A többiek nevét is beírta a hajónaplóba Feri: Phillipson Hartlepoolból, George Bell Londonból, Robert Supply ugyancsak Londonból, és végül a gépész: Jack Gidley Észak-Skóciából.
- Ennyien maradtunk a „Vulcania" robbanása és elsüllyedése után - jelentette ki Hunter. - Volt ugyan még velünk két társunk a csónakban, de meghaltak, és a tengerbe dobtuk őket! Egyiket Oakesnek, a másikat Scottnak hívták.
Már az első napon látszott, hogy Hunter a „fejes". Ö beszélt, sőt mintha arra törekedett volna, hogy mindenre ő adjon feleletet. Phillipson, Bell, Supply eléggé szófukarnak, a gépész, Gidley pedig teljesen hallgatagnak mutatkozott.
Hunter azonban beszélt, egyre bőbeszédűbben, ahogy kezdett magához térni.
A mi gyanakvó Zolierünk itt is kijelentette:
- Mintha megállapodtak volna, hogy csak az egyik beszél! Még az a fűtő a legrendesebb közöttük. Én mondom nektek.
Valóban, a fűtővel mi is rokonszenveztünk. Mint az elhagyatottság és a magány összetört szobra, úgy feküdt szótlanul, összekuporodva, mosoly nélkül a fekhelyén. Lázas szeméből megdöbbentő magány és különös szomorúság áradt. Ha szóltunk hozzá, csak bólintott, de szó alig hagyta el az ajkát.
- Mindig ilyen fakutya volt - kedélyeskedett Hunter. -Én csak ismerem. Vagy tíz éve hajózunk már együtt. Igaz-e, Gidley?
A fűtő bólintott, de hang nem hagyta el a torkát.
- Látjátok, igaz - folytatta Hunter, és közben vakargatta a talpát, a hátát, a hasát. - Jól összeszokott kompánia hajózott a „Vulcania" gőzösön. Még a kapitány, McGregor, az első tiszt, Turnay, azok is régi fiúk voltak. Szegények, ott pusztultak a többiekkel. Csak mi maradtunk meg, de most se tudom, hogyan. A vihar azon volt, hogy elintézze csónakunkat! De hát Hunter nem az a fickó, aki könnyen megadja magát!
Öntelten, beképzelten nevetett. És vakaródzott, egyre vakaródzott.
- Mondd, cimbora - tette fel a kérdést Guzsik apó -, tetves vagy talán, hogy egyre vakarod magadat?
Hunter még inkább vihogott.
- Nem én, de szeretem kenegetni magamat. Egyszer találkoztam egy orvossal, az adta a tanácsot, hogy csak vakargassam magamat. Meghosszabbítóm az életemet. Nem pállik el a bőr, nem avasodik be a vér. Okos egy orvos volt, bár a legtöbben bolondnak tartották. De hát ti is bolondok vagytok, hogy ilyen marhaságra ráültök, mint ez a hajó!
Mondom, Hunter szívesen fecsegett. Angolban, tengerészben, másodhajómesterben ilyen bőbeszédűt rajta kívül nem ismertem még. Silver is szeretett dumálni, de hát ő néma trappista szerzetes volt Hunter mellett!
Szerinte a következőképpen történt a „Vulcania" tragédiája:
A gőzös a Panama csatornánál, Colonban rakodott, hogy majd háromezer tonna szenet átvisz Tahitiba.
- Bucia-sziget közelében történt a baj - vakaródzott Hunter. - Kigyulladt a szén! Hiszen tudjátok, ha szolgáltatok teherhajón, az ilyesmi előfordul. Még a tüzelőszénnél is, hát még a beraktározottnál. Öngyulladás! Ma két hete pontosan, ha tudni akarjátok. Alkonyatkor vettem észre, hogy füst szivárog az egyesből. Füst és széngáz! Tudnotok kell, hogy a „Vulcania" elég öreg hajó volt, biztonsági berendezései elavultak, és csak a rozsda tartotta össze a hajóbordákat!
Kéjesen megdörzsölte a hátát, még nyikkant is hozzá, és úgy dőlt hátra a fekhelyen, mint valami maharadzsa, aki igen jól érzi magát.
- Igaz-e, Robert Supply, neked kiáltottam oda: ég az egyes!
Supply, egy komor nézésű, kicserzett fedélzeti matróz bólintott:
- Igaz. Még én rohantam a kapitányhoz, hogy rendelje el a tűzriadót!
- Igen, igen, te szaladtál. Supply. De hát a mi kapitányunk nemhiába Cardiffból származott - mit mondott?
Hunter jelentőségteljesen ránézett a matrózra. Pontosan úgy, mint amikor valaki betanít valakit és vizsgáztat.
- Nos, mit mondott McGregor kapitány? És Supply felelt:
- Azt, hogy ne csináljunk olyan ricsajt, marhaság az
egész. Ha ég, hát ég, majd elalszik! Ö jobban tudja, mire képes a szén, hiszen cardiffi gyerek, az apja különben is szenes volt. Ne oktassuk. És mi történt ezután-, hallod-e, Phillipson, mert téged nem is kérdlek, Gidley, úgyse felelnél. Phillipson?
Phillipson, aki kinézésben nem sokban tért el Supplytól, lassan, igen vontatottan mondta:
- A kapitány is, az első tiszt is, a másodtiszt is, de kedvencünk, Patterson főkormányos is azt mondták: nem kell kapkodni, majd elalszik!
Hunter kéjesen beleharapott egy banánba, tele szájjal beszélt:
- Akkor már tudtuk, miről van szó. Tessék-lássék elrendelték, hogy a hajó sebességét csökkenteni kell, a rakteret légmentesíteni, a szellőzőket mindenütt elzárni, sőt McGregor arra is parancsot adott, hogy forró gőzzel árasszuk el a raktárt, méghozzá teljes nyomással. Hiszen értitek, mindezt előírják a szabályok. De akkor már tudtuk, a cél nem az, hogy megmentsük a hajót, hanem az, hogy elsüllyesszük! Bizony fiacskáim, elsüllyesszük, mert a láda már öreg, a biztosítási díj pedig magas, hiszen nagykalóriájú lengyel szenet vittünk!
Hunter drámai szünetet tartóit. Vakargatta magát, rágta a banánt, élvezte, hogy érdeklődve, figyelemmel hallgatjuk, és az is tetszett neki, hogy társai illedelmesen lesik a szavát, pedig nem voltak éppen illedelmes, tisztelettudó fickók.
- Egyszer - szólt közbe Zoller -. én is benne voltam egy ilyen kalandban, de akadtunk egynéhányan, akik fellázadtunk !
Hunter röhögött:
- Lázadt a fene! Nem az én hajóm a „Vulcania"! A tűz valóban öngyulladás volt, erre én is esküdni merek, de a többi már csak szemfényvesztés. Jól jött az öngyulladás, Pattersontöl tudom.. McGregor már egy éve leste, hogy kifogjon egy tájfunt, vagy Labradornál jéghegyet. Most azután ő is ott van, ahol a hajó, a tenger fenekén! Az összes tiszt, a kormányosok, Gidley kivételével, a fűtők és a gépészek, meg rajtunk kívül tizennégy fedélzeti! Majdnem mi is, de hát Hunter érti a dolgát, igaz-e, fickók?
Bell, Supply, Phillipson bólintott. Jack Gidley csak nézte lázas szemekkel az orrfedélzet vastag gerendáit.
- Felfordult a hajó? - kérdezte Sottomarina.
- Felfordult - vakargatta magát Hunter. - De előbb csónakba szálltunk. A zrít a vihar csinálta. Amilyen ócska a „Vulcania", olyan ócskák a csónakok. Négy csónakból három a szemünk előtt borult fel... de hát Hunter érti a dolgát. A negyedik nem. Azon ültünk mi! Csak Oakes és Scott kampecolt be, nem bírták az éhezést! Nehogy azt higgyétek, hogy megettük őket! Egyszerűen kihányták a belüket az éhségtől, és végül felfordultak. Bedobtuk őket a tengerbe. Ez a nyápic disznó imádkozott értük. Gidley, te voltál a pap!
És akkorát nevetett Hunter, hogy még Sottomarina is megirigyelhette.
- Reverend Gidley, tisztelendő úr!
A fűtő csak nézte rendületlenül a gerendákat, és, nem szólt. De mintha egy icipicit megrándult volna a szájaszéle.
- Neki az agyára ment a móka - röhögött tovább Hun-tér, majd Sottomarinára nézett: - Őszintén szólva, amikor megláttam ezt a maskara-hajót, azt hittem, hogy én is meghibbantam! Képzelődöl, Hunter, állapítottam meg. De hát jó, hogy nem képzelődtem, mert azóta már ott döglöttünk volna a ladikban! Mondjátok meg, fickók, mi az ördögért hajóztok ti ilyen bolondos bárkán?! Nálunk, a jó öreg Angliában, ilyesmiket festenek a kocsmák cégéreire. Meg szenteket, amilyenek után te sóhajtoztál, reverend Gidley ! Hahaha!
... Igy szaporodott meg tehát a létszámunk négy tengerésszel és egy fűtővel, akik elég hamar talpra álltak, és akiket parancsnokunk beosztott az őrségekbe.
Azt talán mondanom se kell, hogy Hunter és három társa, Gidley kivételével, Silverékkel bratyizott össze. Már az első napokban látszott: megértik egymást, sok a közös vonásuk, egy húron pendülnek.
Zellerrel és Horváth Ferivel könnyű volt megállapítani: Silver és Laguna Grande tábora megszaporodott.
Zoller nem állta meg, és szóvá tette Daniló bácsi előtt:
- Kapitány úr, akár kikutatjuk Roatan szigetét, akár nem - feltéve, ha megtaláljuk -, én úgy vélem, előbb tegyük partra valahol ezt a bandát! Vagy közelítsük meg Duc-szigetet, vagy Pitcairnt, de szabaduljunk meg tőlük minél előbb!
Daniló bácsi - ott álltam a közelben - mosolygott, és halkan mondta Zellernek:
- Ez az ő kérésük is.
- Hogy Pitcairnre menjünk?
- Nem. Hogy megszabaduljunk egymástól. Hunter és az emberei úgy döntöttek, hogy a legelső lakatlan szigeten kiszállnak, és ott új életet kezdenek. Ma közölte ezt velem. Sziget majd akad bőven, lakatlan is a Tubuai, vagy a Pao-moutu csoportban, válogathatnak benne. Ennek én is örülök, mert ha elérjük Roatant, amiben bízom, elvégezhetjük a kutatást.
Igen, ez új fordulatot jelentett.
Akkor már elég közel jártunk a korallövezethez, mint ahogy azt a térképek jelezték. Jó, egyenletes szélben haladt a fregatt, és ha olykor lecsapott is egy-egy helyi vihar, az ,,Óceán királynője" egyre közelebb ért remélt céljához.
Láthatóan minden simán ment, s mi néhányan mégis úgy éreztük, hogy a csend - vihar előtti.
Miért akarnak Hunterék lakatlan szigetre kerülni, hogy ott letelepedjenek? Miért?
- Nem hiszem, hogy lelki okokból - nevetett Zoller komám, amikor együtt heverésztünk kabinunkban. - Nem tartom őket olyan típusnak, akik megunták az emberi társadalmat, és a magányt választják. Valami nincs rendben körülöttük, én mondom - nincs!
- Valami balhét csináltak azok a „Vulcaniá"-n, én mondom neked - jelentette ki pestiesen Zoller.
És hajónk térképtudósának gyanúja beigazolódott. No, csak figyeljetek, fiúk, figyeljetek, hogy magatok is lássátok: -a tengeren nemcsak hősök, becsületes, derék legények hajóznak, hanem gazemberek is.
Figyeljetek.
Nem sokkal később, hogy Daniló bácsi elmondta Zellernek, mit kértek Hunterék, előjött a hajó mélyéből Guzsik apó, és jelentette a parancsnoknak:
- Signore capitano, baj van a hajófenékben. Az orrtőkénél és a fenékbókonyoknál meglazultak a palánkok! Mégiscsak friss hajó ez a Királynő, a Hornnál a tánc meg a minapi ciklon megártott. Olyan a hiba, hogy magunk is kijavítanánk, ha megfelelő, csendes öbölben megdönthetnénk a hajót, és leszegecselnénk a megengedett, megrepedt részeket. Az volna a legjobb, hogy minél előbb partot érjünk.
Daniló bácsi, Barrabella, a két tiszt azonnal lement a hajóűrbe, ahol más se volt, mint számtalan cementzsákban a merülés szempontjából fontos holtteher. Ők se állapíthattak meg mást, mint amit Guzsik apó, aki - mint tudjátok - egy személyben volt szakács (smutje) és hajóács (carpenter). Hozzá még igen kitűnő hajóács. Barrabella kétségbeesve tapasztalta a sérülést.
- Lehetetlen . . . lehetetlen ... a legjobb faanyag ... a legkitűnőbb gyári munka . . . - dadogta a derék kis ember, szégyenkezve a „remekmű" és önmaga tudása miatt. - A számítások azt bizonyították, hogy ilyesmi nem fordulhat - Ezen ne keseregjen, kapitány - nyugtatta társát Daniló bácsi. - Az ilyesmi előfordul. Talán tévedésből, talán szándékosan olyan deszkák kerültek beépítésre, amelyek még nem száradtak ki teljesen. Mindenesetre igyekeznünk kell védett helyet találni, mert egy újabb ciklon bizony bajt okozhat. A hajóűrt pedig mostantól kezdve fokozottabban kell szivattyúzni! Erre a munkára igen kiváló lesz a Hunter-csoport. Másra úgysem lehet őket használni. Egyik se szolgált vitorláson.
De hát, tudjátok, az ördög nem alszik. Az ördög tartogatott arra a napra még két lényegbevágó meglepetést. Alapjában véve az ördög akkor jobbik arcát mutatta felénk, ezt nem lehet letagadni. Ezúttal is ismétlem, figyeljetek.
A hajófenék még a legcsillogóbb luxusjachtnál is undorító hely. Hiába, no, itt gyűlik össze az egyre poshadó, algás, gombás, rothadó víz, ami minden hajóba beszivárog, akár működnek a szivattyúk, akár nem. A fregatt hajófenékrészét, emeletszerűen, elválasztotta a hajóűr, ahol is a cementzsákok sorakoztak, mivelhogy a szükséges felszerelésen, pótalkatrészeken és élelmen kívül más terheket nem vittünk magunkkal. Amikor a hajófenékből Daniló bácsiék felmásztak a hajóűrbe, Daniló bácsi egyszer csak rámeredt a lámpást tartó Pedrora.
Rámeredt, és a fiú nyakára mutatott:
- Honnan ... mi az ott a nyakadon? Pedro látható büszkeséggel jelentette ki:
- Pedro talál.. . Pedro fétise ...
A gyerek nyakában madzagon, egy kulcs fityegett.
Régies ezüstkulcs.
Akár hiszitek, akár nem: az elveszett láda kulcsa!
Parancsnokunk megbabonázva meredt a kulcsra, kezébe vette, forgatta, és - nem hitt a szemének. Hiszen a kulcs, így emlékezett Daniló bácsi, benne volt a láda zárjában, amikor a hullámok kisodorhatták a kabinból.
- Hol találtad, Pedro? - kérdezte kapitányunk.
A kis néger néhány lépést tett a raktárszerű hajóűrben. Rámutatott egy helyre, közvetlenül a lépcső mögé. A lépcső vezetett fel az „ütegsorba", ahonnan már a fedélzetre lehetett jutni.
- Pedro itt talál, masa.
- Mikor?
Itt már Guzsik apó vette át a szót:
- Alig néhány órával ezelőtt, amikor lejött velem, hogy világítson. Még láttam is, amikor előkotorta a porból. És tudja, signore capitano, milyen a néger: szereti a csillogót, mini a szarka. A nyakába akasztotta, mint az asszonyok a keresztet.
Daniló bácsi megveregette a gyerek vállát:
- Pedro, erre a kulcsra szükségem van. Kapsz érte egy dollárt.
Pedro leoldotta a madzagot, büszkén mondta:
- Pedro talál, Pedro adja. Masa capitanónak adja, legyen övé fétis! Dollár nem kell.
Mindezt néhány órával az eset után tudtuk meg, amikor parancsnokunk összehívta a „jadranisták haditanácsát".
Ott volt előttünk a kulcs, amit érthetően előzőleg nem figyeltünk meg, de kétségtelenül az eltűnt láda tartozéka volt.
- Hogyan kerülhetett a hajóűrbe, a cementzsákok közé? - nézett ránk parancsnokunk, amikor elmondta töviről hegyire azt, amit az előbb olvastatok. - Hogyan?... Ha a ládában volt és kiesett, akkor valahol a fedélzeten kellett volna megakadnia. De lekerült az ütegsor alá, a hajóűrbe!
Mindenki mondott valamit. Sottomarina például azt, hogy talán nem is a Grossmann-féle láda tartozéka, hanem valamelyik munkás zsebéből eshetett ki, amikor zsákolták a ballasztot, vagy ácsolták a lépcsőt.
- Nem, nem - ingatta fejét parancsnokunk. - A kulcs
formája pontosan mutatja, hogy igen régi. Korabeli kézimunka, így van. Barrabella kapitány? Barrabella bólogatott:
- Igy, így, kapitány. Igen régi kulcs. És mutatta az apró cirádákat, íveket.
- Ezüstből készült.
Természetesen Zoller is megszólalt. Mosoly, fölény volt az arcán.
- Kapitány, régi meggyőződésem kezd igazolódni. Állítom: nemcsak a kulcs, de a láda is a hajón van!
Halkan, fojtottan, kipirulva mondta:
- A ládát eldugták a hajóűrben vagy máshol, de hogy nem vitte el a hullám, arra fejemet teszem!
Daniló bácsi csendesen, nyugodtan kérdezte:
- És kik tették volna? Vagy esetleg csak - ki? Kis szünet támadt. Egymásra néztünk.
- Változatlanul kitartok álláspontom mellett: Silver, vagy Silverék!
Hajónk legszótlanabb tagja. Piccolo Piede ennyit mondott:
- Ügyes fickó. Tőle minden kitelik. Sottomarina, a jámbor, jószívű óriás hümmögött:
- Aki megmenti egy gyerek életét! Daniló bácsi rábólintott:
- Igy van. Ha nem láttam volna saját szememmel.. -. Barrabella közbeszólt:
- Egy váratlan „házkutatás" sok mindent megoldana. A hajó minden zegét-zugát pontosan ismerem. A cementzsákok elhelyezését is. Az összes létezhető rejtekhelyet, ami számításba jöhet, ha valaki rejtekhelyet keres. Átkutathatjuk a fokszlit is, jogunk van hozzá, anélkül, hogy közölnénk, miért történik a kutatás. Én ezt javaslom.
Daniló bácsi a fadobozban csendesen ketyegő kronométerre nézett. Délután volt, négy óra előtt öt perccel, őrségváltás előtti idő.
- Most? - tekintett Barrabellára parancsnokunk. - Most, kapitány?
- Si, si, capitano. Most. Adja ki a „minden ember a fedélzetre" parancsot. Előbb azonban alakítsuk meg a kutatócsoportot. Ha megengedi, én vezetném. Signore Horváth, signore Zoller, padrone Guzsik, signore Piede álljon rendelkezésemre. Esetleg még Gabbia.
Daniló bácsi igen komolyan mondta:
- Nem szívesen rendelem el a kutatást. Nem szeretek gyanúsítani - és itt Zollerre nézett -, de hát ebben az esetben valóban cselekedni kell. Mindenesetre különös, hogy a láda kulcsait a hajóűr lépcsőjénél találta meg Pedro. Tekintettel arra, hogy néhány napon belül, véleményem szerint, elérjük a Tubuai-szigetek legszélső atolljait, szeretném, ha minden kétely eloszlana addig. Hunteréket, kívánságuk szerint, ott tesszük ki, ahol akarják. Tehát, Sottomarina, fújd meg a sípot: all hands up!
Tűzött, szikrázott a csendes-óceáni nap. A tenger a távolban kék volt, miként a felhőfoszlány nélküli ég, a közelben pedig zöldesen, fehéren villódzott. Kész csoda volt„ hogy elég távolra a passzáttól egyenletes, ötös erősségű, szél fújt délkeletről. Kész csoda, fiúk, egész utunkon, amikor átvágtuk a Senki Tengerét, ahol Cookék, Wallisék, Byronék óta alig-alig járhatott hajó, ahol közismerten - a passzátok elterelő szívása következtében - hónapokig tartó szélcsendek is előfordulnak. Mindenesetre itt is beigazolódott, hogy az óceánokon a szabályok nem mindig azonosak a gyakorlattal. (Különben itt kell megemlíteni, bizony különös beidegződést kellett felfogni: Amerikát, amit „nyugatként" szoktunk meg - most már keleten láttuk és a majdnem elénk tűnő Ausztrál-Óceániát - nyugaton kellett emlegetni, és nem keleten, ahogy megszoktuk.) A bágyasztó melegben, a tűző napon Parkin Christian és Gabbia állt a kormánykerék mellett. Meglepődve kapták fel a fejüket, amikor Sottomarina belefújt hajómesteri ezüstsípjába.
All hands up!
- Sorakozó a főfedélzeten! - bömbölte óriásunk, akiben még éltek a régi szabályok, amiket a haditengerészettől hozott magával, és amit a kereskedelmi tengerészek annyira nem akarnak betartani. - Sorakozó!
Ugyan mi történhetett? - ez volt az előtűnő emberek arcára írva. Az ötös szél jó sodrással vitte a fregattot arról sem lehetett még szó, hogy a megállapított hibák miatt süllyedés álljon elő...
És mégis: all hands up!
Laguna Grande, aki a legközömbösebb arccal tudott a világba nézni, ezúttal nyugtalanul pislogott. A napfény miatt, esetleg más okból? De azért arról nem feledkezett el, hogy lenéző pillantást vessen Parkin Christian felé, akit kezdettől fogva utált.
- No, mi az, boys? - nézett körül Silver, aki a mentőcsónak árnyékában szundikált. - Mi az? Miért ez a ricsaj?
A pompásan megdőlt fregatt kormányfedélzetének mellvédjénél állt Daniló bácsi, így állhatták és támaszkodhattak a cirádás korlátra annak idején Nelson, Hood vagy Nahimov tengernagyok.
Daniló bácsi mellett Barrabella kapitány, aki lassan már teljesen elfeledkezett arról, hogy mi a tengeri betegség, továbbá Horváth Feri, Szevér és a kormányost felváltó Zoller, velem együtt.
Mivel az árbocok, a kötélzet a sprőd félhátszélben ugyancsak recsegtek, a hajó hasa alól kiszaladó hullámok zúgva menekültek, és a vitorlák sustorogva lökték le magukról a szélgyűrűket, parancsnokunk elővette szócsövét.
- Elrendelem a hajó átkutatását! Az átkutatást Barrabella kapitány irányítja! A főfedélzeten tartózkodók nem hagyhatják el helyüket!
Én is, Zoller is - előzetes megbeszélés után - Silvert, Laguna Grandét, Mikkelsent, Cap-Yorkot, vagyis a Portó Alegre-ieket figyeltük. Ugyan, milyen arcot vágnak majd, ha elhangzik a parancs. A legszívesebben azt írnám le, hogy megdöbbentek. Hogy rémülten, nyugtalanul pislogtak. Pedig nem ez történt. Annyira se lepődtek meg, mintha azt közölte volna Daniló bácsi, hogy mindenki kap egy szelet csokoládét. (Ugyanis a csokoládé errefelé annyira nem „esemény", mint nálunk a kristálycukor.) - Hát akkor telepedjünk ide a bárka árnyékába - vigyorgott Silver Hunterre és Laguna Grandéra. - Még szerencse, hogy velem van a póker! Ez csak nem tilos, hajómester úr?
Sottomarina megrázta hófehér üstökét:
- Nem.
- Nyilván elveszett valami, igaz ? - vigyorgott tovább Silver. - De hát csak előkerül, ha keresik. Hozzá még Barrabella kapitány! No, fiúk, ki áll be egy kiadós pókercsatába?
És megkezdődött a kutatás.
Barrabella kapitány és csoportja hol itt, hol amott tűnt fel. Látszott, hogy tüzetes munkát végeznek. Az apró, fürge tengerésztiszt még a lánckamrába is lemászott. Átvizsgálták a kötélbakok alsó részét is, holott ott nyilván nem fért volna el a láda. De átvizsgálták. Egyik óra a másik után múlt el. Már a tengeren lenyugvó nap pihenőre készült.
A kormánynál dolgozva. Zellerrel időnként összenéztünk. Silver, Laguna Grande és társaik, teljesen elmerültek a kártyajátékba. Azokat ott az égvilágon nem érdekelte más, mint a szerencse forgandósága.
Legalábbis így tűnt nekünk.
- Jó idegei vannak - intett Silver felé kormányostársam. - Pedig nekem beszélhet az öreg: Silver, vagy valamelyik Silverék közül a tettes!
Én is így éreztem. És mégis - megzavart ez a végtelen nyugalom, közömbösség. Még csak annyit se tettek, hogy felemelték volna fejüket, ha valahonnan előtűnt Barrabella kapitány és a „bizottság".
Végül a fokszli, a hajóorr legénységi szállása következett. Itt történt meg, hogy Laguna Grande elmélázva nézett a belépők után. Ennyi volt az egész.
De egy mozdulatot nem tettek, hogy valamilyen fondorlattal megközelítsék szálláshelyüket, vagy akár bármi céllal eltávozzanak a felfordított kutter oldala mellől.
Amikor már Pedro arra készült, hogy meggyújtsa a pozíciólámpákat meg a többi lámpást, Barrabella kapitány és kísérete előjött, és megindult a parancsnoki kajüt felé. De a láda nem volt velük! Tehát - nem sikerült megtalálni!
- A'zannya! - dünnyögte Zoller. - Ezek megint kicsúsztak!
Piede ugyan cipelt valamit, de az nem a láda volt. Nem telt bele néhány perc, és Horváth Feri lekiáltott a kormányállásról:
- Silver, Laguna Grande a parancsnokhoz! Zellerrel összenéztünk.
Az árgyélusát, itt mégis történt valami!
- Apafej, jó az öreg Zollerre hallgatni - mosolygott megelégedetten régi kenyerestársam.
Silver, Laguna Grande felállt. A megdőlt, ferde fedélzeten széles járással megindultak a kormányfedélzet felé. Felcammogtak a lépcsőn, és akkor hallottuk, mint Laguna Grande odaszólt a társának: - Ha kiadod a királyt, megnyered a fordulót.
Úgy bámultunk utánuk, mintha hülyék lennénk. Ha kiadod a királyt! Vasidegeik vannak a pasasoknak, nem lehet letagadni. Silver jókedvűen odalépett hozzánk, belenézett a tájoló fényburájába, és enyhe gúnnyal, de széles mosollyal szólt: - Mennyire vagyunk a kincses szigettől, boys? Mert nekem beszélhettek, arra megy ki a játék!
És ezzel eltűntek az apró kabinfolyosó bejáratában.
A többit már Horváth Feritől tudom.
Igy történt.
Silverék beléptek a parancsnoki kabinba. Szabály szerint levették a sapkát, és ránéztek a bentlevőkre. Daniló bácsi,. Barrabella, Horváth Feri, Szevér tartózkodott a helyiségben.
Tisztelegtek.
- Itt vagyunk, captain, hivatott - szólalt meg Silver. Daniló bácsi csontos arcán megfeszültek az inak. Szigorúan mondta: - Különböző okokból kellett elrendelnem a hajó átkutatását, így a fokszlira is sor került. Ez a két tárgy kié?
Ezzel az asztalkához nyúlt, ahol egy térkép elfödött valamit.
Két darab, nyolcas acélkupakú golyóval betöltött tárházú revolvert! És több tárházat, tele golyóbissal!
- A szabályok értelmében csakis a parancsnok vagy a tisztek rendelkezhetnek lőfegyverrel! Kié ez a két revolver és a hozzávaló töltény?
Silver elmosolyodott. Laguna Grande is. Nyugalmuk bámulatos volt, mint később Horváth Feri mesélte.
- A miénk, captain - jelentette ki Silver. - Grandéé és az enyém.
- Talán bizony nem ismerik a szabályokat? - pattogott Daniló bácsi.
- De mennyire ismerjük, captain! Ha hibáztunk, büntessen meg, vagy tegyen úgy, ahogy jónak látja. De mi még ilyen hajón sohase szolgáltunk. Úgy gondoltuk, hátha hajótörés ér bennünket, nem árt a fegyver ilyen tengeren, mint a Pacifico! Hát ezért hoztunk magunkkal revolvert.
Laguna Grande a világ legártatlanabb képével rábólintott.-
- Ezért, senor capitano.
Daniló bácsi megreszelte torkát ami nála az enyhülés jele volt.
- Hm - kezdte -, hm. A válasz bizonyos fokig érthető. Megértem. Nos, Barrabella kapitány?
Az apró commendatore csóválta, rázogatta fejét:
- A szabályok szerint súlyos hibát követtek el... Silver csendesen kuncogott. Hétpróbás csirkefogó volt, a legnagyobbak egyike, akit ismertem a „modern kalózok" között. Máris érezte, hogy megnyerte a csatát, így hát bátran replikázhatott vissza-
- A szabályok szerint a hajó parancsnoksága is hibázott. Útra szerződtünk, méghozzá Portó Alegre-Oakland útra. Úgy tudom, nem erre vezet a legközelebbi út, mert Pitcairn valahol amott van északra, jónéhány mérföldre innen. De hát kiránduljunk csak arra, amerre a captain akarja, Silver semmi jónak nem elrontója. De a cimborám, Laguna Grande sem.
Daniló bácsi hevesen tiltakozott:
- Pitcairnt rövidesen érintjük. De a hajót sérülés érte. Pitcairn - Parkin Christiantól tudom - nem alkalmas ilyen hajó befogadására. Vulkanikus sziget. Nincs védett kikötője. Márpedig a hibát ki kell javítani, Oaklandig ciklonban lehet részünk. Ezért keresünk a közelben megfelelő lagunaszigetet, ahol a haváriát kijavíthatjuk.
Silver kegyesen bólintott:
- Az más, captain. Erről nem tudtunk. És a revolverek?
Daniló bácsi - a javíthatatlan, a jószívű, a hiszékeny -persze máris az engedékenység hangján beszélt:
- Azokat lefoglalom ... azaz: megőrzésre átveszem. Majd. meglátom. Silver, hogy Oaklandbe érkezve, ott a tengerészeti hatóság elé terjesztem-e az ügyet vagy sem.
Silver már cimboráskodott is:
- Az „amik" nehéz fickók. Azért is hagytam ott őket. Inkább tartsa meg, captain, örökre a revolvereket. Mondom, mindnyájunk biztonsága miatt hoztuk magunkkal!
És ezzel befejeződött a kihallgatás.
Se Daniló bácsi, de egyetlen tag se sejtette a mi kompániánkból, micsoda baj szakadt máris a hajóra. Ugyan egy kivétel mégis akadt - sejthetitek, kicsoda? -, Zolller, aki majdnem széttörte a kormánykereket, amikor megtudta az „eredményt".
- Hát ez megint kitolt velünk! A szentségit!
Igy azután arról, amit Parkin Christiantól tudtunk meg, már nem is szóltunk Daniló bácsinak.
Az eset nem sokkal később következett be, hogy lezárult a parancsnok kabinjában a revolver-ügy.
Minden, de minden másként alakul, ha előzőleg kikötünk a Húsvét-szigeten. Az ottani rádióállomás nyilván továbbította volna magát az információt, és azt az utasítást, amit (de ez csak jóval később lett ismert) Santa-Clara küldött az „Óceán királynője" parancsnokának, valamint a személyi megbízottnak, hogy a legközelebbi kikötőbe fussunk be!
Parkin Christian, mint általában a szigetlakók és a hajósok, szenvedélyes dohányos volt. Gyakran gubbasztott ő is a vizeshordó mellett. Ezen az estén is ott kuporgott. Különös, sötét idő volt: ritka vaksötét ezen a tengeren. Lomha felhők borították az eget, és sem a csillagok, sem a Hold nem világított.
A barométer napok óta gyanúsan esett, és bennünk bizonytalan érzést keltett.
Az igazságnak tartozom, ha kijelentem: féltünk. Féltünk egy újabb ciklontól, mert az - főleg a sérülés miatt - könnyen pontot tehetett volna kalandunkra. Valóban igaz. volt, amit Daniló bácsi Silvernek mondott: sürgősen védett helyre volt szükségünk, hogy kijavítsuk a nem súlyos, de nagy veszélyt jelenthető sérülést. Erre Pitcairn kellőleg nem védett kikötőöble, amit „Bounty" öbölnek hívnak, valóban nem megfelelő.
Daniló bácsi azon volt, hogy megfelelő lagunaszigetet keressen.
És a szigetek már ott voltak előttünk.
Mondom, Parkin Christian a hordó mellett pipázgatott. A fokszliban tovább folyt a póker. Mint a hajókon általában szokás; a parancsnokon és a „vezetőségen" kívül senkit nem érdekelt a barométer bolondozása, a felhős ég, ami errefelé valóban ritkaság. És a szörnyű, lélegzetelállító fülledtség sem, ami viszont errefelé nem ritkaság.
Igy azután érthető, hogy a Silver-Hunter csoport vagy pihent, vagy kártyázott, vagy kibicelt a kártyások mellett.
Őrségen, a hajóorrban, Gabbia, fedélzeti őrségen Sottomarina és Santjago tartózkodott.
Felettünk, vagy inkább mögöttünk, a parancsnoki tatfedélzeten Szevér járt fel és alá.
Christian pipázgatott és szundikált a hordó mellett, nekitámaszkodva a fokszli falának.
Mondom, sötét volt, a fokszli lámpása éppen csak valami halvány fényt vetett a küszöbre, a fedélzeti lámpa pedig, az erős és széles főárboc miatt nem világított meg semmit a hordó körül.
Parkin Christian felfigyelt.
Két ember beszélgetett a közelben. A cigaretták fényében kivette, hogy Silver és Hunter a beszélgető.
Halkan beszéltek, de Christian éles füle még így is kivette a szavak értelmét.
- Mondd, cimbora - hallotta Huntert -, nem vagytok ti azok a Vig Rogerek, akikről két héttel ezelőtt Valparaiso adta le a „C Q"-üzenetet?
Silver szokás szerint nevetett, de a hangjában mégis kíváncsiság volt.
- Nem vagyunk mi se Vig Rogerek, se másféle kalózok. De miféle üzenetet adott le Valparaiso?
- Hát csak ne sértődj meg, pajtás, én nem vetem meg a kalózmunkát - hallatszott még fojtottabban Hunter hangja. - Jó munka az! ... A hír úgy szólt, hogy a brazíliai hatóságok valami nagyobb kalózbanda nyomára jutottak, és utasítják az összes brazil lobogó alatt haladó hajót, amelyik új legénységgel rendelkezik, hogy fussanak be a legközelebbi kikötőbe, átvizsgálás végett. A nyomozati adatokat csakis a tengerészeti hivatalok kapják meg, nehogy meglépjenek a Vig Rogerek.
Parkin Christian ugyancsak hegyezte a fülét. Hunter még halkabban folytatta:
- A „C Q"-hír csakis a parancsnokok számára szólt. Ti is brazil lobogó alatt futtok, rádiótok nincsen, gondoltam érdekel a hír. Hátha ti vagytok azok .. . mert én, mondom, nem vetem meg a kalózmunkát.. . szép munka az ...
Többet Christian nem hallott a beszélgetésből. Valaki kilépett a fokszliból. Hunter elhallgatott. Azután mind a hárman visszamentek kártyázni.
A brazil hatóságok tehát nyomára jutottak egy nagyobb buccanertársaságnak, vagy ahogy a hajózásban a régi lobogó után hívják őket - Vig Rogereknek! A hallottakat a vízi vigéc elmondta Sottomarinának.. ő meg Szevérnek és Horváth Ferinek, végül nekünk.
Képzelhetitek, újból felmerült a kérdés: szólni Daniló bácsinak.
De hát ez már szinte gyerekesen hatott volna. Uj „gyanúsítás"? Mert ez lett volna belőle. Annak nem lett volna semmi értelme, hogy elővesszük Huntert. Többet nem mondana úgy sem. Viszont jobb, ha nincs tudomásuk arról: értesültünk a hírről. Kicsit nagyon is hízelgésnek, önigazolásnak, törleszkedésnek hatott Hunternek az a kijelentése, hogy „nem veti meg" a kalózmunkát. Tehát Hunter szimata legalább olyan jó, mint Zolleré.
- Fiúk - jelentette ki most már igen határozottan Zoller -, a leghelyesebb, ha úgy vesszük: a keresett banda a hajónkon tartózkodik, így nem érhet meglepetés, hogy a Víg Rogerek - Silverék. Mert higgyétek el, ez derül majd ki, ha megéljük! A külvilággal semmi összeköttetésünk nincsen. A fregatt régi hajó, s úgy is kell gondolkozni, mint régen. Miként adhatunk életjelt, hogy hová is tartunk? Ha úgy cselekszünk, mint régen tették a tengerészek, ha bajba jutottak, vagy bajt sejtettek. És ez nem más, mint üzenet a palackban!
Zoller érvelése ésszerű volt. Helyeselte Szevér, Sottomarina, Horváth Feri.
- És ha nem jut el sehová az üzenet? - tette fel a kérdést a mi öreg Sottonk.
- Az más kérdés - rázta meg üstökét Zoller. - Megtettük, amit tennünk kellett. Különben is úgy érzem, a legnagyobb összefogásra van szükségünk. Mindent figyelni, mindent szemmel tartani, ez mostantól a kötelességünk! Parkin Christian a mi emberünk, úgyszintén Gabbia és Santjago is. De nem a mi emberünk Hunter és akik hozzá tartoznak, talán Gidley kivételével. Azzal, hogy Hunter kijelentette: nem veti meg a kalózmunkát - valami nagyon-nagyon gyanúsat érzek a „Vulcania" tragédiájában!
Ez a beszélgetés Horváth Feri kabinjában folyt le. Zoller mint a megszállott beszélt, és szerencse, hogy így beszélt. Fanatizált, meggyőzött minket. Az utolsó pillanatban voltunk, amikor még tenni lehetett valamit.
Szevér intett:
- Rendben van. Hány palackot dobunk a vízbe?
Itt megoszlottak a vélemények. Persze, számításba kellett venni, hogy a Csendes-óceánnak azon a részén úszott a fregatt, amerre évekig nem jár hajó.
- Minél többet, annál jobb - jelentette ki Sottomarina. - Ha úgy érzed, Zoller.
- Igen, úgy érzem, Sotto bácsi.
Tíz palackot dobtunk a tengerbe, akárcsak a régi hajósok, a harmincas években, a huszadik században!
Szinte hihetetlen, de - igaz.
Hogy lesz vagy nem lesz értelme, vagy milyen eredményt érünk el, arra nem is gondoltunk. Zoller szavai után éreztük: tenni kell valamit. Ha másként nem, legalább ilyen naiv módon, hiszen több lehetőségünk nincsen.
A fregatt nem vitt magával rádiót, se vevőt, se adót. Santa-Clara és Barrabella nem számolt azzal, hogy a tenger most is képes olyan tréfákra, mint hajdanában.
Példa erre az a hír, amit a „Vulcania" néhai rádiótávirásza vett fel és mondott el Hunternek. A Valparaiso tengerészeti rádióállomás sugározta tovább „C Q"-jelzésén: a Víg Roger titkos kalózlobogó tagjai tartózkodnak valamelyik brazíliai hajón. És az „Óceán királynője" brazíliai lobogó alatt haladt!
A palackokba tett és a tenger jóakaratára bízott üzenetünk a világ felé így szólt:
„Az "Óceán királynője" háromárbocos arra kéri a palack megtalálóját: tudassa sürgősen Santa-Clara hajótulajdonossal (Portó Alegre. Brazília), hogy a fregatt, sérült állapotban az Alacsony-szigetekhez tartozó Tatakopoto nevű sziget környékére tart. Az üzenetet palackba zártuk NYh. 135° 40' és Délisz. 28° 32' alatt."
Tíz palack hullott a tengerbe éj idején egy különös, a Csendes-óceánon szokatlan felhőtlen éjszakán.
Egyik a másik után. Sottomarina dobta be a palackokat, a hajótat erkélyéről, ahová a parancsnoki folyosóról lehetett kijutni. Az a Sottomarina. aki Parkin Christiannal úgy barátkozott össze, hogy szinte napok alatt testvérek lettek, és akivel egyforma régen szolgálták a tengert. És mivel régen szolgálta a tengert, ismerte a tengerészélet fegyelmét is. Ismerte és becsülte. Azzal, hogy Silvernél és Laguna Grandénál egy-egy revolvert találtak, az ő bizalma is megingott Silverben.
- Corpo di bacco - dühöngött a mi óriási fedélzetmesterünk -, nem tetszik nekem a dolog! Nem. Matt!
Mert ezen az éjidőn a fedélzeti lámpa alatt Parkin Christiannal sakkoztak. Pedro, mint ilyen esetben mindig, ott kibicelt a két öreg bajnok között.
Látszólag minden rendben volt a hajón. Kivéve az, hogy a szivattyúkat állandóan kellett működtetni.
Vajon lesz-e értelme annak, hogy ilyen ősi módszerhez folyamodtunk? Palackba tett üzenethez.
TIZEDIK FEJEZET
A régi „elveszett szigetek" - „Hunterre vigyázzatok!" - Álmaim birodalmának kapujában - Korallok és atollok - Széljárta és szélalatti oldalak -Parkin Christian a parancsnok kabinjában - Irány: Ada-Ada - „A keresett kalózbanda a hajón tartózkodik!" - Amit nem ért a szárazföldi ember - Vissza két évszázaddal - Kis-Pukapuka pálmái alatt - A tengerészmadár - „Fogd a kormányt, és ne térj el!"
Gidley haldoklott.
Mindez akkor történt, amikor a távolból szigetek tűntek fel.
Rekkenő hőség ülte az óceánt, és időnként olyan köd terült a vízsivatagra, mintha az északi Atlantikán hajóztunk volna.
Ez a köd meleg volt, akár a gőzfürdők párája, és ugyanolyan fojtogató. Az aneroid esése is ezzel függhetett össze,a távoli passzát és a forró egyenlítői légáramlat még az eddiginél is melegebb légtömegeket küldött ide, a „szélcsendes" övezetbe.
- Ebből lesz valami - jegyezte meg baljóslatúan Szevér. A vízi vigéc, aki navigátorunk és „szaktanácsadónk" volt egy személyben, mosolygott:
- Ha nem most, esetleg egy hónap múlva!
Amikor látta, mennyire elbámulunk a kijelentésén, folytatta:
- Jah, a Pacifico a meglepetések óceánja. Az avatatlan nem hiszi, hogy erre köd is lehet. Sőt, hetekig, hónapokig tartó szélcsend. De hát valamiből csak lesz a hurrikán!
Amikor végre a távolban feltűntek az első árnyékok, tudtuk, hogy azok igazában pálmafák. Vagyis - szigetek.
Akárcsak a csónakot, a szigetek halvány vonalát is Pedro vette észre, aki az árboctereb legszorgalmasabb lakója volt.
- Igen - állapította meg Szevér, amikor lejött Pedro mellől -, valóban szigetek lehetnek arra.
A vízi vigéc bólintott:
- Tubuai és Paumotu legkeletibb része.
A mellettünk álló Daniló bácsi hozzátette:
- A régi Elveszett-szigetek.
És elmondhatom: összeszorult a szívünk. A Nagy Szigettenger küszöbére értünk, ahonnan kezdve egészen Ausztrália és feljebb Uj-Guinea partjáig sziget szigetet követ: Polinézia, Melanézia, Mikronézia ezer és ezer szigete. Emberevők, fejvadászok, ősi, legprimitívebb életet élők birodalma, és egyben: züllött fehérek, kalandor kereskedők, embertoborzók és embervadászok szigettengere.
A fregatt, az „Óceán királynője", mint a messze századok feléledt, felbukkant kísértethajója, úszott a pálmákkal szegélyezett atollok felé. A régi Elveszett-szigetek felé haladt, vagy inkább vánszorgott a legfeljebb szellőnek beillő légáramlatban.
Akkor búcsúztunk el a „Vulcania" szerencsétlen fűtőjétől, Skócia szótlan fiától. Jack Gidleytől.
A különös, szófukar, magábasüppedt ember az első napokban feltápászkodott, akár a többi hajótörött. Mivel Pedro akkor már az árbocőr szerepét töltötte be, a parancsnokság úgy intézkedett, hogy Gidley a konyhára kerüljön,Guzsik apó mellé. De alig néhány nappal később Gidley nem jelentkezett. Hunter közölte: - Köpi a vért a nyavalyás! Tüdővészes, mint minden fűtő. A püspök úr!
És jóízűen hahotázott hozzá, mint aki örül annak, hogy a társa milyen beteg.
Daniló bácsi és Horváth Feri vizsgálta meg a szerencsétlent, hogy mentsenek rajta annyit, amennyi menthető. Feri nemhiába volt első tiszt olyan hajókon, ahol orvos nem akadt, igen értette ezt a tudományt. De Daniló bácsival már az első pillanatban látták, nincs segítség: Gidley lelke kész a végső útra!
- Egy-két óra és vége - mondta Feri, amikor Hunter feltette a kérdést: mi van a társával? - Tüdővérzés. Nélkülözés, kiállott izgalmak.
Hunter összedörzsölte a kezét. És alamuszi pofát vágott:
- Derék fickó volt. Azért is igyekeztem megmenteni. De hát ha nem megy ...
Gidley meghalt. Pontosan akkor, amikor Pedro jelentette a magasból, hogy szigeteket vél a távolban látni.
Úgy halt meg a fűtő, mint ahogy élt, mint amilyennek megismertük: némán, a mennyezetre függesztett tekintettel, alig-alig mozdulva ösztövér testével. Horváth Feri tartózkodott mellette, az a régi cimborám, aki emberségben messzire magasodik ki emlékeimből, mint megtestesítője az igazi tengerész bajtársnak.
Szabad idejében ott virrasztott a beteg mellett. Gidley mindössze egyszer tért magához apatikus delíriumából. Csodálkozva nézte Ferit, aki a fekhelye mellett ült. Majd intett, hogy hajoljon közelebb hozzá.
- Hunterre ... vigyázni... veszélyes ...
Nyögte, erőltette ezt a néhány szót. Majd bólintott, mint aki megkönnyebbült. Még mozgott a szája:
- Vigyázni...
És ekkor hallatszott a fedélzetről, az árboc magasából Pedro kiáltása:
- Land hoo!
Gidley megrázkódott, feje hátraesett. Meghalt.
A végtisztesség úgy történt, ahogy azt a régi szabályok előírják. Ha fűtő volt, akkor is tengerész volt, és tengerészhez méltóan vettünk tőle búcsút. Vitorlavászonba varrták a néma ember porhüvelyét, és a lábára nehezéket kötöttek. Mivel angol zászló nem akadt a hajónkon, Brazília zöld mezőben földgömbös lobogója fedte le a fűtőt, míg ott feküdt kiterítve az előfedélzeten, a kutter mellett, és Daniló bácsi felolvasott a bibliából.
A két londoni felemelte a vitorlavászonba varrt fűtőt.
Egy csobbanás, és Gidley eltűnt a napvilágról. De itt hagyta az üzenetet: vigyázni Hunterre. Daniló bácsi elgondolkozva hallgatta Horváth Feri jelentését.
- Azt mondta, vigyázni, mert veszélyes?
- Parancsára. Azt, hogy „vigyázni", megismételte. Daniló bácsi intett:
- Akkor vigyázunk. De sokáig nem kell. Hiszen Hunter azt kérte, hogy a legközelebbi szigeten tegyük ki őket. Márpedig a szigetek itt vannak előttünk. Holnap, legkésőbb holnapután távozhatnak.
És ekkor jött a meglepetés. Alighogy Feri kilépett a parancsnoki kabinból. Hunter kért bebocsátást. Igen alázatosan, sapkáját nyugtalanul forgatva kezében, előadta kérését.
- Captain, amikor felvett a hajóra, kértük, hogy a legközelebbi szigeten tegyen ki minket, mert elhatároztuk, hogy szakítunk a tengerészélettel.
- Igen, a jegyzőkönyv tanúsága szerint ezt kérték - szólt közbe parancsnokunk.
Hunter megvakarta fejebúbját, mert hiszen vakaródzás nélkül nem tudott meglenni.
- Kértük, captain. De most társaimmal együtt úgy határoztunk: mégse telepszünk le a legelső szigeten. A gatyánkon és az ingünkön kívül nincsen semmink, így mégse lehet letelepedni. Lakott helyre kell jutni, hogy a hajótársaságtól bezsebelhessük a minket megillető kártérítést. Ezért...
Itt Daniló bácsi közbeszólt:
- Tehát vigyük magukat, Hunter, Pitcairn szigetére?
- Erre kérnénk, captain. Szerencsétlen hajótöröttek vagyunk, captain. Továbbra is igyekszünk megszolgálni az élelmezést. Nem tehet ki minket a végpusztulásnak.
- Maguk kérték, hogy a legelső szigeten ... Hunter olyan bánatos arcot vágott, amilyet tudott.
- Igaz, captain. Akkor úgy éreztük: minél előbb szárazra kerülni. De megérti?
Daniló bácsi hosszabb szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna. Eszébe jutott Horváth Feri néhány perccel ezelőtti közlése. Gidley egyetlen hagyatéka: vigyázni Hunterre. De hát mi az ördögöt kell Huntertől óvakodni? Azért, mert egy szerencsétlen, lázdelíriumos haldokló ilyesmit mond? Hunter és emberei pompásan beválnak a szivattyúknál, amelyeket állandóan működtetni kell, mert bizony a fregatt mind erősebben nyeli a vizet. Ezért Daniló bácsi, méltóan emberségéhez és hiszékenységéhez, beleegyezett, hogy Hunterék jöjjenek velünk a „Bounty" lázadóinak szigetére.
- Rendben van. Hunter. Maradhatnak.
Horváth Ferinek és Szevérnek ezt mondta parancsnokunk:
- Gondolkoztam Gidley kijelentésén és Hunter kérelmén. Nem szokásom felülni vénasszonyos fecsegésnek. Gidley beteg volt, delíriumban lehetett. Egyiknek is, másiknak is a kijelentéséből láttuk, hogy nincsenek jóban. Gidley szinte félt Huntertől. Igy a kijelentésének nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Különben is, mitől óvakodjunk? Bolondság! A hajót a legrövidebb időn belül védett helyre kell állítani, hogy megdönthessük, és kijavíthassuk a haváriákat. Igy nem indulhatunk neki a Pitcairn-Oakland-útnak. Ide pedig bőven kell segítség, Hunterék is jól jönnek. Elég gond nekem és Barrabella kapitánynak ez a váratlan havária. És Roatant is meg kell keresni, barátaim, különben szégyenben maradunk!
Mindez igaz volt, helyes, ésszerű. De Zoller „ellenálláspontja", „mételye" is terjedt közöttünk, jadranisták között. És ez így hangzott:
- Előzőleg miért akartak Hunterék minél előbb partra kerülni? Egyszerű: okuk volt rá. És miért nem akartak Gidley halála után? Azért, mert a szerencsétlen fűtő halála megszüntette azt a bizonyos okot. Ez így van, és nem másként. Ha az öreg ennyire hiszékeny, legyen. Mi nem vagyunk azok. Grossmann ládájának ezüstkulcsa még mindig rejtély. Silver és Hunter beszélgetését Christian hallgatta ki. A palackok is úsznak ... most ez a Gidley-féle kijelentés ... hát én csak azt mondom: a legnagyobb óvatosság, cimborák! A legnagyobb! Fogadjuk meg, hogy szemünk nemcsak a hajón meg a tengeren, de a fokszli lakóin is rajta lesz!
Megfogadtuk.
Ugyanakkor Daniló bácsi részéről is elhangzott a „legnagyobb óvatosság" kijelentése.
- A legnagyobb óvatosság, barátaim! A veszélyes övezetbe értünk. Ez a rész Tubuai és a Paumotuk között tele van csapdával a hajósok számára. A mi irányunk most az Elveszett-sziget, Tatakopoto. Parkin Christian szerint oda eljutni hajósművészet. Ezt a részt a térkép is, a Hajózási Kalauz is úgy jelöli, mint Veszélyes Övezetet! Sok a vízszint alatti korallpad, korallzátony. Ezért elrendelem a teljes készültséget. Az előárbocon is, a főárbocon is állandóan egy-egy ember teljesít szolgálatot. A hajóorrban egy helyett ketten állnak őrségen. A mérőónt negyedóránként kell használni. Azonnal jelenteni a parancsnoknak és a tiszteknek a tenger szintváltozását, a fehéres turzásokat, a kerek területen látható forgó és leömlő vízbugyborékolást. Általában minden váratlan, szokatlan jelenséget jelenteni kell! Mert a Veszélyes Övezetbe értünk, barátaim!
Igen, a Veszélyes Övezetbe értünk, fiúk, most már elmondhatom: így is, úgy is, mindenképpen.
- A hajósok réme az a terület, amely itt kezdődik; a déli Tubuainál, nyugatnak halad a Cook-szigetekig, felkanyarodik a Társaság-szigetekig, Tahitiig, magába foglalja az egész Paumotut - le Pitcairnig! Jóegynéhány hajó fennakadt már Francia-Óceánia korallzátonyain. A legdíszesebb eset az volt, amikor a „Toyo Kisen Kaisha" társaság két óriásgőzöse, a „Mandzsúria" és a „Mongólia" - az egyik jövet, a másik menet - egy időben futott zátonyra! Jah, korallzátonyra. Az egyik Tahiti előtt, a másik a Midway-Islanden (Feleút-szigetnél), pontosan egy napon! Gondoljátok el, mekkorát reccsent a tizenhatezer tonna, amikor a korallzátony álljt parancsolt! Jah, én is futottam fel nemegyszer, boys! Ennek a derék hajónak se használna egy korallriff! - Igy beszélt Parkin Christian.
Álmaim birodalmának kapujában rostokoltunk a szélcsöndben. Mert ugyan melyik épeszű, éptestű, épidegzetű fiú az, aki ne küldött volna egy-egy vágysóhajt valaha is a Csendes-óceán szigetei felé?! Én is küldtem nem egyet, de sokat és sokszor, amikor belemerültem Conrad, Mellwille London írásaiba, vagy amikor a fiumei Nautica (Tengerész-akadémia) csodás szertárában ráborultunk a Csendes-óceán Cours-chartjára (útiránytérképre), és igyekeztünk eligazodni az angol, német, olasz nyelvű hajózási segédkönyvek csendes-óceáni leírásaiban. Nem egy éjszakán elképzeltem magamat, amint feltünik az a bizonyos sziget, azokkal a bizonyos pálmákkal, emberevő kannibálokkal! Egyáltalában nem tartottam megrázónak, hogy én is úgy járok majd, mint járt a kilencvenes években a világkörüli úton lévő „Albatros" nevű fregatt több tisztje és matróza, akiket egy szerencsétlen partraszállás alkalmával a korallzátonyoktól körülvett Guadalcanar szigetén felkoncoltak az emberevőkl Szívesen feláldoztam volna magamat, csak jussak el a Salamon-szigetekre, ami e pillanatban is még mindig legizgalmasabb helye Óceániának.
És ha nem is jutottam el mind ez ideig a Salamon-szigetekre, de eljutottam Francia-Óceánia Alacsonynak nevezett, valamikor a hajósoktól Elveszett-szigeteknek elkeresztelt szigettengerére.
Ha nincs is nagy kedvem hozzá, mert az élmények siettetnének - mert az az ezüstkulcs csak kinyitotta a Titkok Ládáját! -, mégis szót kell ejteni a korallokról, hiszen ahová most behatolunk, az azért tengere a szigeteknek, mert korallok élnek a Földön. Nem azt akarom most itt elmondani hogyan épít szigetet a korall, azt könnyedén megtaláljátok úgyis minden lexikonban, meg talán tudjátok a földrajzból és a természetrajzból. Inkább hajózási vonatkozásban kell itt most együttesen a „szigetépítő virágállatok "-on végignézni, ahogy a tudomány nevezi azokat a parányi lényeket, amelyek gigantikus alkotásokat hoznak létre.
Már egy alkalommal, ha emlékeztek, Daniló bácsi elmondta, miféle szigetek is akadnak Óceániában, Ausztrália és Amerika között. Minket, mivel Polinézia egy bizonyos szigete a célunk, azok a szigetfélék érdekelnek, amelyek ősszefüggésben vannak a korallokkal. Ilyen sziget, mint azt a Duncan-féle térkép elárulta, Roatan is. Maga Tubuai, és Tubuaitól fel északnak Tahitiig és Tuamotou legszélsőbb tagjáig, a legtöbb sziget - atoll. Ha rajtam állna, akkor öreg napjaimat egy ilyen atollon töltenem el. Az atoll valójában nem más, mint gyűrű alakú, esetleg ellipszoid formájú, a tengerből egy-két méterre kiemelkedő korallszirt-töltés, amelyet évszázadok, évezredek alatt belepett a homok meg a tengeráramok iszapja, és amelyben a szelek szárnyán szállított vagy a hullámoktól tovahajtott növényi magvak kifejlődtek.
Ó, barátaim, nincsen annál nagyobb élvezet, mint az atoll kókuszfái között barangolni, leheveredni a világ legfinomabb homokjára, amit az atoll belső oldalán, a laguna partján találni, és nézni, nézni a létező legszebb látványt: a kék eget, a kék tengert balról, a kék lagunát jobbról, a haragoszöld kókuszpálmákat, és mindazt a csodát, amit hol a tenger, hol a laguna rejt: az áttetsző vízben - korallerdőt, korallrétet, korallvirágok szőnyegét! A korallerdőben, korallréten, korallvirágok között a szivárvány minden színében villódzó halak úsznak, nyilallnak, rohannak, lebegnek, tátognak, űzik egymást, vagy közömbösen, falkában vonulnak nyugodt precesszió gyanánt. Ha akvaristák vagytok, talán sejthetitek, mit jelent egy ilyen mondat: nincs még egy terület a korallbirodalmakon kívül, ahol annyi rengetegféle és annyi színváltozatú hal élne, mint a korallok között. Valóban nincsen.
És nincsen tenger, amelyik úgy ontaná a szépséget, mint Óceánia szigetvilágának tengere, a Csendes-óceán.
A korall háromféle módon épít: korallszirtet, korallzátonyt, korallszigetet. A hajósok az első kettőtől irtóznak: a szirttől, a zátonytól. Amerre szigetek találhatók, mint például az atollok, ott a közelben elég gyakran szirtek is, zátonyok is felfedezhetők. Az a „veszélyes övezet", ahová mi készültünk behatolni, szirtekről és zátonyokról híres. Ezek a zátonyok a szigettenger ravasz csapdái. Dagálykor csak annyi látható, hogy helyükön nem kék a tenger, de fehéres, szürkés, és nem gördül tova ott a hullám, hanem megtörik, akadozik, mintha forrna a víz. Apálykor előtűnik a „csapda", s akkor elbámulhat a szem - micsoda lenyűgöző virágerdő! Sárga, kék, piros, zöld, fehér, rózsaszínű mezők, rétek, legelők, telistele virággal. Csak ha hozzáérsz, akkor látod, hogy a virágok valójában kőkemények, érdesek, mint a reszelő, illatuk a mocsár illata, fülledt, poshadt a sok rothadó anyagtól, elhullott állatok, kifordult belű halak, polipok, kagylók, csigák, aktíniák, medúzák szagától!... De ha orkán üvölt a Csendesen, hurrikán, ciklon csavarja az atollok kókuszfáit, akkor se szirtet, se zátonyt nem látni, de még atollt se nagyon. Akkor mindent elborítanak az óceán 7-11 méteres hullámai, akkor még a kókuszpálmák is úgy eltűnnek a tengerész szeme elől, hogy már csak akkor bukkannak fel, amikor - minden késő! Az atollok gyűrűje nem magasabb két-három méternél, itt növekednek a kókuszerdők, ide települnek a falvak háncs- és pálmalevélkunyhóiba a barna bőrű emberek. Élnek abból, amit a tenger ad és amit a fák adnak. A tenger ad halat, rákot, ehető csigát,kagylót, mindenféle nekünk szokatlan és ismeretlen gezemicét. A fák főleg kókuszt adnak, ami a szigetvilágban a banán, a táró, vagy az ízes papája mellett mindennél többet ér.
Az atollok széljárta, hullámjárta oldalán a legmeredekebb, legmagasabb a „part", mert itt fejlődnek legjobban a korallok. Viszont a „szélalatti" oldalakon menedékes, turzásos, szinte fövenyes a partszegély, és ezeken a részeken találni a bejárókat. Ha nem lennének bejárók, akkor a legtöbb atollról hiányozna az ember. A hullámverés a korall-partokon, korallszegélyeken olyan erős, annyira meredek, hegy a felfordulás veszélye nélkül nem lehet a partokat csónakokkal megközelíteni. De a legtöbb atollon bejáró található, és minden atollon laguna, úgyhogy a szigetlakók „vendéghajós", kísértetiesen könnyed csónakjai és vitorlásai bátran közlekedhetnek atolltól -atollig, lagunából ki, lagunába-be, kék hullámokon, kék ég alatt - korallerdők felett. Kérditek: mekkora egy atoll? Milyen széles, mekkora a kerülete, és milyen mély a lagunája? A legtöbb atoll szélessége nem több 50-200 méternél, kerülete sem több három-négy kilométernél. A laguna mélysége öt-tiz méter. Vannak azután óriási atollok. Ilyen az Oolong-atoll. Gyűrűjének kerülete 140 tengeri mérföld, lagunájában csakis iránytűvel lehet tájékozódni, és a laguna mélysége nem egy helyen 200-300 méter!
Polinézia keleti csoportját éppen azért hívják Paumotu-nak. Alacsonynak, mert itt sok az atoll (nagy és apró vegyesen), de mind: alacsonyak. Persze, egyet ne felejtsetek el: ha ezt a nevet halljátok, Polinézia, vagy csak azt, hogy Paumotu, akkor ne hazai méretekben gondolkozzatok. Az Alacsony-szigetek hosszúsága több mint a Budapest-Hamburg távolság! Képzelhetitek, mennyi korallsziget, atoll, zátony, szirt lehet csak ezen a területen Óceániában, ha a Paumotu arról híres, hogy „tele van szigetekkel, atollgyűrük tömegével, s a hajósok veszedelmével, lesüllyedt atollokkal és zátonyokkal" - mint azt a „Déltengeri Hajózási Útmutató" közli.
Ha a mi „polgári" térképeinkre néztek, láttok egy csomó pöttyöt, ahová azt nyomatták, hogy „Paumotu, Niedrige Inseln" és ugyancsak egy csomó pöttyöt ennél lejjebb: Tubuai Inseln. A részletes tengerésztérkép (például az Admiralitás-térképek) a Csendes-óceánnak ezekről a részeiről igen kimerítő tájékoztatást ad. Felbukkannak a nekünk ismeretlen nevek: Crescent, Moerenthout, Acteon, Matueri, Vehauga, Teua-raro, Papakena, Vanavana, Ahunni, Páros, Manaohungi, Had, Tikeibe, Takarao ... száz, kétszáz, háromszáz név! És mellettük a különböző jelzések: „Crescent, vigyázat! Teljesen lakatlan, alig emelkedik ki a vízből! Megközelítése veszélyes!" ... „Vehauga, vigyázat! Lakatlan ? Korallszirtjén több hajó roncsa! Elkerülni" ... „Ahunui, vigyázat! Lakatlan, nincs bejárója! Körzetében állandóan változó korallzátonyok! Elkerülni..."
De hát nemcsak atollok találhatók Paumotu és Tubuai „veszélyes övezetében", hanem vulkanikus eredetű szigetek is, körülöttük a korallgyűrű vagy övzátony, és azon túl, valamivel még kijjebb, az ugyancsak félelmetes barrier-(bástya-) zátonyok. A leghosszabb barrier, ami létezik a világon, Ausztrália keleti partjánál dél-észak irányban húzódik - 1250 tengeri mérföldön át! Paumotuban és Tubuain a barrierek szerény méretűek. Túlzottan sok nincs is belőlük, de hát a szörnyűségesen nagy területen akad ebből is jónéhány Mangarevától le Rapa-Oparóig!
Duncan térképe szerint Roatan is ilyen sziget.
„ ... A romokat lepje be a növényzet, tűnjön el minden abból, amit Bart alapított és Morgan. Flecher, valamint Flinch tett naggyá. Ne tudja meg soha senki, hol volt Roatan ..."
Emlékeztek még ezekre a sorokra? Duncan feljegyzéseiből olvasta ki Daniló bácsi. Abból a feljegyzésből, ami eltűnt, mert hiszen a láda is eltűnt.
A fregatt ott lebegett a Veszélyes Övezet szélén, készen arra, hogy behatoljon a Föld egyik legnagyobb korallbirodalmába, ahol a korall védi a titkot, Roatan, a kalózok városa létének-nemlétének titkát.
Mi erről a titokról akartuk fellebbenteni a mindent elfedő fátylat. Elfújni, eltüntetni.
„Tatakopoto közelében" ... jelezte ugyancsak Duncan.
Igen ám, de mit ért egy korabeli hajós „közelinek" -ez már fogas kérdés? A különös az, hogy a kékkötésű „Déltengeri Hajózási Útmutató" Tatakopotót nem is említi, a piroskötésű, jóval régibb kiadású „Hajózási Almanach", mint talán emlékeztek, közli, hogy a sokszor keresett Tatakopotót 1895-ben találta meg a „Primrose" gőzös. A térképek is ellentmondanak: egyesek feltüntetik, mások nem, sőt van olyan is, pontos, kifogástalan térkép, amelyik ezzel a jelzéssel látta el a megfelelő helyet: „állítólag újból eltűnt".
Parancsnokunk ezért komolyabb lépésre határozta el magát. Bekérette kajütjébe Parkin Christiant, akit Szevér és Horváth Feri jelenlétében fogadott.
- Ön komoly ember, Mr. Christian - jelentette ki Daniló bácsi -, és így bizalommal fordulok önhöz. Ismer Tubuai körzetében egy Tatakopoto nevű szigetet?
A trópusok hősége ülte a kabint, gyöngyözött a verejték Szevér, Horváth Feri, de még Parkin Christian homlokáról is. Egyedül Daniló bácsi szikár, sovány, napégette arca nem mutatta, hogy nemcsak az Elveszett-szigetek és a veszélyes övezet, de egyben a hőség honában is jártunk.
- Tatakopoto ? - nézett némileg csodálkozva a vízi vigéc a jelenlevőkre. - Tatakopoto? ... Captain, ön erre a szigetre óhajt eljutni?
Daniló bácsi bólintott:
- Igen. Azaz nem is tudom. Inkább az érdekelne, hogy ön járt-e rajta, ismeri-e, mert az adatok, amit a különböző könyvekből és térképekről igyekeztem összeszedni, ellentmondóak.
Parkin Christian megtörülte izzadó homlokát. Mosolygott.
- Azt a szigetet ön, captain, bajosan találja meg. Sok sok évvel ezelőtt eltűnt. Lagunasziget volt, de egy tengerrengés teljesen megsemmisítette. Lakóival, ha jól emlékszem, öt szerencsétlen családdal együtt.
Daniló bácsi az ajkába harapott. Ugyanaz villant át rajta, ami Szevéren, Horváth Ferin: ha Tatakopoto eltűnt, akkor a „közelében" több más sziget is eltűnt?
Majd feltette a kérdést.
Parkin Christian tovább mosolygott:
- Igen, captain, több sziget tűnt akkor el! Bölcsen, tengerészemberhez illően hozzátette:
- Az ilyesmi előfordul ezen a vidéken. Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt Pitcairnt is úgy megrázta egy földrengés, hogy joggal hittük: végünk. Jah, akkor azt hittük.
Daniló bácsi az előtte kiterített térképre meredt. Ujjávai egy helyre mutatott:
- Tatakopoto - itt volt. Felnézett.
- Mr. Christian! Tud olyan szigetről, Tatakopoto közelében, ahol romok is akadnak? A sziget vulkanikus, barrier szegélyezi. A romanyag nyilván épületmaradványokból származhat. Tud ilyesmiről?
Parkin Christian elgondolkozott. A térképhez lépett, nézegette.
- Jah, romok, captain. Nem, ilyesmiről nem tudok. De nem is tudhatok. A Paumotuk népe vagy Tubuai lakossága nem keresi a köveket. Minek az nekik? Ha kell a lávaszigetek bőven adnak követ. Ha kell. De nem kell. A kőház veszélyes, az az emberre dőlhet, ha átcsapnak az atollon a hullámok vagy a hurrikán rázza meg. Jobb a rost és a pálmalevél. Jah, captain. Akad erre több vulkanikus sziget is, de hát erre a nép inkább az atollt kedveli. Ott bőven akad kókusz. Hogy hívják a keresett, Tatakopoto közelében levő szigetet, captain?
Parkin Christian kék, csillogó szeme szelíden tekintett parancsnokunkra. Látszott, mennyire szívesen segítene, hiszen a vízi vigéc a szív embere volt, és mély rokonszenvet érzett a különös fregatt parancsnoka iránt.
- Jah, hogyan hívják?
Parancsnokunk elgondolkozva meredt maga elé.
Megcsikordult a kabinajtó.
Barrabella lépett be.
Arca aggodalmas volt, gondterhelt. Feri utólagos beszámolója szerint ilyen letörtnek csak akkor látta, amikor a tengeri betegséggel küzdött.
Daniló bácsi már felelt volna a vízi vigécnek, de visszafogta a szót, és kérdőleg tekintett a commendatoréra.
- A hajót újból megvizsgáltam - közölte Barrabella. -A helyzet komoly. Annyira megereszkedtek a szegecsek, hogy a javítás sürgőssé vált. Egy váratlan vihar, vagy esetleges zátonyra futás a hajóba kerülhet! Amikor a gyárban átvizsgáltam, semmi hibát nem vettem észre. Ilyesmi még soha nem történt meg velem! Kapitány, azonnal döntsük el, melyik atollba vagy lagunaszigetbe visszük be a fregattot! Úgy hiszem, ebben Christian barátunk nagy segítségünkre tud lenni...
Parancsnokunk tájékoztatta Barrabellát, miről beszélgettek eddig.
- Ott tartottunk, mielőtt ön belépett, hogy Mr. Christian feltette a kérdést, hogyan hívják az általunk, Tatakopoto közelében keresett szigetet. Nos, bevallom: mai nevét nem tudjuk, régen - Roatannak hívták. Esetleg, ha nem lenne túl messze, ott javíthatnánk ki a hajót... Tehát -Roatan.
Parkin Christian megrázta fejét.
- Jah, ezt a nevet először hallom. Roatan! Sok száz sziget régi és új nevét tudom, de ilyenről még nem hallottam!
- Vulkanikus sziget, körülötte korallövezet - segített Daniló bácsi.
Christian most újból a térképhez lépett. Rámutatott a minket érdeklő területre.
- Ez itt valóságos korallfal. Több kicsi atoll, sok szirt, még több zátony. De ezen belül elég sok vulkanikus sziget is akad. Ezek között lehet a keresett sziget is, de hát nem tudnám eldönteni, melyik az. Romok vannak rajta... jah, így mondja, captain. Ilyesmiről nem tudok.
- Mindegy - idegeskedett Barrabella -, egyelőre a fontos, hogy megfelelő helyet találjunk a kikötésre. Pontosan úgy kell cselekednünk, mint annak idején Cookék, Wallisék tették. Magunknak kell elvégeznünk a javítást. Most még egyszerű és gyors munka ... most még!
Kintről kiáltás hangzott:
- Vigyázz, elöl zátony! Vigyázz! Felharsant Sottomarina bömbölése is:
- Vitorlafeszítőket engedd! Fordítóköteleket húzzad! Parkin Christian hunyorgott:
- Ez a Kela-Kela zátony, Roatant nem ismerem. De ha megbízik bennem, captain, bevezetem a hajót egy közeli lagunaszigetbe. A Kela-Kela mögött találni Raphot, Rapho mögött a Kis-Pukapukát, a Kis-Pukapuka mögött Ada-Adát. Itt nemcsak védett laguna akad, de a vulkanikus sziget déli részén pompás fövény is. A leszerelt hajót megdönthetjük, kivontathatjuk.
Daniló bácsi csüggedten nyögte:
- És az idő múlik! A javítás után azonnal indulhatunk Oakland felé! Köszönöm önnek, Mr. Christian, az ígért segítséget. Akkor vegyük fel az Ada-Ada kurzust.
- Nem lesz egyszerű feladat - mosolygott Parkin Christian. - Figyelmeztetem, ez a Veszélyes Övezet, captain!
- Hát majd vigyázunk - tette hozzá Daniló bácsi. - Innen kezdve ön a navigátor, Mr. Christian. A vízi vigéc elkomolyodott.
- Köszönöm a bizalmát, captain. De mondanék még valamit...
A kékszemű, nyílt tekintetű szigetlakó arcán ott volt az elhatározás, hogy kimondja azt, ami a lelkét nyomja.
Szevér akkor már kiment a fülkéből, hogy ellenőrizze a hajó manőverjét, Horváth Feri és Barrabella figyelmesen nézett Christianra.
- Tessék - intett Daniló bácsi, és kérdőleg tekintett utasunkra.
Bólintott:
- Jah, akkor elkezdem... Captain, még egyszer azt mondom: köszönöm a bizalmát. Lázadó hajósok leszármazottja vagyok, s ismerem errefelé a világot. Amikor felmásztam a fregatt fedélzetére, az egyik embert különösen ismerősnek találtam. Mondtam is neki: tizenhat évvel ezelőtt Fanningon találkoztunk, amikor a „Palmira" embercsempész-bárkát feltartóztatták. Captain, errefelé nem nagy bűn az embercsempészés, kell a nigger a szigetek ültetvényeire. A „Palmirá"-t se azért állították meg a Christmas-szigetek vámőrei, mert embert csempészett. Jah, dehogyis. Hanem azért, mert a „Palmira" lopott sóner volt, a Korall-tengerről lopták el, és eredeti neve „Broken-Bay" volt. A kapitány és a kormányos akkor bevallotta, hogy ők lopták el a hajót. És amikor én az ön hajójára felkerültem, ezzel a kormányossal kerültem itt össze.
Horváth Feri közbevetette:
- Laguna Grande, neki szólt akkor, Mr. Christian.
- Jah, neki szóltam. Letagadta. De azóta egyre inkább érzem: valóban ő volt a „Palmira" kormányosa.
Daniló bácsi benyúlt a térképszekrény egyik fiókjába. Itt őrizte a matrózkönyvet. Az egyik megviselt, megkopott könyvet kiemelte, nézegette. Majd átadta Christiannak.
- Tessék, ez Laguna Grande könyve. Hiteles pecséteket láthat benne. De annak nyoma sincs, hogy valaha is járt volna a Csendes-óceánon.
A vízi vigéc lapozgatott a „cselédkönyvben", végül visszaadta a parancsnoknak.
- Mégis ő volt, captain. És hogy ezt önnek megemlítem,captain, azért teszem, mert szent meggyőződésem most már, hogy a keresett kalózbanda ezen a hajón tartózkodik!
Daniló bácsi némileg értelmetlenül meredt Parkinra.
Barrabella ugyanígy.
- Keresett kalózbanda?!
- Kötelességemnek tartottam megemlíteni, captain ...
- De én semmiféle keresett kalózbandáról nem tudok: Talán volna szíves elmondani, miről szerzett értesülést...
És Parkin Christian elmondta. Elmondta, mit hallott a hordó mellől Hunter és Silver beszélgetése alatt. Hogy mit közölt a C és Q jelen a valparaisói tengerészeti adó, amit a „Vulcania" elveszett rádiósa felvett.
A „Bounty" lázadóinak kékszemű leszármazottja most már mosolygott: - Captain, a mi tengerünkön sok minden lehetséges. Mióta az eszemet tudom, megtanultam, hogy sehol nincsen annyi csirkefogó, mint nálunk, a Csendesen és a Csendes szigetein. Ezek a fickók joggal bíznak az ezernyi sziget rejtekében, az újból és újból felvett különböző nevekben, leütött tengerészektől elvett matrózkönyvekben. Jah, hallott ön, captain, a „Ninorahiti" sóner esetéről? Pomare Hinoi tahitii herceg tulajdona volt a „Ninorahiti", és egyik útján magával vitt két utast, Rorique és Degraeve nevű francia „kereskedőket". Jaluiból indult el a sóner, és nem tudtak róla tizenkét esztendőn át! A két francia meggyilkolta a hajó egész személyzetét, megszerezte a hajót, és a Francia-óceániából áttették székhelyüket a Salamonokra. A sóner új nevet kapott: „Toraru", így hívták a gyilkosok uralma alatt tizenkét éven át. Végül is megoldódott a titok, lelepleződött a „Toraru", és a két gyilkos meg több cinkosuk az Ördögszigetre került. Jah, az ilyesmivel itt számolni kell!
Daniló bácsi, Barrabella - mint azt Horváth Feritől tudom - igen nagy figyelemmel hallgatta a vízi vigéc tájékoztatását.
De hát nagyrészt az következett be, amit úgyis sejtettünk, ha parancsnokunkkal közöltük volna, mit hallott Parkin Christian a hordó mellől.
- Őszintén megmondom önnek, Mr. Christian, már több észrevétel hangzott el a legénység egy részével kapcsolatban, vagyis Laguna Grandéékkal - felelt Daniló bácsi. - Egy rebellis, gonosz tagja az ő kompániájuknak, bizonyos Janmatje nevű okozhatta, hogy egyesek, bizalmas barátaim közül, most már - akárcsak ön - kételkednek a fokszli lakóinak becsületességében. Janmatjét átadtam a chilei hatóságoknak, és azóta minden rendben megy a hajón. Hogy a „Ninorahiti" sónert a két francia kalóz megszerezte, az annyiból érthető, hogy a hajót használni tudják. De tegyük fel, hogy való igaz lenne: az „Óceán királynője" árboclegénysége mind kalóz, a Vig Rogerek titkos tagja, akkor mi értelme lenne itt tartózkodásuknak? Ha meg is tudnák szerezni, mit tennének vele. Még annyit se, mint egy kókuszdióval, mert azt legalább megehetik. Igy van, Barrabella kapitány?
A kis ccmmendatore bólongatott:
- Si, si, capitano, si, si. Horváth Feri közbeszólt:
- És ha azt hiszik, hogy kincskeresők vagyunk? Mert ez nemegyszer elhangzott ám a részükről! Megtörtént már, hogy szervezett banda szegődött fel kincskereső hajóra. Ilyen eset volt a Galapagos-szigetekre induló amerikai „Trumbull" kalandja 1925-ben ...
Daniló bácsi elmosolyodott:
- De nagyon tudjátok az adatokat! Sohase állítottam, hogy a tengerészet papnövendékek ájtatos gyülekezete! A tengeren minden lehetséges, még ma is. És ez ebben a szép. Mr. Christian, hibát követett el mind a két tisztem s mind a két hajómesterem, de ön is, hogy nem közölték velem idejében, amit az előbb elmondott. Ennek ellenére nem hiszem, hogy Silverék volnának a keresett kalózok! Nem hiszem. Kitűnő tengerészek. Hunter pedig, vették észre, igazi matrózkocsma-fecsegő. Most jó arra, hogy működtessék a szivattyúkat. Sajnos, a fregatt erősen nyeli a vizet, és máris azt mondanám, partra vele, leszerelni és kijavítani. De ha ön azt mondja, erre Ada-Ada a legalkalmasabb hely, akkor el kell jutnunk oda.
Daniló bácsi most kis szünetet tartott. Barrabellához fordult:
- Nem tudom, helyesli mindezt, kapitány? Hiszen ebben az esetben ön a tulajdonost képviseli.
Barrabella felsóhajtott:
- Ah, a tulajdonos . .. Jobb arról nem is beszélni! ... De ha már itt vagyunk, a Veszélyes Övezetben - természetesen helyeslem . . .
És nagyon-nagyon nagyot sóhajtott. Szegény kis Barrabella, úgy félt Portó Alegre-i gazdájától, mint a rossz diák a vizsgától! Nem minden ok nélkül. (Hát ha tudta volna, hogy elhangzott egy utasítás a C-Q jelen: az „Óceán királynője" fusson a legközelebbi kikötőbe! De hát ezt mi se tudtuk, csak később derült ki.) Daniló bácsi megkérdezte Parkin Chrístiant:
- Véleménye szerint találkozhatunk errefelé hajóval? Mert a térkép szerint ez a tengerrész holt hajózási hely, vagyis veszélyes övezet.
Christian bólintott:
- Hogyne találkozhatnánk. Francia-Óceánia flottájának járőrhajói, de még egy-egy kereskedőhajó is felbukkan erre.
Daniló bácsi elmosolyodott:
- Ünnepélyes ígéretet teszek. A legelső hajóra átvitetem a „Vulcania" hajótörötteit. Ebben az esetben semmi okunk aggodalmaskodni Laguna Grande bandája miatt. A fölény a mi oldalunkon lesz, ha ők volnának a keresett Vig Rogerek! Még azt is elrendelem, hogy én és tisztjeim revolvert vegyünk magunkhoz. De egy biztos: ha feltesszük, hogy .Laguna Grande és emberei, megszaporodva Hunterékkal, hatalmukba akarják keríteni a hajót, azt most úgyse tennék meg. A hajót előbb ki kell javítani - nekik is van ehhez való eszük. De hát ebben nem hiszek. Hiszek abban, hogy a mi különös hajónk formája, ősi időket idéző külseje alkalmas arra, hogy romantikusan felnagyítsunk mindent. Majd Oaklandben jót nevetünk a „kalózhajón"!...
Az ördög tehát, fiúk, nem aludt.
Nem, az ördög lassan szőtte a hálót, hogy minél inkább a mélyére kerüljünk és minél inkább belegabalyodjunk a képzeletbeli háló szemeibe.
Különös, halott szigetbirodalomban jártunk!
Veszélyes volt az apály, de ugyanígy a dagály ideje is. Apálykor mint valami megkövesült rét tűnt elénk a Veszélyes Övezet birodalma. A lapos, tengerből alig kiemelkedő szigetek között rengeteg ilyen „rét"-et láttunk. Készülő vagy eltűnő korallszigetek ezek. És mennyi volt még, amit nem láttunk! Azaz láttuk: árbocról, a hajóorr magasáról, amint a csendesen imbolygó vízfelület alól feltűntek élénk színeikkel. Félelmetes gyilkosai a hajóknak! Nem hiszem, hogy akadna még állatfaj, amelyik annyi gondot okozott volna az embernek., mint a korall. Attól a naptól kezdve, hogy minden idők egyik leghíresebb hajója, Kolumbus karavellája, a „Santa Maria" Puerto Navidad előtt korallzátonyra futott, és ott elpusztult, attól a naptól kezdve vaskos kötetben férne csak el a korall szigeteken, zátonyokon, szirteken megsemmisült, különböző típusú hajók neve!
Olyan tengeren, mint a Veszélyes övezet, Tubuai és a Paumotuk között, egyformán félős az apály ideje és a dagály megjelenése is. Az egyik esetben többet látni, de még. nem eleget, a másik esetben alig valamit, és ez okozhatja a bajt Az a hajó, amelyik itt szélcsöndbe kerül, és a szélcsöndet orkán váltja fel, az a hajó elpusztul! Valójában errefelé a legalkalmasabb közlekedési eszköz a bennszülöttek kettős hajótest-részből álló, háncsvitorlás, könnyű, szinte csak a víz színén sikló csónakja. Ezek a „vendéghajós" pirogák úgy készülnek, hogy csónakformára kivágnak, kiégetnek egy nagyobb pálmatörzset, ez a tulajdonképpeni hajótest, amihez két-vagy háromméteres rudakkal hozzáerősítenek egy kicsi, rendesen nem is kivájt csónakot, a „vendéghajót", amely jelentősen megnöveli a tulajdonképpeni csónaktest úszóképességét és biztonságát. A csendes-óceáni bennszülöttek pirogájából született meg a katamaran, ami nem más, mint két azonos méretű csónaktest egymástól két méterre összeerősítve. A vitorlával felszerelt árbocot a két csónaktest között erősítik be az első tartóba. A katamaran-forma különösen az amerikai tengerészetnél népszerű valami: így hívják a hasonló rendszerrel készült mentőtutajt, de ez a neve a legújabb versenyvitorlásnak is, a tutajszerű katamarannak.
A szigetek között, korallpadok felett, korallszirtek útvesztőjében a piroga és a katamaran a legbiztosabb közlekedési eszköz. Merülésük alig valami, sebességük pedig meglepően nagy, egy jól épített piroga, ügyes vezetővel valóban szélsebesen halad korallszigettől korallszigetig.
Egyelőre mi ilyen pirogákat és katamaranokat nem láttunk.
Embert sehol, emberi-életnek a nyomát sem!
Az atollok bozótosaiban, kókuszfái alatt néhol feltűnt egy-egy kunyhóra emlékeztető építmény maradványa. A kókuszpálmák között színestollú papagájok, pontosan a seregélyre emlékeztető énekesmadarak rebbentek tova, míg a nyílt vizterületeken gyorsan nyilalló, nagy barna madarak vágódtak a repülő halak után: a híres fregattmadarak.
Mondom, embert sehol sem láttunk.
Különös, fojtogató érzés volt ám, barátaim, a néma szigetek között, életveszélyes korallpadok felett manőverezni! Sok híres tengerész megemlékezik naplójában a Veszélyes Övezet szigettengeréről. Francia-Óceánia jó búvóhelye volt a múltban is azoknak, akik a törvény elől igyekeztek eltűnni, vagy fittyet hányva a törvénynek: kalózkodásból éltek. Errefelé űzte két évszázaddal ezelőtt William Dampier és Anson lord admirális a spanyol kalózhajókat úgy, hogy közben maguk is kalózkodtak. Jan Bart, a nagy francia kalóz és admirális fő búvóhelye is itt lehetett valamerre. (Talán éppenséggel Roatanon?) És pompás helye volt a korallnak ez a csodás hazája - az embertoborzásnak! Ilyen „embertoborzó" hajó volt az, amelyen Parkin Christian szerint Laguna Grande szolgált, a „Palmira". Száz és száz ilyen bárka járta még alig egy-két évtizeddel ezelőtt a szigeteket, hogy a világ legolcsóbb munkaerejét „toborozza" fedélzetére az ausztráliai ültetvények számára. Puskákkal, sőt gépfegyverekkel folyt ez a toborzásnak nevezett emberrablás, legszörnyűbb fejezete a fehér ember hatalmának a Csendes-óceánon! Az elrabolt szigeti bennszülött három évi munkájáért kapott egy csengőt és egy vég vásznat, a toborzó vállalkozó, hajótulajdonos pedig harminc-negyven fontot a munkaerő szállításáért! Az üldözés és az emberrablás miatt pusztult ki az ember annyi sok szigetről! Francia-Óceánia „toborzói" talán még lelkiismeretlenebbül működtek, mint az európai Franciaország észak-afrikai hadseregének, az idegenlégiónak toborzói.
Mi főleg olyan szigetek mellett haladtunk el, keresve Ada-Adát, ahol két hatalom tette a szigeteket néptelenné: a fehér ember és a tenger. Mert a fehér ember mellett a tenger is segít az atollok és a lagunaszigetek elnéptelenítésében. Óceánián olykor végigsöpör a tengerrengés, végigsüvít a hurrikán, és akkor mindig drámák születnek! Mert a Csendes nem mindig „csendes", bizony barátaim!
Akkor,, amikor mi behatoltunk a Veszélyes Övezetbe, valóban békés volt a Csendes-óceán. Szerencsénkre. Csak így vált lehetségessé, hogy a valójában igen nehezen manőverező, sérült, vizet nyelő hajóval viszonylagos biztonságban haladjunk, vagy csüggedten kepesszünk veszélyes korallpadok, szirtek, ,,mezők" szomszédságában. Parkin Christian! valóban a jó szerencse hozta hajónkra, hiszen nélküle ilyen félelmetes helyen hajózni képtelenség lett volna. Nagy gyakorlata, biztos meglátása, gyors és helyes ítélete, a veszélyek higgadt felismerése - nélkülözhetetlenné tette őt.
- Jah - mosolygott a vízi vigéc -, eltűnt már errefelé egy-két hajó! Valahol itt veszhetett el a „Fantom" is, négy évvel ezelőtt. Pitcairnből szelte volna át egyenesen Tahitinak Francia-Óceániát. Jah, mondtuk a parancsnoknak: háromárbocos barkkal áthajózni nem lehet. Ha megteszi, végük. Bolond skót volt a „Fantom'' parancsnoka, nem hitte el, hogy nála is nagyobb úr a korall! Senki se látta többet a „Fantom" hajót! . ..
Elhagytuk a Kela-Kela zátonyt, majd a teljesen kihalt Raphot is. Végül a Kis-Pukapukát.
- A'zannyátl - csóválta a fejét nemegyszer Zoller a kormánykeréknél. - A'zannyát, nem értem, hogyan hajóztak a régiek! Ilyen tragacsokkal, mint ez, ni, ami alattunk van! A fene érti. Az a Duncan is,, meg a többi kalóz, nem tudott különb búvóhelyet találni, mint ezt a bolond vidéket ?!
De hát nyilván Daniló bácsinak volt igaza, aki megjegyezte :
- Ismerték a rejtekutat. A kalózok búvóhelyét mindig az tette értékessé, hogy milyen rejtekút vezet a főszállásra. Ezért is tudott mindmostanáig titokban maradni Roatan, a kalózok legfőbb búvóhelye.
Hát így haladtunk, fiúk, Ada-Ada irányába. Kék vizén, zöldellő szigetek, kék, sárga, piros, hófehér korallszirtek között.
Gyönyörű volt, vagy még annál is több: lenyűgöző!
A gyerekkor robinsoni álmának megvalósulása.
Közben azon törtük a fejünket, melyik sziget lehet majd a valamikori Roatan, és hogy egyáltalában megtaláljuk-e? Mert felmerült valami, amit eddig senki sem vett figyelembe: a tengerrengés, a vulkanikus kitörések, mint amilyen Tatakopotót is elpusztította. Hátha már nem létezik az a sziget, amit a kalózok Roatannak hívtak?
- Bizony ez lehetséges - állapítottuk meg, nem minden ok nélkül.
Ugyanakkor megnyugodva néztünk Horváth Ferire és Szevérre. Farzsebükben ott lapultak a revolverek!
- Szeretném tudni, miként került a láda kulcsa a lépcső alá! - dühöngött Zoller. amikor Feri elmondta nekünk, mi történt az „öreg" és Parkin Christian között. - Daniló bácsi vak, vagy mi a szösz van vele, de hogy nem lát az orrán túl, az biztos! A láda a hajón van, hiába állítja Barrabella kapitány, hogy mindent átkutattak! És hogy Hunteréket átrakatja a legközelebbi hajóra! Hol az a hajó? Hiszen ezen az átkozottul gyönyörű vidéken, de már végig Juan Fernandeztől idáig - egyetlen hajóval nem találkoztunk! Talán más hajók a fregatton kívül nincsenek is a világon! Őrhajó! És ha nem találkozunk őrhajóval?!
Igy dühöngött az én régi cimborám, de nagyrészt így dühöngtünk mi többiek is.
Persze, egy valamit nehezen ért meg a szárazföldi ember. Nyilván akad közöttetek nem egy, aki azt mondja: de ha annyira hitte Zoller és lassanként vele együtt jónéhányan, hogy Silver és Laguna Grande, meg a cimborák, de főleg Silver, és esetleg még Hunterék is - gazemberek, akkor ezt az álláspontot miért nem érvényesítettük jobban? Teszem azt úgy, hogy ellenszegülünk Daniló bácsi és a neki többnyire mindig helyeslő Barrabella intézkedéseinek? Miért nem tettük meg? Miért nyugodtunk bele, hogy sejtéseink, tapasztalataink, érzéseink, a látottak és a tények Daniló bácsi előtt füstnek, elszálló füstnek számítsanak?
Ismétlem: a szárazföldi ember az ilyesmit nehezen érti meg. Az egyik ok az, hogy Daniló bácsi tiszteletünk, csodálatunk tárgya volt. Híres tengerész, tudósa a hajózásnak és a tengernek. Mindig egy kicsit úgy néztünk rá, mint aki feljebb áll, magasabban. És mindezen felül: a parancsnokunk volt. Ez a tengeren többet jelent, mint bárhol a világon, ahol nincsen tenger: Parancsnok! Ez a cím, ez a rang mindent elnémít, minden aggodalmat, minden kételyt, minden bizonytalankodást. „A hajók nem azért haladnak, mert vitorla van az árbocokon és gép a belsejükben - tanította nekünk a tengerésziskolában Pavlicsek igazgató -, hanem azért, mert van egy parancsnok, akire a szél és a gép is figyel!" - És ez így is van, fiúk. A parancsnok a tengeren fogalom. Ma éppen úgy, mint ahogy az volt a múltban is. Hiába morgott a legénység, amikor Kolumbus egyre előre ösztökélte hajóit. Hiába aggodalmaskodtak a kapitányok, amikor Magellán—beirányította a flottát a mai Magellán-szorosba. Hiába akadtak kételkedők, hogy Nelson Trafalgarnál talán hibás manőverrel közelíti meg a francia hajókat. Vagy talán azt hiszitek, hogy a „Titanic" a sors vak dühéből lett a tenger áldozata? Smith commodore, a parancsnok azt az elvet vallotta, hogy a gyorsaság érdekében a „Titanic"-nak az úgynevezett „felső hajózó vonalon" kell haladnia, holott az elindulást követő második napon (1912. április 11-én) értesült a „Caronia" és a „Baltic" gőzösök útján, hogy az érintendő vizeken jéghegyek úsznak. Mr. Murdoch, az első tiszt szóba is hozta, hogy helyesebb volna irányt változtatni. Smith Commodore leintette az első tisztet: „A hajó az általam kijelölt irányban halad!" . . . Ámbár ez az irány - az Atlanti-óceán feneke lett!
A tengeren a parancs valóban - parancs. A kapitány, vagyis parancsnok azért van, hogy az általa leghelyesebbnek vélt módon intézkedjék. Aki ezt kétségbevonja, az máris ellene szegült a parancsnok intézkedésének, véleményének. És ez az, ami a tengeren lehetetlenség. A matrózinas, a kezdő tengerész, a tisztjelölt kezdettől fogva úgy nevelődik, hogy a „híd" rendelkezik, s mindennek úgy kell történnie. Ez a „híd", a „bridge" - a legfőbb tiszt, a parancsnok. Ez is egy kifejezés a tengerészek tolvajnyelvéből.
Daniló bácsi rémlátásnak, dajkamesének hitte - mint azt később bevallotta nekünk - Zoller „képzelődéseit", Silverröl és az eltűnt ládáról, vagy Gidley utolsó szavait Hunterre vonatkozólag. Ö csak azt látta, hogy Silverék pompás tengerészek, mint ahogy valóban azok is voltak. Azt látta, hogy Huntert és három társát kitűnően lehet a szivattyúknál használni. A parancsnokok bizony sok esetben ilyen „prózaiak", még olyan romantikus tengerész-hazárdjátékos is, mint amilyen nemegyszer csodálatunk méltó tárgya, Daniló bácsi volt.
Ö abból a régi és jó álláspontból indult ki, hogy olyan „vegyeskereskedésen", mint amilyen általában a hajók személyzete, ahol a „mindenféle népség" összeegyeztetése nem kis feladat, ott érthető és természetes ellentétek adódnak. Különösen egy olyasféle hajón, mint a fregatt, amely formájánál, ősi hangulatánál fogva (most újból Daniló bácsi későbbi szavait idézem) feltétlenül úgy hat a képzeletdús típusokra, mint valami régi-régi kísértetkastély. És ebben volt valami, nem lehet sehogyan sem letagadni. Mert ha láttatok volna minket ott a Tubuai- és a Paumotu-szigetek között a Paumotuk délkeleti korallbirodalmában - akkor már nyugatra Pitcairntól - a Veszélyes Övezetben! Ha láttátok volna a hajót!
Sehol egy füst, tovapöfögő tankhajó, sehol az égen repülőgép, sehol rádiózene vagy hasonló. Minden azt mutatta, hogy a XVIII. században vagyunk. Állítom, hogy az se lett volna meglepő, ha szembetalálkozunk hasonló nyugatindiai fregattal, vagy mondjuk Cook „Resolution" hajójával, William Dampier, Bougainville háromárbocosaival.
Ott, pontosan ott, a Veszélyes Övezetben, visszaszálltunk két évszázadot, és ebben valóban volt valami kísérteties. Ha a Kis-Púkapuka mögül felbukkan Stevenson híres hajója, a „Hispaniola", fedélzetén az „igazi" Silverrel, azon se lepődtünk volna meg! Bizony nem, fiúk!
Az „Óceán királynője" maga volt a megtestesült múlt. és mi a megtestesült múlt részesei. Amikor kieveztünk az első atollra Sottomarinával, Zellerrel és Pedroval, agyonégetve a naptól és izzadtán a hőségtől, vizes fejkendővel a fejünk körül és agyonmocskolódott nadrágban, nyugodtan beállhattunk volna statisztáknak a készülő „Kincses sziget"-filmhez. És valóban fantázia élénkítő, kísértethistóriákra lelkesítő látvány volt az atoll csendes vizén imbolygó „Óceán királynője"!
Most is érzem ezeket a bűvöletes perceket a Pukapuka-atoll korallfövenyén.
Ó, fiúk, gyönyörű percek voltak, és aki ilyesmit elfelejt, az nem méltó arra, hogy éljen.
Mögöttünk és felettünk - a papír ropogásához hasonló nesszel - ferde törzsű, vaskos testű kókuszpálmák hajladoztak. A fák között tovarebbent egy-egy óceániai seregély, egy-egy kék, zöld, rózsaszín papagáj.
- Pallada - dünnyögte fedélzetmesterünk, és szemét elfutotta a könny.
Sottomarina könnyezett! Palladára, a mi sok éven át hűséges papagájunkra, szó szerint derék tengerésztársunkra gondolt, és vele együtt egy nagyszerű cimborára, Suttorára, a „kalózra".
- Pallada - érzékenykedett Zoller is -, Pallada! Bármit is tesz az öreg, azért is viszek innen Óceániából egy papagájt! Micsoda tengerész az, aki úgy megy haza, hogy nincsen vele „original" papagáj!
Pedro, aki fekete bőrével; gyerekszívének minden bámulatával élvezte az óceániai nap égetését és az atoll különös csodáit, lelkesen közbeszólt:
- Masa szóljon. Pedro fogja nimbát. Szép nimbát, legszebb nimbát.
Nimbát, mint a brazíliai négerek hívják, azaz papagájt.
- Majd megfogod, ha szólok - nevetett jókedvűen Zeller -, Péntek is fogott Robinson részére, ha jól emlékszem.
Laffogó, petyhüdt vitorlákkal, megeresztett fordító- és húzókötelekkel ott lebegett tőlünk vagy háromszáz méterre az „Óceán királynője". Kicsit megmerülve örökös víznyeléstől - majd az ágyúállások táblájáig -, de mégis büszkén, délcegen. Most láttuk csak, innen az atoll széléről, a laguna csodás pálmáinak rámájában, milyen pompás hajó is Barrabella alkotása, Anson „Centurion"-jának mása. Pompás hajó. Zömök, erős árbocderékjai, a vaskos terebek, a merészen felszökő árbocsudarak, a kormányfedélzet magassága, a díszesen kiképezett, széles hajóorr és főleg büszkeségünk: a ferdén, magasba szökő orrsudár, amilyet manapság nem ismernek - megkapó látvány volt!
Nem is szólva a furmányos kis mizzenről (hátsó árbocról), ami pányvavitorlázatával és kicsiségével előttem mindig rejtélynek számított. El kellett jönnie annak az időnek, amikor a valóságban tudtam meg, mit ér a régiek mizzenje, a mai hajósember, vitorlás számára érthetetlen, játékszernek feltűnő árboca és vitorlázata.
- Jópofa hajó - állapította meg Sottomarina, amikor a korallfövenyről megszemléltük hajónkat. - Jópofa. De ezek a szigetek is jópofák, amigo. Corpo di bacco! Nézzétek csak, mekkora polip úszik ottan! Hű, nézzétek! És mögötte mekkora cápák!
Mert nemcsak a szigeten, a hajón, de a vízben is volt mit bámulni, gondolhatjátok.
Tíz-tizenöt méter mélységbe könnyen leláttunk, hiszen a szó valódi értelmében kristálytiszta volt és ragyogó kék az atoll lagunája. Az octopus - a nyolckarú polip - tarka, sügérszerű, kékfekete-sárga trikolor-halak után iramodott, a cápák pedig az octopus után. Az octopus karjai lehettek kétméteresek is, a cápák legalább négyméteresek. A nyolckarú polip és a három cápa, ha összeméri erejét - kicsit egyenlőtlen küzdelem lesz - gondoltuk. De az octopus, mint a legtöbb esetben, okosabb volt. Észrevette a mögötte feltűnő árnyakat, kinyúlt, mint valami szalag, nagyot lökött magán, és egyszeriben eltűnt a cápák, de a mi szemünk elől is. Ott, ahol tengeri kökörcsinek, tengeri uborkák, virágállatok kutattak tapogatószerveikkel, ahol félméteres rákok mászkáltak és lilaszínű tengeri sünök vonszolták magukat, ahol a gyöngykagylótól kezdve mindenféle színben pompázó sokféle formájú kagylók, csigák döcögtek, ott tűnt el a polip.
A tricolor-halak szétrebbentek, a cápák hoppon maradtak. Értelmetlenül köröztek azon a helyen, ahol az előbb még az octopust látták.
- Corpo di bacco - hahotázott Sottomarina -, ezek úgy jártak, mint én egyszer Cattaro alatt az Adrián, amikor a „Don Juan"-on lőgyakorlatot tartottunk. Vihar volt, bóra, hiszen ismeritek, fene ereje van annak. Táncolt a „Don Juan", mint egy ócska trabaccolo. Négy napig nem ettünk meleget, mert a konyhán minden hegyen-hátán állt. Végül a parancsnok elrendelte: kell meleg étel, ha minden szakács meghal is a forró víztől, lezuhanó fazéktól! Lett is. Én is nyújtottam a csajkát, forró gulyáslevest merlek bele. és megindultam fel a lépcsőn. Egyszer csak billent a „Don Juan", és üres lett a csajka! Úgy néztem magam elé, mint a cápák!
Az a rövid fél óra a Pukapuka-atollon életem legszebb emlékei közé tartozik,
Zoller kiadta a utasítást Pedronak:
- Moccó, fogj egy nimbát!
Pedro akkorát ugrott örömében, mint a kénguru.
- Masa Péntekje fogja nimbát Robinsonnak! Pálmától kókuszdiófáig, pandanusztól a fügeféle ficusig rohant, mászott, lopódzott Pedro, és néhány perc múlva ott lapult a kezében egy rózsaszínű, zölddel díszített apró papagáj. Fióka, gyerekpapagáj.
- Nimba kicsi, nimba jó, szeretni Dzolit - adta át Pedro Zellernek a zsákmányt.
És ezzel újból kiegészült hajónk létszáma: Nimbával, mert ez lett a neve Zoller madarának. Nimba.
Ezúttal Daniló bácsi megértően mosolygott. Őt is megfogta a táj vad és ősi szépsége, elhagyatottsága, a Cook-idők romantikája.
- Nem bánom, befogadjuk
- jelentette ki parancsnokunk.
- De csak akkor, ha méltó utóda lesz a legpompásabb tengerészmadárnak, Palladá-nak.
- A madár nevében ígérem
- jelentette ki Zoller.
A kicsi Nimba riadtan pislogott apró szemecskéjével a körülötte állókra.
- Majd én megnevellek -simogatta Zoller -, még a földrajzot is megtanulod, hékás.
- De beszélni nem fog - jegyezte meg Daniló bácsi. - A Csendes papagájai nem beszélnek.
- Annál jobb - nevetett Zoller -, legalább nem kell válaszolni!
Nimba számára, biztonság okából, Guzsik apó, Pedro és Zoller összetákolt gyorsan egy kalickát, továbbá egy állványkát, mint amilyen a planétásoké a vásárokon, hogy onnan nézelődve tanulja meg a hajóvezetést, mint Sottomarina megjegyezte. És mint ahogy az már történni szokott: a papagáj a hajó kedvence lett, és féltett kincse Zollernek, meg hát befogójának, Pedronak.
Ha egyszer nagyon sok időm lesz, és úgy élhetek, mint az elbeszélésekben egy valódi nyugalmazott hajóskapitány, akkor megírok egy tanulmányt, ezzel a címmel: „A papagájok hatása a tengerészekre és a tengerész-irodalomra". Hézagpótló munka lesz, tudom, s úgy hiszem, minden rendes nyelvre lefordítják majd. Valamikor, századokkal ezelőtt, nem is számított világot járt tengerésznek az, aki papagáj nélkül állított be a hazai otthonba. Nem egy szárazra vetett tengerészt öreg korában a Molukkákról. Ausztráliából, Brazíliából, Mexikóból hozott kakaduk, arák, papagájok vidítottak fel. És nem egy legénykét az otthonban őrzött papagáj cimborasága csábított el matrózinasnak távoli vizekre. No, és az irodalomban! Robinson papagája, vagy a Kincses sziget rikácsoló madara, meg hát száz és száz „irodalmi papagáj" mind igazolja azt az általam felállított tételt: a tengerész életében döntő szerepe volt a papagájoknak. Gondoljatok csak Suttorára, mit jelentett neki Pallada, a csodapapagáj !
Ezúttal leghamarabb Zoller „varázsolódott el a fregatt hajósai közül. Láttátok volna őt, amint szabad idejében ott gubbasztott fülkénkben, körülrakva térképekkel, vállán a kecses kis Nimbával! Zoller akkor éppen a tengerek számát igyekezett összeírni.
- Nézd csak, Andrea - mutatott legfrissebb jegyzetfüzetére -, ez itt mind tenger. Az ember nem is gondol arra,amikor óceánokról beszél, hogy egy-egy világtenger mennyi „melléktengerből" adódik össze. Nézd csak a Csendes nyugati szektorát. Kamcsatkától lefelé sorolom: ez itt a Ohocki-tenger, mellette a Japántenger, alatta a Sárga-tenger, de ez a kék térség már a Kelet-Kínai-tenger, emitt a Dél-Kínai-tenger. A Fülöp-szigetek és Borneo között a térkép két tengert is jelöl: a Zulu-tengert és a Celebesz-tengert, de emitt a szigetek már egyszerre négy tenger szülői: a Molukki-, Banda-, Timor- és Arafura-tengereké! De hát ezzel még nincs vége a sornak: Borneo és Jáva között leled a Szunda-tengert (egyes térképeken Jáva-tengert), ha pedig innen az Arafura-tengerről áthajózunk a Torres-szoroson, felleljük a legszebb nevű tengert-a Kaláris-tengert. Végül Ausztrália és Uj-Zéland között, nézzed csak, a derék Csendestől ellopnak az angolok egy jó nagy területet: az Ausztrál-tengert!
Igy tudóskodott az én Zoller cimborám a kabinban, vállán a kurrogó madárkával, Nimbával.
A fedélzetről Szevér vezényszavai pattogtak:
- Felső vitorlákat átfordítani! Feszítőköteleket rögzítsd! Silver hangja élesen csengett:
- All's well!
Minden rendben. All's well? Valóban minden rendben volt?
A hajó kikanyarodott Kis-Pukapuka lagunájából, friss szél támadt, Parkin Christian felmászott a főárbocra, Pedro mellé. Onnan figyelte a Veszélyes Övezet víz alatti titkát.
- Abban az irányban volt valamikor Tatakopoto - mutatott nyugat-nyugat-északnak (NyNyÉ) a vízi vigéc, mielőtt megindult a kötéllétrán. - Innen úgy negyven mérföldnyire. De Ada-Ada amott van, ni! Az a ködösség, az a párázat már a szigetet jelzi. Ott majd rendbehozhatjuk a hajót.
A szél kedvező volt, az irány is. Kis-Pukapuka, a gyönyörű, elhagyott sziget egyre távolodott. Nimba szülőföldje. Ahogy Zellerrel kiléptünk a kormányfedélzetre, hogy átvegyük az őrséget, elsőnek Silvert vettük észre. A lépcsőn ült, egy kötelet „fukszolt" és dúdolt: Carey anyó csirkéje... A szivattyú forgattyújánál két ember járt körbe: Hunter és Supply, a londoni.
Carey anyó csirkéje
viharszélnek jelzője.
Hej, anyó. anyó.
Nincsen veled semmi jó!
- All's well - jelentette Szevér is Daniló bácsinak, amikor parancsnokunk velünk egy időben kilépett a kormányfedélzetre.
A „kísértethajó" békésen úszott a régi kalózok rejtektengerén.
Bezzeg másnap ebben az időben már nem éreztük ezt a békét!
Carey anyó csirkéje ...
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az Óceán nem pihen - 10 000 atoll! - Riasztó éjszaka - Nem hiszünk a szemünknek - Silver végre leveti az álarcot - Laguna Grande revolvere - A hajó szélben áll - A lázadás pillanata - Élt negyvenkét évet - Vert hadunk kihajózása - Robinsonként a szigeten - Sottomarina legszomorúbb napja - Nélkülünk indul el a fregatt - A commendatore újjászületése -Emberi lábnyomok - Kutatásra indulunk
Az éjszaka különös, fojtott és csillagtalan volt.
Szél semmi, éppenséggel semmi.
A fregatt, a vélt széliránynak fordítva, keresztbe állított vitorlákkal, lomhán dülöngélt egyik oldalról a másikra.
A távolból moraj, dübörgés hangzott. Ez a moraj és dübörgés a Tubuai és a Paomotu tengervidék jellegzetessége. Mert ne higgyétek, hogy amikor a magamfajta azt írja: „tükörsima víz"..! az szó szerint „tükörsimát" jelent.- Ne higgyétek. Az óceán sohase pihen, soha nem alszik. Az óceán állandóan mozgásban van. Egy-egy nyugodt hullám, ha vihar nélküli az idő, amilyen lomha, olyan hosszú is. Akad közöttük, amelyik százötven-kétszáz méter is. Magassága négy-öt méter, ami a hosszúság miatt alig látszik. Ilyenkor az óceán úgy tűnik a néző számára, mintha lélegezne. Nincs is addig semmi baj, míg akadály nem kerül a hullám elé. Ilyen akadály a sziget, az atoll, a korallpad, a szirt. A Csendes-óceán hullámai - éjjel és nappal, örökkön-örökké - ezeket az akadályokat egyre ütik, zúzzák. Húszharminc méterig felvágódik a víz, amikor mennydörögve rázúdul a hullám az atoll vagy sziget szélére! Ezért említettem már, hogy a romboló hullámverés miatt a Paomotuban vagy az Indiai-óceán Malediva csoportjában bőven akad olyan sziget vagy atoll, ahol emberi láb nem érintette a fövényt. A „Sailing Directory" szerint (márpedig az a könyv sok mindent tud) a Fülöp-szigetek csoportja 7000 egyes szigetből áll, a Maledivák legalább 12 000 korallzátonyból, míg a Paomotu legalább 10 000 korallatollból! Nem szigetből, mert az „csak" néhány száz, de képződő, „elhalt", létező, lakott, nem lakott, kicsi és még kisebb, nagy és még nagyobb - 10 000 atollból!
És ezt a rengeteg atollt verdesi, zúzza, aprítja, építi - a hullám. Méghozzá az élő korallpolipocskák legnagyobb örömére. (Minél inkább mozog a víz, annál több az oxigén, annál jobban fejlődik a korallpolip.)
Nincs ijesztőbb hang, mint szélcsendben, tudva azt, hogy a víz állandó áramlásban van, korallszigetek közelében tartózkodni, és hallani a közelben a hullámok mennydörgő moraját.
Az „Óceán királynője" pontosan abban a helyzetben volt ezen az éjszakán, hogy közelről, távolról, szünet nélkül hallottuk a félelmetes dübörgést!
Egyre közelebb, egyre hangosabban.
Visszafojtott lélegzettel, riadtan dobogó szívvel meredtünk bele az éjszakába: távolodik vagy közeledik a hajó a hullámverés központjához?!
A számítás szerint észak-északnyugatról Ada-Ada korallgyűrűvel övezett szigete lehet, délnek és délnyugatnak több elpusztult atoll, amelyek annyira kiemelkednek, hogy végigvág rajtuk a Csendes szörnyű méretű hulláma. Három-négy percenként egy-egy!
Szevér, Horváth Feri, Sottomarina, Piede, de ugyanígy Zoller, Gabbia, Santjago, sőt Guzsik apó is, nem tettünk mást, mint füleltünk. Olykor kilépett a kormányfedélzetre Daniié bácsi, aggodalmasan körülszimatolt, megkérdezte a tapasztaltakat, majd percekig rákönyökölt a mellvédre, és beletekintett a sötétségbe.
Természetesen velünk virrasztott Parkin Christian is, fregattunk navigátora, aki nélkül már réges-régen vissza kellett volna fordulni a Veszélyes Övezetből.
Az ő füle megszokta a hullámverések zaját, tudott távolságra, közelségre következtetni, ami számunkra egyenlő volt a képtelenséggel.
- Végső esetben vizre a kuttert, és evezőre fogni! - adta ki az utasítást parancsnokunk. Figyeltünk, füleltünk.
A főfedélzet közepén körben forgott a szivattyú járgánya: Phillipson és George Bell, az elsüllyedt „Vulcania" két embere dolgozott ott. Komor képpel, haragos tekintettel forgatták a járgányt. És ezen nincs is mit csodálkozni: kérdezzétek meg bármelyik tengerészt, mennyire szíveli a szivattyúzást! Úgy hiszem, a világtörténelem folyamán egy sem akadt, aki azt mondta volna: nincsen annál jobb szórakozás! ...
A fokszli ajtaja előtt a dél-afrikai Cap-York és a grönlandi dán Mikkelsen verte a kártyát. Körülöttük kisebb csoport guggolt. A lámpa fényében elővillant Laguna Grande fülkarikája, amit még alváskor se vett ki a cimpájából.
A laffogó, inkább az árbocok mozgásától lebbenő vitorlák az éjnél is komorabban feketedtek a fejünk felett. (Az avatatlan nem is tudja elhinni: a fehér vitorlák éjidőben -feketék!)
Egyre közelebb hallatszott a törő hullámok robaja, dübörgése. A Veszélyes Övezet így is megmutatta: hajócsapda ez az egész irdatlan nagy tengerbirodalom.
- Kuttert lebocsátásra elkészíteni! - adta ki az utasítást Szevér. - Vontatókötelet készítsd!
- Őrség hozzám! - recsegte Sottomarina.
A kártyázok tovább játszottak. Akik a járgányt forgatták, megálltak a munkában.
- Őrség hozzám! - ismételte az öreg Sotto. - Mi lesz már, amigo?!
Kelletlenül, lomhán lógó vállal, unott arccal tápászkodott fel a fedélzetről a két kártyázó, és mellőlük a kibicelők, Laguna Grandéval együtt.
- Nincs annak értelme - nézett Sottomarinára Mikkelsen, a dán.
- Minek nincsen?
- A vontatásnak.
Laguna Grande dühösen mondta:
- Szentelt víz az, annyit ér. Egy ekkora hajónak!
A kormányfedélzetről, a lámpák fényében, jól láttunk mindent. Láttuk az öreg Sottot és előtte félmeztelenül, izzadt testtel, zsebredugott kézzel Laguna Grandét meg a társait. A két szivattyúzó is hozzájuk csatlakozott.
- Mióta dönti el a legénység, hogy mennyit ér a kapitány parancsa? - recsegte Sottomarina.
- Szentelt víz - ismételte most már nevetve Laguna Grande.
Ismerve Sottomarinát, nem tudom, mi következett volna, ha Szevér nem lép közbe. Sottomarina világéletében az ököl embere volt, és ez az ököl már sokszor lecsapott. Azt se nézte soha, ha igazságot kell tenni, vajon egyedül áll-e húsz vagy akár ötven emberrel szemben?
De ott volt már Szevér, gyorsan leszaladt a tatfedélzetről, vagy mondjuk inkább: lecsúszott a lépcsők karfáján,
- A kuttert vontatásra elkészíteni! - csattant a hangja. - Ez a parancsom!
Laguna Grande megvonta a vállát, odaszólt a többieknek:
- Gyerünk.
Valami fojtott, izzó hangulat ülte meg az éjszakát.
Akkor az árbocok nagyokat lódultak már, jeléül annak, hogy a sziget felé sodródunk, a korallszegély közel lehet, mert a visszaverődő hullámok már elérnek idáig is!
A hajó tehát veszélyben volt.
A fokszli ajtajában ott állt Silver és Hunter. Laguna Grande hozzájuk lépett, valamit suttogtak.
- Csónakot emeld! - vezényelte óriási hajómesterünk.
A kutter vízre került, Sottomarinával és az evezőslegénységgel.
- Vontatókötelet dobd! - hallatszott a kiáltás. És Góliát elmozdításához hozzáfogott Dávid.
Hat ember evezője vágódott egyenletesen a vízbe, Sottomarina parancsára.
- Húzd meg, corpo di bacco! Mamma mia, feszülj neki, az angyalát!
.. . Végül derengeni kezdett a Gambier-sziget irányából. Majd rózsaszínű fényeket kapott az ég alja.
A sziget, Ada-Ada előttünk magasodott ki a tengerből.
Ahogy kivehettük a reggeli derengésben, elég nagy, fás, dimbes-dombos sziget volt Ada-Ada. Hatalmas, széles, szélirányból meredek falú korallriff szegélyezte.
Valaki felkiáltott.
- Nézzétek, lepkék!
Ilyesmit még soha nem láttam. Száz és száz, vagy inkább: ezer és ezer lepke, legnagyobb részben tenyérnyi nagyságúak, repdeste körül a hajót, majd vonult tovább és tűnt el a távolban. Gyönyörű, smaragdzöld, élénkpiros és mélykék színű lepkék voltak.
- Nászrepülés lehet - mondta ki véleményét Daniló bácsi, aki ekkor már a fedélzeten tartózkodott.
Pedro az előárboc terebjéről lekiáltott:
- Szigetnek Pedro zátonyt lát!
Mivel a szél is megindult, a vontatócsónak parancsot kapott a munka abbahagyására.
- A lagunabejáró merre található? - fordult parancsnokunk Parkin Christianhoz. Christian hosszasan nézett egy irányba látcsővel.
- Természetesen a szélárnyékos oldalon, captain. Jah, az irány tehát a sziget nyugati része. Ha leejti a hajót, captain, a zátonyt könnyen elkerüljük.
A zátony nem lehetett távolabbra a fregattól, mint kétszáz méterre. Vontatás nélkül, ami Laguna Grande szerint szentelt vizet ért, rásodródtunk volna a zátonyra!
És most olyasmi történt, ami hosszú időre eldöntötte a sorsunkat.
- Sotto - intett parancsnokunk hűséges fedélzetmesterének - gyere velem, hogy megnézzük, mennyire merül a hajó orra a beszivárgó víztől.
De mielőtt elindult volna, odafordult Parkin Christianhoz, aki nagy figyelemmel méregette Ada-Ada korallövezetét.
- És ezek a felhők? - mutatott az égre, ahol sötét, lilásfekete gomolyagok vonultak a passzát-irányban, kelettől nyugatnak.
A szigetlakó, aki Polinézia pompás ismerőjének számitott, és tapasztalatunk szerint tudta a „felhők járását" is,megrázta fejét:
- Jah, captain. Nem tesz semmit. Párázat ez, semmivel sem több. Ettől nem kell tartani. De Ada-Ada előttünk van,pompás kikötőhely, meglátja, captain.
Daniló bácsi előre ment. Vele Sottomarina. A hajnali szél megduzzasztotta a vitorlákat. Kicsit csodálkozva néztünk a komor felhők felé.
- Bolond hely ez az elveszett szigetek hazája - dünnyögte Zoller. - Itt minden másként van, mint ahogyan megszoktuk.
- Jah - mosolygott Parkin Christian -, sok minden másként. De azért az orkán itt is sötét felhőkkel jön, mint azt a helyi ciklonnál is láttátok. De mindig a passzáttal szemben!
A kormányfedélzeten öten tartózkodtunk: Szevér, Christian, Zoller, a leváltott Gabbia és jómagam.
A hajó egyre erősödő széllel, sustorgó kotyogással a hasa alatt, haladt - nagy ívben elkerülve a zátonyt - Ada-Ada felé. Barrabella, Horváth Feri a kabinjában tartózkodott, Piede a főárboc alatti kötélcsomón aludta álmát. Mellette Guzsik apó ugyanígy. A tengerész bizony megszokta, hogy akár a képrámán is elalszik, ha kell. Különben is hajnal volt még, csodás, valóban csodás, rózsaszínű, bámulatosán kék vizű hajnal.
Szevér a látcsővel az egyre közelebb kerülő szigetet és külső övgyűrűjét szemlélte. Christian a pipáját tömte, de itt természetesen nem gyújtott rá.
Mi ketten Zellerrel, mint réges-régen összeszokott „vezérkormányosok", főleg a hajó irányjelét és a kompasszt néztük.
Időnként Pedro lekiáltott a magasból:
- Zátony jobbra! Jobbra!
Zoller hirtelen felkapta fejét, a következő pillanatban én is.
Szevér leeresztette a látcsövet, és dermedten figyelt előre. Parkin Christian volt az egyetlen, aki megszólalt:
- Jah!
Ennyit nyögött, nem többet.
Nem tudom, mit érezhetett 1899 májusában a „Tigre" nevű öreg, vitorlával is felszerelt gőzös kapitánya, amikor Palavannál kínai pirátok rohanták meg a horgonyon álló hajót? Vagy mit érezhetett Artelli kapitány, amikor a harmincas évek elején a legénység között megszervezett kalózbanda hatalmába kerítette a génuai „Mary Celeste" gőzöst? Hát még amit mi éreztünk két évvel ezelőtt a „Jadran" sóneren, amikor Afrika partjainál marokkói berber kalózok támadtak rá a hajónkra, éjszaka idején!
Úgy vélem, a „Tigre" parancsnoka, Mr. Conolly, vagy Artelli parancsnok, vagy akkor mi is ugyanazt éreztük, amit ezekben a percekben: nem hittünk a szemünknek.
A fokszli előtt ott sorakozott fel, majd lassú léptekkel közeledett Silver, Laguna Grande, Hunter, Mikkelsen, Johanson, Cap-York, a négy brazíliai, Phillipson, George Bell és Robert Supply. Összesen tizenhárom ember.
Tizenhárom felfegyverzett ember!
Daniló bácsi és Sottomarina sehol!
Zoller felhördült:
- A'zanyád!
De a kormányt azért nem engedtük el. Még akkor sem,, amikor felcsattant Silver hangja:
- Hands up!
És eldördült Silver revolvere. Mögöttünk nagyot koppant a tatárboc. Oda vágódott a golyó.
- Fel a kezekkel! - üvöltötte újból Silver. Piede,, Guzsik apó révetegen, álomból riadtan nézett fel.És az egész gyülevész had már ott nyüzsgött a kormányfedélzeten. Laguna Grande és a négy brazíliai bravó berohant a kabinfolyosóra, Silverék nekünk estek.
Csőre töltött pisztolyok előtt az ember többnyire oktalanul viselkedik. Főleg a tengerész. Ha még néhány méter választ el minket Silveréktől, nyilvánvaló, hogy felocsúdva a váratlan látványtól, fedezéket keresünk, és bízva Szevérben, akinek egyedül volt közöttünk revolvere, hátrálunk a kabinsorba,felvesszük a kapcsolatot Barrabellával és Horváth Ferivel... de minek folytassam? Nem így történt.
A váratlan, gyors támadás, az egész éjszakai kimerítő figyelés, a természetes hajnali fáradtság, de főleg, hogy nem tudtuk, mi van Daniló bácsival és Sottomarinával, előidézte azt, hogy - nem viselkedtünk tengerészhez méltóan, fiúk! Ha oktalanul, de tengerészhez méltóan: ellenállni, körömszakadtáig, az utolsó percig, mert a tengeren legelsősorban is azt szokja meg az ember, hogy - félni nem szokás, így azután az történt, hogy polgárokhoz méltóan viselkedtünk, vagyis - hagytuk, hogy megkötözzenek és a főárboc alá tereljenek minket! Itt „egyesültünk" Guzsik apóval és Pie-dével, akiket ugyancsak gyorsan megkötöztek.
A következő pillanatokban már a vezénylőhelyen Silver állt, a kormánynál pedig Hunter.
Ha eddig nem hittük, most már annál inkább hihettük, hogy a keresett Víg Rogerek foglyai vagyunk, kiegészülve a csapat Hunterrel és három emberével, akik „nem vetik meg a kalózmunkát".
- Tiltakozom! - kiáltotta Szevér. - Tiltakozom, ezt még nagyon megkeserüli. Silver!
Silver harsányan lenevetett a kormányállásról.
- Ha nem fogod be a szádat, beveretem! - kiáltotta, és jóízűen kacagott hozzá.
Egy új Silvert láttunk magunk előtt. Eltűnt a régi, jóízűen mosolygó, látszólag igen szolgálatkész Silver, és helyette megmutatkozott az új, eddig ismeretlen, kitűnően elrejtett, hosszú John Silver, vagy Silvermann - a kalóz! A „Tolna" kalóza!
Régi dolog, hogy a szélhámosok - kitűnő színészek. Minél nagyobb szélhámosok, annál nagyobb színészek. Mondhatnám-, ahhoz, hogy embereket huzamosan becsapjunk, hogy azt a látszatot keltsük - derék fickók vagyunk, holott ennek ellenkezője az igaz, ahhoz valóságos művészet kell. Ocsmány művészet.
Silver ilyen nagy művész volt. Ha tanul, ha a számára zűrzavaros sors nem a kikötők lebujába és a hajók fedélzetére sodorja, akkor talán John Silver nevét ma a nagy amerikai színészek sorában tartjuk számon. Kitűnő Mefisztó,Jágó, Svengali lett volna belőle, de talán még Lucifer is, ha történetesen Budapesten születik.
De Silver a tenger nagy színpadán játszott, örök veszélyes játékot, örökös álarcot hordva és figyelve, figyelve, mert hiszen ez a sorsuk a posvány tengerén - figyelni, mikor csap le rájuk a törvény ökle.
Ezúttal ő és cimborái csaptak ránk tagadhatatlan ügyességgel, kihasználva Daniló bácsi kétségtelen jóhiszeműségét, és azt, hogy a világtengernek ama részén jártunk, ami manapság is sok „címe", elnevezése mellett a Némaság Tengere elnevezést is megérdemli. Kihalt, óriási turzásoktól ostromolt atolljai, szigetei, ahol legfeljebb a madarak emlékeznek arra. hogy még mindig létezik a „labour-ship" (munkásszállító hajó) szörnyű intézménye, pompás alkalomnak számított egy olyan banda támadására, mint amilyen Silveréké volt.
- Rövidesen partra szálltok, fickók! - kiabált le a kormányfedélzetről Silver. - Mi tovább megyünk. És megkeressük a kincset!
Erre még nagyobbat nevetett. Vele a társai is. Közben létszámunk kiegészült: megkötözve hozták Horváth Ferit és Barrabellát, Gabbiát és Santjagot.
- A lövésre ébredtem fel, aludtam - reszketett a dühtől Feri hangja.
- Csönd legyen! - üvöltötte Laguna Grande. - Aki pofázik, az kap egy golyót a hasába! Megértettétek?
Ha még lett volna némi kételyünk, hogy az egész csak rossz álom, a hetyke szavak, a pimasz, fölényes hang bizonyította, hogy amit átélünk - az a legkomolyabb valóság!
- Te pedig gyere onnan a terebről, mert ezzel a pisztollyal szólítlak le.
És már dördült is Laguna Grande revolvere. Kedélyes hahota kísérte. Pedro, aki mellett elsüvíthetett a golyóbis, inkább csúszott, mint lépett lefelé a kötéllétrán.
Lent egy csattanó pofon s egy rúgás fogadta.
- Árbocjancsi helyett kapod, te fekete ördög! - bömbölte a kompánia vezére.
De hát nem folytatom. Ezek a jelenetek megalázóak, szégyenletesek voltak. Megalázóak, hogy hagytuk magunkat csapdába csalni, szégyenletesek, hogy ilyen brigantik, börtön- és kocsmatöltelékek, raktárak, kikötők, hajók fosztogatói elbánhattak velünk.
Laguna Grande, aki láthatólag a hajcsárunk volt, elmosolyodva nézett Parkin Christianra:
- Most aztán irányíthatod a hajót, cimbora. Ezt a feladatot átvesszük tőled. Nem estünk mi a fejünk lágyára, értünk mi mindenféle alkalmatossághoz, a teknőtől a Cunard-hajóig! De ha nagyon akarod tudni, valóban találkoztunk Fanningon, tizenkét évvel ezelőtt!
És most ő kacagott akkorát, mint az előbb Silver.
- A „Palmira" is lopott hajó volt, mert én csak lopott hajón szeretek utazni! Elcsíptek a franciák, elvittek az Ördögszigetre. Ott komáztunk össze Silverrel, együtt is szöktünk meg. Mert nincs az a börtön, ahonnan Laguna Grande és Silver meg ne szökne!
Erre újabb hahota volt a válasz. Annál is inkább, mert Guzsik apó rumkészlete előkerült, és mint Silver előttünk kijelentette: „A mai nap örömére mindenki annyit ihat, amennyit akar!"
Ittak, ordítoztak, fenyegetőztek a revolverekkel, és mint a legtöbb zsivány, vagy hencegtek, vagy kötözködtek.
Egyet azért meg kell adni: Silver, minden napvilágra került durvasága, megszédültsége mellett, igyekezett emberséges maradni. Ezt ki is jelentette, amikor Ada-Ada barrier bejáratához érve, elénk állt.
- Ha én és Grande akarnánk, perceken belül elnyelne közületek mindenkit az óceán! De nem akarjuk. A parancsnok is él, meg az a nagypofájú hajómester is. Bejöttek a fokszliba, hát mi nem tehettünk mást, mint néhány méter kötél segítségével ott tartottuk őket. Nem árt, ha néha a parancsnok is megtudja, milyen a fekvés a legénységi szálláson. Mi pedig mostantól kezdve kipróbáljuk, milyen fekvés esik a kabinokban.
Hirtelen visszafordult, és odakiáltott a kormányosoknak:
- Hajót szélbe! A fiatalurakat kiszállítjuk! Majd újból hozzánk intézte szavait:
- Boys, a kincset mi szerezzük meg. Mire valami bárka felfedez titeket itten, mi már régen urak vagyunk. Ne is keressetek, ha megszabadultok, bár az is lehet, hogy itt dögöltök! Ez se baj, nem mi tettük. De ha megszabadultok,mondom, ne keressetek, annyi nevünk van, hogy válogathatunk és állampolgárságunk is! De azt elmondhatom, hogy John Silvermannak, mert így is hívtak, volt már néhány esete, de ilyen jámbor tevékkel még soha nem kerültem össze, mint amilyenek ti vagytok!
Újabb hahota, újabb kacagás. (Sajnos, igaza volt a zsiványnak.) Majd rám nézett: