- Kérem - szólt igen komolyan -, én nem vagyok filmszínész. Az embereim se azok. Tengerészek vagyunk, voltunk és leszünk. Talán sejti, kedves kapitány társam, mire gondolok?

Barrabella, halvány mosollyal a szája szögletében, bólintott:

- Sejtem, kapitány. A ruha. Daniló bácsi bólintott:

- Igen, a ruha. Nem szeretném, ha akár ön, akár Don Martinez félreértene. De én ilyen maskarát nem vennék fel és a társaim se. Ezt önöknek meg kell érteni. Ismétlem: nem vagyunk filmszínészek.

Hosszú, kínos csönd támadt.

- Pedig a feltételek között ez is szerepel. Ugyanis szeretnénk, ha teljesen stílusosan indulna útjára az „Óceán királynője". Don Martinez így kívánja.

Daniló bácsi megrázta fejét:

- Sajnálom, de akkor máris mehetünk... A kis ember arcán megdöbbenés látszott.

- Ez lehetetlen, Don Daniló, ez képtelenség! Önhöz kimondottan ragaszkodik Santa-Clara és én is. De kérem!

Sottomarina megvakarta üstökét, közbeszólt:

- Márpedig, amit az én gazdám mond, az úgy van.

Ott álltunk a főfedélzeten. Felettünk az árbocok magasodtak. Az erős, masszív árbocderék fölött pompás terebeket (árbocállásokat, „árbockosarakat") helyezett el a tervező. Nagyszerű szórakozás lehet majd onnan szétnézni a vizek hátán. Az erős, lenolajjal impregnált és kátrányozott kötelek (a wantenek, spannerek, backstagok), amiket nálunk „patrácokra", „csarnakokra" magyarítottak, úgy feszültek, mint a húr. A csigák és a bikák ragyogtak a gondos kezeléstől. A főárboc sudarán sárkányos zászló lengett. Santa-Clara „egyéni" zászlója lehetett, vagy netán klubzászló. Egy kicsit összeszorult a szívem: talán nem lesz semmi eredménye jövetelünknek? Beleszeretve a hajóba, hajlandó lettem volna kijelenteni: felveszem én azt a maskarát, csak az „Óceán királynője" kormányát forgathassam! És mintha a többiek arcán is ilyesfélét láttam volna. Kivéve Zoliért, aki egyre a térképfülke kincsei között gubbasztott, és nem is jött utánunk. Meg hát Horváth Ferit, aki tépelődve meredt maga elé, mint aki küzd; ugyan mit is tegyen? A „Jilland"-e, vagy az „Óceán királynője"?

- Sajnálom - ismételte Daniló bácsi -, de ebben az esetben ...

Barrabella bólintott:

- Értem. Megértem önt, Don Daniló. És ha elintézném, hogy mégse kell? .. .

Daniló bácsi lassan, tagolva mondta:

- Akkor, kedves commendatore, felcsapunk fregatthajósnak! Igy van, barátaim?

És ránk nézett. Mi pedig jóízűen, felszabadultan kacagtunk, így hát.

- Mert úgy érzem - folytatta Barrabella -, mégse múlhat egy ilyen külsőségen Turkovich Daniló kapitány közreműködése. Don Martinez kifejezett kívánsága, hogy nyerjem meg önt a fregatt parancsnokságára. Márpedig úgy vélem, ha csak ezen múlik az ön aláírása a szerződésről, akkor azt is elintézzük. Don Daniló, azonban még mindig van valami, amit szeretnék tisztázni.

Daniló bácsi gyanakodva tekintett az emberkére.

- Nos?

- Bár a megállapodás úgy szól, hogy ön teljes legénységgel tartozik átvenni a hajót, két embert azért mi adunk. Gabbia és Santjago végig jelen volt az építkezés alatt. Pompásan ismerik tehát a hajót. Azonfelül jó tengerészek. Kezeskedem értük.

Gabbia is, Santjago is az oldalvéd-palánk szélén gubbasztott, és szótlanul szívták pipájukat. Daniló bácsi újfent végignézett rajtuk. Komor fickók, az ilyenek általában hasznos tagjai a vitorlás legénységének. Megfogják a munka vastagját.

Daniló bácsi bólintott:

- Semmi kifogásom ellenük, ha ön jótáll a használhatóságukért.

Barrabella kedélyesen felnevetett:

- Tehát akkor holnap délután aláírja, kapitány, a szerződést?

- Ha a társaim is úgy akarják - jelentette ki parancsnokunk.

Hát hogyne akartuk volna!

Az „Óceán királynője" meghódított bennünket. Valósággal rabul ejtett. Fedélzetén máris két évszázadot tettünk a múltba. És máris a lovagkor hőseinek éreztük magunkat.

- Akarjuk! - harsogott közismert tülkölő modorában Sottomarina. - Követeljük, hogy erre a hajóra szerződjünk! Corpo di bacco!

 

„Széljárta" és „Szélcsendes" szigetek - Szenzáció/ a „Csudajó"-ban - Silver rendelkezésünkre áll és leszerződik - Orkán és ütközet - Ünnepi pillanat - Fel a keresztfádra! - Horváth Feri jelentkezik - Hány tengerész kell a vitorlásra? - A ,,régi szép idők" - Barrabella hajóra száll - Bömbölő negyvenesek fújnak a Hornfok körül

A „Brazília császára" tengerészotthon első emeletén volt a szállásunk. Takaros kis szobák sorakoztak itt egymás mellett. Kétágyas és négyágyas szobák. Diego és kéttagú személyzete igen nagy rendet tartott. Meglátszott mindenen, hogy Diego valamikor tengerész volt. A rend és a fegyelem embere, ami itt Brazíliában igenigen nagy szó.

A szobáknak megfelelően kettesével és négyesével helyeztek el minket, egyedül Daniló bácsi kapott külön szobát. Természetesen az én társam Zoller volt, akivel annak idején a fiumei tengerészakadémián is szobatársak voltunk.

Azon a reggelen, amikor elmondhattuk, hogy egy régirégi hajóval takaros útnak nézünk elébe, éppen Zoller előadását hallgattam végig. Kora reggel volt, alig indult meg az utcákon a közismerten zsivajos brazíliai élet, de a behajtott zsalukon áttűző nap már azt hirdette, hogy délelőttre Portó Alegre az ördögök gyehennájává válik.

Én a pipámat szívtam, s pompásan éreztem magamat a ruganyos ágyban, Zoller pedig térképek kötegével körülvéve éppen nagy felfedezést tett:

- Hopp, megvan! Hát nézd csak, Andrea, nézd! Megcsíptem a kérdést! Ime, figyeld. Ez itten az Antillák szigetcsoportja a Karibi-tengeren. A dél-észak irányban vonuló csoport általában Szélcsendes szigetek néven szerepel a „civil" térképészek mappáján, de leginkább a magyar térképeken. A nyugat-kelet irányban elnyúló szigetsort többnyire Széljárta szigeteknek nevezik. Vagyis „Leeward Insels"-nek és „Luvward Insels"-nek. A mi Cholnoky professzorunk közismert atlasza még inkább gazdagítja a zűrzavart: figyeld csak, itt pontosan fordítva sorakoznak a nevek - ő a dél-északi szigeteket „széljárta", a kelet-nyugatiakat „szélcsendes" névvel illeti! Hát nem muris ez? A'zanyád!

Zoller hamiskásan pislogott át a szomszéd ágyból:

- Hogy Cholnoky professzor térképe téved, meg még jó néhány külföldi atlasz, az is bizonyítja, hogy hibás az egész „széljárta" és „szélcsendes" értelmezés. Talán Puerto Ricón, Barbudán, Guadeloupén. Antiquán nem fúj soha a szél? Ott örökös szélcsönd lenne? Ott, ahol évente többször a hurrikán viszi táncba a hajókat? Ördögöt! A tengerészek már századokkal ezelőtt pontosan meghatározták a szigetek szélirányba való fekvésének jellegét. Csak éppen a szárazföldi patkányok tekerték ki és teremtették meg a szépen hangzó, igazi hajós keresztségben megszületett nevek nyakatekert értelmezését. Minden vitorlázó tudja, mit jelent az-„líbe esni". Semmi esetre sem azt, hogy a vitorlás „szélcsendbe" került, hanem azt, hogy a hajó „szélmentes" oldala felé kanyarodtunk le, a lee-oldal felé, lecsúsztunk tehát az eredeti szélirányból, és így inkább megközelítjük a távozó szél irányát, mint a szél felőli, tehát a luv-oldal irányát. Kolumbustól kezdve a hajósok, akik ezeken a tájakon jártak, igen jól megfigyelték, hogy az atlanti-passzát iránya kelet-nyugati. Ezzel a széllel és tengeráramlattal hajóztak be a szigetek közé, és így érthető, hogy helyüket tengerészkifejezéssel határozták meg, azaz nevezték el a szigetcsoportokat.

Zoller tudálékosan rábökött az előtte heverő térképekre, atlaszokra, és én egyre inkább bámultam barátomat, hogy mi lett belőle. Valóságos tudós - Zellerből! Hát nem bolond a világ?

- Ez eddig rendben is volna - folytatta rendületlenül a cimborám -, ha a derék térképészek figyelembe vennék azt, hogy a szigetcsoportokat tengerészek keresztelték el -méghozzá tengerész-szakkifejezésekkel! De nem veszik figyelembe. Ezért tanulják a srácok hibásan a tengerész-szigetek nevét. Ráadásul nem is két csoport van, tehát nemcsak „szélcsendes" és ...széljárta" szigetek, hanem három. Érted, három, és nem úgy, ahogy például a Cholnoky-atlasz jelöli. Pontosan így fest az igazság - a tengerésztérképek szerint, amikben nincs okunk kételkedni. Puerto Ricótól Guadeloupéig elhúzódó szigetsor a „Leeward Insels", vagyis a Szélmentes (és nem szélcsendes) szigetek, mert ezeknek a szigeteknek a Karibi-tenger felé eső része mentes a passzát szél járásától. A következő csoport Dominicával kezdődik és Grenadáig tart, ez a „Windward Insels", a Széljárta szigetek, ami pontosabban így hangzana: Széloldali szigetek, Végül a harmadik csoport: Arubától Los Testigosig húzódik, az a Szélalatti szigetek sora, amit az olasz térképek „Isola Sotto-vente", a német tengerész-térképek „ín unter dér Winde" néven hívnak.

- Zoller, ha Anton úr ezt hallja az égből, megdörzsöli a tenyerét! - lelkesedtem.

Zeller itt nagy lélegzetet vett; szeméből lángolt a büszkeség :

- Elhatároztam, hogy az ilyen hibás értelmezéseket kikutatom, és megküldöm a térképszerkesztőknek. Különben tudod-e, hogy a világon két „szélalatti" és „szélfelőli" sziget van? A Csendes-óceán Társaság-szigeteinek északkeleti csoportját is „Leeward Insels"-nek nevezik. Hát nem érdekes? Ha rajtam állna, átkeresztelném, mert csak zavarra ad alkalmat. ..

Ezzel Zoller összeszedte a kirakott térképkötegeket és köteteket, köztük a sérelmezett Cholnoky-atlaszt is, és arra készült, hogy kimászik az ágyból. De előbb jófajta lapátnak beillő kezeivel megvakarta a hátát, ami nem tudom, mennyire illő a térképtudomány rajongói között. Mindenesetre vakarta, és így szólt: - A fregatton minden szabad időmet a térképkutatásnak szentelem!

Már válaszolni akartam, hogy magam is helyeslem ezt az elhatározását, amikor kinyílt az ajtó, és Piede kövér feje jelent meg a nyílásban.

- Sorakozó! Ezt üzeni a capo! Siessetek!

A „capo", a „fej", vagyis Daniló bácsi parancsa szentség volt előttünk mindig, szárazon-vízen egyaránt, így egyszeriben abbamaradt a térképészet tudománya, és helyette, amilyen gyorsan csak tudtunk (márpedig a tengerész tud!), fel-kapkodtuk az alsóruhát, úgy tettünk, mintha mosakodnánk, inget, nadrágot húztunk, és máris Daniló bácsi szobájában termettünk.

- Presente!

Ugyan mit akarhat az öreg? - tekintettünk parancsnokunkra, aki Diegóval súgott-búgott az ablaknál.

Mondom, reggel volt még, és olyan fülledt meleg, hogy jó volt arra gondolni: előbb, mint utóbb, de rövidesen a szabad tengeren leszünk.

Ott volt már Sottomarina, Szevér, Guzsik apó, Piede, érthető kíváncsisággal az arcukon.

Daniló bácsi hozzánk fordult:

- Barátaim - kezdte mosolyogva -, honnan, kitől, de híre kelt, hogy az „Óceán királynője" velünk fut ki a tengerre. Nézzétek!...

Diegó ekkor elénk terítette az egyik ismert brazíliai újságot. A hatalmas terjedelmű újság közepén ezt olvastuk:

 

MARTINEZ SANTA-CLARA FREGATTJA ELINDUL AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBA

Ismeretes, hogy Martinez Santa-Clara Porto Alegre-i nagykereskedő és hajótulajdonos, aki ismert tengerész-szakember, és egyben hajómodellgyüjtö, elkészíttette egy régi nyugatindiai fregatt pontos mását. A háromszázötven tonnás fregattot filmfelvételek céljára kibérelte a Warner-Bross gyár, de eddig nem sikerült a hajót az államokbeli Oaklandbe eljuttatni, mert a hajóúttal kapcsolatban Don Martineznek különböző kikötései vannak, azonfelül pedig Don Martinez ragaszkodik ahhoz, hogy a hajót csakis az általa kiválasztott, híres és ismert, nagy vitorlásrutinnal rendelkező kapitány és legénység irányithatja. Martinez Santa-Clara most megegyezett Daniló Turkovich kapitánnyal, a „Mary Celeste-eset hősével, a nagyhírű tengerésszel, hogy átveszi az „Óceán királynője" parancsnokságát, és az általa nevelt legénységgel elviszi a hajót a Pelotasi révből, a Hornfok megkerülésével, a San Francisco melletti Oaklandbe.

 

Ez volt a cikkben. Összenéztünk. Ez már valami: a sajtó is eseménynek tartja, hogy velünk indul el a fregatt! Hiába, nagy kutya ez a Daniló bácsi, és mi az ő fényében sütkérezünk !

- Corpo di bacco ... - kezdte Sottomarina. De a parancsnok közbeszólt:

- Barátaim, ha nem tudnátok, úgy most közlöm veletek.-egy órán belül indulás! Én nem vagyok híve semmiféle reklámnak, csinnadrattának, meg a hasonló hókuszpókuszoknak. Tengerész vagyok veletek együtt. Diegó barátunktól hallom, hogy - bár még kora reggel van - több újság ide telefonált, mert velem akarnak beszélni, és mindnyájunkat lefényképezni. Beszéljenek Don Martinezzel vagy Barrabella úrral, de velem ne! Tekintettel arra, hogy a szerződés aláírása után azonnal át kell venni a hajót, és a szerződést, nem kétséges, a délelőtt folyamán aláírom, meg hát a legénységünket ki kell egészíteni - a „Brazília császárá"-t elhagyjuk. Sajnálom, kedves Diegó barátom, de így kell cselekedni. Igen jól éreztük itt magunkat, de ...

- ... éppen ideje, hogy felhúzzuk a horgonyt! - nevetett Szevér.

Daniló bácsi bólintott:

- Pontosan így van, barátaim, ideje. Megköszönjük Diegó sok előzékenységét, és kérjük a számlát.

A valóban derék és szolgálatkész Diegó mélyen meghajolt parancsnokunk felé:

- De olyan kapitány is ritkán száll meg az otthonban, mint ön, Don Daniló. És olyan tengerészek is ritkán, mint önök, senores.

Ezzel Diegó mindnyájunkkal lekezelt, és sietve elrohant, hogy elkészítse a számlát.

- Máris megyünk a fregattra? - érdeklődött Guzsik apó Daniló bácsi megrázta fejét:

- Nem. Előbb a „Csudajó"-ba megyünk. Ott bevártok, míg Santa-Clarától visszajövök. Egyben Silverrel is beszélni akarok. Hátha segítségünkre tud lenni, hogy kiegészítsük a létszámot.

Zoller rosszallólag nézett főnökünkre:

- Én nem bíznék meg Silverben, kapitány úr, nem én. Ennyit mondott Zoller Jóska, és nem többet. Daniló bácsi csak legyintett. Szevér megveregette kételkedő cimboránk vállát:

- Ha átveszed szegény Suttoránk örökét, úgy nincs ellene kifogásunk. De akkor jósold meg azt is, megfelelő-e a mai nap arra, hogy elinduljunk új vállalkozásunkra?

Jóízűen felnevettünk. Zoller megvonta a vállát:

- Miattam tréfálkozhattok, ahogy akartok. Nem mondtam semmit, csak azt, hogy gyanús nekem az a Silver.

- Derék fickó - döntött Sottomarina -, aki úgy tud inni, mint ő, az csak derék fickó lehet!

Ebben maradtunk.

De azért már itt elárulom: hiszek a megérzésekben. Az ördög tudja, mi macerálódott akkor Zollerben! De hát nem erről akarok most beszélni.

Hanem arról, hogy rövid óra múltával búcsút mondtunk a „Brazília császára" tengerészotthonnak, a derék patronnak, Diegónak, a poros és napfényes Rua Minguel Cauto de Tiradentesnek, a brazíliai lovasságnak, amelyet azóta se láttam, és bizonyára nem is fogok többé látni. Mindez ma már csak emlék. De igen jó, hogy vannak ilyen emlékek.

Képzelhetitek, felkapta egy-két ember a fejét a „Csudajó" asztalainál, amikor a kopott kíkötőszéli kocsma előtt megállt a tengerészotthon nem kevésbé kopott teherautója, amit Diegó barátunk bocsátott szolgálatkészen a rendelkezésünkre. Rajta voltak az összes tengerészládák, baggok, tarisznyák, Daniló bácsi bőröndjei. Itt kell megemlíteni, hogy a bőröndök java nem kötegre való ruhaneműt rejtett, hanem parancsnokunk „szellemi" felszerelését: a „Jadran"-ról megmentett hajózási könyveket, térképeket, de a műszereket is, mint például a szeksztánsokat, a kézi bussolát, a két kronométert, szélmérőt, loggot, barométert, a csöves légsúlymérőt, körzőket és a térképszámításokhoz szükséges párhuzamos vonalzókat, sőt egy teljes code-zászló készletet is.

- Az új hajón is ezeket akarom használni - jelentette ki még Fiúméban Daniló bácsi -, megszoktam mind, kivétel nélkül.

Nem is gondoltuk, hogy a „Csudajó"-ban máris „szenzáció" vagyunk.

Martinez úgy loholt ki az épületből, amikor meglátta, kik érkeztek a zörgő, dűledező masinán, olyan sugárzó arccal toppant elénk, mintha megütöttük volna a riói lottó főnyereményét. Az pedig nagy összeg ám: harmincezer brazil dollár.

- Kapitány úr, gratulálok! Olvastuk a hírt, hogy önt bízta meg Santa-Clara az „Óceán királynője" parancsnokságával.

A mezítlábas kapitányok éljeneztek. Silver bandája olyan ricsajt csapott, hogy a környék gyerekei mind összefutottak: verekedés készül a „Csudajó"-ban!

Daniló bácsira úgy néztek ezek a kocsmatöltelékek, mintha győztes hadvezér lenne.

- Santa-Clara kegyébe nehéz beférkőzni! - mondták a kapitányok. - Santa-Clara rettentő nagy úr! Santa-Clarának annyi a pénze, hogy a világ bármelyik részéről hozathat a hajóira kapitányt és legénységet! Santa-Clara nagy ember!

Szóval elismerésben és ünneplésben volt részünk. Mindenki akart legalább egy „rund" italt fizetni, vagy legalábbis részt venni a rundban.

De Daniló bácsi ügyesen és okosan elhárította a könnyen nekiinduló vadulást.

- Majd legközelebb, uraim,-majd legközelebb. Most erre nem érünk rá, bármennyire is megható az önök előzékenysége. Mindenekelőtt Silver úrral kellene beszélnünk.

Silver úr természetesen készséggel állt rendelkezésünkre; Félrevonultunk a legtávolabbi asztalhoz, letelepedtünk.

Közöttünk trónolt a hosszú John Silver, előzékenyen, derűsen mosolyogva, mint aki tudja, hogy nincsen nála a földgolyón kedvesebb és befolyásosabb ember. Mert lám csak: ez a Don Daniló is, akiről azt írja az újság, hogy „nagyhírű tengerész", még ez is hozzá fordul, így azután egy kicsit úgy ült közöttünk, mint aki azt hirdeti a bennünket figyelők felé: látjátok, ki vagyok én?! ...

- Parancsoljon, captain - mosolygott Silver -, mindenben rendelkezésére állok. Csak forduljon, captain, Silverhez és Silver mindent megold!

Érdekes, ott, azokban a percekben kezdtem idegenkedni tőle. Holott soha nem volt még olyan bűbájos, előzékeny, kedves, jópofa, mint akkor. Úgy gondolom, pontosan ez váltotta ki belőlem az egyre növekvő antipátiát, vagy esetleg Zoller arca. Zoller ugyanis komor képpel, igen lenézően meredt a handabandázó, magát kellető Silverre. Mondom: nem tudom már, mi volt az, ami előidézte mindezt, de egyszerre csak éreztem: ez a fickó minden idők legnagyobb gazemberei, szélhámosai közé tartozik. Pedig állítom, olyan megnyerő volt, mint egy jószívű apa saját lánya esküvőjén. De talán mégis Zoller volt az, aki belém csöpögtette a kételkedést, az ellenérzéseket. Igen, igen, nyilván ő volt az, hiszen az együtt töltött sok esztendő, a közös élmények és emlékek tömege, meg hát az, hogy egyidősek voltunk, s azonos hazából származtunk, testvéri közelségbe hozott minket.

Igy azután Silver örökös mosolya mögött gyanakodva figyeltem valami mást.

De hogy mit, azt még akkor nem tudtam.

- Parancsoljon, captain ...

Daniló bácsi biccentett:

- Helyes, ha nem is parancsolok, de kérdezek. Mondja, Mr. Silver, hajózott ön nagyobbfajta vitorlásokon?

Silver felnevetett:

- Legutóbb az „Inca" bootsmanja voltam! Hallott, captain, az „Incá"-ról?

Daniló bácsi bólintott. Hallott. Egyike a legnagyobb öt-árbocos barkóknak, chilei német társaság hajója.

- Azon voltam bootsman - folytatta Silver. - De miért érdekli, captain?

Ekkor Daniló bácsi előadta, hogy több okból. Először is azért, mert megbízható, kipróbált vitorlamestert keres, továbbá több fedélzeti matrózt és egy vitorlamester-helyettest is.

Silver most nem mosolygott. Nagy figyelemmel nézett parancsnokunk szemébe. Egyre nagyobb figyelemmel hallgatta kapitányunk szavait. Szája szögletében, mint azt jóval később Zollerral megállapítottuk, ravasz ráncocskák jelentek meg.

- Összesen hány ember kell, captain? - kérdezte Silver.

Daniló bácsi elővette noteszét, belelapozott.

- Mi heten vagyunk - dünnyögte -, ha Horváth is jönne, nyolcan. Két embert kapunk a commendatorétól... a hajó háromárbocos, háromszázötven tonnás ... az út viszonylag nem nagy, nem kell a Földet körülhajózni...

Kis szünetet tartott. Figyelemmel néztünk rá.

- Egy vitorlamester és a helyettese, az kettő - mondta most hangosan parancsnokunk -, és nyolc matróz, az tíz ember. Ennyi kellene.

Most Daniló bácsi nézett figyelmesen Silverre:

- Nos?

Az előzékenység mintaképe látható jóleső mosollyal bólintott:

- Captain, ami engem illet, máris kijelenthetem: szívesen megyek önnel. Pedig higgye el, igen jól érzem magam a szárazon. Van egy kis megspórolt pénzem, futja még bőven egy ideig. De azért a tenger hív, hogy az ördögbe! Hozzá még önnel és az „Óceán királynőjé"-n ! Embereket is szerzek. Jönnének egy olyan hajóra csőstül, de hát kiválogatjuk őket. Csakis príma pasasokat keresek, a legjobb referenciákkal. Sejtheti, hogy így lesz, captain!

Most már megint a régi Silver volt. Mosolygós, derűs, szolgálatkész. A ravasz ráncocskák eltűntek a szája szögletéből.

- A legjobb referenciákkal - ismételte. Daniló bácsi bólintott:

- Természetesen.

Krákogott, zavarban volt. A régi idők régi kapitánya volt ő, hiába, amikor még más volt az illem a hajókon. De kinyögte:

- Mr. Silver, a szabályok értelmében szükségem van az ön papírjaira is, ha meg nem sértem.

A hosszú John kedélyesen biccentett:

- Na hallja, captain, ez csak természetes. Elámul majd az én könyvemen, hogy miféle pompás hajókon szolgáltam, és milyen elismeréssel írták bejegyzéseiket a parancsnokok meg az első tisztek! Elámul majd, captain.

Ezzel odakiáltott Martineznek:

- Hé, patron, egy rund mammeliost! Leszerződtem az „Óceán királynőjé"-re!

Igy kapcsolódtunk össze a hosszú John Silverrel, aki - nem tudom eltagadni - veszedelmesen hasonlított a „Kincses sziget" John Silverére. Csak éppen mankó nélkül járt. s nem volt kocsmája, meg hát nem a hétszázas években élt. mint Stevenson méltán híres kalózfigurája.

Igy kerültünk össze a mai kor John Silverével, a brazíliai Portó Alegre külső kikötőnegyedében, a „Csudajó"-hoz címzett kocsmában. A sors néha csinál ilyen tréfát.

A sors még azt a tréfát is megadta, hegy Daniló bácsi -annyi hajóskalandunk vezére, irányítója, kitervezője, bátor harcosa - szinte megtisztelésnek vette, hogy Silver közénk áll. Sottomarina, Piede és Guzsik apó pedig valósággal ünnepelte hosszú Johnt, hogy felcsapott, és kimondta a boldogító igent. Szevér is örült, magam pedig máris ingadoztam a nagy öröm láttán. Egyedül Zoller ült a helyén konokul, beburkolózva a térképtudós zárt köpenyegébe.

- Holnap szállítom a kilenc embert - jelentette ki Silver a koccintás után. - Igyekszem megnyerni Laguna Grandét, príma hajós, nagyszerűen megfelelne vitorlamester-helyettesnek. De hát ő erre nehezen kapható. Van egy pompás ajánlata a brazil-argentinhoz. Igaz-e, Grande, hallod-e?

A közeli asztalnál ott ült a „törzsgárda", élükön a fülbevalós, olajbarna arcú Laguna Grandéval. Unottan intett át ez a kikötőszéli hatalmasság:

- Madre de Diós, foglalt vagyok!

Igen, így történt, hogy egyelőre még csak a hosszú John Silverrel, de kibővült a kompániánk. Nem részletezem tovább ennek a napnak eseményeit. Elégedjetek meg annyival, hogy Daniló bácsi Szevér kíséretében aláírta a „Casa Resacas"-ban a megállapodást. Santa-Clara még beszédet is tartott, mint azt az államfők teszik, ha szerződést írnak alá. Kiemelte, hogy teljes mértékben megbízik Turkovich kapitányban, hogy igen jelentős hajózási tettnek tartja az „Óceán királynője" útját, és a legteljesebb mértékben megbízik nagynevű parancsnokában, hogy a fregatt épségben megérkezik az Allamokba. Majd az összes dél-amerikai szentek áldását kérte Daniló bácsi működésére.

Ugyanakkor a mi várakozásunk, hogy visszajöjjön parancsnokunk,, elég dicstelenül zajlott le. Addig szállította Martinez a különböző „rundokat", groggot, rumot, mammeliost, addig, míg teljesen összezavarodott minden. A „Csudajó" tengerre szállt, előbb imbolyogni kezdett, aprókat bukdácsolt, majd átcsapott rollézásba, végül olyan hurrikánba került, hogy valóban nehéz volt a lábunkon megállni. Az első, akit levágott ez a hurrikán, Sottomarina volt. Addig csodálta Silver bámulatos ivótudományát, míg felbillent a „Csudajó" fedélzetén, és az asztal alá csúszott. (Természetesen azt a csúszást azóta is tagadja, de azt is, hogy többször megcsókolta volna Silvert.) Ebben a tengeri ütközetben, amelyet azóta is „nagy" jelzővel illetnek Portó Alegrében, részt vett Laguna Grande és a törzsgárda, valamint az összes mezítlábas kapitány. Mint később kiderült: az ütközetben több helyen megsérült a „Csudajó" berendezése, de maga Martinez is, holott őt mindenki szerette. Még az ellenség is. Az „ellenség" - most már bevallhatom, hogy ne kételkedjetek szavahihetőségemben - mondom, az ellenség a rendőrség volt, a kikötői polícia, akiket a ramazurira kivezényeltek, hogy rendet teremtsenek a viharba került „Csudajó" fedélzetén.

Őszintén megmondom, részletekre nem emlékszem, főleg inkább hallomásból tudom a dolgokat. Velünk nem volt különösebb bajuk, mert - szégyen ide, szégyen oda - nem bírtuk úgy az orkán csapásait, mint a brazilok. Ha nem volna más emlékein Brazíliával kapcsolatban, csak ez az egy, akkor is kiemelkedőnek tartanám: hogyan tudnak inni ezek a Portó Alegre-iek, bámulatos! A legtovább a mezítlábas kapitányok, Laguna Grande és Silver tartották magukat. Végül is a rendőrség győzött, és a „Csudajó" nyugodt vizekre hajózott. Állítólag Martinez, a patron, bepólyált fejjel, a helyiség romjai között ezt mondta volna: - Nem bánom én, bármi is történt, de szép verekedés volt! Majd helyrehozzuk a kárt.

Mondom, nem részletezem a nap további részét, mert -nem is tudnám.

De higgyétek el, másnap már az „Óceán királynője" kabinjában ébredtünk fel. Hogy ez mint történt, máig se tudom, de ott voltunk hiba nélkül mind. Sottomarina bicegett egy kicsit. Szerinte megrándult a lába, amikor leugrott az autóról, és ha valaki holmi asztal alá való csúszást mert emlegetni, arra úgy nézett, hogy menten megöli. Piede fejét is kötés díszítette. Ennyi volt az egész külsőség és emlék az ütközetből.

Reggel hat órakor már arra ébredtünk, hogy Daniló bácsi utasítására a komor Gabbia beszólt a kabinokba:

- Buona mattina, presto! Ébresztő!

Sejtem, meglepődtetek, hogy a kabint említettem, és nem a fokszlit, a hajó előrészén levő tömegszállást, ahol leginkább laktunk.

Ezúttal már előre rukkoltunk. Kivétel nélkül mindnyájunknak kabin jutott, takaros kis helyiségek, két-két személy részére. Természetesen Zoller volt a társam, hiszen vele együtt kormányos voltam az „Óceán királynőjé''-n ugyanúgy, mint annak idején a „Jadran" sóneren. Jobbra tőlünk Sottomarina és Piede, balra Szevér tanyázott, de ő már egyedül. Az első tisztnek külön kabin jár a vitorlásokon is.

Ezek a kabinok ott sorakoztak a kormányfél tatrészén, közvetlenül az irányítófedélzet alatt. Kabint kapott Guzsik apó is, mint szakács, és ugyancsak kabint a commendatore két embere, mint a parancsnokok „beosztottjai". Itt volt fenntartva két kabin Barrabella részére, aki velünk hajózik, és még vagy két tartalékkabin. Ilyen pazar kényelmű háromárbocost még nem láttam. A fokszli (amit a magyar tengerészek hívnak „fokszli"-nak, különben „fore-castle", „elővár" a neve) ebben az esetben, mint minden hajón, a fedélzeti legénység szállása lesz. Ide kerülnek majd a Silvertől felhajtott tengerészek.

Nem kétséges, ez a „kabin-kényelem" eltért a korabeli szokásoktól. Külön kegy volt a régihez annyira ragaszkodó Santa-Clarától, hogy ilyesmibe beleegyezzék. De hát mi nem vittünk sem ágyúkat, sem lőszert, áruk tömegét, vagy nagyszámú felfegyverzett legénységet és százötven-kétszáz ember számára élelmiszert, vizet, ami mind-mind csökkentette annak idején a kényelmi lehetőségeket, sőt - lehetetlenné tette a legcsekélyebb kényelmet is. Az igazi nyugatindiai hajón (vegyük példának mondjuk Anson admirális hajóját, a „Centurion"-t nemhogy külön kabinban nem aludtak a kormányosok, mint ebben az esetben Zoller és én, de még kojénak nevezett fekhelyük sem volt, hanem, miként a többiek -hálóból font függőágyban pihenhettek, ha pihenésről szó lehetett egyáltalában. Ez a függőágy elég hosszú ideig megmaradt a hajózásban. Még láttam Fiúméban - 1918-ban -olyan kiérdemesült kazamatta-hajót, ahol a tengeralattjárók elleni záróháló őrzésére kirendelt legénység függőágyban pihent. A függőágynak évszázadokon át több előnye volt: használat után összecsavarták, és így valóban nem foglalt semmi helyet, ráadásul pedig - s úgy hiszem, ez a döntő -senki nem feküdt benne tovább a kelleténél.

Az első élményünk tehát az volt, hogy kabinunk van, rendes, bár eléggé keskeny fekhellyel. Nem állítom, hogy a kabinban táncolni lehetett, vagy mondjuk sétálgatni. Éppen annyi hely akadt, hogy beléphettünk a két fekhely közé, a kojék alatt elhelyezhettük a tengerészládát s a legszükségesebb holmit. A többi bekerült a „pantry"-be, a raktárba, amit a fedélzet, vagyis a kormányfedélzet alatt lehetett megtalálni. Zoller a ládát és a baggokat itt tartotta, de a térképeiről nem mondott le. Azok velünk együtt a kabin lakói lettek.

És a második élmény? Nos, a második élmény is jóleső érzéssel töltötte el szívünket. Szívünket és a gyomrunkat. Guzsik apó nem pihent. Ő már működtette a konyhát, hagymás zsír és tojásrántotta illata terjengett a reggel áporodott melegségében, a gyári kikötőmedence poshadt vize felett. Egy olyan kiadós csata után, mint amilyen a tegnapi volt, valóban nem akadhatott más orvosság a kimerült idegekre, mint a tojásrántotta.

Hogy Gabbia megnyitotta a kabinajtót, a rántotta illata bekúszott a helyiségbe, és egyszerre mosolyogni kezdett a világ.

- A nap igen jól kezdődik - állapította meg Zoller.

A kabin fényezett burkolása, a tiszta, rendes ágyhuzatok, a vitorláshajó közismert nyöszörgő, surrogó, meg-megreccsenő neszezése és nem kevésbé az áldott, mámorba ringató kötél-, kátrány-, napsütötte fedélzet-, kikötővíz- és hajószag - egyszeriben a lelkünkbe hozta a megnyugtató érzést: idehaza vagyunk!

A félfedélzeten gyülekeztünk.

Fiúk, komolyan mondom: ünnepi érzés volt ott állni, és egymásra nézni!

Azon a hajón két évszázadot visszaröppentünk, bármennyire is a jelenre emlékeztetett a hajógyár munkába lendülő, egyre erősebb zajokkal feldübörgő élete.

A ferde, lejtős félfedélzet, a kormánykerék rézzel bőven kivert, kígyótekervényes díszei, az előttünk magasodó, vasveretes (!) szabályos árboc, felettünk a széles „tereb", az árbocállás, mögöttünk a magasban a „quarter deck", vagyis a tatfedélzet, és amott elöl a meredeken felszökő „előhajó", meghosszabbítva az árbocvas tagságú orrsudárral - egy kicsit olyasmit idézett fel bennem, hogy minden csak álom, és nem valóság!

Igen, szép álom, a „Kincses sziget" idejéből.

Holott nem álom volt, hanem - valóság!

És egy fenemódon izgalmas kaland elindulásának első órái.

Daniló bácsi rákönyökölt a kormánykerékre, egyenként a szemünkbe nézett. A nézésben megértés, mosoly, bölcs derű lappangott. Úgy tett, mint aki semmit nem tud a tegnapról, és arról sem vesz tudomást, hogy Piede bebagyulálta a fejét, Sottomarina pedig biceg, mint akit lerúgtak.

Egyenként nézett a szemünkbe, Szevér, Sottomarina, Guzsik apó, Zoller, Piede és az én szemembe. És ott állt mellettünk a két új cimbora is, Santjago és Gabbia.

Daniló bácsi megreszelte a torkát. Elérzékenyedett, mint ahogy mi is elkezdtük reszelni a torkunkat. Hüm-hüm, krá-krá.

És igen fátyolozottan csengett a hangja, amikor megszólalt:

- Barátaim, ünnepi a pillanat, íme, itt vagyunk együtt, az egy Franci kivételével, a régi gárdából akik megmaradtunk. Jokkó, Suttora, Gommó, a mi hősi halottaink ... és a .,.Jadran" ... - Elhallgatott. Lehajtottuk a fejünket. Igen,Jokkó, a drága cimbora. Suttora, a javasember és Gommó, a bátor árbocmászó, mind a tenger mélyén pihennek már régen. A társaink voltak, szerettük őket, és ők is szerettek minket. Kár értük. És kár a gyönyörű sónerért. Daniló bácsi erőt vett magán, folytatta: - Rájuk gondolunk, amikor itt állunk, és elmondhatjuk: új hajón vagyunk. Új hajón, új út előtt, barátaim.

Most kapitányunk kihúzta magát, egyszerre határozottan, pattogóan csendült a hangja:

- Az első számú napiparancs: beosztások. Első tiszt: Turkovich Szevér. Hajómester: Sottomarina, helyettese, másodhajómester: Piccolo Piede. Első kormányos: Zoller és Andrea, kormányosmatrózok és a kapitány legényei: Giulio Gabbia, Fernando Santjago. Hajóács és szakács: Guzsik apó, Kis szünetet tartott. Majd így szólt:

- Van valakinek valami kérdése? Sottomarina felmordult:

- Ahogy látom, különösebb kérdése nincs senkinek. Inkább annyi lenne, amit legöregebbként meglehetek, hogy kimondom: a régi hűséggel köszöntjük a kapitányt!

Hej, ha hallottátok volna kis csoportunk csataordításnak beillő üdvrivalgását! Még a komor Gabbia és Santjago is éljenezni kezdett. A kikötőmedence szélén pedig összefutott a környező műhelyek munkáshada, hogy megbámulja, mi is történt a világ egyik legkülönösebb hajóján.

Pedig mindössze csak annyi történt, hogy örültünk kis ünnepünknek, hogy valóban hűséggel köszönthettük azt az embert, akit rajongva szerettünk.

- Úgy hiszem - folytatta a kézszorítások után Daniló bácsi -, hogy addig is, amíg megérkezik a kiegészítő legénység, és megjön délután a commendatore, hogy megbeszéljük feladatainkat, a leghelyesebbnek azt találnám, ha ismerkednénk a hajóval. Mondhatnám így is: ki-ki a szakmája szerint.

- Például Guzsik apó máris adhatná a reggelit - javasolta nagy nevetés között Zoller.

Daniló bácsi bólintott:

- Helyes! Guzsik, élelemosztás!

És Guzsik apó, aki a jó ég tudja, mennyiszer osztott már nekünk ennivalót, szabályszerűen megveregette egy üres fazék fenekét.

- Reggelire sorakozó! - kiáltotta, és a tojásrántotta illata most újból betöltötte a főfedélzetet, ahol az öreg árboc árnyékában hozzáláttunk első falatozásunkhoz az „Óceán királynőjé''-n Közben Daniló bácsi valamelyik bőröndjéből előkerült egy üveg. Hazai marsala volt benne, rubintszínű, remek ital. Koccintottunk a honfoglalás örömére és a hajóút sikerére.

- Vajon Sixttora mit mondana most - tette fel a kérdést elmélázva Sottomarina -, jók-e a jelek a mai napon?

De hát nem volt javasemberünk, és így megállapodtunk hogy jók, kitűnőek. Végre rövidesen tengerre szállunk, pompás hajónk van, ami láthatólag engedelmeskedik kívánságainknak, és hát - boldogok vagyunk. Mi kell ennél több hogy higgyük: a „jelek", Suttora annyit emlegetett jelei, jók.

Zellerrel, érthetően, előbb a kormányt, a kormányállást,a kormányszerkezetet, a kormánylapát formáját és a kormányhelyről való ellátást vettük szemügyre. Ugyanakkor Daniló bácsi Szevérrel végigjárta a hajót, és töviről hegyire megnézett mindent. Sottomarina és Piede a köteleket, a kötélzet szokatlan elosztását ellenőrizte, valamint az árbocok erősségét, rendszerét.

Amikor először tettem kezemet az igen erős, korhűen vaskos és díszes rézveretű kormány kerék fogantyújára, egyszerre eszembe jutott egy régi emlék.

Zoller ugyanígy járt, mert rám nézett, és csendes mosollyal szólt:

- Andrea, emlékszel?

És emlékeztünk. Két tejfelesszájú, alig tizenöt éves „asi-nello" (szamárka - elsőéves) a fiumei Nauticán esténként belopódzott a méltán híres szertárba, hogy ott megcsodálja a ,,kincseket". Volt ott minden, ami az ifjú hajósszívnek a gyönyörűnél is gyönyörűbb: régi és új navigációs felszerelések, hajóalkatrészek, modellek, földgömbök, térképek, de mindenekfölött egy kormánykerék állvánnyal együtt. 1882-ben, az ír partoknál, Bannow sziklái között süllyedt el a magyar „Szapáry" gőzös - pontosan karácsony estéjén. Kiemelés után a hajóroncsból elkerült többek között Fiúméba a kormányállvány a kettős kerékkel együtt, és azt a társaság a tengerész-akadémia szertárának ajándékozta. Mi ketten Zollerrel valósággal dédelgettük ezt a kormányszerkezetet, olajoztuk, fényesítettük, és mellette állva a mesék, az álmok tengerén hajóztunk. Akkor azt hittük, hogy négy esztendő múlva hadnagyok, majd kapitányok leszünk, és nem is sejtettük, hogy sok-sok éven át majd kezünk a kormány küllőit fogja, bömbölő szelekben és tükörsima tengereken egyaránt - A „Szapáry"! - sóhajtottunk. - Annak volt ilyen díszes, aranykígyós küllője és vaskos ráfja!

De nem sokáig tartott a mesehangulat. Amikor éppen azt szemrevételeztük, mint látni el végig a fedélzeten és a nekünk szokatlanul magas fokszli fölött, a medence alsó részén közeledő alakokat vettünk észre.

Lassan, imbolyogva közeledtek, ki bőröndfélét, ki zsákot cipelt, de olyan is akadt, aki mindössze egy apró motyót lógázott a kezében, összesen tízen voltak, s elöl a hosszú John Silver bandukolt.

- Jönnek - morgott Zoller -, élükön azzal a csirkefogóval!

Ránéztem:

- Tévedni is lehet, hallod-e! Zoller gúnyosan felkacagott:

- Lehet hát, de nem nekem. Ebben az esetben Suttora vagyok, és megjósolom: lesz még néhány nehéz napunk a fickó miatt. De hát, ha nem hisztek bennem! . . .

Legnagyobb meglepődésünkre Silver mellett a „törzsgárda" feje lépegetett, az aranyfülbevalós Laguna Grande. Csak nem gondolta meg magát, és ő is közénk áll?

De bizony meggondolta. Silver derűsen lépett a főfedél-zeten álló parancsnok elé.

- Captain - kezdte -, szavamat megtartottam. Eljött Laguna Grande és a nyolc ember. Laguna Grande inkább ön alatt akar szolgálni, mint az argentin-brazilon, így van, Grande?

A fülcimpában az aranykarikák megcsörrentek, amikor az olajosképü bólintott:

- Igy, captain, kedvem szottyant, hogy ilyen hajón is szolgáljak.

- Másod-vitorlamesternek jött - tette hozzá Silver. - Kitűnő hajós, szavatolok érte. A többiek ugyanígy, ismerem őket. Régi vitorlások, captain. Mindegyikük könyve kifogástalan.

Hármat-négyet már a „Csudajó"-ból ismertünk a fedélzetre érkezett pasasokból. Az ilyen embereket, ha így egy csokorban állnak, úgy szokták jellemezni: viharvert társaság. Mert legyünk őszinték, azok voltak. Silver és Laguna Grande úgy-ahogy megállta volna a helyét a pesti utcákon is, nagyobb feltűnés nélkül. Kezükben ütött-kopott bőrönd volt meg egy-egy matrózláda. De Janmatjét már megbámulták volna, ha mondjuk megáll a Körúton, a Nemzeti előtt. Hogy eredeti neve mi lehetett, arra nem emlékszem, de mindenki Janmatjénak (Árbocjancsinak) szólította. Hollandus volt, ritka példánya nemzetének, piszkos, mint egy fűtő, és rendetlen, mint egy párizsi bohém. Nemcsak a zubbonya, a nadrágja, az inge volt tele folttal, de a baggja, a cókmókos zsákja is. Mellette a hosszú grönlandi állt, Mikkelsen volt a neve. Ez a Mikkelsen úgy vetődött le délre, a jég hazájából a pálmák hazájába, hogy cetvadászhajón szolgált, a hajó leúszott az északi vizekről a déli vizekre, ami Mikkelsen számára egyenlő volt a lezülléssel. Hajóról hajóra vándorolt, végül Laguna Grande törzskarába került, szó szerint eladta magát ennek az olajosképű brazíliainak. Persze, az csak később derült ki, hogy a lomha, nagy darab Mikkelsen. de Janmatje és a többi hat mind - Laguna Grande szó szerinti jobbágya, vagy ha úgy tetszik, rabszolgája. Igaz, ő itatta, élelmezte a „törzsgárdát", de a fizetést neki adták le, sőt, az előleget is, amit másnap Barrabella adott át mindnyájunknak. A törzsgárda nemzetköziségét hirdette egy Johnson nevű, lomha mozgású, eléggé fiatal norvég, egy Cap-York nevű dél-afrikai, aki fehér apától és néger anyától származott, valamint még négy különböző küllemű, de úgy vélem, egyforma jellemű dél-amerikai, akiknek a nevére már nem emlékszem, de az arcukra igen.

- Elsőrangú tengerészek - állította Silver. - Vitorlásokon szolgáltak, és csak azért vannak szerződés nélkül, mert gőzhajóra nem hajlandók elmenni.

Hogy mi volt, mi nem igaz ebből a kijelentésből, nehéz lenne eldönteni, de egyet nem tagadhatok el: valóban igaza volt Silvernek. Mind nagyszerűen értette a mesterségét!

Nemcsak mi, de Daniló bácsi is elámult, amikor Silver -mint a cirkuszi állatidomító - felvezényelte őket az árbocokra.

- Tudom, captain - vigyorgott Silver -, úgy érzi, hogy most csak jár a pofám, ha már összeszedtem a népséget, és kell hogy jót mondjak, róluk. De ön vérbeli, igazi híres vitorlás kapitány. Az első mozdulatokból megítéli, mit tudnak a fiúk. Hát akkor, mutassuk meg, mire vagyunk képesek!

A nyolc börtöntöltelék kinézésű ember ledobta a cókmókot, akin zubbony volt, azt is, Silverrel s Laguna Grandéval együtt.

- Fel a keresztrudakra! - vezényelte Silver. - Kioldani a vitorlákat! Hogy a vitorlákat mint kell kezelni, vagy felmászni az árbocra, azt közülünk mindenki tudta. A legjobban maga Daniló bácsi, valamint Sottomarina, mint régi fedélzetmester, és a kövér, de az árbocokon kitűnően mozgó Piede is, aki hosszú ideig árbocmatróz volt. Nem is szólva Szevérről, aki éveken keresztül vezényelte a háromárbocos, gyönyörű szép „Ragusa" barkót.

Igy már az első pillanatban nem volt nehéz megállapítani, hogy ez a szedettvedett népség érti a mesterségét. Ahogy a fedélzetről fellendültek az oldalvédre, onnan a helytelenül nálunk „kötéllétrá"-nak, még helytelenebbül „csarnak"-nak nevezett, hágószálakkal ellátott oldalkötelekre (amit a hajósok nemzetközi nyelvén „halyard"-nak hívnak), az máris elárulta, hogy nem kezdők indulnak fel az árbocra! Nem görcsösen behúzott karral, meggörnyedt térddel, hágószálakra feszülő hassal és mellel vonult felfelé a társaság, hanem nyújtott karral, nyújtott lábakkal, a lehető legruganyosabb tartással! Elöl Silver, mögötte a jobb és a bal hágószálakon a legénység, végül Laguna Grande mint sereghajtó. Átvetették magukat a mars-álláson (tereb-kosár), s fellendültek a leghosszabb keresztrúdra, a fő-árboc felső marsvitorla-rúdjára.

Daniló bácsi látható örömmel nézte a mutatványt. Időnként csettintett, ami nála a legteljesebb megelégedés jele volt.

- Corpo di bacco! - lelkesedett a mi öreg Sottonk, és felkiáltott az árbocra: - Csak bátran, legények, senki se féljen - úgyis puhára estek!

Általában így buzdítja a kezdőket a fedélzetmester. De hát itt most ez inkább tréfának hatott. Értette Silver, mert lekiáltott:

- Ha a fejedre esünk, akkor puhára! Igazad van, cimbora !

Végigmásztak a keresztrúd lábtartóin, amitől az újonc menten merevgörcsöt kap, kieresztették a felgöngyölt vitorla tekerőkötelét és az összehúzószálakat. Silver és Laguna Grande ugyanakkor beakasztotta a feszítőláncot. Mindezt olyan gyorsan, egybehangoltan, hogy egy pillanatig sem volt kétséges: lehetetlenség így összebeszélni. A fickók valóban értik a mesterségüket!

- Rögzítsük a marsot? - ordította lefelé Silver. Daniló bácsi intett, hogy nem, és karjával kört írt le, ami a mi jel-nyelvünkön azt jelenti: elég, visszatekerni és lejönni.

Néhány perc múltával újból a fedélzeten állt a „törzsgárda".

- Rendben van, captain? - mosolygott igen megnyerőén Silver.

Parancsnokunk intett:

- Rendben. Kérem a matrózkönyveket, hogy átnézzem és beírjam az adatokat. Az első tiszt intézkedik a szálláshelyről.

Mindnyájan körülálltuk a parancsnokot. Gabbia és Santjago is ott bámészkodott.

- Ez a hajó különleges érték - jelentette ki parancsnokunk. - Rengeteg a kötélzet, a vitorlázat is zsúfolt, minden fa, és így könnyen gyúlékony. Hatványozottabban kell betartani a tűzbiztonságot, különösen a dohányzásra ügyeljünk. Ezért elrendelem, hogy dohányozni csakis a fokszli előtti vizeshordónál lehet. Aki ez ellen vét, az kérheti máris a matrózkönyvét! Egyébként ma még rendezkedés van, foglalatosság semmi. Ha lehet, holnap kifutunk. Guzsik, egy pohár groggot minden embernek!

Igy kezdődött meg az életünk az „Óceán királynőjé"-n.

Mielőtt rátérnék az elindulásra, az azt megelőző tanulmányi gyakorlóutakra, két dologról kell még szólni. Az egyik az, hogy a „jadranisták" örömére, gárdánk egy emberrel kiegészült. Horváth Feri, a régi cimbora, mégis kieszközölte, hogy szabadságot kapjon a „Jilland"-ról, és amúgy vitorlás emberhez illően, aranystráfok és tisztizubbony nélkül, csak overallban, viharkabáttal a vállán, baggal és bőrönddel a kezében, állított be a hajóra.

- Kapitány úr - jelentkezett Feri -, állok szolgálatára!

Kiderült ugyanis, hogy az öreg távoltengeri vontatót nagyarányú javításon kell keresztülvinni, ami hónapokig eltart, így Feri, a derék jó Jan Mietje kapitány jóvoltából, szabadságot kapott.

- No, pupák - lelkesedett Zoller, Feri jelentkezésekor -, most már teljes a létszám!

Huszonegyre egészült ki a számunk, majd indulás előtt huszonkettőre, de erről majd adott időben. Az „Óceán királynője" személyzeti listáján a következők szerepeltek (s igen örülnék, ha megjegyeznétek a listát): Turkovich Daniló parancsnok, Turkovich Szevér első, Horváth Ferenc másodtiszt, Sottomarina és Piccolo Piede hajómesterek, Zoller Jóska és jómagam kormányosok, Guzsik apó ács és szakács, Gabbia és Santjago fedélzetmatrózok, John Silver és Laguna Grande vitorlamesterek, Janmatje, Cap-York, Mikkelsen, Johnson és négy braziliano matrózok, valamint a hajóbiztosi szerepet betöltő hajótervező, Cristoforo Barrabella. Huszonegyen.

Esetleg lesznek, akik elcsodálkoznak: csak ennyi emberrel indul neki az óceánoknak egy háromárbocos, még ha az kétszáz esztendős terv után készült is?! Igen, ennyivel. Miért, mit gondoltok, mennyi ember kell egy átlagnagyságú háromárbocosra, mondjuk, jelen esetben az „Óceán királynőjé"-re? Persze, jónéhányszor azt olvastátok: milyen nehéz volt a régi hajókra összetoborozni - száz és száz embert. Ez igaz. De hát azokon a hajókon, „őfelsége kapitányai" hajóin, az a bizonyos sokat emlegetett száz és száz ember nem volt és nem lett tengerész. Azok azért voltak, hogy ágyúkat, puskákat süssenek el, és csáklyázáskor kardot rántva átrohanjanak az ellenfél hajójára. Nem volt a világnak az a tökkelütött kapitánya, még őfelsége flottájában sem, hiába legendáznak erről a regényírók, hogy olyan kormányosokkal és árbocmatrózokkal indult volna a tengerekre, akik egy-két nappal előbb az ekeszarvát fogták, vagy ökröket váglak a londoni Bullwarkon! Ez mese, higgyétek el, kezeskedem érte. A hajókra már abban az időben is tengerészek kellettek, begyakorlott, kipróbált emberek, és az olyan történet, mint amilyen a híres Anson-féle eset, amiről annyi szó esett már, az sem közvetlenül a matróz-legénységre vonatkozott. Nem ismeritek az Anson-esetet? Hát hogyne mondanám el, van időnk a kifutásig, és különben is éppen az a második dolog, amiről szólni akarok, sőt kell: a régi hajózásról, a régi tengerészekről, hiszen a mi új hajónk is ,,régi". Kell tudnotok, mint éltek ilyesféle úszóegységeken a hajósok - annak idején. És mivel az „Óceán királynője" erősen hasonlít Anson flagshipjére (zászlóshajó), a „Centurion"-ra, hát az őrá vonatkozott emlékekből idézgetek, annál is inkább, mert Ansonról keveset tud a külvilág, holott a maga idejében híres kalózverő admirális volt.

A hétszázas évek derekán George Anson hat egységből álló flottája az angliai Nore-nál, a mai Sheerness közelében horgonyzott. Ez a flottilla nemegyszer végigkalandozta a spanyol partokat, a nyugatindiai szigeteket, de ebben az esetben mégis nagy bajban volt. Nem volt harcos legénysége. Az akkori idők admirálisainak, kapitányainak nem attól főtt a feje, mint hajóznak majd a megadott cél felé, hanem attól: honnan szerzik meg a szükséges tüzéreket, petárdásokat, puskásokat, csáklyázókat? Hogyan? Természetesen úgy, hogy a járőrök állandóan cirkáltak a kikötőkben, rátörtek a kocsmákra, sőt a kereskedelmi hajókra is, és ott raboltak embert, ahol tudtak. A bíróságok is szállították az emberanyagot, és a szerencsétlen elítélt még örült is, hogy a salétromos börtön helyett hajóra kerül. Amikor Anson admirális flottája 1740-ben kifutásra várt, hogy végrehajtsa a parancsot, amely szerint a Cape Horn megkerülésével a Csendes-óceánon kell rajtaütni a spanyolokon és a NyugatIndiáról átmenekült kalózokon - a flottának alig volt tengerészkatonája! A „Centurion" 60 ágyújához közel 500 ember, -a „Gloucester" 50 ágyújához 350 ember kellett, a „Pearl"-re 250, a „Wager"-re 140, a „Tyral" nevű egységre 80. Összesen 1320 ember! Akkor, amikor a többi hajó már minden összeszedhetőt elvitt. És a flottillának el kellett indulnia. Ekkor „Őfelsége" kapitányai nagy tettre határozták magukat: megrohanták a Chelsea Hospitalt (a kiöregedett tengerészek otthonát), ás elhajtottak onnan ötszáznál több beteg, nyugdíjas, leginkább 60-70 év közötti embert! Fel a hajókra! A többit az utcákon szedték össze: tizennégy, tizenöt, tizenhat éves fiúkat! Ezekkel indult el a flotta, és tért vissza három évvel később - sok sikeres tengeri harc után. Persze, a feljegyzések azt már nem említik, mennyien kerültek az óceánok mélyére azok közül, akik azt hitték, hogy nyugalmas otthont találtak öregségükre a Chelsea Hospitalban!

Érzem: a fentiek olvasása közben több kérdés merült fel

bennetek, fiúk. Először is: hogyan férhetett egy 500 tonnás hajóra (mert ennyi volt az igazi „Centurion") ötszáznál több ember? Másodszor: miért nem lázadtak fel, ha ilyen sokan voltak, és őrzőik kevesen?

Mind a két kérdés érthető. Valóban, mint volt lehetséges ennyi embert elhelyezni, de főleg - élelmezni? És miért nyugodtak bele sorsukba azok, akik azt a sorsot egyáltalában nem akarták?

Az első kérdésre valójában csak ennyi a felelet: elfértek, mert muszáj volt, és azt ették, ami éppen akadt, mert ugyancsak muszáj volt! Ették az örökös babot, a szárított krumplit, a sózott, de gyakran megromlott húst, és itták a poshadt vizet, sőt végül nem is ittak vizet. A skorbut, a beriberi, a vérhas egy ilyen világkörüli hajóúton mindennapos betegség volt. Ugyancsak az Anson-adattárból veszem: az egyik nyugatindiai útról a vezérhajó úgy jött vissza, hogy 315 emberből - 280 hiányzott! Hát ilyen állapotok mellett bizony kellett az embertömeg, még akkor is, ha ezt a tömeget az aggok házából ráncigálták elő. Őfelsége hajóhada nem válogatott a módszerekben.

És mert nem válogatott, hát szó sem lehetett lázadásról. A megkötözötten és megbilincselten hajókra vitt emberek megfelelő „előkészítésben" részesültek. Utána felolvasták a hajórendtartást, és abban főleg ilyesmi volt: „korbácsolás", „akasztás", „megmerítés", „kiszögezés", „vasraverés", „hajófenékben sötétzárka", csupa vad és kegyetlen eljárás. Igaz, s ezt nagyon jól tudjuk, máshogyan nem is lehetett volna kézben tartani a szerencsétlen társaságot. A legszerényebb fenyítő eszköz a nedves és sózott kötélvég volt. Ezt tartotta a kezében minden altiszt, hajómester, ágyúmester. Bevett szokás volt, hogy a legutolsó, aki az árbocra mászott, vagy az ágyúkhoz legkésőbben érkezett - kivétel nélkül kötélvég-kúrában részesült. Buzdításul, serkentésül. Ennél már komorabb valami volt a „repülő macska", a hétágú, ólmos végű korbács. Korbácsolás járt a feleselésért, a szolgálatról való lekésésért, a feljebbvalók megszólásáért, az élelem kritizálásáért, verekedésért, a hibásan végzett munkáért. A megkorbácsolás szertartásos körülmények között játszódott le. A főfedélzeten felsorakozott a legénység, a kormányfélen a parancsnok és a tisztek, majd „elrettentő példaként" az előárbochoz kötözött embereken végrehajtották a büntetést. Huszonöttől kétszázig szabták ki az ütések számát. Ma elég gyakran vetődik fel a szakmunkákban a kérdés: ugyan hány ütést is bírt ki az ember? Itt eltérőek a vélemények, ami érthető is: egyesek már az első csapásoknál elájultak, mások csak az ötvenediknél. De az nem vitás, hogy százon túl egy sem akadt, aki élve maradt volna!

A büntetés fokozatok rafinériája ezzel még nem merült ki. A parancsnokon múlt, miféle büntetésre ítéli azt, aki a tilosban dohányzott, szökni készült, fegyverét gondozatlanul hagyta, lopott a féltve őrzött vízből és borból, esetleg kést emelt feljebbvalójára, társát megszúrta. Ebben az esetben a parancsnok döntött: lemerítés vagy kiszögezés. Egyik szörnyűbb, mint a másik. A „lemerítés" komorabb valamit jelentett, mint amit a szó takart. Azt jelentette, hogy a hajóközép jobb oldaláról, a hajó alatt a bal oldalra, tehát steuerbordról backbordra áthúzták az elítéltet. Esetleg még vissza is. Ha tudjátok azt," hogy egy hajófenék tele van éles kagylókkal, repedésekkel, szálkákkal, megengedett csavarokkal, szögekkel, ékekkel, akkor elképzelhetitek e borzalmat, nem is szólva arról, hogy az áthúzó kötél rendesen elakadt, és mire kiráncigálták a cafrangokra tépett embert, bizony abban élet már nemigen volt! Az ennél „humánusabb" megoldásnak a szögezést nevezhetjük, amikor is az elítéltet az árbochoz kötötték, és a magasra emelt kezét az árbochoz szögezték, méghozzá az elítélt késével! Az ítéletek eme sorát az akasztófa zárta be. Persze, amolyan tengerész-akasztófa volt ez, erre az alkalomra árbocra felhúzott keresztrúd.

Erre húzták fel azt, aki lázadást szított, harc közben gyáván viselkedett, legális toborzáskor több hajó pénzelőlegéből részesült, ujjat húzott a parancsnokkal!

Ilyen körülmények között azután, aki a hajóprófoszok kezébe került, az igyekezett őfelségét a legjobb tudása szerint szolgálni. Mert ugyan mi mást tehetett?

De hát most már kanyarodjunk vissza az „Óceán királynője" fedélzetére, amikor is felvetődött a kérdés: egy három-árbocost csak ennyi ember irányít? Még egyszer azt mondom: biz'a ennyi. A mi kétárbocos „Jadran" sónerünkön soha nem voltunk tizenkettőnél többen, egy 500-700 tonnás barkón 16-18 a legénység létszáma, egy átlagos 1800 tonnás, „teljes vitorlázatú" tehervitorláson sincsenek többen (a tiszteket nem számítva) huszonkét embernél. Ennyi ember pontosan ellátja a feladatokat. Ugyanis ne higgyétek, hogy egyszerre három árbocon folyik a munka. A hajókat nem szakácsnők, de kapitányok vezetik. A kapitányokra két feladat hárul: eleget tenni a hajótulajdonos kívánságának, ami többek között azt jelenti, hogy költségkímélés szempontjából minél kevesebb ember legyen a hajólétszámban, és egyben a hajót a legbiztonságosabban elvinni X. kikötőből Y. kikötőbe, így azután kialakult egy rendszer, amely ebből a kettőből tevődött össze: navigálni (hajózni) úgy, hogy a legénység munkaereje a leggazdaságosabban legyen kihasználva, és ugyanakkor a hajó biztonsága is meglegyen. A navigálásnál döntő, hogy a teherszállító vitorlás hajó három vagy több árbocán egyszerre nem folyik munka. Felszerelésnél előbb az orrvitorlákat húzzak fel, tehát pontosan úgy, mint ti csináljátok a balatoni kilereknél. Utána az előárboc keresztvitorláira kerül sor, majd a tatárbocéra, hogy addigra (mert a hajóval minden lehetséges) a kormányt is használni tudják. Mindezek után végül sor kerül a főárboc vitorláira. A felszerelésnél, tekintet nélkül arra, hogy a személyzet egyik része pihenőben van, mind a „baloldali",mind a „jobboldali" őrség részt vesz. Ugyanez vonatkozik arra a helyzetre, amikor a nyílt tengeren elhangzik a parancs: „all hands up!", vagyis - minden ember a fedélzetre! Ilyenkor nincs se bal-, se jobboldali őrség, csak tengerészek vannak, akik, amikor a hajót mentik, önmagukat is mentik. Sőt, ilyenkor a parancsnok, tisztek, szakács, ács, hajópincér ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mint a fedélzetmatróz. Nem is lehet ez másként. És mert így van: sehol se látni nagyobb összetartást tisztek és legénység között, mint a vitorlás hajózásban.

A mi „jobboldali" és „baloldali" őrségünk így oszlott meg.

Backbord-őrség: Steuerbord-örség_:

(bal) (jobb)

Sottomarina Piccolo Piede

John Silver Laguna Grande

Andrea (ez vagyok én) Zoller Jóska

Gabbia Santjago

Mikkelsen Johanson

Cap-York Janmatje

I. brazíliai III. brazíliai

II. brazíliai IV. brazíliai

Elvileg a mi csoportunk, őrségünk feje Szevér lett volna, a másiké Horváth Feri, de hát mondom, csak elvileg. Vitorlás hajón a tisztek időbeosztása is más, mint azt a papiros előírja. Mint ahogy a kormányosokkal is így van. Szabályzat szerint kormányost kétóránként kell váltani. Kell - kellene. De hát megtörtént (mint ahogy későbben láthatjátok is), hogy Zoller kormányossegédje, Santjago, és az én kormányossegédem, Gabbia, az árbocokhoz lett rendelve. Ekkor Zollerrel ketten fogtuk a kereket (pedig az egyik pihenőben lett volna), fogtuk addig, amíg kellett! Egy napig, két napig, bizony így igaz, fiúk! A kormányt pedig fogni kell ám! És mégis azt mondom: nincsen ennél szebb élet a föld kerekén!

Jobboldali őrség, baloldali őrség. Egyszer beszéltünk már erről, de úgy érzem, régen, és így elevenítsük fel, honnan is származik ez a - szárazföldi ember számára - különösen ható kifejezés. Kezdjük talán, így:

a hajónak két oldala van. A felszerelés és a teher elosztása ezt a kettősséget veszi alapul. A hajó bal oldalára pontosan annyi merevítőt, feszítő-, húzó-, rögzítő-, bevonó-, fordító-, hátra- és előre-támasztó-kötelet, sodronyt helyeznek el, pontosan annyi csiga, bika, hágószál, felvonó- és más felszerelés kerül, mint a jobb oldalra. A bal oldalt a hajón backbordnak, a jobb oldalt steuebordnak hívják. A szállások fekhelyei is így oszlanak meg: bal oldal, jobb oldal. A szolgálati időbeosztást már ősidők óta 4-4 órában, bizonyos esetekben 6-6 órában állapították meg. Egyik őrség tehát a másikat váltja. (Bizony, fiúk, a hajón nem lehet egyhuzamban nyolc órát aludni - tehát gondoljátok meg a dolgot!) így azután a hajókon levő rend és fegyelem, az egyszerű kifejezésmód kialakította - elsőnek a hétszázas évek haditengerészetében - a két szolgálati csoport fogalmát. Akik a steuerbordon (kormányfélen) szállásoltak - a jobboldali, akik a backbord lövegállásainak hengemattéiben pihentek le, azok a baloldali őrséget jelentették.

Ezt vette át a kereskedelmi hajózás, és tartja ma is szigorúan a vitorlás regula.

Hajóraszállásunk első napján, a délutáni órákban, megjelent a kis Commendatore, a hajótervező Barrabella is. Autóval kanyarodott a medencéhez, és az autó teteje bőröndökkel, vitorlaponyvákkal befedett csomagokkal volt tele.

Barrabella is hajóra szállt, méghozzá hajóbiztosi és útellenőrzői szerepkörben.

Valójában ő volt a tulajdonos teljhatalmú megbízottja, szinte tulajdonos.

Az arca gondterheltebb volt, mint egyébként, s ami már az első percekben feltűnt nekünk, fürge, gyors mozdulatai, lelkessége - megfakult. Talán bizony felvág a kisöreg, és adja a tulajt? - gondoltuk. Különben személyes poggyászán kívül egy csomó bebújós, jó erős vászonból készült overallt hozott magával, mondván, hogy a tiszteletre méltó Santa-Clara küldi, kérve, hogy a parancsnok ossza szét a személyzet között.

- Don Martinez a búcsúzás napján itt lesz, hogy lássa az „Óceán királynője" kifutását a Lagunából - mondta a commendatore. - A munkaruhát ajándékba küldi, kérve Don Danilót, hogy ezzel is egységes színt adjunk a hajónak.

Daniló bácsi ezúttal nem ellenkezett:

- Kérem, szívesen. Én csak a színpadi öltözék ellen tiltakoztam.

Majd hozzátette:

- Úgy gondolom, holnap nyugodtabb kikötőt keresünk, és megkezdjük a gyakorlatokat. Minél előbb készülünk fel, minél előbb szokunk össze, annál hamarább elindulhatunk. És, mint azt ön is sejti, szeretném elkerülni a feltűnést. Mit gondol, senor Commendatore, hol találunk itt a Lagunában olyan kikötőt, ahol - mint mondani szokták - elvonulva a világ zajától, felkészülhetünk az útra?

Barrabella néhány pillanatig gondolkozott, majd a szerelőcsarnok irányába mutatott. A szerelőcsarnok mögött a kikötő tárházai voltak, a tárházak mögött a kikötőmóló és a móló mögött a Laguna keleti, túlsó partja, ahol már az Atlanti-óceán következett.

- Arra, San Jósé dó Norte mellett, találni egy halászvároskát, Gerast. A kikötője is megfelelő. Holnap átmehetünk -szólt Barrabella, majd halkabban folytatta. - Ez itt különben sem jó hely, sok a kocsma.

És elnézett a fokszli felé, ahol a főfedélzet csónakállványánál Silverék éppen az overallokat próbálgatták nagy röhögés között.

- Úgy tudom, a vitorlás-népek szeretik az italt. Ezek meg különösen.

Parancsnokunk csendesen elmosolyodott:

- Ha a tengerész tudja, hogy a keresztrúdra kell felmenni, akkor óvatos. Majd úgy intézzük, hogy minél többet legyenek a keresztrudakon!

A kis ember elnevette magát. Érkezése óta először.

- Zseniális, kapitány, zseniális! De függetlenül ettől, kell is, hogy minél jobban összeszokjon a személyzet.

Arca újból aggodalmassá vált:

- A Falkland-szigetektől kezdve számíthatunk a legnagyobb viharokra, nem is beszélve, mi vár ránk a Hornfoknál! Kérem, érez ön magában annyi biztonságot, hogy átvezeti ott a hajót?

Barrabella valósággal elsápadt a kérdés alatt.

Daniló bácsi ránézett. Ott voltam a közelben, tehát jól láttam a jelenetet. Daniló bácsi rátette kezét az öreg, múzeumi kompasszház rézfoglalatára, és elgondolkozva vizsgálgatta a szélrózsa skáláját, a remegve billegő, még öregségében is érzékeny iránytűt.

Majd lassan így szólt:

- Ha nem lennék biztos önmagamban, higgye el, nem vállalom a megbízatást. De érdekel, nyugtalanít ez a feladat. Mindnyájunkban élt gyerekkorunkban egy ilyen hajó látványa . . . most itt van. A lehető legkörültekintőbben óhajtok nekivágni az útnak.

- Grazia, köszönöm - hebegte a commendatore. - Nekem a hajó - megvalósult álom. Féltem. Különösen most, hogy indulás előtt vagyunk.

- Én is féltem - egészítette ki Daniló bácsi. - Tudom,hogy a bömbölő negyvenesek ilyenkor is futnak a Hornfok körül. Tudom. Jeges viharok!

Pedig nyár volt akkor Brazíliában. Nyár - decemberben. A déli féltekén úgy van nyárközép december 24-én, karácsonykor, mint ahogy nálunk nyárközépet írunk június 24-én.

- Gondolja, Don Daniló - hebegte a kis ember az itteni megszólítás modorában -, gondolja, épségben jutunk el Friscóig?

- Remélem, szeretném remélni. De hát a hajó - az hajó. uram. Hiszen tudja. Ön is tengerész. Ha annak idején tudták volna a „Titanic"-on, mi vár rájuk, nem indultak volna el. Nem így van?

Barrabella bólintott:

- De igen. Pontosan így.

És fátyolos volt a hangja. Ugyan miért?

Rövidesen ez is kiderül. Mindenesetre feltehetitek a kérdést magatokban: mi lelte a régi hajók tervezőjét, hogy olyan különösen viselkedett azokban a percekben? Egy tengerész egy másik tengerész előtt!

Ami bizony felette szokatlan valami.

 

Hogyan került Pedro a hajóra? - Árbocjancsi, a durva fickó - Ahol a majom és a papagáj ékszer - Bolond dolog a tengeri betegség - Atrika felöl fúj a szél. . . - A „nigger" velünk jön? - Egy korvettkapitány, aki fél a tengertől - Találkozás az albatrosszal - Pedro vágya és Gabbia oktatása

 

- Hogyan került ide ez a gyerek? Néma csönd.

- Még egyszer kérdem: ki engedte meg, hogy ez a gyerek a hajóra tegye a lábát? Ráadásul ide, Sottomarina kabinjába?! . . .

Daniló bácsi a hullámvédős küszöb előtt állt, és a parancsnokoktól megszokott szigorral meredt az eléje táruló látványra.

Ez a látvány - egy gyerek volt.

Méghozzá igen fekete képű négergyerek l

Ott ült Sottomarina fekhelyén, a koje szélén, és kétségtelen megrettenéssel meredt a szigorú tekintetű, arany horgonyos sapkát viselő férfira. A gyerek nem volt több tizennégy évesnél, szeméből értelem, kedvesség sugárzott. De azokban a szemekben most mégis több volt a riadtság, mint bármi más. Ruhája annyiból állt, hogy éppen csak fedte a testét: összezsinegezett maradványa egy nadrágnak és egy ingnek.

Az „Óceán királynője" a Laguna de los Patos vizén haladt, igen egyenletes tempóban, kiadós nyugati szélben. Akkor már a harmadik nap telt el azóta, hogy elhagytuk a gyári medencét, és kikötőnket a kis Geras halászvároskában ütöttük fel.

Daniló bácsi éppen reggeli ellenőrző körútját tartotta, Szevér és, Horváth Feri kíséretében. Természetesen benyitott a hajómester kabinjába is, és ott fogadta a váratlan látvány. Egy néger fiú a hajómester fekhelyén.

- Hogyan került ide ez a gyerek? - hangzott immár harmadszor, amikor a szűk kabinfolyosó nyílásából megszólalt egy mély hang.

Sottomarina hangja:

- A gyerek az enyém, kapitány!

Daniló bácsi hátrafordult, Szevér, Horváth Feri ugyanígy.

- Mióta tartasz néger fickót a kabinodban, Sotto? - tette fel a kérdést parancsnokunk.

Sottomarina addigra a kabinhoz ért, és szokott nyugodt, kimért hangján közölte:

- Reggel öt óra óta, kapitány.

- Reggel óta? ...

- Parancsára, kapitány. Pedronak hívják, apátlan, anyátlan árva, és mivel nekünk pincérünk nincsen, sem hajósinasunk, a nagy létszám miatt pedig Guzsiknak kellene pincér, nekünk meg egy fedélzeti szaladjideamoda, hát gondoltam, felfogadjuk. Ha ön is úgy akarja, kapitány.

És ezzel Sottomarina belépett a kabinba, megsimogatta a fiú drótszerű, göndör haját, mintha biztatná: ne félj, a vihar rögtön elmúlik, én melletted állok!...

A fiú elmosolyodott, kivillantak hófehér fogai. Meg kell adni: jóképű néger legényke volt ez a Pedro.

- De hol szerezted, inkább arra felelj, Sotto? Az óriás felnevetett:

- Nem éppen a gerasi piacon, gondolhatja. A kikötőben, tegnap délután. Hiszen ön is tudja: rám bízta, hogy vásároljak egy köteg kenderkötelet. A bolt küszöbén elém állt ez a gyerek, mondván, masa, adjál csomag, Pedro elvisz. Mert hát a kikötői nyelven tud ám ez beszélni. És ahogy hozta, kifaggattam, árva gyerek. -Nincs senkije, hol itt alszik, hol ott. Igaz-e, Pedro?

A gyerek bólintott. Csillogóan értelmes szeméből a kutyahűség háláját érezhette Sottomarina.

- Gondoltam, egy ilyen srác igazán elkelne nálunk. Mondtam neki: ha korán reggel itt leszel, feljöhetsz a hajóra, a többit meg bízd rám. Egész éjjel a pier szélén gubbasztott, és várta, hogy behívjam. Senki sem vette észre. Hát most itt van. Kezeskedem érte. Ismerem én az ilyenféle kikötői suhancot: nincsen ennél jobb anyag, kapitány! Különösen, ha az én kezem alá kerül.

És ezzel Sottomarina széttárta tenyerét. Pedro ránézett, vigyorgott.

- Ha ezzel kap egyet a fenekére, felrepül az árbockosárig!

Előbb Horváth Feri kezdett kuncogni, majd Szevér, végül Daniló bácsi.

Jóízűen, hangosan nevettek. Erre Pedro is megszólalt:

- Masa kapitány, Pedro ígéri - jó lesz. Sottomarina, a győztes hadvezér őrömével, megelégedetten dübörögte:

- Corpo di bacco, csak ne lennél jó! Repülsz is innen, mintha sohase láttunk volna! De ha megbecsülöd magadat,, Pedro, még kormányos is lehet belőled!

- Hohó, Sottomarina - szólt parancsnokunk -, talán megkérdeznénk Guzsikot, kell-e neki a legény!

Sottomarina diadalmasan mosolygott:

- Már beszéltem vele. Hogyne kellene! És ezzel hátbavágta Pedrot:

- Iszkoli a konyhára, és jelentkezz Guzsik apónál! Mondd, hogy te vagy Pedro, a hajómester védence. Avanti!

A koromfekete legényke eltűnt. Daniló bácsi utána nézett:

- Kint van az egész feneke a nadrágból. Különben derék kölyöknek vélem. De még egyet azért ne hozzál, Sotto.

A mi melegszívű óriásunk szerényen mosolygott:

- Állítom, kapitány, nem bánja meg, hogy felhívtam a gyereket. Az overallok között meg majd akad olyan, amit kevés munkával én szabok át neki. Hadd érezze a gyerek, hogy odahaza van.

Igy került Pedro a hajóra. És így egészült ki a létszámunk huszonkettőre.

Azt éppen nem mondom, hogy nagy csodálkozást keltett, amikor első munkáját a kormányfedélzet alatti konyha küszöbén végrehajtotta. Brazíliában annyi a néger, a mulatt, a mesztic, a fehér gyerek, hogy egyik sem okoz különösebb feltűnést. Geras városka lakói különben is főleg mulattok és négerek. A meglepetést inkább az okozta, hogy a gyerek keze alatt valósággal égett a munka. Mi lehet egy vitorlás apró hajómindenese számára az első munka? Csakis a krumplihámozás. Huszonegy ember számára sok krumpli kell, ha azt akarja a szakács, hogy az emberek megelégedetten csapjanak a hasukra: ez igen, jólesett! . . . Pedro vasszorgalommal és jókedvvel látott a munkához. Dicséretére legyen mondva: így volt ez vele az egész út alatt.

. A kikötő csavargója valóban otthonra talált. Igaz, hol erre, hol amarra billenő otthonra. Sottomarina volt a „papa", Guzsik apó a „nagypapa", és mi többiek a családtagok. Ez a fekete legényke mindent játszva tanult és játszva végzett el. Pompás „anyag" volt, jókedvű, megbízható, becsületes. Látszólag még Silver és Laguna Grande is szívelte. Egy valaki azonban nem: Janmatje, az egyik fedélzetmatróz.

Különös fickó volt ez az Árbocjancsi. Bulldogképe sok durvaságot rejtett, szenvtelen, hideg tekintete kegyetlenséget. Egyszer ő került mellém kormányossegédnek, és akkor mélyebben láttam a lelkébe, ha ugyan volt lelke.

- Van családod? - kérdeztem tőle.

- Nincsen.

- Barátok, rokonok, akik miatt visszavágyol Hollandiába? Nagyot köpött a kormányfedélzet oldalvédjén ki a tengerre.

- Nincs, se barát, se rokon - felelte komoran. - Hollandiát meg egye meg a fene, ahol van!

Csodálkozva meredtem rá. A tengerész általában szívesen emlékezik vissza hazájára, ilyenkor ellágyul a hangja, s ilyenkor fogja el a „megszépítő messzeség" varázsa. Árbocjancsinál nem így volt.

- Ronda ország - gúnyolódott saját hazáján -, csupa rend és tisztaság. Hát én azt nem szeretem. Azért is jöttem Brazíliába. Sok ugyan itt a nigger, akiket utálok, de hát nem ereszkedem le hozzájuk. Hogy a kapitány miért vett fel nigger-kölyket, azt nem értem! Büdös lett tőle az egész hajó!

Igy beszélt Árbocjancsi, akinél piszkosabb tengerészt nemigen láttam, és aki már a második napon úgy bekoszolta Santa-Clara ajándékát, a munkaruhát, hogy nem lehetett arra ráismerni.

- Egyszer majd úgy belerúgok a niggeretekbe, hogy nem mászik vissza a tengerből - vigyorgott, és a szemében elszántság, gyűlölet volt. - Én fehér ember vagyok!

Persze, ti most hibáztattok, hogy nem intettem le ezt a vízicsavargót. Mert nem intettem le. De úgy érzem, ez volt a helyes. Egyet azonban elhatároztam: figyelni fogom, sőt a „jadranistákat" is figyelmeztettem: legyünk óvatosak ezzel az emberrel.

- Ha hozzányúl a fiúhoz - mondta Sottomarina -, akkor így töröm ketté!

Óriásunk kezében a kötélbak egyik feszítőpecke volt, ami keményfából készül, és erős, akár a vas. A pecek egy mozdulatra kettétört.

- Igy - ismételte a hajómester.

És ezzel felködlött egy felhő, ami később viharrá fokozódott. De hát már idéztem a derék, istenben boldogult Marryat kapitányt, most is idézem: „csak sorba, legények, sorba . . ." így legyen.

Valósággal úgy csináltunk, mintha nem is múzeumi filmhajón, de hadiegységen szolgálnánk. Daniló bácsi beosztott terv szerint készült fel a nagy útra. A hajó sok titkát, rapliját tudni akarta. Mert minden hajónak van „titka". Ha szériában gyártanak is tíz hajót, azért az a tíz hajó valamiben eltér egymástól. A hajó élőlény és - legtöbb ország nyelvtanában nőnemű lény! Érzékeny, dacos, ráadásul a váratlan meglepetések tárháza. Az egyiknek valami miatt mélyen van a súlypontja, ezek a bukdácsoló, ingó, imbolygó hajók - a „rollázók". A másik pompásan fut közepes szélben, de megbolondul, és kész veszedelem rajta lenni, ha viharrá fokozódik a szél. A harmadik csak oldalszélben fut, és képtelen kikecmeregni a hullámvölgyekből. Van azután olyan vitorlás, amelyik csak akkor halad gyorsan, ha „luvol" (szélnek halad), de oldalszéllel vagy félhátszéllel (a Balatonon is ismert ,,raum"-mal) csak döcög, mint valamikor a postakocsi. Az egyik úgy nem tűri a teljes vitorlázatot, mint a makrancos ló a nyerget, a másik erős viharban is kibírná az összes „ponyvát". Akad hajó, amelyiket kész gyönyörűség kormányozni, de ugyanakkor akad bőven olyan két-, három-, ötárbocos, amelyiken a szenvedések sorából áll kormányosként szolgálni. Vannak hajók, amelyek valóságos világhírre tettek szert „titkaik" miatt. A „Matutina" nevű angol háromárbocos arról volt híres évtizedeken át, hogy az Atlanti-óceánon kezes bárányként viselkedett, de a Csendes-óceánon nekivadult, és szenvedélyesen kereste a korallpadokat, zátonyokat. Végül is a Salamon-szigeteknél, csakis az árapály hullámaitól verve, szétzúzódott, Hát a „Medusa" ötárbocosról tudtok-e? Svéd hajó, tisztes stockholmi cég tulajdona, és hiszem, hogy még létezik, 2880 tonnás óriás. Nincsen annak más hibája, csak az, hogy képtelen szélnek fluvba) haladni. Ezért minden útját dupla idő alatt teszi meg. Híres esete volt, amikor Glasgow-ból jövet éppen a Hornfoknál csekély két hónapra elakadt, ide-oda lavírozott a pokoli szelekben, és képtelen volt átjutni az Atlantiról a Pacificre. Az ilyen hajótól úgy fél a tengerész, mint attól, hogy a kocsmában ásványvizet igyon.

Igy azután érthető, hogy Daniló bácsi, Szevér, Feri és velük együtt mindnyájan, erősen vizsgálgattuk az „Óceán királynőjé"-t. No, és természetesen Barrabella is.

Először a Laguna vizén jártunk, néha éjidőn is, hogy kitapasztaljuk a „titkokat". Persze nemcsak ez volt a cél, hanem az is, hogy összeszokjunk egymással és a hajóval. Ami nem olyan egyszerű, mint azt gondolnátok. A mi kompániánk kipróbált, régi vitorlás-banda volt, amit ti is tudtok. Silverék csoportja is értette a dolgát, nem tagadom. Vitorlások voltak egytől egyig, Silvertől Árbocjancsiig. És mégse volt könnyű kitapasztalni a hajót, megismerni a vele való bánást, megszokni a felszerelést, a mai embernek szokatlan felszerelési formát, rendet, beosztást, elavultságot. Mert Barrabella mindenhez ragaszkodott, hű és pontos mását készítette el a nyugatindiai „Centurion"-típusnak, ha valamivel kicsinyített formában is.

Sejthetitek, micsoda szenzációt jelentett Gerasban, amikor a kikötőmólóhoz állt az „Óceán királynője". Az egész városka összefutott, még a nyílt vízről is bevitorláztak a halászok, hogy megbámulják a csodát: a soha nem látott és sejtett hajót. Mi viszont, legalábbis Daniló bácsi fiai, Gerast bámultuk meg. A túlparton és Riótól a Portó Alegréig húzódó vasútvonalon láttunk sok kávéültetvényt, cukornád-telepítvényt, de bőven őserdőt is, ami Brazíliában nem csoda, hiszen a fojtó, fülledt üvegházi klíma még a Kongó-partnál is jobban neveli a mindent elnyelő növényzetet. Említettem már, hogy a milliós (két és félmilliós!) főváros, Rió környéke már - őserdő! Kígyókkal, krokodilusokkal, papagájokkal, majmokkal, tapírokkal. Ezt is láttuk. De a hamisítatlan, régi és máig is létező brazíliai életet csak itt, Gerasban.

- Corpo di bacco! - hüledezett nemegyszer Sottomarina, amikor együttesen kószáltunk a gerasi Lungo Corsón, a főutcán. Négerek, mulattok, meszticek lakják a városkát. Különös látvány a sok fekete bőrű asszony a legrikítóbb színű kartonruhákban, óriási szalmakalapokban. Nincs ház, ahol ne énekelnének, ahonnan ne hallatszana ki a mandolin pengése, ahol pedig rádió szól, ott kiteszik az ablakba, hogy az utca is részesüljön a gyönyörből. És mit gondoltok, miféle ékszert hordanak magukkal a gerasi nők? Hát azt bizony nem találjátok ki, esküszöm.

- A'zanyád! - ámuldozott Zoller Jóska, amikor meglátta ezeket az „ékszereket".

Mert a gerasi nők vállán, fejebúbján, kalapja tetején az ékesség hol egy majom, hol egy papagáj! Úgy bizony, fiúk. Apró, különös, csupaszőr majmocskák és szebbnél szebb tollazatú papagájok jelentették Gerasban a női csínt, díszt, puccoskodást.

A móló, ahol kikötöttünk, állandóan tömve volt nézőkkel, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel. És a nők válláról felénk bámészkodó majmocskákkal, tollászkodó papagájokkal.

- Hej, ha Suttora élne, fogadok, hogy máris lenne egy ilyen selyemmajma! - emlékezett régi, a Földközi-tenger hullámai között elveszett társunkra Szevér.

Valóban, Suttora - a néhai nagy állatbarát - itt könnyen kiválasztotta volna a kedvére való majmocskát, vagy a kampós csőrű madarat. Sohase hittem, hogy ilyen majmok is léteznek. Valóban, inkább játékok voltak, semmint élőlények! Alig másfél arasznyi egy-egy, és mennyi szín, fejforma! De a szőre mindegyiknek - mint a selyem. Nem makognak, hanem apró kis füttyentéssel fejezik ki érzelmeiket. A legérdekesebb az, hogy hihetetlen mértékben ragaszkodnak gazdáikhoz, de ugyanakkor riadtan tartózkodnak az idegenektől. Láttam Gerasban olyan néger asszonyt, aki horkolva szundított otthona küszöbén, a majmocska pedig ott gubbasztott a vállán. Őrizte alvó gazdája nyugalmát. És ráfüttyentett arra, aki megállt a közelben.

- Állatot a hajóra hozni tilos - közölte mindnyájunkkal Daniló bácsi, mert bizony akadtak közöttünk, akik szívesen vettek volna olyan majomcsodákat, mint a marmozettek, mert így hívják eme kis rokonainkat Gerasban.

Sottomarina elgondolkozva vakargatta megfehéredett üstökét:

- Zenggben megbámulnák a marmozettet, szívesen vinnék belőle.

- Bolond vagy, Sottó! - intette Guzsik apó. - Hol van még Zengg! Addig régen felfordulna az ilyen kényes állat.

Igy azután se marmozett, se papagáj nem került a hajóra. Mindössze egy szerzeményünk volt Gerasból: Pedro, a néger legényke.

Okos tekintetével mindent meglátott, megfigyelt. Sottomarina volt a tanítómestere:

- Az ottan a fokszli, vagyis fore-castle. Felette a horgonyállás, a capstannel. Tudod mi az a capstan? A tekerő vagy csörlő, azzal vonjuk fel a horgonyt. No, most mondd meg nekem, mi az ott elöl, ahol a matrózok szállásolnak?

És Pedro a maga, kicsit összetákolt kikötői nyelvén ismételte :

- Pedro tudja, Pedro nem felejtette, hajómester mondja, Pedro is mondja: feksli.

De nemcsak Pedro tanult, mi is tanultunk.

Igyekeztünk a lehető legjobban összeszokni a hajóval.

Bevallom: szokatlan művelet volt ez. A „Jadran" sónerrel bizony elkényeztetődtünk. Daniló bácsi híres hajója úgy haladt a szélnek (úgy ,,luvolt"), hogy élvezet volt nézni; gyors iramban szelte a hullámokat, és jó szélben vidáman maga mögött hagyta a gőzösöket; kormánya a legcsekélyebb érintésre, elfordulásra -megváltoztatta a hajó irányát; a kötelek halmaza helyett egy-egy vezérkötéllel szabályoztuk a vitorlákat; se a hullámhegytől, se a hullámvölgytől nem félt a hajó.

Az „Óceán királynőjére" mindezt nem mondhattuk el.

Az „Óceán királynője" szeszélyes volt, és ezeket a szeszélyeket figyelembe kellett venni, kitapasztalni, elhárítani, vagy ahogy hajósnyelven mondják: korrigálni.

- A hajó nehezen szabadul a hullámvölgyből - jelentette az egyik manővernél Szevér.

- Gyenge szélben könnyen „lecsúszik" - állapította meg Horváth Feri. - Erős szélben jól bírja a nyomást és „felmegy".

- A felvitorlázás majd még egyszer annyi időbe telik, mint a ,,Ragusá"-n! - morcoskodott Sottomarina, mint felelős hajómester.

No, és a kormány? - kérdezitek tőlem, fiúk. Hát bizony erősebben kellett markolni, mint a „Jadran" kerekét! Viharos szélben bizony hárman is fogtuk, nehogy elvágja maga mellől a kormányost.

De hát azért csak barátkoztunk, ismerkedtünk.

A kis Barrabella aggódva figyelte minden megjegyzésünket, kifogásunkat. És ha akadt valami, amit a fregatt előnyére írtunk, akkor boldog volt:

- Pompás hajó ez, pompás! - dicsérte alkotását.

- Majd csak lesz - mosolygott Daniló bácsi. - Például abból a sok hátramerevítőből elveszünk. Inkább még egynéhány gyűrűpántot teszünk az árbocokra. Az a sok backstag zavarja a fővitorlák mozgathatóságát.

- Ha óhajtja, kapitány - sóhajtott a kis ember -, ha óhajtja.

- Nem óhajtom, hanem kell - döntött Daniló bácsi. -Véleményem szerint az árbocok így is kibírják a terhelést.,

Barrabella sóhajtott és beleegyezett.

- Ahogy kívánja, kapitány. Lassan-lassan kiderültek a ,,titkok".

És amikor a jangadát elgázoltuk, a kormányszerkezet áttételén is változtattunk.

Ismeritek a jangadát? A brazil partok és folyótorkolatok egyszerű utazási eszköze a jangada. Valójában nem más mint felvitorlázott tutaj. Hét-nyolc elég hosszú deszka, egy lapátszerű kormány, amit hátul hurokba erősítenek, egy ülőpad a kormányos számára, meghajlított sudár bambuszrúd árbocnak és rajta a vitorla, s máris kész a jangada.

Hát egy ilyen vitorlás tutajt gázoltunk el a Lagunában, mert megbokrosodott a kormányszerkezet, és a jangada sem tudott már kitérni. Utasainak nem történt baja, épségben húztuk fel őket a fedélzetre, de a jangada alkatrészeire szakadt.

- Holnap jelentkezzetek nálam a gerasi kikötőben - jelentette ki Barrabella. - Kaptok helyette új jangadát.

Ennek a kalandnak legalább meglett az az eredménye, hogy megjavult a kormányszerkezet, és vele a kormánykerék kezelése is könnyebb lett.

Végül eljött az a nap, amikor Daniló bácsi közölte Barrabellával:

- Úgy vélem, kapitány, a felkészülés teljes. Most már csak az élelmiszereket rakják be, és töltsük meg a víztartályokat, máris indulhatunk.

Az „Óceán királynője", legalább úgy láttuk, engedelmes jószággá változott.

De a viszonylagos lassúságon mégsem tudtunk változtatni. Egyet azonban máris megismertünk a valóságban: a régi hajók bírták a tengert. Széles testük, mély járatuk, aránylagos magas orr és tatfelépítményük „tengerállóvá" tette őket. Különösen a széles test jelentett nagy úszó biztonságot, így volt ez már Magellán, Kolumbus idejében is. Különben hogyan is bírták volna a szeleket, a hullámokat?

Két alkalommal kimentünk a Laguriából a nyílt Atlanti óceánra, „hullámpróbára". Igen erős, kemény szél fújt, magas és széles hullámok hömpölyögtek az afrikai partok felől Az „Óceán királynője" nyugodt biztonsággal bukdácsolt első óceániai útján, mintha igazolni akarta volna nevének büszke csengését.

Most is emlékszem ennek az útnak minden percére. Látom a kíváncsiak tömegét, amint összegyűltek ,Rio Grande do Sul városának külső mólóján, hogy figyeljék a legkülönösebb hajók egyikét, az „Óceán királynő jé"-t, amikor először ismerkedik az óceán hullámaival. Rio Grande egyik „lábával" a Lagunánál, a másikkal az Atlanti-óceán partján épült fel, és előtte terül el a Laguna-csatorna. Ezen a csatornán igyekeztünk kifelé, eléggé erős szembeszéllel, kreuzolva, a lehetőség határán a legjobban megközelítve a szél irányát. Hát bizony nem állítom egy pillanatig sem, hogy a fregatt értette annyira a luvolást, mint a mai hajók! Nem állítom, mert ha ezt mondanám, akkor hazudnék. A mély járat, a széles test, az aránylag alacsony árbocok, s ezzel együtt a vitorlák alacsonysága is - próbára tette idegeinket.

- Corpo di bacco - hörögte Sottomarina, amikor mérgesen figyelte állandó „leesésünket" -, ez ugyan sohase halad majd úgy a szélnek, mint a „Jadran"!

Nos, ilyesmiben részünk soha nem volt. Oldalszélben megállta a helyét jól a hajó, mint ahogy hátszéllel is tűrhetően haladt. Csakhogy a vitorlázásnál az a helyzet, hogy a szelet nem lehet megrendelni.

De azért nem történt baj a becsülettel: Rio Grande do Sül mólójáról élvezettel nézhette a bámész sokaság, mint igyekszünk el a város előtt, ki az óceánra. Akkor kanyarodott éppen be a csatornán a Pacific Steem Navigation Company „Cordova" nevű gőzöse. Kendők százai, matrózsapkák lengtek felénk, és az óriásgőzös veszett szirénázásba kezdett, így köszöntötte a jelen a távoli múltat a Laguna-csatorna kellős közepén.

- Ezek most azt hiszik, hogy kísértetét látnak - nevetett Horváth Feri. - Esetleg a bolygó hollandit!

Végül is kijutottunk. A széles, eléggé magas hullámok barátságosan döngtek a hajó oldalán.

A kormánynál ekkor Zoller és Santjago állt, a tatfedélzeten Daniló bácsi, Szevér és Feri, vagyis a magas parancsnokság. A kis Barrabella hol ide, hol amoda futkározott, majd amikor kiértünk az óceánra, egyszerre csak eltűnt.

- Masa fekhelyen ülsz, és fogja fejet - jelentette Daniló bácsinak a néger Pedro, aki akkor már nemcsak pincér, de hajóküldönc is volt.

Vagyis a nagy hajótervező a „nauziá"-val, a tengeri betegséggel küzdött, amin valójában nincs is mit csodálkozni. Bolond dolog ez a tengeri betegség: a Laguna hullámai úgy dobálhatták a fregattot, ahogy akarták, senkinek nem kavarodott fel a gyomra. De ahogy kiértünk az óceán vizére, s széles hátú, még csak nem is viharos hullámokra kezdett felkapaszkodni a fregatt, majd egy idő múlva a hullámhegy túlsó részén lecsúszni, egyszerre elővette néhányunkat a már eléggé ismert, különös érzés. Bevallom, engem is. Nincs ezen mit szégyenkezni, fiúk, férfiak vagyunk, és mindennél többet ér az őszinteség. Nemegyszer mondtam már, hogy Nelson a legnagyobb gyötrelmeket állta ki a hajóraszállás első napján, de rajta kívül (előtte is, utána is) sok neves tengernagy, kapitány, mert hát tengeri betegnek lenni csak a „civilek" előtt szégyen, a tengerészek ezen nem csodálkoznak sohasem, így azután mi sem hökkentünk meg Pedro jelentésén, valamint, hogy azon a délelőttön a szokottnál jóval, de jóval kevesebb babcsuszpájz fogyott el Guzsik apó főztjéből, és a hozzá adott argentíniai „corned beef'-ből, a füstölt marhahúsból, amiből akkor már bő raktárunk volt. Még Silver arca is sápadtabb volt a szokottnál. Kinél csak percekig, kinél órákig tartott a rosszullét. Persze, akadtak olyanok is, akik mosolyogva szemlélték sápadt arcunkat, bizonytalan tekintetünket, fáradt járásunkat a ferde fedélzeten.

Keleti szél volt, Afrika felől fújt, és amikor parancsnokunk északnak irányozta a hajót, az szabályosan, szépen bedőlt a szélalatti oldalnak, és megkezdte első, „avató" útja az Atlanti-óceánon. Természetesen nem kéjutazást tartottunk hanem gyakorlatot. Minden ember a fedélzeten tartózkodott, és lassan elfeledkeztünk a könnyű szédülésről, a kavargó gyomorról, émelygésről. Egymás után adta ki Daniló bácsi az utasításokat, amelyeket Szevér és Horváth Feri továbbitott. Most volt a vizsga, a Lagunában összeszedett tudományból a végső szigorlat.

- Kormányt két fokkal szélbe!

- Parancsára, kormány két fokkal szélbe.

- Arboclegénység fel! Előárboc vitorláit kurtítani! Tatárboc hosszvitorláját reffelni!

- Parancsára! Hé, emberek ott elöl - fel az előárbocra!

- Főárboc vitorláit még jobban feszítsd!

- Parancsára! Főárboc . ..

Dübörgött a fedélzet a rohanó lábaktól. Hol az előárbocon, hol a főárbocon másztak felfelé az emberek. Hol a vitorlákat engedték, vagy kurtították, felgöngyölték, vagy a köteleket húzták inukszakadtáig, ha éppen úgy szólt a parancs.

Silver mint vitorlamester mindenütt elöl járt, de ugyanígy tett Laguna Grande is. Nem ismertek nehéz feladatot, sem lehetetlent. A parancsot mindig végrehajtották, ez a tény. A későbbiekhez tudni kell, hogy kitűnően bevált Silver, Laguna Grande és a „banda". Igaza volt Silvernek: jó tengerész volt mindegyik, értették a mesterségüket. Daniló bácsi elégedetten dörzsölte kezét, és többször mondta: - Nem hittem! Nem hittem!

Mármint azt, hogy beválik ez a szedettvedett népség. Pedig beváltak.

Egyedül Zoller nézte fanyalogva a vitorlamanővereket. Nem tetszett neki, hogy Silverék ennyire értik a dolgukat.

- Na - néztem mosolyogva kenyerespajtásomra -, mi a véleményed? -

Zoller rápörgetett a kerékre, bosszúsan, mint aki nem örül a kérdésnek.

- Mi a véleményem?! Változatlanul a régi! Csirkefogók ezek - nem tengerészek! -

Az örömbe vegyült azért egy kis üröm is. Az első megnyilvánulás, ami lassan-lassan Zoller felé billentette a mérleget.

Délután volt, a tűző nap sugarai egyre inkább ráborultak a tengerre. Az „Óceán királynője" visszafelé tartott, a Lagunanyílás irányába. A manőverek befejeződtek, egyenletes szélben szaladt a hajó. A fokszli előtt, a vizes hordó mellett, egykupacban pipált, cigarettázott az őrség és a szabad őrség.

A kormánynál ketten álltunk, Gabbia és én.

Mögöttünk, a parancsnoki álláson, Daniló bácsi könyökölt a korlátra. Az ő tekintete messze kalandozott. A holnapon, amikor berakjuk az élelmiszert és a holnaputánon amikor végleg búcsút mondunk Brazília partjainak.

A hajó meredek orrárboca az egyelőre még láthatatlan, párás ködbe vesző Laguna bejáratát célozta.

- Irányt tartsd! - hangzott mögülünk.

- Parancsára.

Janmatje, az Árbocjancsi mászott fel a kormányfedélzet keskeny lépcsőjén, és igyekezett a parancsnoki fedélzetre lomhán, lopakodva kullogott, gúnyos képén elszántság ült. Csak odabiccentett hozzánk (csirió!), és mászott tovább. Bibircsókos, rücskös orra azt hirdette, hogy Árbocjancsi bőven fogyasztotta az alkoholt, mióta megvált a szülői háztól.

Majd a következő beszélgetést hallottam.

- Mi az, mit akarsz?

Ez Daniló bácsi volt.

- Captain, kérdezni jöttem. A fiúk küldtek. Árbocjancsi hangja bizonytalanul csengett.

- A fiúk?

- Hát egynéhányan onnan elölről, a fokszliból. A grönlandi és a dél-afrikai.

Daniló bácsi hangja fátyolozottabbá vált. Ami azt jelentette, hogy kapitányunk türtőzteti magát.

- Tessék. Mit akarsz?

Kis szünet állt be. Hátranéztem. Daniló bácsi hidegen, kimérten tekintett az előtte állóra. Árbocjancsi lesütötte szemét, s levett sapkáját nyugtalanul forgatta a kezében. Megzavarta a kapitány szigorú (hej, de milyen szigorú!) nézése.

Végre Árbocjancsi megemberelte magát. Nyögött:

- Captain, a nigger velünk jön?

- Velünk.

Most már bátrabban beszélt a matróz.

- A társaim is, én is-azt valljuk, hogy a nigger szerencsétlenséget hoz az olyan hajóra, ahol fehérek szolgálnak. Meg azután: miért kell egy koszos nigger közöttünk?!

Mintha percek teltek volna el. A fokszli felől többen a mi irányunkba néztek.

Azt hittem, felcsattan a parancsnokunk, hiszen a hajón ő a teljhatalmú úr, és mindenféle hajózási törvény, rendtartás előírja, hogy szava - megfellebbezhetetlen.

De Daniló bácsi, aki e téren nem ismert tréfát, erőt vehetett magán, mert nyugodtan így szólt:

- Pedro velünk jön, mert én így akarom. Ha nem tetszik, te is, két társad is kikérhetitek a matrózkönyvet, ha kikötöttünk. Végeztem.

Újból hátranéztem. Daniló bácsi a távoli part felé nézett. Janmatje megzavarodva nyomogatta fejére koszos sapkáját, majd lekullogott a felépítményről.

- Canaille - dünnyögte mellettem Gabbia, aki ugyanúgy értett mindent, akárcsak én. - Briccone!

Gazember, csirkefogó, így a kalózkinézésű, frigiai sapkás Gabbia, aki nagyot sercintett a kormányfél felé.

- Briccone! - ismételte.

És amikor Árbocjancsi újból elhaladt mellettünk, a bizalmaskodó csirióra még csak nem is biccentettünk. Briccone.

Pedrot akkor már a szívünkbe zártuk, és ha rajtunk áll, Árbocjancsit ott helyben bevágjuk a tengerbe.

Volt még egy beszélgetés azon az úton, valamivel előbb, hogy Janmatje felmászott a tatfedélzetre. Igaz, erről csak jóval később szereztünk tudomást, de hát ide tartozik, itt mondom el. Elvégre minden legyen a maga helyén, mint azt Marryat kapitány oly helyesen megállapította.

Mondtam már, hogy Barrabella, a nagy hajótervező, Santa-Clara teljes megbízottja az „Óceán királynőjé"-n, a volt olasz korvettkapitány és a hadiiskola tanára különösen viselkedett. Emlékeztek talán, félve tette fel a kérdést Daniló bácsinak, hogyan jutunk majd át a legpocsékabb tengerrészek egyikénél, a Hornfoknál - ami nem egészen illik egy tengerésztiszthez. Különösen nem úgy, hogy kérdés közben megremeg a hangja. Az is igen különös volt számunkra, hogy alig értünk ki az óceán vizére, a commendatore úgy eltűnt, mint az a bizonyos kámfor. Egy tervező és megbízott, akit nem érdekelnek a manőverek! Ki hallott ilyet? No jó, jó, tudtuk, hogy Barrabellát elővette a tengeri betegség, de hát az jónéhányunkat elővett, és azért végeztük a kötelességünket.

Olykor kikukkantott a kajütjéből, révetegen körülnézett a tenger távlatán, és már vissza is kotródott. Még azt a néhány lépést sem tette meg a parancsnoki fedélzetig, amit tatfedélzetnek hívunk, mint ahogy a kormányfedélzet valódi neve - félfedélzet.

Egy néhai korvettkapitány, aki - nem akarja látni a tengert!

Mert mi ilyesmit éreztünk a commendatore viselkedéséből.

És a manőver délelőttjén fény derült erre a „titokra".

Igy történt.

Daniló bácsi a fregatt pompásan felszerelt térképkabinjában tartózkodott, ami a félfedélzetből nyílik.

Éppen az elinduláshoz szükséges térképeket válogattam amikor - mint később mesélte - kinyílt a kabinajtó. Sápadtan, fakón, kimerültén betántorgott a commendatore.

Parancsnokunk hellyel kínálta és megjegyezte:

- Sajnálom, kapitány, hogy ennyire előveszi a betegség. Én is érzek valamit a gyomrom körül, de hát - ballare! - minek törődni vele!

Barrabella csüggedten dadogta:

- Ön boldog ember, kapitány ... Daniló bácsi folytatta:

- Akadnak pompás gyógyszerek a nauzia ellen. Talán rendelne belőlük.

Az olasz királyi flotta volt korvettkapitánya szomorúan ingatta fejét:

- Megpróbáltam, semmit sem ér. Daniló bácsi megcsóválta a fejét:

- Szinte hihetetlen. Ideig-óráig se? Barrabella megrázta fejét.

- Mondom, nem ér semmit, kapitány. És tudja, miért? Mert én - félek a tengertől!

Parancsnokunk először azt hitte, hogy rosszul hall. Egy, tengerész, hozzá még régi tengerész, aki fél a tengertől! Aki eljutott a korvettkapitányságig - fél!

- Jól értettem, kapitány?

A commendatore megtörülte verítékes homlokát,és komoran-bólintott.

- Igen. Én, aki imádom a tengert. Én, aki csak a hajózásnak élek!

Arca kemény vonásai megenyhültek. Mintha a vallomással könnyített volna magán.

- Megérti, kapitány?

Parancsnokunk megértette. Hogyne: ismert nem egy tengerészt, akinél egy bizonyos idő után fellépett ez a félelem. Irtózás a tengertől. Valójában ilyesmi történt annakidején a mi Suttoránkkal, aki a „Petőfi" gőzös katasztrófájából egyedül menekült meg. Tehát valami előidézi - valami súlyos, szörnyű emlék. Úgy mondják, a „Titanic" híres távirásza, Harold Bride, aki a kevés megmenekült közé tartozott, többé még a tenger tájára sem ment, nemhogy hajóra.

- Megértem, kapitány. De ön régi tengerész . . .

Barrabella felsóhajtott. És mintha a beszélgetés izgalmában elfeledkezett volna a fránya nauziáról, arca kezdett kipirulni. Nála is fellépett, ha csak rövid időre, az ideges ember tünete: elmondása bajának - már könnyebbség.

- Hallott ön, kapitány, az olasz ,,S. 34" katasztrófájáról? Daniló bácsi bólintott:

- Hallottam. Ha jól emlékszem, ez a naszád volt a francia „Curie", ami Cattarónál a mi hálónkba került. Kiemelték és az osztrákmagyar flottában „U XXIV" néven futott tovább. A háború után besorozták az olasz flottába.

Barrabella megelégedetten hümmögött:

- Nagyszerű a memóriája, Turkovich kapitány, nagyszerű, ismeri a naszád további sorsát is?

-Csak annyit tudok, hogy Brindisi előtt egy gyakorlaton elsüllyedt.

A commendatore bólintott. Majd alig hallhatóan suttogta:

- Én voltam a parancsnoka és az egyetlen megmenekült. A térképszoba csöndjében egymásra nézett a két tengerész.

Barrabella folytatta:

- Gyakorlat volt, 1921 tavasza. Az volt a parancs, hogy láthatatlanul közelítsem meg a torpedónaszádokkal körülvett zászlóshajót, a flotta vezérhajóját. A felmerülés perceiben, hibás jelzés következtében, felettünk száguldott el a ,,Medici" romboló Az összeütközés bekövetkezett. A mentés azonnal megindult. Egyedül én kerültem ki élve az acélkoporsóból! Hogyan, mint történt, hogy a klórgáz nem ölt meg, most se értem. Talán, mert a parancsnoki torony felső részében, a periszkópnál tartózkodtam. Azóta félek a tengertől, ezért is helyeztettem magamat a vizsgálat után a hadiiskolára. S különösen a vitorlásokon érzem magam bizonytalanul !

Szomorúan tekintett Daniló bácsira.

- A fasiszta tengerészetben nyugdíjaztatásomat kértem. És amikor meghallottam, hogy Santa-Clara méltán híres magánmúzeuma vezetőt keres, megpályáztam. Fél életemet a régi hajók kutatására, építésére áldoztam. Ennek élek. Ez a fő művem, ez az „Óceán királynője", és lám - félek rajta tartózkodni! De a becsület mégiscsak azt kívánja, hogy a fedélzeten legyek, amikor megteszi nagy útját.

Elcsüggedve legyintett:

- Nem hittem, hogy ennyire elővesz az irtózás. Görcsös félelem szorítja máris a torkom, ha arra gondolok, hogy eljutunk a Horn-fokhoz! Vitorlással megkerülni!

Kétségbeesetten tárta ki karját:

- Kérem, nehogy közölje ezt Santa-Clarával, vagy embereivel, kapitány!

Daniló bácsi, mint ahogy azt később elmondta, rátette kezét a csüggedt commendátore vállára.

- És én mégis azt mondom, bízza magát nyugodtan az „Óceán királynőjére" és a tengerre. Bízzon bennem is. Régi tengerészek vagyunk, tehát barátok. Mától kezdve önnek itt a helye mellettem. Nem engedem, hogy bezárkózzék a kajütjébe. Érti? Nem engedem!

Mi akkor csak azt láttuk, hogy Santa-Clara megbízottja mintha kevésbé billegne, és mintha arcának színe is visszatért volna, amikor kilépett a térképszobából.

Néhány percre odaállt a kormány mellé, ránézett a régi, de már szélrózsával kombinált iránytűre és boldog elégedettséggel megjegyezte:

- Pompásan haladunk.

Mi, Gabbiával együtt, helyeseltünk: igen, pompásan. Csak egy kicsit lassan egy jóféle bark-hajóhoz képest.

Ami az öreg tájolót illeti, ez is egyik rögeszméje volt Santa-Clarának és Barrabellának. Az „öreg fazék", ahogy mi hívtuk az idejét múlt műszert, díszletnek, dekorációnak jó volt, de a tengerészeti hatóság elrendelte, hogy korszerű Peil-kompasszt is kell felszerelni, különben nem adják ki a hajópapírokat. Erre kifutásunk első estéjén került sor.

A hajó egyenletesen túrta a habokat, és félhátszéllel („raumban") haladt a Lagunabejáró felé.

A fokszlinál a főárboc magasára mutogattak.

Pedro felénk kiáltott a félfedélzet alatti konyha lépcsőjétől:

- Albatrosz!

A déli félteke az albatroszok hazája, de különös módon ez volt az első, ami elénk került. Mindössze az evezőtollak feketék, különben az egész madár hófehér. Az a példány, amelyik hozzánk szegődött, óriási volt. Az árboccsúcs, a „top" magasában szállt. Néha annyira lejött, egészen a fő-árboc alsó vitorlájának keresztrúdjáig, hogy igen jól kivettük elképesztő méreteit. Képzeljetek el egy hatalmas termetű sirályt - négyméteres fesztávolságú szárnnyal!

Az albatrosz repülése egyike a legcsodálatosabbnak. És ez a repülés a tengerészek „totója". Az óriásmadár alig-alig mozdítja szárnyát, és mégis olyan sebesen mozog tova, ahogy a kedve tartja.

Silver máris feldobott egy ezüstpénzt a fokszlinál ,összegyűlt népség előtt,

- Ki tartja?!

Laguna Grande „tartotta":

- Én. Hat perc. Silver felkiáltott:

- Nyolc és fél!

- Idő, amikor a percmutató a négyesre ér! - rikoltotta a grönlandi, aki beállt „versenybírónak".

Akkor már ott volt Sottomarina, Piede, de még Guzsik apó is. Kihozták a fokszli óráját, amit tiszteletből kronométernek csúfolnak, és most mindenki vagy az órára tekintett, vagy az albatroszra.

- Idő! - ordították többen, amikor a négyes számra ért a percmutató.

És a madár mozdulatlan szárnnyal nyugodtan úszott a keresztrúd magasában. Nagy, kerek barna szeme kutatva kémlelt a fedélzetre. Az óceán óriás vándora híres falánk, és kitanulta már, hogy a hajókról nemcsak ételhulladékot dobnak ki, de akadnak jószívű tengerészek, akik egy-egy jó falattal is megajándékozzák. Olykor megtörténik az is, hogy a ,,jó falat" hosszú zsinegen függ, és a csábító ételmaradvány hegyes horgot rejt el, ami a madár vesztét okozza, de a többség előtt az albatrosz - szent madár. Jóegynéhány monda, babonás esemény, jóslat fűződik a végtelen vizek óriás madarához. Az angol Coleridge-tól („A vén tengerész balladája") a mi korunk Joseph Conradjáig sok költő, író feldolgozta az albatrosztörténetek egyikét-másikát. Ha a tengerész künn a szabad" vízen meglátja a nyugodt tempóban közeledő, vagy vihartól korbácsolt hullámok felett minden erőlködés nélkül repülő albatroszt, önkéntelenül felködlik benne a kérdés: ugyan mit is jelent a találkozás? Mert bizony a sok mendemonda hajósinaskortól megbabonázta agyunkat.

Ugyan, ki találja el percre, sőt sok esetben másodpercre, mikor mozdítja meg szárnyát az albatrosz?

A hat perc letelt.

Laguna Grande csalódott képet vágott.

A többiek nevettek.

A madár mozdulatlanul vitette tovább magát a légáramlattal.

Letelt a nyolc és fél perc is.

Most Silver vágott csalódott képet.

A pénz a kasszában maradt. Most Piede állt elő, és az elkészített matrózsapkába bedobta az ezüstpénzt. Melléje a grönlandi vágta a magáét. Dupla vagy semmi, ez volt a tét.

Piede kilenc perc húsz másodpercet mondott. A grönlandi tíz perc tíz másodpercet.

A madár pontosan tizenegy percig szállt úgy, hogy nem mozdította szárnyát.

Már egy marékra való ezüst gyűlt össze, amikor Sottomarina dobásra szánta magát.

- Hat perc öt másodperc! - harsogta. Silver hahotázott:

- Majd bolond lesz ilyen rövid idő alatt mozdulni!

De jött egy váratlan szélroham, és az albatrosz szárnya megbillent. Hat perc és öt másodperc telt el!

- Tudom én, mit csinálok - emelte meg a pénzzel teli sapkát Sottomarina.

Új „kör" indult, új reménységekkel. Már egészen közel jártunk a parthoz, amikor a madár hűtlen lett. Nagyot rikkantott, oldalt vágta magát, és egy gőzös felé iramodott. Mint a nyíl szállt tova, alig billentett szárnyakkal, csodálatos kecsességgel, merész fordulatokkal.

- Ugyan, mit üzent az albatrosz? - mormogta mellettem Gabbia.

- Azt, hogy egy hét múlva már el is felejted, hogyan éltél Brazíliában! - nevettem kormányos-társamra.

Gabbia megcsóválta szőrös, feketére égett kalózfejét; a hivő ember komolyságával mondta:

- Megnézett minket. Ő már tudja, miben lesz részünk. Meglepődtem: mi az, talán akadt egy új Suttora, egy új javasember, aki érti a „jeleket", az „intéseket", aki „következtet", mint annak idején ő, az általam ismert legbabonásabb tengerészek egyike? De Gabbia egyszerű, nyugodt arcán nyoma sem volt holmi következtetéseknek.

- Engem ugyan nem bánt, mit tudhat a madár. Majd megtudjuk mi is. Bolond ember, aki azon töri -a fejét, mi lesz. Én csak azt tudom, hogy tengerre szállunk.

Ránéztem. - Régi hajós vagy?

Bólintott.

- Régi. Pozzouliból származom, Nápoly mellől.

Úgy mondta, hogy ebben dicsekvés is volt: aki Pozzouliból származik, az csakis hajós lehet, jó hajós és régi.

- A commendatore alatt tengeralattjárón is szolgáltam -tette hozzá önérzetesen.

Ez egy kicsit meglepett.

- Tengeralattjárón? A kis emberrel?

Gabbia komor arcán némi enyheség futott végig:

- Híres búvárhajó-parancsnok volt a világháborúban. És jó cimbora. Szerettük.

Daniló bácsi leszólt a parancsnoki állásról:

- Kormányt két fokkal balra.

- Parancsára ... Abbamaradt a beszélgetésünk.

A fokszlinál felugrált a kompánia.

- Vitorlákat oldalt! - harsogta Sottomarina. - A bevonó-kötelekhez!

Változott a szél iránya, de a hajó pozíciója is, ahogy közeledtünk a Laguna-csatornához.

Felcsikordultak a csigák, recsegtek a friss, alig használt kötelek, és a capstant is (a körbefogó csörlőszerkezetet) igénybe kellett venni, hogy az egyre erősödő szélben fennakadás nélkül sikerüljön a manőver. A forgalmas lagunabejárónál különösen óvatos hajózásra volt szükség. Akkor már egész motorcsónak-raj száguldott mellettünk.

Hiába, az „Óceán királynője" szenzációt jelentett a Laguna városaiban.

A nap vérvörösen ment le. A szárazföldön ilyenkor azt mondják: szél lesz. Itt a tengeren semmit sem jelent... csak annyit, hogy a legszebb látványok egyike.

Pedro mászott fel a félfedélzetre.

Odaállt mellénk, és hol a kormányt, hol a tájoló billegő liliomtűjét nézte.

A gyerek fekete képe, élénk tekintete csupa ragyogás, csupa értelem volt.

Pedro számára itt a hajón minden perc élményt jelentett. Ismerkedett a fogalmakkal, az alapkérdésekkel.

- Masa, ha adsz kormány, Pedro megköszön.

Az öreg matróz nem szereti az ilyen gyerekes okvetetlenkedést. Hogy valaki egy-két napos hajózás után arra vetemedjék, hogy elkéri a kormányt, az beillik holmi nagyobb sértésnek. Még akkor is, ha azt egy gyerek mondja. A hajókormány szent dolog, s aki mellette áll, az - joggal -. úgy érzi, hogy tőle függ ember, hajó sorsa. Ezért Gabbia így szólt Pedrohoz: - Te abban a megtiszteltetésben részesültél, hogy hajóküldönc vagy, pincér és konyhasegéd. Egyik is, másik is hatalmas rang egy hajón. Én is voltam pincér, és ha jól emlékszem: öt éven keresztül naponta fél mázsa krumplit hámoztam meg a konyha számára. Ezen múlt a tengerészek sorsa, tehát a tisztségem nagy volt, mint most a tiéd. A kormányra csak oldalt és levett sapkával mertem nézni, mert azt is tudtam, hogy akik mellette állnak - azok a hajó legkiválóbb emberei. Márpedig kiváló emberek csak kiváló feladatot végezhetnek. Érted?

Pedro megilletődve állt, figyelt. Magam pedig elámultam: a morc, komor képű, szótlan Gabbia egyszerre de beszédes lett! Nem hittem, hogy képes ilyesmire.

Pedro bólogatott:

- Pedro érti... Pedro nem buta ... Gabbia folytatta:

- Hát ha érted, akkor tudd meg: a hajókormány soha nem játék. Aki annak hiszi, abból soha nem lesz jó tengerész. Márpedig te jó tengerész akarsz lenni?

- Pedro akar.

- Öt év múlva, tíz év múlva. Addig áhítattal nézel a kormány felé. Megértetted? És levett sapkával!

Pedro hófehér fogai villogtak.

- Masa mondta . . . masa igazt mond . ..

És beletúrt gyapjas hajába:

- Sapka Pedronak nincs. Nem is volt sapka.

Gabbia intett:

- Majd kapsz tőlem. Ha kikötünk, jelentkezzél nálam. A tengerésznek kell hogy legyen sapkája. Majd kapsz tőlem egy ilyet, mint ez itt ni, a fejemen. Van belőle még egy. Megkapod.

Ezzel Gabbia intett, hogy vége a beszélgetésnek. Két gőzös is keresztezte utunkat, ügyelni kellett. Daniló bácsi mellett akkor már ott könyökölt a korláton Szevér, Horváth Feri és - Barrabella. - Kormány egy fokkal steuerbord! - Parancsára . . .

Gabbia beleesett szokott szótlanságába. Úgy emlékszem. ennél bőbeszédűbbnek azóta se láttam őt. De akkor tanultam meg becsülni ezt a kalózképű, különös módon csendes, ridegnek tűnő embert.

Egy idő múlva, amikor már a Laguna vizén kikötőnk felé haladtunk mintegy igazolásul megszólalt kormányos-társam:

- Ha olyan sapkát hord a gyerek, mint én, akkor az a Janmatje látja, hogy a gyerek az én védelmem alatt is áll. Tehet ő arról, hogy nigger? És ha nigger?!

Megráztam a fejemet:

- Hallottad, mit mondott a kapitány? Kérje ki a könyvét, ha nem akar négerrel egy hajón szolgálni. Kikéri.

Gabbia újból átköpött az oldalvéden:

- Az?! Dehogyis kéri. Ilyen hajóra az életben se kerülne többet!

A hajóorrban álló őr hangja élesen csengett:

- Vigyázz! Elöl hajó!

És már jött is a parancsnoki állásról az utasítás:

- Vitorlákat elfordítani! Kormányt steuerbordra vesd ki!

És ekkor újból feltűnt az albatrosz. Egyszerre csak ott lebegett megint az árbocok felett. Esküszöm, úgy nézett le a magasból, mintha vizsgálna valamit, mintha azt nézné, hogy megvagyunk-e mind? Óriási fehér szárnyai mozdulatlanul feszültek, és mégis ugyanazzal a sebességgel szállt, miként a fregatt haladt a friss, erős szélben a duzzadó, pattogó vitorlák segítségével.

Ezúttal nem került sor fogadásra. Mindenki a helyén volt, mind a két őrség. Ki az árbocoknál, ki a vitorla-fordító köteleknél. Közeledtünk a kikötőhelyhez. Zoller is ott állt már mellettem váltásra.

- Ha Suttora élne, bezzeg elmondaná, mit jelent az albatrosszal találkozni - mosolygott Zoller. - Jót-e, rosszat-e?

- Majd megtudjuk - dünnyögte Gabbia.

És ekkor megláttam egy embert. A főárboc deréktörzséhez támaszkodott. Lomhán, lustán, zsebredugott kézzel. Felnézett Daniló bácsira, szemtelenül, gúnyosan. Majd odasúgott valamit a mellette állónak. Nevettek, hahotáztak. Janmatje volt, és Mikkelsen, a grönlandi.

Abban a pillanatban tudtam, éreztem, hogy ez az undorító fickó nem mond búcsút a hajónak, és hogy miatta indul majd el az események lavinája!

Erre esküt mertem volna tenni. És ezt érezhette meg a komor Gabbia is, amikor ajándékozási vágy lepte meg, holott nem volt éppen érzékeny természet.

De arra is esküdni merek, hogy mindehhez az albatrosznak semmi köze sem volt.

Ti persze úgy hiszitek, hogy igen.

 

Egyenesen Délnek - Igy születnek a mesék - Búcsú Brazíliától - Mikor vizsgázik a kapitány? - „No, komám, kezdődik!" - A kincskutatás meséje - A rühes nigger - A fregatt táncra kerekedik - Pedro megsebesül - Sottomarina közbelép - „Fény elöl!" - Mit érzett Pedro? - Az elátkozott öböl: Portó San Julián - Madarak és fókák - A szél mindenfelől fúj - A cetvadászok hajói

Az „Óceán királynője" a déli Atlantikán hajózott.

Messze volt már mögöttünk Portó Alegre, Pelotas, Geras, Rio Grande a Lagunával együtt. Azóta se láttam azt a vidéket, de nem is hiányzik.

Az „Óceán királynője", még mindig a keletről jött, afrikai szélben, nyugodtan bukdácsolt a széles hátú, lomha hullámokon.

Éjszaka volt, a „kutyaőrség" ideje, jóval éjfél után.

Körülöttünk semerre part, sehol semmi fény, jelzőtüz, világítótorony forgó lámpásának jelzése. Jól kikerülve a gőzhajók szokott vonalát, a nyugati hosszúság 50. fokán haladtunk, egyenesen Délnek, mintha zsinóron húztak volna. Az irányt így jelölte ki Daniló bácsi: délnek haladunk, majd a déli szélesség 40. fokánál, ahol azt a nyugati hosszúság 50. foka metszi, steuerbordra térünk, és nyugat-nyugat-déli irányt veszünk fel, hogy újból közelebb kerülve Dél-Amerika partjaihoz, a Falkland-szigetek és a Tűzföld között elhaladva,, érjük el a Horn-fokot.

A „Sailing Directory" (más változatában a „Segelhand-buch"), a sűrűbben járt tengerrészek pompás kalauzkönyve is azt ajánlja, hogy a déli Atlanti-óceánnak ezen a szakaszán, főleg Montevideo és Buenos Aires előtt a délnek tartó vitorlások lehetőleg kerüljék a gőzösöktől forgalmas útvonalat, ami igen érthető. Sohasem kellemes a ködben, sűrű, sötét éjszakából, hullámhegyek mögül előbukkanó turbo-liner, cargo, tramp, vagy utasszállító gőzös a széltől függően irányitható vitorlás számára.

Daniló bácsi is megfogadta a „Sailing Directory" tanácsát, és az úgynevezett „vitorlásút" vonalában haladtunk. Napokig csak egy hajóval találkoztunk, a „Pommern" nevű, ötárbocos német barkkal. Jelzése szerint a túloldalról jött, Chiléből, salétromot hozott, és mint közölte: simán haladtak át a „hajótemetőnél", a Hornfoknál. Elképzeltük, micsoda arcot vághattak a „Pommern" hajósai, ha ezt a jelzést húzták fel a code-zászlókból a száling magasáig: „Valódi hajót látunk, vagy kísértetet?"

Vidáman szaladtak fel a mi kis válaszgöngyölegeink a tatárboc gaff-rúdjára, hogy ott szabályos lobogókká kibomolva közöljék:

- Az „Óceán királynője" Portó Alegréből halad San Francisco felé!

Ennek ellenére a „Pommern" lassította futását, szélbe állt, és fedélzetéről tátott szájjal bámultak utánunk az emberek.

Olyasféle látványt jelentettünk a tengeren, mintha manapság a budapesti Rákóczi úton csendesen végigballagna Gvadányi lovasgenerális, varkocsos parókával, subickkal jól kípödrött bajusszal, a korabeli egyenruhában, oldalát verdeső lóding-tasakkal, térdig leérő tajtékpipaszárral. Megbámulnátok? Meg hát.

A tenger babonára hajlamos vándorai előtt könnyen támadnak fel a legendák. Ó, mennyi esetben néztek már százméteres tengeri kígyónak a távolból egyszerű sargasso-hínárt, és hány esetben az Amazonasból, a Rio de la Platából kimosott, hullámokon táncoló fákat éj idején - a bolygó hollandi hajójának!

Nem hiszem, hogy a „Pommern" úgy haladt volna tovább, hogy elfogadta jelzésünket, legfeljebb abban az esetben, ha dél-amerikai lapokból értesült vállalkozásunkról. De ez felette valószínűtlen: német tengerészek, akár tisztek, akár legénység, nem szoktak idegen hírlapot olvasni. Mint ahogy az angolok sem teszik meg. Igy azután biztos vagyok benne, hogy az ötárbocos tengerészei - ha még élnek - manapság is állítják, hogy a déli féltekén, az 50. hosszúságon, nagyjából egy magasságban az argentíniai Mar dél Fiatéval, kísértethajóval találkoztak. A legendák is, a mesék is nagyjából így születnek.

Hogy a ,,Pommern" utasai ilyesfélét hittek, az hagyján.

De a hajón töltött éjszakákon nemegyszer magam is azt hittem, hogy vagy álom űzi velem tréfáját, vagy varázslat rongybábuja vagyok. Hát csak ódon kastélyokban, moha borította várakban érezheti az ember azt, hogy kísértetekkel akad találkozása? Régi nóta, hogy éjidőn megváltoznak a formák, átalakulnak a tárgyak, alakok. Ha nem így lenne, akkor szívdobbanás nélkül mennénk végig egy temetőn, másznánk fel a recsegő lépcsőn az ódon kastély padlására, vagy barangolnánk viharos szélben sóhajtozó fák között az elhagyott parkban. Egy elhagyott ház kongó szobái nappal csak kongó szobák, de éjjel megtelnek zsongással, zörrenésekkel, mozgással, suttogással, szellemalakokkal. Nagy varázsló az éjszaka, nem kell bizonygatnom.

Egy öreg hajó olyan, mint egy ódon ház. Mesékre, elképzelésekre ösztönöz.