- Si, si, il capítano Turkovich ... helyes úton jár!

Az ilyen esetben tudós módjára boldog Daniló bácsi jókedvűen megveregette öreg cimborája, Sottomarina vállát:

- Bizony, Sotto, megtaláltam!

- Van-e ott kincs, ez a kérdés? - fakadt ki ezúttal is a maga őszinte módján hajómesterünk. - Mert ha köveket találunk, akkor oda se vitorlázzunk!

Daniló bácsi ismét komolyra fordította a szót:

- Azt én nem tudom, mi van ott, mit találhatunk. Nem vagyok jós, mint boldogult Suttoránk volt valamikor. Megmondtam már: maga Roatan felfedezése önmagában is kincset ér!

- Hát azért egynéhány aranyserleg ... - védekezett az óriás.

- Roatan kincset ér. És mi megkeressük. Nézzetek csak ide, barátaim, nézzétek a térképet! Amikor már kialakítottam, hogy a kutatás helye nem lehet más, mint az Alacsony-szigetek, a korabeli időbe kellett helyeznem ezt a fogalmat: „Elveszett szigetek". Mit érthettek Duncanék „elveszett szigetek"-en? Mivel Duncan térképvázlata az 1808. évet tünteti fel, sorra vettem Paumotu összes szigetcsoportjait. Itt vannak a Csendes-óceán „szélalatti" szigetei, a Társaság-szigetek. Vagy a Tahiti-csoport, amott Marquesas. Abban az időben egyik sem volt „elveszett sziget". És ekkor eszembe jutott valami. Égy könyv, amit az én gyerekkoromban szívesen olvastunk: „Utazás a Napsugáron", Thomas Brassey kapitány naplója. Nem is olyan régen, 1875-ben keresett egy Tatakopoto nevű szigetet, de nem találta. Emlékszem, gyerekkorom fantáziáját mennyire megragadta ez a Tatakopoto, amit Brassey kapitány elveszett szigetként említ. Tehát, ha még 1875-ben is volt „elveszett sziget" a Paumotu, akkor mennyivel inkább 1808-ban! És Brassey hová jelöli Tatakopotót? Ide, nézzétek, ide!

És ezzel Daniló bácsi rámutatott a 140. fok hosszúság egy pontjára.

- Itt végződik a Tubuai-szigetek sora. És most hallgassátok csak,

Ezzel felemelte Duncan naplóját, és abból a következő mondatot olvasta ki:

„Amikor eljöttünk Roatantól, kénytelenek voltunk a közeli Tatakopotón lehorgonyozni. Kiderült, hogy embereink közül többen az "Enrique" lázadóival rokonszenveznek. Ezeket kitettük sorsukra, egyetlen falat élelem nélkül..."

- A tettek embere volt, ebből látjuk - jelentette ki Zoller.

Daniló bácsi mosolyogva törölgette szemüvegét.

- Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor kisilabizáltam á naplónak ezt a néhány sorát, és találkoztam a gyerekkori olvasmányban talált névvel. Tatakopoto! Hozzá még „közelinek" jelöli Duncan naplója. Persze, ahogy az már a magunk tengerészmódján közeli. De mindegy: a támpontok megvannak. A Tubuai-szigetek még manapság is igenigen ismeretlenek. Nem tartoznak bele a rendes hajójáratba. Most pedig nézzük, mit mond róluk a Csendes-óceán „Hajózási Almanach"-ja. Olvasd csak, Szevér.

És Szevér olvasta a kis piros könyvecske megjelölt lapjának bekezdését:

,,T u b u a i-s z i g e t e k, egyes térképek szerint ("Admiralitás") Ausztrálszigetek, több, sok esetben szétszórt, apró és valamivel nagyobb szigetből állnak. A Baktérítő északi és déli részén terülnek el. Mária szigettel kezdődnek és Moritiriig hatolnak le, majd innen északkeletnek elérik M o r an e szigetét. A legtöbb sziget lakatlan, vulkanikus és egyben lagunasziget. A régi hajósok térképein T u b u a i délkeleti és északkeleti része elveszett szigetekként szerepel. A sokszor, keresett Tatakopotót is csak 1895-ben sikerült megtalálnia a «P r i m r o s e« nevű tehergözösnek. Kapitánya: C u 11 e n ..."

- Elég - szólt közbe Daniló bácsi. - Úgy hiszem, ezzel mindent elmondtam, barátaim.

Barrabella, aki a régi olasz flottában tanulta meg az udvariasságot, ültében is mélyen meghajolt:

- Kapitány, nemhiába hírnév övezi az ön nevét! Okfejtése pompás, és nem fér hozzá semmi kétség, hogy az „Óceán királynője" rövidesen megtalálja a legendás Roatant, amiről már annyi szó esett, de senki nem tudta, hogy hol keresse, s merre!

Ezzel a két kapitány újból kezet szorított egymással.

- Már az útvonalat is megjelöltem - mosolygott Daniló bácsi. - Juan Fernandezen kikötünk. A Horn megtépázta némileg a hajót. A kötélzetet, a vitorlákat kijavítjuk. Az orr-sudár meglazult, rögzíteni kell. Ha ezzel végeztünk - és mielőbb kell végezni -, Juan Fernandeztől elhajózunk a Húsvét-szigetnek, onnan tovább Pitcairnnek. Még nem tudom, menet vagy jövet kötünk ott ki. Pitcairn után egy időre elveszünk a világ számára. Santa-Clara úr nyilván kerestet majd, ha sokáig késlekedünk. De mi mindenesetre a Roatanhoz „közel" eső Tatakopotót kutatjuk ki. Sohase hittem volna, hogy a gyerekkori olvasmány „elveszett szigete" - valaha ennyire fontos lesz számunkra!

Hát ez történt, fiúk, azon a csodás bársonyfekete estén, Juan Fernandez felé hajózva.

Elmondta-e Zoller parancsnokunknak észrevételeit Silverről? Az általam vélt árnyékkal együtt én Silver arcát láttam? - Minderről majd később szólok.

Mint arról is - hiszen valóban később is történt - hogy egy szép napon eltűnt a parancsnok kabinjából a régi láda, Duncan naplójával és Roatan vázlatával együtt

De hát, mondom, mindez később történt.

 

A távolban Juan Fernandez szigete - Ahol Robinson Crusoe élt - Merre van Péntek? - Tengeri szörnyek - Az ördög csak nem alszik - Vigyázz, cápaveszély! - Silver mint életmentő - Eldördül a puska - Bársonyos éjszaka - Laguna Grande felmordul - Parkin Christian - A „lázadó hajósnép" - Negyven év a Csendes-óceánon - A fontos rádióhír - A népszerű sakk - ,,Mutiny on the Bounty"

 

Robinson szigetén...

Érzitek, milyen mélyen cseng a fenti néhány betű: Robinson szigetén?.. . Defoe mester nagyszerű alakja gyerekkorunkban belopódzott a szívünkbe, és ott is marad aggságunk utolsó percéig.

Defoe az első realista író, aki mindent pontosan feltüntet: időt, helyet, a gabonaszemek minőségét, a csónak hosszát anyagát, árucikklajstromot, a portugál moidores pénznem értékét, de még a sziget vízhálózatát is. És Robinson az első regényalak, aki a munkát tartja élete főcéljának, és aki bebizonyítja: sohase elhamarkodva, de higgadt fejjel, mindent lemérve, átgondolva kell a napi teendőkhöz hozzáfogni. Akkor kezd a munkához, ha mindent kiszámított és átgondolt. Robinson a tettek embere, ezért is szerettük meg őt.

Élt Robinson? Élt. Nem Robinson Crusoe-nak, hanem Alexander Selkirknek hívták. Skóciából származó angol tengerész volt Selkirk, Defoe kortársa, aki kalandos sorsával, de talán még inkább a kalandokban való helytállásával annyira fellelkesítette az írót, hogy a lelkességből megszületett minden idők legnagyobb ifjúsági regénye - a Robinson !

És amikor vidáman fütyörésző délnyugati szélben, igen tiszta látási viszonyok között, feltűnt a távolban Juan Fernandez szigete, valami fojtogatni kezdte a torkomat.

Ott állt mellettem Zoller, Horváth Feri, Szevér, odább Daniló bácsi, Barrabella kapitány, és a kormányfedélzet szélénél, a lejáró lépcsőjén üldögélve, a mi Péntekünk: Pedro, akit Kiskutyának szólítunk. Pedro is tudja, ki légyen Robinson, hiszen Horváth Feri, hajónk „doktora", megható ápolása közben, részletesen elmesélte a néger legénykének a partra vetődött tengerész és Péntekje történetét.

A messzeségből, a tenger párafátyolából, mint valami hegyszerű tömeg, tűnt elénk a sziget.

- Juan Fernandez - jelentette parancsnokunknak Horváth Feri mint ügyeletes tiszt az észlelteket.

A hírre jóformán mindenki a fedélzetre tódult.

Juan Fernandezt „illik" a tengerésznek a távolból annyiszor megnézni, ahányszor csak a látótávolába jut. Juan Fernandez amolyan tabu a tengerész szemében. Aki meglátja, az „nyugodtan" hajózhat tovább, annak „teljesül" a vágya, de még az élete is „hosszabb" lesz. Nem hiszem, hogy Robinson miatt lenne ez így, inkább azért, mert Juan Fernandez és a közelében levő másik két sziget (az egyik neve „Mas a Fuerre") amolyan belépő kapu a csendes-óceáni szigetek felé, de kapu északnak is, ha ÉszakAmerikának tart a Horn-fokot megkerült hajó. És akiket megcsapdosott a Horn szele, jeges esője, hóvihara, s akik az ottani kínlódásban felejtették, hogy napfény, virágok, zöld lomb is van a világon, azok joggal köszöntik csodaként, csodaerőt tulajdonítva neki, Juan Fernandez szigetét.

Azt a szigetet, amelyik kettős nevével már annyi zavart okozott a hajósoknak, a térképolvasás kalandosainak. A „Juan Fernandez" név valójában a három sziget összességét, tehát a szigetcsoportot jelenti, vagyis helyesen így hangzana: Juan Fernandez-szigetek. Ezekből azonban a fő sziget, amit sok térkép a régi nevén jelöl (vagyis Mas a Tierrának), keresztelődőit lassanként át a szigetcsoport nevére - Juan Fernandeznek. Ma már minden hajós, minden hajónapló, de még a legtöbb térkép is így „szólítja", amit mi - Defoe hőse iránti szeretetből - harmadik névvel jelölünk: Robinson-szigetnek.

Egy biztos - és úgy vélem, helyeslitek - Horváth Feri, Zoller, jómagam és Pedro, de talán Daniló bácsi is, hevesebben dobbanó szívvel meredtünk a távolba.

Az ottan Robinson szigete, még akkor is, ha a derék chileiek Juan Fernandeznek hívják! Magasba emelkedő, csodás látvány-kék hegyek, mint a mesében - a kék tenger tükrözésében.

Kora reggel tűnt fel a távolban, valószínűtlen, elmosódó formájával a sziget, és bizony dél is lehetett már, amikor partjai alá értünk, és igyekeztünk megkeresni a térképen is elég kicsinek jelzett öblöt meg a település bejáratát. Mert Juan Fernandezen se város, se falu nem található, csak település: elszórtan egy-egy házikó, tanya, s az öböl belső részén néhány épület: a „kormányzó", vagy inkább békebíró tanyája, egy-két raktárszerű hombár, és a „kikötőmester" házikója. A kikötőmester különben akkoriban borbély volt (az egyetlen borbély a szigeten!) és a békebíró rendőre.

Az érkezés varázsa ülte meg a lelkünket. Robinson szigete! Pedig akkor volt már néhány esemény, ami eléggé foglalkoztatta gondolatvilágunkat. Elsősorban is nagyszerű volt elgondolni, hogy kalandos utunk tovább bővül, Roatant kell felkutatnunk. Azután itt volt a Silver-ügy, amely most már az én agyamat éppen úgy foglalkoztatta, mint Zollerét. És önmagában az sem számított utolsó élménynek, hogy olyan hajóval szántottuk a tenger felületét, mint az „Óceán királynője"!

De még így is elfogott a boldogság, hogy megértem ezt a napot: Robinson szigete alá értünk!

Persze, az álmok soha nem azonosak a valósággal. Defoe szigete pálmás, különleges összetétele a csendes-óceáni és az afrikai szigeteknek. Egyformán megterem rajta a datolya és a kókuszdió, a papagáj és az európai kecske. Defoe bennszülöttei részben pápuák, akik kenuikon támadnak, részben négerek, mint maga Péntek is. De hát - Így kívánta a mese.

Azért a Robinson-sziget e Föld kerekén mégiscsak az, amit velem együtt most, íme, itt láttok - Juan Fernandez.

Egyetlen, valamirevaló kikötőöblét úgy karéjozzák a hullámturzásig leérő haragos zöld, dúslombú erdők, mint Szamoán Pago-Pago erdejei. Babér, ciprus, szikomorfák, olajfüzek, különös mediterrán tölgyek lepik el a szigetet, de azért - mutatóban - akad még pálma is. mint ahogy az mégiscsak illő Robinsonhoz. És mennyi patak, szinte bámulatos. Mit adnának ezért a Zöldfoki-szigetek lakói!

- Magam se értem, miért kívánkozott el innen a derék Selkirk ... vissza a ködös Albionba! - jegyezte meg Zoller, amikor végiglátcsöveztük a partokat.

A béke, a szépség, a nyugalom szigete Juan Fernandez, ahol csak nagy néha köt ki egy-egy hajó. A legtöbb elhalad mellette, leadja a szokásos jelzést, mert bizony se az öböl, se a kikötőhely nem alkalmas nagyobb hajók számára. Néhány kósza chilei cetvadász vagy fókavadász gőzöske, esetleg vitorlás, vagy amolyan világvándor vízicsavargó keresi fel ezt a csendes-óceáni Árkádiát, ahol talán háromszáz ember élhet és - békességben él! Egy kikötő-hely, ahol nincsen se kocsma, se mulatóhely, de még templom se! Mindössze egy rádióállomás és a vele kapcsolatos jelzőtorony. Ennyi tartja össze a külvilággal Chile állam gyarmatát. Juan Fernandezt. És milyen különös elgondolni: íme egy sziget (valójában három sziget egymás közelében) a vízsivatag közepén, hozzá még ott, ahol a partoktól alig egy kilométer távolságra (szinte hihetetlen!) 1000-2000 méter mélységet mutat a mérőón vagy az Atlas-jelzőkészülék! Valami vulkán dobta ki a mélyből Robinson szigetét, mint ahogy hasonló módon születtek errefelé mind a szigetek, amott feljebb azonos hosszúságon San Felice és San Ambrogio, „valamivel" odább (csekély 1500 kilométerrel) Isola dél Pasqua és mellette Sala y Gomez, amerre majd mi is elhaladunk, ha minden jól megy. Úgy emelkednek ki a vízsivatagból, a több ezer méteres mélységek óriás-óceánjából ezek a mélyből feldobott szigetek, mint annak idején a magyar rónán egy-egy látófa. Ha a Délegyenlítői-áram és a Perui-áram Juan Fernandez közelében hirtelen keletnek fordulna, akkor az Isola dél Pasqua (a Húsvétsziget) és a vele majdnem azonos déli szélességen található Pitcairn lenne a legfőbb rakodó, szenelő, tankoló hely, vagy a nagy tehervitorlások számára a pihenő és javító kikötő a déli irányból érkező hajók számára. De a két áram jóval feljebb, a déli szélesség 10. fokánál kanyarodik csak a legcsodásabb tájak, a csendes-óceáni szigetek felé. Igy azután Juan Fernandezen, de még inkább a Húsvét-szigeten és a híres Pitcairnen árkádiai béke honol.

A félévenként egyszer felbukkanó postahajó és a különös okok miatt elvetődő vitorlás felbukkanása bontja meg az álmos nyugalmat.

Mint tettük mi is, amikor Juan Fernandez egyetlen kikötésre alkalmas öble felé kormányoztuk aZ „Óceán királynőjét".

Árbocunkra felszaladt a két jelzőzászló: „Kalauzt kérek", „Kérem a horgonyzóhelyet megjelölni".

A kikötőmester-borbély nyilván valahol borotvált, a rádióállomás árbocán némán lengett Chile állam lobogója. Onnan se jött semmi válaszjelzés.

A távolból látcsövezett kikötőmóló elég megviseltnek hatott, és ezért Daniló bácsi úgy döntött, amennyiben nem kapunk pilotot, megfelelőnek vélt helyen lehorgonyzunk.

- Mélységet mérni! Horgonyzásra felkészülni! Vitorlákat csökkenteni! Orrvitorlákat lazítsd!

Egyik parancs a másikat követte.

Silver és emberei úgy rohantak a fedélzeten egyik fordító-kötélzet bakjától a másikig, hogy a régi hadihajókon se különben. Igen, aranyat értek. És mégis ... Mindenkinek a keze a munkán volt. Daniló bácsi és Barrabella a tatfelépítmény magasáról nézték a parancsok végrehajtását és az eléjük táruló látványt, a gyönyörű öblöt.

Mi kettesben Zollerrel a kormányt kezeltük, mert Gabbia és Santjago a horgonyállásra került, ahol Horváth Feri is elfoglalta a helyét, mint a horgonyzási vezénylő tiszt.

Még Guzsik apó is beszegődött fedélzeti munkára: a mentőcsónak feloldásához fogott hozzá Piedével együtt.

Egyedül Pedro gubbasztott a lépcső felső részén. Most már nem didergett, nem lepte el a fekete arcot a szederjes lilaság. Nem, Pedro óráról órára javult. A nap áldott fénye, a napsugár életet adó ereje a kis négert egyszeriben feltámasztotta a rémület és a sebesülés gyötrelmeiből. A kis fekete fickó elbűvölve meredt a szigetre, amiről Master Horváth oly gyönyörű dolgokat mesélt, és ahol egy derék fekete legény élt - Péntek.

- Pedro szereti Péntek - vigyorgott többször felénk hajósinasunk -, Péntek szigetét is szereti.

(Ó, Pedro, drága kis cimboránk, de szívesen is gondolok vissza rád! Fekete volt a bőröd, de a lelked hófehér, a szíved arany. Igazi Péntek lettél közöttünk, marcona hajósnép között, és valóban úgy néztél ránk, mint nézett Robinsonra Péntek! És ugyanúgy is szerettünk, mint Robinson az ő Péntekjét. Hogy azután a sors kegyetlen fordulattal elszakított tőlünk, az már nem a mi hibánk volt! ...) Zoller tudálékosan nézett rám, és szokott pesties modorában így szólt:

- A'zannya pupák, tudod-e, milyen bolond nevük is van ezeknek a szigeteknek? Mas a Fuerra, Mas a Tierra. Az avatatlan azt hinné, de jól is cseng, de szép jelzőket rejt mind az egyik, mind a másik név! Pedig ha a chilei ember valakit kizavar a házából, azt mondja: más a fuerra ... azaz „menj ki", „kifelé", „kotródjál"! Persze ebben az esetben nem így hangzik! Más a Fuerra - Külsőföld, míg Mas a Tierra, ha szó szerinti fordítást akarsz: Közelföld, vagyis -közelebb a szárazföldhöz, tehát Chiléhez. Valamikor ennyi is elég volt a cetvadászok és a törvény elől bújó kóbor hajósok számára, hogy tudják, merre járnak: egy sziget távolabb, egy sziget közelebb. A kettő között, amarra van a harmadik, de ennek mindmáig nincs is neve: csak ennyi -„harmadik". De hát ahány hajó befut ide, az nem azt írja naplójába: Mas a Tierre, hanem azt: Juan Fernandez... vagy: Robinson szigete.

Zoller szívesen folytatta volna elmélkedését, de hát most erre valóban nem volt idő. Hajókalauz sehol, a szikratávíró-állomás apró tornyán elhelyezett árbocon semmiféle jelzőzászló ... és az „Óceán királynője" elérkezett a legmegfelelőbb mélység fölé. A mélységet Santjago jelezte: - Harminchárom öl!... Huszonhét öl!... Harminc öl!... Tizenhét öl! ...

Monotonon, de messzire érthetően csengett Santjago hangja, amit biztonság kedvéért Horváth Feri szócsövön továbbított a parancsnoki állásra.

- Huszonhárom . .. tizenhét...

És a különös hajó, amilyet századok óta nem látott a meséknek ez a szigete, széles ívben, egyik vitorlát a másik után bevonva vagy feltekerve, Daniló bácsi metódusa szerint, a sebességet egyre csökkentve, hogy a horgonyzóhelyre érve már igen minimális legyen a rántás, a horgonylánc feszülése, mondom, a fregatt lassan szélbe állt.

- Tíz öl! - harsant Santjago jelentése. Daniló bácsi felemelte kezét, jelt adott:

- Horgonyt indíts! Majd lekiáltott hozzánk:

- Kormányt teljesen Vesd ki steuerbordra! Hátrakiáltott. A tatárbocnál Laguna Grande állt két emberrel. Egyedül a tatárboc (a „mizzen") pányvavitorlája és egy orrvitorla volt még a helyén.

- Bram-vitorlát le!

Ha szakemberek állnak a parton, esküszöm, megtapsolják a fregatt kikötését. Amolyan igazi, szívet dobogtató, vérbeli kikötés volt ez is, mint azt Daniló bácsi mindig elvárta. De hát Juan Fernandez lakóit nem kényeztette el a hajózás, sem a tenger. Abból a huszonöt-harminc emberből, aki jöttünkre bámészan összefutott, mindössze egy akadt - mint később kiderült -, aki méltányolni tudta a horgonyzóhelyre állásnak azt a finomságát, amivel az „Óceán királynője" Porto San Julian óta először ledobta horgonyát.

Tíz öles mélységbe ötven öl horgonylánc szaladt le, méghozzá a jobboldali horgony kamarából, mivel a déli féltekén ez az előírás. (Az északi féltekén a szabványhorgonyzásnál a baloldalit használjuk, mert északon a szelek leginkább a kettes és a hármas quadransból fújnak, s jobbra fordulva nyugattól északnyugatnak haladnak. A déli félteke szelei általában balra fordulnak.) - Horgony áll! - jelentette rövid idő múlva Horváth Feri, szócsövén keresztül, mert bizony elég erős volt az öbölben a parti turzás, és így a visszaverődő hullámok zaja.

Horgony áll - tehát nem _;,szánt", nem „csúszkál", nem „lebeg", hanem „fekszik", vagyis „áll", megfelelő talajban, erősen tartva a hajó horgonyláncán.

- Leszerelni! - adta ki végső utasítását Daniló bácsi, ami így hangzott: - Csónakot vízre! Ha se pilot, se kikötő-orvos, akkor én keresem meg az illetőket!

Megérkeztünk.

Juan Fernandez sűrűn benőtt, tengerpartig leérő erdeiből melegség és fűszeres illat szállt felénk.

Robinson szigetén voltunk, fiúk, Robinson szigetén!

Őszintén mondva: lenne miről beszélni, amit itt láttunk, tapasztaltunk. De hát az események most már „szorítanak". Juan Fernandez sok mindenről beszélne, nemcsak Selkirk hajótöréséről, de még jó néhány hajótörésről, hajótöröttről, Chiléből ide száműzött szerencsétlen forradalmárokról vagy kalandorokról, hősökről vagy gazemberekről, s a becsület és a hajózás lovagjairól, akik kivétel nélkül csak kényszerpihenőnek, búvóhelynek, alkalmi menedéknek tartották a szigetet, és a legelső alkalommal továbbálltak innen. Az a néhány száz ember, aki mégis itt él, csak töredéke az átvonulóknak. Ezek a pionírok szakítottak a világgal, és örökre eljegyezték magukat a szigettel. Még most is büszkén beszélnek arról, hogy az öregek közül a legtöbben nem is tudták, hogy 1914-töl négy éven át háború dúlt Európában!

Az az öt nap, amit Juan Fernandez kikötőöblében töltöttünk, kemény munkában telt el. A megengedett és sok helyen elvásott (meggyengült) kötélzetet részben újra feszítettük, - részben kicseréltük. Egy-két keresztrudat erősebbel pótoltunk. Vitorlákat varrtunk, javítottunk, cseréltünk. A fedélzet eresztékei néhol megengedtek, duggatni kellett. Az árbocok dőlésszögében is történt elhajlás, itt korrekciókra volt szükség. Nagy út előtt, veszélyes és ismeretlen út előtt álltunk, nem ártott a fölös óvatosság. (Mint ahogy ez később beigazolódott.) De azért arra is jutott idő, hogy Zoller, Horváth Feri, Pedro társaságában meglátogassuk azt a barlangot, ahol a szigetlakók szerint - Selkirk-Robinson, mint abban az időben a sziget egyetlen embere, megvonta magát. A barlang a Robinson-öbölben található, kikötőhelyünktől néhány mérföldre nyugatnak. A barlang felett, alig másfél kilométerre a Robinson-öböltől, egy elég kopár hegycsúcsra jutottunk, ahonnan azt a tájat láttuk, amerre elrévedezett napról napra Selkirk kétségbeesett tekintete: az Atlanti-óceán végtelenjét és keletnek, alig-alig kivehetően az örökös párázat, valamint a távolság miatt egy feketés foltot az izzó kékségben - Mas a Fuerra szigetét.

A csúcs egyik szikláján elhelyezett emléktábla sok mindent elmond Selkirk kalandjáról. Zoller jegyzetéből közlöm, lelke rajta, mennyire pontos.

ALEXANDER SELKIRK TENGERÉSZ EMLÉKÉRE.

aki a skóciai Fife grófság Largo nevű városkájában született, és ezen a szigeten élt a legteljesebb magányban, négy éven és négy hónapon át. A „Cinque Ports" nevű 96 tonnás, 16 ágyús hadinaszád tette partra az Úr 1704-ik esztendejében és a „Duke" nevű zsákmányhajó vette fedélzetére 1709. február 12-én. Mint őfelsége hadiegységének, a „Weymouth"-nak hadnagya halt meg az Ur 1723-ik esztendeiében, 47 éves korában. Ezen emléktáblát Selkirk figyelőhelyén emelték Powell hajókapitány és őfelsége ,,Topáz" nevű hajójának tisztjei, az Úr 1868-ik esztendejében.

Amikor kibetűztük az eléggé elmosódott, jóegynéhányszor kijavított tábla szövegét, Pedro csalódottan nézett ránk, de főleg Horváth Ferire.

- Péntek sehol. Tiszt úr becsapni Pedro!

Tudnotok kell azt, hogy a mi kis négerünk még eléggé rogyadozó lábakkal vállalkozott arra, hogy velünk együtt felmegy a hegyre, látni akarta azt a helyet, ahonnan - Feri-elbeszélése alapján - Robinson és Péntek együtt lesték a szabadulást. És most az olvasható a tábláról, hogy a tengerész „a legteljesebb magányban élt" a szigeten. Péntek nélkül, aki ugyanolyan fekete volt, mint Pedro.

Feri megveregette a gyerek vállát, s így szólt:

- Jegyezd meg, Pedro, Robinsonnal igenis együtt élt Péntek! Olyan épeszű ember nincs a Földön, aki ebben kételkedne. Az emléktábla szövege hibás, láthatod abból is, hogy azt hirdeti: partra tette a hadinaszád... holott azt is mindenki tudja, hogy Robinson hajótörést szenvedett! Nem így van, fiúk?

Mi lelkesen bólintottunk, így van. Mert bizony Pedro fejecskéjét nem akartuk azzal összezavarni, hogy Alexander Selkirk tengerész története csak alap volt Defoe számára Robinson Crusoe megírásához. És így a Robinson-sziget mégsem Robinson-sziget! Pedro tiszta egyenességében még azt is képtelen lett volna elhinni: akad ember, aki a valóságot megváltoztatja a mese javára.

Igy mentettük meg Defoe becsületét és Robinson igazságának hitelét azon a napon, amikor a hajóra érve, Feri kabinjában, parázs vita kerekedett közöttünk. Hát hogyne: minden életrajz, lexikon úgy emlékezik meg Selkirkről. mint aki hajótörést szenvedett, és így került a szigetre. Ugyanakkor az emléktábla arról regél, hogy partra tették, azaz pontosabban: büntetésből száműzték Skóthon fiát, akiből később tengerésztiszt lett. . .

Ezen az éjszakán különben nem tudtam szabadulni Robinson hatásától. Úgy hiszem, ti is így lettetek volna. A „szellem-időn" Gabbiával tartottam a fedélzeti őrséget. Nem akadt volna különb társ akkor számomra Gabbiánál. A szófukar tengerész, a vizeshordó mellett, csendben és némán szívta pipáját. Én pedig a tatfedélzet mizzen-árbocához támaszkodva néztem a csendes éjt. A déli égbolt ezúttal is bársonyos feketeségével borult a sziget és a tenger fölé. A komor hegyoldal és öböl összefolyt. Az óceán felől, az öböl bejáratától hullámok zúgása hallatszott. Néhol egy-egy kutya ugatott, kecske mekegett. Az egyik közeli ültetvényről az érett füge illatát hozta a szellő. A szellő, amely most a partról elszabadulva bekalandozta az öblöt, és körülsimogatta hajónkat.

Megint csak azt éreztem, hogy mese részese vagyok. Robinson szigetének partjánál horgonyozni egy Robinsonkorabeli hajón - nem más az, mint mese. Szinte vártam, hogy felbukkan a partfövény megvilágosodott szélén maga Alexander Selkirk, és átkiált a hajóra: - Ahoj, hajó, segítsetek! Ahoj!

Mint ahogy így kiálthatott, integethetett, amikor felbukkant a távolban a kalózok, a spanyolok és a franciák ellen még a Csendes-tengeren is szimatoló „Duke" hadihajó. Mit élhetett át az az ember, aki ezen a szigeten négy esztendőnél több időt töltött - a legteljesebb magányban - nehéz eldönteni. Igen, hány esetben jöhetett le ebbe az öbölbe is, hogy körülnézzen: nem kötött-e ki a várva várt hajó, a ritka tengeri vándor, amelyik akár vízért, akár javítások miatt, akár kalandot, zsákmányt szimatolva lehorgonyoz Juan Fernandez legnagyobb és legszebb öblében?... Hányszor nézett itt körül Alexander Selkirk, akiből Robinson lett, mint ahogy ma már jónéhány térkép Juan Fernandez - Mas a Tierrát... Robinson-szigetként hívja és jelöli.

Selkirk is látta a bársonyos éjszakában megbúvó, sűrű erdőtől körülvett öblöt, látta a déli félteke nekünk oly szokatlan csillagábráit. És hallotta az öböl különös, furcsa, magányos ember számára feltétlenül ijesztő neszezését. Csobbanásokat, sóhajokat, nyögéseket, percegő hangokat. Mert Juan Fernandez nemcsak Robinsonról híres, hanem - cápákról, rájákról, delfinekről, cetekről is. A sziget különböző öbleiben adnak időnként találkozót a délkeleti Csendes-óceán legfélelmetesebb tengeri szörnyei. A sziget lakóitól tudom: egy-egy öblöt leginkább egy-egy faj tart a hatalmában. Olykor száz és száz cápa kavarog az öbölben, s ha bevetődik egy delfinraj, vagy két-három kék bálna, amelyik különben sem szeret messze tartózkodni a partoktól, fantasztikus látványban részesülnek a sziget lakói. A kis kardszárnyú delfin, a csíkos delfin itt mutatja meg, hogy nemcsak bohóca a tengereknek, de veszedelmes, merész rabló is. Felveszi a harcot a cápákkal akár a kék bálna vagy a sárgahasú bálna! Az sem ritkaság, hogy a hajófedélzetről lenézve, több méter kerületű, lapos, torz formájú, lebegve imbolygó, szellemszerű lényeket vesz észre a tengerész. Óriás ráják ezek, amelyeket nyugodtan hívhatunk a tengerek farkasainak is.

A delfinek, a cetek sóhajtását, nyögését, a felvágódó cápák csobbanását és a ráják percegő hangját hallotta ezekben az öblökben Selkirk-Robinson óta minden ember a Juan Fernandez-szigeteken.

Ott, ahol bizony a fürdés veszélyesebb, mint talán a szigeti magány.

. . . Azon az estén, a tatfedélzet mizzen-árbocához támaszkodva, én is az öböl rejtelmes hangjait figyeltem.

Gabbia a kormányfedélzet lépcsőjén ült, pipázott. A hordó mellett ugyancsak pipáztak: három árnyék a tengervíz és a csillagok vibrálásában. Laguna Grande, Silver, Mikkelsen, A parancsnoki kabinból és a mellette levő, Barrabella kapitány kajütjéből széles, messzire, partig elhúzódó fénycsík vetődött ki.

A hajó akkor már menetkészen állt. Mindent kijavítottunk és a tervek szerint másnapra tűzte ki az indulást Daniló bácsi. A fernandezi szikratávíró-állomás már leadta az üzenetet Santa-Clara és a külvilág számára: Az „Óceán királynője" rövidesen indul Pitcairn sziget irányába, a megadott útvonalon, tehát elsőnek a Húsvét-szigetet érintve. A „megadott útvonalnál" egy kis csalafintaság volt. Daniló bácsi és Barrabella, közös elhatározásból úgy döntöttek, hogy a Húsvét-szigetnél letérünk a pitcairni kurzusról és a Tubai-szigetek irányába haladunk majd.

- Roatan után Pitcairn következik, ahogy a szerződés előírja - mondta szűkebb baráti körének Daniló bácsi. -Előbb azonban jöjjön Roatan! Április negyedikére azért ott leszünk az oaklandi dokkban!

És ekkor úgy éreztük Zollerrel és Horváth Ferivel együtt, hogy parancsnokunk elé tárjuk kételyeinket, Silverék iránti gyanakvásunkat. Említettem már, van egy jó mondás: az ördög nem alszik.

- Az ördög nem alszik - mondta Zoller is -, nem lehet tovább hallgatni. Hosszú hetekig belehullunk a legteljesebb tengeri magányba. És nekem gyanúsak a fickók!

Bevallom, a kabin-eset óta, hogy Silver arcát véltem az ablakon át meglátni, a gyanú csak nőttön-nőtt bennem is. Egyre inkább éreztem: nem rémlátás volt, hanem valóság, hogy Silver belesett a haditanács idején. Persze, az más kérdés, hogyan tehette meg minden feltűnés nélkül. De a tatfedélzet külső kabinsoránál oldaldisz-gerenda feszült, mint valami párkány, esetleg kötélen is le lehetett ereszkedni, tehát volt mód a leskelődésre. Az igazsághoz tartozik az, hogy a kormánynál akkor szolgálatot teljesítő Santjago és Gabbia nem látott senkit a tanácskozás ideje alatt feljönni a kormányfedélzetre.

- Mindegy - döntött Zoller, amikor mindent mérlegre tettünk -, gyanúnkat elmondjuk az öregnek.

És most figyeljétek, hogy az ördög valóban nem alszik. Ismétlem, figyeljétek.

Úgy, ahogy a szabályok előírják, kihallgatást kértünk parancsnokunktól.

- Fontos? - kérdezte ő.

- Fontos - mondtuk mi Ferivel, Zollerrel együtt.

- Akkor a délutáni őrségváltás után, ha Barrabella kapitánnyal átvizsgáltam a hajót Helyes?

- Helyes.

A délutáni őrségváltás után a parancsnoki kabinban ültünk.

Zoller elmondott mindent, legelsősorban is a Festetich-féle „Tolna"-esetet, meg a sok gyanúra adó apróságot.

- Hűm, hűm - dünnyögött időnként Daniló bácsi. És olykor kinézett a part felé.

Aránylag elég messze, biztonságosan, védetten a part köveitől és a rozoga kikötő-pier gerendáitól, horgonyzott az „Óceán királynője".

A kikötő-móló (a pier) végén - mint az a tengerparti településeknél általános - gyerekek horgásztak. Ketten egy ócska csónakban evezgettek. A csónak valójában nem is volt csónak, hanem inkább csónakszerű tákolmány. Vízen úszó, imbolygó láda.

A két gyerek ezzel a vacakkal többször közel került a fregatthoz.

- Elmenjetek innen, corpo di bacco! - hördült rájuk Sottomarina. - A hajó alá kerültök, és máris végetek van! Felfalnak a cápák!

Az öbölben sok volt a cápa. Ezt nemcsak mi észleltük, de a borbély-révmester is, aki már kora reggel kitette a móló szélére a táblát: „Cápaveszély!! Vigyázz!!" Mert ebből is láthatjátok, a robinsóni árkádiában rend van ám.

Daniló bácsi bólogatott:

- Hűm, hűm.

Ez részben az imbolygó ládának szólt, részben felelet volt Zoller előadására.

- Úgy érezzük, kapitány úr - fejezte be előadását Zoller -, kötelességünk volt mindezt elmondani. Gondoljon csak a „Mary Celeste"-esetre, amikor mai tengeri rablók eltüntették ezt a hatalmas gőzöst! Én úgy vélem, Laguna Grande és Silver, meg a hozzájuk tartozó népség a manapság is létező Vig Roger kalóztársaság tagjai!

- Hűm. Hűm!

Daniló bácsi megvakarta fejebúbját.

- Kitűnő tengerészek - mondta. - Különbeket hol lehetne szerezni? Van-e panasza akármelyiteknek ellenük?

Horváth Feri megrázta a fejét. Neki nincsen. Zollernek sem. Valóban kitűnő tengerészek. Igazi, vérbeli vitorlások.

- Én azt hiszem - mosolyodott el Daniló bácsi -, ebben az esetben ez a döntő. Ide, hangsúlyozom, egy ilyen hajóra ... ilyen emberek kellenek.

Zoller csüggedten tekintett parancsnokunkra. Jó előre éreztük: Daniló bácsi, a hiszékeny, lelkes, mindent kikutató és kiboncoló, de minden csirkefogónak „bedőlő" Daniló bácsi ezúttal sem tagadhatta meg magát.

- Tudjátok, fiúk - mondta parancsnokunk -, előfordul az ember életében ilyesmi. Csak nem akarod azt állítani, Zoller, hogy egy régen olvasott könyv régen látott fényképe jó támpont lehet? Gyerekkorodban olvastad! Most meglett ember vagy. Hogy kérdezősködnek arról, kincskeresők vagyunk-e? Hát mi van ebben?! Sottomarinát is izgatja a kincs, mégse kalóz! Hogy Árbocjancsi a barátjuk volt? A tengerészek nem zsolozmázó szerzetesek!

- Úgy éreztük . . ,

De itt Zoller elhallgatott Daniló bácsi felugrott. Mi is. És máris a kormány fedélzeten termettünk!

Sottomarina bömbölve szaladt a csónaknál elhelyezett mentőövek felé.

- Corpo di bacco! Megmondtam! Daniló bácsi visszafordult:

- A puskát! Adjátok ide a puskámat!

Ugyanakkor egy ember vetette át magát a kormányfélen. Nagy loccsanás jelezte, hogy a vízbe ért!

Mert a ládaszerű csónak felborult! Az egyik gyerek valahogy belekapaszkodott a felborult tákolmány oldalába, a másik azonban eltűnt.

Mindez a hajótól ötven-hatvan méterre történt, s vagy százötven méterre a mólótól.

Ahány gyerek a mólón állt, az kórusban ordította:

- Cápa! Cápa! Carlo! Benjamino! Vigyázzatok - cápa! És már látszott is egy uszony a víz színén, amint sebesen,borotvaéles hasítással a felborult csónak felé tartott!

Cápa!

Méghozzá a déli tenger félelmetes óriási cápája, a pesce grandé! Ekkor már a másik gyerek is felbukkant, rémülten, halálos rettegésben. Úgy csapkodta a vizet, mint aki ösz-tönszerűen cselekszik. Megmerülve, majd megint felbukkanva közeledett a társa felé, aki a csónak fenekére igyekezett mászni, és egyre kis társa felé kiabált: - Benjamino ide, ide! Siess, Benjamino!

Akkor már nemcsak a cápauszonyt láttuk, de magát a cápát is.

Óriási példány volt!

Ugyanakkor gyors tempóban egy férfi úszott a kapálódzó, kétségbeesett gyerek felé.

A hosszú John Silver, hatalmas tempókkal, a szájában Guzsik apó húsvágó kése!

Silver, akiről éppen az előbb szedtük le a keresztvizet.

- A csónakot!... Emberek, gyorsan a csónakot!... Vízre!

Sottomarina valósággal tépte, szaggatta a feszítő hevedereket, Piede a korszerűtlen, de korhű emelőt kezelte. Laguna Grande, Gabbia, Guzsik, Mikkelsen máris emelte a mentőcsónakot.

Majd újabb loccsanás hangzott.

Pedro, bepólyált lábbal, karral - de a vízbe vetette magát!

És eldördült Daniló bácsi fegyvere.

A jó öreg, nyolcat ismétlő Remington hangja sokszorosan verődött vissza az öböl völgyei, szakadékai, erdői felől.

Silver már elérte a gyereket. Valamit rákiáltott, nyilván azt, hogy ne féljen, tartsa magát... és kézbe kapta a kést!

Az óriási cápa alig néhány méterre volt már a gyerektől!

Silver akkorát kiáltott, hogy még a lövést is túlharsogta:

- Juppiii!

És hirtelen lebukott a vízbe, mégpedig, hogy a gyerek alatt átküzdje magát, és a cápa elé kerüljön.

- Juppiii!

- Pedro, vissza! - kiáltott le a fedélzetről Szevér. -Vissza!

Mert akár hiszitek, akár nem, a mi kis négerünk még így is, kötésekkel, bátran, merészen úszott a felborult ladik felé. Ezek a brazíliai néger fiúcskák legalább olyan jól mozognak a tengerben, mint a szingaléz fiúk, vagy a csendesóceáni „deszkalovasok". De hát Pedro ebben az esetben csak újabb gondot jelentett, egy emberrel többet a veszélyes öbölben, s hozzá még sebesülten, legyengülten.

- Emeljétek ki Pedrot!

Ezt is Szevér mondta, de már a vízen lebegő és gyors evezöcsapásokkal meginduló mentőcsónak parancsnokának, Sottomarinának. (Azóta is gyakran találgattuk, hogyan volt lehetséges oly tüneményesen gyorsan, a rekordnál is rekordabb idő alatt vízre dobni a fregatt giggjét?) A cápa teste felvágódott, egy pillanatra kiemelkedett az acélosan kék, fehérrel, szürkével szegett test, a levegőbe csapódott a hatalmas farokuszony. Ha a tigris támad, összehúzza magát és máris ugrik, ha az oroszlán, előbb jókat ver farkával az oldalára, és mint a rugó, úgy vágódik előre.

A kék cápa, a tenger tigrise, ha nagyon meg akarja mutatni tudományát, s még jobban megfélemlíteni ellenfelét - kivágódik és úgy zúdul ellenfelére!

- Juppiii!

Silver kikötői csataordítása vészesen sivított A gyerek aléltan meredt a néhány méterre levő látványra, A mólóról kórusban hangzott a rémület zsivaja. Az a fiú, aki a felborult csónak fenekéről nézte az ijesztő jelenetet, egyre a társa nevét kiáltotta: - Benjamino!. .. Benjamino!...

Silver, mint a vízipólózó a labdát, felemelte a kést.

Gyönyörű, hősi, férfias pillanat volt ez, barátaim!

Tudtuk, éreztük, hogy a következő pillanatban vagy a gyerek, vagy Silver tűnik el a mélyben. És a nyomát nem hirdeti más, mint egy széles, véres csík.

És amikor a cápa teste kiemelkedett, újból megszólalt Daniló bácsi Remingtona.

Kiengedte az egész tárt, mind a meglevő hét golyót.

Daniló bácsi csontos, napégette arcán elszántság, nyugalom volt. A nagy zsivajban, kiabálás közepette, az evezők csapódása közben is hallani lehetett a golyók becsapódását! Zoller később állította, hogy látta a cápa testének össze-rándulását.

A hatalmas test, nagy burványt vetve, visszazuhant a vízbe.

Mindez persze, amit itt leírtam, percek alatt játszódott le, de az is lehet, hogy csak egy perc alatt. Ma is elevenen él bennem az emlék, az egész ijesztő, bénítóan döbbenetes jelenet.

Ahogy a visszazuhanó cápa eltűnt, eltűnt a gyerek is, de Silver is!

Sottomarina csónakja a burvány közepére siklott.

És máris láttuk, hogy a csónak egyik oldalán a fiút, a másikon Silvert emelik be.

Életben maradtak! De a cápa eltűnt. Azaz hogy nem is tűnt el: véres csík hirdette, hogy Daniló bácsi golyói megtették kötelességüket. Alig kanyarodott a gigg a felfordult ladik felé, hogy felvegye az ott kapaszkodó gyereket, a támadás helye forrni kezdett, akár a katlan. A vér szagára pillanatok alatt több cápa gyűlt össze, és marcangolni kezdték megsebesült vagy talán hullára lőtt társukat!

Négy ázott embert hozott vissza a gigg. Pedrot, a két gyereket, akik közül Benjáminba csak mesterséges légzéssel lehetett életet lehelni. És természetesen Silvert. Ez a hét-próbás csirkefogó fenelegény volt: nevetve integetett fel hozzánk, és derűsen kiáltotta: - Guzsik apó, kampec a késednek! Elvitte a cápa!

.. . Hát így történt, így történt, hogy Silverből pillanatok alatt hős lett. Méghozzá akkor, amikor azt igyekeztünk bebizonyítani, hogy Silver - és úgy lehet, a többi - veszélyes fickó, kalóz, a Vig Rogerek tagja. Hát az ördög valóban nem alszik. Szinte parancsszóra hozta elő azt a két buta kölyköt, az ócska ladikot és a cápát. Mondom: Silverből hős lett. A kis sziget lakossága valóságos ünneplésben részesítette. Felköszöntötték a bátor tengerészt (mert hát valóban az volt, hogy vinné el az ördög!), meghívták a kápolnába is, hogy legyen jelen a hálaadáson, de meghívták több kecskesültes ebédre is, ahol saját bevallása szerint egyebet sem tett, mint evett és ivott, de főleg ivott.

- Soha annyit még nem ittam, mint ma - mondta széles vigyorgással, de szín józanul, amikor megjött a fiestából. -Egyszerűen nem fért több belém.

Igy lett tehát Silverből hős.

- A gyanút pedig temessétek el - így Daniló bácsi. -Akiben ennyi hősiesség van, ennyi emberség, az csak derék ember lehet. És Silver nemcsak kitűnő tengerész, hanem derék ember!

... És most kanyarodjunk vissza a kályhasarokhoz, ahonnan elindultunk, vagyis utolsó esténkhez, amit a Robinson-sziget cápáktól megszállt öblében töltöttünk.

Gabbia - társam az őrségen - a kormányfedélzet lépcsőjén ült. Silver, Laguna Grande, Mikkelsen a tűzveszélyhordónál pipázgatott.

A parancsnoki kabin és a commendatore kajütjének ablakocskáján széles fénypászma vetődött a vízre. Aranyhid volt ez, amely összekötötte a fregattot a parttal.

- Éjfél előtt egy csónak jön - közölte velem Daniló bácsi. - Utasát engedjétek a hajóra.

Ennél többet nem mondott. Őszintén szólva már el is felejtkeztem az utasításról, és eszembe se jutott, hogy Daniló bácsi valakit vár.

Akkor, amikor ezt közölte, igen elbámészkodhattam, mert még hozzátette:

- Árbocjancsi helyett kell segítség. Aki idejön, nekünk való ember.

De hát ott a mizzen-árboc tövében inkább Robinsonra gondoltam.

Az utolsó este ezen a szigeten - mondtam magamban, s igyekeztem kedvemre elszórakozni azzal a felemelő tudattal, hogy legendás, valóban mesébe illő helyen vagyok.

Alexander Selkirk . .. Defoe . . . Robinson ... Péntek ...

Lám, a mi Péntekünk is - Pedro - megmutatta, hogy helyén a szive! Igazi Péntek. Nem törődött a sebesüléssel, a lassan gyógyuló roncsolásokkal, ficamokkal, előbb felment velünk a Kilátó dombra, majd - fekete szívének arany csillogásában - levetette magát a hajóról, hogy segít a fernandezi hajótörötteken! . ..

Péntek ...

- Ahoj, hajó!

Csak nem Selkirk közeledik amott, a fénypászma szélén lebegő csónakban?

Varázslatnak hittem azt a néhány másodpercet, ami kellett, hogy a jelenre ébredjek.

Úgy tűnt, hogy Selkirk ül a csónak kormánypadján, és egy sötétbőrű Péntek evez.

A füge édes illata hintette be az egész öblöt.

Gabbia felállt és kiáltott:

- Ahoj, csónak!

A mi morc tengerésztársunk kiáltása felébresztett ábrándozásomból.

- Ahoj!...

Felgyújtottuk az erősfényű fedélzeti lámpát. Gabbia a kormányfélen ledobta a kötéllétrát.

Silver, Laguna Grande és Mikkelsen érdeklődve előbbre jött a feljáróhelyhez.

A csónak halk ütődéssel a fregatthoz simult.

A kormánynál ülő derűs hangon odaszólt az evezősnek.

- Megérkeztünk. Ambrosio. A holmimat hozd utánam.

A kötéllétra megfeszült. Ahogy a súly alatt kinyúlt a kender, nagyot reccsent a kötél. Lábak dobbantak a hajó oldalához. Aki felfelé jött, értette a közlekedésnek ezt a formáját, mert gyorsan, fürgén mozgott.

A lámpa fényében megjelent az új cimbora.

Hogyan is írjam le nektek első találkozásomat a tengerészek körében annyira ismert, világhírű név viselőjével? A feladat nem könnyű.

A fedélzeti lámpa sárgás világításában megjelent előbb egy ócska, gyűrött vászonkalap, ezt követte a mosolygó, hófehér, göndör hajjal és szakállal övezett olajbarna arc, majd megviselt vitorlavászon ruhába öltözött, könnyű lábsarut viselő, elég zömök test.

A férfi átlendült a hullámvéden, de menten vissza is fordult. Lekiáltott:

- Ambrosio, a csomagokat! Több vászonzsák, amolyan tengerészbagg került a fedélzetre, egyik a másik után. Azután a chilei Ambrosio elbúcsúzott, és ekkor ott állt előttünk teljes mivoltában az új jövevény.

Úgy nézett ránk, mint aki régi ismerős. Angolul beszélt, de a Csendes-óceánon dívó különös szófűzéssel, egy-egy spanyol, francia, polinéziai szó hozzáadásával, mint ahogy azt így cselekszi mindenki a Húsvétszigettől az ausztrál partokig.

- Jó estét, boys, nem ismerjük egymást? Jorana - és kezet nyújtott.

Kellemesen, mélyen zengőn, vidáman csengett az idegen hangja.

Égszínkék szeméből, mosolygó barna arcából bizalom, jóindulat áradt.

- Nem - intettünk -, nem ismerünk, pajtás. Ki volnál? Egyenként megnézett mindnyájunkat, Laguna Grandénál megállt:

- Jah, veled már találkoztam! Jah, azt is megmondom, hol. Tizenhat évvel ezelőtt Fanning szigetén, amikor a „Palmira" embercsempészbárkát feltartóztatták. Jah, ha nem csalódom, azon a hajón szolgáltál!

Laguna Grande zordonan felmordult:

- Mi ugyan, pajtás, nem találkoztunk. Tévedsz. Az életben nem jártam Fanningon, de soha a Csendes szigetein sem. Különösen nem a „Palmirá"-n.

Az idegen megcsóválta fejét, nevetett:

- Hát akkor tévedek. Jah, pedig ... pedig ... Parkin Christiannak jó az emlékezete. Mert az vónék, jah. Parkin Christian. Vízi vigéc és tengerész. Jah!

A derűs bácsika ezzel újból kezet nyújtott, mondván, hogy „jorana", ami Polinéziában az üdvözlés szép szava.

De a továbbiakra nem került sor, mert a kormányfedélzeten megjelent Daniló bácsi, és örömmel lépett az újonnan jött elé.

- Jó estét, Mr. Christian. Jöjjön a kabinomba, hogy beírjam a személyzeti listára. Felébresztem az első tisztet, hogy jelölje ki a szálláshelyét.

Mr. Christian! Ritka dolog, hogy egy vitorlás kapitány leurazza az új crew (legénységi) tagot.

Mr. Christian még egyszer ránézett Laguna Grandéra, megcsóválta fejét:

- Jah, pedig én már láttalak téged, pajtás!

És megindult Daniló bácsi után. Szélesen, megroggyanó térdekkel ment, a gyakorlott szem azonnal láthatta, hogyolyan valaki, aki életében legalább annyi időt töltött a tengeren, mint a szárazföldön.

Laguna Grande megvetően vállat vont.

- Corre di diós, vén majom!

És vigyorogva rácsapott Silver vállára:

- Ezzel aztán bevásárol a kapitány, ha a hajóra szerződteti!

Gabbia nem mondott többét, csak ennyit:

- Nincsen nála különb tengerész a Csendes-óceánon!

- Vízi vigéc - vigyorgott megvetően Silver. - Harisnyakötőt és éjjeliedényt ad el a pápuáknak! Hahaha!

Mellbevágta Laguna Grandét:

- Ne tagadd, hogy Fanningon jártál, és embert csempésztél onnan az ausztráliai ültetvényekre! Ne tagadd. Grande!

Laguna Grande megvetően nézett abba az irányba, amerre Daniló bácsi és új társunk eltűnt.

- Lesz rá gondom, hogy az én őrségembe kerüljön. Majd megtudja, ki az a Laguna Grande, akit összetéveszt valakivel! Madre de diós!

A düh szikrája villant meg a sunyi szemekben.

- Majd megtudja!

... És másnap az „Óceán királynője" újból kifutott a nyílt tengerre.

- Irány: északkelet-kelet. Húsvétszigetek - rendelkezett Daniló bácsi.

Az égiek szerettek minket, kedvező szél fújt, és bár letértünk a passzátról, egyenletesen haladt a fregatt. Délről, backbordról süvített az elég ritka, pompás szél, és mi megkezdtük azt az utat, amely meglepő eseményekben végződött.

Zoller, a térképtudós, nem állta meg, hogy el ne mondja észrevételeit az új irányban kijelölt szigetről.

- Ha Juan Fernandezt hol Mas a Tierrának, hol Robinson-szigetnek jelölik a különböző térképek, ez még érthető. De a Húsvét-szigetet mennyiféleképpen nevezik! Az olaszok America Meridionalen Isola della Pasquának nevezik, a chileiek - mert hiszen övék a sziget - La Serenának hívják, az amerikaiak a Sunny Pacific térképen már a sziget régi, bennszülött nevét örökítik meg: Rapa-nui. Az angol Admiralitas-térképeken Easter névvel szerepel, míg a német Justus Perthes See-Atlasa Xaihunak írja. Azt is megmondom, hogy általában miért nevezik Húsvét-szigetnek: holland hajósok fedezték fel 1722-ben, húsvét napján.

Nem akarom itt most részletezni a viszonylag egyhangú út apró eseményeit. Elégedjetek meg annyival, hogy elmondjam: a fregatt külsejéhez méltó magányban úszott - végtelen vízen, többnyire tűző napban, csodás kékségben. Polinézia legkeletibb szigete, a Húsvétsziget és Juan Fernandez közötti tengerrészen, de azon túl is, egészen a Tubuai-szige-tekig - a magány tengere terül el. Még a múltban sem szívesen tért le egy kapitány a megszokott passzátútvonalról, ami jóval feljebb, túl a 10. szélességi fokon halad keletnek, Polinézia felé. De azért akadt egy-egy vállalkozó kedvű kapitány, aki a távolság rövidítése érdekében átvágta a Bizonytalanság Pusztáját, ahogy a hajósok az általunk keresztülmetszett tengerrészt nevezik. Mert rossz híre van a Bizonytalanság Pusztájának: áramok és ellenáramok váltják itt egymást, de még ennél is komiszabb a hirtelen, hetekre beálló szélcsend, vagy a váratlanul feltámadó viharok pusztító vadsága. Nincs a Földön még egy része a tengernek, amely annyira elhagyatott lenne, mint a Bizonytalanság Pusztája! A legnagyobb ritkaság, ha egy gőzös, vagy kiváltképp vitorlás hajó orra szánt bele a széles, méltóságteljesen gördülő hullámokba. Az „Óceán királynője" ilyen kivételes hajó volt.

Volt részünk szélcsöndben, szerencsére nem hosszú ideig. És átéltünk egy kiadós vihart is, amely eléggé megtépázta vitorláinkat és a kötélzetet is. Sőt, a hírhedt és veszélyes

gördülő hullámok ennél a viharnál, amely éjjel zúdult ránk, betörték a parancsnoki oldal kabinfalát. Elismerem, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. De valahogy megbicsakolta magát a hajó, s csak azt vettük észre, hogy visszaesett kezdeti betegségébe: nem tudott kiszabadulni a hullámvölgyekből, mint akkor, amikor a próbautat tettük. Azóta azt hittük, legyőztük ezt a rossz szokását. Sajnos, tévedtünk. Pontosan a 32° szélesség és 110° nyugati hosszúság vonalán támadt ránk az orkán, és itt történt meg az a baj, amiről később még szó kerül.

De hát, úgy vélem, előbb az érdekel titeket, mint vált be Parkin Christian, meg az, hogy miért is híres személyiség ő a Csendes-óceánon, meg hogy mit jelent az a mesterség: „vízi vigéc"?

Hogy a közepén kezdjem, már itt be kell vallanom, hogy Parkin Christian megszerzése - ezúttal kivételesen - Daniló bácsi szerencsés fogásához tartozott. Valójában nem is Daniló bácsi fogta meg Parkin Christiant, hanem Parkin Christian csípte el kapitányunkat. A dolog úgy történt, hogy parancsnokunk kihajózott a szikratávíró-állomásra, hogy ott feladja Santa-Clarának a jelentést: a hajó indul, és a legközelebbi értesítést már csak Pitcairn szigetéről várják Portó Alegrében.

A rádióállomás tiszti szobájában ott ült egy idősebb férfi, aki felneszelt Pitcairn nevére.

- Ön, kapitány úr - fordult Daniló bácsihoz -, Pitcairnre készül?

Daniló bácsi megmondta, hogy „nagyjából" oda. Előbb ugyanis lesz még más út is, de Pitcairnt érinti majd.

Az idős, eléggé gyűrött vászonruhába öltözött férfi erre valósággal felkiáltott:

- Jah, az én emberem ön, kapitány úr! Pitcairnre készülök, itt rostokolok már hónapok óta, hogy hajót találjak a Paumotuk felé, akár Tahitira, hogy onnan eljussak szülő

hazámba, Pitcairnre. Kész vagyok önnek felajánlani akár szolgálatomat, akár az erszényemet... de vigyen el hajóján szigetemre! Parkin Christian a nevem, kapitány úr. Jah!

Daniló bácsi kicsit pislogott, de híres éles, a tenger történelmének minden adatát elraktározó agyában kinyílt a megfelelő retesz. Egyszerre érdeklődve fordult az idegen felé:

- Parkin Christian? Csak nem Flecher Christian leszármazottja?

Az idős férfi meglepődve bólintott:

- Ön tudja, ki volt Flecher Christian?

- Mint látja, tudom. Tehát ön a leszármazottja?

- Yes, sir. Great-great-grandson . .. ükunoka, az vagyok, ha megengedi. Foglalkozásra vízi vigéc, de tengerész is, mint azt talán Senhor Villa is tanúsítja itten.

Senhor Villa, a távírász hevesen bólogatott:

- Hogyne, Don Parkin, kitűnő tengerész. Bizonyítom, uram.

Daniló bácsi nem tétovázott. Feltette a kérdést Parkin Christiannak:

- Ön, Mr. Christian, nyilván jól ismeri a Pitcairntól keletre levő szigeteket?

Az idős, jóságos tekintetű férfi elmosolyodott:

- Ismerem.

- Az áramlásokat, a széljárást?

- Ismerem.

- A kikötésre alkalmas lagunákat, védett helyeket? Atollok bejáróit?

- Több száz laguna, több ezer atollbejáró van. Nem állítom, hogy mindet ismerem. De sokat - igen.

- Vállalkozna ön arra, hogy az általam megjelölt tengerrészen, nagyjából a Tubuai-szigetek térségében ellátja a pilot szerepét, de addig is rendelkezésemre áll mint kormányossegéd? Ennek fejében önt, és amennyiben áruja is van, azt is elviszem Pitcairn szigetére.

- Jah. kapitány - csapott Daniló bácsi tenyerébe Parkin Christian -, ajánlatát elfogadom! Mikor kell hajóra szállnom?

- Legkésőbb ma este. Holnap reggel indulunk.

- Estére a hajón vagyok, kapitány úr. Holmimat a sziget belsejéből kell lehozni, de időre a hajón leszek!

És amikor a távolban nagy kék folt volt már Robinson szigete és egy másik folt délnek Mas a Fuerra, Santjago helyén Parkin Christian állt a kormány mellett.

Parkin Christian!

Az élet, a való élet csodálatos mesékre képes. Eddig se tagadtam, minek is tagadnám, bőven telegyömöszöltem fejemet süvölvény koromban a tengerről szóló történetekkel. Persze, Robinson volt a Fő-Fő-Könyv, de akadt jóegynéhány kitűnő Al-Könyv is, ami azután engem is, mint Magyar Lászlótól kezdve jóegynéhány magyart, elcsábított, elszólított Fiúméba, a tengerész élethez. Ilyen könyv volt a „Lázadó hajósnép", amelyet a múlt század végén olyan valaki írt, aki festőnek is, forradalmárnak is, tengerésznek is egyformán kitűnő volt. Győrök Leónak hívták, akinek „Kurul" nevű, önkezével készített kutterjét, a parton pusztuló hajóroncsot, mint kezdő nautikus, áhítattal szemléltem Buccari kikötőjének elhagyott zugában. Győrök Leótól tudtam meg, kik voltak a „lázadó hajósok" és hogy mit jelent ez a név, „Bounty". A híres tengerészlázadás története megfogta a derék, korán meghalt Győrök Leó lelkét, de megfogta gyerekkoromban jó néhány társam fantáziáját is. Velem is ez történt.

Ámde legmerészebb álmaimban se képzeltem, hogy eljön az idő, amikor a tengerészet történelmében „Mutiny on the Bounty" címmel szereplő eset főhősének dédunokáját megismerem! Sőt, vele hajózok majd egy olyan hajón, amelyik nagyjából azonos a „Bounty" fregattal! Hogy a lázadó hajósnép fővezérének, Flecher Christian árbocmesternek leszármazottja társam lesz valaha is, ezt mégse hittem volna, fiúk.

Esküszöm a cápafogakra, hogy nem!

Ezért mondom, hogy az élet csodálatos mesékre képes ... ha egy kicsit elejébe megyünk a meséknek.

Parkin Christian vízi vigéc volt, ami összefoglalva azt jelenti: tengerész és kereskedő.

- Kerek negyven éve járom a Csendest - mesélte barátkozásunk első órájában. - Pitcairntől Manihikig, Manihik-től Fanningig, Fanningtól Malaitáig, Malaitától Suváig, Cookig, Tahitiig! Jó kis távolság, igaz-e"? Jah! Három hajó ment alattam tönkre, három jó kutter, pompás tákolmányok. Pitcairnen készültek, John Adams leszármazottja a mesterük. Mert ebben vagyunk mi ott nagyok, a bálna-csónak és a szigetközi kutterek építésében! Jah. Mondom, három ment tönkre, most már nincs egy se. Megöregedtem. Inkább fogom a batyumat, s hol erre, hol arra a hajóra kéredzkedem fel. Igy lassúbb, de biztosabb az út. Nem kerül esetleg egy hajóba is! Jah.

Parkin Christian szelíd, mosolygós arcát vidám ráncok tarkították. Soha ilyen bölcs, kiegyensúlyozott tengerjárót nem láttam még. Az ő különös, főleg angolul, de a Csendestenger keveréknyelvével feldíszített (ez a „beche-de-mer" nyelv) mondatai és a jellemző „jah" kiáltással tarkított előadása egy új világot kezdett előttünk feltárni. Egy új világot, amely ott terült valahol el az opálszínű, valóban a végtelenbe vesző domborúság, a horizont mögött.

Pálmák, atollok, korallpadok, lagunák, barna emberek.

Polinézia, Mikronézia, Melanézia. A Csendes-óceán szigetvilága. Parkin Christian valami nagy biztonságot adott mindnyájunknak. Talán ezért is tért le még nyugatabbra Daniló bácsi, az eredetileg megadott északnyugat-nyugat helyett? Nyilván így történt. Zoller vette ezt észre elsőnek, a kurzusmegadások után, már az első napon.

- No, úgy érzem, nem látunk semmit a Húsvét-szigetből - mondta egy kicsit csüggedten. - Nem látjuk meg a Cookék-tól felfedezett szobrokat, sem a feliratos köveket! Különben még egy nevét fedeztem fel a Húsvét-szigetnek: Olau. Ezzel a Húsvétsziget neveinek száma hatra emelkedett!

Valóban így volt, letértünk az eredetileg tervezett irányból. Helyes volt Daniló bácsinak ez a manőver-korrekciója? Most utólag bírálva és a történtek tudatában, azt mondom, hogy nem volt helyes. Egy vitorlás hajó, ha már olyan teljesítményre vállalkozik, mint ebben az esetben az „Óceán királynője", legalább tartsa be a természetadta állomásokat. Azzal, hogy letértünk a kijelölt útvonalról, amely különben sem volt valami biztonságos útvonal, s ezzel a hajó eltűnt - a vártnál hosszabb időre - a világ szeme elől, súlyos hibát követtünk el!

Nem szereztünk tudomást egy, világgá kürtölt, igen fontos rádióhírről, ami a szenzáció erejével hatott volna mindnyájunk számára. Ez volt az első veszteség, amely ért bennünket. A másik pedig, hogy a vihar akkor érte el a hajót, amikor egy vonalba kerültünk a Húsvét-szigettel, és így nyilvánvaló, hogy módunkban lett volna a sziget több védett öble között választani. Ebben az esetben sok mindent kikerülünk, közöttük féltett kincsünk, Grossmann ládájának elvesztését is.

Úgy érzem, ildomtalan lenne, ha a rádióhírt itt máris elmondanám. Eddig is ragaszkodtam a történés sorrendjéhez, ezután is így cselekszem. De a nagy értékű okmányokat tartalmazó láda eltűnésére rövidesen sort kerítek, előbb azonban folytatom még Parkin Christianre vonatkozó ismertetésem, mivel mindent kell hogy tudjatok róla, annál is inkább, mert - mint később kiderült - a Tengerészek Jó Csillaga hozta őt el hozzánk. De a fenti kitérésre mégis szűkség volt, hogy már innen kezdve annak a tudatában olvassátok e naplót, hogy bizony-bizony fene nagy hibát követett el Daniló bácsi, amikor letértünk a Húsvétsziget vonaláról.

Járt utat a járatlanért ne hagyj el- - ez a mondás érvényes a hajózásban is. És mi elhagytuk azt az utat!

No de nézzük csak öreg barátunkat. Parkin Christiant.

Vízi vigéc volt, kereskedő, de pompás tengerész is egyben. Zsákjaiban, bugyraiban, mindenféle tasakjaiban fontos és nélkülözhetetlen holmit cipelt szét a Csendestenger világában. Üveggyöngyök, tükrök, batikolt kelmék pipák, dohánycsomagok, százféle színben selyemszalagok, gyufa, kölnivíz, kicsi és nagy lábasok, kések, kanalak, de még teaszűrő és befőttesüveg is gazdát talált Parkin Christian jóvoltából a szigeteken. Hogy minek ott teaszűrő meg kölnivíz, meg annyiféle limlom, kacat, azt én nem tudom, de kellett, mért különben miért árusította volna Parkin Christian. Hozzá még az élete kockáztatásával.

- A vízi vigéc sohase tudja, mikor kerül át a nadrágjából egy pápuafazékba - mondta nevetve a derék ember. -Velem is megtörtént egyszer, méghozzá Malaitán, hogy majdnem ráfizettem az üzletre. Kitett a sóner ládástól, zsákostól, bugyrostól a Fejvadászok-öblében, csak az volt a baj, hogy nem érdeklődtük meg előzőleg, milyen is a bennszülöttek hangulata Malaitán. Nem tudtuk, hogy az „Euphrosine" angol hadihajó bombázta a szigetet, a hittérítővel történt baj miatt. Malaita pápuái megesküdtek, hogy minden fehért tűzre tesznek, aki a szigetre kivetődik ! És ez a fehér akkor én lettem volna, jah! De hát mégse ettek meg, mint látjátok, aminek végtelenül örülök. Jah. De a ládák, zsákok, a bugyrok minden vagyonkámmal ott maradtak, én meg egy megkaparintott kenuval és két Schneider-puska védelmében elmenekültem! Jah, ilyesmi előfordult velem nemegyszer!

Parkin Christian remek társnak bizonyult. Legelsősorban is két cimborával barátkozott össze: Sottomarinával és Pedroval. A barátkozásnak akadt egy összekötőhídja, a sakk. Parkin Christian cókmókjában megbújt egy sakk-készlet is.

- Espiritu Santo szigetén, ahol még most is a legősibb körülmények között élnek a természeti népek - mesélte Christian -, a sakknak van a legnagyobb értéke! Nagapate nagyfőnök leszármazottai és alattvalói a fétisnek tartott figurákat többre becsülik még a csengettyűnél is, holott más szigeteken a csengettyű a legkelendőbb valami! Egyszer a sakk is megmentette az életemet, jah!

A sakk az „óceán királynőjén" is csodát tett. A legelső szélcsönd, amely arra kényszeritett minket, hogy tükörsima vízen három napon át mozdulatlanul kepesszünk, azért volt elviselhető, mert működésbe lépett a sakk. Sottomarina álma is valóra vált. Régen tervezte, hogy megtanul sakkozni. Most itt volt az alkalom. Parkin Christian vállalta a tanítói szerepet, és ide valóban az ő jóságára, emberszeretetére volt szükség, hogy nagyobb gyalázat nélkül bonyolódjék le egy-egy játszma a déli Csendestenger kellős közepén, izzó melegben, égi és vízi kékségben, arra várva, hogy tovahaladjunk a vélt nagy felfedezés felé, amerre Roatant, a kalózok szigetét és városát sejtjük.

Mondom, Parkin Christian jóságára volt itt szükség. Sottomarina rajongott a sakkért, de egy valamit nem volt hajlandó elismerni: a szabályokat.

- Ha a pókerkártyánál lehet csalni, lehet a sakknál is -vallotta, és sehogyan se akarta elismerni, hogy a ló csak oldalt léphet, a paraszt nem üthet előre, a futó pedig csak a saját színén haladhat. - Corpo di bacco! Játékban ott csalok, ahol tudok!

Igy azután Christian és óriás hajómesterünk játéka valóságos eseménynek számított. „Telt ház" volt ilyenkor a fedélzeten, még Daniló bácsi és Barrabella is előjött kabinjábol, amikor meghirdetődött á Christian-Sottomarina játszma. Kiderült, hogy Szevér is, Zoller is pompás sakkozó, sőt -Pedro is! A mi kis Péntekünk, aki a dél-amerikai spanyol újságokból csak a nagy betűkkel boldogult,.valóságos sakkzseninek bizonyult. Egy-két napi tanulás után már mattolta Szevért, remire állította a vízi vigécet!

- Kész csoda ez a gyerek! - hüledeztünk, és Daniló bácsi megjegyezte: - Ebből a kis krampuszból még sakkvilágbajnok lesz!

Igy kovácsolódott össze Christian. Sottomarinával, Pedroval és általában a fregatt személyzetével. Persze, mondanom se kell, Silverék csoportját nem túlzottan érdekelte a fedélzeti sakkbajnokság. Ők inkább szerencsejátékkal töltötték a szabad időt és a tétlen várakozás napjait. És a jóságos arcú Christian nemegyszer nézett elmerülten Laguna Grandéra, mondván: - Én ezt az embert ismerem. Bármit is mond, ott láttam először Fanning szigetén!

Sejthetitek, Zeller és valójában mindnyájan a régi „jadranisták" közül. Parkin Christiant főleg a híres „mutiny", a „Bounty" fregatton történt lázadás miatt faggattuk. Első kézből kaptuk, a lázadóvezér közvetlen leszármazottja elbeszéléséből a regénybe illő történetet.

- Jah, ha akarjátok, elmondom úgy, ahogy a valóságban is megtörtént - mondta egy este Parkin Christian, amikor a szélcsönd már kezdett ijesztő lenni, és úgy lebegtünk a Csendes-óceán Húsvét-küszöb nevű 1019 méteres mélysége felett, mint egy tehetetlen léggömb a magasban. - Jah, sok mindent hozzátoldottak dédapámék történetéhez, de mi tudjuk az igaz valót. Jah, figyeljetek.

 

„MUTINY ON THE BOUNTY"

 

Ha majd meglátjátok Pitcairnt, az én szülőföldemet, elismeritek, hogy okos emberek-voltak azok a tengerészek, akik szörnyű helyzetükben ott kerestek menedéket. Most Pitcairnen két falut és két kisebb lakótelepet találtok. Van iskolánk, templomunk, rendes kikötőhelyünk is. Akkor, a „mutiny" idején nem volt semmi. Pitcairn lakatlan sziget volt. Jah, így igaz, boys. De hát inkább kezdem az elején.

1789, jegyezzétek meg ezt az évszámot. Ennek az évnek februárjában történt, hogy a „Bounty" fregatt, őfelsége hadihajója azt a parancsot kapta, hogy Tahitiból térjen vissza, a Horn megkerülésével, NyugatIndiába, ahol újból megkezdték garázdálkodásukat a spanyol kalózok. A hajó parancsnoka William Bligh kapitány-hadnagy volt, az a Bligh, akinek igen rossz híre volt az angol tengerészetben. Abban az időben már a nagy James Cook és commodore Wallis bebizonyították, hogy lehet a legénységgel emberségesen bánni. A híres hétágú macska, a korbács és a vízben áztatott kötélvég Cook hajóin már ismeretlen volt, de az árbocra való felhúzás, az árbochoz szögezés is. Nem úgy a „Bounty"-n! Ott minden maradt a régiben, úgy, ahogy azt még Drake elrendelte. Jah, Bligh kapitány-hadnagy nem akart Cooktól tanulni, holott Cook tanítványa volt.

Cimborák, egy azonban igaz; jó tengerész volt Bligh, azt meg kell adni. Dédapámék feljegyzése is ezt bizonyítja, én őrzöm a naplót, és nem adnám oda semmi kincsért! De hát az is igaz, hogy Bligh „hard seaman", kemény tengerész volt, „hash master", mestere a kegyetlenségnek, mint dédapámék bizonyítják. Az általa észlelt legkisebb hibát is vad kegyetlenséggel torolta meg. Annak is nyoma van, hogy tisztjei többször kérték: enyhítsen a szigorúságon, a szükségtelen vasfegyelmen. Mindez nem használt. Bligh komoran rázta fejét: by, minden úgy marad, ahogy eddig volt! Megverette McCoyt is, a második kormányos-mestert!

Tudjátok, a tengerészek szókincsében ez a valami, hogy „by, by", sok mindent jelent. A tisztek is rázták a fejüket: by, by, ebből baj lesz! . . . így tett a dédapám is, meg John Adams is. Dédapám abban az időben tisztnek számított, „masters mate", árbocmester volt. John Adams pedig kormányosmester. Jah, ők is elmondták a by-byt nemegyszer!

A hajó tehát kifutott Tahitiból, hogy az Indiákra érjen. De nem ért oda.

Nem sokkal Tahiti után, úgy gondolom Fakarawe táján, kitört a lázadás!

Különböző mesék különböző módon mondják el a tragikus nap történetét. Hogy Bligh megkorbácsoltatta Stewart matrózt, aki belehalt sérüléseibe. Hogy megtagadta valami mulasztás miatt a napi rumadag kiadását. Jah, sok mindent mondanak. A valóságban az történt, hogy akkor már mindenből elege volt az embereknek! A közvetlen és látható ok valóban Stewart megkorbácsolásának - elrendelése volt! Elrendelése és nem keresztülvitele! Stewart nem halt meg, ebből egy szó sem igaz. Stewartot szerették, vidám, derék fickó, akiért többen kiálltak. Dédapám is, a kormányosmester is, de még Bligh első embere is.

- By, by - mondta a kapitány-hadnagy -, a korbácsolást végre kell hajtani! ...

És elrendelte, hogy az ítélet végignézésére sorakozzon fel a legénység! Mindez április 12-én történt.

Ekkor lépett közbe az én dédapám, Flecher Christian, akiről annyi tücsköt-békát összehordtak. A „lázadás vezére", írták róla még a tankönyvek is. Holott a lázadás vezére maga volt az egész legénység, akik éppen eleget szenvedtek Bligh kegyetlensége miatt. Hiszen akkor már a „Bounty" csendes-óceáni útján, a legénységből heten korbácsolástól pusztultak el! Betelt a pohár, ez az igazság. A dédapám nem tett mást, mint annyit, hogy levett sapkájával, tiszteletteljesen Bligh elé állt, és ennyit mondott: - Sir, kérve kérjük Stewart büntetésének elengedését... Ennyit mondott. És Bligh ezért arcul vágta dédapámat!

Ott a fedélzeten, tengerésztársai előtt, abban az időben a legjobb árbocmesterek egyikét, aki tisztnek számított az akkori ranglistán. Arcul vágta és ordította:

- Kutya, vasra veretlek!

Jah, a vasraverésből nem lett semmi.

Valaki elordította magát: - Nem hagyjuk az árbocmestert!

Jah, nem hagyták. A vas Blighra és néhány emberére került! Két tiszt, aki kardot rántott, a fedélzetbe harapott! És hogy mennyire nem a bosszú vezette dédapámékat, arra a legjobb bizonyíték az, hogy Bligh parancsnokot, aki kegyetlenségével annyi bűnt követett el, szabadon engedték.

Mi tudjuk Pitcairnen, ezt a szabadonengedést is felhánytorgatták dédapámék ellen nemegyszer. Holott Bligh ettől lett nagy ember és admirális is. Nem holmi sajkába tették a

kegyetlen parancsnokot, mint az utókor gyakran hirdette, hogy így lelje hozzá hű társaival gyors pusztulását az óceánon! Szó se igaz ebből. A hajó legjobb csónakját, a bálna-vadász-kuttert kapta meg, bőven ellátva élelemmel, a hozzátartozó, veletartó emberek és a maga számára. Különben hogyan tettek volna meg 4160 tengeri mérföldes utat, egészen Timor szigetéig? Világra szóló teljesítmény volt ez így is, a Bligh kiváló tengerészképességeit bizonyította. De lőfegyvert nem kaptak. És ezért is nem mertek kikötni a közbeeső szigeteken, ahol bizony abban az időben még veszélyes volt „puka-puka" nélkül partra szállni.

A „Bounty" pedig visszafordult Tahitira. A lázadók tudták: szörnyű halál vár rájuk, ha őfelsége hadihajói elfogják őket. Márpedig az nem volt kétséges, hogy erre könnyen sor kerülhet. Ezért elhatározták, hogy - eltűnnek a világ szeme elől!

Keresnek egy olyan ismeretlen szigetet, ahol letelepedhetnek, és új életet kezdhetnek.

Ezért is mentek vissza Tahitira. Akkor itt még nem volt semmiféle fehér település, erőd vagy állomáshely. Tahiti népe szívesen emlékezett vissza a derék és jóságos Cook kapitányra, aki tizennyolc évvel ezelőtt járt itt, és Tuapiá-val, a legfőbb főnökkel jó barátságba került. A „Bounty" visszatért tehát Tahitira. Megrakodtak vetőmagokkal, disznókkal, szárnyasokkal, sőt meg is házasodtak. Bennszülött nőket vettek feleségül - azért is vagyunk mi, pitcairni származékok, sötétbőrűek, valójában félvér eredetűek. Dédanyáink Tahiti természeti népeiből kerültek ki! Tizenkét bennszülött nő követte őseinket Pitcairnre.

Igy egészen más rakománnyal, mint az őfelsége hajóinál szokásban volt, indult el új hazát keresni a lázadók hajója, a „Bounty".

Teljes huszonegy éven keresztül nem tudott a nagyvilág semmit a „Bounty" lázadóiról. 1808 februárjában egy amerikai korvett, a „Topáz" kötött ki elsőnek Pitcairn szigeten. Kis települést találtak ott. Fehér bőrű férfiakat, világosbarna bőrű nőket, s igen szép, jókötésű félvér gyerekeket. John Adams volt akkor a bíró, a volt kormányosmester. A „Topáz" legénysége hamar rájött, hogy Pitcairnen az eltűnt, elveszettnek hitt „Bounty" emberei élnek.

Igy terjedt el a hír a világban, hogy a lázadók nem a Csendes-óceán hullámsírjában pihennek.

Ha majd eljöttök, meglepődtök, mennyien élnek ma is ott Flecher Christian, John Adams, William McCoy, John Stewart és a többi tengerész leszármazottaiból.

Hiszen nekem van csak nyolc unokám, cimborák! Jah, egyik derekabb legényke, lányka, mint a másik. Jófajta vér a „Bounty" lázadók vére, higgyétek el!

 

Mennyire „csendes" a Csendes-óceán? - Szürke folt az égen - A zöld fény - Eltűnt Duncan ládája! - A dermesztő kérdés - Lemondani Roatanról? - A meglepetések birodalma - Sottomarina kioktatja Pedrot - Magányos csónak a távolban - Daniló bácsi érvelése - William Hunter bemutatkozik - Vakaródzni egészséges - Ég a hajó! - Elrendelik a hajó átkutatását - Két revolver - Mit hallott Parkin Christian? - Palackba zárjuk az üzenetet

 

Ha eljuttok majd a Csendes-óceánra, jó, ha valamivel előre tisztában vagytok. És ez nem más, mint az, hogy néha a nevek könnyen megtévesztik az embert. Hogy a tengerészet nagymestere, Magellán annak idején - kiérve a róla elnevezett átjáróból, egészen drámájának színhelyéig, a Mactan-szigetig - az általa elnevezett Csendes-óceánt valóban „csendesnek" találta, az szerencséje volt neki és hajóinak, de nem annyira az utódoknak. Maga a tény, hogy a Földünk legnagyobb világtengerét „csendes" jelzővel illetjük, elég sok kalamajkát okozott már meggondolatlan kapitányok számára. Ez a 180,1 millió négyzetkilométernyi óriási víztömeg valóban „csendesebb", mint a többi világtenger. Passzátjai, antipasszátjai, szélcsendes és széltőljárt zónái „nagyjából" kiegyensúlyozottabbak, mint a többi világtenger hasonló zónái. De ez az „inkább" és „nagyjából" ne tévesszen meg senkit! A hírhedt tájfun és a „malaitai-hurrikán" a Csendes-óceán édes gyermeke, ott születik, ott rombol, ott mutatja meg nagyságát, és ott is hull össze, elenyészik.

- Ah, badar beszéd! - kiáltott fel egyszer előttem, fiatal tengerjáró előtt, egy híres hajóskapitány. - Aki azt állítja, hogy a Pacifico veszedelmes víz, az nem ismeri az óceánokat! Jártam arra többször, levél se rezdült!

És erről a kapitányról, alig egy évvel találkozásunk után, hallottam, hogy hajójával együtt nyomtalanul eltűnt Palau partjainak közelében! (1921 augusztusában a 3512 tonnás „San Juan"-nal!)

Nos, én nem hiszek a Csendesnek, hiába Magellán a keresztapja. Elismerem, gyönyörű tenger. Pesten úgy mondanák: ilyen tenger nincs is. Kékebb a kéknél, és átlátszóbb az üvegnél is. Lenyűgöző letekinteni az árbocterebről ebbe a kékségbe: lelátni legalább 20-25 méter mélyre, ahol is lomhán lapátolják körül a hajót az óriási cápák, a villámgyors barracudák, csillogó kalauzhalak, a lomha, de mindig kíváncsi bálnák, a szellemként lebegő ráják, a szivárvány minden színében pompázó medúzák, s ahonnan üstökösként vágódnak ki kékes-pirosán a repülő halak!

A tengerek vándorai századokon át megtanulták, hogy ahol hajó van, ott élelem is akad. A szakács, a smutje, hová dobná a moslékot, ha nem a tengerbe? Az pedig mesebeszéd, hogy távol a partoktól - kihalt az óceán! Hogy ki volt az a szobatudós vagy áprilisi tréfára hajlamos kapitány, nehéz lenne kinyomozni, de valahogyan elterjedt az a „civil" hiedelem, hogy künn az „ezer-mérföldesen" kihalt a tenger, nincsen arra semmiféle élőlény! Erre csak egyet mondhatok nektek, fiúk: a nagy halak, vagy a tenger gerinces emlősei, ott tartózkodnak, ahol a kis halak; a kis halak ott lelhetők, amerre az áramlatok a szemmel alig látható rákokat és planktonokat sodorják. Néha a partok felé sodorják, mint például a Robinson-sziget öbleiben, néha a passzátokkal a legnyíltabb térségekre, vagy bele a szélcsöndesnek nevezett övezetekbe, ahol elég gyakran akad szél is. De badar beszéd elméleteket felállítani... aki így cselekszik, az nem járt az óceánokon!

Az nem látta, hogy a Húsvét-küszöb ezerméteres mélysége felett, közel a víz felszínéhez, micsoda kavargás is volt az „Óceán királynője" körül! Azokon a dögletes szélcsendes napokon elmerenghettünk a tükörsima víz üvegszerűségén. És ha legalább fürödni lehetett volna. De nem lehetett. Daniló bácsi kilőtt három cápát, és a következő tíz percben ott volt már újból három!

A nap perzselt, égetett, s a látóhatár, a horizont, opálszínű fényben remegett. A kabinokban nappal alig lehetett tartózkodni. Éjjel más volt a helyzet: szellő támadt, szinte hűvös szellő.

- Parti szél - állapította meg Horváth Feri.

És ezen jót nevettünk. Parti szél! A legközelebbi part, a Húsvétsziget is lehetett akkor ezer kilométerre!

De az éjidő szellője tovalendítette a fregattot a kék víznek ebben a csodájában, és a negyedik napon megjött valami szélféleség is, úgyhogy egy este Szevér, az ügyeletes tiszt a nyolc órás őrségnél megállapította, hogy hajónk pozíciója: déli szélesség 32. fok, nyugati hosszúság 112. fok. A Húsvétsziget akkor pontosan északnak volt tőlünk, 400 tengeri mérföldre.

Igy mi valóban, elveszve a világ elől, az óceán vízsivatagában hajóztunk.

- Egy dollárt adtam volna, ha megláthatom a Húsvétsziget kőbálványait - nézett bele az éjszakába szomorú képpel Zolier. - Daniló bácsi azt mondja, így hamarább elérjük a kérdéses helyet. Hát kíváncsi vagyok ...

És amikor Szevér pontban éjfélkor átadta szolgálatát Ferinek, valamire figyelmeztette:

- Nyugatnak, pontosan nyugatnak erős, szürke folt látszott naplemente után. Úgy vettem észre, a folt növekszik. Figyeld csak!

- A szél iránya?

- Szél iránya, mint erezheted, kelet-kelet-dél.

- És a folt növekedett?

- Amíg láttam, növekedett. Tehát ügyelj. Franci. Feri bólintott:

- Nyugodt lehetsz, Szevér, Jóéjt.

- Jóéjt.

Szevér, Zoller és Parkin Christian léptei alatt recsegett a kormányfedélzet nappali hőséget lassan kiengedő deszkája. A kormányhoz Gabbia és jómagam álltunk. Előttünk a tájoló lámpása világította meg az iránytű szélrózsáját. Rőt fényt vetett Gabbia. sebforradásos, komor arcára, a felettünk alig-alig feszülő főárboc marsvitorlájára.

Horváth Feri megnyálazta a fületövét fordult egy kevéssé, bólintott.

- Igen, a szél iránya kelet-kelet-dél. Az éjféli őrséget tehát átvettük.

Kihalt, csendes volt a fedélzet. Mindössze Piede kocogott fel hozzánk, s a fokszli előtti dohányoshordónál láttunk néhány árnyékot. Az őrség emberei kuporogtak ott.

A szél valóban olyan volt, mint éjidőben a mi Adriánk parti szele: könnyű, csendben duruzsoló. A hajóorrtól felhallatszott a tengerészfülnek legkedvesebb muzsika, a feltúrt víz kotyogása, a hajóoldalhoz csapódó hullámok döngicsélése.

A kék tenger most arany tengerré változott. A felszínen lebegő kovamoszatok és más egysejtűek fluoreszkáltak, világítottak. Miriádnyi tömegük aranyözönben csillogtatta még a hajófalhoz vágódó hullámok taraját is.

Feri a kormányhoz lépett.

- Közületek sóhajtott valamelyik? Mi ugyan nem.

- Mi azt hittük, hogy te vagy Piede sóhajt - mondtuk.

- Furcsa, pontosan ebből az irányból hallottam a sóhajtást.

- Én meg felőletek, a kormányszélről - mosolyogtam. Gabbia felbökött az égre:

- Eltűntek.

Mármint a csillagok. Az előbb még ott világitott az Alpha Crucis, a Dél-keresztje, alatta a Centaur és a Hajókompassz. Igen, eltűntek. Feri halkan füttyentett.

- No, akkor, Piede, elő az őrséget! Mindent feltekerni, csak a viharvitorlák maradnak. Gyerünk!

Ekkor már, mintha parancsszóra történt volna, a hajó futása is lelassult. A félhátszél elcsendesedett, majd leállt

- Hallod? - bökte meg a vállam Gabbia. - Hallod?!

A távolból különös, dobpergésre emlékeztető moraj, s az előbb hallott sóhaj. Nagy, nagy sóhaj! És utóhangként nyögés, nyöszörgés.

A hajó megállt.

- Fél-őrség a főárbocra, fél-őrség az előárbocra! - üvöltötte Piede. - Presto, presto, emberek!

Vihar közeledett.

A Szevértől észlelt szürke folt a nyugati horizonton, ime ideért. A csillagok eltűntek, a vihar hangja már a közelünkben morajlott.

- Ebből ronda dolog lesz - állapította meg Feri. - Túl gyorsan ért ide.

A trópusi vihar, különösen, ha nem a passzátot érinti, még akkor is komoly haditáncra képes, ha nem tart tovább egy negyedóránál.

Valaki áthajolt Gabbia vállai felett, és az iránytű burájára nézett:

- Helyes. Kormányt négy fokkal steuerbordra! Nézzünk szembe az érkezővel!

Daniló bácsi állt mellettünk.

- Riasszátok Szevért és Sottomarináékat is - rendelkezett parancsnokunk, aki igen jól tudta, mit várhat.

Mi is tudtuk. A dobpergés és a nyögések, sóhajtások sorozata egyre közelebb hallatszott. A tenger aranyfolyama még ott világított alattunk. És ekkor láttam először a Csendes-óceánon és az Indiai-óceánon észlelhető jelenséget, a zöld fényt!

A köteleket, a felgöngyölítés alatt lebbenő, tekeredő keresztrudas vitorlákat különösen ható, hol halványabb, hol erősebb zöld fény vonta be. Ugyan, a „Jadran" sóner boldogult jövendőmondója. Suttora, mire következtetett volna, ha velünk együtt észleli ezt a kísérteties világítást?

Mindenesetre borzongató látvány volt, amikor az éjszaka sötétjében a kísérteties fény zöldes színben megvilágította a hajó világos részeit. Daniló bácsi fehér vászonsapkája is zölden mutatott.

- Mindent megerősíteni! - hallatszott parancsnokunk hangja. - Lekötni! Horgonyt külön hurokkal biztosítani!

- Corpo di bacco! Gyerünk emberek!

Már Sottomarina csoportja is a fedélzeten dolgozott. A hajó megbillent, emelkedett, süllyedt. Érdekes, nem a vihar ért előbb hozzánk, de a vihar hullámai.

- Kemény tánc lesz ebből - állapította meg Zoller. -Csigavér!

Régi elmélet, az a vihar, amelyik lassan halad, idegtépő lomhasággal közeledik, annak komoly ereje van. Ezt bizonyítják az „előőrsök" is, a hullámok.

- Mit gondol, Mr. Christian, miféle viharra számíthatunk? - kérdezte a vízi vigécet Daniló bácsi.

Parkin Christian nem válaszolt azonnal. A kompassz-lámpa megvilágításában is látszott, hogy a mindig mosolygó, derűs tekintetű ember most erősen mérlegeli a helyzetet.

- Hurrikán nem lehet, mert a hurrikánt már legalább tíz órával előbb megérzi az ember. A légsúlymérő mit mutat, captain?

- Öt tizedet esett mindössze a tegnapihoz képest.

- Hát az nem sok. Tehát nem hurrikán. Helyi ciklon, amit hamar lerázunk majd. A fő, hogy szembekapjuk az első lökést, mert akkor nem tudunk oldalt fordulni. Tehát azt ajánlom, captain, forduljunk pontosan nyugat-nyugatészaknak. Onnan jönnek a hullámok is.

Mindezt alig mondta ki Christian, máris belekapaszkodhattunk a kerékbe.

Az árgyélusát, fiúk, a „Csendes" másodpercek alatt megmutatta, mit képes egy egyszerűnek mondott helyi ciklonnal is művelni!

Még szerencse, hogy a keresztrudakon senki sem volt már.

A hajó előrebukott!

Aztán felágaskodott!

Egyszeriben eltűnt az aranyfolyam, de a zöld fény is.

A vihar összes boszorkánya, ördöge, koboldja, szelleme ott üvöltött a fedélzeten, az árbocokközött, a hullámokon. Üvöltött és belekapaszkodott mindenbe, ami a legkisebb ellenállást is kelthette!

És sötét lett, vaksötét!

Zuhogott az eső, süvített a szél, tornyoztak a hullámok.

Sapkák, fedélzeti lámpa, csónakot leborító ponyva, a tenyérnyi viharvitorlák - világgá mentek az első pillanatban.

- Kapaszkodni! - üvöltötte Daniló bácsi, Szevér, Feri, Sottomarina.

Mást valóban nem lehetett tenni, csak kapaszkodni.

Térdre esni és megfogni a legközelebbi valamit - kötélbakot, árbocot, kormánykereket, korlátot, a mentőcsónak lekötő szíjait -, mert a „helyi ciklon" kimutatta a fogafehérét.

A hajó minden eresztékében nyögött, recsegett. Ebben a haditáncban, a hullámok döngetése, a szél szörnyű erejű lökése közepette az „Óceán királynője" ugyancsak bebizonyította, mire képes. (A derék tervező, Barrabella kapitány, beszorult a kabinjába, és ott újból átesett a tengeri betegségen.) Alulról, felülről víz áradt a hajóra, és így ránk is.

- Csigavér! - lihegte a közelemben Zoller, és egyre köpte a tengervizet.

Akkor már magunkra tekertük a biztosító köteleket, mint ahogy ezt tette mindenki, aki nem jutott el a fokszliig vagy a kabinokig, hogy menedéket találjon. Itt tenni és segíteni sokat úgysem lehetett.

A fregatt tehetetlen játékszerként vergődött a megvadult hullámok hátán, sőt néha alatta is.

- Csigavér -nyögtem már akkor én is szüntelenül, ezzel adva bátorságot magamnak, mert bizony akadtak percek, amikor úgy éreztem: ez már a vég, nincsen tovább.

És ezt megérezhette Parkin Christian is, mert időnként (alig fél méterről!) a fülünkbe kiáltotta:

- Jah, mindjárt vége lesz! Mindjárt! Jah!

... Már derengett, amikor végigtekinthettünk a fedélzeten és önmagunkon is.

Parkin Christiannak igaza volt: nem hurrikánnal, csak helyi ciklonnal volt dolgunk.

Ahogy a dzsinnek ránk törtek, úgy tűntek el egy óra, másfél óra múlva.

Az égen a hunyó csillagok pislogtak, keleten megjelent a nap felderengő sugárzása.

Csak a zúgva előretörő hullámok és egy üres árbocokkal csépelő hajó bizonyította, hogy nemrégen még a pokol, üstjében forrt itt minden.

Egyenletes nyugati szél kezdett fújni.

Mintha nem történt volna semmi. Hát ilyen a Csendes-óceán, fiúk, bolondos tenger, mint ahogy azt sok tengerész bizonyíthatja.

Senkivel nem történt semmi baj, csodálatos módon. A legjobban még Guzsik apó és Pedro járt, akik beszorultak a konyhába, ott kuporogtak lezuhant lábasok, összetört üvegek között, a krumpliskosár alá bújva, hogy ami leesik, az ne őket érje.

Azt, hogy a parancsnoki kabin oldalfalának egyik részét, az ablakot elfedő táblát a hullámok pörölycsapása betörte, és a kerek ablakot tokjával együtt kiszakította, elsőnek Szevér vette észre,

- Parancsnok úr - jelentette Szevér-, a kabinfal megsérült. Minden úszik. A folyosóra nyíló ajtó is kiszakadt!

- Majd megnézem, előbb hozzuk helyre a hajót! - válaszolta parancsnokunk. - A kabinajtót is.

Hát az bizony nem jelentett egyszerű feladatot, helyrehozni a hajót. Nagy szerencse, hogy árbocok nem sérültek meg, és itt láttam bebizonyítva azt a „maradinak" mondott elméletet, hogy viharos tengerekre (mint főleg az Indiai-óceán és az északi Atlantika) a legjobb az alacsony, zömök árboc, és akárcsak a fáknál, az árbocoknál sem jó, ha az égig nőnek. A szélalatti oldalon megsérült a mellvéd, legalább kétméteres szakaszon forgáccsá vált a kétujjnyi deszka; összetörtek a mentőcsónak bakjai és a kötélzetben is hiányosságok támadtak, mert a viharvitorlákkal több kötélszár (feszítő és húzó) elszabadult. Guzsik apó nagy bánatára a víz betört az élelmező-pantrybe, és ott sok mindent tönkretett. De betört a fokszliba is, úgyhogy rövid idő múlva úgy festett a fedélzet a sok száradó holmival, mint valami zsibvásár.

Daniló bácsi kajütjéből eltűnt parancsnokunk hálózsákja, amit még Jan Mayenről hozott magával, príma holmi volt, fókabőrből készült. Eltűnt a fehértalpú, magas szárú dunlop viharcsizma, ami minden matrózinas álma, vágya. Eltűnt több apróság, amit az ablakon betörő hullámok elsodortak, és amit a pincesötétségben nem vehettünk észre, már csak azért sem, mert hiszen hosszú időn át azt se tudtuk, hogy a víz alatt vagy a víz felett vagyunk! A kormány fedélzet ugyanúgy úszott a hullámok látogatására, akár a jóval alacsonyabb főfedélzet.

De a legnagyobb baj, hogy - eltűnt a láda!

Igen, fiúk, a Grossmanntól kapott láda, néhai Harry Duncan kalózkapitány minden iratával együtt!

- Hivat a parancsnok - súgta fülembe Horváth Feri, amikor kezdtük a hajót visszarángatni rendes útvonalába. Szörnyűség, eltűnt a kabinból a láda! Kisodorta az orkán!

A kormánynál otthagytuk Parkint, Gabbiát, és Zolierrel együtt bementünk a kabinfolyosóra.

A viharvert kabin közepén ott állt Daniló bácsi, és mellette a kis Barrabella, aki egyszeriben helyre jött a hírre, hogy mi történt a ládával.

- Nem kétséges, az áradat kisodorta - állapította meg Daniló bácsi. - Itt tartottam a fekhely alatt, a csizmák mellett. A bevágódó víz kisodorta a kormányfedélzetre, onnan le a főfedélzetre, vagy esetleg egyenesen a kormányfedélzetről vágódott ki a tengerre valamelyik felcsapódó hullám jóvoltából. Sajnos, se másolatot, se jegyzetet nem csináltam.

A veszteség tragikus volt. Főleg azért, mert Duncan naplója és a térkép bizonyító erejű okmánynak számított, különösen abban a formában, ha eredménytelenség esetén igazolnunk kell az egész letérési kalandot, de már csak azért is, mert régészeti és historikai szempontból kezünkben volt a dokumentum: Roatan, a kalóztanya, a titokzatos, ismeretlen „város", vagyis, ahogy egyes hivatkozások említik - a kalózok városa valóban létezett, nem fikció, kitalálás, mint sokan hirdették. Tudományos értékű okmányok, amelyek.önmagukban is értékek. De ettől függetlenül: döntő irányzék mind a térkép, mind a napló számunkra, akik úton vagyunk Roatan felé!

És mindez eltűnt, nyoma veszett!

Elnyelte a tenger. Magellán „csendese"?

- Nézzünk csak széjjel, hátha fennakadt valahol - javasolta Szevér.

Daniló bácsi csüggedten rázta fejét:

- Nincsen annak semmi értelme.

Kell hogy megmondjam: parancsnokunkat ennyire letörtnek, ennyire kedvetlennek talán csak akkor láttam, amikor azon a napon, Észak-Afrika partjainál elbúcsúztunk elpusztult hajónk, a „Jadran" roncsaitól, és attól a tengerrésztől, ahol a mélyben Suttora alussza örök álmát. Azokban a percekben Daniló bácsi, a tettek és a gyors cselekvés, a lelkes rajongás és a kalandok fáradhatatlan embere szinte mozdulatlanná, tehetetlenné bénult. Mint ezúttal is.

- Nincsen annak semmi értelme, már csak azért sem -ismételte -, mert mielőtt hivattalak, Szevér, már körülnéztem. Miért is nem néztem meg én magam, miként zárta be Pedro a kajütablak fedőtábláját! A csavart rosszul húzta rá, a hullámok felfeszítették és kiszakították az egész tokot, mindenestől együtt.

Odanéztünk az ablak helyére. Szabadon kiláttunk az óceán hömpölygő, csendesülni nehezen akaró hullámaira.

Abban a pillanatban Zollerrel egy valakire gondoltunk.

Nekem eszembe jutott a múltkori eset, amikor Silver arcát véltem a kerek ablak esti homályában megjelenni.

Zoller pedig így szólt:

- Hátha valaki kilopta innen azt a ládát? Teszem azt, ez is megtörténhetett. Vagy nem?

Egymásra meredtünk. Zoller a váratlan kijelentések embere.

Barrabella szeme felcsillant:

- Gondolja, kormányos?

- Badar beszéd - mordult Daniló bácsi. - Rajtatok kívül senki se tudott a ládáról! Meg azután - a kormányosok közül látott valaki bárkit is, aki a vihar idején ide jött volna be? Vagy innen kiment volna? Egy elég nehéz ládával, akkor, amikor a két kar is kevés a kapaszkodásra? Te a kormánynál álltál, Zoller, te is Andrea - nos?

- Nem láttunk - ráztuk a fejünket -, de nem is láthattunk.

- Hát akkor kár ilyesmiről beszélni. Sejtem, Zoller, kire gondolsz.

- Igen, Silverre.

Daniló bácsi most mosolyodott el először:

- Ez a rögeszméd, Zoller. Sottomarina, Silver melyik árbocnál tartózkodott, és mit csinált a vihar idején? Sottonk megvakarta fejebúbját, hümmögött:

- Hát... az előárbocról szerelte a vitorlákat a kompániájával. Majd, ha jól emlékszem, a fokszliba húzódott a többiekkel.

- De hát minek is kellene a láda Silvernek, és mit tudott ő arról, hogy volt egy ilyen ládánk? Nem ... erről szó sem lehet... szó sem ...

És ezzel Barrabellához fordult, fátyolozottan csengett a hangja:

- Inkább arról kell dönteni, kapitány, hogy a történtek után érdemes-e folytatni az utat a vélt Roatan felé?

A kérdés dermesztőén hatott.

Ekkor éreztük, hogy valójában mennyire betöltötte gondolatvilágunkat Roatan megtalálásának nagyszerű reménye, mennyire áhítottuk a kalandot, a ritka és szenzációs esemény megvalósulását. Erről lemondani? Roatanról, a kalózfészekről, ahová méltóbban egyetlen hajó sem hatolhat be az „Óceán királynőjé"-nél! Erről lemondani?

- Corpo di bacco, hátha akad még most is ott egy-két aranykehely! - sóhajtott Sottomarina.

- Lemondani Roatan megtalálásáról?... - kapkodott Szevér.

A helyzetet a kis Barrabella mentette meg. A legteljesebb őszinteséggel kijelenthetem: a commendatore pocsékul nézett ki. Sárga volt, mint a citrom, szeme körül fekete karikák éktelenkedtek, mintha Sottomarinával verekedett volna, szóval: csúful elbánt vele a tengeri betegség. De a meggyötört testben hősi lélek élt. Ha a mi pompás Daniló bácsink összehullt a váratlan veszteség miatt, nem úgy az olasz flotta néhai tengerésztisztje. Barrabella fáradt öklével a koje támlájára csapott: - Az utat folytatjuk, kapitány! Ettől nem térünk el!

Olyan energikusan, bátor elszántsággal beszélt, hogy abban a pillanatban láttam: Daniló bácsi máris elszégyellte magát. - Megkeressük Roatant, kapitány - kakaskodott a kis ember. - Ha kell, tervrajz nélkül. Amit tudnunk kell, úgyis tudjuk. Az ön elmélete kitűnő, és így, mint Santa-Clara teljhatalmú megbízottja, Turkovich Daniló kapitány, önnek azt a parancsot adom: előre - Roatan felé!

Daniló bácsi másodszor mosolyodott el. Kezet nyújtott.

- Köszönöm, kapitány, hogy hitet adott. Igen, most már én is úgy érzem: keressük meg Roatant!

Zoller tiszteletteljesen közbeszólt:

- Bocsánatot kérek, de én meg úgy érzem: kötelességem kijelenteni, szent meggyőződésem, hogy a ládát nem nyelte el az óceán. A láda a hajón van!

Kenyerespajtásom, akivel együtt ettem annak idején a fiumei tengeresziskola háborús kenyerét, a hivő szent meggyőződésével ismételte abban a sok mosollyal kísért csendben, ami kijelentését fogadta:

- Szent meggyőződésem, parancsnok úr.

... Most, visszatekintve a múltra, a Nagy Kaland idejére, kell, hogy valamit nyíltan és őszintén megmondjak nektek. És ez nem más, mint az, hogy máig is talány előttem Zoller következetessége. Attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezte a hasonlóságot a „Tolna" sóner Silvermannja és a mi Silverünk között, nem szűnt meg kételkedni, szimatolni, sőt -mint már eddig is tapasztaltátok - vádolni is. És most jön az a bizonyos „nyílt", „őszinte" kijelentés: nem tudom, honnan szedte az én szeretett Zollerem (bocsásson meg érte, hiszen valahol a Sárga-tengeren hajózik e pillanatban) lélekbe, jövőbe látó képességét. Ö ugyanis se jövőbelátó, se lélekbelátó nem volt soha. Zollernél ismeretlen valami volt a töprengés, a Suttoránál megszokott „meglátás". Zoller az adott helyzet embere volt, akinél még az is csodaszámba ment, hogy egyszerre csak rávette magát a térképtudományra. Zolller ugyanis minden töprengés, stupecolás nélkül élte napjait csendes-óceáni ütünk kezdetéig. Maga volt az egyszerűség, a természetesség, az adott óra és az adott helyzet embereként múltak felette az órák.

De Silverbe beleharapott, mint a boxer-kutya, és nem engedte el.

- Szent meggyőződésem - dünnyögte többször. És Zoller szimatolt.

Hogy megint-csak az igazsággal rukkoljak elő, kell hogy megemlítsem: Silver és Laguna Grande körül semmi gyanúsat nem lehetett észrevenni. Mert az csak nem lehetett gyanús, hogy most már többször, mint eddig, előjöttek a „kincskeresés" kérdésével.

- Ugyan, mondanád meg nekem, pajtás - szólt Sottomarinához -, mi történt ezzel a hajóval? Elkerültük a Húsvét-szigetet, és jóval nyugatabbra kanyarodtunk, mint amerre Pitcairn található.

- Honnan tudnám - válaszolt Sottomarina. - így rendelkezett a parancsnok. Ö tudja, miért. Silver szokás szerint vigyorgott:

- Hát én megmondom neked. A kincs miatt! Sottomarina megveregette Silver vállát:

- Csak egyre a kincsen jár az eszed, pajtás! Amerikai vagy. eszes fickó, régi tengerész. De arra nem gondolsz, hogy egy ilyen hajó, mint a fregatt, a világ bámulatát akarja megnyerni? Mert erről van szó, pajtás, hidd el. Az én parancsnokom az ilyesmire sokat ad ám. Corpo di bacco!

Hogy mit hitt ebből Silver, mit nem, most már nem is lényeges. Később úgyis kiderül, hogy semmit.

Mindenesetre úgy tett, mint aki valamit mégis elhisz, mert így szólt:

- Hát én az ilyesmiben nem nagyon hiszek. Miattam táthatja a száját a világ. Én abban hiszek, amit megiszom, megeszem. A többi - füstkarika!

De a láda eltűnése - annak ellenére, hogy Roatan keresésével nem hagytunk fel - mégiscsak gondot okozott. Daniló bácsit az aggasztotta, hogy elvesztek a bizonyító iratok, no és maga a térkép, ami a kutatást mégiscsak megkönnyítette. Ezért parancsnokunk emlékezetből igyekezett a térképet elkészíteni. Persze, a naplót pótolni mégsem lehetett. Zoller azt sajnálta, hogy a térképköteget nem nézhette át, hiszen nyilván akadtak ott „értékek" is. Barrabella főleg a hajóterveket siratta. Szerinte Santa-Clara gyűjteményének ékességei lehettek volna. De hát túlzott sopánkodásra sok idő mégsem akadt: a Csendes-óceán magányában, bármely órában fenyegetve hasonló, vagy még nagyobb meglepetéstől, a hajót ért sérüléseket kellett javítanunk. A vitorlás hajó mindig visz magával tartalék árbocrészeket, pótfelszerelést, különösen kötélből, deszkából. A tüzetes szemlénél, amit nem annyira Daniló bácsi, mint inkább Barrabella végzett, megállapítottuk, hogy Parkin Christian helyi ciklonja ugyancsak jó munkát végzett. Guzsik apó, aki egyben ács is volt, sőt inkább ács, mint szakács, a szakember rajongásával nézte a gördülő hullámok roncsolását, harapását.

- Végre, megmutathatom a Commendatorénak, mit tud Guzsik Zenggből! Adják ide Piedét és Gabbiát, úgy helyrehozunk minden ácsmunkát, hogy nem akad ember, aki megmondja, hol volt a baj!

Csattogott a szekerce, énekelt a fűrész, szorgos munka folyt a fedélzeten.

A tisztek aggódó tekintetet vetettek időnként a barométerre.

Ujabban konokul ballagott visszafelé az aranyozott mutató, és vele együtt a kék színű rögzítőmutató.

Parkin Christian megrázta hófehér üstökét:

- Az ilyesmi itt nem jelent semmit. Ami közel van, azt nem jelzi az aneroid, ami távol, azt igen. Bolond hely ám a Csendes-óceán!

Bizony, bolond hely. A Csendes-óceán a meglepetések birodalma. Az óriási terület, benne a három nagy csoport (Mikronézia, Melanézia, Polinézia) ezernyi szigete, a különböző néptörzsek és fajok, kezdve a feketebőrű, pápuáktól egészen a halványszínű kanakákig, a szigeteken megbúvó rengeteg csirkefogó, kalandor, a lagunák útvesztői, a korallpadok váratlan csapdái... mind alkalmasak arra, hogy így vagy úgy, de meglepetéssel szolgáljanak.

Mióta a fehér ember első hajói megjelentek a Csendesóceánon, azóta ez a terület bőven szolgáltat eseményt az emberiség számára. Üsd fel valamelyik hírlapot, mondjuk a tiszteletre méltó „Pacific Herald Tribune"-t, mit olvasol ki belőle? „Mr. Kennedy kétárbocos sónerét elrabolták. A hajónak és a rablóknak nyoma veszett." „Mr. Sopwith húsz év után látta viszont »Cromwell« nevű hajóját, amelyet egy kalózbanda zsákmányolt el tőle." „A hurrikán a tenger színével tette egyenlővé Kalimpalang szigetét. Egyetlen ember sem maradt életben..." „A Matson Line társaság keresi a Marquesas szigetek és Tahiti között eltűnt „Honolulu" gőzöst..."

Mondom, a meglepetések tengerén hajóztunk.

Mindössze egy nappal később, hogy elszenvedtük a vihart, ugyancsak felkavarodott reggel a hajó élete.

Egyenletes, eléggé erős szél fújt, méghozzá délről. A fregatt pompásan haladt.

Széles hátú, de a végükön tarajos hullámok gördültek az egyenlítő irányába. Erősen tűzött a nap, és a fedélzetet locsolva felkészültünk a forróságra.

Olykor repülőhalak vágódtak ki a vízből, és szálltak jó néhány métert a levegőben. Nyomukban élesfogú, szörnyű állkapcsú barracudák rohantak, meghazudtolva azt a régi elméletet, hogy a nyílt, térés óceán élettelen volna.

A főárboc terebjéről Pedro lógázta a lábát.

A mi kis négerünk, mióta kiheverte sérülését, a legnagyobb szórakozást abban találta, hogy felmászott a marsvitorláig, ott átlépett a terebre, és onnan gyönyörködött az alatta levő hajófedélzetben, no meg a tenger távlatában. Van onnan miben gyönyörködni.

- Megengedem, hogy ott tartózkodj - helyeselt Daniló bácsi -, de csak egy feltétellel.

- Ahogy masa kívánja - csillogtatta fogait Pedro.

- Nálam a hajón semmi sincs ok nélkül. Ha te oda felmászol jó időben, kell, hogy rossz időben is felmássz. Te leszel adott esetben az árbocőr, különösen majd a szigetek között.

- Szolgálatára, masa, ahogy parancsolja - ígérte lelkesen Pedro, akiből Sottomarina faragott lassanként pompás tengerészt.

Sottomarina nemhiába volt a „Don Juan" hadihajó kétcsillagos marsgastja, amire büszkén emlékezett vissza. Ott tanulta a regulát, és adta tovább azt mindnyájunknak.

- Ha a feletteseid előtt állsz, kihúzod magad, és úgy nézel a parancsot adó. szemébe, hogy az lássa rajtad: nem egy buta cápának adta az utasítást! Ha valamit mond a felettesed, mit válaszolsz neki és hogyan?

- Pedro mondja: masa, parancsára.

-Helyes. És a szemébe nézel.

- Pedro szemébe néz.

- Ezt ne felejtsd el.

- Pedro nem felejti.

Hát így tanítgatta a kis négert, valóságos gyerekként, hajónk óriása, Sottomarina hajómester.

Pedro árbocőr lett, ami nem. megvetendő tisztség az ifjú legény számára. Az árbocőrnek sasszeme, gyors ítélőképessége, értelme kell hogy legyen. És jó idegei, izmai, hogy elbírja odafönt az örökös bukdácsolást, ingást, mindössze alig egy négyzetméternyi felületen, hátát az árbochoz támasztva.

De mondom, Pedronak a tereb volt a kedvenc tartózkodási helye. Közülünk senki nem irigyelte őt ezért.

Azon a bizonyos reggelen Pedro a távolba figyelt.

A tengeren, talán különösen hangzik a szárazföldi ember számára, nagyon, de nagyon nehéz valamit észrevenni. Nem egy megmentett hajótörött panaszolta már, hogy a közelében elrohant egy motoros hajó vagy elvonult egy vitorlás, és a hajótöröttről nem vettek tudomást. Bizonyára, nem akarták megmenteni - kesergett a hajótörött. Holott megtették volna, de nem látták meg! A víz felületén lebegő pára (ami a távolság arányában egyre nő), a fénytörés, a hullámok játéka, a hullámtarajok függönye, és nem utolsósorban a hullámtérbe való beleolvadás - mind alkalmas arra, hogy a tengeren egy bizonyos kisebb tárgy, mondjuk egy tutaj vagy csónak, nem is szólva az úszó emberről, elvesszen a fedélzeti látószögből. (A balatoni vitorlázók jól ismerik ezt a jelenséget, a tárgyak eltűnését már néhány méterről, erős hullámzás idején. Márpedig a tengeren hullámvölgy és hullámhegy a legragyogóbb „flaute-időben" is bőven akad.) Pedronak sasszeme volt. Ezt elsősorban Szevér állapította meg, aki a gyerek jelzésére - hogy „úszó tárgyat" lát - felmászott az árbocterebre.

Szevér látcsövével vizsgálgatta a messzeséget, nagyjából északnyugati irányban, majd lekiáltott:

- Magányos csónak a távolban!

A hír egyszerre felrázta a fedélzeti élet álmosító, reggeli fülledtségét.

Csónak a távolban!

Nem azon a területen jártunk, ahol magányos csónakok kószálhatnak.

Mert hogy csónakot láttak az árbocról, az biztos, de hajót sehol sem.

- Úgy sejtem, elhagyott csónak! - kiáltotta felülről Szevér.

- Valamelyik hajóról leszakította a vihar - vélte Daniló bácsi.

De már jelentette is a magasból Szevér:

- Nem elhagyatott! Mozgást látok. Mintha integetnének! Daniló bácsi lekiáltott Sottomarinának és a kormányhoz:

- Vitorlák szarvköteleit ereszd hátszélre! Kormányt vesd ki steuerbordra három fokkal!

És a fregatt az észlelt csónak irányába fordult.

Elhagyott csónak a tengeren, különösen, ha abban emberek is vannak, mindig eseménynek számít. Már csak ezért is képtelen az az állítás, mely szerint gyakran előfordul: magára hagyják a hajótörötteket. Persze, kivételek akadnak, de ha a tengeren valami bűnnek számít, akkor a hajótörött elhagyása a legnagyobb bűn. Emlékszem egy ilyen esetre, a New England-i „Mariposa" nevű amerikai gőzös 1930 telén nem vette fel az elsüllyedt „R I 75" jelzésű izlandi halászhajó hajótöröttjeit. Úgy hiszem, a „Mariposa" kapitánya örök időkre megbánta ezt a tettét. A legénység fellázadt, megbilincselte a kapitányt, és olyan állapotban tették ki a hazai kikötőben, hogy többé az életben nem léphetett a „Mariposa" parancsnoki hídjára.

Az elhagyott csónak emlékeztető arra, hogy mindenki így járhat, aki az óceánokon hajózik, és egyben nagy esemény is a vízisivatag egyhangú látványában.

Igy azután arra a kiáltásra, hogy „csónak a távolban!" - megélénkült a fedélzet.

Azok, akik az éjszakai őrség után a fokszliban vagy a kabinokban pihentek, előjöttek.

- Most már pontosan kiveszem - kiáltotta le Szevér -, többen vannak a csónakban! Előírásos mentőcsónak, amilyet az angol társaságok használnak!

Daniló bácsi leszólt Sottomarinának a főfedélzetre:

- Mentőcsónakot, készítsétek. Rum, kötszer legyen veletek. Horváth a kapitány, mint elsősegélyes.

Egyre közelebb kerültünk a hajótöröttekhez, mert hiszen nyilvánvaló, hogy csakis azok lehettek.

Most már a kormányfedélzetről is kivettük, hogy másfél-két kilométer távolságban, előbukkanva, majd eltűnve a hullámvölgyben, magányos csónak lebeg a vízen.

- Tele vannak vízzel - állapította meg Horváth Feri. - Alig emelkedik ki a vízből, nyilván a légtartályok tartják fenn.

Igen, a csónak peremszélig elmerült. Hogyan vette észre Pedro, hogyan látta meg ezt az alkotmányt, máig sem tudom. Szevérnek látcső kellett hozzá.

- Derék fickó vagy, Pedro - dicsérte parancsnokunk a fiút, amikor lejött az árbocról. - Jó tengerész lesz belőled!

Az igazságnak tartozom azzal, ha kijelentem: eléggé meglepő látvány volt számunkra a hullámoktól tehetetlenül tovasodródó csónak és benne a felénk bámészkodó négy-öt ember. Mert cseppet sem irigylendő helyzetükben, ámbár a menekülés reményével, ők is elbámultak rajtunk.

Nem hiszem, hogy akad közöttetek valaki, aki ne lázálomnak hitte volna az „Óceán királynője" felbukkanását. A megviselt, meggyötört, szakállas arcok réveteg tekintetéből is ezt olvastuk ki. A szerencsétlenek lázálomnak hihették az általuk még soha valóságban nem látott fregattot. Később mondták is, hogy nem hittek a szemüknek, amikor felbukkantunk - kétszáz évvel ezelőtti hajó a Csendes-óceán mai hullámain!

- Mentőcsónakot vízre! Indulj!

A fregatt kutterje átlendült - a mellvéd felett, és a tartókötelek recsegése, a csigák nyikorgása kíséretében a szélalatti oldalon a hullámokra dobbant. A fregatt akkor már összefektetett vitorlákkal egy helyben lebegett. Százötvenkétszáz méterre lehettünk a csónaktól, de közelebb már nem volt tanácsos jutni, nehogy a megmerült csónak és az állóhelyzetben ugyancsak tehetetlen fregatt összeütközzék.

A kutterbe Horváth Feri, Sottomarina és az evezőlegénység szállt be.

Öt-hat perccel később Sottomarina bömbölő hangja harsogott a távolból:

- Jelentem: az elsüllyedt „Vulcania" angol szénszállító gőzös megmaradt emberei! Parancsot kérünk!

Daniló bácsi szájához emelte a tölcsért:

- Embereknek elsősegélyt nyújtani, áthozni őket! Ha van velük felszerelés vagy iratok, azokat is. Csónakot magára hagyni!.

Sottomarina ordít:

- Parancsára!

Látjuk, hogy Horváth Feri egyenként vizsgálgatja a tehetetlen, átemelt embereket. Majd az evezők ismét megmerülnek, és a kutter megkezdi hullámtáncát, hogy visszatérjen a fregatthoz.

- Öten vannak! Az egyik fűtő!

Elkékült, éhségtől meggyötört, naptól kiégett, szomjúhozó, víztől és szenvedéstől reszkető embereket húzunk fel a fregatt fedélzetére.

Egy sem akad közöttük, aki értelmesen tudna beszélni.

- Gyorsan kellett nekik elpucolni - állapítja meg Zoller, hiányos öltözékükre nézve.

Szakadt munkanadrágnál, tépett ingnél nincs több a testükön, egy kivételével. Ez az egy kormányosféle ember, idősebb is a többinél, szakadozott zubbonyán égés, pörkölés látszik. Az ötödik valóban fűtő lehet, kezeslábas munkaruhája árulkodik erről.

A szakadozott zubbonyt viselő ember, amikor a kutterből átemelték a fedélzetre, révetegen, elhaló hangon mondta:

- „Vulcania" . . . kigyulladt... szénszállító ...

- Hol történt, merre? - kérdezte Daniló bácsi. De az csak egyre ezt ismételte:

- „Vulcania" ... szénszállító kigyulladt... szénszállító ...

Daniló bácsi legyintett:

- A legteljesebb kimerültség. Nincs értelme kínozni őket. A leghelyesebb, ha időnként egy-egy korty pálinkát kapnak, és talán néhány csepp tejkonzervet, hogy megkezdje a gyomor a működést. Franci, vedd őket gondjaidba.

Majd Parkin Christianhoz fordult:

- Mondja, Mr. Christian, merre érhette ezeket a katasztrófa?

Az ősz szigetlakó megrázta üstökét:

- Jah, nem tudom, kapitány. Sohase hallottam arról, hogy „Vulcania" nevű szeneshajó jár a Paumotukon. Ezen a tengerrészen meg különösen nem. Jah.

Barrabella is megszólalt:

- Mivel a fokszliban nincs hely, a fokszli melletti raktárhelyiséget ürítjük ki nekik. Pedro és Santjago csináljon ott rendet. Egyelőre azonban vigyék a fokszliba őket.

Daniló bácsi arcáról aggodalmat lehetett leolvasni. Mondta is nekünk, bizalmas barátainak:

- Ime, egy új probléma. Ezeket az embereket valahol ki kell tenni. Időt veszíteni pedig nem lehet. Megbeszélem Barrabella kapitánnyal, mit tegyünk.

- Hogy vinné el az ördög! - morgott Horváth Feri. - Mindig közbejön valami!

- Ujabb akasztófára való pofákat kaptunk! - állapította meg Zoller. - Nem lesz bennük sok örömünk. Tipikus soho-fickók!

A Soho London legzüllöttebb negyede, onnan kerülnek ki a kikötők legveszélyesebb figurái, a kocsmatöltelékek, a raktárakat és hajókat fosztogató csirkefogók.

Sottomarina, a valamikor nagy verekedő, az angyali szívű Sotto, védelmébe vette legfrissebb utasainkat:

- Már megint miket beszélsz, corpo di bacco! Szeretném tudni, miként néznél te ki, ha éhségtől, szomjúságtól kimerülve kanalaznának ki egy vízzel tele csónakból! Akkor te is a Sohóba való lennél, amigo.. hidd el.

Jó fél óra múlva megtudtuk Daniló bácsi és Barrabella „bizalmas döntését": az idő, sajnos, sürget, nem késlekedhetünk. Az irányt nem változtatjuk meg, változatlanul Roatan a cél. Ha útközben hajóval találkozunk, akkor átadjuk a hajótörötteket. Ha nem, úgy haladunk tovább, és visszük magunkkal őket, természetesen a nemzetközi tengerészjog értelmében, vagyis amíg a hajón tartózkodnak, kötelesek a munkában részt venni. Ha megtaláljuk a szigetet, és kétségtelenül megállapítjuk, hogy Roatant fedeztük fel, a tüzetes kutatásról leteszünk. Arra sor kerülhet azután, hogy az „Óceán királynőjét" elvittük Oaklandbe. Barrabella, Santa-Clara támogatásával, esetleg már Daniló bácsi új sónerén, amit Oaklandben vennénk, expedíciót szervez, és úgy térünk vissza Roatanra.

- Nincs semmi értelme a kapkodásnak - közölte parancsnokunk. - Márpedig ebben az esetben csak kapkodnánk. Lehet, hogy magát a szigetet sem találjuk meg, kutatni kell utána.

A hír nem hatott vidámítóan. Mintha Barrabella megijedt volna a felelősségtől, félve kenyéradójától Santa-Clarától - bezzeg máshogyan beszélt még néhány hete! -, és mintha Daniló bácsi sem akarta volna ennyi idegen előtt végrehajtani az utóbbi idők egyik legérdekesebb kutatását, a tengeri história fontos lapjaira tartozó Roatan felfedezését.

- Egyre inkább érzem, a kutatáshoz fel is kellene készülni - mondta Daniló bácsi, és igyekezett, hogy szavai minél meggyőzőbbek legyenek. - Hiszem, hogy ebben az esetben fény derül majd William Dampier, a nagy angol kalóz és tengerész csendes-óceáni rejtekhelyére is. Úgy gondolom, ha Roatan létezett, márpedig Harry Duncan feljegyzései és térképe szerint létezett, úgy akkor ez volt az ezerhatszázas évek végén Dampier menedéke is. De hát az erre vonatkozó irodalmat át kellene tanulmányozni. Okosabb tehát, ha egyelőre a kutatás helyett ezúttal a szigetet keresnénk csak meg.

Horváth Feri bánatosan legyintett:

- Sajnos, a „Jilland"-ra vissza kell térnem. A második expedícióban nem vehetek részt.

De hát mégse úgy történt minden, mint azt Daniló bácsiék kitervezték Barrabella kapitány társaságában. Az élet elég gyakran nem veszi figyelembe az ember döntését, ebben az esetben is ez történt. Az élet közbeszólt!

Úgy érzem, titeket most legelsősorban az érdekel, mi módon kerültek a „Vulcania" hajótöröttei abba a helyzetbe, hogy elhagyják hajójukat, és valójában kik is voltak ők, ha egyelőre hitelesnek is fogadjuk el beszámolójukat.

A tengerész-jog szigorú rendelkezése, hogy egy süllyedő hajó észleléséről, vagy magáról a süllyedésről, a megmentett emberek állapotáról, nyilatkozataikról, minden rendű és rangú adatról (hely, tárgyak stb.) jegyzőkönyvet kell felvenni, és azt az illetékes hatóságnak tovább kell adni. A jegyzőkönyvet a fregatton is felvették, méghozzá Daniló bácsi és Barrabella jelenlétében Horváth Feri végezte, akkor, amikor már az emberek kihallgathatók lettek.

Leghamarabb a kormányosféle ember tért magához. Javakorbeli, ötven év körüli lehetett. Arca talán még Laguna Grandénál is durvább, közönségesebb volt. Karja, háta ugyanúgy tele volt tetoválásokkal, mint a mi Sottomarinánknak, de hát nem oly csodás, nyelvet öltögető sárkányokkal, hanem igen ocsmány jelenetekkel, mint amilyeneket a trágár emberek rendelnek és terveznek ki a kikötőlebujok tetováló mestereinél, nagy hahota és ujjongás közepette. Már ezek a tetoválások is bizonyították, hogy nem a kalocsai érseket vettük a fedélzetre.

- Jupppii! - lelkesedett Silver, amikor az a feladat jutott neki, hogy a tengerészt végigdögönyözze, és megindítsa a vérkeringést. - Juppiii, nézzétek, fickók, ez ám a tetoválás !

Lassan-lassan mind az öt ember magához tért, életet lehelt beléjük Horváth Feri, részben rummal, tej konzervvel, dörzsöléssel, szíverősítő és vérindító injekciókkal.

A legnehezebben a fűtő tért magához, egy vézna, sovány emberke, akit kellőleg elcsigázott a nehéz mesterség. Egy teljes napon át reménytelennek tűnt, hogy életben marad. De másnap ő is kezdett magához térni, lélegzete egyenletesebb lett, a szívverése is, krétafehér arca sem világlott annyira az eléggé sötét helyiségben, mint az elmúlt napon.

- William Hunternek hívnak - mondta a tetovált ember -, Cardiffból származom. A „ Vulcania''' másodfedélzetmestere vagyok.