.

Az öt katona, fegyverüket maguk elé tartva - jól kivehettek őket a parti lámpás fényében -, lassan, óvatosan közelített a palánk felé.

Ahonnan az előbb a velőtrázó kiáltást lehetett hallani, most nyöszörgés hallatszott.

A katonák megálltak. Alakjuk inkább csak körvonalakban látszott. Az egyik a palánk felé kiáltott. Nyilván, hogy mi lehet, ki lehet ott, mi történik arrafelé.

Válasz nem érkezhetett, mert az első katona még közelebb ment a palánkhoz.

Monostory kimeresztette a szemét, hogy jobban lásson. Ugyan mit fedezhetnek fel a légionáriusok?

Az ám, most itt lenne az alkalom: gyorsan át a hullámvéden, leereszkedni a csónakba, és ki a partra minél előbb.

Igen, minél előbb... Gyerünk! Felállt, átlendült a hullámvéden. A három ember követte.

Dobbanva estek bele a csónakba. A puskák összeütődtek. Ibrahim hamarjában nem találta a csáklyafát. Valahogy behullt a vízbe, és karnyújtásnyira lebegett a csónaktól.

Nem volt nagyobb távolság a katonák és közöttük, mint negyven-ötven méter. Az egyik légionárius visszafordult.

A parti lámpás közelebb volt a csónakhoz, mint a palánkhoz, így a légionáriusok inkább láttak, mint azok, akik az imbolygó, vénhedt tákolmányban a partot igyekeztek elérni.

A katona felkiáltott. Inkább a meglepetés, mint a megdöbbenés hangján. Négy társa visszafordult.

Ők, az imbolygó csónakban, a csáklya lökdösése mellett, szinte a fegyverüket sem tudták használni.

Az egyik katona letérdelt. Célzott.

Monostory rákiáltott a társaira:

- Feküdjetek!

Vissza nem mászhattak a hajóra, erre már nem volt lehetőség. Annyira eltávolodtak, hogy az odajutás legalább annyi időbe került volna, mint elérni a partot. De hát a partot sem érhetik így el.

Feküdni, minél kisebb felületet mutatni és - visszalőni!

Monostory most újból joggal önvádat érzett. Hogy vinné el az ördög, most mégis bekövetkezik az, amit nem akart, és amivel pedig már régen elintézhette volna a katonákat!

- Lőjetek, a szentségit, lőjetek, ha kell! - hörögte elkeseredve, hogy a mai napon semmi sem akar úgy menni, mint tervezték.

Belevágódtak a koszos, áporodott, bűzös lébe, ami a csónak fenekén hullámzott. És amikor felnéztek, hogy célozzanak - megváltozott helyzetet láthattak.

Előbb az egyik, majd a második katona bukott fel! Ütések hangzottak, elfojtott nevetés, zuhanások, amikor emberi testek vágódnak el. Árnyak ugrottak át a palánkon, egyik a másik után, és egyik a másik után vetette magát a katonákra.

Corral és emberei érkeztek vissza, ők vették észre Monostoryék kínos helyzetét, s ők csalogatták a palánkhoz - elhaló kiáltással, nyöszörgéssel - az éjszakai őrséget, akiket nemrég elengedtek maguk mellett, amikor a lőszerraktár közelébe értek; de azt is tudták: a nyomukba erednek majd, ha végeznek a munkájukkal.

Itt érték el az öt katonát, s itt látták meg, hogy a ládák még a parton vannak, amiből Corral mindjárt tudta, mi a helyzet. Tudta, hogy segítenie kell minél előbb.

Mire a csónak partot ért, a küzdelem már befejeződött. Mind az öt katona tántorogva, lefegyverezve állt a talpán. Karjukat hátraszorították, csuklóban összekötötték.

- Köszönöm, Luz! - szorította meg az ezredes kezét Monostory. - Idejében jöttetek!

Corral nevetett.

- Mint ti Yucatánnál a hajóval!... De nincsen időnk, gyerünk a gőzösre, ha azt akarjuk ...

Monostory izgatottan közbevágott:

- Rendben vagytok?

- Rendben. - Megint nevetett. - Tíz-tizenöt perc múlva meglátjuk, mennyire! És ti? A ládák...

Monostory elkeseredetten intett.

- Ott maradnak. Csak ezt az egy hajót sikerült... érted!... Siessünk az őrházhoz. Mindenki jöjjön onnan el! Hozzátok a foglyokat is! Gyerünk!

Közrefogták a katonákat. Előre, előre! Viva la Revolution!

És most - mint már annyiszor - megkezdődött a versenyfutás az időért. Elérni a hajót! Ha valahol ég egy kanóc, perceg és parázslik, egyszerre minden sürgőssé válik, mert ami történt, azt visszavonni nem lehet.

A Marseille-nek a robbanás előtt el kell hagynia a kikötőt.

Most már nem túlságosan törődtek a zajtalan, lopakodó haladással. Egy-egy odavetett szóból, amit Corral vagy valamelyik Halál-lovas tett, kiderült, hogy megint bizonyságot tettek ezek a válogatott mexikóiak a bátorságról és az ügyességről. Ártalmatlanná tettek őrségeket, behatoltak a lőszerraktárakba, elhelyezték a robbanóanyagot, és mindezt hihetetlen gyorsan, a rajtaütés villanásával. Kézzel, hurokkal, tőrrel nyitottak utat maguknak, kegyetlen vadsággal, amikor erre szükség volt.

Ez az öt katona, aki a Lyonig elkeveredett, nem sejtette, milyen szerencséje volt. Pillanatok alatt összeverve, megtépázva, de élve lökdösték őket tovább - talán az élet felé...

- Sietni, sietni! - ösztökélte embereit Monostory.

- Sietni, sietni! - buzdított Corral is, hiszen rövidesen várhatták a robbanást.

Ha jól sikerül!...

Ha jól sikerül, hatalmas erejűnek kell lennie. Ide, a veracruzi arzenál raktáraiba zsúfolták össze a franciák az összes érkező lőszeranyagot, amit a hazai kikötőkből szállítottak a hajók. Innen küldték a csapatokhoz a szükséges lőszermennyiséget, ágyúgolyókat, puskagolyókat, fegyvereket. Itt tartották, védték és időnként „frissítették” az újabban jött készletekből azt a tartalék anyagot, amit Miksa császárnak szándékoztak Mexikóban hagyni. Ezen az éjszakán három hajórakomány lőszert őriztek a kikötő raktárai.

Ha a három hajórakomány ágyúgolyó, puskagolyó, puskapor a levegőbe emelkedik!

Erre gondolt szünet nélkül Corral és Monostory, mielőtt elérték a Marseille kikötőhelyét.

Mit mondott Escobedo tábornok? Olyan pusztulásnak kell bekövetkezni, amilyen még nem volt, és ami a végsőkig keserítse a franciákat.

Siettek, ahogy tudtak. Lökték, taszigálták, ösztökélték a franciákat. Újból megkerülték a dereglyéket, átcsörtettek a bozótoson, s végre elérték a hajópallót.

A Marseille gőz alatt állt. Csodába illett, hogy nem kellett elrejteni fényeit, lámpásainak világát, gépének dohogását, a sisteregve kicsapó gőz fütyülését, zúgását.

Dundo Zenone állt a feljáró belső végénél. Ragyogó arca még a gyenge lámpafényben is elárulta, mennyire örül az eléje táruló látványnak: egymás után jönnek vissza a társak.

Hirtelen micsoda nyüzsgés támadt a hajón és a hajó körül!

- Csönd! - intett mindenkit Monostory és Corral. - Vigyázzatok, a hadihajók közel vannak! Az őrök meghallhatják a beszédünket!

Megjöttek az őrház emberei is: Sponza és Cittandina, foglyaikkal együtt.

- Madarakat is viszünk? - nevetett Dundo Zenone jókedvűen. - Nem árt nekik a levegőváltozás!

Monostory megrázta a fejét.

- Ha lehet, továbbmegyünk. Miért ne! Ha sikerül?!

Dundo a tenger felé mutatott.

- Arra nagy vihar tombol, uram! És ez a kerekes ...

- Félsz?...

- Uram! Én?!

- Nahát! Hol a kapitány?

- A kabinjában.

- Hozzátok fel a kormányházhoz! Indulunk! Foglyokat le a mélybe! Parana adjon őrséget melléjük! Minden fegyveres a hullámvédők mögé! Don Luz, vedd át a fedélzeten a vezénylést! Ha kell, védekezünk!

Lábak dobogtak, emberek surrantak, fegyverek csörögtek.

A pallót nem húzták be. Egyszerűen a vízbe dobták. A kikötőköteleket elvágták anélkül, hogy letekerték volna a parti bakokról.

A gépház indulásra kapott parancsot. És a gépészek, Parana néhány emberének ellenőrzése mellett, szó nélkül teljesítették az utasításokat. A néger fűtők kedélyesen vigyorogtak, és vidáman rakták a kazánt.

A jámbor Marseille bajosan sejthette, hogy valaha is hadihajó vagy legalábbis zártörő hajó lesz, fedélzetén szabadságharcosokkal, fogságba esett francia katonákkal, tengerészeivel, parancsnokával, hajómesterével.

A kormányosfülkében a hajómester állt, mellette Ibrahim és Frappeno. A hajómester tudta, hogy egy árva pesót sem ér az élete, ha nem teljesíti a rendelkezéseket. Ibrahim is, Frappeno is forgópisztolyt szorított a markában. Időnként figyelmeztetésképpen a francia oldalának szorították a pisztoly csövét. Ilyenkor a francia, akinek tetemesen alább szállt a bátorsága, felsóhajtott.

- Különösebb jelzést kell-e adni, ha elindul a hajó? - kérdezte Monostory a kapitányt, aki mellette állt a kormányház előtt. - De figyelmeztetem, kapitány...

A francia csüggedt szomorúsággal suttogta:

- Háromszor jelezni a gőzsíppal.

- Mást nem?

- Nem. A parancsnokság tud, az összes őrhajó tud, hogy éjfél után indulni kell. - Nagyot nyelt. Megkérdezte még: - Elmúlt már éjfél?

Monostory nem válaszolt. Leszólt Dundónak, aki a fedélzeten, a kerék mellől irányította a munkálatokat:

- Gyerünk már, Dundo! És három sípszót! Siess!

Önmaga is meglepődött, amikor hirtelen a füle mellett, a kémény csücskénél felüvöltött a síp. Mintha örömujjongás lett volna a három sípszóban. A hang végigszaladt az öblön, ki a tengerre, el a város házaihoz, nekivágódott a magas városfalnak, s valahonnan visszhangként újból ide csapódott.

Szuszogva, dohogva, dübörögve, morogva, ahogy már a lapátkerekes gőzösök szokták, megindult a hajó.

Halk, de megelégedett kiáltás hallatszott innen is, onnan is:

- Viva!... Viva!...

Monostory lenézett a kormánydob felépítményéről. Mindenki a helyén volt. A fegyveresek, a hajósok, hűséges emberei.

Előbb nagyokat szusszanva, lihegő fujtatással dolgozott a hajógép, majd egyenletesebb lett a tengely és vele együtt a lapátkerekek forgása.

Ha valami feltűnő lehetett a hajón, az csupán annyi volt, hogy nem égett a kormányház lámpása, de hát az ilyesmi előfordult, ha a kormányost zavarta a fény.

Annyit mindenesetre láttak a bent levők meg kívülről Monostory, hogy a kormányt kezelő hajómester úgy végzi a feladatát, ahogy megparancsolták. Talán a történteknek, vagy még inkább az oldalának szorított revolvercsöveknek volt köszönhető, hogy a harcias hajómesterből szelíd kormányos lett.

Monostory a francia kapitány mellett áll, behúzódva a kormányház árnyékába, így ellenőrizni tudta a kormány állását, egyben halkan utasíthatta a kapitányt, aki továbbadta a parancsokat a hajómesternek.

A tenger felől egyre erősebben fújt a szél. A vihar odakint járt, egyelőre elkerülte a szárazföldet, de akik ismerték az időjárás természetét, tudták, a kábító fülledtség, ami már napok óta ülte a tájat, arra vár, hogy vihar vagy inkább orkán zúzza szét.

A francia kapitány arca merő veríték volt. A szeme elkeseredett, rémült, szomorú. Hová megy, mi vár rá, mi lesz vele? Nyomorult, békés kereskedelmi kapitány, aki a nagyobb fizetség reményében vállalkozott a „gyarmati” szolgálatra.

Időnként visszanézett a mögötte álló, komor arcú férfira, aki láthatólag mindent értett, ami a hajóval és a hajózással összefüggött.

Hátha ez a férfi egyszer csak azt mondja: „Kapitány, üljenek be a mentőcsónakba, és hagyják el a hajót!”

De a komor acú férfi ilyesmit nem mondott.

Elérték az arzenálöböl bejáratát. Az elárvult őrház jelzőlámpája mutatta a bejárót, a be- és kihaladó hajóknak egyaránt. De az őrházból nem jött ki senki, egyetlen tengerészkatona sem. Az őrház néma volt.

Monostory önkéntelenül hátranézett. Körvonalaiban látta a hatalmas hajótesteket, a Lyont, a Fantomot, a harmadik hajót már nem.

De látta a lámpást a parton, ami megvilágítja az otthagyott négy ládát, telis-tele robbanóanyaggal.

Bosszantó, de mit tegyen? Mikor gyulladnak be a bombák?

Dundo kiáltott fel a kormányházhoz:

- Elöl csónak!

Valóban, előbb fekete foltnak tűnt, majd ahogy oldalt fordulhatott, megmutatta valóját: csónak volt, nagyobb, fekete testű, széles csónak. Az egyik hadihajó bárkája!

Hirtelen lámpa villant: egy hosszút, egy rövidet.

A francia kapitány fojtottan mondta:

- Egyik hadihajónk őrcsónakja! Megálljt jelez. Mit tegyünk?

- Továbbmenni!

- Előttünk van. Keresztbe áll!

- Az az ő baja! Tovább!

Igen, a csónak előttük volt. A lapátkerekek csapkodásán keresztül is hallani lehetett, ahogy ordítottak a csónakból.

Egy lámpa vadul körbeforgott. Megállj, megállj! Már látni lehetett a haditengerészeket is.

- Ha eltiporjuk, a hadihajókról észreveszik, és tüzelni fognak ! - súgta a francia kapitány kétségbeesetten, hogy ennyi kaland részese lett. - Sejtik, hogy olyasmi történt...

De nem folytatta. A parancs végleg észre térítette:

- Előre, és fogja be a száját!

A csónak előttük volt. Közvetlen előttük. Most már nem volt az a hatalom, ami megmenthette volna. Sem hely, sem idő nem jutott a kitérésre.

Valaki elsütötte a puskáját a csónak tengerészei közül. Ugyanakkor rémült kiáltások verték fel az öböl nyugalmát. Recsegve-ropogva gyűrte a Marseille maga alá a hadihajó csónakját.

De... De mit számított ez a következő másodpercben? ...

Remegni, reszketni kezdett a levegő. Ilyesmit még Monostory sem tapasztalt. Az volt az érzése, hogy valami óriás dühösen rájuk fúj.

És olyan világos lett, hogy egyszeriben a közelükben látták a három hadihajót, a kikötő minden házát, épületét, a mólóknál álló hajókat, a parton kilométer hosszúságban elnyúló laktanyát, a vámház fekete tömbjét, a templomok tornyát.

Hátranéztek.

- Viva la Revolución!

Egy hatalmas, elképesztően magas tűzhányó kezdte meg az arzenál udvarán a működését. Tűzhányó, ami ontotta a lángokat, a füstöt, a zsarátnokot, mint valami nekivadult, fortyogó szörnyeteg.

Iszonyú robbanás! Explodált Corralék bombája a lőszerraktár főépületében!

Rengett a föld, a levegő. A tengeröböl vize különös hullámzásba kezdett. Lomha hullámok gördültek, majd hirtelen tarajosodni kezdtek, és úgy hulltak össze.

Egyik robbanássorozat a másikat érte. Egyik csattanás a másikat követte. Az égen vörös fényben úsztak a felhők. Zsarátnok, pernye hullt a magasból, vasdarabok kopogtak alig valamivel a hajó mögött a vízben!

A Marseille megdőlt, majd száguldva haladt előre, de sem a gép, sem a lapátkerék laffogó hangját nem lehetett hallani. Mindent elnyelt a lángok, a tűz vad morajlása, dübörgése.

A francia kapitány sápadtan, fakón meredt maga elé. Nekitámaszkodott a kormányháznak, mint aki szédül. És valóban szédült is.

Hirtelen Corral termett mellettük. Átölelte Monostoryt. Az ezredes arca ragyogott. Ilyen vidámnak, boldognak még soha nem látta a mexikói szabadságharc nagy katonáját.

Nem értették egymás szavát. Percek óta tartottak a robbanások, és még sok-sok percen át kell hogy folytatódjanak.

Monostory hol a hadihajók felé nézett, hol a földnyelv felé. Hol meg a tűztengert figyelte. Nagyot sóhajtott. Végre, végre, végre!

A Lyonról lángok csaptak fel. A borzalmas durrogás hangzavarában, a mindenféle hadianyag pusztuló morajában nem hallhatta senki a nagy hajón elhelyezett bombák robbanását. A Lyon égett, mint egy hatalmas fáklya, az olajnak és a faalkatrészeknek, de a szénnek és a tüzelőfának a jóvoltából is. A két árboc megdőlt.

És égett mögötte a Fantom is. A tűz továbbterjedt.

A szél egyre erősebben, egyre vadabbul fújt. Hála a szélnek, minden tüzek cimborájának.

A hadihajókon csak most kezdtek mozogni. Lámpások gyúltak, trombiták szólhattak. De mit ért a trombita hangja a fülsiketítő csattanások közepette?

A Marseille megkezdte táncát a hullámokon.

A sas csőre mélyen belevágott az ellenség testébe!